ANTAL JÓZSEF

 

JUSTITIA

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sorozatszerkesztő:

Burger István

 

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

 

Borító:

Sallai Péter

 

ISBN 978 963 9828 23 0

ISSN 0238-3063

 

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

 

© 2005, 2009 by Antal József

© Hungaia edition 2009, Metropolis Media Group

www.galaktikamagazin.hu

 

 

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

Nyomdai munkák: Radin Print Kft.

Felelős vezető: Antun Bašić

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cseh Zolinak,

az Első Olvasónak

 

Első könyv Az igazság lánya

 

1. Ébredés

 

An.

An. An.

Hangok.

Először csak hangok.

Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom. Fájdalom!

Hangok.

An! Ébredj, Justitia!

Érintés a bőrön, végighullámzik a testen. Epileptikus rángás.

,,An. An vagyok!”

Vörös lobbanás valahol az agy látóközpontjában.

Sötétség.

Hang kívülről:

– Ébredj, An! „An. An vagyok!”

Sípoló sóhaj. A tüdő lassan megtelik levegővel. Az emelkedő mellkas ritmikus fájdalma.

Egy ujj behajlik, még egy, még egy… ökölbe szorul a kéz. Elernyed.

– Visszajött – közli a hang. Kívül.

Felismerem: Iran nővér, helyesebben Iran Anya, még helyesebben az Iran Anya személyiségét őrző android hangja.

– Visszajöttem, Anyám – mondja egy másik hang. Belülről.

Felismerem: Darázs nővér, helyesebben An Oven, hibernálásból visszatért Justitia hangja.

Az én hangom.

Még gyönge vagyok, csak az ujjaimat tudom mozgatni. Csupa görcs és fájdalom a testem.

Hagyom, hogy az android gyöngéden felültessen. Nincs könnyű dolga: izmaim, ízületeim nem támasztják a testemet, ráadásul az anabiotikus folyadéktól síkos vagyok, mint egy angolna.

Persze Iran Anya gyakorlott ebben. Vagy kétszázötven éve, hogy androidtestében ő ébreszti a hibernálóteremben az útnak induló Justitiákat.

Áldassék a neve!

Valamikor Justitia volt ő is, legendás Justitia, temérdek sikeres úttal a háta mögött; ő aztán tudja, hogy mire van szükségünk, amikor felébredünk a mélyálomból, amikor görcsök rázzák testünket, bugyogva ömlik elő tüdőnkből az anabiotikus lötty, a sejtjeinkben izzó fájdalom csak azért nem égeti ki az agyunkat, mert a tudat még messze jár, a – talán a halálnál is mélyebb – álom mezsgyéin…

Igen, Iran Anya tudja, mire van szükségünk!

Váltott zuhany és masszázs a mi üdvösségünk!

– Óvatosan, leányom! – Az android lassan talpra állít, megtart, amíg lábamba tessék-lássék visszatér az erő.

Elindulok, tétován, rogyadozva, érzem az Anya biztató ujjait könyökömön.

Szerencse, hogy nem látom magamat így: reszkető végtagokkal, bele-belerogyva az android óvó karjaiba, ahogy a lötty csorog belőlem és rólam, végig a lábamon.

Szerencse, hogy vak vagyok.

Szerencse?

A trutymó minden lépésemnél cuppog a talpam alatt.

Undorító!

A zuhany jó!

Forró és jeges sugarak csapkodják váltakozva a bőröm.

Jó lenne itt állni ebben a kellemes borzongásban örökre. Nem gondolni semmire…

Nem gondolni arra, hogy miféle borzalom történt valahol a külvilágban, egy távoli, idegen nap alatt, miért ébresztettek föl ki tudja, hány év mélyálom után.

Tényleg, mennyi is? Ötven év? Húsz? Öt? Esetleg egy?

– Mennyi volt, Anyám? – Elzárom a vizet. Puha, nehéz törülköző borul a hátamra.

– Majdnem tizenkettő.

– Az Út?

– Később, An! Lazíts! Nehéz lesz.

Irán Anya csak tudja! Bíró maga is. Bíróvá vált, amikor elveszítette a testét, és személyiségét a memóriakristályok fogadták magukba. Ő így akarta. Legalább közel van imádott Yoyájához.

A lehető legközelebb.

Elmosolyodtam?!

Remélem, nem vette észre! Nem szeretném megbántani…

Nincsenek már telepatikus képességei, de ismeri minden rezdülésünket, olvas belőlünk még így is…

A zuhany jót tett, tudatom kitisztult, ha testem még nem is engedelmeskedik tökéletesen.

A test bajára ott a masszázs. Felfekszem az asztalra, s amíg az android hűvös ujjai izmaimat gyúrják, magamban lassan a Justitiák Kánonját ismételgetem:

 

„Első legyen a Törvény,

Második a Tudás,

Harmadik a Döntés,

Negyedik az Erő,

Utolsó az ítélet!”

 

Mire századszor is elmorzsolom, testem és lelkem felkészült, hogy megismerkedjen a Küldetéssel.

Felülök, nem érem el a padlót; harangozom a lábammal, várom, hogy az android ideadja a ruháimat. Nem érzem jól magam mezítelenül…

De nem történik semmi, hallom, hogy az android lassan eltávolodik, csak reménykedem, hogy a ruháimat hozza. Ilyesmiről még nem hallottam. Fázom. Hűvös fuvallatok csapkodják a bőrömet, jobb felől húz, nem is tudtam, hogy arrafelé is van ajtó… Bár talán csak átrendezték a termet… Értelmetlen…

Végre jön az android!

Megáll, valamit letesz mellém az asztalra. Kitapogatom: nem a ruhám!

Gömbölyű, sima, az oldalán beállítócsavarok, kábelcsatlakozók… Spirálba tekeredett vezetékek vesznek el valahol, ahová már nem érek el…

Hipnopedikus oktatósisak.

– Fázom, Anyám!

– Bocsáss meg, Darázs! Elfelejtettem ebben a kapkodásban…

Így!

Elfelejtette!

Képes volt elfelejteni Mag Szektor legnagyobb számítógépének memóriakristályaiban.

Mindegy. Már adja is egyenként a ruhadarabjaimat. Alsónemű, vékony, klimatizált kezeslábas. Érzem, piros: a kedvenc színem. A mellény fehér. A Ház színei.

Megnyugszom.

Talán mégsem olyan veszélyes az Út. Semmi álcázóruha, semmi különleges felszerelés.

– Kezdjük, leányom! – Hangjába mintha árnyalatnyi türelmetlenség vegyülne. Hiába is tiltakoznék, a fejemre illeszti a sisakot, beállítja a finomhangolókat. Megadom magam. Sóhajtva felveszem az ülő relaxációs pózt. Gyorsan elérem a befogadó tudatszintet.

A sisak bekapcsol:

Félhomály. Zöld foltok. Zöld fal. Fák. Ágak. Levelek. Aljnövényzet. Dzsungel. Piros pötty. Piros pötty. Piros tócsa a fűben. Vér. Egy láb. Dzsungel. Az ég. Újra a láb. Bakancs, zöld nadrág. Zubbony. Nagyobb vértócsa. Égett szélű nagy seb a nyakon. Fű. Avar. Rakétapisztoly torka. Aljnövényzet. Faágak. Az ég. Szürkeség. Sötétség. Monoton, orrhangú férfibeszéd. Akcentusos központi. „Nagyjából ugyanez a helyzet a testőrség többi tagjával is. Megmutatom újra a sebet.” Vértócsa. Égett szélű nagy seb. Egyre közelebbről. Egy ujj követi a seb vonalát. Szenvtelen férfihang. Nem az orrhangú. Alig érezhető akcentus. „A seb jobbról balra, rézsút lefelé húzódik. Bal szélén a bőr megpörkölődött. Erőtérpenge.” Arc közelről. Kimeredt szem, tágra nyitott száj. „A tettes hátulról támadott, jobb kézzel betapasztotta az áldozat száját, egyidejűleg hátrarántotta a testet, kifeszítette a nyakat, és szabad kezével egyetlen mozdulattal elvágta az áldozat torkát. Három dolog biztos. Egy: a tettes a bal kezét használta a finomabb munkához. Látható a vágás irányán, és ezt mutatják a többi testőrön és a hercegeken talált sebek is. Kettő: nagyon erős és gyors. Ezek a testőrök: tíz rendszer legkiválóbb harcosai, mégis egyetlen mukkanás nélkül haltak meg. Tizennégy profi gyilkos! Ha a nyomdetektorok nem mutatnák egyértelműen, hogy csak egyetlen ember járt a helyszínen, azt mondanám, egy kommandó csapott itt le. Ja, harmadszor: mindenre elszánt lehet, nem zavarta, hogy tetőtől talpig véres lett…” Az orrhangú: „Megyek a hercegekhez.” Szürkeség. Őserdő. Széles csapás. Tisztás. Vér. Letaposott aljnövényzet. Férfiholttest. Hanyatt, kicsavarodott lábbal. Vadászöltözék. Vérfolt a hason, a mellen. Pörkölt szélű lyuk a zekén. Fű. Férfiholttest. Bal oldalán. Kicsavarodott bal kéz a hát mögött. Vadászöltözék. Jobb oldalán szakadt, enyhén véres. Sötétség. „Szar! Harw! Ez a szar megint bedöglött! Szólhatnál már, hogy küldjenek újat!”„Szóltam. Bütyköld meg, kisfiam!” Csattanás. Az ég. „Na végre! Folytatom.” Véres zeke. Vértócsa. Feltúrt avar. Három rakétapuska. Fű. Rakétapuska. Letört ág. Férfiholttest. Háton. Sötétség. ,A!” Csattanás. ,Azért!” Seb a jobb alkaron. Égett ruhaujj. Kevés vér. Seb a bal combon. Égésnyom. Kevés vér. Véres felsőtest. Égett seb a bordák alatt. Vértócsa. Fű. Bokrok. Férfiholttest. Hasán. Ágakból épített les. Fonnyadt levelek. Fű. Hőtároló kulacs. Élelmiszerzsák. Rakétapuska tárak. Fű. Szürkeség. Sötétség. Az orrhangú beszél. „Visszamegyek a trónörököshöz. Ott látszik a legjobban.” Érthetetlen morgás. „Itt van!” A háton fekvő test. „Gier herceg.” A másik hang. ,A trónörökös testén több seb is található.” A karseb közelről. A kép kimerevedik. Seb a combon. Közelkép. A mellseb. Közelkép. Kimerevedik. „A karon és combon csak a felületi sérülések láthatók. A herceg halálát a mellkasi szúrt seb okozta.” Egy ujj a seb alsó részére mutat. „Itt, közvetlenül a bordák alatt. A ruházaton kiterjedt, hosszúkás égésnyom látható, jobbról rézsút fölfelé balra.” Ormótlan, szürke doboz furakszik a képbe. Fedél kattan. Kapcsolók. Képernyő. Zavaros, kusza vonalak. Nagy felbontású kézi ultrahangos tomográf. Kéz a kapcsolók között. A kép összeáll. Ruhaszövet. Bőr. Izomrostok. A bordák rácsa. A tüdő. A szív. Roncsolás, vérömlenyek. Vastag, fekete égésnyom ferdén a szívig. „Látható: jobbról balra. Bővebbet a boncolás után.” Szürkeség. Sötétség.

Ébresztőimpulzus.

A sisak kikapcsol.

Maradok a pózban, várom a folytatást.

– Kelj fel, Darázs! – hallom az Anya hangját. – Nincs tovább.

– Nincs tovább!

Összerezzenek.

Férfihang a hibernátorteremben!

– Nyugalom, Oven nővér! Yoya vagyok.

Yoya! A Főbíró személyesen!

Persze megismerhettem volna a hangját… Az ördögbe! Mint egy tizenéves fruska! Darázs!

Persze, ha a Főbíró személyesen indítja útnak az embert… Ilyesmire nem emlékszem a ház történetében! Mégsem akármilyen Út lesz ez!

És még jóformán semmit sem tudok az egészről. Bár… Tizennyolc halott egyetlen emberre! Késsel…

Ördögi.

– Nos, mi a véleményed, Darázs?

A Főbíró becenevemen szólított! Lesz ez még cifrább is?

– Igen kevés információhoz jutottam, Bíró, de minden jel szerint profi bérgyilkossal állunk szemben. Csak idő kérdése, hogy megtaláljam.

– A dolog nem ilyen egyszerű, leányom. – A Főbíró hangjában türelmetlenség. Mi ez az egész?

– Ha megkaphatnám a boncolási jegyzőkönyveket és a jelentést a nyomdetektálásról…– próbálkozom.

– Nincs boncolási jegyzőkönyv! – Yoya leplezetlenül ingerült. – Nincs nyomdetektálás! – Megenyhülten folytatja. – A nagyherceg nem engedélyezte fiai boncolását. A nyomkövetésről pedig csak egy rövid jelentést kaptunk. Olvassa, Iran nővér!

– „Mivel a nyomozócsoport csak az elkövetés után nyolc órával érkezett a helyszínre, IR detektálásra nem volt lehetőség. A tettes ismeretlen illatanyaggal elfedte saját szagspektrumát, így mindössze az ismeretlen anyag követésére volt mód. Eszerint: a tettes a hajtók vonala felől érkezett a hercegi leshelyhez, majd sorban leterítette a testőrség tagjait. Ezután hátulról a fedezékbe hatolt, meglepte a reggelijüket fogyasztó hercegeket, majd rövid dulakodást követően megölte őket. A bűntény után a tettes az ellenkező irányba távozott, elhagyta az erdőt, majd a szavannán tízpercnyi gyaloglás után járműre szállt. Jelentés vége. Ismeretlen eredetű szagspektrum mellékelve.” Satöbbi, satöbbi…

– Köszönöm, Iran nővér. Kaptam még egy rövid összefoglalót a nyomozás vezetőjétől. Harw Kenno jó barátunk. Ezt majd olvasom én. „A boncolást nem engedélyezte a vén gazember, de azért a tomográfiái jól átvizsgáltuk a tetemeket. A testőröknél semmi különös, de a hercegeket megkötözte, majd egyenként elengedte, és szabályos párviadalban végzett velük. Ha érdekel a véleményem, ez nem holmi bérgyilkosság. Inkább afféle leszámolásnak látszik. Remélem, ha kitör a háború, számíthatok Lalla…” Errh, erh… Ez nem tartozik ide.

Yoya köhögött! A memóriakristályokban ingerelhette valami a nem létező torkát! Még hogy nem tartozik ide! Nem véletlenül olvasta föl azt a félmondatot…

Szóval háború lehet az ügyből! De hol, az Isten szent nevére?

Úgy látszik, a Főbíró olvas a gondolataimban:

– Mag Szektor két legerősebb királysága, Wen és Ark hagyományosan ellenséges viszonyban állnak egymással. Titokban mégis mindkét uralkodóháznak kereskedelmi érdekeltségei vannak a másik birodalomban. Mostanra megérett az idő – és ebben nem kis része van a Háznak –, hogy ezeket az érdekeltségeket legalizálják. Ebből a célból utazott Wenbe Ark négy hercege és kancellárja. A protokoll egyik eleme vadászat volt a kellemes éghajlatú Ed-Wen bolygón. Vadászat a csak ezen a bolygón honos ragadozó óriás sáskára. Ezen a vadászaton követték el a gyilkosságokat. A bolygó azóta zárlat alatt van, Wen és Ark hajói őrzik. A tettes nem hagyhatta el Ed-Went.

– A zárlat előtt sem? – Felesleges kérdés…

– Nem. A bűntényt harmincnyolc perccel az elkövetés után már felfedezték, és a zárlat azonnal fölállt. Ez alatt a félóra alatt egyetlen hajó sem hagyta el a felszínt.

– Ha jól emlékszem, Ed-Wen a királyság negyedik legnépesebb világa…

– Igen. Kétmilliárd lakosa van.

Csak? A fele nő, negyedét kizárhatom a kora vagy az egészségi állapota miatt… Maradt ötszázmillió gyanúsított. Remek munka lesz! Van hozzá egy azonosítatlan szagmintám. És persze ne felejtsük el, a tettes balkezes! Ha igaz…

– Az Út kulcsszava az idő, Darázs! Sawn nagyherceg ultimátumot küldött IV. Vend királynak: amennyiben egy hónapon belül nem szolgáltatják ki Arknak a tettest és bűntársait, úgy maga szolgáltat igazságot. Teljes haderejével.

– Ki az a Sawn nagyherceg? Arkban a de Lorian dinasztia uralkodik…

– Uralkodott, Darázs. Amíg anabiózisban voltál, a nagyherceg elűzte a de Lorian dinasztiát. Igazság szerint kiirtotta az egész királyi családot. Nem koronáztatta magát királlyá, mint kormányzó uralkodik, de ő Ark tényleges ura.

– A tettes lehet valami Lorian rokon, vagy egy királyhű nemesember. Ez megmagyarázza a párviadalokat… Kézenfekvő, hogy Wenbe menekültek…

Csend.

Hosszúra nyúlik, de tudom, hogy Yoya itt maradt. Mintha a tarkómon érezném nem létező leheletét… Úgyis elmondja, amit akar.

Tessék!

– An Oven!

– Igen, Bíró!

– Tudnod kell, hogy ez az Út a legfontosabb a Ház megalapítása óta. Tizenkét év hosszú idő. Ark és Wen körül bonyolult szövetségi rendszerek hálója alakult ki a Sawn hatalomátvétel óta. Ha a két királyság egymásnak ugrik, lángba borul az egész Mag Szektor. Ez pedig mindannak a végét jelenti, amit a Ház ezeréves fennállása alatt létrehozott. – Yoya hangja elhalkult. – Lehet, hogy magát a Házat is elsöpri egy ekkora háború…

Ez nem történhet meg!

– A Törvény ereje megvédi a Házat! – mondom ki hangosan.

– A háborúban nincsenek törvények, Darázs!

– Hallgass meg egy mesét, Darázs!

Irán Anya meséi! Elkísérnek bennünket kislány korunktól fogva, attól kezdve, hogy átléptük a Ház küszöbét. És minden meséből valami újat tanulunk.

„Hallgatlak, Anyám!”

– Hallgatlak, Anyám!

De Yoya szólal meg:

– Olyan dolgokról hallasz majd, Darázs, melyeket a Házban is csak kevesen ismernek. Soha, senkinek nem beszélhetsz róluk. A Ház biztonsága, az egész Galaxis jövője áll vagy bukik azon, hogy titkaink titkok maradnak-e.

Yoya természetesen körülményes és emelkedett, mint mindig. Ő a Főbíró.

Még egyszer!

– Hallgatlak, Anyám!

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bíró. Itt lakott Lalla bolygón, szabad idejében a bolygó sivatagait kutatta. Egyszer aztán szörnyű homokvihar tört rá a pusztaság mélyén. Már azt hitte vége az életének, amikor észrevette, hogy a szél különös épületeket takart ki a homok alól. Odavánszorgott, a falnak dőlt, mire az megnyílt előtte, s ő bezuhant a résen, és eszméletlenül terült el a padlón. Amikor magához tért, világos, nagy teremben találta magát. A falakon ősi feliratok, eleven képek villóztak. A bíró kibetűzte az ódon betűket: „SZÖVETSÉGI KÖNYVTÁR – LALLA-PUR”. Ez a Ház alapításáról szóló mese.

– A bírót Yoyának nevezték – folytatta a Főbíró –, és kincset talált Lalla homokja alatt. Kezében volt az ősök minden tudása…

Mi ez? A Ház történetével traktálnak? Tizenkét éves korom óta ismerem! „akkor a bíró felépítette a Házat, és a Törvény hatalma növekedni kezdett Mag Szektorban. Ez a Törvény hatalmáról szóló mese.”

Az eleje.

És a vége:

„Azokat a nőket pedig Justitiának nevezték, és nem látó szemük az Igazság fényét veti a világra. Kardjuk az Ő kardja, Páncéljuk az Ő páncélja. Kísérje Útjukat a Törvény!”

Mi ütött belém? Mesével szórakoztatom magam, odakünn pedig egy tizennyolcszoros gyilkos vár rám. És a háború réme! Háromszáz éve Mag Szektor népe hírből sem ismeri a háborút…

– Jól tudom, hogy ismered a Ház történetét, Darázs.

– Yoya hangja. – Csak azért idéztük fel a kezdeteket, hogy tisztában légy azzal, a Ház hatalma a régmúlt homályába vesző Galaxis Szövetség tudásán alapszik. A Végítélet Háborúk előtti időkből származó tudáson…

A Végítélet Háborúk! Az emberi történelem legkegyetlenebb háborúi. Amikor utoljára vetettek be Tiltott Erőket.

Amikor egész szektorokat tett lakatlanná a radioaktív por, bolygók ezrei váltak sivataggá, milliárdok párologtak el egyetlen villanásban vagy sorvadtak el sugárbetegségben. Csak nem azt akarja mondani a Bíró, hogy…?

– A Ház hatalma mögött az atomenergia áll. Ez a mi legfőbb titkunk, Darázs. A Törvény valódi ereje az a Tiltott Erő, amelyet a Galaxis minden jelentősebb vallása kiátkozás terhe mellett tilt, és titokban minden világi hatalma a megszerzésére vágyik. De az a tudás elveszett… Legalábbis a Galaxis többi része számára.

Erőszakkal kell visszafognom magam, hogy ne vessek rontás elleni jelet a levegőbe. Tehát a Ház rendíthetetlennek hitt materialista nevelése csak törékeny máz gyermekkorom babonáinak tompa agyagja fölött. Már repedezik is… Egy hang merül fel emlékeimben: „katt, katt, katt…” A Szent Számláló hangja. Csoszogó léptek, hosszú köntösök suhogása, monoton kántálás. Hirtelen összeverődött emberek kíváncsi moraja. A csoszogás megszűnik, a kántálás fölerősödik. Tompa puffanások, fa reccsen. Futó lábak dobogása. „Kerítsd! Kerítsd!” Ökölcsapások, fájdalomkiáltás, zuhanó test robaja. Lábak lépcsőn föl, lépcsőn le. Földre szórt holmik csörömpölése. „kit, kit, kit, kit…” A Szent Számláló hangja hisztérikussá válik. „Íme, testvérek, ez az ember a gonosz hálójába került! Tiltott erőforrásával szennyezte be magát, és ezt cselekedte volna testvéreivel is! Isten és ember előtt a legutálatosabb bűnt követte el! Mi legyen hát a sorsa?! ítéljetek, testvérek!” „Rontás!!” „Rontás!!!” „Halál rá!” A tömeg egybeolvadt hangja. „Halál!” Dulakodás. Érthetetlen kiáltások, ökölcsapások. Halálordítás. Csönd. A tömeg szétszéled, „katt, katt, katt…” A Szent Számláló nyugodt hangja.

Megkapta, amit akart.

Vért.

Halált.

Ma már tudom, a vén Kyre apó daganatokat gyógyított sugárzással. Életeket mentett meg…

Életeket a Tiltott Erővel. Ha ő megtehette, én miért ne? Meg kell akadályoznom a háborút. Életeket menteni. Pokolba a repedésekkel!

A radioaktív pokolba!

– Tudom, hogy nehéz most neked – folytatja a Főbíró –, de azt is tudom, hogy belátod, a tudás önmagában nem jó vagy gonosz, csak az emberek cselekedetei által válik jóvá vagy gonosszá. Mi itt a Házban azon munkálkodunk, hogy a tudást újra elterjesszük az egész Galaxisban. A tudást és a Törvényt, mert az értelemhez azon keresztül vezet az út. Sokan tanulnak itt, a Házban. Egyesek a tudás őrei, sőt fejlesztői lesznek, mások a tudomány magjait viszik szerte a Tejút világaira, megint mások arra vigyáznak, nehogy olyan ismeret kerüljön idő előtt napvilágra, amely veszélyes lehet. De csak ott tudnak eredményesen dolgozni, ahol a Törvény hatalma óvja őket. A Törvény, mely lassan megváltoztatja az emberek gondolkodását, a Törvény, mely értelmetlenné teszi a háborút, a Törvény, mely ma még gyenge, egy nagy háború nyom nélkül elsöpörne mindent, amit általa létrehoztunk…

– Őrizők, Magvetők és Gyomlálok – suttogom. – Akkor hát…

A mindig zsúfolt tantermek, a laboratóriumok, a folyosókon mélázó komoly növendékek. És én még azt hittem… Az hittem, mindez csak értünk van. Értünk, Justitiákért, hogy minél hatékonyabban terjeszthessük a Törvényt.

Az induló Justitiákat kiszolgáló növendék halk büszkesége. Ki kit szolgál itt tehát?

– Főbíró! Készen állok!

 

 

 

2. Úton

 

– Nem lehet háború, An!

Jellemző. A Főbíró csak a Házra gondol. Mellesleg én is.

Lehet, hogy emiatt nem rögzült az ark-wen nyelvjárások és szokások hipnopéd beültetése. Kár lenne azért a két napért.

Hamarosan kiderül.

A graviplán finoman megdől alattunk, ahogy az Anya fordulóba viszi a gépet.

„bakbakbakbakbak… ”

A táska csúszni kezd a bütykös fémpadlón.

Utánakapok, megmarkolom, aztán, mintha izzó fémhez érne a tenyerem, elengedem, és visszakapom a kezem.

„bakbak…”

Továbbcsúszik. Elszégyellem magam. Erősen megfogom, magamhoz rántom, térdemre emelem.

Ha Tiltott Erő, hát Tiltott Erő. Remélem, az Anya nem vette észre az ijedtségemet. Idő kell, míg megszokom, hogy a Tiltott Erő felett rendelkezem.

mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm…

Hát megkezdődött. Gondolatok sztatikus zöreje. Millió és millió gondolaté. Közeledünk a városhoz. Mostantól ügyelnem kell arra, hogy kizárjam az agyamból ezt az áradatot, mielőtt a sztochasztikus gondolathullámok tisztára mossák az agyamat.

Mostantól nem An Oven vagyok, hanem Darázs, Justitia a Törvény Útján.

A tehetetlenség előrelódít: az Anya megállította a gépet. A graviplán finoman lebeg. Kitalálom, hogy hol.

Simogató gyermeki gondolatok. Az All-szigeti óvoda. Iran Anya tudja, hogy szeretek itt megpihenni, mielőtt a kikötőbe indulok. Az utolsó pihenő az Úton. Sokan közülünk efféle helyekre húzódnak ilyenkor. Az Anya finoman leereszkedik a géppel.

Jó itt. Elringat, körülölel a békesség.

„kling, kling”

A pilótaülés rugói halkan megereszkednek: az android felállt. Léptei felém dobognak, az ülés lesüllyed alatta. Megfogja a kezem.

– Nagyon sok múlik rajtad, Darázs. Azért választottunk téged, mert a legjobb vagy. A telepaták közül, valamikori önmagamat is beleértve, te vagy a leginkább ura a képességeidnek. Ha te kudarcot vallasz… De ne is gondoljunk erre! Most megáldalak.

Az android hűvös ujjai a homlokomra rajzolják az ősi jelet. Minden rendben. Indulni kell.

– Köszönöm, Anyám! Mehetünk.

Az android visszaballag a kormányhoz. A kikötő még messze van. A táska zárjával játszom, időnként mintát veszek a városból felcsapó erősebb gondolathullámokból: semmi különös. Az emberek élik megszokott életüket. Itt, a Ház árnyékában meg se fordul a fejükben, hogy az űrön túl valahol már ébredeznek a háború kutyái. Fogaikat vicsorítják, morognak, az erejüket próbálgatják…

A graviplán megdől, süllyedni kezd.

Máris a kikötő?

Egy pillanatra megnyitom a tudatomat. Csak a legerősebb gondolatok jutnak el hozzám:

„lehoznitizenhétezerreotttartaniamígcsaklehetazishkaijárathuszonnyolconvárhatvárhat… kiezafickókiezafickóelkellkapnomnyolcadikasorbannyolcadik… addurammostazegyszernenézzék megakisbőröndötcsakakisbőröndötneadduram…”

 

A kikötő.

A graviplán lágyan talajt fog. Az android hátrajön, felemeli a táskát, már kinn is van a járműből. Jó lenne még itt üldögélni egy kicsit. Vagy nagyot. Ez az! Egy jó nagyot üldögélni. Mondjuk ítéletnapig.

