TIZEDIK FEJEZET

Mary Fielding a Playa de las Canterasra ment. Rentontól hallott ő is a kevéssé ismert tengerpart szépségéről és most vizes, zöld fürdőruhájában ott feküdt a napszítta homokon, s átengedte magát a napfény simogató melegének.

A tenger vizének csöppjei még ott ragyogtak fehér lábain. Testét, amelyet keményen megcsapkodtak a hullámok, az élet rezgése hatotta át. Kis kebleinek hajlása bájos volt, mint egy virág, kecses, mint egy fecske ívelő szárnyalása. Szemét lehunyta, mintha jó hangulatának csapongását akarta volna bezárni. S mégis jól látott mindent, a gyönyörű tájképet. A sárga homok megnyugtató síkját, a vizet, amely kékebb volt, mint ez ég, a hullámtörők habzó fehérségét, amint dörögve csaptak át rajta a hullámok, a távoli Csúcsot… ragyogón, tisztán, mindenhatóan, mint egy istenség. Ó, nagyon örült, hogy idejött.

Itt szabadon tud lélegezni és csaknem meztelenül hozzátapadva a földhöz, végre önmagára találhat. Belsejében valami emelkedni kezdett, fehérebben, mint az átcsapó hab, fényesebben, mint a hegycsúcs… egy emlék, egy vágy, vagy a kettő keveréke. Eddig még soha nem erősödött meg benne ennyire az a meggyőződés, hogy egész élete, amelyhez hozzá van kötve, nem egyéb, mint külsőség, hitvány árnyéka az igazi valóságnak. És eddig még soha ilyen szenvedélyesen nem gyűlölte és vetette meg a társasélet bokrétás színjátékát, Buckden szertartásait… igen, még Buckdent is. Amint kiemelkedik szelíd falaival, terhesnek tűnt fel minden méltóságával és külső pompájával, amely alatt évről évre szinte összemorzsolódik.

Most, közel a föld őszinte egyszerűségéhez, mindez nagyon távol esőnek és bizonytalannak látszott, olyan szétfolyónak, mint a laza homok, amely keresztülsiklik ujjai között. Felemelkedett, Elissára és Dibdinre nézett, akik háttal ültek egymásnak egy nagy ernyő árnyékában. Elissa nem vetkőzött le: bőre nem szerette a tengert. De Dibs, valami öreges hányavetiséggel tárta ki a napnak hitvány bőrét, s mint egy múmia pompázott rövid, kék vászonnadrágjában, s kiszáradt csontvázát felajánlotta a langyos szél simogatásának.

Mary felkönyökölve hallgatta beszélgetésüket. Szándékosan hallgatott, s mélyen átérezte, hogy ez a beszélgetés mennyire érdektelen.

– Elissa – szólalt meg éppen Dibs –, talán csak nem untatja az is, hogy ide kijöttünk?

Elissa Baynham nagy odaadással két teljes percig púderezte az orrát, éppen negyedszer egy óra leforgása alatt, míg kielégítette effajta tökéletesség iránt érzett szenvedélyét.

– Tudja, én mindig unatkozom – válaszolta, amikor már úgy látszott, hogy remény sincs a feleletre. – Itt nincsenek férfiak.

– Nincsenek férfiak – kuncogta Dibs –, hát én mi vagyok?

– Maga? – mindössze ennyi volt Elissa válasza.

Rövid szünet után Elissa kiadta a parancsot:

– Gyújtson rá számomra egy cigarettára. És ne nyálazza be, mert különben idegrohamot kapok. – Tűnődve elhallgatott. – Éppen most találtam egy új nevet magának – jelentette ki. – Sexappealnek fogom hívni.

Dibs kis ónixtárcát talált Elissa aranyfonatú táskájában, óvatosan kivett belőle egy cigarettát és rágyújtott.

Elissa válla fölött hátranyúlva megszólalt:

– Adja ide, az ujjaim közé, nem akarok hátrafordulni. A maga bőrét meglátni egyenesen gyötrelem.

