HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Az előcsarnok végében öreg castiliai óra állott. Az órát Corcoran beteg tétlenségben találta és azonnal megjavította. Most megkondult. Vontatottan hármat ütött. Hangja áthatolt az előcsarnok sötétségében, a kongó visszhang végighullámzott a folyosón és be a betegszobába.

Harvey ösztönösen az órájára pillantott. Ez volt az első mozdulata az imént lepergett órában. Igen, három óra. Az óra ütését mélységes csend követte. És ezt a csendet Mary halk ziháló lélegzete törte meg, amely a szoba homályából hangzott fel. Ez a zihálás oly hosszú ideje tartott, hogy szinte már hozzátartozott a szobához, szinte beleszövődött a csend lényegébe. Harvey egyedül volt a beteggel. A többiek sem akartak lefeküdni, különösen Susan ellenkezett. De Harvey ragaszkodott hozzá, hogy lepihenjenek. Nem valami hősieskedés vezette ebben, egyszerűen azt érezte, hogy ennek így kell lennie. A tulajdonjog, a birtoklás különös érzése kerítette hatalmába. Ez az érzése akkor támadt fel, amikor érezte, hogy vére lassú folyamban áramlik át Mary vérébe. Ezt a vérátömlesztést… ó, ezt sohasem fogja elfeledni. Soha! Bizonyos szempontoól tiszta őrültség volt, semmi egyéb. Ez a kietlen, sivár szoba, a kezdetleges készülék… lázas aggodalommal teltek a másodpercek… a gyertyafény enyhe világánál kifeszített alsó karja, körülötte a sötétség, amely szinte rátört, Susan krétafehér arca és idegesen remegő ujjai: mindez szöges ellentétben állott Harvey eddigi kórházi gyakorlatával. S mindez egyszerűen nevetséges volt.

Óriási tréfa… amire a sarokban leselkedő halál oldalát fogta nevettében. Nem volt helyes… nem volt előírásszerű, nem volt tudományos… a kezelésnek ez a kezdetleges, durva módja. Hat héttel ezelőtt még maga is csatlakozott volna a gúnyosan nevetőkhöz és az egészet tébolyodottságnak tartotta volna.

De most… most nem gondolkodott a kémcsövek szakkifejezéseivel. Egy életet akart megmenteni. A rendelkezésére álló hiányos felszerelés nem tudta ettől eltéríteni és a veszély sem… a szörnyű veszély sem. Jól látta, hogy Marynek meg kell halnia, ha csak be nem avatkozik, ha vissza nem tartja. Nem a józan, tudományos ész, hanem az ösztön vezette. A vérátömlesztést végrehajtotta. Megtörtént. S ők ketten most kifürkészhetetlenül egyesültek, jöjjön, aminek jönnie kell, semmi sem tudja szétbontani ezt az egyesülést. Érezte, hogy ennek így kell lennie.

A szoba levegője tűrhetetlenül fullasztó volt és Harvey feje, amely az álmatlanságtól amúgy is szédelgett, most a vérveszteségtől még kábultabb lett. Hirtelen felkelt, eloltotta az egyik gyertyát, amely a fiókos szekrényen állt. Ez a füstölgő fény, amely a szemét bántotta, talán Mary szemét is fájdalmasan sérti. Kezével kissé eltakarta az égve maradt gyertya lángját, előrehajolt és feszült figyelemmel meredt Mary arcába. Árnyéka a túlsó falon óriásra nőtt. Azután sóhajtott és újra a székbe roskadt. Semmi változás, még mindig ez a lázas, reszelő zihálás. Mary arca, amelyet az öntudatlanság lárvája borított le, mégis szép volt. Kissé nyitott ajkainak szöglete enyhén lefelé görbült, arcán bíborvörös folt lángolt, szemhéjai kis résnyire megnyíltak s alóluk kivillant a márványos fehérség vékony csíkja.

Mély sóhajtás szakadt fel Harvey kebléből. Gépiesen nyúlt a vízért, megnedvesítette Mary ajkait és parázsló homlokát. A vérátömlesztés után Mary jobban lett. Érverése gyorsabb és erősebb. Harvey szívét reménykedés töltötte el. De most, most újra minden visszafelé, a határtalan vigasztalanság felé kezdett csúszni… a halál felé.

Pedig micsoda küzdelem volt ez, amelyet Harvey végigharcolt az utóbbi néhány nap alatt. Mindent odaadott, mindent, amije csak volt.

A lepedő alatt megfogta Mary ujjait, amelyek vékonyak és ernyedtek voltak. Ezeknek a parázsló ujjaknak érintése hihetetlen fájdalmat kavart fel lelkében.