Vagy tovább.

Félek.

– Megyek már, Anyám!

Az android lesegít a graviplán lépcsőjén. Hosszú másodpercekig támaszkodom a karján, élvezem az utolsó pillanatokat, amikor még segít valaki, nem egyedül kell boldogulnom.

A csarnok hangos, hallásomnak semmi hasznát sem veszem. Az Anya biztos kézzel vezet az emberi és gépi zajok útvesztőjében, mégis hiányzik a Szem. Jó lenne már magam mellett érezni, szemével látni…

Ábránd.

Ha akad is megfelelően fogékony elme a kikötőben, az ő útja nem az én Utam. Az igazi Szem ott vár Ed-Wenen.

Megyek, Iran Anya fogja a kezem, cipeli a táskát.

Kösz, egyelőre megvagyok.

Egyelőre…

A csarnok zaja elhalkul: a diplomáciai részlegben járunk. A diplomata folyosón fogok beszállni, a diplomataosztályon fogok utazni.

Mint rendesen.

Egyedül.

Mint rendesen.

Félek!

Az Anya észreveszi pillanatnyi megtorpanásomat. Persze kitalálja az okát. Gyengéden megállít, megfordít:

– Ha úgy érzed, An, hogy nem tudod megcsinálni, most forduljunk vissza!

– Félek, Anyám.

– Félhetsz. Mindenki fél, én is félek. Csak annyi a titok, hogy bízzál magadban, bízzál a Törvényben… A Törvény bízik benned. És én is. Mehetünk?

– Mehetünk.

Megyünk, a folyosó mintha végtelen lenne. Semmi zaj, csak a saját lépteink dobognak. Az androidéi határozottan, egyenletesen: „dong, dang, dong…”, én szinte csoszogok: „sirr, surr, sirrsurr…”

Felderít ez a duett, felveszem az android ritmusát, és mormolni kezdem a Kánont.

Az Anya megszorítja a karom, valósággal visszaránt. Igaza van: előretapogatózom, kezem az ellenőrzőpultba ütközik. Emberek motoznak mögötte.

– A Nővérem a tizennyolc-húszas kompjárattal utazik a tranzitállomásra – mondja mögöttem az android. – Ott átszáll a Négycsillag személyszállítóra. Nővérem neve An Oven. Világtalan. Akadna itt valaki, aki segítene neki?

Mozgás a pult mögött, komputerbillentyűk kattogása:

– An Oven? – Női hang. – Rendben. Haladjon át a bal oldali folyosón!

A levegő mozgásán érzem, hogy arrafelé int.

Óriási segítség.

Köszönöm.

– Majd én elkísérem. – Férfihang mellettem, férfiillat az orromban.

Észre sem vettem, hogy itt termett! Nem fordulhat többé elő! Mire elérem Edát, százszázalékos figyelmi állapotban kell lennem.

– Ha megengedik, hölgyeim, Val Avram hadnagy, a Négycsillag csillaghajó harmadik tisztje.

– Nagyon örülök.

Nem rázza meg a felé nyújtott kezem. Épp csak megérinti az ujjam hegyét, és forró, nedves levegőt érzek a kézfejemen. Kézcsók! Még soha, senki sem csókolta meg a kezem!

Jólesett.

– Köszönjük a fáradozását, uram. – Az android hangja kissé ellenséges.

Kíváncsi vagyok. Megnyitom a tudatom.

Csak a szenvedély bíborszínű kavargása. Nagyon erős gondolat:

„gyönyörűkicsibaba!Akaromakaromakarom…”

Olyan erős, hogy pillanatokra egy kép is bevillan. Mezítelen nőalak, odaadó pózban. Aranysárga bőr, fekete trapézhaj…

Én vagyok.

Elég volt!

Az android idejében megfogja a kezem, mielőtt pofonra lendülne:

– Ideje indulnod, An! Megöleljük egymást.

– Kísérjen a Törvény! – súgja még egyszer, aztán szinte ellök magától.

„dong, dang, dang…”, elhalnak a léptei.

– Jöjjön, kisasszony! – A férfi hihetetlenül gyengéden megfogja a kezem. A Törvény helyett most jobb, ha ő kísér. Persze csak addig, ameddig én akarom…

 

*

 

A világ újra összeáll, otthonos, egész, a félelem halálos szorítása felengedett, a rémek eltűntek.

Túl vagyunk az Ugráson.

Rohadt dolog!

Amit a hétköznapi ember egy kis múló rosszulléttel elintéz, minket, telepatákat kegyetlen próba elé állít. A szakértők szerint a térsűrítés a jelenlévők tudatát valamiféle kollektív lélekké gyúrja össze. Ebben aztán rendesen elszabadul minden félelem és vágy. És persze ott vagyok a kellős közepén.

Brrr!

Utána legjobb meditációs pózban a padlóra kuporodni, és addig ismételgetni a Kánont, amíg az utolsó mocskos gondolat is el nem tűnik az agyamból. Pont úgy, mint most.

Ideje a testemmel is foglalkoznom. Előveszem a Kardot és a gyakorlópálcát. A pálcát Abdan, a Ház vívómestere programozta. így, előzetes gyakorlások nélkül tíz perc vívás Abdannal, és az ember napokra bensőséges viszonyba kerül a legapróbb izmával is. Persze egy kiadós izomláz juttatja ehhez a remek érzéshez.

A pálca elektromos ütései szinte szót sem érdemelnek.

Viszont az Ugrás borzalma csak halovány emlék maradt! Fekszem a padlón és levegőért kapkodok. A bal combom és karom zsibbadt és sajog, a hasamon egy döfés nyoma.

Mellesleg tizenkét esztendőnyi mélyálom után nem is rossz!

Holnap csak egy ütés nyoma fog sajogni. Holnapután egy sem. Holnapután… Akkor már teljesen Darázs leszek, nem ez a kába méhecske.

Kopognak. Csak Avram lehet. Jobb híján egy lepedőt csavarok magamra.

Az illata megelőzi. Férfias, agresszív, de nem kellemetlen illat.

Fura. A tiszteknek az Ugrás idején a hídon a helyük. Vagy megváltozott az Egységes Galaktikus Űrhajózási Szabályzat? Mit akarhat?

– Mit kíván, hadnagy úr?

– Csak látni szerettem volna…

Itt van, egészen közel. Az illata felerősödött. Szaporán lélegzik, szinte liheg. Veszélyt érzek, nem a harc veszélyét, valami ismeretlent. Megnyitom a tudatom.

Nincsenek gondolatok, csak a vágy vöröse, meztelenül vonaglom, ellenkezve, aztán megadóan, érzem, ahogy a dereka köré fonódik a combom…

No, ebből elég! Fantáziája az van a fickónak!

A valóságban magához szorít, szája a számat keresi, cibálja rólam a lepedőt.

A legegyszerűbb fogással szabadulok meg tőle, s még a levegőben egy egész picikét herén rúgom térddel. Mire földet ér, csak arra képes, hogy összegörbedve, vinnyogva heverjen az oldalán. A Kard már a kezemben, hegye a férfi torkán.

– Ez egy erőtérkard – hangom olyan bántóan nyugodt tud lenni –, ha bekapcsolom a pengét, lerepül a fejed. Nem moccansz, nem lélegzel. Csöndben leszel. Most mondhatsz egy halk „igent”, ha megértetted!

Meg se várom, hogy szóljon, alámerülök tudatában.

Nincs félelem, csak múló ijedtség, csodálkozás. A fájdalom sárga köde mögött halványan a vágy vöröse. Egy gondolat: „miért?”

Nem fél!

Ez nem tudja, hogy ki vagyok! Ideje, hogy megtudja!

– Jól figyelj, hadnagy! Ha eddig nem találtad volna ki: én egy Justitia vagyok. Egy Úton járó Justitia. Persze lehet, hogy nem hallottál még rólunk. Elmondom. Minket úgy is ismernek, hogy az „Igazság Szüzei”. Hozzánk nem érhet úgy férfi, ha tudod, ez mit jelent…

Mélyet lélegzem:

– Megkívántál, ez valószínűleg azt jelenti, hogy tetszem neked, mint nő. Mondjuk, ez nekem mint nőnek jólesett. Ennyi. Nem szeretném, ha ellenségemként hagynád el ezt a kabint. Tudod, hogy én ki vagyok, most elmondom, hogy te ki vagy! Tehetséges ember, Val Avram hadnagy. Nem ismered a félelmet, fantáziád pedig egészen különlegesen fejlett. Sokra fogod vinni a hadseregben. Hihetsz nekem. Mi, Justitiák képesek vagyunk a jövőbe látni…

Blöff.

De kell, hogy ez a férfi többnek lásson, mint ami valójában vagyok. Semmi szükségem egy hiúságában kétszeresen is sértett hímre, ellenben a hajón elkel a segítség…

,Általában mutasd kevesebbnek magad, mint ami valójában vagy, An! Általában jó, ha ellenfeled alábecsül – hallom a Belső Út Mesterének hangját. – Általában. De akadnak majd helyzetek, amikor meg kell rettentened az ellenfeledet. Képesnek kell lenned hatalmasabbnak mutatkozni a valóságosnál. Sohase feledd: a félelem a te segítőd!”

– Felállhat, hadnagy! Lassan! Vigyázzon! Tudja, ismerem minden gondolatát…

Újabb blöff. Viszont ez egész Mag Szektorban elterjedt rólunk. Pedig ha tudnák, hogy csak felfokozott állapotú elmékbe vagyunk képesek behatolni! Izgalom, félelem, düh, fájdalom, szenvedélyek segítenek, hogy a felnőtt agyak egyébként ösztönösen elzárt mélyére hatolhassunk. Avram fájdalma múlóban, máris csak zavaros gondolattöredékeket vagyok képes elcsípni. Szerencsére a vágy vörösét se látom.

– Most menjen el!

– Igen… Bocsásson meg! Tudnom kellett volna. Elkábított a szépsége… Hisz maga… – Elvörösödik.

„…vak”, fejezem be a gondolatot.

Igen, a Galaxisban, legalábbis Mag Szektorban rajtunk kívül nincsenek világtalanok. A vakság különböző formáit ősidők óta gyógyítják.

A mi esetünk más.

A mi látóközpontunk telepatikus szervvé módosult. Valami méhen belüli fejlődési zavar. Szerencsére nem öröklődik…

Kicsi vagyok. A Tanító szikár alakja magasodik fölém.

– Ez a te teszted, An?

– Igen, Tanító úr.

– Ez a másik itt a kezemben Jaq Emané. Tizenegy pontban ugyanaz a hiba van bennük. Ezek a hibák nem következnek egymásból. A dolgozatot valamelyikőtök lemásolta a másikéról. Esetetekben ez csak Jaq lehetett, viszont kettőtök közül ő sokkal jobb matematikus…

– De Tanító úr! Olyan messzire ülünk egymástól…

– Ezt én is tudom, An. Most melyikőtöket büntessem meg? Mivel téged kizárhatunk, Jaqot fogom…

– Ne tessék! – sírok. – Én voltam.

– Hallgatlak, An.

– Ilyenkor, dolgozatíráskor… ankh… de sok… sokszor máskor is… ké… képeket látok… ankhh… a megoldásokat… ankh… leírom őket.

Zokogok. Megállíthatatlanul. A Tanító megsimogatja a fejem.

– Jól van, An! Ne sírj! Ma este meglátogatom a szüleidet.

Meglátogatta.

Egy hét múlva már a Ház hajójának ablakából néztem otthoni világomat. Akkortól fogva Justitia vagyok. Sziszeg az ajtó. Avram kilép.

– Val.

– Igen?

– Köszönöm, hogy eddig a segítségemre volt…

Nem szól. Elment.

 

*

 

– Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy hajónk két óra múlva kiköt Ed-Wen Alamedia II. fogadóállomásán. Kérjük, poggyászaikat egy órán belül adják le a Szállítórészlegben! Zöld szektor, négyes folyosó, ötös, hatos, nyolcas rekesz. Kérjük…

Végre!

Ed-Wen. Ideje felöltöznöm. Az űrállomás fedélzetére már mint Justitia lépek. Teljes fegyverzetben. Sárga, testhez tapadó kezeslábasban, fehér energiaelnyelő bodyban, Páncélban. Fejemen az Igazság szárnyas Sisakja, hátamon az Igazság Kardja.

A látványt csak a koffer fogja rontani…

No meg az, hogy Sisakban-csizmában se vagyok magasabb százötvennégy centinél!

De a Páncélt és a Sisakot fekete csíkok borítják.

A Shún bolygó bambuszdzsungelében kerültek rájuk. Sikeres Út volt, mint azóta valamennyi, de emlékszem minden pillanatára, mert az volt első Utam. Ebben az álcázószínekkel befestett Páncélban tértem vissza a Házba. Sohasem felejtem el, amikor a Növendékek és Mesterek sorfala között a Bírák elé léphettem. Előttem a lehorgasztott fejű, megbilincselt Bűnös.

A Növendékek akkor neveztek el Darázsnak.

Arra számítottam, hogy színeim alapján majd a Tigris nevet kapom.

Nem jött össze…

Persze utóbb kiderült, hogy még szerencsém is volt. A Szem évekkel később elmesélte, hogy először Cirmosnak neveztek.

A Szem! Az első Szemem.

Magvető lett. Kivételes tehetség volt. Már nem él. Legalább kétszáz évvel éltem túl.

Bárcsak itt lenne most velem!

De csak Avram jött. Az illata megváltozott. Szelídebb lett. Az elméjébe azóta képtelen vagyok behatolni.

– Jöjjön, An! Átkísérem a dokkolózsilipbe.

Kíváncsi vagyok, mire gondol, hogy így lát, Justitiaként, teljes fegyverzetben.

Plusz a koffer.

Sohasem fogom megtudni… Avram nem szól, csak fogja a kezem, és viszi a koffert.

– Megérkeztünk. Most vissza kell mennem a hídra. Itt már elboldogul az utaskísérőkkel is.

– Köszönöm, Val. Ne feledje, amit mondtam! Használja a tehetségét!

Leülök, valami igazán kényelmetlen, merev tartással. Nem tudok hátradőlni a Kard miatt. Nem baj! Az idő most száguld, a hajót egyre sűrűbben rázzák meg a korrekciós fúvókák lökései, majd egy végső zökkenéssel elvégzi a dokkolást.

Valaki meglehetősen durván megragadja a karomat.

– Kérem, kisasszony! Átkísérem az állomásra.

Kellemes, de fáradt női hang, könnyű parfümjét is érzem… Ha tudná, milyen közel volt a halálhoz! Szerencse, hogy idejében megszólalt: kezem már indult, hogy földre vigyem. Megéreztem, mielőtt hozzám ért volna.

Persze még örülhetek is ennek a váratlan incidensnek; meggyőződhettem, hogy újra a régi vagyok. Két másodperc alatt megindítottam és meg is állítottam a támadást. A mozdulat lendületét végül úgy vezetem le, hogy felveszem a táskát.

– Köszönöm. – A mosolyom igazából Avramnak szól. Még mindig törődik velem.

Elindulunk.

És meg is torpanunk nyomban!

A zsilipajtó szuszogását futó lábak dübörgik túl. Nehéz csizmák dobbanásai, kurta parancsszavak, závárcsattogás. Az átszállásra várók ijedt hördülése, tétova csoszogás, ahogy a katonák a váró innenső felébe szorítják őket.

Végigtapogatózom a felkorbácsolt tudatokon. Húsz nézőpontból követhetem az eseményeket. A katonák félkaréjban nyomultak be, a falakhoz szorítva az embereket. A váró közepe kiürült.

Nem sötétbarna egyenruhás határőrök, hanem állig felfegyverzett ark bolygóközi gyalogság. Nem nyomulnak tovább, élesre töltött rakétapuskákkal várnak valamire.

Végleg a zsilippel szemközt álló riadt, de mégis kíváncsi kamasz nézőpontja mellett maradok. A fiú kellőképpen ijedt és fiatal ahhoz, hogy Szemként használhassam a következő félórában. Ha az következik, amire számítok, ennyi idő elég lesz.

Óvatosan, nehogy a katonák támadásnak vegyék, a fiú mellé araszolok. A koffert közénk helyezem. A fiú összerezzen, és lepillant rám! Jól nézek ki, de a Házra! Még ez a kölyök is magasabb nálam. A mellettünk szobrozó katonáról nem is szólva. Legalább két Darázs kitelne belőle!

Persze a kölyök mozgolódását kiszúrta a barom! A rakétapuska torka az arcom elé nyomul.

– Hé, te! Vissza!

Lehetetlen úgy tenni, mintha máshoz szólt volna, de megpróbálom. Hiába…

– Hé, te! Vissza! Takarodj vissza a helyedre!

– Én Justitia vagyok, az Igazság Leánya. Engedj az Utamra!

– Azt mondtam: vissza!

Megpróbál mellbe lökni a puskatussal. Könnyedén kicselezem.

– Úgy látom, nem értettél meg, barátom. Én Justitia vagyok, ne állj az Utamba!

Újra próbálkozik.

Ezúttal a padlóra kerül, puskája pedig valahogyan az én kezembe… A nehéz test zuhanásának zajára végre előkerül egy tiszthelyettes. Persze hat rakétapuska mered rám.

– Kérem, őrmester! Az Igazság Házának küldötte vagyok. Az a dolgom, hogy elfogjam Ark trónörökösének gyilkosait.

Az őrmester zavarban van.

Átadom neki a fegyvert.

Tanácstalansága minden dühét a háta mögött álló szerencsétlen alakra zúdítja. Válogatott ark káromkodások kíséretében a katona kezébe nyomja a puskáját. Most már kénytelen velem foglalkozni:

– Az a parancsunk, hogy senki sem léphet az állomás területére. A bolygót hermetikusan lezártuk. Egy Justitiával sem tehetünk kivételt.

– Az nem olyan biztos! A feljebbvalójával akarok beszélni!

– Trvan tábornok hamarosan itt lesz, hogy személyesen tájékoztassa az utasokat. Kérem, várjon addig türelemmel!

Végszóra meg is érkezik a tábornok, személyi testőrsége és egy sápadt, dühös wen határőrtiszt kíséretében.

Úgy látszik, sisakterminálján már értesült erről a kis közjátékról, mert egyenesen felém tart.

– Ön megtámadta egy katonámat! Ezért rögtönítélő bíróság elé idéztethetném!

– Megtehetné – válaszolom egykedvűen –, de az Igazság Házának hetven bolygórendszerben elfogadott tekintélyével találná szembe magát. Nem állíthat meg egy Útját járó Jnstitiát!

– De igenis megteszem. Senki sem léphet Ed-Wen területére a Nagyherceg személyes engedélye nélkül. És ön nem rendelkezik ezzel az engedéllyel. Forduljon vissza!

Diadalmasan vicsorog.

A wen határőr a fogát csikorgatja.

– Figyelmeztetem, tábornok, hogy az ön minden egyes szavát rögzítik az Igazság Házában. Könnyen a háborús bűnöket kivizsgáló törvényszék előtt találhatja magát.

Kinyújtott kézzel feléje bökök:

– Vádolom önt, Trvan tábornok, a nyomozás szándékos akadályozásával, mely cselekedetével lehetetlenné tette az Ark Nagyhercegség ultimátumának teljesítését! Vádolom végső soron a Wen és Ark közötti háború kirobbantásával!

A tábornok elsápad, levegő után kapkod. Békülékenyebb hangot ütök meg:

– Gondolkodjon reálisan, tábornok! Az engedély bármelyik pillanatban megérkezhet, és akkor mindenképpen eljutok a bolygóra. Mindketten csak veszítünk, ha makacskodik: én némi időt, ön pedig a becsületét…

Feladja. Legyint, fordultában morogja:

– Menjen!… Menjen!

A wen határőrnek láthatóan tetszik a dolog. Üdvözülten vigyorog. Hadd örüljön! Még egyet csípek a tábornokon:

– Ja, Trvan, kedvesem! Nyugtasson meg, hogy az engedély még nem lapul a zubbonya zsebében!

A tábornok elvörösödik, a zsebéhez kap. Felnevetek.

– Reménykedjünk, hogy nem ezen a negyedórán múlik az Utam sikere! Már csak egy kísérőre lenne szükségem. Tudja, kedvesem, én nem látok…

Artikulálatlan üvöltéssel parancsolja mellém az őrmestert és bamba katonáját.

Kedves emberek ezek az arkok.

 

 

3. Ed-Wen. Törvény

 

Egyedül a kikötő betonján. A felszálló őrnaszád hajtóműveinek süvítése elnyom minden más hangot. Hangból egyébként sincs sok: a kikötő üres a planetáris zárlat miatt. Makacsul szondázom a telepatikus mezőt is, de csak időnként csípem el a fehér zajból a kezelőszemélyzet magasabb tudatállapotban szétsugárzó gondolatait.

„…bekaptabekaptamozduljtedög… mögöttemvanmögöttemvan…”

Szimulációs játékot játszik a bitang!

Arra jó, hogy betájoljam az irányítótornyot. Ha bízhatok a hipnoped beültetésben, a fogadóépület a toronnyal átellenben van.

Nincs más választásom, meg kell bíznom benne…

Lassan már dühítő lesz a Szem hiánya!

Jóemberek! Hát senki sincs, aki segítene egy szegény vakon?

Mindegy. Elindulok. Az ultrahangos letapogató legalább abban segít, nehogy felkenődjek valami falra, vagy egyszerűen hasra essek.

Dicsőséges bevonulás lenne. De a jelek szerint úgyse látná senki. Szerencsére.

Szerencsére? Vagy eltévedtem, vagy az ed-weni kikötő óriási.

„btííp!”

A letapogató sikolya!

„Ön előtt tizenöt egész négy tized méterre fal található.”

Sose szerettem dühítően tárgyilagos hangját, főleg mivel információit rendszeresen azután közölte, hogy nekimentem valaminek, de most hálás lehetek. Nem tévedtem el! Már csak egy ajtót kell találnom.

– Állj! Wen Véderő! Emelje föl a kezét! Kulcsolja össze a fején!

A kiáltás a semmiből harsant. Nem számítottam rá, nem előzte meg semmiféle zaj, nem csosszantak csizmák, nem csattogtak a fegyverzárak, semmi szuszogás… Viszont már tudom, hogy miért nem találkoztam a kikötőben még egy nyamvadt biztonsági emberrel sem. Azt a bolygófelszínen is katonaság zárja le. Persze bármennyire is jól képzettek, ez nem az Ark Hadsereg. Wenben a galaktikus standard egyik legszebb nyelvjárását beszélik, még a körülöttem pattogó kurta parancsszavak sem nélkülöznek valami lágy zeneiséget. Élvezet hallgatni ebben a kényelmetlen pózban is, fejtetőre kulcsolt kézzel.

Megpróbálkozom a tudatszondázással: semmi eredmény! Profik a fiúk. Nem hozza őket izgalomba egy magányos nő, még ha sisakot és páncélt visel is. Persze a koffer látványa jelentősen csökkenti a veszély érzését…

„…havégeleszennekazegésznekelőszöralófogúmiriamotkeresemmegaztánévetegyszerremindakettőt… ”

Ez a legerősebb gondolat a környéken, de olyan alacsony tudatszinten, hogy nem tudok a látóközpontjába kapcsolódni.

– Igazolja magát!

Ez most egész közelről jött. A katona szempontjából biztonságosnak ítélt távolságból. Ha akarnám, lekaszabolhatnám…

– Justitia vagyok. Az Igazság Házának küldötte.

– Igazolja magát! – A katona nem tágít, de csendesebb. Valóban örömet hallok a hangjában?

– Trvan tábornok nem tartotta szükségesnek – morgolódom, de mégiscsak előkotrom a Ház különleges azonosító kártyáját.

Krákogás. A betonon köpés csattan. A kártyát kiveszik a kezemből. Adóvevő serceg.

– Százados úr! Százados úr! Itt a Justitia!

Érthetetlen recsegés. A katonák nagy zajjal leeresztenek, közelebb húzódnak. Valahol felsüvít egy légmotor, a fütyülés villámgyorsan fölerősödik, majd elhallgat. Futó lábak. Bokacsattogás. Suttogások. Valaki finoman megrázza a kezem, aztán belecsúsztatja a kártyát.

– Asszonyom… Eh, mit is beszélek! Nem is tudom, hogy szólítsam…

– Legjobb lesz, ha Darázsnak neveznek.

– Szóval, Darázs! Hihetetlen, hogy itt van. Elnézést a fogadtatásért, itt mi mindnyájan valami durva ark provokációtól tartottunk. De hogy most itt van… Már nem félünk semmitől. Igaz, fiúk?!

 

*

 

A katonák éljenzése még itt visszhangzik a fejemben, pedig már messze a kikötő. Mesze a város is, forró sivatagi szél csapkodja az arcom a nyitott terepsiklóban. Négy katonát küldött velem a százados: újoncok, egy őrmester. Megállíthatatlanul fecsegnek körülöttem dallamos nyelvükön, a monoton férfibeszéd álomba is ringatna, ha az egyik nem csettegtetné szórakozottan fegyvere zavarát.

Eleinte a szokásos férfidumát nyomták, nők, ital, ilyesmi, aztán lassan, de biztosan elértek ahhoz a témához ami legbelül foglalkoztatja őket: a háborúhoz. Világos, hogy ezek a fiatal fiúk nem akarnak meghalni, és rekedt hangú őrmesterük sem. Hogy ilyen közel kerültem a harcok valószínűleg legelső áldozataihoz, még elszántabbá tesz. Megakadályozom ezt a háborút!

A vallási tilalmak és az általuk kiváltott energiaínség visszahozta a hadviselés hagyományos formáit: nem sok haszna van a hadiipari csúcstechnológiának, ha az elemek kimerülésével az egész haszontalan ócskavassá válik. A Galaxis Egyetemes Katolikus Egyháza az I. Eridani Zsinaton a csillagközi kapcsolatok fenntartása érdekében megengedte ugyan a termonukleáris reaktorok korlátozott használatát, de a TR méreténél fogva alkalmatlan felszíni járművekbe való beépítésre, a kézifegyverekről már nem is szólva. A Végítélet Háborúk hosszú csövű, minireaktoros, kicsatolásos előgyorsítóval szerelt, hátralökődésmentes ionpuskája a mondák ködébe veszett. A felszíni harcokba visszatértek a kémiai elven működő fegyverek, a hajókon a vágó-és szúróalkalmatosságok, energiafegyvert csak a hadihajókon vagy nehéztüzérségnél látni…

Ez a katona is mögöttem egy tízmilliméteres rakétapuskával játszik. Ideges és fél, könnyedén behatolok a tudatába, de a felszínen csak valami egyhangú zsolozsma szavai konganak. Ezen a primitív módon próbál védekezni a Justitia gondolatolvasó hatalmával szemben! Bolond. Elég lenne abbahagyni zsolozsmáját és megnyugodnia, elméje bezárulna előttem, mint egy plasztacél zsilipajtó. Hagyom szegényt, nem merülök mélyebbre, megelégszem egy-egy, társaira vetett felszínes pillantásának elkapásával.

Azok is félnek. A beszélgetés időről időre megakad, a beszélő elréved, a többiek is csendben néznek maguk elé.

Az ark tengerészgyalogosok az első ütközetben elsöprik őket, mint a pelyhet. Aki megmarad, belefásul az öldöklésbe, félelme mint a páncél kövesedik majd rá, mert mi ez a mostani félelem ahhoz képest, ha a legközelebbi bajtársad beleit kell levakarni a zubbonyodról… Kevesen tudják majd levetni ezt a páncélt. A többség viselni fogja még sokáig, akkor is, ha majd béke lesz. A leggyengébbekben ez a félelem megöli majd az embert, agresszívak lesznek, kegyetlenek, rettegő, sarokba szorított állatok…

– Kapja el! Kapja el, Justitia! – A sikló vezetője hirtelen kitör, a fülembe ordít. – Kapja el!

A sikló megáll, a pilóta a kormányra borulva zokog. Hallom, mit suttog maga elé: „…nem akarok meghalni…” A többiek tehetetlenül bámulják.

– Gyerünk, fiam! – töri meg a csendet az őrmester. – Indítsd be a motorokat, és gyerünk!