– Az én bőröm – visította Dibs, akinek elevenére tapintott ez a megjegyzés –, tökéletesen jő bőr. Az asszonyok százai imádták ezt a bőrt.

– Ez még azelőtt lehetett, kedvesem, mielőtt fűzőt viselt.

Dibs szinte reszketett a méregtől, s ezt a vágást más oldalról torolta meg.

– Maga átkozottul ostoba, Elissa. Nem is tudom, mi történt magával. Miért engedi, hogy az a Tranter fickó maga után szaladgáljon?

– Igaza van, hát nem bosszantó ez? Mindenáron az üdvözülésre akar vezetni.

– De… de ez a fickó fülig szerelmes magába.

– Igen, de ő nem tudja. – Elissa mélyet szippantott a cigarettából. – És ha nem volna annyira unalmas, talán egyszer szeretném is. De csak egyetlen egyszer… Tudja, Dibs, akarom mondani Sexappeal, csupán tréfából.

Dibs csontos háta kiegyenesedett.

– Ez már túlságosan sok, Elissa. Akasszanak fel, ha ez már nem megy túl a határon, Nem is értem, hogy a fiatalabb nemzedék hova jutott. Az én időmben is megvoltak a magunk ki ügyei, de volt annyi tisztesség bennünk, hogy hallgassunk felőlük. Semmit sem követtünk el feltűnően. És legalábbis udvariasak voltunk.

Elissa csúfolkodó hangon felelte:

– Maguk mindig azt kérdezték: „Megengedi?”… nem igaz, Dibs, drágám?

– Lelkemre – hápogta Dibs –, maga igazán a legerkölcstelenebb asszony, Elissa.

– Nem, nem erkölcstelen, Dibs – mérlegelte Elissa. – Csupán illetlen. Addig nem tartom magam erkölcstelennek, amíg megengedhetem, hogy a kerevetemen ne legyen állandó szeretőm.

Mary, aki merev arccal hallgatta ezt a beszélgetést, most ösztönösen tiltakozó mozdulatot tett.

– Szeretném, ha nem beszélnétek így, Lissa – szólalt meg hirtelen, halk hangon, s szemét a gyönyörű, hullámzó tengerre szegezte. – Túlságosan szörnyű. Mindent lerontatok vele.

– Lerontunk – felelte Elissa. – Ennek nagyon örülök, Mary. Ki hurcolt bennünket erre a sivár helyre? Ki utasította vissza Carr meghívását Cuineyékhez? Ki ragaszkodott ahhoz, hogy Carr idejöjjön, s velünk ebédeljen? Carr ellenezte ezt az ötletet, ezt mondhatom. Tekintélyén is nagy sérelem esett. – Mutatóujjával lyukat fúrt a homokba, s óvatosan eltemette a parázsló cigarettacsutkát.

– Gyűlölöm a fényes éttermeket – mormogta Mary, szinte mentegetőzve. – Minden olyan merev és bántó. Ezért akartam idejönni. Ez olyan különleges és gyönyörű. És Mr. Carr nem is bánja. Egyébként nem kell eljönnie, aki nem akar.

– De eljön – szólalt meg Elissa léhán. – Kilóg a nyelve, ha csak rád tekint.

Valami kellemetlen érzés csapott át Maryn… mintha beszennyeződött volna. Fejét megrázta, hogy megszabaduljon tőle, hogy útjában megállítson egy gondolatot, amely még nem is alakult ki.

– Megyek és úszom egyet – szólalt meg hirtelen, felállott és belerohant a fodrosan hullámzó vízbe. Túl a habokon, amelyek örvénylő gyűrűkben pezsegtek karcsú dereka körül, a tenger opálosan csillogott, kékesen, furcsán és légiesen, mint amikor rejtett fény szűrődik valami mély kristálybarlangba. Lábait felkapta a meleg homokról és mohó élvezettel vetette magát a habokba. Lendületes csapásokkal úszott a tutaj felé, amely lehorgonyozva himbálódzott a hullámtörőhöz vezető úton. Mary tisztán érezte most már lábain a tenger sós vizének csapkodását, s érezte, hogy vérét felfrissíti a villamossággal telített levegő.