Fogai megcsikordultak a marcangoló fájdalomtól. Látni Mary elgyengülését és összeomlását, érezni saját tehetetlenségét: ez őrjítő kín! Szenvedélyesen gyűjtötte össze lankadó erejét és akarta, akarta, hogy átáradjon Marybe. Két apró emberi lény, akiket a mérhetetlen, a határtalan világegyetemben csak egymásba fonódó kezük köt össze, az éjszaka sötét mennyezete alatt olyan kis jelentéktelen, figyelmen kívül hagyható parányok voltak, olyanok, mint elveszett atomok a nagy sötétségben! És mégis együtt voltak. S ez elkergette a sötétséget és a mérhetetlen világegyetemet megfosztotta minden félelmetességétől. De egyet ez sem tudott. A kezdet és a vég kérdését nem tudta megoldani. Ennek az ős egyszerűségnek értelmét senki sem tudja megfejteni, hatalmát semmi sem tudja elosztani. Ez a lenyűgöző tudat most hatalmába kerítette Harveyt. Rádöbbent s az életről vallott minden felfogása, a vele szemben tanúsított minden magatartása elsöprődön és darabokra tört. Az így támadt romhalmazból emelkedett ki ez a ragyogó felfedezés, ez a csodás megértés. Soha többé nem fog gúnyos szavakat találni, amelyekkel az emberi gyengeséget kicsúfolja. Most már nem volt rideg és könyörtelen és nem vetette meg az életet. Az életet most már rendkívülinek látta: elbűvölő, értékes ajándéknak, teleszórva különös, nem remélt és nem várt édességgel és szépséggel.

Amint meggörnyedten ott ült az ágy mellett, a világ minden szenvedése és önfeláldozása teljes súlyával lelkére nehezedett. Kábultan érezte ezt az összelapító terhet: szépség és szerelem kibogozhatatlanul keveredtek össze az emberiség verejtékével, könnyével és vérével.

És összeszorult lélekkel… azzal a lélekkel, amelyet oly megvetéssel tagadott… most már látta saját megvetendő, kicsinyes önhittségét, mint olyasvalamit, ami rút és tehetetlen. Gondolatai visszafelé szálltak. Tántorgó erőlködéssel döbbent rá: eddigi munkáját munkájának igazi célját eltévesztette. S minden megsemmisült. Ugyanaz az önhittség semmisítette meg. Ha szívén viselte volna annak a három betegnek életét… milyen messzinek is látszott már ez időben és térben!… ha valóban emberi lényeknek nézte volna őket, akiket meg kell menteni? Akkor talán győzött volna. De ő csak saját magával és kutatásainak igazolásával törődött. És ez nem bizonyult elegendőnek.

Most alázatosság árasztotta el szívét. És most újra, épp úgy, mint az Aureolán töltött utolsó éjszakán, egész életét elpazaroltnak és üresnek látta.

Tekintetét Mary arcára emelte. Hosszan nézte… s szemei lassan megteltek könnyel. Itt fekszik élete megváltásának halvány reménye. Gyötrelem szorította össze a szívét. Ó, ha meg tudná menteni! Akkor az élet nem volna üres. Újra feléledt benne a lángoló remény: ha csak megérné Mary a krízis beálltát! Hacsak addig életben maradna! Jól tudta, hogy ezek az órák szörnyen válságosak. Mary teste mintha csak a térben lebegne, különös bizonytalan egyensúlyban ingadozva… és, ó, ebből hirtelen kibillenhet és lezuhanhat a hulló csillag lobbanásával: az életbe vagy az elmúlásba.

Gépiesen Mary fölé hajolt, közel, egészen közel, míg csak forró leheletét nem érezte. Szelíden gyengéden, suttogta szólt hozzá.

És Mary arca öntudatlanul is gyengén elmosolyodott. Pedig nem látta a férfit és nem is hallotta a szavát. Néhány érthetetlen szót mormogott lázas ajka. S azután minden átmenet nélkül újra félrebeszélt:

– Miért akarnak elvinni? Miért akarnak elvinni? Messze… messze… messze…

Az elmormolt szavak vég nélkül ismétlődtek, mint valami ostoba lecke, amelyet szóról szóra kell bemagolni. Tovább és tovább, mintha bent, az agyában egyre küzdött, harcolt volna valami erővel s mindenáron le akarná győzni:

– Miért akarnak elvinni? Messze… messze… messze…

Harvey nem tudta elviselni, nem tudta tovább hallgatni. Hirtelen felkelt s fel-alá kezdett járni a szobában.

Vállai előreestek, egész alakja magába roskadt, ujjait időről időre görcsösen halántékához szorította. És minden mozdulatán át, minden lépésénél hallotta és figyelte… feszülten figyelte ezeket a kóborló, szakadatlan szavakat. Igen, figyelni kellett. Majdnem beleszakadt a szíve. Harvey jól tudta, hogy így lehetetlen… hogy így nem mehet sokáig. Mary a végét járja.