– Nem! – A pilóta kiugrik a siklóból. – Nem! Nem! Nem!

Még egy perc, és beveti magát az erdőbe!

– Jöjjön vissza, barátom! Ha elvisz a faluba, ígérem, hogy elfogom a tettest. Nem lesz itt háború. Nem fognak megölni senkit. Az arkok hazamennek.

– Igaza van a Justitiának. Gyere vissza, és ülj a helyedre!

– Hallgasson! – A katona tovább hátrál. Látom az arcát a dühödt őrmester szemével. Szinte még gyerek… – Magának mindegy, őrmester úr! Ez a dóga, tán még örül is neki.

– Ha még egy lépést teszel hátra, úgy éljek, hadbíróság elé kerülsz!

Az őrmester aztán tudja, hogy mikor mit kell mondani!

– Hadbíróság! Mér nem lő le itt mingyár?

– Meg is teszem…

– Hát inkább maga, mint ők! – Fölfelé bök. – Itt vannak, ember! Itt, a fejünk felett. Úgy fognak bennünköt leöldösni, mint az állatokot, oszt minket először itt, Edán! Magát, engem, mindenkit! Pont most kellett behíniok! Pont most…

Vészesen közel van az erdőhöz, és az őrmester is közel van hozzá, hogy elveszítse a fejét. No, majd én…

– Senkit se fognak leöldösni. Tíz nap múlva leszáll itt a Ház hajója, és bilincsben a Törvény Házába viszik a bűnöst. Az arkok elmennek. Megígérem…

A fiú közelebb jön. Csak az őrmester meg ne szólaljon!

– Megígéri? – kérdezi gúnyosan a pilóta. – Ki maga? Isten? Isten, mi? Megmondom én magának a szemibe is! Csak egy nő! Még nőnek is csak egy kis vakarcs! Nem is lát! Justitia! Úgy kell vezetgetni, mint egy pelenkást! Mit akar itt?… Mennyen haza, és haggyon bennünköt megdögölni!

Az őrmester szólni akar, de leintem, a fiú elé ugrom.

Hatalmas pofont kap, benne van a Harc Mesterének minden tudása, no meg az ugrás lendülete is. A földre zuhan. Felrángatom, tehetetlen rongyzsák, de megáll. Zuhognak rá a pofonjaim.

Tíznél abbahagyom. Hátat fordítok, visszaballagok a siklóhoz, mintha mi sem történt volna.

– Megbízik már bennem? – vetem hátra a vállam fölött. – Nem vagyok Isten. Én a Törvény vagyok.

Jön. Valamit motyog. Az arca kezd bedagadni. A háború első és utolsó áldozata! Belemerülök a tudatába:

„…kelletthogylássoncsakjáccaavakoténmeglevakarcsoztam…”

Érzem a szégyenét. Valamiféle megkönnyebbülést is.

Visszaül. Karjára teszem a kezem.

– Nincs harag, amiért levakarcsozott. Indulhatunk.

No tessék! Már nem is látok bele.

 

*

 

Itt nyüzsög körülöttünk az egész falu. Rengeteg a gyerek, válogathatok a nézőpontok között. És valamelyikből a gyilkost látom!

Hihetetlen szerencsém van!

„Ha először mutatkozol meg valahol, mint Justitia, nyitott tudattal lépj az emberek közé! – mondta a Belső Út Mestere. – Hírneved megelőz, megjelenésed izgalmat kelt. Esetleg találsz egy nyitott agyat, esetleg elfogsz egy árulkodó gondolatot. Esetleg be is tájolhatod.”

És igaza volt!

„ezanőveszélyes”

Csak ennyi. Egy gondolat. De ennyi elég. A gyilkos vagy a cinkosa a faluban van, itt, a körülöttem nyüzsgő emberek között.

A méltóságteljes elöljáró… Az a vékony kamasz az árnyékban… A magas öregember…

A magas öregember!

Nem illik a falubeliek közé. A helyiek törékenyek, alig magasabbak nálam, hajuk göndör, szökés-vöröses.

Az öreg még hajlott kora ellenére is valóságos óriás, magas, robusztus. Vállára omló szürke haja valamikor fekete lehetett. Arcvonásai élesebbek, mint a falubelieké. Éber ragadozóarc.

Idegen itt.

Kissé elkülönülve áll. Persze ez attól is lehet, hogy a Rend szürke-lila egyen-kezeslábasát viseli…

Nem tudok a tudatába hatolni. Mindegy… Legelőször meg kell találnom a Szemet! Ahogy csillapul az érkezésünk okozta izgalom, úgy fogynak a nézőpontjaim. Mint rendesen. Végül majd csak a kisdedek óriásira nyílt szemével fogok látni. Felállok a siklóban: – Egy fiúra van szükségem!

Igen, egy fiúra. Elvileg minden serdületlen gyermek megfelelő Szem lehetne, mert könnyen nyitott tudatállapotba kerülnek, és tartósan ott tarthatók, de a kislányok már egészen fiatalon képesek a telepatikus mező gyenge befolyásolására, képesek gondolati gátakat emelni, vakká tehetnek a legkritikusabb pillanatokban. Látens Justitia-adottságok ezek, amelyek minden nőben ott vannak, de a felnőttkorral eltompulnak. Csak a tudatgát marad. Mint ahogy a fiúkban is… De tizenkét éves koráig minden fiú lehet Szem.

– Ne legyen idősebb tizenegy évesnél és fiatalabb nyolcnál!

Hát, nem tolonganak! Az anyák inkább igyekeznek elrejteni fiaikat.

– Én vak vagyok, barátaim. Csak úgy segíthetek rajtatok, ha mellém adtok egy fiút, hogy lásson helyettem. A Szemem legyen.

Erre sem reagálnak. Az őrmester elveszti a türelmét. A fülembe üvölt:

– Na, emberek, mozogjanak! A Justitiának egy fiúra van szüksége, és kap is egy fiút, még ha a fülénél fogva is kell ideráncigálnom! – Indulatosan a fegyverére csap. – Öt percen belül itt sorakozzon minden megfelelő korú gyerek!

Izgatott morgás a falusiak között. Összébb húzódnak, az asszonyokat és gyerekeket a tömeg belsejébe terelik. A falusi elöljáró nagy levegőt vesz, és közelebb húzódik. Szónoklatra készül, már nyitja a száját. A dühödt őrmester szemével látom. Azt is, hogy képzeletében hogyan csuklik össze a puskatus ütésétől.

Semmi szükség erre!

– Még nem mondtam el, hogy mivel jár, ha egy fiú egy Justitia Szemévé válik. Ha az Út véget ér, függetlenül attól, sikeres volt-e, vagy sem, a gyermek a Törvény Házának iskolájába kerülhet. Ha végez, választhat, hogy a Törvényt szolgálja vagy világi pályára megy. El kell mondanom, hogy jelenleg Mag Szektor tizenkilenc bolygóján olyan férfi kormányoz, aki gyerekkorában egy Justitia Szeme volt. Mellesleg soha, egyetlen Úton sem sérült meg egyetlen fiú sem. Vigyázunk rájuk, mint a szemünk világára.

Persze nem nevetnek, de izgatott pusmogás kezdődik. A tömeg átrendeződik, újra a kölykök és az anyák állnak elöl. Megint rengeteg a nézőpont. Szemügyre veszem magam az egyik falusi szemével. Tetszem magamnak…

„engemengemvigyélkérlekvigyélelkérlek… ”

A gondolat olyan erős, hogy görcsbe rántja az agyamat. Bemérem, és az előbbi férfi szemével fel is fedezek valami mozgást a sikló mögött, az árkádok alatt.

Halihó! Megvan a Szemem!

Közben ordítani tudnék az előbbi gondolatlökés nyomán a fogidegeimben támadt fájdalomtól. Mire összeszedem magam, már tizenöt fiúgyerek sorakozik előttem girbegurba vonalban.

„…azenyémetazenyémetokosfiúolyanokosnemadommégbajaesnékkicsifiamkicsimnyomninyomnihúzdkimagadhúzdkinelégyalamuszinemnem…”

Az anyák. Biztos jövőt akarnak a gyereküknek, és féltik is tőle… Sohasem fogom megismerni ezt az érzést.

Sebaj! A Szem, a Szem már megvan!

– Ez az összes? – vakkantja az őrmester.

– Ó, igen, minden gyerek itt van – csicsergi gyorsan egy, a többieknél díszesebben öltözött nő. Az elöljáró felesége lehet.

– Köszönöm. – Az őrmester kipattan a siklóból, és megragadja a karom, hogy lesegítsen. – Válasszon, Justitia!

– Várjon még, őrmester! Nincs itt minden fiú. Megpördülök, az árkádok felé bökök:

– Gyere csak elő, fiacskám! Gyere bátran!

Nem mozdul!

Kiugrom a siklóból, odaballagok az árkádokhoz. Az oszlop mögött lapul, a térről nem látni, így én sem látom. Kár lenne lebőgni a falusiak előtt! Próbálkozzunk az ő szemével, elvégre nem lehet baj egy gyors nézőpontváltásnál. Vívni is tudok úgy, hogy csak a saját hátamat látom…

Persze nincs szükség önbiztatásra. Nyílt, engedelmes elmére találok, enyhe, de tartós – talán állandó? – izgalmi állapotban, gyenge, de a fiúktól megszokottnál erősebb telepatikus képességekkel. Érzékeny alkat.

Az ideális Szem!

Ahogy felnéz rám, tízéves lehet. Megállok előtte, megpróbálom megsimogatni az arcát. Elrántja, szemét lesüti.

Sötétség.

Erről le kell szoktatni!

– Gyere velem – mondom halkan –, téged választottalak.

Hirtelen előrevetődik, és zokogva átöleli a derekamat.

Feje nagyot koppan a páncélon.

– Vigyél el innen!

– Elviszlek. Az Út végén mindenképpen. Megígérem.

Elenged, az arcomba bámul.

– És mit kérsz cserébe? Felnevetek:

– Te kis üzletember!… No, jól van. Hallottad, amit a téren mondtam. A Szemem leszel. A társam, ha úgy tetszik. Most pedig lemegyünk a többiekhez, és eljátsszuk, hogy válogatok közöttük.

Letörlöm a könnyeit.

– Ha lehet, ne sírj többé! Úgy sokkal rosszabbul látok.

– Te… Te már most is?

– Igen. Még hátravan ugyan az Összehangolódás, de már a te szemeddel látok.

– Hau! Nem érzek semmit!

– Nem is fogsz. Ez így van rendjén. No, gyerünk! Lágy mindig a bal oldalamon, egy kis lépéssel előttem! Hogyan váljunk Szemmé. Első lecke…

Először hallom nevetni.

Leballagunk a siklóhoz, bal kezem a fején nyugtatom, hadd szokja a távolságot.

– Állj a többiek közé! Beáll utolsónak a sorba.

Kérdő arcomat látva az elöljáró felesége magyarázkodni kezd:

– Ő csak Kicsi Lan. Árva. Mi vettük magunkhoz az urammal. Együtt neveljük a fiunkkal, de nem sok örömünk van benne. Hálátlan, rossz fiú. Ügyetlen és haszontalan. Az uram aszongya, dilinyós kicsit…

Amint levegőt vesz, félbeszakítom:

– Akárki is, itt kellett volna lennie! Lehet, hogy éppen őt kell választanom.

„Megígérted!”

Félelme még erősebbé teszi a gondolatlökést. Remélem nem tántorodtam meg! Le kell szoktatnom erről. Az Összehangolódás után egy ilyen lökés egyszer leteríthet… Sajgó fogakkal lépkedek el a gyerekek előtt. Némelyiknek megérintem a karját, de egyikük elméje sem olyan nyílt és tiszta, mint Kicsi Lané. A fiú egyre izgatottabb, nem feszítem tovább a húrt. A falusiaknak is kell egy kis telepatikus hókuszpókusz. Megállok előtte. Leguggolok. Két kezem közé szorítom a halántékát: – Készen állsz, fiam? Téged választalak. Mostantól a Szemem vagy.

Az asszonyok visszafojtott várakozása sértett karattyolásban tör ki. Természetesen az elöljáró felesége méltatlankodik a leghangosabban. Még egy csattanós pofont is lekever a fiának. Nem törődöm vele. Érzem, hogy Lan teli szájjal vigyorog. Felállok, beletúrok a hajába: – Menj, Kicsi Lan! A mai délután a tiéd. Alkonyatkor gyere a szállásunkra! Akkor elkezdjük a munkát.

Az elöljáróhoz fordulok:

– Kísérjen a szállásunkra, kérem! Mindannyian fáradtak vagyunk, pihenni szeretnénk.

 

*

 

Este.

A katonák az átriumban kártyáznak. A hangokból ítélve a kerr nevű ősi játékot játsszák. Jó, hogy itt vannak. Nem mintha harcban bármi hasznukat is venném, de legalább fokozzák a gyilkos izgalmát.

„Fél siker, ha az ellenfeledet kihozod a sodrából” – mondta a Harc Mestere.

A katonák mindent megtettek ezért: délután, amíg erőt gyűjtöttem az Összehangolódáshoz, elvegyültek a falusiak között. Azóta szépen fejlődik a történet a csöpp, vak Justitiáról, aki pacallá pofozott egy megtermett katonát. Ha elkapom a gyilkost, ez csak a legenda része lesz majd. A végén még megénekelnek. Ezek a falusiak olyan megéneklősnek látszanak.

Persze csak ha elkapom.

Jöhetne már Lan!

Valaki mocorog az ajtó előtt.

Lan?

Nem. Többen vannak. Fojtott hangú szóváltás. Az ajtóhoz tapadok.

– Hát itt vagy! Nem megmondtam, hogy ne merj idegyönni?!

– Engem választott! A Szeme vagyok!

– Majd megmondom mingyár, hogy kinek a mije vagy!

Lan és az elöljáró felesége. Mi sül ki ebből?

– Takaroggy haza! Semmi keresnivalód itt!

– Nem megyek!

– Ezé neveltelek? Ezé etettelek? Nesze, te háládatlan! Nesze! Csattanások. Pofonok. No megállj! „justitiasegíccs”

Lan gondolatsikolya, mint a lórúgás. De most számítottam rá. Meg kell nyugtatnom. Első ízben küldök neki gondolati parancsot, kétséges, hogy így, Összehangolódás nélkül képes-e fogni, de ha meg akarom erősíteni a bizalmát, meg kell próbálnom.

„Lan, nyugodj meg, veled vagyok, ne áruld el, hogy hallasz! Fogadj szót a nevelőanyádnak, és tégy úgy, mintha hazamennél! Várakozz a ház mögött! Hívlak, ha jöhetsz. Meg fogom tréfálni a nevelőanyádat. Ha megértettél, mondd hangosan: »Rendben van, hazamegyek.«”

– Rendbe van, hazamegyek.

Kicsi Lan határozottan tehetséges. A Házban örülni fognak neki.

Kopognak. Az ajtóban az elöljáró felesége és kövér, kopaszra nyírt fia.

– Jöjjenek be!

Az ajtónyitásra bedübörög az egyik katona. Már tudom a nevüket. Ez a zárcsertegtető. Marknak hívják. Puskával a kezében elém ugrik.

– Minden rendben, Justitia?

– Persze, Mark. Semmi baj. Visszamehet.

Kimegy, az ajtóból visszaszól az asszonynak:

– Ide figyeljen! Ha bármivel próbálkozik, az átriumban vagyunk!

Megható, hogy így féltenek. És nevetséges. A Kard itt van a kezem ügyében, tíz ark tengerészgyalogos sem tudna legyőzni. Az elöljáró felesége végre szóhoz jut. Beszél, beszél. Hagyom. Nem is figyelek rá. Behatolok a fiú tudatába. Szemmel tartom az anyját, és megvizsgálom őt is. Nem tehetségtelen, ha nincs Lan, talán őt választom… Viszont semmi kedve az egészhez, általában csak az evésen és a pornográf képeken jár az esze. És túrja az orrát. Persze lehetne nevelni.

De minek?

– Nézze, asszonyom. Én már választottam. Hiába jöttek. A Szemem a Kicsi Lan nevű fiú lesz.

– Háthát! Nem is errű beszétem!

– Lényegtelen, hogy miről beszélt. Tudom, hogy miért hozta ide a fiát. Én Justitia vagyok. Ha ez vigasztalja, a fia tehetséges. Ha nem állandóan ugyanarra a néhány dologra gondolna, még jobb is lehetne…

– Hát akkor ménem…

– Lan jobb. A legjobb, akivel valaha dolgoztam.

– Akkor is…

Mit vitatkozom ezzel a nővel?

– Elegem van a nyaggatásából! Menjen! Menjenek haza!

– Mit akar? Pézt? Az uram gazdag ember… Ez már sok.

– Azt hiszi, meg tud vesztegetni egy Justitiát?

Nevetek.

– Vihogj csak! Megfizetek ezé, te kis lotyó!

Kimeresztett karmokkal ugrik felém, elkapom a karját, hátracsavarom, lenyomom a földre. Kövér fia érdeklődve nézi, hogyan bánok el az anyjával. Persze túrja az orrát. A katonák meg nyugodtan kártyáznak. Ennyit az éberségről. Egészen közelről az asszony arcába sziszegek: – Egy Justitiát nem lehet sem megvesztegetni, sem megfenyegetni. Jól figyelj! Hallottam, hogy mi történt az ajtó előtt. Elüldözted Kicsi Lant. Elszaladt, elbújt a pusztaságban. Ha reggelig nem keríted elő, téged és a férjedet átadlak a Wen Véderő parancsnokának, mivel lehetetlenné tetted a nyomozást. Hallgass, most én beszélek! Ezért most kinéz háborús eljárással húsz év kényszermunka és teljes vagyonelkobzás. Hacsak a tömeg előbb nem szaggat ízekre. Igyekezz hát megkeresni a fiút!

Felrántom, az ajtóhoz vezetem, és kilököm az utcára.

– Menj! – szólok a döbbenten álló gyereknek. – Kísérd haza anyádat!

A nyitott ajtóban várok, míg elhalnak lépteik.

– Lan! – suttogom bele a sötétbe. – Jöhetsz!

Futás zaja. Kiterjesztem a tudatomat, és már látom is magamat. A Páncél sárgája élesen kirajzolódik az ajtókeretben.

– Gyere, te Szem!

– Hogy tréfáltad meg Manát?

– Egész éjjel téged keres majd a szavannán. Vacsoráztál már? Persze, nem… Akkor egyél! Hosszú éjszaka van előttünk. Addig eligazítom a katonákat.

Engedelmesen az asztalhoz ül. Eszik. Fal.

Kilépek a tudatából, úgysem lát egyebet az ételen kívül.

 

*

 

Éjfél felé jár. A falu elcsendesedett. A férfiakat a riadt elöljáró kihajtotta a pusztaságba. Az asszonyok alusznak vagy virrasztanak. Remélem, Mana az utóbbiakkal tart. Egy kivételével katonáim is alszanak. A szerencsétlen teljesen feleslegesen áll őrt a bejáratnál. Kezdhetjük az Összehangolódást!

– Jól figyelj, Lan! Most össze fogjuk hangolni az agyhullámainkat. Órákig fog tartani, és nagyon fárasztó lesz. Fájdalmat nem érzel majd, de mindenféle képeket láthatsz. Nem kell félned tőlük. Ha sikerül az Összehangolódás, a Szemem leszel, és szavak nélkül tudunk majd kommunikálni. Koncentrálj, légy szíves! Nem szeretném megismételni az eljárást.

– A fejemben fogsz beszélni, mint amikor Mana megvert?

– Pontosan. És te is az enyémben. Bár ezt eddig is megtetted… Kezdhetjük?

– Rendben.

– Most lefekszünk egymás mellé a padlóra, és összeérintjük a tenyerünket…

A kezéért nyúlok. Elrántja.

– Nem!

– Mit nem?

– Nem fekszem le melléd a padlóra! Nem akarom azt csinálni!

– Nem értettél meg?

– Nagyon is megértettelek! Nem akarom azt csinálni. Nem foglak simogatni!

– Mi van?

– Ha Yoh bácsi a hivatalban van, Mana sokszor arra kényszerít, hogy feküdjek mellé, és simogassam. Felhúzza az ingét, és ott. Nem akarom csinálni. Nyög és sóhajtozik közben. És büdös. Nem akarom!

A szörnyeteg!

– Semmi ilyesmit nem fogunk csinálni. Látod, én páncélban vagyok, és a katonák is itt vannak. Hiszel nekem?

– Hiszek. Veled még azt a simogatást is szívesebben csinálnám. Szeretlek!

Megint sírva fakad, átöleli a derekamat. Megsimogatom a fejét.

– Én is szeretlek. Ne sírj! Mana nem bánthat többé. Soha. Soha…

Milyen érdekes érzés anyának lenni!

 

*

 

Lan a földön szuszog, már az Összehangolódás alatt is erőszakkal kellett ébren tartanom, de megérte. Könnyen ment. Legalábbis gyorsan: Lan hatalmas tehetség. Erősebb telepatikus képességekkel rendelkezik, mint először hittem. Sokkal erősebbekkel. És másfélékkel, mint mi.

Hiszen lát!

Telepatikus szervei nem a látóközpontját helyettesítik.

Ő lehet majd a tökéletes Justitia. Vagy inkább Justus, fenébe ezzel a latinnal! Hiszen férfi! Férfi… Egy szerencsétlen kölyök. Megszenvedtük az Összehangolódást: Lan agyában annyi mocsok ülepedett le rövid élete során, hogy még az emléke is elborzaszt. A fiút nem sok választotta el a teljes lelki elnyomorodástól.

Amennyire képességeim engedték, kipucoltam, eltakartam agyában a sötét emlékeket, de a Ház pszichológusainak lesz dolguk elég.

A Ház!

Mire eljutunk odáig! El kell fognom a Gyilkost!

 

 

4. Ed-Wen. Tudás. Lan

 

– Tudom, hogy bent van! Eeengeggy mán beeee! – Mana hangja elképesztő magasságokba emelkedik.

El tudnék képzelni kellemesebb ébresztőt is.

Persze Lan még alszik. Felöltözöm, átbotorkálok a másik szobába. A fiú a földön fekszik, ahogy az éjjel hagytam.

Az ajtó előtt egyre hangosabb szóváltás. Már mind a négy katona a nekivadult asszonnyal vitatkozik.

Meghalt ez a fiú, vagy mi?

Végigtapogatom a földön heverő kupacot. Nem Lan!

Összecsavart takarók. De nem látok. Valahol alszik… Vagy elbújt egy sötét helyen.

„Lan, kedvesem, ne félj! Gyere elő, légy szíves! Megmondtam, hogy nem engedlek bántani. Gyere elő, kérlek! Vak vagyok nélküled.”

„Nem merek. Mana agyonvág!”

„Megvédlek, ne félj! Gyere hát!”

Fénysugár. Szélesedő ajtórés, fehér páragomoly. Aztán végre látom magam.

– Most megbüntetsz? – kérdi vacogva.

– A hűtőkamrába bújtál. Kis bolond! Éppen eléggé megbüntetted magad. Segíts felvenni a Páncélt!

Nagyon készséges, jóvá akarja tenni, amit el sem követett. Szegény gyerek! Fecsegek, hogy megnyugtassam:

– Az Összehangolódás tökéletesen sikerült. Büszke vagyok rád. Most még eltart néhány napig, amíg megtanulod a helyes mozgást. Egyelőre elég, ha mindig abba az irányba nézel, amit gondolatban megjelölök.

Felveszem a sisakot, leeresztem az arcvédő lemezt. Nemcsak a fegyvercsapásokat, a kíváncsi tekinteteket is távol tartja. Szemrés felesleges lenne, a pillantás csak a sima fekete fémen futhat végig. Ez sokakban félelmet kelt. Kipróbálom Manán is.

– Gyerünk, Lan! És ne félj!

Kinyitom az ajtót. Mana és férje az én négy katonám gyűrűjében, a falusiak hátrébb. Tanácstalanok, fáradtak és dühösek.

Vajon miért?

„Lan, Manát figyeld!”

Fölösleges figyelmeztetés. Lan egyébként se veszi le a szemét az asszonyról. Fél. Fejére teszem a kezem. Várok.

Amint meglátja Lant, Mana elsápad, levegőért kapkod.

Aztán kitör:

– Megmontam, hogy itt van! – A falusiak felé fordul. – Bent vót! Lássátok, hát bent vót egész idő alatt! – kiáltja diadalmasan. – És mink egész éjjel a szavannán kajtattunk utána! Megtéplek, te!

Vicsorogva Lan felé lódul. A katonák és az elöljáró egyesült erővel fogják vissza. A falusiak felmordulnak, közelebb húzódnak. Már csak egy kis csetepaté hiányzik!

– Emberek! Ebben a helyzetben minden perc, amit elvesztegetek, csak a háborút hozza közelebb. Hogy ennek véget vessünk, elmondom, miért járták egész éjjel a pusztaságot.

„Hát mé. No, mongya!”

– Ennek az asszonynak az önzése és lustasága miatt! Ez az asszony tegnap este megverte és elkergette a fiút, csak azért, hogy az ő fiát válasszam helyette. Akkor megparancsoltam neki, hogy reggelre kerítse elő. Eszembe se jutott, hogy saját maga helyett az egész falut kihajtja a pusztaságba. Mellesleg bármibe fogadok, hogy nem tartott veletek, barátaim!

Mana elzöldült.

Egyetértő hangok a tömegből. No még egy lapáttal!

– Ez az asszony nem egyszerűen a fiút, hanem a Szememet kergette el. Akadályozta a nyomozást. Mindannyian tudjuk, hogy mi történik, ha lejár az ultimátum. Úgy nézzétek, ez az asszony a Háborút hozza ránk!

A falusiak dühe most Mana felé fordul. Vagyis inkább a derék Yoh bácsi felé. A katonák is felismerték a tömeg hangulatváltozását, mert védőn az asszony és a népség közé nyomulnak.

Mana összeomlott. Egyelőre.

– Szuka, szuka, szuka… – morogta.

Bosszút fog állni. Most csak egy kis haladékot nyertem. Kit érdekel! Most én győztem.

– Ha már így együtt vagyunk, Yoh – fordulok a szerencsétlen férfihoz –, két óra múlva hívja össze az embereket a főtérre! Most pedig beszélni akarok magával.

 

*

 

Semmitmondó és ostoba beszélgetés volt. Pont amilyen Yoh, az elöljáró. Világos, hogy a falut tulajdonképpen Mana irányítja, és az ő tudta nélkül itt semmi sem történhet. Talán kár volt ellenségemmé tenni. Talán. Mindegy. Csak a Teremtő tudja, mi lesz egy Út vége.

Különben úgyse történik ebben a porfészekben semmi. Az emberek a gyapjúból és a manthorgvadászok vendéglátásából élnek.

A legnagyobb esemény a falu történetében az ark királyi vadászat volt, és az is hogy végződött!

Lehangoló.

– Idegenek? Hogy gondolhassa, Justitia! Elég nagy ez a falu, hogy egy ilyen vadászatot egyedül bonyolíthasson.

„Bonyolíthasson.” így! És még büszkén ki is húzta magát.

Az ark delegátuson kívül csak őfelsége IV. Vend külügyminisztere és negyvenfős kísérete volt jelen. Bagatell.

A falu férfinépéből került ki a hajtók csapata. Igen, valamennyien az erdőn voltak. Hogy ő? Ő természetesen nem. Yoh bácsi koordinálta az ark kiszolgálószemélyzet és a falu közötti kapcsolatot. „Koordinálta.” Bizony!

Szegény, hülye Yoh!

De ő legalább ártatlan. Belemerültem. Olyan az agya, mint egy gyereké. Semmi…

Ekkora mérvű szellemi passzivitás már tiszteletre méltó. Az egész falu vagy gyengeelméjűek gyülekezete, ahol még Yoh is császár lehet, vagy Mana ennyire tehetséges manipulátor. Vigyáznom kell vele.

– Lan – kérdezem, pedig az elöljáró még jóformán be se csukta maga mögött az ajtót –, ez a te nevelőapád mindig ilyen?

– Asszem. De ő jó ember…

Hát, eddig nem sokat tudok. Ami összevág: a férfiak voltak a hajtók, a gyilkos a hajtásból jött, a gyilkos falusi.