Fáradhatatlanul úszott, majd a tiszta, gyönyörűség halk kiáltásával ragadta meg a himbálódzó tutaj szélét, s ujjongva lendült fel gyékénnyel fedett tetejére. Szétterjesztett karokkal pihent, arcát nekiszorította a meleg, nedves gyékényrostoknak. Most ezer mérföldnyire érezte magát Elissa nyegle nyelvétől. Így telt egy perc. Ekkor hirtelen rádöbbent, hogy nincsen egyedül. Lassan körülnézett. A tutaj túlsó szélén Harvey Leith feküdt.

Egymásra tekintettek. Ez a pillanat Mary előtt hosszú, hosszú időnek tűnt fel. Most, hogy a férfi levetette irdatlan ruháját, most látszott csak alakjának nem gyanított kecsessége: széles válla, amely dereka felé egyre keskenyedett, izmos, finom vonalú lába. Mary, telve különös zavartsággal, végül lehunyta szemét.

– Nem gondoltam… nem tudtam – szólalt meg álmodozó hangon –, hogy maga itt van.

– Magam sem gondoltam, hogy itt leszek – felelte a férfi vontatottan. – De hát itt vagyok.

– És én is itt vagyok – folytatta vidáman Mary és felkacagott. – S most újra mindketten egy másik hajóra szálltunk. Hát nem tréfás ez?

Alig lehetett volna köznapibb szavakat találni, mint ezek a szavak, de lapos felszínük alatt újra érezte, hogy erőt vesz rajta, s csak még erőszakosabban megremegteti bensejét az a furcsa nyugtalanság, amely előzően is elfogta. Valami érzés, valami a múlt ködéből, valami éltető és sorsszerű áradt feléje, s magával hozta a jövendő megsejtését. Átalakítja az életet, a pillanatot átfesti álmainak ékes színeivel, s testét elárasztja valami furcsa várakozás lenyűgöző tehetetlenségével. Soha nem ismerte még ezt a különös, béna lenyűgözöttséget, amely szinte fájdalmasan úrrá lett rajta. Nem értette, s nem is tudott védekezni ellene. Ujjai egy meglazult gyékényszállal gépiesen játszottak, annyi ereje sem volt, hogy a férfira feltekintsen.

– Olyan gyönyörű itt – szólalt meg Mary végre, csaknem idegesen. – A tenger… a napfény… és a hó ott fenn, a Csúcson. Olyan gyönyörű. Úgy érzem, mintha öröktől fogva ismertem volna őket. – Hangja halk volt, tompán csengett vissza a fülébe, összeszorult torkából laposan, lendület nélkül szálltak ki a szavak.

Harvey mozdulatlanul feküdt a hintázó tutajon, mintha elvarázsolva a tenger és az ég között lebegne. Nem válaszolt. Szemei Maryre tapadtak, magukba szívták alakjának élő szépségét. Úgy látszott, mintha belül mérlegelné az elhangzott szavakat. Olyan gyönyörű… ezt mondta az asszony. Harvey érezte, hogy szíve kemény ütemben kergeti fel a vért halántékába. Olyan gyönyörű! Soha nem látta még meg, mi az, ami az életben gyönyörű, soha nem kereste a szépség finom rejtelmességét. Élete kemény volt, mint a gránit, kérlelhetetlen, amelyet ismert törvények kormányoztak. Kutatott, búvárkodott. Igen, egyedül az igazságot kutatta. És mi indította erre a kutatásra? Nem, nem az a buzgalom, hogy az emberiségen segítsen. Egyszerűen hideg erőfeszítés volt ez a lényeg megragadására… közömbös és józan. De most, egy vakító sugár, amely a távolból reáhullott, valamit megolvasztott a lelkében… ez pedig egészen más és elkerülhetetlen… végzetszerű.