Hirtelen megállt az ablaknál. Fejét felemelte s kutatóan bámult az alaktalan sötétségbe, ahol egyetlen levél sem rezdült az őrtálló fákon, amelyek most olyan hiábavalóan, minden látható ok nélkül meredtek az égre. Nem volt holdfény, a csillagok elrejtőztek. De a terhes égbolton kelet felől vékony, halvány sáv remegett. A hajnal enyhe derengése. Mi rejtőzik e mögött az égbolt mögött? És mi a közelgő hajnal mögött? Nemsokára ezt is megtudja.

És ekkor, mintha aggódó kérdéseire feleletet kapna, a beteg ajkán elhalt a mormoló hang. Harvey gyorsan megfordult. A szíve a torkába szaladt. De íme, a szavak elnémultak, a ziháló lélegzés azonban még egyre hallatszik. A hirtelen rémülettől szinte eszét vesztve mozdulatlanul állt. Azután lassan visszavánszorgott és letérdelt az ágy mellé. Mary érverése még mindig változatlan: vékony, halvány és lassú érlökések. Nagy vesződséggel igyekezett megszámolni, de saját ujjainak vad lüktetése egyre megzavarta.

Hát mit tegyen még? Mit tehetne még többet? Lázasan kutatott agyában. S végre elhatározta, hogy több sztrichnint adagol. Térden állva töltötte meg az injekciós fecskendőt, előkészítette Mary karját és beleszúrta a tűt. A törékeny, kékeres csuklós kezében tartva várakozott. Egy, kettő, három, négy… ó, hányadszor számlálja ezt a gyenge, bágyadt lüktetést! Öt, hat, hét… milyen mozdulatlanul fekszik és milyen lárvaszerű ez a bájos arc! Újra könnyek homályosították el szemét. Szerette Maryt: nem a test durva vágyakozásával, hanem egész lelkének felolvadt gyengeségével. Igen, ő, aki gúnyosan tagadta a léleknek ezt az emelkedett egybeforrását. S most ez volt rá a felelet. Nem vágyódott rá, hogy most imádkozzék, nem is tudott volna imádkozni. Egyetlen gondolata volt csupán, de ez a gondolat felért minden imával: semmi sem számit, csak ő maradjon életben. Nem kért többet. Ez volna az egyetlen, ami betetőzhetné érzelmeiket… hogy az asszony tovább élhessen.

Mary halkan felnyögött, Harvey a hűs vízzel újra megnedvesítette ajkát és homlokát. Semmi mást nem tehetett. Nekitámaszkodott az ágynak, szeme égett a fáradtságtól és várt. Teljesen kimerült, és mégsem gondolt alvásra.

A levegőben reszkető vihar most már kibírhatatlanul nyomasztó volt. Úgy látszik, hogy a közelgő hajnallal együtt tör előre. Az idő némán és észrevétlenül siklott tova Harvey felett. Másodpercek teltek el vagy órák… nem tudta volna megmondani. Csak várt és várt. És figyelte Mary arcát. Hirtelen vad ámulat száguldott keresztül minden porcikáján. Térden állva, merev mozdulatlanságban bámult Maryre. Nem mert lélegezni.

Mary felső ajkán és homlokán apró verejtékcseppek csillantak meg.

Hosszú görcsös sóhajtás tört ki Harvey kebléből. Nem mert hinni, nem mert mozdulni. Azután lassan, szánalmas félelemmel nyújtotta ki kezét. Igaz volt! Mary homloka, amely az imént még perzselő lázban égett, most harmatos volt. Mint akivel csoda történik: lélegzete könnyebb, halkabb, egyenletesebb lett.

– Ez nem lehet – tűnődött Harvey elkáprázva. Nem, nem, ez nem lehet.

Egy örökkévalóságon át vágyódott a krízis után és most, hogy itt van, nem tudta elhinni. Reszkető kézzel nyúlt a lázmérő után, remegő gyöngédséggel helyezte Mary karja alá. Félperces hőmérő volt. De Harvey aggodalmában teljes két percig hagyta ott. Amikor kihúzta a hőmérőt, keze annyira reszketett, hogy csaknem elejtette. A félelem és a reménység annyira elhomályosította szemét, hogy nem tudta leolvasni a higanyszál állását. De végre mégiscsak kitisztult: a láz két teljes fokot esett!

Kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett uralkodni önmagán. Ott térdelt az ágy mellett, arckifejezése tompa és üres volt. S belül legyőzte a feltörő öröm vad tombolását. Teljesen tisztában volt a gyorsan eső láz minden jelentőségével. Az ilyen heves fertőzéseknél, mint amilyen ez is s amely lázas hevességgel lobog fel, a krízis nem csupán a betegség jobbrafordulását jelenti. Ez már határozott jele a felépülésnek. De még most sem tudta elhinni. Még mindig félt. Visszafojtott lélegzettel várt. Újabb átgyötrődött félóra után a lázmérőt újra Mary karja alá csúsztatta. Most már határozott kézzel vette ki és olvasta le a lázát. A hőmérséklet újra egy egész fokot és egy tizedet esett. Mary egész testét elborították a finom verejtékcseppek. Érverése egyre erősebb, lélegzete nyugodtabb. Még arckifejezése is megváltozott. Nehéz lett volna megállapítani, hogy mi volt ez a változás. De mindenképpen kifejezte, hogy a beteg jobban van.

Hatalmas, ujjongó öröm tört fel Harvey lelkéből. Fojtogató zokogás rázta meg egész testét és mintha csak végre Mary is meghallotta volna ezt a zokogást, lassan felnyitotta szemét. Harveyre tekintett, de ez már nem volt deliriumos pillantás. Felismerés volt benne és a megmenekülésnek hirtelen megértése.

Azután Mary megszólalt. Hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett meghallani. De az ő régi, természetes hangja volt.

– Beteg voltam – suttogta.

Hihetetlen boldogság árasztotta el Harveyt a csoda láttára, hogy Mary megszólalt.

– Most már jobban van. Nemsokára meggyógyul.

Mary úgy tekintett Harveyre, mintha ezt természetesnek tartaná.

– Igen – suttogta –, tudom. – Hihetetlennek látszott, de arcán most halvány mosoly suhant át. Valami mélységes és különös értelmű volt ez az árnyékszerű mosoly. És rendíthetetlen.

A szoba most már egészen kivilágosodott, az árnyak eloszoltak, hogy ne térjenek többé vissza. Harvey inni adott Marynek és figyelte, amint lecsukja szemét.

Az életerő apadása megszűnt, helyette a felfrissült élet áradása megindult. Mary aludt. A kimerültek álma borult reá, de ez mégis nyugalmat és felfrissülést hozott. S ez túlszárnyaló boldogságot jelentett Harveynek.

Felállt és sokáig elnézte az alvó arcát. Alig tudta elfojtani fellángoló diadalmas ujjongását. Szerette volna felkelteni Susant és Corcorant, hogy világgá kiáltsa a nagyszerű újságot. De mégsem tette.

A végtelen kimerültség most ütközött ki rajta. Az a vágya támadt, hogy friss levegőt szívjon. Mary elaludt, órákig fog aludni. És megmenekült. Újra érezte, hogy a feje kábult, újra elfogta a vágy friss levegő után. Még egy utolsó pillantást vetett Maryre, azután lábujjhegyen, nesztelenül kisurrant a szobából. Leért a földszintre és csendesen kisétált a házból.

A kertbe ment. Ott bolyongott a narancsligetben, ahol együtt álldogáltak azon az édes, szörnyű éjszakán. Szívében még mindig harsogva énekelt a vad, semmivel össze nem hasonlítható öröm. De lépései egyre fáradtabbak lettek. Már három éjszaka nem aludt. Halálosan fáradt volt.

Szellő sem rebbent, a levegő mozdulatlan és csendes. Egyetlen madár sem köszöntötte a reggelt. A föld csupaszon és hallgatagon feküdt, várta a közelgő vihart.

Mit jelent a vihar vagy bármi más, ami még ezután jöhet! Mary jobban van, túl van a veszélyen és él! A boldogságtól szinte tébolyodottan bolyongott tovább. Túlhaladt az ültetvényen s odaért a retamabokrok bozótjához.

Hirtelen valami különös zümmögő hangot hallott. Nagyon magasról, mintha valami óriás sárkány akarná áttörni a rézvörös eget. Nem is annyira zümmögés volt ez, mint inkább berregés. Hatalmas zúgó morajló berregés. Feltekintett. de az égbolt vöröses, erős ragyogása vakította fáradt szemét. Halálosan fáradt volt… s ezt most végre maga is beismerte… talán ez okozza ezt a szörnyű zúgást a fülében. Nevetni akart ostoba képzelődésén. Sokkal mulatságosabb ez, semhogy szavakkal kifejezhette volna. De a nevetés már nem ért el ajkára. Szemei lecsukódtak. Álmos-részegen tántorgott… azután összeesett.

Amikor Harvey lerogyott a földre, a hidroplán körözve éppen akkor ereszkedett le az öbölben.

Harvey egy dús retamabokorba esett. Az ágak jótékonyan összeborultak felette. Mélyen aludt.