De az ördögbe! Ha a tett után az ellenkező irányba menekült, valakinek csak feltűnt, hogy eggyel kevesebben vannak!

Követték egyáltalán az ismeretlen illatot vissza a hajtás felé?

Beszélnem kell azzal a Kennóval!

Úgy látszik, tényleg hülye az egész falu! A férfiak legalábbis. Állnak itt körülöttem, ostobán bólogatnak, és teljesen értelmetlen válaszokat adnak a kérdéseimre. Sajnos túl sokan vannak, hogy egyenként elbeszélgessek velük, de végül nem lesz más választásom.

Egyenként, megfélemlítve úgy szondázhatnám a tudatukat, ahogy nekem tetszik. De így… Birkanyáj!

– No még egyszer, emberek! Minden férfi kinn volt a hajtáson?

– Jó monta!

– Persze, ott vótunk mind!

– Az egész falu!

– Bizony, az egész… Azazhogy…

– Azazhogy, Dan?

– Mi van, Dan?

– Hát…

– Hát?

– Mongyad mán!

– Hát, nem vót kint mindenki.

– Eh! Hülye vagy, Dan!

– Hát mind ott vótunk!

– De nem!

– No, ki nem vót ottan?

– No, mongyad csak, Dan!

– Hát a Lan! A Lan az nem vót velünk!

– A Lan?

– Kint vót a!

– Nem vót! Igaza van Dannek!

– A Lan… Télleg! A Lan, az nem vót kint. Nem lehetett!

– Háppersze!

– Lássa, Justitia, micsoda memóriája van ennek a Dannek! Valóban. Káprázatos memória! Hogy eresztenének gyereket a hajtásba? Bár ezek a hülyék…

– De emberek! Gyerekek is kimehettek a hajtásba?

– Hehehehe…

– Hahaha.

– Bruhahaha!

– Hihi…

– Nem úgy van a, Justitia! Ez nem az a Lan!

– Nem gyerek a Lan! Vadász!

– Az a! A legjobb vadász a faluba!

– Igen? Melyikük Lan? Beszélnem kell vele!

– Á, nem…

– Nincs ám itt a Lan!

– Vadászni ment!

– Mán harmadik napja…

– De nem kell ám féteni a legényt! Ismeri az erdőt…

– Meg a szavannát is!

– De az erdőt jobban!

– Nincs igazad, Per! A szavannát jobban ismeri!

– Az erdőt!

– Emberek! Emberek! Miért nem volt magukkal Lan?

– Mikor nem vót velünk a Lan?

– Ki nem vót velünk?

– Lan, te hülye!

– Jóvanno! Nem kell mingyá lehülyézni az embert…

– A vadászaton, emberek! A vadászaton miért nem volt magukkal Lan?

– A vadászaton?

– Akkor. A vadászaton…

– Hehehehe…

– Hahaha.

– Bruhahaha!

– Hihi…

– Hát…

– Hát akkor a Lan…

– Akkor?

– Hát akkor a Lan börtönbe vót!

– Bizony.

– A Lem Mana-i megyei börtönbe!

– Garázdaságé!

– Valami öt napja engették ki. Hazagyütt, oszt rögtön bevette magát az erdőbe…

Ez a Lan még ennek a gyengeelméjű társaságnak is az alja lehet! Miféle bíróság csukná börtönbe ezt a gügye népséget? Lan cimbora bizonyára jól berúgott, és estében összetört pár széket a kocsmában…

De neki legalább alibije van. Persze attól, hogy a többieknek nincs, egy jó Védő bármelyiket felmentetné gyógyíthatatlan, krónikus hülyeség miatt.

Huh!

Egyenként kell kihallgatnom őket!

 

*

 

Dél, és semmire sem jutottam!

Hacsak az a félelmetes megfigyelés nem számít eredménynek, hogy a társaságnak több mint a fele balkezes… Valami beltenyészet lehet ez, vagy mi az ördög!

Ráadásul bunkókáim meglepően jól tűrik a meleget, és hiába a klimatizált ruha, kezdem magam kutyául érezni.

Hm.

A hősokk-dolog nem jött össze! A jónépek tudata csak még jobban bezáródott. Ott kuporognak az amfiteátrumszerű tér lépcsőin, mint Enigma eleven szobrai, és bizonyára remekül szórakoznak rajtam.

Hazaküldje…

„Lan! Itt van Lan!”

Kicsi Lan ujjongó gondolata olyan erővel csap le rám, hogy megtántorodom. Az őrmester kap el.

– Rosszul van, Justitia?

„Á dehogy, csak egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet, és minden fogam egyszerre fáj!”

Ezt mondjam? Inkább összeszedem magam.

– Semmi baj, őrmester. Semmi baj.

Közben Kicsi Lan felszaladt az egyik sikátoron. A hangokból ítélve a falusiak is arrafelé nyomultak. Ez a Lan valami helyi szenzáció lehet itt. Matematikai leírása: lokális maximum. Kíváncsi vagyok!

Persze semmit sem látok, mert az én tökéletes Szemem futás közben gondosan a lába elé néz. Megismerkedhetek a falu járdáival. De legalább szemét nincs! Egy jó pont az elöljárónak. Járda, járda, lépcső, lépcső, járda, poros csizma…

Homokszín nadrág, méregzöld anorák. És Kicsi Lan még mindig emeli a fejét! Lehet, hogy nem is lokális maximum. Egy óriás! És az arca!

Nem a falusiak vonásai. Nem a falusiak rőt sörénye. Hullámos, vállra omló fekete haj.

És a mosolya!

Kicsi Lan a levegőbe emelkedik. A férfi arca egész közelről. Mélykék, gyermeki szem, széles arccsont, nagy, egyenes orr, széles homlok, erős, rosszul borotvált állkapocs. Sebhely. Erőtérpenge nyoma?!

„Szia, Kicsi Lan” – olvasom le a szájáról. A fogai is csodaszépek.

Ebből elég!

„Lan, légy szíves, gyere vissza! Tehetetlen vagyok nélküled.”

Ez persze nem igaz, de megteszi a magáét.

„Bocsáss meg, Justitia! Csak üdvözölni akartam Lant. Megyek már.”

A fiú lecsúszik a férfi karján, a világ újra otthonos magasságból himbálózik előttem. Szalad visszafelé. Végre, a tér! Alaposan átrendeződött. A falusiak mind áttódultak erre az oldalra. Sehol sem látszom. Kicsi Lan a tömegből kimagasodó katonák felé nyomul. Okos.

„Itt vagyok az őrmester mellett, fiam.”

Ideér, majdnem felöklel, átöleli a derekam, felnéz rám.

– Ne haragudj, Justitia! Soha többet nem szaladok el.

– Semmi baj, kicsi. Nem haragszom. Délután majd gyakorolunk még, hogy tökéletesen együtt mozoghassunk.

Megfordul, a hasamnak támaszkodik, kezem a vállán nyugtatom. A fiam is lehetne… Micsoda gondolat!

Fiam? Nekem? Akit férfi még csak nem is érinthet? Miért ne? Eretnek gondolat.

– Őrmester! Vegye a vállára a fiút, és nyisson utat! Megnézzük, ki okoz ekkora felfordulást. Finoman, ha megkérhetem!

Közben az a Lan is leért a térre. A falusiak körüldongják, mint a legyek, de nagyjából annyira is törődik velük. Nem csoda, az álláig se érnek. Egy holosztárt sem fogadna ekkora rajongás. Vonul közöttük, az emberkék körülörvénylik, hozzácsapódnak, leválnak róla. Kérdések röpködnek összevissza.

És nem igaz, hogy ügyet se vet rájuk! Minden kérdésre válaszol, mindenkihez van egy szava. Csak közben ellenállhatatlanul lépked előre.

„Lan! Nézz egy kicsikét balra! Köszönöm. Ki az az öregember?”

,,Ő Lan nagyapja. Ark bácsi. Az Erőmű Szolgája…”

Lan az öregember felé tart. Ez az az öreg, akit tegnap kiszúrtam. Most is éppolyan idegenül áll a falusiak között. Közöttük, de nem velük…

Egy Erőműtechnikus!

Kitaszított.

Aki nélkül sötétbe és hidegbe borulna a világ, mozdulatlanná merevednének a gépek, holt aszteroidokként sodródnának az űrhajók. Aki minden este tíz rituális korbácsütést mér saját hátára, vezeklésül, amiért az Erőmű tisztátalanságával érintkezett, hogy küzdjön a Sátán kísértése ellen.

„Mert tisztátalan minden anyag, melynek atomszerkezete nem stabilis, és az ilyen anyag az Ördög műve! És vessétek el magatoktól az ilyen anyagot, és ne éljetek ilyen szerekkel, mert aki a Tiltott Erőkhöz nyúl, a Sátán szolgálója az, és átkozott az Úr előtt! És örök kárhozatra ítéltet a Pokol sugárzó katlanában!

Hasonlóképpen őrizkedjetek az Erőmű Szolgáitól, mert munkájuk megvetett az Úr előtt, testük tisztátalan, lelkükre a legsúlyosabb kísértések nehezednek! De közületek senki ne illesse őket bántó szóval vagy cselekedettel, mert ők lelkük kárhozatával fizetnék azért, hogy házaitokban világosság és meleg legyen, űrhajóitok a végtelenben suhanjanak az Úr nagyobb dicsőségére!”

Őrült Cornelis levele a II. (Apostoli) Zsinathoz megtette a magáét. Örök időkre kitaszítottá tette az erőművek technikusait. Gőgös, zárt, fanatikus kaszttá, mely nemzedékről nemzedékre adja át az erőművek kezelésének titkait.

Az öreg unokája mégis vadász lett. Különös…

Egyszerre érünk az öreghez, néhány lépésnyire megállok, Kicsi Lan lecsúszik az őrmester válláról.

Lan úgy köszönti nagyapját, mintha ott se lennénk, mintha nem tolongana körülöttük az egész istenverte falu. Szertartásos meghajlás, ölelés.

„Visszatértem, Ark.” Csak ennyit hallok, és elindulnak kifelé a térről.

Csak ők tehették! Már mindössze el kell kapnom őket.

Elkapom őket!

De nem most. Előbb felhívom Kennót.

 

*

 

– Tudja, még ha elég későn is engedtek a helyszínre, azért volt némi szerencsénk. Találkozott a falusiakkal, elképzelheti, mi maradt volna a tetthelyből, ha valaki közülük fedezi fel a balhét. El tudom képzelni.

– A nyomdetektálásban eszerint teljesen megbízhatunk?

Kenno megsértődött.

– Azt gondolja, hogy beleveszem a jelentésembe, ha nem bízom meg benne száz százalékig?

– Bocsásson meg! Arra gondoltam, hogy esetleg a kíséret tagjai tönkretehették a nyomokat…

Nevet.

– A dinasztiaváltás óta az aarkeni palotában annyi gyilkosság történt, hogy az udvaroncok álmukból felriasztva is tudják, mit kell és mit nem szabad tenniük. Nyugodjon meg, Justitia! A szagminta biztosan a mi emberünké. Sajnos a saját illatkomponenseit teljesen lebontotta a szer, s mi ezeket a bomlástermékeket követtük. Tulajdonképpen biztosabb nyom, mint bármiféle személyi illatspektrum.

– Ennyire gondatlan volt a fickó?

– Tulajdonképpen nem. A kismolekulájú bomlástermékeknek ez a kombinációja csak adott személy és a maszkanyag találkozásakor áll elő. Ha nem használja újra a szert, gyakorlatilag semmi esélyünk, hogy ez alapján azonosítsuk.

– Remek. Tud még valami biztatót is mondani?

– Semmit. Semmi igazán biztatót…

– De?

– De?

– Valamit még mondani akar.

– Lehet, hogy ostobaság, de valami azt súgja, hogy a gyilkos a faluban van. Látom, mosolyog… Megismerte a falusiakat. Igaz, hogy ostobának és lassúnak látszanak, de higgye el, mesteri vadászok. Bármelyik falubeli férfi képes észrevétlenül megközelíteni valakit az erdőben, és nyissz!

– De miért tette volna?

– Most megfogott. Én sem látok semmiféle indítékot. Esetleg valaki felbérelhette egyiküket… Tudja, Justitia, ha nem lenne az ultimátum, évekig le se szállnék a nyakukról.

– Az ultimátum. Nem gondolja, hogy az egész egy jól szervezett provokáció ark részről?

– Persze felmerült ez is. De az áldozatok valóban a trónörökös és testvérei voltak.

– Dublőrt könnyű kreálni…

– Nem dublőrök voltak. A holttestek genetikailag azonosak a hercegekkel.

A genetikai azonosításhoz legalább egy magvas sejt kell a célszemélytől. Valahogy mégis működik a wen titkosszolgálat? Kenno megértette a tekintetemben bujkáló kérdést:

– Legyen ennyi elég! Nekünk is megvannak a megfelelő embereink a megfelelő helyeken.

– Nem kétlem, főfelügyelő. A provokáció tehát kizárva.

– Igen. Bármennyire vágyik is Sawn nagyherceg arra, hogy wen királlyá koronázzák, a fiait nem áldozná fel ezért.

– Tehát visszatérhetünk a magányos bosszúállóról szóló eredeti feltevéséhez…

– A nyomdetektálást megbízhatónak véve, a tettes eltűnt a szavannán.

– A műholdak észleltek idegen járművet?

– Nem. Idegen járművet nem. Egy ark diplomáciai sikló elhaladt ugyan arra a kérdéses időpontban, de a vezetője nem látott senkit. Sajnos az Arkthaa szondázásnak vetette alá, mielőtt kikérdezhettem volna. Biztosra veszem, hogy a gyilkos azon a járművön hagyta el a helyszínt. A vezető vallomásából kiderült, hogy hamis utasítással indították a város felé. Az utasítást hivatalos ark frekvencián, érvényes kódokkal vette. Nem is gyanakodhatott a megboldogult.

Pszichoszonda!

A Ház ezeréves történetében soha, egyetlen alkalommal sem alkalmazták ezt a borzalmat. A különböző titkosszolgálatok annál inkább! Szerencsétlen áldozataik borzalmas kínok között pusztultak el. A még szerencsétlenebbek nyálcsorgató idiótaként élték le hátralévő életüket.

„A szonda, An, a Justitiák képességeinek torz, durva utánzata. Olyan, mint amikor valaki úgy próbál megtalálni valamit egy komódban, hogy a fiókokat kirángatja, és a földre szór belőlük mindent… Persze az egész összekeveredik, és amit keresett, menthetetlenül elvész a lom között. Semmi értelme, de a katonák hisznek benne.”

– Bocsásson meg, főfelügyelő! Nem értettem…

– Nem is mondtam semmit. Láttam, hogy a saját gondolataival van elfoglalva. A szonda zavarja, ugye?

– Hát igen… Gyűlölöm a szondát. Olyan… fölösleges.

– Magam is így gondolom. Kíváncsi még valamire? Hiába az ultimátum, a mi bűnözőink nem pihennek… Sőt, mintha még élénkebbek lennének! Tíz függő ügy vár itt az asztalomon…

– Hm. Maga szerint elkövethette a gyilkosságokat egy százévesnél idősebb ember?

– Nézze, az én praxisomban még nem fordult elő ilyesmi, de a galaktikus átlagéletkor manapság megint emelkedik, úgy százhuszonhét körül van… Elméletileg… Igen. Azt mondom, igen. Mesélik, hogy Lord Dor Aarkham, az Arkthaa feje a de Lorian dinasztia idején, még százhúsz évesen is végigcsinálta a bolygóközi gyalogság gyakorlatait. De hát ő halott, megölték az aarkeni vérengzésben. Gyanakszik valakire, Justitia?

– Mondjuk úgy, van egy halvány nyom…

– Eszerint megtalálta! Nagy megkönnyebbülés ez nekem! Tudja, éppen arra akartam kérni, hogy ha nem járna sikerrel, a hajó, ami magáért jön, vigye magával a családomat…

– És maga?

– Én maradok. Tudja, rühellem az arkokat…

– Értem. Ha rosszul is végződne az Út, a Ház hálájára mindig számíthat. Egyelőre nincs több kérdésem. Az Igazság legyen magával, Harw Kenno!

– És kísérje a Törvény, Justitia! Fiacskám, nagyon vigyázz a hölgyre! Viszlát!

És az én Szemem szégyenlősen lesüti pilláit. Mire újra látok, Kenno holója már szertefoszlott a levegőben. Érdekes ember.

– Érdekes ember. – Kimondom hangosan is. – És most meglátogatunk még két érdekes embert. Gyerünk, Kicsi! Te vezetsz.

– Hova?

– Felkeressük a vén Ark apót meg az unokáját, Lant, a híres vadászt.

Kicsi Lan hangjában neheztelés:

– Lan télleg a legjobb vadász. Az egész világon! És a legjobb barátom.

Szegény Kicsi! Nem sok barátja lehet, és most kigúnyoltam a legjobbat.

– Bocs, Kicsi! Csak ugrattalak. Azért elvezetsz hozzájuk?

– Menjünk!

A fiú durcásan feltápászkodik.

 

*

 

A hőség pillanatról pillanatra enyhül, ahogy ballagunk az egyre szélesedő utcákon, az egyre szegényesebb külsejű házak között. Ballagunk…

„Egy Justitia sohasem siet, An!” mondta a Külvilág Mestere. „Egyrészt óvatosságból, másrészt azért, hogy az emberek el is higgyék: vak. Egy vak lassú, bizonytalan – veszélytelen. A bűnös hamis biztonságba ringatja magát. Amikor aztán szükség van rá, megmutatkozik igazi gyorsaságod.”

– Ark. Elég ritka név errefelé. Mesélj nekem valamit róla, Lan!

– Nem sokkal azelőtt költöztek ide, hogy megszülettem.

Kicsi Lan nem azonnal válaszolt. Nyilván a békülés és a duzzogás között ingadozott. Ezek szerint a békülést választotta. A Szemem!

– Tehát idegenek.

– Amennyire én tudom, Külső Wenre valók, az ark határ közelében laktak, onnan menekültek.

A dolog stimmel. Kicsi Lan tizenegy éves. Jó egy esztendővel az aarkeni vérengzés után született. Egy de Lorian-hű ark nemesember legjobban egy wen Erőműben tűnhet el. Ha a rend befogadja, sérthetetlenné és azonosíthatatlanná válik.

– Mondd csak, Lan, az öregúr mindig az Erőműben dolgozott?

– Amióta én ismerem, igen. Azelőtt az öreg Hal volt az Erőmű szolgája. – Lan keze rontás elleni jelet ró a levegőbe. – Meghalt, mielőtt megszülettem. Azt mesélik, gonosz ember volt, Tiltott Erővel emésztette el, akire megharagudott…

– De Ark bácsi nem tesz ilyet?

– Ark jó ember. Régebben sokat játszottak velem Lannal.

– És mostanában nem?

– Mana megtiltotta, hogy hozzájuk járjak. Azt mondja, a rontást hozom a házra. De én nem hiszem el! Irigyli, hogy Lan a barátom! No, mindjárt odaérünk. Ott az Erőmű.

Ahova mutat, az bizony még jókora távolságra van. Az energiatelep fehér kupolái igazság szerint már a szavanna facsoportjai között bújnak meg. Kicsi Lan nekilódul, szinte futva kell követnem.

– Lassabban, fiam! Nem sietünk. Nem szaladnak el. Legalábbis remélem…

A fiú megtorpan, mintha falba ütközne. Érzem elméje tapogatózó csápjait, amint megpróbál áthatolni tudatom védőfalán. Tehetséges a fiú, de egy Justitia szellemi gátjával, azt hiszem, még a szonda sem boldogulna. Legfeljebb egy másik Justitia.

A fiú feladja. Elméje visszahúzódik. Felnéz rám.

– Nem tudok olvasni a gondolataidban – mondja meglepetten.

– Miért, a másokéban tudsz?

– Nagyon gyakran. De sokszor nem… Miért?

Leguggolok elé:

– Az emberek agyában van egy gát, Lan. Ha valamiért izgalomba jönnek, ez a gát meggyengül, és a hozzánk hasonló emberek kifürkészhetik a gondolataikat. Mire felnősz, a te agyadban is kifejlődik ez a gát.

– Akkor most…

– Most még nagyon gyenge. Amikor összehangoltuk az elménket, még ez a gyenge gátlás is megszűnt.

– Akkor te állandóan…

– No, azt már nem! Elég nekem a saját fejem is. Az Összehangolódás célja, hogy használhassam a látásodat, és beszéd nélkül kommunikálhassunk. Sohasem hatolok olyan mélyre, hogy a gondolataidat kifürkésszem. Nem tettem eddig, és ezután se fogom.

– Akkor jó. Én se fogom a tieidet.

A gyerek nagyon komolyan válaszolt. Lehet, hogy képes lenne megtenni? Lehet… Ő más. Egyszer majd képes lesz bárki agyát kifürkészni. A Házra! Megtaláltam a tökéletes Justitiát!

– De most megpróbáltad. Miért?

– Megijedtem. Azt hittem, Ark bácsit, Lant… hogy azt hiszed, ők tették azt a szörnyűséget…

– Jobb, ha már most elmondom: a gyilkos kettőjük közül az egyik, és a másik a cinkosa volt. Még nem világos a szerepük külön-külön, azt sem tudom, hogyan csinálták, és bizonyítékom sincsen, de biztos, hogy ők tették. Én megszerzem a bizonyítékokat, és feltárom az ügyet. Azért jöttem ide.

– Nem! – Lan hátrálni kezd, távolodni tőlem, mint a kiskatona a sivatagban. De itt nem segít pár pofon…

„Állj meg, Lan, és figyelj rám! Amikor kiválasztottalak, te is választottál. Engem választottál. Az Igazságot választottad. Tudnod kell, hogy a választásod szembefordíthat olyan emberekkel, akiket eddig szerettél és tiszteltél. Szembefordíthat a barátaiddal… Aki a Ház szolgálatába áll, szembe kell nézzen ezzel…”

„Én nem árulom el a barátaimat! Nem árulok el senkit! Soha! Nem kell a Házad! Nem kell az Igazságod!”

„Elárulod? Inkább megmented őket! Ha elmész, ha itthagysz, és figyelmezteted őket, nem segítesz rajtuk. Nem hagyhatják el a bolygót. Én nem vagyok ám olyan tehetetlen nélküled sem. De még ha nekem nem is sikerülne, információimat átadnám a wen hatóságoknak, a Ház pedig másik Justitiát küldene. Egy egész, háborútól rettegő bolygó üldözné őket, nem lenne kétséges a végeredmény. Tudod, hogy mi vár rájuk, ha átadják őket az arkoknak? Pszichoszonda és nyilvános kivégzés Aarkenen, a Palota téren! Ha én fogom el őket, az Igazság Házának Bírósága ítélkezik fölöttük. És a Házban nincs se szonda, se halálbüntetés.”

Lan közelebb jön:

– De mi van, ha tévedsz? Ha mégse bűnösök?

– Ha ártatlanok, semmi bajuk sem történik. De én tudom, hogy bűnösök…

– De tévedhetsz! Nem tudhatsz mindent! Nem vagy Isten!

– Justitia vagyok. És te vagy a Szemem! Gyere, menjünk!

– Nem megyek – morogja, de azért jön.

Itt is van. A helyén, balra, kicsit előttem.

– Kezet rá!

Belecsap. Mehetünk. Épp ideje. Már sötétedik.

Elég gyorsan elérjük a kupolákat. A Rend szabványai szerint épültek, szinte dísztelenül, a célszerűség szépségét árasztva. Hasonlítanak a felszerelésemre…

Kicsi Lan otthonosan mozog itt, megkerüljük a legnagyobb kupolát, és egy szabálytalan terecskére jutunk. Különös, de nem kellemetlen illat terjeng.

– Tharkot főznek – mondja a fiú –, Lan többet is lőhetett.

Rendben van. Ha thark, legyen thark… Nagyot nyelek.

Nem is ebédeltünk ma!

– Menjünk be! – kiáltja Lan. – Éhes vagyok!

És megindul. A kupola, ahova megyünk, kissé távolabb áll a többitől, és ahogy megkerüljük, kiderül, hogy ablakai is vannak a főkupolával ellentétes oldalán. Ajtaja is. Éppen félresiklik. Az öreg áll a fényes négyszögben. Kötény a derekán, hosszú villa a kezében.

– Á, Kicsi Lan! Üdvözöllek. Rég voltál nálunk. Már…

Észrevesz. Egy pillanatra kizökken.

– …azt hittem haragszol ránk. Üdvözlöm, hölgyem! Már vártuk. Senki sem úszhatja meg egy Justitia kérdéseit.

Gúnyolódik velem!

– Remélem, nem a köténye mögött keres védelmet.

Nevet. Pukedlizik.

– A vacsora tálalva. Ha már itt vannak, szívesen látjuk magukat.

– Örömmel elfogadjuk.

– Naná! – rikkantja Kicsi Lan, és nyomul is befelé az öreg mellett.

Mit tehetnék? Sietek utána.

 

*

 

Mit szólna Iran Anya, ha látna?

Ételt fogadtam el a gyanúsítottaktól! És még ízlett is. Omlós, fehér hús, leöntve bíborszínű, fűszeres szósszal. Fehér kenyér…

– Ha megengedi, Ark úr, fel is tenném az első kérdést. Mi volt ez az isteni sült?

– Doria. Ark a keresztnevem. Egyébként ezt az ételt tharknak hívják. A helyi nyelvjárásban ez a manthorg hátsó combját jelenti. A szószt itt harbunak nevezik…

„A manthorg hátsó combját?” Gyomrom óvatosan liftezni kezd fölfelé. Sáskát ettem! Brr! Legyűröm a hányingert.

– Ha jól tudom, manthorgra ment a királyi vadászat is… Tulajdonképpen milyen egy manthorg?

– Hamar belevágott. Bemelegítésnek, hogy milyen is egy manthorg? Képzeljen el egy imádkozó sáskát, ami egy kicsit nagyra nőtt…

Kuncog.

– Milyen nagyra?

– Úgy átlag három méterre. De Lan ejtett már el négymétereset is! – Büszkén meglegyinti unokája vállát.

– Csak három nyolcvan volt – morogja Lan. Egész este most szólalt meg először. Gyönyörű bariton hangja van! Délben észre sem vettem… És ahogy finom mozdulatokkal evett… A fenébe! Tévedtem volna? Épkézláb jobbkezes emberként mozog…

– Fáradt vagyok – folytatja. – Essünk túl mielőbb a kérdésein!

– Akár most is lepihenhet, Doria úr. A falubeliek elmondták, hogy tökéletes alibije van…

„Lan! Figyeld az arcát! Mostantól koncentrálj, kérlek, az arcokra! Mostantól élesben mennek a dolgok. Ne csak annak az arcát figyeld, akihez szólok! Próbáld mindkettőjüket befogni!”

„Értem.”

És engedelmesen Lan arcába bámul.

Lehetséges volna, hogy ez az óriás elpirul?

– Hát igen. Khm… Börtönben voltam. Sajnos. Egyébként a nevem Lor. Lan Lor. Ark a nagyapám. És ha most valóban megengedi, lepihenek.

Nem megy ki a szobából. Leheveredik a falon körbefutó padkára terített birkabőrökre. Lehunyja a szemét. Egy perc múlva egyenletesen szuszog.

Ébren van! Elméje zárt, de aktív. Engem figyel! Nem tévedtem. Csak ő lehet a bűnös! Hát figyeljen…

– Ami azt illeti – veszi fel a szót az öregember –, nekem is tökéletes az alibim. Nem voltam a faluban, amikor az a szörnyűség történt.

– Az Erőmű Szolgája üresen hagyta templomát?

– A Rend tagjai minden évben szabadon rendelkezhetnek húsz pihenőnappal.

– Úgy hallottam, hogy a gyakorlatban sohasem veszik igénybe ezt a lehetőséget.

– Milyen jól ismer bennünket! De én nem vagyok született tagja a Rendnek. Csak egy tucat éve szolgálom az Erőművet…

Arca fájdalmasan eltorzul, de elméje hideg marad. Hideg és zárt. Veszélyes ez az öregember.