– Ezt a szigetet Gran Canarianak nevezik – szólalt meg Mary halkan. Gran Canaria! Mennyi szín és mozgás van ebben a névben. Ha majd visszagondolok erre az útra, mindig ezt fogom magamban mondogatni: Gran Canaria! Gran Canaria! Milyen édesen hangzik.

Mary szavai, amelyek egyben elutazásukra is céloztak, homályosan törtek csak át a Harveyre zuhogó titokzatos fény vakító fehérségén. És Harvey megkérdezte:

– Holnap elhagyják a hajót?

– Igen, Orotavában maradunk.

– Ebben valami különös sorsszerűség rejtőzött. Mary elmegy. Az Aureola ma este továbbsiklik, áthatol az éjszaka langyos sötétségén egy távolabbi sziget felé, s Mary reggel már elmegy.

– Orotava nagyon nyugalmas hely – folytatta Mary – kicsiny és romlatlanul egyszerű. S én mindenekfölött ezt szeretem. Mr. Carr már mindent előkészített számunkra a szállóban… a San Jorgében. Mr. Carr a férjem egyik ügynöke itt ezeken a szigeteken.

– Értem – felelte Harvey, s bensejében minden fény hirtelen kihunyt. Úgy érezte, hogy valamit visszavettek tőle. Ajkába harapott, s nyugalmat erőszakolva pillantott az asszonyra.

– Boldog napokat fog ott eltölteni, tudom.

– Maga természetesen továbbmegy ezzel a hajóval? – kérdezte Mary, s fényes szemét Harveyre emelte.

– Igen, továbbmegyek. S azután újra vissza.

Csend borult reájuk, amelyet kifürkészhetetlen gondolataik töltöttek be. Mary hirtelen ösztönös kis kézmozdulatot tett, mintha egy kisiklani készülő öröm után nyúlna.

– Nem ebédelne velünk ma délben? Ó, igen, kérem… kérem, tegye meg. Abban a kis kocsmában, ott olyan barátságos. Mr. Carr is eljön és szeretném, ha maga is eljönne.

Kínzó öröm volt Harvey számára az a tudat, hogy a kérést vissza kell utasítania.

– Nem vagyok egyedül – felelte. – Corcoran hozott ide magával. – Kezével a tenger távolabbi pontja felé intett, ahol, mint egy öreg fóka, a hullámokkal játszadozva, Jimmy homályos alakja bukkant fel.

– Neki is el kell jönnie – kiáltott Mary gyorsan. – Mindkettőjüknek el kell jönniük.

– De neki valami ügyben a városban van dolga.

– De magának… magának semmi dolga sincsen?

A hajón már éppen eléggé faragatlan volt… s erre a visszaemlékezésre Harvey ajkán elhaltak a visszautasítás szavai.

– Így már jó! – kiáltotta Mary boldogan, válaszul Harvey hallgatására. – Tehát eljön. Eljön, hogy velem ebédeljen!

E szavak halvány mosolyt csaltak Harvey ajkára. Mary, megpillantva a mosolyt, talpra ugrott, nyúlánk karjait ártatlan örömmel kapta feje fölé és fejest ugrott a tengerbe. Az ugrás váratlan lendülete a tutajt hátralökte, Harvey legurult a tutajról egy éppen felcsapódó hullámtarajra. A víz alatt felnyitotta szemét. Szikrázóan, átsuhanva a vízbe hulló napsugarakon, Mary teste siklott tova. Olyan ragyogóan és olyan fehéren, mint a holdsugár. Harvey feje kibukkant a vízből, hogy levegőt szippantson, hirtelen vágy fogta el, hogy a villogó fehérség után vesse magát. De nem tette. Elkanyarodott és erős csapásokkal a kabin felé úszott.

Az öltözőfülkében – fenyőgyantától illatozott – lassan öltözött. Bőre rózsaszínűre tüzesedett az élet élénk áramlásától. Szeme szinte idegenül szemlélte mindazt, ami most oly valószerűtlenül tárult elébe.

Amikor Jimmy is megérkezett – gyapjas felsőtestéről még csepegett a víz – Harvey a régi zárkózottsággal számolt be az elfogadott meghívásról.