– Persze évek óta nem vettem ki a pihenőnapjaimat én sem, és ez most kapóra jött. Tudja, utálom a nagy hajcihőt, és ami akkortájt a faluban zajlott… Meg, őszintén szólva, Lan közelében akartam lenni. Forróvérű a fiú, és akkor, a börtönben jót tett neki, hogy nem hagytam magára. A Rend központjában szálltam meg Lem Manában, és sohasem voltam annyi ideig távol, ami alatt megjárhattam volna az utat haza és vissza. Ellenőrizheti. Ha nem Lannál voltam, pihentem. És meglátogattam néhány barátomat a Központi Erőműben. Ennyi. Persze semmit se tudok a gyilkosságokról, csak ami az újságokban volt.

– Az unokája miért volt börtönben?

– Garázdaságért vitték be. Harminc napot ült, lényegében ártatlanul…

– Ártatlanul?

– Tulajdonképpen igen. Tudja, ő nagyon erős, és a harci technikája is nagyon jó, de nincs még igazából tudatában a képességeinek. Egy lebujban belékötöttek, és utána kő kövön nem maradt. A jónépek meg úgy átlag nyolc napon túl gyógyultak. Lant csak bénítólövedékkel tudták leteríteni. Az egészben az a különös, hogy semmi keresnivalója nem volt abban a kocsmában. Erről még nekem sem hajlandó beszélni.

Közelebb hajol:

– Gyanítom, hogy már megint valami nő volt a dologban. A nők, tudja, nagy hatással vannak az én Lanomra.

– Értem. Ezt tehát tisztáztuk. Maguk láthatóan nem Ed-Wenre valók. Hogyan kerültek a bolygóra?

– A határvidékről menekültünk. Az ark határon voltam vámtiszt, a Léda bolygó legnagyobb holdján laktunk a családommal. Aztán… Tudja, még most sem szívesen beszélek róla… Aztán a Sawn puccs után menekülők érkeztek hozzánk. Ark menekülők, a de Lorian család életben maradt tagjai. Befogadtuk őket. Nemsokára megérkeztek az üldözőik, a Sawn hóhérok. Felperzselték a bolygót. Nyolcszáz ark veszett oda és százhúszezer lédai. Csak a véletlennek köszönhető, hogy a legnagyobb lányom fia és én megmenekültünk egy apró bolygóközi hajón. Azután nehezen találtam munkát. Tudja, Wen belső rendszereiben nem nagyon szeretik a határvidékieket. Csak az a lehetőség kínálkozott, hogy belépjek a Rendbe, és erőműtechnikus legyek. Szerencsére konyítok valamennyit az energiatechnikához. Így kerültünk az Edára. Megmaradtam világi testvérnek, és Lant úgy neveltem, hogy a lehető legkevesebb kapcsolata legyen a Renddel. Szerencsére nem is érdekli túlságosan a dolog. Most csak a vadászatnak él, de remélem, megérem még, hogy követi példámat, és a katonai pályát választja. – Fanyarul elmosolyodik. – Úgy látszik, erre most minden esély megvan.

A térdére csap, feláll.

– Most már mindent tud rólunk. Egy italt?

– Köszönöm. Sohasem iszom alkoholt.

– Sajnálhatja! Edán gabonából igen sok és jóféle italt készítenek. Ha megengedi, töltök magamnak egy kis sört.

Mélyvörös, dúsan habzó ital. Étvágygerjesztő. Egyszer jó lenne kipróbálni!

De nem most! Az alkohol lerombolná az Összehangoláskor Kicsi Lan és közém szövődött hálót. Márpedig holnap nagy szükség lesz a Szememre.

– Holnap kimegyek a helyszínre, Doria úr. Az unokája hajlandó lenne elkísérni?

– Lan nagyon szívesen kísér fiatal és szép hölgyeket, de nem hiszem, hogy hasznát venné. Azt sem tudja, hogy hol történt az a szörnyűség, hacsak véletlenül bele nem botlott tegnap.

– Ó, nem baj! Kitűnő holografikus térképeim vannak. Viszont jó lenne, ha egy helybéli is elkísérne. Azt hiszem, az unokájánál erre nincs alkalmasabb személy a faluban.

– Valóban. Részemről semmi akadálya, csak az a kérdés, hogy ő mit szól hozzá.

– A Ház nem lenne hálátlan…

– Azt gondolom… No jó! Ha kell, rábeszélem. Tudja, mióta börtönben ült, könnyebben meg tudom győzni bizonyos dolgokról. Holnap hajnalban ott lesz magáért.

 

*

 

A vacsora elbágyasztott, de egyelőre nem pihenhetek. A bolygó átellenes oldalán, a fővárosban még kora délután van. Ha szerencsém lesz, Kennót a hivatalában találom. A Ház titkos kódnyelvén szeretnék beszélni a főfelügyelővel.

Ehhez azonban már nem kell Kicsi Lan. A fiú fáradt, és szerencsére nem is nagyon tiltakozik, amiért ágyba küldöm. Bebújik a zsákjába, ásít, és már alszik is.

Majdnem követem, ahogy elméje átsiklik a való világból az álom birodalmába. Kivonulok az agyából.

Sötétség.

Legalább ismerős sötétség. Ismerős, megszokhatatlan sötétség.

Felnyalábolom a kommunikátort, és a szobámba cipelem. Persze így vakon nem egyszerű, de a helyiség berendezését szerencsére könnyű fejben tartani…

– Aaa!

Kivéve ezt az átkozott fotelt! Még jó, hogy a Páncélt nem vetettem le. Randa zúzódás lenne a sípcsontomon.

De Páncél nélkül sem sziszeghetnék! A most következő beszélgetés Kennóval teljes titokban kell maradjon. Nem tudom megmagyarázni, de képtelen lennék elviselni, hogy a wen titkosszolgálat vagy az Arkthaa megelőzzön. Lant és nagyapját a Házban fogják bíróság elé állítani és elítélni.

Így akarom!

Lan…

Milyen szép hangja van…

– Ki az? Miért nem ad képet? – Kenno hangja ingerült és fáradt. – Megszakítom a kapcsolatot!

– A Házra, főfelügyelő! Semmi értelme. Nincs velem a Szem, én se látom magát. Darázs vagyok, a Justitia. Használja csak a hangot!

Ez a mondat a jel. Felszabadítja a Ház valamennyi külső munkatársába kitörölhetetlenül beültetett hipnokód rendszert. Beszélgetésünk normál csevegésnek hat a külső megfigyelő számára, de Kenno agya valójában rejtjelező komputerként működik, és a beszéd elemeiből felépíti a Hangot, a Ház rejtnyelvét. Ha feloldom a kódot, az eredeti nyelvi szintet normál emlékképként kezeli majd, a rejtnyelv pedig újra mások számára hozzáférhetetlenné válik.

Legalábbis remélem.

– Örülök a Hangjának! „Örülök” – ez a huszonhármas kód.

Meditációs pózba merevedem, és lemerülök a memóriaaktiválás tudatszintjére. Számok sorjáznak elő a sötétségből, jelentőségteljesen felvillannak, szavak csapódnak melléjük. Összeáll az első mondat.

– Nem sokra jutottam a falusiakkal a kihallgatásnál.

Valójában:

„Jó nyomon járok, információra van szükségem!”

 

 

5. Ed-Wen. Tudás. Fészek

 

– ÁÁÁ!

Puff!

Ebben a bolond faluban minden reggel dulakodásra fogok ébredni?

A fiú ébren van. A ház előtt. Érzem, fülig ér a szája. Nem csodálom. Pofonok és katonák szállnak a levegőben, s nagy puffanásokkal érnek célba a kivörösödött arcokon, illetve a földön. A kavarodás közepén Lan.

„Kicsi Lan! Felébredtem. Szólj, légy szíves, a katonáknak, hogy hagyják békén Lant! Értem jött.”

„Értem. Jó reggelt, Justitia!”

„Nem szólítanál inkább Darázsnak?”

„Jó.”

„No, állítsd le őket, és gyere be! Segíts felvenni a páncélomat!”

„Megyek… Darázs.”

Kis időbe telik, mire a katonák egyáltalán meghallják, amit a fiú kiabál. Akkor aztán leállnak. Fegyelmezettek, meg kell hagyni. Azért gyűrűbe fogják és gyanakvóan méregetik Lant.

Mire a fiú beér, a vértet már felvettem.

– Kicsit soká tartott…

– A katonák nagyon begerjedtek, de Lan legyőzte őket.

– Lan, Lan, Lan! Mindig csak ezt hallom. Jól jegyezd meg, Kicsi, te többet érsz akárhány Lannál!

– Ez nem igaz! Lan…

– Na jól van. Majd meglátod, ha a Házba értünk. Most csatold fel a lábvértet, kérlek! És bízzál bennem!

Felveszem a karlemezeket.

Fejembe nyomom a sisakot. Az arcvédőt nem hajtom le. Magam sem tudom, miért.

– Nézz meg alaposan, Kicsi! Tetszem neked?

– Gyönyörű vagy, Darázs.

– De nem csak azért mondod, hogy a kedvemben járj?

– Dehogyis! Nézz csak a fejembe…

– Ne beszélj ostobaságokat! Menjünk!

Mi van velem? Sose érdekelt, tetszem-e valakinek. Ráadásul egy kölyöknek!

Lan nem szól, tudomást se vesz rólam, csak ballag mellettünk. Lépéseit mégis a mi lábunkhoz igazítja…

– Lor úr! Megmondaná, hova megyünk?

– A sajkához – veti oda, és megy tovább, mintha meg se szólítottam volna.

A sajkához. Ez valami járműféle lehet. Emlékeim szerint valamiféle csónak. Csónak! Itt, a szavanna közepén!

„Kicsi, mi az a sajka?”

„Hosszú lenne elmagyarázni. Ha elképzelem, hogy milyen, meg tudod nézni a fejemben?”

„Talán igen.”

Keskeny asztallap lábak nélkül. Anti-G szuszpenzorok. Légmotor kormányrúddal. Akkumulátordobozok, embernél hosszabb, sima farúd. Zsámolyszerű ülések, alacsony csőkorlát.

Micsoda primitív szerkezet! Remélem nem repül túl magasan!

Hát igen. A valóság még lehangolóbb, mint Kicsi Lan elképzelése erről a „sajkáról”. Itt sorakoznak előttünk valami lapos tetejű, nyitott fészerben. Vagy száz „asztallap”. Teljesen sima falapok, a földhöz lapulva, némelyiken még ülés és korlát sincs. Mindenfelé hosszú farudak meredeznek.

Nehéz, édeskés szag üli meg a levegőt, leginkább vérszaghoz hasonlít, és nem fedi el a bomló állattetemek összetéveszthetetlen szagát. A betonon gyanús, fekete foltok. Mi ez? Mészárszék?

Megyünk a sajkák között, szinte valamennyi zöld vagy terepfoltos, orrukon mint vad törzsi jelek, szarvak meredeznek.

Megállunk. A sajka orra hosszan kinyúlik a többi elé, rajta óriási méretű fogazott szarv.

Kicsi Lan alaposan megbámulja. Mit tehetek, én is.

– Szálljon már fel! – morogja Lan, és vagy féltonnányi felszerelését az ülések elé rázza. – No, futás haza, Kicsi!

– De Lan…

– Semmi duma, barátocskám! Haza kell menned.

– Lor úr! Nem küldheti haza a fiút! Velem kell jönnie. Ő a Szemem.

– Nem bánom, akár a tyúkszeme is lehet, de az erdőbe nem jön! No, mozgás, kölyök!

– De Lan! Darázzsal kell mennem!

– Kicsi, elég volt! Ne bőszíts fel! Pattanj le a sajkáról, és irány hazafelé! Egyébként ki az a Darázs?

– Hát ő! A Justitia!

– Örvendek. Jobb nevet nem is választhatott volna. Ide figyeljen, hm… Darázs! Küldje haza a fiút, vagy nem megyünk sehová!

– Nem tehetem. Nélküle nem látok, és ha a nagyapja nem említette volna, helyszíni szemlére megyek. Különben elboldogulunk maga nélkül is. Kicsi Lan! El tudod vezetni ezt az izét?

– Hát persze!

– Remek! Gyerünk!

– Hohó! Csak nem az én sajkámon!

– Lan Lor! Lefoglalom ezt a járművet a Törvény Házának nevében, bizonytalan időre. Bármiféle káresemény bekövetkezése esetén igényét a Ház Számvevősége harminc standard munkanapon belül kielégíti. Indítsd el, Kicsi!

– Hát ez röhej! Meg fognak halni! Csak a gyereket sajnálom… – Az óriás felráncigálja a szerelését, és sarkon fordul.

Biztatóan megveregetem a fiú vállát:

– Menjünk! Fog ez menni…

Kicsi Lan elfordít néhány kapcsolót, felzümmögnek az emelőmotorok, süvít a légfúvó. A sajka előrelódul.

 

*

 

Hogy értő kezekbe került, a sajka megmutatta, nem is olyan primitív jószág. Néhol ijesztően megdőlve ugyan, de mégis biztonságosan kanyargunk előre a szurdokban. A sziklák közül időnként már elő-előbukkan az aranylóan hullámzó szavanna. Lan komoran markolja a kormányrudat. Borzasztó dühösnek látszik. Még az illata is dühös! Amint kiérünk a sziklák közül, nem is bírja tovább. A sajka megpördül, a légmotor leáll, Lan kitör: – No ide figyeljen! Csak azért rohantam maguk után, mert rühellném, ha a gyerek összetörné a sajkámat a köveken. Nem sok kedvem van hazagyalogolni, ezért elkísérem magukat, de ezután a saját érdekükben azt tegyék, amit mondok! Rendben?

– Köszönöm, Lor úr. A Ház és a magam nevében. Követni fogjuk a tanácsait, ugye, Kicsi?

– Hát persze!

– No jól van! Először is, maga pökhendi kis jószág, én nem tanácsokat, hanem parancsokat fogok osztogatni. Legalábbis ezen az úton. Másodszor: hagyjon fel a Lor urazással! Engem Lannak szoktak nevezni. Harmadszor: legyenek csöndben, amíg átérünk a szavannán! Nem szeretném, ha a nyakunkra csődítenék a manthorgokat. És üljenek át az első ülésre!

Engedelmeskedünk. Az óriás feláll, kiemeli a sajka oldalához rögzített rudat. Nekifeszíti a földnek. Alkarján a hatalmas izmok csomóba ugranak a bőr alatt, és az ormótlan járgány lassan a síkság felé feszíti az orrát. Néhány lökés a rúddal, és egyre gyorsulva haladunk előre.

– Csak nem ezzel a rúddal akarja végigtoszogatni ezt az izét az egész pusztaságon?

Lan mosolyog.

És a mosolya… Csodálatosan fehér és egyenletes fogsor, egy csomó egyenként is mosolygó ránc keretében. Ez a vigyorgó kölyök lenne az a komor óriás, aki az előbb tápászkodott fel a sajka végében?

– Üdvözlöm a fedélzeten! A rudat különben csáklyának hívják, és igen, ezzel fogom végigtoszogatni ezt az izét a szavannán. Tudja, a légmotor fütyülése kilométerekről idecsalná a manthorgokat, és ugyan csak síkföldi bestiák, de nem lenne jó belefutni egy hordába. Pláne egy gyerekkel!

Szemrehányó pillantást vet rám.

– Nem vagyok gyerek – morogja Kicsi Lan dühösen. – Meg tudom védeni magam.

Zekéje ujjából jókora tőrt ránt elő.

– A késem! – bődül el az óriás. – Elloptad, te kölyök!

– Nem én! Csak megtaláltam. Hetekkel ezelőtt…

– De tudtad, hogy az enyém! Olyan, mintha elloptad volna! Az ember már a barátjában sem bízhat!

– Nem is tudtam volna visszaadni! Börtönben voltál.

Az óriás elvörösödik.

– Arknak is odaadhattad volna. Tolvaj vagy!

– De nem!

– Hagyják abba! Ne viselkedjék úgy, mint egy gyerek! A fiúnak tetszik a tőre, adja neki!

– A puskám nem kéne esetleg? Biztos az is tetszik…

– Lan!

– Add nekem, kérlek!

– Hát ez…

– Lan!

– No jól van!

– Kicsi Lan, úgy illik, hogy előbb visszaadd!

– Igen, Darázs. Tessék, Lan.

– Lan?

– Kösz. Nesze, te kis tolvaj!

– Irigy!

– Tolvaj!

– Hagyják már abba! Lan, maga szégyellheti magát. Rosszabb, mint ez a gyerek! Nincs magában semmi nagylelkűség?

Megint elvörösödik.

– Igaza van, Darázs. Egy királynak nagylel… Ehh. Ne haragudj, pajtás!

„Egy királynak nagylel…” Micsoda mondat, így elharapva aztán mindent elárul: egy valóságos ark trónkövetelő taszigálja előre velünk ezt a tákolmányt!

Méghozzá milyen gyorsan! A ritkás fűcsomók barnászöld fallá sűrűsödnek előttünk, mely engedelmesen kettéválik a sajka keskeny orránál. A fű magas, embernél magasabb, Lan még így, a sajkán állva is csak melléig emelkedik ki belőle. A járgány fölé kupolaként borulnak az összehajló, hosszú levelek. Hallgatunk. Csönd van. Csak a csáklya koppanásai és a fű suhogása hallatszanak.

És távoli, mély hangú, sokszólamú ciripelés.

Ha minden jól megy, Kenno holnapra megszerzi a kért információt. Mindent tudni fogok az ark királyi családokról, az aarkeni vérengzésről. És nem érzem azt a belső ujjongást, ami máskor betöltött, ha megtaláltam a bűnöst. Hol van a vadászat mámora, ahogy egyre szorosabbra fonódik a hurok? Helyette valami ismeretlen keserűség fog el. Holnap…

Ó, holnap megtudom végre a bűnös valódi nevét is. Egyelőre nevezzük Lannak. Itt áll előttem. Megérinthetném…

Szeretném megérinteni.

Szeretnék sírni…

Lan keze takarékos mozdulatokkal vonja előre a rudat, és taszítja megint hátra.

A keze…

Az arcán mosoly játszik. Meg kell vallani, kissé idült mosoly. Csak örül az erejének, a fiatalságának.

Én pedig születésem szerint már négyszázötven éves vagyok.

Biológiailag huszonhét-huszonnyolc… Évekkel idősebb nála!

Ez borzasztó!

Mi történik velem?

 

*

 

Surrogás: a rúd előresiklik a kezek között. Koppanás: megtámaszkodik a földön. Surrogás: a csáklya hátramozdul. Vakon hallgatom ezeket a monoton neszeket, kiszálltam Kicsi Lan agyából, hogy csak a saját bensőmmel foglalkozhassak.

…surr, kopp, surr…

És amit bensőm legmélyén látok, az megdöbbent.

És lenyűgöz…

…surr, kopp, surr…

Soha nem tapasztalt érzések tombolnak bennem.

Idegenek. Idegenek és erősek…

…surr, kopp, surr…

Justitia vagyok, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy ismerje elméje minden rezdülését.

És uralkodjon fölöttük…

…surr, kopp, surr…

…hogy eligazodhasson mások lelkében.

És értetlenül figyelem ezt az ismeretlen háborgást…

…surr, kopp, surr…

Értetlenül és félelemmel.

Mert ez a háborgás csak a szerelem lehet…

…surr, kopp, surr…

Felismerem, mert ismeretlen.

Szerelmes vagyok. Szerelmes a bűnösbe…

…surr, kopp, surr…

Akit nekem kell bírái elé vinnem. Jó kis tréfa.

Nem akarom, nem tudom megtenni.

…surr, kopp, surr…

Talán a Kánon szavai lecsillapítanak.

Megmutatják a helyes utat…

…surr, kopp, surr…

Első legyen a Törvény…

…surr, kopp, surr…

Második a Tudás…

…surr, kopp, surr…

Harmadik a Döntés…

…surr, kopp, surr…

Negyedik az Erő…

…surr, kopp, surr…

Utolsó az Ítélet…

…surr, kopp, surr…

Első legyen a Törvény…

…surr, kopp, surr…

Második a Tudás…

…surr, kopp, surr…

A tudást már megszereztem.

…surr, kopp, surr…

Meg kell hoznom a döntést…

…surr, kopp, surr…

Csak erőm legyen hozzá!

…surr, kopp, surr…

Tessék, idejutottam. Már a Kánont is kifordítom…

…surr, kopp…

A csáklyázás zajait mintha elvágták volna, a sajka olyan élesen fordul, hogy majd leröpülök róla. Hát igen, a vakság előnyei… Vissza a fiú látóközpontjába!

Elhagytuk a szavannát, sűrű bozótféleségbe keveredtünk, ösvények tűnnek el a bokrok között.

Kicsi Lan felnéz, és álmélkodó hangot hallat: a bozót fölé óriási fák magasodnak. Az őserdő.

És a dzsungel milliónyi hangja felébreszti bennem a múltat: az első Út.

…Vijjogás, röhögés, cirpelés, üvöltés, kattogás, fuvolahang, ágzörgés, levélzizegés, és mindezeken túl valami monoton gépi dübörgés, földre zuhanó fatörzsek dobbanásai. A világ ritmusosan himbálózik a libegő fülek mögött. Országút szélesnyire tört ösvény, elrohanó bambusztörzsek. Villanás, robbanás, a világ felborul, elgurul. Élünk. Sár cuppogása, nehézkesen emelt lábak dobbanásai, a Kard erőtere által ionizált levegő ibolyaszín ívei, röpködő bambuszgallyak, lerogyó törzsek. Távolodó dübörgés, lánctalpak nyikorgása…

Akkor, hátasállatunk kilövése után, gyalog a bambusz-mocsárban végül elfogtam a bűnöst. Persze a tét most más. A háború…

És a szerelem…

Csak ki kellene nyújtanom a kezem, és rákattintani a bilincset…

Ehelyett…

Ehelyett szerelmesen bámulom minden pillanatban, amikor Kicsi Lan ránéz, és hallgatom a beszédét, szinte dorombolva.

Darázs? Fenét! Tüzelő nőstény macska! Cirmos…

Hát nem! Én Darázs vagyok. És a darazsak nem lehetnek szerelmesek. A darazsaknak gyerekük sem lehet. A darazsaknak csak nővéreik vannak. És fészkük. A Ház… Nem lehetek szerelmes. Nem vagyok szerelmes.

– Ennünk kell, mielőtt nekivágunk – mondja éppen Lan. – Az erdőben szükség lesz minden energiánkra. Meg aztán – elmosolyodik –, meg aztán lehet, hogy ez lesz az utolsó reggelink…

Kibontja a málháját, húst, kerek cipókat rak elénk. Paprikát.

– No, együnk! Lan, ne kéresd magad! Tudom, hogy állandóan falnál…

Hatalmasat harap a cipóból, a húsból. Az én étvágyam is megjön. A fiúról már nem is beszélve. Eszünk. Jót húzok a termokulacsból. Felállok.

– Mehetünk!

Lan nem mozdul.

– Ez nem olyan egyszerű. Egy kicsit még pihennünk kell. Emészteni, erőt gyűjteni. Nem lehet csak úgy nekivágni az erdőnek!

Ez hülyét csinál belőlem! Feldühödöm. Legszívesebben fölpofoznám!

– Nézze, Lan, nálam az időhúzással nem megy semmire. Ha nem akar elvinni a tetthelyre, odatalálok magam is. Gyere, Kicsi!

– Igazán félreértett. Én mindig így indulok el. Tudja, az erdő gyönyörű, de végtelenül veszedelmes. A síkság manthorgjai csak ványadt kutyafalka az erdeiekhez képest. Azok a dögök valóban megnőnek négyméteresre. Senkinek se mondtam még el, de egyszer már nagyobbat is láttam… A fákon lapulnak, az ágak között, csak a fogókarjukat nyújtják az ösvény fölé… Mégy, gyanútlan vagy, fölötted zöld ágak himbálóznak, aztán hirtelen leszakad a fejed! Sokakat láttam már így meghalni. Az erdőben mindig készen kell állni, hogy a földre vesd magad, ha valami feléd lendül az ágak közül. Futnod kell, ha űzőbe vesznek, futni kétrét görnyedve, a legsűrűbb aljnövényzetben. És a manthorg még nem a legrosszabb! Van az erdőben még valami… Valami, amit még senki sem látott, de ott van, és veszélyesebb az összes manthorgnál… Magát, Darázs, az első öt méteren cafatokra tépnék ebben a nehézkes páncélban, azzal a nevetséges karddal!

Nevet. Nincs szívem elrontani az örömét az Air-féle csavart pillangóvágás bemutatásával. Még megijedne szegény.

– Eda a rovarok világa, Darázs. Sehol másutt a Galaxisban nem nőnek ekkorára, mint ezen a bolygón.

Úgy látszik, kis pihenőnk Lan professzor előadásával fog eltelni. Nem bánom. Addig is hallom a hangját. Szeretem a hangját, és akkora szeretettel beszél erről az erdőről… Úgysem sokáig élvezheti már! A Ház magánzárkái kényelmesek ugyan, de életfogytig szólnak. Tőlünk még senkinek sem sikerült megszökni.

Nem akarok erre gondolni!

– Nézze csak! – Lan keze kilendül, és felemel a fűből egy négytenyérnyi, fémesen kék, soklábú, kapálózó valamit. – Egy átlagos edai bogár a kisebbek közül. Ártalmatlan korhadékevő. Nem alkot nagy államokat, mégis fejlettebb bármelyik földi rovarnál.

És az undorító jószágot mellém teszi az ülésre! A cipó megindul bennem fölfelé.

– Gyö… gyönyörű!

Lan a hátára fordítja.

– Itt, látja – és az ujját végighúzza a potroh oldalán –, a földi rovarokon a légcsövecskék nyílásai lennének. Ehelyett itt meg itt két pár beömlőtorkot láthat. Ennek a bogárnak tüdeje van! És minden rovarnak az Edán! Tudja, mit jelent ez?

Tudja a jófene! Nemet intek. Vigye már innét!

– Sokszorosára nőtt a légzésük hatásfoka. Nagyobbra nőhetnek maguk is. Csak az izmaik ereje, az, hogy milyen súlyú páncélt képesek mozgatni, szab határt méreteiknek. És az Edán a páncél is egy kicsit más. Olyan, mint a hullámpapír: a hosszanti bordákban levegő van. Ezek még repülni is képesek! Tudja, mi a legnagyobb titok? A DNS-ük szerint földi eredetűek…

Gyengéden visszadobja a fűbe.

Hurrá! Ezek a csodálatos edai bogarak! Főleg akkor csodálatosak, ha ilyen szépen eltávolodnak tőlem! A kölyök persze a bogár után veti magát. Lan elkapja.

– Hagyd békén, Kicsi!

– Most mé? – Kicsi Lan felveszi az átlagos falubeli suhanc viselkedését. – A srácok a faluba egy egész vagyont adnának érte!

– Azért, mert nem bántott téged, és joga van élni.

– De…

Ezen most elvitatkoznának egy darabig. Így aztán gyorsan telik az idő! De ez most az én időm! Felállok, megragadom a táskát:

– Jó mulatást az uraknak!

Abbahagyják a civódást. Megbámulnak.

– Én most bemegyek abba az erdőbe. Ha az urak abbahagyják a veszekedést, esetleg utánam jöhetnek.

 

*

 

Lan minden jel szerint csak távol akart tartani a helyszíntől, mert egész úton egy fia manthorgot se láttam. Igaz, undorító, nagy férgek vonaglanak mindenfelé, de baj nélkül elértük a hipnofilmen látott tisztást. A felvétel óta a dzsungel sikeresen visszahódította az elbitorolt területet, és ha nincsenek a helyszínelők mindenfelé kígyózó színes műanyag szalagjai, nem ismerem fel a helyet. Itt már nem találok semmit!

Kár volt kijönni.

Kár?

Ostoba vagyok. Az egész napot Lannal tölthetem.

Azért előveszem a detektort, és tessék-lássék bejárom vele a tisztást. Persze semmi.

– Talált valamit? – Lan hangjában kárörömöt érzek.

Feldühödöm:

– Megkeresem azokat a helyeket, ahol a testőröket megölték!

Be az erdőbe!

Szem nélkül…

Nem jutok messzire.

Tényleg ostoba vagyok! Az aljnövényzet rugalmas falként állja utamat, indák tekerednek lábamra.

Vállamra dobom a detektort, és a kardért nyúlok.

„KIVAGY?KIVAGY?KIVAGY?KIVAGY?”

A visszhangzó telepatikus kérdés olyan erős, hogy a földre terít. Hátamra zuhanok A fogam…

Elveszítettem az eszméletem…

Kicsi Lan hajol fölém. Bántóan közelről vehetem szemügyre az arcomat. A bőröm elég sima. Mik ezek a ráncok a szemem sarkában?

– Él? – Lan hangjában igazi aggodalom.

Nem adok életjelt, hátha hallok még valamit.

– Él – mondja kajánul a fiú –, de nem tudom, eszméletén van-e. Te, Lan! Hogy aggódsz! Tetszik neked?

– Pofa be, kölyök! No, engedj, hadd nézzem!

Letérdel mellém. Arca valóban gondterhelt. Ráncolja a homlokát.

– Átok páncél! – morogja, és az orrom elé tartja az arcát. Visszatartom a lélegzetemet. Közelebb tolja a fülét. Beleharapok, bármennyire is sajog a fogam.

– Aááá! – pattan fel. – Megharapott! Ez megharapott!

Odavan a csodálkozástól. Én is. De milyen jólesett!

Egy lendületes fejbiccel fölpattanok.

– Kíváncsi volt, hogy élek-e? Most már tudja!

Nevetek.

A fülét fogja, mogorva arccal. Aztán ezer ráncba szalad a képe, és nevet ő is. Felkap, magához szorít. Csak a Páncél ment meg attól, hogy összeroppantson.

– Örülök! Örülök, hogy él, Darázs!

És őt kell a Bírák elé hurcolnom! Gyűlölöm azt, ami vagyok. Először életemben. Nem. Nem szabad. Justitia vagyok!

Az is maradok.

Legalábbis remélem…

Lan közben körbetáncolta velem a tisztást.

– Tegyen már le! És ne kurjongasson! Idecsalja az összes manthorgot a környékről.

Ez hat.

– Megtámadott valami? – kérdezi a fiú lelkesen.

– Nem. Nem tudom, mi történt. Talán beszívtam valami növényi mérget… Gyere! Beszédem van veled.

Lan megértően félrevonul.

– Jól figyelj, Kicsi! Amikor elhagytam a tisztást, nem érezted, hogy telepatikusan szólítalak?

– Nem.

– Semmi olyasmit, hogy: „Ki vagy?”

– Nem. Semmit. Kellett volna?

– Nem. Minden rendben. Attól féltem, hogy amikor elájultam, mindenféle emlékfoszlányok szabadultak ki a tudatomból…

– Nem éreztem semmit.

Nem tudom, hogy hazudik-e. Egy ilyen erős telepatikus üzenetet fognia kellett. Persze ha fogja, őt is leteríti… Hallucináltam.

Hülyeség! A sajgás a fogamban nagyon is valódi. Miféle rejtély ez ezen az Isten háta mögötti bolygón?

De semmi köze az ügyhöz. Érzem.

– Lan! Indulhatunk haza.

Nem tudom, minek szól a vigyora: annak, hogy nem történt bajom, annak, hogy végre elhagyjuk ezt a veszélyes helyet, vagy egyszerűen a gyilkos megkönnyebbülése, aki végre elhagyja a helyszínt. Remélem, hogy az első az igazi, mindenesetre a vigyort nagyon hamar felváltja az ismerős rosszalló kifejezés.

– Ne tegye többé!

– Nem teszem – ígérem engedelmesen. Nem akarok újabb kiselőadást az őserdő veszélyeiről… Persze nem úszom meg.

– Itt nem lehet kedélyes kirándulásokat tenni, Darázs! Ebben az erdőben rengeteg különös dolog van. Én is csak a töredékét ismerem… Nem tudom, mi történt magával. Most semmi baja, de lehet, hogy holnap reggel holtan találják az ágyában… – Kiabálni kezd: – Mittudomén, mittu-domén! Rálépett egy érett gombára, vagy a bőréhez ért egy mérgező levél! – Rám mered. – Jól van?

– Még élek. És élni is fogok, amíg hazaérünk. Azután már nem a maga felelőssége.

– Akkor gyerünk végre!

Szegény Lan! Össze van zavarodva. Hát még ha tudná, hogy mitől ájultam el! Mellesleg én se tudom.

Valami felzúg a lombok között, Kicsi Lan fölkapja a fejét, nagy sárga test villan elő a levelek közül, libben, és eltűnik.

Eda valamelyik csodálatra méltó bogara.

Különös a dzsungel. Nem ilyen volt befelé jövet. Csönd van.

Lan is érez valamit. Megáll, hátrafordul.

– Manthorgok. A közelben – mondja fojtott hangon. – Ha azt hallják: „Feküdj!”, azonnal a földre vetik magukat, ha azt: „Fuss!”, összegörnyedve rohannak oda, ahol a legsűrűbb, és ott lapulnak a földre!

Komolyan beszél.

Mögötte két karcsú, ízelt kar, az automaták manipulátorához hasonló, nyúlik lassan a nyaka felé. Manthorg!

– Manthorg! Feküdj! – üvöltöm, és mire a fogókarok csalódottan összecsattannak Lan hűlt helyén, már ott vagyok, és a fekvő férfi hátáról elrugaszkodva, sima félköríves vágással lesújtok.

A karok rángatózva a földre zuhannak, barna lé fröcsög az arcomba. A lombok közül kilendül egy karmos láb. Hátraugrok, és a pillangóvágás felszeleteli a felém nyomuló szörnyű fejet. Hatalmas zöld test lendül tovább, mintha mi sem történt volna, és hirtelen megvakulok, mert az eddig dermedten álló fiú végre elájul, de halálpontosan vagdalkozom tovább, mert tisztán érzem a felém irányuló vak, gyilkos indulatot. Vágás és vágás és vágás és vágás és „bang! bang! bang!” A rakétapuska robbanásai után már nem érzek semmit.

Viszont újra látok. Igaz, kicsit homályosan, mert a Szemem, alighogy magához tért, bőgni kezdett.

Visszacsúsztatom a kardot.

Vállam megszorítja valami. Kiszabadítom, megpördülök, a Kard újra a kezemben.

– Na, na! – hőköl hátra Lan. – Csak én vagyok!

– Máskor szóljon, mielőtt hozzám ér! Éles helyzetben már rég lerepült volna a keze!

– Éles helyzetben! Mi az éles helyzet maga szerint? Ez a manthorg majdnem kinyírt bennünket!

– Csak magát, Lan! Csak magát. Ez csupán egy állat. – Belerúgok. – Tizenöt ark rohamosztagos erőtérkardokkal, az éles helyzet!

– Ördögi. – Lan a fejét rázza. – Maga félelmetes. Egy szál karddal egy ekkora manthorgot! Ráadásul…

– Fejezze be nyugodtan! Vak vagyok. De már mondtam, a fiú a Szemem. Szó szerint. És kitűnő Szem! Kösz, Kicsi! – Megsimogatom a fejét. – Nagyon bátor voltál.

Abbahagyja a hüppögést.

– Nagyon féltem, Darázs. Azt hittem, megöl… Amikor levágtad a fejét, és csak jött, jött! Elájultam. Ne haragudj!

– Ugyan, Kicsi! A legbátrabb fiú vagy, akit valaha láttam. De jegyezd meg, téged, amíg itt vagyok, nem bánthat senki! És, nos, itt volt még Lan is.

„Nem magam miatt féltem, Darázs. Attól féltem, téged öl meg.”

„Ó, Lan! Nekem nem eshet bajom! Justitia vagyok. Elviszlek innen. Nem jövünk többé az erdőbe. Holnap lezárom ezt az ügyet, és pár nap múlva már a Házban leszünk. Bízz bennem!”

„Kösz, Darázs.”

– Ugye már nem félsz?

– De, egy kicsit.

– Annyi kell. Lan! Mehetünk! Lan a manthorg fejével bajlódik.

– Azonnal, Darázs. Ezt a trófeát nem hagyhatjuk itt. – Diadalmasan felmutatja a kivágott ragokat: – Bármelyik vadász büszke lenne rájuk a faluban. – Megmerevedik. – Jönnek! Itt az éles helyzete, Darázs. Legalább négy. Így együtt felérnek húsz rohamosztagossal. Gyorsan! Utánam! Gyorsan!

Furcsa, de Lan nem fél. A zsákjába süllyeszti a ragokat, és szórópalackot vesz elő. Sebes mozdulataiban nyoma sincs a kapkodásnak. Befújja magát. Tetőtől talpig!

– Ember! Magának nincs jobb dolga most, mint szépítkezni? Halk nevetés a válasz:

– Nyugi, Darázs! Ez dezodor. Egy ősi szer. – Egy pillanatra elhallgat. Befújja az arcát és a haját is. – Teljesen megváltoztatja az ember szagát. Ezzel megtéveszthetjük a dögöket.

Elkapom a felém dobott flakont. Semmiféle szagot nem érzek. Mindegy! Befújom a fiút, aztán magamat.

– Gyerünk, gyerünk! – Lan már fut. Felzárkózom, és magam után rántom a fiút is. Lan megtorpan. Beléütközöm.

„biíííp!”

A nyomdetektor. Elfelejtettem kikapcsolni. És most jelez az átkozott! Azonosította az ismeretlen szagot. Lan elmaszkolt illatát…

Hát megvan a bizonyíték. Megvan. Soha jobbkor! Bedobom a bozótba ezt a mocsok műszert! Ráadásul a futásban is akadályoz: minden lépésnél előrelendül, és a combomhoz ütődik. Rohadt masina!

Rohadt dzsungel!

Leeresztem az arclemezt.

A legrohadtabb, hogy még én se hallok semmit. Csak az őserdő kísérteties csendje jelzi, hogy valami nincs rendben. Hát futunk. Jobbat most én se tudok kitalálni.

Már csaknem az erdő szélén járunk. Lan megáll.

– Bízik a kardjában, Darázs?

– Csak abban bízom. Miért?

– Kettő előttünk, kettő mögöttünk. Nincs messze a bozót. Oda nem követnek. Átvághatjuk magunkat…

– Rendben. Kicsi Lan, gyere szorosan mellettem, és tartsd nyitva a szemed!

„Ne félj!”

A fiú mellém botladozik. Remeg a félelemtől.

– Ha támadnak, guggolj le, de el ne ájulj, az Isten szerelmére! Látnom kell, hogy életben maradjunk!

Bal kézzel magamhoz szorítom a fiút, vállára csúsztatom a detektort. Csak akadályozna a harcban. Kivonom a Kardot, a hátamat Lannak vetem. Lassan araszolunk az ösvényen.

Képtelenség, hogy a Páncélon át is érzem a férfi testének megnyugtató melegét.

Megteszünk egy métert, kettőt, tízet… Mintha ritkulnának a fák…

„banglbang!bang!”

Lan rakétapuskája robbantja szét a hátborzongató csendet.

És megindul az erdő! Két óriási test válik ki az aljnövényzetből félelmetes gyorsasággal. Kicsi Lan lekuporodik, a megváltozott perspektíva miatt az egész még ijesztőbb.

Hátra! Magammal rántom a fiút is. A fogókarok csattanva záródnak össze előttem, és mielőtt lesújthatnék, már vissza is húzódnak az újabb fogásra. A manthorg felágaskodik.

Elrugaszkodom, begurulok a hasa alá.

Levágok két lábat, a duzzadt potroh recsegve nyílik ketté az erőtér nyomán. A szörny megremeg, a hatalmas lábak egyetlen ugrással jó húszméternyire hátrarepítik. A hátán ér földet, szárnyait maga alá gyűrte, nem mozdul többé.

Hol a másik?

Egyenesen Lan felé tart!

Hiába ordítok. A rakétapuska folyamatos dörgésében semmit se hallani. Egyáltalán, mikor tölt ez a fickó? És miért nem ugrik a manthorg? Szétlapíthatná mindkettőjüket. Majd ugrok én helyette!

És függve maradok a levegőben! Emelkedem!

A fiú egyre csak a feléje araszoló szörnyet nézi, nem tudom, mi történik velem, már a fák koronájában lehetek, nem merek vaktában vágni.

Helyére a Kardot!

Körbetapogatom magam, ragacsos indák tekergőznek a testemen, feszesek, eltűnnek a fejem fölött a semmiben.

Jó lenne tudni, hogy ki vagy mi fogja a másik végüket!

A holodráma odalent ezalatt a végéhez közeledik. A szörnyeteg már egészen rajtuk van, felágaskodik, karjait hátrahúzza. Lecsapni készül. Lan a célpont.

Csönd.

Lan végzett az első kettővel!

– Lan! Mögötted! – A fiú sikolya megváltoztatja a film végét. A rakétapuska lövedékei ilyen közelről darabokra szaggatják a manthorgot. Szempillantás alatt véres zuhany zúdul Lanra.

– Darázs! Darázs! Hol vagy?

Végre velem is törődik valaki!

– Itt fönt! – kiáltanék, de már az első hangnál széles, ragadós valami csap a számba. Nem tudom lefejteni.

„Kicsi Lan! Visszajövök!”

„NEFÉLJ!NEFÉLJ!NEFÉLJ!NEFÉLJ!NEFÉLJ!… ”

„Ki…”

Valameddig megint eszméletlen voltam. Ha ez a valaki így folytatja, makogó hülyét csinál belőlem! Mintha gránát robbant volna a számban. Minden fogam egyenként és kegyetlenül sajog.

Viszont még élek… És a kezem is szabad. Kitapogatom a Kardot, arasznyira kihúzom hüvelyéből. Leszámítva, hogy megvakultam, hogy indák béklyóznak és nem érzek talajt a lábam alatt, teljesen harcképes vagyok.

Meglehetősen sebesen repülök, arcomat erősen csapkodja a szél.

Sose voltam még ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Kellemetlen. Ez van. Kiterjesztem a tudatom. Semmi. Egyetlen fejlettebb tudat sincs a közelben!

Mik ezek? Robotok?

Mindenesetre ha valamiképpen titokzatos elrablóm közelébe kerülök, megemlegeti a napot, amikor kikezdett egy Justitiával. Hiába, nem tisztelnek itt már semmit! A hosszú, békés évek alatt lassanként helyreállt a rend a Galaxisnak ezen a vidékén. Egyre kevesebb szükség van a Justitiákra, hírünk fokozatosan elhal, s vele a tisztelet is. A Házra! Kétszáz éve még nem akadt ember a bűnösökön kívül, aki kezet mert volna emelni egy Justitiára!

Hopp! Mi van, ha most a bűnösök ragadtak el? Lehet, hogy feleslegesen vádolom szegény Lant? Valaki – egy bűnös? – pedig hihetetlenül erős telepatikus képességekkel bujkál az erdőben? Nem… A szimatom még sohasem hagyott cserben…

Fura. Nem hallok ágrecsegést, se motorzúgást. Pedig nem cipelhetnek nagyon hosszú kötélen, különben összevissza verődnék az ágakon minden fordulónál. Esetleg a fák fölött repülünk… A légmotorok süvítését akkor is hallanom kellene! Esetleg a technika itt az Edán hihetetlen módon túlszárnyalja az egész Mag Szektor technikai színvonalát… Légi sajka, mi? Százméteres csáklyával! Megacsáklya megaLannal! Hülye vagy, Darázs!

Hopp! Lassulunk… ereszkedünk… Érintettem a talajt!

Most kell cselekednem. Elő a Karddal!

Egy teljesen felesleges vágás az indák felé, és mielőtt valamit is eltalálnék, már semmi sem tart a levegőben. Vagy kétméternyi zuhanás, vetődés és gördülés. Újra talpon. A Kard erőterének halk, megnyugtató zümmögése.

Gyertek csak!

Kiterjesztem a tudatom.

Csodálatosan nyílt és átláthatatlanul bonyolult mező!

Látok. Ezernyi kép gyors egymásutánban, mintha ennek a csodálatos valakinek ezernyi szeme lenne, és kedvére válogatna közöttük. És ez a mező most megérinti az enyémet.

Nem erőszakos. Könnyedén ellenállok.

A képek lelassulnak.

Lan és a gyerek kétségbeesetten mászkálnak a manthorg tetemek között. Felülről, mintha nagylátószögű objektíven át nézném őket.

Váltás.

Ez én vagyok! Leeresztett Karddal valami óriás, üres és homályba vesző csarnokban. Ebben a torz látószögben nevetségesnek látszom, ahogy szorongatom a Kardot. Kikapcsolom, visszatolom a hüvelyébe.

„Ki vagy?”

A telepatikus üzenet szinte gyengéd az előzőekhez képest.

Hm. Kérdezni én is tudok.

„Te kivagy?”

,A Fészek vagyunk.”

„Nem értem.”

Válaszul képek:

Darazsak. Darazsak a levegőben, darazsak sejtekben, darazsak sötét járatokban. Hat darázs egy döglött manthorgot cipel a levegőben. A dög indákról lóg lefelé…

Manthorg?

Uramisten! Ezek a darazsak óriásiak!

És értelmesek!

De hát a levegőben semmit sem éreztem! Semmit se láttam…

Darazsak… Ez a telepatikus mező körülöttem…

Nagyon erős… A legerősebb, amit valaha éreztem…

És a legnyíltabb tudat, amibe valaha bekapcsolódtam…

És jönnek a képek.

Darazsak, csak darazsak…

Alighanem valami kollektív tudatot képeznek… így már minden tiszta! Egy ilyen mezőnek nagyon erősnek kell lennie. És persze tökéletesen nyíltnak… Másképpen nem is működhetne!

És nem is kell, hogy egyedként érzékeljem őket. Egyedenként akármilyen primitívek lehetnek. De együtt!

Egy nyílt, hatalmas elme… Talán nem is tud mit kezdeni egy zárttal. A gondolataim remélhetőleg biztonságban vannak…

És a testem?

Már rég halálra szurkálhattak volna. Hm. „Éles helyzetben.” Milyen nagyképű voltam! Ark rohamosztagosok… Hahaha! Hol vannak azok ezekhez a darazsakhoz képest!

Darazsak.

Mosolygok.

De hát én is Darázs vagyok!

„Megértettem… Fészek. Én Ember vagyok!”

„Ember… Hol a Fészked?”

„Nincs Fészkem. Én magam vagyok a Fészek.”

„Nem értjük. A Fészek az Egységek összessége. Egység nem lehet Fészek!”

„Én nem vagyok Egység! Én Ember vagyok.”

„Mi az: Ember?”

Így nem megyünk semmire! A kommunikációs mező túl egyszerű ehhez. Legyen meg az Úr akarata! Leveszem a sisakot, és megrázom a hajam. Megnyitom a tudatom.

A Fészek szomorú.

Magányos. Még a kommunikációs mezőn keresztül is érzem szomorúságát.

Nem engem várt…

Nem embert várt…

Évezredeken át egyetlen emberrel sem sikerült telepatikus kapcsolatba kerülnie. Én vagyok az első…

Ember…

Ember?

Megtévesztette a külsőm. Darázs Justitia. Darázscsíkos Páncél, fekete arclemez. A stilizált szárny-antennák a sisakon. A többi emberétől eltérő telepatikus mezőm…

Lehet, hogy nem is vagyok ember?

Nem?

Ember vagyok!

Embernek tartom magam. Gondolataim sohasem különböztek azokétól, akiknek elméjébe hatoltam.

Ember vagyok. Mégis…

Mégis, jó volt a Fészek részének lenni. Saját elmém többszörösével gondolkodni, érezni, tapasztalni.

Tapasztalni…

Látni…

Emlékezni…

Emlékezni. Ó, Lan!

 

*

 

Az ég. Horizont. Zöld tenger. A Dzsungel. Kiemelkedő lombkorona. Ágak. Ágak. A törzs. Szürke kéreg. Ágak. Levelek. Aljnövényzet. Ágak. Ágak. A törzs. Távoli dübörgés. Erősödik. Graviplán ereszkedik le lomhán. Megtaszít a forró levegő…

A szavanna. Csík borzolódik a fűben. Felém tart. Szétválik a fűfal. Sajka orra. Trófea nélkül. A csáklya vége. Az előrevonó kéz. Terepfoltos, csuklyás kezeslábas. Egy férfi…

A graviplán ajtói felpattannak. Felfegyverzett férfiak. Szétszélednek a gép körül. A törzsből konténerek csúsznak elő. Egyenruhás szolgák ragadják meg. A tisztás átalakul…

A csuklyás férfi. A sajkát a bozótba vonszolja. Ágakkal fedi be. Málhamellényébe szögletes csomagokat dugdos. Gondosan befújja magát. Hátraveti a csuklyáját, hogy a hajához férjen. Lan…

A tisztás. Mindenféle felszerelések szanaszét. Ág. A föld felém zuhan. Méternyire a tisztás fölött. Rakétapuska-állvány. Hőpalackok. Hűtőtáska. Rakétapuska-tárak fóliában. Távcsőtok. Távcsőtok. Távcsőtok. Csokoládésdoboz. A talaj eltávolodik. Levelek. Ágak. A törzs…

Lan. A legsűrűbb dzsungel. Kikapcsolt penge…

Zümmögés. Katonai sikló. Négy férfi. Hasonlítanak. Testvérek. A pilóta tiszteleg. A sikló elszáll…

Széles férfihát. Vadászöltözék. Rakétapisztoly. Adóvevő recseg. Követhetetlen árnyék. Villogó erőtérpenge.

Vér. Vér. Vér. Földre omló test. Átvágott torok. Lan háta mögött összezáródnak a lombok…

Csillogó zöld-arany bogár. Mosolygó férfiszempár. Rakétapisztoly. A zöld fal megrebben. Kesztyűs jobb kéz, hátrafeszített nyak, betapasztott száj. Erőtérpenge. Vér. Vér. Földre eresztett test. Lan háta. A zöld fal…

Pisztolyt szorító kéz elfehéredett bütykei. A félelem savanykás illata. Tágra nyílt szem. Az undor grimasza. A földön férfikarnyi csontfehér férgek tekeregnek. Vonagló testek. Toporgó láb. Undortól remegő kéz. Egy lián lendül, a vállának ütődik. A feltörni készülő kiáltást elfojtó halk nyikkanás. Sötét test zuhanása. Egy kéz lerántja az állkapcsánál fogva. Szétfreccsenő férgek. Vér…

A tisztás. A testvérek. Magasba emelt poharak. Nevetés. Tetőtől talpig véres alak toppan a tisztásra. „Mi van, ember?” „Mi történt?” Furcsán modulált, de érthető hangok. A véres alak egy rúgással üzemképtelenné teszi a rádiót. A halomba rakott fegyverek mellé ugrik. Rakétapuska torka. Félbemaradt mozdulatok. „Állj, kutyák, vagy megdöglötök!” „Ezért fölakasztanak, pimasz paraszt!” „Apám meztelenül kilő az űrbe!” „Hagyjátok, ez őrült!” Sötét pillantások. A véres alak hátralöki a csuklyáját. „Én Lan de Lorian vagyok, Ark törvényes királya. Térdre, bitorlók! Azt mondtam: térdre!” Nevetés. Lan eléjük dobja az egyik csomagot. „Jól van! Franco, bilincseld meg őket!” Nevetés. Lan hátranyúl, anti-g dobókorong villan, milliméterekre suhan el a Francónak nevezett torkától, megkerüli a tisztást, és visszatér gazdája kezébe. Franco nevetséges igyekezete, ahogy testvéreire rakja a bilincseket. „A lábukat is! Bilincset rájuk! Ügyes! Látom, van gyakorlatod. Mosta tiédet! A kezedre! Ne sajnáld!”„Tényleg Lan lennél?” „Ugyan! Ez egy őrült!” „Hallod-e, csúf halálod lesz! Magam belezlek ki!” „Látod, Gier! Sohasem tanultál jó modort.” Valami villan a levegőben, pengve Gier homlokának ütődik, leesik. „Vedd fel, kutya! Apám pénze. Ezt még most is elfogadják Arkon kívül is. Apám holóját láthatod rajta. Jól nézd meg! És most nézz meg engem!” A másik arcába tolja az arcát. „Fölismersz, Gier? Én felismertelek mindnyájatokat, még ezt a taknyost is!” Francóba rúg. „A beleidre lógatlak fel, akárki is vagy!” „Nehéz lesz, Gier. Persze tudom, megtennéd.” Megfogja az állát, kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. „Láttalak Gier Sawn! Emlékszem arra az éjszakára. Mindnyájatokra. Te a haldoklók torkát vagdostad el, Gore a sarokban okádott, Don és Franco meg bőgve tébláboltak a halottak között. Kicsik voltak még, kisebbek, mint én, de őrült apátok magával hozta őket, hogy szokják a vért… Te emlékszel, Gier? Emlékszel?” „Apád úgy döglött meg, mint egy kutya. Te is úgy fogsz!” Lan hátralép. „Egyszerűen halomra lőhetnélek benneteket, de mégse teszem. Nektek lesz esélyetek. Kaptok egy lehetőséget, hogy bebizonyítsátok, méltóak vagytok Ark trónjára! Egyenként megküzdötök velem, ark módra, késsel!” „Gyere, kutya! Csak legyen kés a kezemben! Bánni fogod, hogy világra pottyantott anyád, az a leeni kurva!”„Te leszel az első, Gier! Aztán sorban a többiek.”„Hagyd a kicsiket, Lan, vagy akárki vagy! Nem követtek el semmit azon az éjszakán. És utána sem.”„No lám, Gore, a »Nemeslelkű«! Kár, hogy meg kell halnod. Különb vagy ezeknél… Azt mondod, »kicsik« ? Nézz rájuk! Fiatal férfiak! És micsoda gyűlölet van a szemükben! Nem tettek semmit? Mert akkor valóban kicsik voltak… Emlékszel, mit rikoltozott apátok azon az éjszakán? »Ötödíziglen!« Én sem akarok trónkövetelőket, de beérem veletek. Neked azért nagyobb esélyt adok, Gore. Te leszel az utolsó.” Felrántja a trónörököst. Bilincskulcs villog. Lapos, fekete doboz. Ark párbajtőrök. „Válassz!” Gier rábök az egyikre. Lan keze. A kések a földbe fúródnak, méterekre egymástól. Hosszú kötél suhan át a levegőn, Gier derekára tekeredik, automata kapcsok kattannak rajta. Lan saját testére kapcsolja a másik végét. A kötél kifeszül. Lassú lépések. Kés egy bal kézben. Felizzik az erőtér. Lan. Meghajol. Gier eltorzult arca. Ugrik. Lan cselez. A kések ibolyaszín hurkai a levegőben. Ózonszag. Alig követhető, szinte koreografált mozdulatok. Lan elsötétült tekintetében földöntúli koncentráció. Döfések, hárítások, cselek. Kicsorduló vér. Lábdobogás. Lihegés. A trónörökös lassuló mozdulatai, egyre több vér. Gier felkiált, oldalt ugrik. Lan alig észrevehető döfése. A herceg csodálkozó arca. Földre rogyó test. Halott. Maga alá gyűrt lábbal fekszik. Lan kikapcsolja a pengét, apró biccentéssel tiszteleg a halottnak, tőre gombjával kioldja a kötél kapcsait. „Don, tiéd a lehetőség.”„Megölte, testvérek! Nézzétek, ez megölte!” Don talpra ugrik. Őrjöngve előreveti magát. Elesik. Bilincskulcs az arca mellett. Felpattan. Bilincsek a sárban. Lan kése Don mellének szegezve. „Vissza! A kötelet!” Kés a földben, Don rohan felé, a megfeszülő kötél visszarántja, hanyatt zuhan. „Lassan! Ark hercege nem ismeri a szertartást?” Lan meghajlik, Don már ugrik, előredöfő karja, az erőtér lila íve, Lan kitér, újra az alig észrevehető mozdulat. Kiáltás. Don arccal a földön. Halott. „Most jól érzed magad, hogy megölted ezt a gyereket?” „Don! Don! Bátyám!” „Ne zajongj, Franco! Állj fel! Te következel. Állj fel!” „Maradj, Fran! Ha ülve maradsz, nem fog bántani.” „Hallgass, Gore!” „Miért? Ölj meg, Lan de Lorian! Mit számít még két élet? Ugyanolyan gyilkos vagy, mint apánk és Gier!” „Hallgass!” Lan keze. Francóé. Szabad. Lan hanyatt zuhan. A fiú a fegyvereknél. Rakétapuska torka. A zár csattanása. ,Álljatok fel! Mind a ketten! Te, aki de Loriannak nevezed magad, vedd le a bilincsét! Gore, vissza! A kötelet! Kössétek föl! Vívni fogtok. Egymással!” „Fran, mit beszélsz? Megöl mindkettőnket!” „Hagyd, Gore! Ő is apád fia. Sawn vér… És én még el akartam engedni…”„Elengedni? Azért vetted le a bilincsét? Lan…”„Igazad volt, Gore, gyilkos vagyok. Mészáros.” „Vannak nálad rosszabbak is. Te… senki!” Köpés Franco zubbonyán. „No lám, a hűvös, a jó Gore! Bátyám! Tudod, milyen érzés utolsónak lenni, Gore? Nem tudhatod. Mindig utolsónak lenni? De most én leszek az első. Az egyetlen, Gore! Vegyétek már fel a kötelet! Semmi trükk, de Lorian!” „Erre nem kényszeríthetsz, kölyök!” „Ő nem, de én igen, Lan! Rajta!” Gore Lan felé sújt. Lassú, mintha lassított felvételen mozogna. Lan hárít, tőre fölfelé lendül. „Gore, ne! Ne!”„Vége, de Lorian. Túl jó vagy.”„Nem akartam… nem akartam…”„Túl jó…”„Dobd el a kést!” Puskacső, megböki a halottat. „Visz…” A kötél süvítve száll, a fiú lábára tekeredik, megfeszül. Rakétapuska pörögve a levegőben. Franco szűkölve igyekszik megszabadulni a kötéltől, a puska felé mászik. Arca Lan csizmái között. A férfi felrántja, felizzik az erőtérpenge. „Sawn kutya!” Ellép a lerogyó test elől. Utálat az arcán. Összeszedi a bilincseket.