Corcoran, miközben szakszerű ügyességgel kezelte a törülközőt, meglepett pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Úgy látszott, mintha száguldó gondolatok küzdenének csontos koponyájában. Végül is megszólalt.

– Szavamra, büszke lehet az ilyen meghívásra. Ha nem lenne olyan fontos elintéznivalóm, örömmel csatlakoznék magukhoz. De mindenképpen elkísérem magát a társasághoz, mielőtt továbbállnék.

Tíz perccel később együtt mentek be a kis kocsmába.

Mary a kocsma jellemzésére a barátságos szót használta, és ez a jelző teljesen ráillett. Kicsi volt és nagyon tiszta, hófehérre súrolt fapadlójú, az asztalon kékkockás terítő, nyitott tornáca a tengerre nézett, jól lehetett látni onnan a tengert, az eget és azt a távoli, kísérteties Csúcsot. A kocsma hátterében hosszú ivópult, rajta üvegek sora… de különös, Harvey most nem is gondolt arra, ami után annyira vágyódott: a részeg feledésre. Az ivópult mögött ingujjban, magas széken a vendéglős ült, szórakozottan simogatta bajuszkáját, amely olyan volt, mint egy rossz helyre került szemöldök. A sarokban… kirívóan és oda nem illően… sárga gépzongora állott. Jimmy megpillantotta a zongorát, szeme boldogan felragyogott, odasietett és egy pénzdarabbal vidám, forgó életre ébresztette. Szívreható dal hasított a levegőbe és Corcoran néhány kifejező vállrángatás után vidám dzsiggelésbe kezdett. A vendéglős azon nyomban elmosolyodott, az ivópult mellett ürmöst kortyolgató bágyadt fiatalember ugyancsak elmosolyodott, s elmosolyodott a sarokban ülő spanyol család apraja-nagyja is. Megértőek voltak és hálásak: ők is jól ismerték a boldogság ajándékát. A zene egyre zuhogott. Jimmy lábai meglepő bonyolultsággal és káprázatos gyorsasággal mozogtak. A vendéglős kezével a taktust kezdte ütni, a kövér spanyol mama nyakába kötött asztalkendője fölött lelkesen bólogatott. A fiatalember pedig, mint egy izgatott vizsla, hirtelen kitátotta száját, s vékony tenor hangon énekkel kísérte a dallamot. A dalon és a zene hangjain keresztül a konyhából jó ételszagok lengedeztek, révetegen összekeveredtek a fokhagyma szagával és a tenger sós illatával.

Ebben a pillanatban lépett be Mary a kocsmába Elissa, Dibs és Carr kíséretében. Hirtelen furcsa szünet állott be: a ziháló Jimmy váratlanul elszégyellte magát, a fiatalember elnémult, a vendéglős lesiklott a magas székről és a zene mély kattanással hirtelen elhallgatott. Mary felkacagott.

– Gyönyörű! – kiáltotta tapsolva. – Gyönyörű dal, játsszák el újra!

Wilfred Carr nem nevetett. Ott állott az ajtónyílásban, gőgös tekintettel mérte végig az egész, alkalmatlan környezetet, s ezzel a pillantással szét is rombolta. Soha nem volt még ezen az iszonyú helyen és természetes, hogy soha nem is fog ide visszajönni. Egyetlen úriember sem ebédelhet ilyen odúban, aki valamit is ad a rangjára, legfeljebb, hogy kielégítse a legelbűvölőbb hölgy nevetséges szeszélyét. Selyemruhás alakját kihúzta, amikor megpillantotta Harveyt, aki rosszul szabott ruhájában, zsebredugott kézzel állott, s mellette meglátta társát, a közönséges, viharverte írt. Fagyos, tartózkodó udvariassággal mutatkozott be. Mereven félreállott, amikor Corcoran elbúcsúzott.