A puska megint az állványon. Kötél. Tőrök. Doboz. Lan újra befújja magát. Elnyeli a zöld fal. A tisztás. Halottak. Gore keze imára kulcsolva. Ágak. Levelek. Az ég…

Fészek!

Jó lenne itt maradni. Szolgálni az Anyát, dolgozni, feloldódni és meghalni.

Mit tegyek?

Mit tegyek?

„Mit tegyek, Fészek?”

„Menj el! Dolgod van ott kinn. Azt a gonosz dolgot ott a csillagok között meg kell állítanod. Ide mindig visszajöhetsz. Menj… Ember!”

„Igen. A háború… Elmegyek. Köszönöm, Fészek.”

A Hordozók visszafelé cipelnek a levegőben. Így, a Fészektől eltávolodva a tudatuk nem magasabb rendű, mint egy jól idomított kutyáé. Semmit sem látok, de legalább van időm végiggondolni ezt az egészet.

Szabadon.

Először: Lan gyilkos! Ezen nem lehet változtatni. Láttam, amit láttam. Persze…

Persze közel sem olyan elvetemült gonosztevő, ahogy a Házban elképzeltem.

Másodszor: ott a háború! A háború… Amit meg kell akadályoznom.

Nem a Ház miatt. A Ház…

Nem fogok a Házra gondolni. Most nem.

Harmadszor…

Harmadszor: szeretem Lant.

És negyedszer is szeretem! Szeretem! A háború…

Nem a háború! Neem… Most jön a Ház!

Ötödször: el kell jutnom a Házba. El kell pusztítanom… Átkozottak!

Itt volt. Itt volt végig az elmémben. Ha nincs a Fészek…

Most szabad vagyok. De újra elkaphat, ha el nem pusztítom. Elpusztítani, ez most a legfontosabb. A Házban van. Ha Lant a Házba viszem, a Szörnyeteg közelébe juthatok. Ha Lant a házba viszem, a háború sem kezdődhet el. Ha Lant a Házba viszem, az Arkthaa nem teheti rá a mocskos mancsát.

Ha Lant a házba viszem…

Ha Lant a házba viszem, elítélik, és sohasem láthatom többet.

Mégse tehetek egyebet.

„Hogyan öljük meg magunkban a szerelmet?” – kérdezem, a Belső Út Mesterét.

„Könnyedén – válaszolja ő. – Keresd mindig a negatívumokat, a hibákat, a rosszat! Meg fogod találni. Valamit mindig találni fogsz. Ha meglelted, nagyítsd föl őket! Meg fognak nőni. Ha már olyan nagyok, hogy elrejtik szerelmed arcát, a szerelem gyűlöletté lesz. Így legyen!”

Így legyen.

Valami zümmögve elszáll mellettem. Látásom vakító villanással visszatér. Zöld tenger, magasan a dzsungel fölött repülünk.

Én lógok itt, fura halszemoptikával eltorzítva, négy vékony indán. Darazsak visznek a rágójukban. A Fészek egy Fürkészt, távolható telepatát küldött utánam.

„Miért?”

„Emberek a bozótban, az erdő szélén. Veled voltak. Leteszünk a fákon… Láss a mi szemünkkel!”

„Köszönöm, Fészek. Visszajövök.”

„Várunk, Ember.”

 

*

 

Valószínűleg le tudtam volna mászni a fáról vakon is, de a Fürkész szemével látva könnyebb volt. Megint föld van a lábam alatt! Jó kemény, szilárd föld. Egész bolygónyi.

A világ egy utolsót villan, és rám borul a sötétség.

Kiterjesztem a tudatom.

„Darázs, hol vagy, Darázs?”

Kicsi Lan!

„Darázs! Nem halhattál meg! Hol vagy, Darázs? Nem akarom…”

Betájolom a fiút. Nincs messze. Elindulok.

Vacak dolog vakon az aljnövényzetben, de ha az ember ügyesen forgatja, az erőtérkarddal csinos kis alagutat vághat magának. Egy tapogatás, egy tucat csapás, fél méter előrehaladás. A dzsungel mégsem vakoknak való!

Most mintha könnyebb lenne. Három lépésenként elég egy-két vágás. Ritkul az őserdő… Kicsi Lan telepatikus dünnyögése is egyre erősebb. Kijutottam.

A bozót! Persze tüskés.

Hallom a hangjukat. Méterekre lehetnek. Hasra vetem magam. Bekúszom a bokrok alá.

Lan hangja:

– …kifújom magam, és megint megpróbálom, Kicsi. No, ne szomorkodj már! Ha él, most biztosan megtalálom. Nézd csak! Már indulok.

Karnyújtásnyira csörtet el mellettem. A nagy vadász!

Amint elhal a csörtetése, kiaraszolok az ösvényre. Felállok, rendbe hozom magamat.

„Kicsi Lan! Megjöttem!”

A tisztás. A fiú előmászik a sajka alól.

„Darázs!”

– Darázs! Élsz!

Iderohan, szorít, mintha az élete függne tőle.

– Gyere, fussunk Lan után! Téged keres.

– Hagyd! Megtréfáljuk kicsit…

– De a manthorgok az erdőben…

– Nincsenek manthorgok errefelé. Itt egyáltalán nincsenek.

– Hát jó. De biztosan meg fog haragudni. Tudod, igazán aggódik érted…

– Igazán?

– Igazán. És te hol voltál? Megtámadott valami?

– Nem tudom. Valami rám tekeredett, a számra is, és felrántott a fára…

Eddig igaz, de hogyan tovább?

– És azután? Mi történt azután? Hát ez az! Mi történjen?

– Elengedett. Nemrég elengedett. Lezuhantam, elkaptam egy ágat vagy inkább fönnakadtam rajta, aztán lemásztam. Meghallottam a hangotokat, és idejöttem. Hát ti?

– Mi kerestünk téged. Sokáig. Aztán valami nagy kezdett mozgolódni a sűrűben, és Lan kihozott ide. Most visszament keresni. Nem láttad, hogy mi… bocs… Szóval nem tudod, mi támadott meg?

– Semmi baj. De nem tudom. Talán maga a fa… Ragadozó növény… Nem éreztem állatszagot. Nem mindegy? Az a fő, hogy elengedett…

De jól is megy a hazugság! Vajon a másik Lan beveszi-e?

– Mennünk kell, Kicsi. – Lan lép a tisztásra. – Sötétedik.

Megtorpan. Bámul.

– Maga! Darázs!

Felém rohan. Düh az arcán. Keze meglendül, felkészülök, hogy kivédjem életem legnagyobbnak ígérkező pofonját. Szerencsére nem kell megaláznom, a mozdulat öleléssé változik, a levegőbe emelkedem.

Valami forrót érzek a számon. Lágy, mégis rugalmas, nedves és forró… Lan szája. Egy másodpercig se tart az ellenállásom, elönt a forróság, ajkam megnyílik, és máris életem első csókjában találom magam. Nem is rossz. Mintha sose csináltam volna egyebet…

A filmeken ilyenkor a hősnő lehunyt szemmel adja át magát az élvezetnek, én pedig, tessék, egy kamaszfiú tágra nyílt szemén keresztül bámulom Lan csípőmre simuló kezét.

„Kicsi Lan! Fordulj el, kérlek!”

„Hogyan öljük meg magunkban a szerelmet?”

„Könnyedén.”

Könnyedén?

Erről ennyit. A Belső Út Mestere egy tudatlan boszorkány!

Már nem csókolózunk. Érzem az arcomon Lan tekintetét. Csak néz. Hogy mióta, nem tudom. De nem is érdekel… Szeretném én is így nézni! Hogy érezze a szemem perzselését… Bizsereg minden porcikám… Sohasem éreztem ilyet. Úgy látszik, a szerelem fiziológiája egy Justitiában is működik. Szeretkezni akarok vele! Nem is kívánok egyebet…

Pedig mennyi dolgom van!

– Engedj el!

– Eszemben sincs! – súgja vissza. – Olyan könnyű vagy. Napokig tudnálak így tartani.

– Pont arra érünk most rá! Engedj el, kérlek! A gyerek néz.

– Jól van.

Újra szilárd talaj a lábam alatt. Csak az érzelmeim ingoványosak… Ennyi volt. Ennyi lehetett. Egy csók. Egyetlen csók… Jaj, Lan!

– Azt mondtad, sötétedés előtt vissza kell érnünk. Nem kéne indulnunk?

– Igazad van. Éjszaka nagyobbat ugranak a síkföld manthorgjai. De még nem mondtad el, hogy mi történt veled az erdőben.

Tessék! Hallgasd csak a mesét, kedvesem!

Érzem, hogy nem hitte el, de nem szól. A nyomdetektorral babrálok. Beviszem az első döfést:

– Két nap múlva elhagyom ezt a bolygót. Megtaláltam a bűnöst, és holnap letartóztatom.

– Mi? Mi?

– Jól hallotta, Lan. – Igyekszem vidáman beszélni. – Megérte ide kijönnünk. Megtaláltam a bizonyítékot az erdőben. A detektor azonosította a bűnös illatspektrumát.

– Lehetetlen, hiszen…

– Fejezze csak be! A gyilkos elmaszkolta magát. De a detektor épp a maszkolt illatot azonosította. Volt már hasonló eset a kriminalisztikában. És képzelje, még azt is megtudtam, hogy a tettes igazából egyformán tudja mindkét kezét használni!

– Értem. – Lan arca elsötétül. Egy pillanatra megpróbálja tekintetét halott szemembe fúrni. Elfordul.

A második döfés:

– Ami az előbb történt, felejtse el, kérem! Meglepett, nem volt időm védekezni. Egy Justitiához nem érhet férfi!

– De Darázs! Hiszen te is…

– Ne tegezzen, kérem! Én nem éreztem semmit. Semmit. Megértette? Ez volt az első csók az életemben. Semmi különös. Inkább kellemetlen.

A fiú vihog. Kedvem lenne fölpofozni.

– Én azt hittem…

– Ne higgyen semmit! Megbocsátok magának, mert aggódott értem, az életét kockáztatta miattam. Megjegyzem, feleslegesen. Vegyük úgy, hogy csak a megkönnyebbülés késztette arra, amit tett.

Egészen elvörösödött a tarkója. Már nem magára dühös a maszkolóval elkövetett hiba miatt. Megsértettem. Megaláztam. Most rám dühös.

Sajnálom, kedves!

Legalább gyorsabban haladunk. Úgy húzza-tolja azt a csáklyát, mint egy eszelős.

A sötétség hirtelen zuhan ránk. Lan halkan káromkodik. A szavak pattogva, recsegve törnek ki belőle, nem értem, de nem wen káromkodások, az biztos.

Megáll, behúzza a csáklyát.

– Legyenek csendben!

A fű susog. És még valami. Mintha valahol távol esőcseppek vernék a földet. Vagy inkább ezernyi apró láb kopogását hallom?

– Manthorgok – suttogja Lan –, nagy falka. Most lehet, hogy meghalunk.

Bekapcsolja a légmotort. A sajka meglódul.

– Jöjjenek ide hátra! Kicsi Lan, te fogod a kormányrudat! Tartsd ezt az irányt, akármi is történjen! A Halász csillagkép mindig előttünk legyen! Ismered, nem?

– Hát persze!

– Helyes. Maga… Darázs, maradjon itt, és próbálja távol tartani a dögöket Kicsi Lanttól! Én lőni fogok.

– Rendben.

A légmotorok süvítése sebesebb mozgásra ösztökélte a manthorgokat is. Az apró lábak zizegése a motorzajon át is tisztán hallható. Kivonom a Kardot.

– Kicsi Lan! Rögzítsd valahogy a kormányt, és inkább hátra nézz!

„viju, viju, viju”

Kis kaliberű, gyorstüzelő rakétapuska. És Kicsi Lan még nem is látott semmit! De mintha…

Kutyányi árnyék válik ki a sötétből, felénk ugrik, Lan lövedékei a levegőben tépik darabokra. És ugrik a másik, a harmadik… Rengetegen vannak! Ugranak a sajka felé, mit sem törődve a lövedékekkel. A rakéták süvítése, a becsapódások robbanásai egyetlen fenyegető morgássá sűrűsödnek össze. Egy manthorg az alacsony korláton koppan, megkapaszkodik temérdek sok lába egyikével, felé rúgok, villámgyorsan megragadja a bokám, majdnem leránt a sajkáról.

Fele se tréfa!

Kettészelem, és az ív folytatásaként levágok egyet a másik oldalon is.

Lassan beáll valami egyensúly, a folytonos rohamokban három-négy dög kisebb sérülésekkel áttör a zárótűzön, ezekkel kell elbánnom. Nem nehéz, de jobb nem belegondolni, mi lesz, ha Lan elfárad.

– Ezek csak a hajtók! – kiáltja. Úgy látszik, észrevette, milyen könnyedén elintéztem azt a pár dögöt. – A legerősebb vadászok már megelőztek bennünket, és a szavanna szélén várnak. Ha átjutunk, megmenekültünk. De ott már nem tudom fedezni a hátunkat. Csak magára számíthat! Köszönöm.

 

*

 

Nem tudom, mióta…

Már levágtam vagy százötvenet. Nem fogynak, pedig Lan puskája szinte folyamatosan szól…

Nem fogynak. Még szaporodnak is!

Mi van?

A fiú előrepillant, hogy ellenőrizze az irányt. Lan a sajka közepén térdepel, és lő.

Előre.

Elértük a vadászok vonalát. Kemény lesz.

„Most fordulj vissza, Kicsi, mert megesznek!”

Visszafordul. Épp jókor! Négy manthorg úszik a levegőben. Pillangóvágás. Felszeletelem őket. Közben egy felugrott a fedélzetre, és arra készül, hogy Lanra vesse magát. A fiú hipnotizáltan bámulja, nem tudom, hogy mi van mögöttünk, megpördülök, és ledöföm a dögöt. Még mindig nem tudom, hogy mire számítsak. Kicsi a tetemet bámulja egyre…

„viju, viju, viju”

Érzem a fülem mellett elszálló rakétákból kicsapódó forróságot. Valami koppanva a hátamnak ütődik, majdnem feldönt, várom, hogy a rágok a karomba mélyedjenek, de nem történik semmi.

– Csak hátra figyelj, kölyök! Én mindig mondom az irányt!

Lan üvöltése felrázza a dermedt fiút. Amit látok, minden eddiginél fenyegetőbb. Négy bestia már a sajkán van, a korlátba kapaszkodnak, úgy látszik, a fiút szemelték ki, kaszabolom, taposom és rúgom őket, sebesen, mintha táncolnék, végre lepotyognak, pár másodperces szünet. Az üldözők felfalják a tetemeket.

Hirtelen fogynak el, ahogy véget ér a szavanna. Nem hiszem, hogy egy perccel is tovább bírtam volna.

– Kicsi Lan! Vigyázz! Előre nézz!

Lan rekedt kiáltása elkésett, hatalmas reccsenéssel megállunk, lerepülök a fedélzetről. A hátam! A sziklák közé estem. Ha nincs a Páncél, most törött gerinccel bámulhatnám a fűfalat.

Mert Kicsi Lan még mindig hátrafelé néz.

Lan behemót alakja kúszik be a képbe. Hatalmas villanással leszakad az ég! A fiú egy pofont kaphatott.

Univerzális módszer. Most se mondott csődöt.

Kicsi Lan egyszerűen elszállt valahova, de végre feléled, az összetört sajkára bámul, a csillagokra, a kezére, benne a letört kormányrúdra.

Eldobja. Felvihog…

– Bruhaha! – Lan öblös nevetése a fülem mellett harsan.

Gyengéden felemel a kövekről.

Nem bírom tovább, belőlem is kirobban a röhögés.

Élünk!

Élünk…

 

 

6. Ed-Wen. Tudás. Boszorkányság és kardok

 

– Darázs, Darázs! Ébredj! Itt vannak!

Ez olyan rohadt, ha az ember Szeme előbb ébredt! A Házban ezt „égszakadásnak” hívtuk. Nem hunyoroghatsz, a világ egyszerre zuhan be az agyadba, egyszerre vagy éber és alszol. És nem lehet megszokni!

Kicsi Lan egyre rázza a vállam. Ijedt a fiú.

A ház elől fenyegető moraj szűrődik be. Megszokott reggel az Edán.

Reggel… Hála Istennek, már késő délután van… Rendesen elaludtam. És megint nem tudok meditálni! Az ördögbe! Harmadik napja nem pucoltam ki az agyamat, pedig már jócskán lenne benne kipucolnivaló… Átok ül ezen az Úton!

Út? Miféle Út?

Az Igazság Útja?

Miféle „Igazságé”?

Yoya „Igazsága”, Yoya „Törvénye”! A gondolatok teljes ellenőrzésének „Igazsága”…

Minden Utamon, ébrenlétem minden pillanatában az agyamban voltak! Minden gondolatomat ismerték!

Ó, én sem voltam különb! Mi, Justitiák, az „Igazság Lányai”, ugyanúgy mások ellopott gondolatmorzsáival tápláltuk Yoya förtelmes „Igazságát”.

Nagyszerű érzés rádöbbenni erre! Csak az eddigi életem vált semmivé!

Kellemetlen, mi, Darázs, ha veled is úgy bánnak, mint egy bűnössel?

Nem, ez rosszabb! A legelvetemültebb bűnösnek is zárt az elméje, megesett már, hogy a Justitia az egész nyomozás alatt képtelen volt belehatolni…

De összehangolt telepatikus agyak külső hatás nélkül nem tudnak egymástól megszabadulni! Ha nincs a Fészek, még mindig itt lenne a fejemben.

Ki lehet? Egy szörnyeteg…

Csak gyerekkoromban történhetett. Amikor még azt se tudtam, hogy mi az Összehangolódás. No, most már tudom!

„katt”

Bekattan a páncél utolsó kapcsa is.

– Mit akarnak?

– Nem tudom, de a papok is itt vannak. Gatian atya és Oran testvér. Már láttam ilyet. Kövezni akarnak…

– Olyat már én is láttam. Ne félj!

Persze azért bennem is fölbuggyan valami irracionális félelem. Csúf halál a megkövezés… Legalább reggelizhettem volna előtte. Utálom ezt a helyet!

Az utca. Ezek a bunkó falusiak tényleg kövezni akarnak. A katonákat már a falhoz szorították, állnak leeresztett fegyverrel, sápadtak és félnek. A népség félkaréjában a két pap fenyegető szürke-fehér reverendája, kezükben némán lóg a Szent Számláló.

– Darázs Justitia! – kiáltja Gatian atya.

– Darázs Justitia! – visszhangozza Oran testvér.

Szép pár. Szerencse, hogy az arcvédő lemez eltakarja a mosolyomat. Gatian atya kicsi, kövér, szakállas, Oran testvér egészen fiatal, karószerű és sima képű. Mint egy rossz komédia.

Kezdik már!

– Az Anyaszentegyház nevében megparancsolom, hogy jelenjen meg az Egyházi Vizsgálószék előtt! – folytatja Gatian atya.

– A II. Eridani Zsinat által ráruházott és a Galaxis világi hatóságai által megerősített jogkörénél fogva… – tódítja Oran testvér.

– Hallhatnám a vádat? – Udvarias vagyok.

Gatian atya felemeli a hangját:

– A vád: tiltott erő használata!

Szép, öblös hangja van. A tömeg felhördül, közelebb nyomul.

– A vád: fajtalankodás kiskorú gyermekkel!

– Boszorkány! Kövezzük meg! Halál! Halál!

Kedves emberek ezek a falusiak. A fiú riadtan vizsgálgatja az eltorzult arcokat. Nem irigylem. Ismeri mindet.

Lan nincs közöttük.

Viszont két arc kiválik a tömegből: Manáé, és nicsak, a vén Ark apóé. Az első arcon kárörvendő gyűlölet, a másikon a nyerésben lévő játékos számító öröme. Kedves feljelentőim.

– Ismerem az Inkvizíciós Törvénykezést. Nem vagyok jogosult védelemre, de a Vizsgálószék köteles meghallgatni tanúimat és megvizsgálni bizonyítékaimat.

– Így igaz – bólint kényszeredetten Gatian atya.

– Törvény szerint – tódítja Oran testvér.

– Tehát, atyám, mire alapozza az első vádat?

– Lakossági bejelentés az alapja.

– Ark testvérünk helyesen járt el, amikor…

Gatian atya elvörösödve vág a szavába:

– Ark testvérünk a vád tanúja. Kérem, lépjen elő!… Barom! – suttogja aztán Oran testvérnek, miközben az öreg kényszeredetten előre araszol. – Nem adhatjuk ki az informátorainkat!

Ark zavarban van. Láthatóan szeretett volna a háttérben maradni.

– Eh, eh – köszörüli a torkát. – Testvéreim! A tegnapi napot ez a nő az unokám társaságában töltötte…

– Hihihi! – Vajon mire gondolnak a jó falusiak?

– Több alkalommal manthorgok támadtak rájuk. Ez a nő minden alkalommal az erőtérkardjával védekezett. Sőt a hazaúton, amikor egy falka több mint két óra hosszat üldözte őket, végig a kardjával pusztította a fenevadakat! És közben egyetlenegyszer sem cserélt elemet!

– Hűha! Két óra hosszat! Micsoda falka lehetett! Hülye! Nem cserélt elemet! Micsoda? Nincs olyan elem, ami három óra hosszat meghajcsa az erőtérpengét! Nohát! Nem létezik! Mi nem létezik? Elem, hülye! Jóvanno! De milyen elem? Hát olyan elem! Olyan, olyan… De mér nem létezik? Jaj! Kövezzük meg! Boszorkány!

Ez a vád? Nevetséges. Feltolom az arclemezt. Őszintének kell látszanom.

– Nagytiszteletű Gatian atya! Amit Arkh… khm… Ark erőműtechnikus előadott, szóról szóra igaz!

– Beismeri! Boszorkány! Dobjuk mán!

– A Kardom folyamatosan, elemcsere nélkül képes több mint öt óra hosszat működni. De ez nem jelenti azt, hogy a Tiltott Erő működtetné! – Nem mulasztom el a rontás elleni jelet a levegőbe róni, miközben a vállam fölött a Kardért nyúlok. A tömeg, élén a papokkal hátrahőköl, egyedül hagyva középen Arkot. Az öreg az ajkát marcangolja, keze a bal oldalán matat. – Itt van a Kard, vizsgálja meg a tisztelt Vizsgálószék!

– Szétcsavarom a markolatot, a telepek a földre csúsznak. Oran testvér előrelép, hanyagul meglóbálja fölöttük a Szent Számlálót. A gyilkos műszer néma marad. A testvér felmarkolja őket.

– Ez rendben van. – A vállát tehetetlenül megvonja, ahogy Gatian atyára néz.

A tömeg halkan, csalódottan mormog.

– Rendben – hagyja jóvá az atya. – Lássuk most azt a kardot!

– Ha megengedi, atyám, ezt nem adom ki a kezemből. Az egyetlen fegyverem. De készségesen a Szent Műszer elé tartom minden darabját. Olyan szögben, ahogyan azt nagytiszteletűséged óhajtja.

– Lássuk! Lássuk! – A falusiak valahol érzik, hogy ma itt nem lesz kövezés.

Lassan elhúzom a markolatot a Számláló előtt.

Semmi.

A pengénél fogva a generátort…

Semmi.

Magát a pengét…

A számláló néma marad.

A falusiak már egészen hangosan morognak.

– Nem bizonyít semmit! – kiabálja Ark. – Árnyékolva vannak!

– Kérem, Gatian atya! Kérdezze meg Arkh… khm… Ark erőműtechnikust, hogy ismer-e olyan szigetelést, amely ennyire kis térfogatban képes leárnyékolni olyan erős radioaktív sugárzást, ami meghajt egy erőtérgenerátort!

És mint jó katolikushoz illik, megint rontás elleni jelet rajzolok a levegőbe. Mint mindenki a téren.

Arkot kivéve. A vénember láthatóan majd szétrobban a dühtől. De zárt marad. Kár.

– Feleljen, Ark erőműtechnikus!

– Feleljen, Ark testvér!

– Nem – mondja az öreg rekedten –, nem ismerek.

– Hitünk egyik alapelve a Szent Számláló tévedhetetlensége – kezdem mosolyogva. – Erőműtechnikus testvérünk talán kétségbe vonja hitelességét?

– Nem. – Ark végre felméri, hogy könnyen őt kövezhetik meg a csalódott, de szórakozni vágyó falusiak. – Dehogy. Eszemben sincs! A Justitia nem használt Tiltott Erőt!

Gyanakvó pillantások kereszttüzében kisompolyog a tömegből. Csípek rajta még egyet:

– Egy erőműtechnikusnak sem árt elűzni a rontást, ha a Tiltott Erő kerül szóba!

Így teszek magam is. Arkot nem látom, már befordult a legközelebbi sikátorba. Lehet, hogy futott is picikét az öreg?

Visszakérem az elemeket, és elkezdek ködösíteni:

– Mint mondtam, a Kard az egyetlen fegyverem. Sok Justitia, áldassák a nevük, áldozta életét az Igazságért, mire bebizonyosodott, hogy számunkra használhatatlanok a lőfegyverek. Hasznavehetetlen a legjobb puska is, ha az ember Szeme ötlépésnyire van az irányzóktól. Nekünk létfontosságú, hogy a kardunk állandóan és hosszú ideig működőképes legyen. Az Igazság Házában ezért különösen hosszú életű elemeket és kis fogyasztású erőtérgenerátorokat fejlesztettek ki. Műszaki részleteket nem tudok. Eddig elég volt, hogy működik. Ha megengedik, folytatom az Utamat.

Bekapcsolom az összerakott fegyvert. Üzemképes. Vissza a hüvelyébe!

Előrelépek. Az atya még úgy tűnik, a szónoklatom hatása alatt van, utat enged.

Vörös leples alak válik ki a tömegből, elém penderül, széttárja a karját. Mana.

– Állj! – Arcán keselyűvigyor. – Hohoho! Még nem végeztünk, lallai boszorkány! Volt egy másik vád is!

– Valóban – mondja Gatian atya.

– Fajtalankodás – teszi hozzá Oran testvér ajkbiggyesztve.

A papokat láthatóan ez a dolog kevéssé érdekli. A falusiakat annál inkább! Lehet, hogy lesz itt mégis egy jó kis kövezés? Frászt!

– Fajtalankodás! – sikoltja Mana. – Láttam, testvérek! A saját két szememmel láttam! Három napja, éjjel! Ez a nő, evvel a Lan gyerekkel a szoba padlóján fajtalankodott! El se merem mondani, miféle ocsmányságokat műveltek!

– Hűha! Hihihi!

– Nem igaz!

– Ez a fiú!

– Azt hiszem, Mana testvérünk félreértett valamit. Azon az éjszakán a fiúval az Összehangolódás szertartását végeztük. A szertartás célja, hogy hatékonyabban működhessünk együtt, hogy igazából saját szememként használhassam a látószerveit. Semmiféle szexuális tartalma és gyakorlata nincsen…

– Hazudiiík! – visítja Mana. – A saját két szememmel láttam!

– Négy katona volt a házban. Ők miért nem láttak semmit?

Kezd bosszantani ez a nő…

– Persze, mert azután ők is beszálltak… Én láttam, amit láttam!

– Hihihi! Hűha!

– Mit karattyol ez a tehén? – bődül el az őrmester. Závár csattan. Leintem.

Te akartad, Mana, kedves!

– Hát jó. Nem akartam ezt, hogy kíméljem a fiút, de ez az asszony rákényszerít.

Mana hangján folytatom:

– Lan, fiacskám! Gyere csak ide! Ide, mellém. No, gyere hát! Kapsz egy hatost. No, gyere! Ide. Bújj a takaró alá! Így. Szereted a te Mana nénédet? Akkor csókolj meg! Ott. Ott is, lejjebb! Várj, felhúzom az ingem. Lejjebb, ott, ott. Aaaa… A nyelved, a nyelveddel is… aaa… méég…

– Hihhihi! Hűha!

Kicsi Lan zokog. Szegény. Az ő agyából húztam elő ezt a mocskot az Összehangolódáskor. Nem hittem volna, hogy valamikor fel kell használnom… Mana, te átok!

Mana!

Az asszony már nincs itt. A férje sem. Csak messziről hallatszik ordítozás, siránkozás és tompa puffanások.

– Ez kellett maguknak? – vetem oda a papoknak.

Olyan megvetően, ahogyan csak tudom.

A fiú vállára teszem a kezem, visszafordulunk a házba.

„Bocsáss meg, Kicsi! Nem volt más választásom.”

„Hagyj most, Darázs! Tudom. Meg bírnám ölni Manát!”

„Azt megteszi Yoh. Elviszlek innen. Ott senki sem ismer majd! Elfelejted ezt az egészet.”

„Jó lesz. Most hadd maradjak egyedül! Teljesen egyedül.”

Visszahúzódom a tudatából.

– Kérem, őrmester, vezessen! Lan most hadd pihenjen!

 

*

 

Kenno hangja eloszlik a levegőben. Valószínűleg sohasem hallom többé. Megtette a kötelességét, feloldottam a kondicionálást.

Elégedett lehetek vele: mindent tudok Ark Doria és Lan Lor valódi származásáról, és bizonyítékaim is vannak.

A pokolba!

Ahogy sejtettem, az öreg Ark valójában Lord Dor Aarkham, „unokája” pedig az unokaöccse, őfensége Lan de Lorian, Ark trónörökös hercege, ha trónra lép, Ark tizenegyedik királya ezen a néven.

A vén róka túlélte az aarkeni mészárlást, és a gyermek trónörököst is kimentette! Bámulatos. Tizenkét évig lapultak itt az Edán észrevétlenül. Kivárták az időt, és lecsaptak.

Tizenkét év. Lan felnőtt. Tökéletes gyilkos gépezet lett belőle. És nem kétlem, tökéletes trónörökös. Tökéletes király…

Jó mestere volt.

Egy dolog még mindig homályos: hogyan jött ki Lan a börtönből? De ez csak részletkér…

„Veszély!”

A Justitia-kiképzés minden szenzornál tökéletesebb érzékei. Egy pillanat alatt éber vagyok, és nesztelenül arrébb gurulok. Jobbra, a Kard felé. Szerencse, hogy az Edán a puha padlón alszanak az emberek. Balról erőtérpenge összetéveszthetetlen zümmögése, az égő matrac sercegése hallatszik. De már kezemben a Kard!

Támadóm profi, még egy elégedetlen morgást sem hallani. Csak a talpa surrogását, ahogy felém fordul. Gurulok, elkaszálnám a lábát, de csak levegőt találok, hátrafelé sújtok a Karddal. Valamit eltaláltam: halk, fájdalmas kiáltás.

Nem ébred senki, a fiú sem, vaksötét marad, nem az éjszaka puha sötétje, mélyebb. Lehet, hogy a fiú halott? A katonák is?

Tarkóbicc, elpattanok a szoba túlsó felébe. Idejében. Az idegen penge vészesen közel zümmögött a fülem mellett!

Kiterjesztem a tudatom.

Az öreg Aarkham agyában vagyok!

A bal karján sebesült meg, a tenyérnyi égett seb fájdalma ledöntötte a korlátokat. A sérülés nekem is fáj, cserébe az izmoknak kiadott paranccsal egy időben kész vagyok az ellencsapásra. Mellesleg látom is magam az öreg éjjellátó szemüvegével.

A Harc Mestere kitűnőre értékelné vívásomat. Szűkülő körökben járom a halál táncát…

Az öreg sokkal erősebb nálam, hatalmas csapásai vészesen közel szorítják hozzám a zúgva összeakaszkodó pengéket.

De én gyorsabb vagyok! És az öreg fárad. Egyre jobban. Lassan eltűnik elméjéből a vad elszántság, és az elhatalmasodó tehetetlenségérzet újabb gátakat söpör el tudatom útjából.

Hárítás.

Vágás.

Kocsma. Karcsú, erőteljes ujjak fonódnak egy pohár köré. Az ujjaim. Felkuncogok, és a pohár egy kihívóan vigyorgó arcba vágódik…

Hárítás.

Vágás.

A kocsma összefirkált fala. Felemelt kézzel állok. A rendőr a combjaim között matat. „Forduljon meg!” A kocsma romokban. A népség is. Elmosolyodom. „A kártyádat!” A rendőr csak megszokásból üvölt. Tovább mosolygok. Odapöccintem a kártyát. „Neved?” „Lan Lor!” És kihívóan a szemébe nézek.

Hárítás.

Vágás.

A tükörből egy idősebb Lan néz vissza. Hajam fekete, bőröm sima és feszes, mint fiatal koromban. A kozmetikai kezelésnek hála, így is marad még vagy öt hétig. Lanná változtam. Lan vagyok, míg a fiú teszi a dolgát a dzsungelben. Végignézek a többi rabon. Százharminc évem ellenére az én testem van a legjobb állapotban. A zuhany alá lépek. A víz, a víz már nem jéghideg, mint régen. Élvezem a melegét. Éljen Tizenegyedik Lan, Ark királya!

Hárítás.

Megpróbálkozom a klasszikus, váll fölötti vágással.

Bejön!

Aarkham-combomba iszonyú fájdalom hasít. De még nincs vége! Az öreg áthelyezi a súlypontját.

Hárítás.

„Legyen hát!”

Sötétség. Kirepülök az elméjéből. Elhal a másik penge zümmögése, és már nem tudom lendülő kezem megállítani!

Vágás. Az erőtér áthatol pengén, sisakon, bőrön, ereken, izmokon, csonton és idegen. Nyomában kiterjesztett tudatom átviharzik a végleg leomló gátakon.

Sötétségből a fénybe. Fájfájfáj. Mosolygó női arc. Szakállas férfi. Repülő anti-g játékkorong. A csillagok csupaszon az űrben. Vadászgép pilótafülkéje. A száguldás mámora. Nyakig iszapban, arcomtól arasznyira hatalmas béka mereszti dülledt szemét. Kezemben nehéz rakétavető markolata. Izzik az ég. Egy lány adakozó teste, beléömlő magom forró lüktetése, a gyönyör hangjai. Arcok, arcok, arcok, nők és férfiak, dühödt egymásutánban. Az egyik mintha Lané lenne. Arcok, arcok. Középkorú Lan, fehér-vörös díszegyenruhában, rám nevet, tenyerével megüti a vállam. Elfordulok, tudom, hogy igazam van. Körberohanok a palotán. A bál hangjai, „bang! bang! bang!” Egy fal leomlik, páncélos alakok özönlenek be a résen. Rohanok a néptelen folyosókon, félretaszítom a bénult őröket. A gyerek. Ébren van, hatlábú, prémes jószággal játszik, felnéz, a gyermek Lan. Felkapom, és… Izzó fehérség… „Légy hű királyodhoz!”

És lezárom tudatom, mielőtt a halál örvénye az őrületbe ránt.

Vége.

Könnyeim az arcomon, sarkamra rogyok. Nem akartam!

Nem ezt akartam!

Hadak Ura, adj neki boldog létet a te országodban!

 

*

 

A világosság egyszerre tér vissza a szobába és az agyamba.

Kicsi Lan imbolyog az ajtóban. Megbámul mindent, külön-külön, a csuromvér falat, a padlót, a lefejezett tetemet, a kettészelt pengét…

Igazából nem lát.

Az öreg csak elkábította!

– Te élsz? – sikoltom, és odamászok hozzá. Átölelem.

– Anya! Anya! Hol vagy?

Felragadom, átcipelem a fürdőbe. Éktelen nehéz! A nyakán tojásnyi dudor. A kábítólövedék nyoma.

A forró-hideg tűzuhany csapkodása lassan mindkettőnket visszahúz a való világba…

– Darázs! Hol…?

Vacog.

– Meghalt… Egy halott van a szobádban… Nincs feje!

Lerángatom róla a csuromvíz trikót, és durván végigdörzsölöm egy piros törölközővel.

– Aú! Ez fáj! – A feltörni készülő hisztéria méltatlankodássá változik. – Lejön a bőröm!

Becsavarom egy fürdőlepedőbe.

– Legyőzted őt, ugye, Darázs?

– Le. De nem akartam megölni. Baleset volt.

– Ki volt az?

– Lord Aarkham. Te úgy ismered, hogy Ark Doria…

– Ark bácsi! – Kitépi magát a kezemből. – Megölted Ark bácsit!

Beront a szobába, utána futok, de nem tudom elég gyorsan kilódítani onnét, meglátja az öreg fejét az alacsony asztal alatt. Az arc békés, a fiú azonban így is csendes apátiába süllyed.

– Megöltedmegöltedmegöltedmegöltedmegölted…

Mint egy bábu, tűri, hogy felöltöztessem. A saját trikóim közül húzok rá egyet. Piros-fehér: a Ház színei.

Hehe…

A Ház…

Mit kezdjek a fiúval?

A pofozós módszert most is használhatom!

Igaz, nem akkora, mint Lané, de megteszi a magáét. A fiú a falnak tántorodik, és teljesen normálisan sziszegi:

– Gyilkos vagy!

Elrohan mellettem, ki az éjszakába.

– Önvédelem volt! Baleset!

Miért magyarázkodom ennek a gyereknek?

– Gyilkos! – hallom messziről, és amikor a fiú eléri a közöttünk feszülő telepatikus mező határát, rám zuhan a sötétség.

– Lan a gyilkos – suttogom bele az éjszakába. „Légy hű királyodhoz!”

 

 

7. Ed-Wen. Döntés

 

A nap melegét érzem az arcomon. Az átriumban ért a hajnal. A katonák mint hullák hevernek szanaszét. Mind itt van, az őr is a kapu elől. Élnek. Mindnek ugyanolyan dudor van a nyakán, mint a fiúnak. Vajon hogy csinálta az öreg? Talán álmukban.

Kár, hogy meghalt. A Házban egy ilyen Harci Mester kincset érne…

A Ház!

Ideje munkához látni.

Derék katonáim még négy-négy adagot kapnak az öreg kábítópisztolyából. Ezzel ellesznek holnap estig. Addig meg kell találnom Lant!

Nehéz lesz a fiú nélkül…

Biztosan magával vitte…

És visszatér a világosság. A fiú agya rám talált!

„Darázs! Visszajöttem.”

Ennyit a Justitiák jóstehetségéről…

A szobámban van. Nézelődik. Nem láthat semmit, úgy-ahogy kitakarítottam, az öreg teste a hűtőkamrában…

– Hol? Hol van?

„Békességben. Gyere ide, Kicsi, kérlek!”

„Jövök. De nem haragszol, ugye?”

„Nem. Gyere!”

Rohan, és átölel az ismerős mozdulattal. Megcibálom a fülét.

– Figyelmeztetted Lant, mi?

– Ühüm…

– Elmenekült.

– Igen. Darázs! Ő a barátom…

– Tudom. Semmi baj. Semmi baj. Elvezetsz hozzá.

Kitépi magát:

– Én soha!

Felkapom, arca az arcom előtt.

– Valóban a barátod? Nem mondtam, hogy a Házban, fogolyként lesz a legnagyobb biztonságban? Most ő az egyetlen élő ark trónörökös!

– Mi?

– Jól hallottad! El tudod képzelni, hogy mi lenne vele, ha ark kézbe kerülne. Nyilvános kivégzés…

– A palotatéren! Nem!

– Akkor elvezetsz hozzá!

– Nem tehetem!

– Lan!

– Jó. Elvezetlek.

 

*

 

Jelentés a Bíráknak az ed-weni gyilkosságok ügyében. Én An Oven Justitia, a Darázs, a nyomozás ötödik napján a következőket állapítom meg. Egy: a gyilkosságokat Lan Lor helyi lakos, valódi nevén Lan de Lorian, Ark trónörököse követte el. Bizonyítékok csatolva. Kettő: a bűntettek elkövetésében cinkostársa Ark Doria helyi lakos, valódi nevén Dor Aarkham, a gyanúsított nagybátyja volt. Bizonyítékok csatolva. Letartóztatásukat a mai napon foganatosítom. Kérem, hogy a legnagyobb titkossági fokozat mellett a Házba szállításukról a lehető legrövidebb időn belül gondoskodjanak. Jelentés vége.

Kikapcsolom a transzmittert.

A neutrinóhullámot épp most dekódolják a Házban.

Öt perc, és az Őrök a dokkok felé dübörögnek.

Harminc perc, és felszáll a zárkahajó.

Holnap délben leereszkedik az Edán.

Három nap múlva a Vizsgálóbíró megkezdi Lan kihallgatását.

Két hét múlva túl leszünk a peren.

Egy hónap múlva visszatérek az anabiózisba…

Milyen egyszerű lenne!

 

*

 

– Mi van? – Az elöljáró szeme fáradtan fénylik az ajtónyílásban. – Maga az. Bejön?

Az ajtó kelletlenül szélesebbre tárul.

– Nem, köszönöm. Csak be akartam jelenteni, hogy ma letartóztatom a bűnöst. Az erdőbe megyek. A két Lan elkísér. Holnap délben leszáll a faluban a Ház hajója. Justitia nem lesz a fedélzeten, csak a Ház Őrei. Ha addig nem térnék vissza, köteles mindenben a segítségükre lenni. Rendben?

– Rendben. Hát persze. – Az elöljáró még régi önmagának is csak árnyéka. – Holnap. Hát persze…

– Ember! Nem is örül, hogy nem lesz háború?

– Háború? – Halványan elmosolyodik. – Az is valami?

 

*

 

Az energiatelep bántóan üres, a garázskupola ajtaja felhajtva, a mennyezeti lámpák egy ütött-kopott platós siklót és egy meglepően jó állapotban lévő légi robogót világítanak meg.

– Lan a másik robin repült el. Integetett, amikor elment.

– Bájos. Értesz ehhez a járgányhoz?

– Aha. Vezettem már. Semmiség.

– Jól van. Elbír ez kettőnket?

– De Darázs! Ez egy háromszázas Tammar!

– Biztosan. És elbír?

– El – a fiú lemondóan legyint –, el. Ez egy túragép.

– Értem. És?

– Nők! A Tammar két felnőttet bír el. Kétszáz méteres magasságban. A hatósugara ezer kilométer. Persze elég lassú…

– És a másik? Amivel Lan elrepült?

– Az egy sportgép. Egy kilométerig emelkedik, és nagyon gyors.

– Akkor hogyan fogjuk utolérni?

– Ne aggódj! A telepei még a Látóbércek előtt kimerülnek. A sportjárgányoknak kicsi a hatósugaruk.

– Akkor miért nem ezzel ment?

– Nem, nem! Ennek teljesen lemerültek a telepei. Órákig tartana feltölteni.

– Nagyon örülök.

Szépen vagyunk! Hat óra előnye van, és vissza kell mennünk a faluba telepekért! A Bűnbe!

– A sikló felmegy azokig a Látóbércekig?

Kicsi Lan jókedvűen belerúg:

– Ez? A garázsajtóig se!

– És miért?

– Mert Lan szétverte az emelőmotorokat.

Csak egy sóhaj telik tőlem. Lan, kedvesem! Miért nem akarod, hogy megmentselek? Átkozott telepek! Átkozott… Elátkozott… Telepek! Hát persze!

– Tartsd a kezed, Kicsi!

Szétcsavarom a Kardot, a markába rázom az elemeket.

– Be tudod tenni a robogó akkumulátorainak a helyére?

– Nem hiszem. Túl kicsik…

– Kicsi Lan! Csalódtam benned!

– No, jól van! Megpróbálom.

 

*

 

Ügyes a fiú. A telepek az akku helyén, szépen körülöntve keményhabbal, adhéziós csatlakozók a sarukig. A töltésjelző a maximumon.

– Gyerünk, fiam! Próbáljuk ki!

A fiú vállat von, és – drága, siklótörő Lan! – elfordítja az indítókulcsot. Felzümmögnek az emelőmotorok, és a gép szépen elemelkedik.

– Jól van, Kicsi! Ügyes! Kapcsold ki! Szétnézünk a házban. A lakókupolán mintha kisebbfajta vihar söpört volna végig, sietős csomagolás nyomai mindenfelé. A fegyverek hiányoznak a falról. Az összes fegyver.

Óra a földön. Törött, felborult szék. Ágy. Még őrzi egy test nyomát. A padlón valami színes villódzik. Egy holo.

Felveszem. A fiú elé tartom.

Káprázik a szeme?

A holón két Lan. Egy középkorú és egy gyerek. Nincs tévedés, ugyanannak az arcnak a két változata.

Apa és fia. Tizedik és Tizenegyedik Lan.

A Lanokon impozáns mélykék-arany egyenruha.

A háttérben még két alak. Gyönyörű, sötét hajú asszony világoskék ruhában és Lord Aarkham, aki az asszony vállán nyugtatja a kezét. Ők is hasonlítanak.

A nő Lan anyja, Dóra Aarkham. Az aarkeni mészárlásban magára robbantotta a báltermet, miután a férjét legyilkolták a rohamosztagosok.

Érdekes hely Ark, ahol a nők impulzusgránátot visznek magukkal a bálba.

A kofferba a holóval! Gyűlnek a bizonyítékok…

– Gyerünk, fiam! Hozd Lan lepedőjét!

Bambán néz.

– A nyomdetektornak kell.

 

*

 

Ha lehetne, mellőzném ezt a légirobogós utazást. A fiú biztosan vezet, de a menetszél…

Brrr!

Ha nem lenne a kezeslábas, már lefordultam volna az ülésről, mint egy jégtuskó.

Hogy bírja a kölyök?

És persze a sebtiben felkötözött koffer minden irányváltásnál a lábamhoz ütődik. Szerencsére nem sokat lavírozunk.

A hegység félelmetes gyorsasággal közeledik. Semmi szelíd dombság, kilométeres ormok ugranak elő a lapályból mint kimeresztett karmok. Mögöttük lenyűgöző méretű vulkáni kúp.

Kicsi Lan hátrafordul.

– A…á…óbér…e…! A Látóbércek!

– …bé …di… tar…orta… a……elepe…!

Kábé eddig tartottak a telepei. Nagyszerű! Lan, kedvesem! Jövök!

„Ereszkedj le! Lassíts! Miért nem használod a telepátiát?”

„Azt hittem, hogy nem… Hogy nem szabad. Mert… Mert elárultalak.”

„Nem árultál el senkit. Nagyszerűen viselkedtél, kölyök. No, gyerünk már lefelé! Le a földre!”

,Miért? Lendületben vagyunk!”

„Meg kell találnunk a robogót. Be akarom kapcsolni a detektort.”

„Rendben. Tudod, a leszállás még nehezen megy.”

Remek hír! Belecsimpaszkodom az ülésbe.

Szűkülő csigavonalban ereszkedünk, érzem, a föld egyre közelebb.

Nyekk!

Nem éreztem ennyire közelinek!

Vér a számban. Megharaptam a nyelvem.

– Ezt még tényleg gyakorolni kell! Egészben vagy?

– Persze! És te?

– Én nem számítok. A járgány ép?

– Persze.

– Akkor segíts! Hajtsd össze a lepedőt! Egészen kicsire! Nyakamba akasztom a detektort. Az ablak elé tartom a lepedőt. Kinyúlik a mintavevő szonda, és a kockára hajtott szövetből kivágott hengert elnyeli a műszer.

– Szuper!

– Örülök, hogy tetszik. No, pattanjunk föl! Ugye nyílegyenesen repültünk idáig?

– Persze.

– És szerinted Lan is erre jött?

– Persze.

– Akkor most kétméteres magasságban csinálj egy táguló spirált! Minden kör harminc méterrel nagyobb! Érted?

– Persze.

– Mondd csak, mást is tudsz mondani?

– Persze.

– Egyszer fölpofozlak, te kölyök! Indulhatunk?

– Persze.

– Hát én vagyok a hülye!

 

*

 

Valami piros villog a fűben, meglátom, mielőtt a detektor jelezné.

– Ott van! – kiabál a kölyök feleslegesen. Legalább lelkes!

– Észrevettem.

Végre a detektor is hajlandó megszólalni. Persze még valóban nem voltunk húsz méterre…

– Nem szállunk le. Körözz felette!

Nem szállhatunk le. Lan robogója karcsú, kecses jószág. Tengeri ragadozóra emlékeztet. Látszik, hogy készítői előtt egyetlen cél lebegett: sebesség. Sajnos. Lan előnye még nagyobb lehet, mint képzeltem…

 

*

 

Ha a fiú a Házba kerül, a legjobb Justitia válik belőle. A valaha élt legnagyobb Justitia.

Fenét!

Mit képzelgek itt össze?

Úgy látszik, gondolkodásom nehezen szabadul a régi szabályoktól. Ebből a fiúból sohasem lesz a Ház szolgája! Esküszöm!

Tény, hogy ördögien manőverezik a sziklák között. Egyre szűkebb kőkapukon át lavírozik, néha ijesztő sebességgel. És a detektor sem veszítette el a szagot. Egyszer sem! Az intenzitás alapján Lan tizenöt percnyire van előttünk. Ott a Látóbérceknél nehezen hittem, hogy ma utolérjük. Ha fülel, már meghallhatja a légmotorok süvítését.

Még megijed nekem a drága, és leszed bennünket a puskájával, mint egy kövér galambot!

Le kell szállni, és gyalog folytatni.

Brr!

Leszállni!

Jöjjön, aminek jönnie kell!

„Kicsi Lan! Tedd le a gépet! Veszélyes tovább a levegőben maradni.”

„Még nem vészes a terep!”

„Ne ellenkezz, fiam! Mostantól mindkettőnk élete attól függ, hogy gondolkodás nélkül azt tedd, amire kérlek. Amit parancsolok. Nem lesz idő negyedórás magyarázkodásra. Lan már közel van, és számít rá, hogy az egész ark hadsereg üldözi. Észre se veszed, és egy rakéta robban a hasadban! Lehet, hogy Lan a barátod, de én a helyében először lőnék, csak azután kérdeznék.”

„Értem. Akkor ezután beszélnünk se szabad.”

„Ezt kitaláltad! Csakis a Mezőn át kommunikálhatunk.”

„Mezőn? Milyen mezőn?”

Azért tizenkét év ebben a faluban nem múlt el nyomtalanul…

„A telepatikus kommunikációs mezőn, nagyokos! Leszállunk végre?”

„Ja! Azon a mezőn! Különben már rég lenn vagyunk.”

Tökéletes leszállás! Pedig már készültem, hogy összeszorítom a fogam, és igazán erősen megmarkolom az ülést. Azért nem sajnálom, hogy a becsapódás ezúttal elmaradt. Sőt!

„Mester vagy, fiam! Szedd ki a telepeket!”

„Minek? Már teljesen lemerültek!”

„A Kard így is működik, de a telepeknek a markolatban kell lenniük.”

„Hát jó.”

Nincs benne köszönet. A keményhab olyan recsegéssel enged, hogy visszhangzik tőle a környék.

„Csöndesebben!”

De egyetlen lövés se csapódik be. Nagy megkönnyebbülés, hogy a Kard újra itt zümmög a kezemben. Látná csak Gatian atya! Meg Oran testvér…

Kiszabadítom a koffert.

„Tudnád ezt hozni, kölyök?”

„Persze.”

„Ne kezdd megint! A bőrünkre megy a dolog. Induljunk! Tartsd nyitva a szemed!”

Nincs sok látnivaló. Ebben a magasságban nyoma sincs az Eda őshonos növényzetének. Vörösfenyők között haladunk. Hűvös van.

A fiú hősiesen birkózik a táskával. Szerencsére már nem kell messzire vinnie. A detektor folyamatosan visít a sisakomban.

„Objektum hatósugáron belül” – közli a műszer.

És meglátom Lant. Fölfelé kaptat a sziklák közt, ahol elfogynak a fák és magasan a lombok fölött barlangok szája sötétlik.

Egész arzenált hurcol a hátán, meg egy degeszre tömött deszant-hátizsákot. Hihetetlen, hogy az egészet idáig felhozta. Legalább százhúsz kilót cipel, és egyáltalán nem látszik fáradtnak. Elgyönyörködöm benne.

Hirtelen csak az égben gyönyörködhetek, ahogy a fiú hanyatt zuhan, nekem csapódik, és gurulunk lefelé, gyerek, koffer, Justitia, eget verő robajjal, míg egy fatörzs meg nem állít.

„Ügyes vagy, fiam!”

„Nem tehetek róla! Egy kőre…”

„bang, bang!”

Rakétalövedékek szaggatják föl körülöttünk a fenyőtű-matracot, ágak zuhannak ránk, a levegő megtelik gyantás füsttel.

„Lapulj, kölyök!”

„Igazad volt, Darázs!”

„Figyelj inkább!”

Sehol se látom Lant. Sziklák mindenfelé. Csönd.

Most cserél tárat. Kihasználom a csöndjét:

– Lan de Lorian! Ne lőjön! Darázs vagyok, a Justitia!

– Mit akar?

Haladunk, nem egy lövés a válasz…

– Letartóztatom, de Lorian! Velem jön az Igazság Házába!

– Ahhoz előbb magának kell ide feljönnie, Justitia!

– Fölmegyek, de Lorian! Most. Fel fogok állni! Fölállok…

Nem lő!

„Gyere, Kicsi Lan!”

A fiú felpattan, bal oldalamra áll, ahogy tanulta. Még mindig szorongatja azt a hülye koffert. Ledobom a nyomdetektort. Elindulunk.

– No lám! Az Igazság Lánya egy gyerek mögé bújik! – Lan hangja metszően éles.

De igaza van.

„Menj távolabb, kölyök! Velem ne gúnyolódjon ez a hústorony!” Dühös vagyok? Dühös…

– Jól forgatja a szót, de Lorian! De már tudom, hogy a pengét még jobban! Küzdjünk meg ark módra, késsel! Ha legyőzöm, velem jön.

– Remek ajánlat! Miért tárgyalok én magával? Maga gyilkos. Megölte a nagybátyámat…

Feláll, rám szegezi a puskát. Még messze van.

Az arca eltorzul. Lőni fog!

Előrántom a Kardot. Legalább Justitiához illően haljak meg. Másodpercek teltek, vagy tán egy örökkévalóság? A puska csöve a föld felé fordul. Nagyot koppan a köveken. Leejtem a Kardot. Két ugrás, és a karjában vagyok.

– Harcias kis hülye! Majdnem megöltelek…

– Nem megyünk… Nem… sehova… Csók. Lan…