– Megbocsássanak – hangsúlyozta Jimmy – nem hagynám itt önöket, ha nem kellene elmennem. De az igazat megvallva, táviratoznom kell, s más fontos elintéznivalóm is van. Mérhetetlenül fontos ügyek. – Szűkszavúan előadta, hogy nagy jelentőségű üzletről van szó, azután udvarias hajlongások közepette eltávozott.

– Ki ez a fickó? – kérdezte Carr lenézően.

– Igen jó barátom – felelte Harvey kihívóan.

A két férfi szeme összevillant.

– Ó, igen – szólalt meg Carr elfordítva tekintetét – Ez természetes.

Feszült légkörben ültek le az ebéd mellé.

A regényes kis kocsmáros önmagát múlta felül… Hja, nem minden nap látogatnak el angol mylordok az ő vendéglőjébe és a contessa, aki az ebédet megrendelte, olyan szép… bella, molto bella. A durvaszövésű merev asztalkendőket bámulatos formákba hajtogatta, apró, harmatos ibolyacsokrok feküdtek minden tányér mellett. A kis fekete olajbogyók felségesek voltak, az omlettet szegfűborssal készítette, mint ahogyan rendelték és olyan szép magas volt, mint maga az El Teyde. Most éppen az ensaladánál tartottak.

– Kell, egyszerűen kell, hogy fokhagymát tegyek a salátára – jelentette ki Mary.

Carr szörnyűlködő mozdulatot tett, de hirtelen köhögésbe fojtotta.

– Természetesen, nagyon helyesen. – Hátrafordult és hangosan, rossz spanyolsággal és gőgösen utasította a vendéglőst. Azután bizalmaskodva hajolt Mary felé:

– Tudja, reám kellett volna bíznia, hogy ezt a napot én rendezzem meg, Mary. – Könnyedén siklott le nyelve hegyéről az asszony neve. – Ebéd a klubban. Jobb… igen, sokkal jobb lett volna, mint itt. Utána golfozás. Nagyon büszkék vagyunk, hogy már ennyire haladtunk.

– Nem azért jöttem ide, hogy golfozzam.

– Rendben van, de Orotavában meg kell engednie, hogy én intézzem az ügyeit – mondotta bizalmaskodva. – Az üzleti ügyek most néhány napra Santa Cruzhoz kötnek… éppen itt szemben a szigettel. Föltétlenül átnézek majd oda. – Egész magatartásából kitűnt, amint figyelmét ellenállhatatlanul Maryre összpontosította, hogy feltételezi: érdeklődése és elragadó mivolta az asszonyra szükségszerűen mély hatással van. Ilyen ember volt Wilfred Carr. Sok asszony ajkáról hallotta már, hogy ő elragadó, s most már csalhatatlanul hitte, hogy egyetlen asszony sem tud neki ellenállni.

Carr valóban elragadó volt, amihez meg is volt minden képessége. Kitűnően táncolt, jól golfozott, remekül teniszezett, lovagolt, egyesületi bokszmérkőzéseken jól szerepelt, erős bridzsjátékos volt, s tökéletesen otthonos bármelyik budoárban. Carr csupán egy vidéki lelkész fia volt, de költségesen iskoláztatták, úgyhogy minden jót összegyűjtött a külső fellépés számára, de annál kevesebbet szellemiek terén. Az előretöréshez csalhatatlan ösztöne volt. Otthon gondosan ápolta társadalmi összeköttetéseit, a megfelelő kapcsolatokat, elsősorban Michael Fieldinggel. És most a kellemes elhelyezkedés, a könnyű élet és a szűk határok között mozgó szigeti társaságban kivívott népszerűség birtokában gyakran állapította meg önmagának, hogy semmi panaszra sincsen oka.

Angliában már gyakran találkozott Mary Fieldinggel, s illő távolságból figyelmesen kimutatta az asszony iránt érzett csodálatát. És Mary most itt van, fiatalon és bájosan… érthetetlen volt előtte, miért hívott meg egy ilyen férfit ebédre ebbe a borzalmas kis kocsmába. Maryről mindig az volt a véleménye… az egyszerűség jellemzi, s mindaz, amit az ember nehezen ért meg, s néha talán nagyon is különös – egy szamár egyszer „Alice a Csodaországban” néven nevezte –, de igen… ennek ellenére vagy éppen ezért a legelragadóbb teremtés. Carr újra előrehajolt és ápolt kezével kedveskedő mozdulatot tett.

– Igen – mondotta. – Ha reám bízza magát, megígérem, hogy igen jól fog szórakozni. Ugyancsak unatkozhattak azon a kis banánhajón.

Mary csodálkozva tekintett rá, mint az olyan gyermek, aki valami furcsaságra bámul.

– Köszönöm, de nem is unatkoztunk olyan nagyon.

Carr könnyedén felnevetett.

– Hát jó, most majd felvidulnak. Boldogtalan leszek, ha ezt meg nem ígéri. Tudja, a legtöbb ember azt hiszi, hogy a mi társaságunk itt nagyon kezdetleges. De erről szó sincs. Minden megvan, hogy kellemes legyen. Ez a legelragadóbban kellemes hely, amit csak elképzelhet. – Carr bőségesen használta a felsőfokú jelzőket, mint azok a gyarmatosok, akik birtokba vesznek egy darab földet, ott boldogulnak, s azután úgy tekintenek arra a darab földre, mint amely önmagukat tükrözi vissza. Befejezésül lángolva tette hozzá és hatásvadászóan pillantott Maryre. – Tökéletes utópia! Itt mindenki jól érzi magát… és miért is ne? – Szinte költői ihlettel folytatta: – Ember és állat… mindahány, fölségesen jól érzi itt magát.

Harvey szoborszerű arccal hallgatott, érezte, amint az ellenszenv hideg hulláma átcsap rajta. Valami ismeretlen oknál fogva bőszülten és eszeveszetten dühös volt. Hideg megfontoltsággal fordult Carr felé:

– Ma reggel néhány öszvért láttam a rakodóparton. Egyáltalán nem lehetett szegényeket egészségesnek nevezni. Nem olyanok voltak, mintha felségesen élvezték volna az életet.

Carr mereven kiegyenesedett, homlokát ráncolta.

– Az öszvérekkel nincsen semmi baj – válaszolta nyersen. – Senki sem törődik velük.

– És a moszkitók? – folytatta Harvey, s egy szúnyog felé csapott, amely ott zümmögött a tányérja körül. – Úgy látom, azokkal sem törődik senki.

Carr homlokán a ráncok elmélyültek.

– Nem – gúnyolódott – senki, csupán az öreg hölgyek és a kákabélű turisták.

– Ez nagyszerű – jegyezte meg Harvey közömbösen. – Még a moszkitók is élvezik itt az életet és ezt senki sem sínyli meg, a legkevésbé sem. Nyoma sincs a láznak. Hát ez elragadó.

Carr arca lassan átalakult: mindent megértett. Röviden, gúnyosan felnevetett.

– Hát erről van szó! Elhitte a rémhírt. Mindjárt gondolhattam volna.

Dibdin szinte meghökkenve tette le villáját.

– Ide figyeljenek, fiúk! Egy szót sem értek az egészből. Mi a csodáról beszélnek maguk?

Carr megvetően legyintett.

– Semmi, igazán semmi az egész – jelentette ki. – A szigetnek egyik távoli részén néhány lázeset van. A józaneszű ember figyelemre sem méltatja. Mindig akadnak bennszülöttek, akik farkast kiabálnak. Mi azonban legkevésbé sem szűkölünk a félelemtől. Istenemre, hogy nem. Nem is lennénk igazi angolok, ha megtennénk. – Hangjában magasztos és hazafias rettenthetetlenség rezdült meg.

– Így beszél a tisztafajú angol – jegyezte meg Elissa, s elfintorította arcát. – De valakinek ezt a lázdolgot már korábban tudomásunkra kellett volna hoznia. E pillanattól kezdve minden moszkitóra bénult borzalommal fogok tekinteni. Máris borsódzik egész testem a fejem búbjától a lábam hegyéig.

– Reggel csaknem felfaltak bennünket – jegyezte meg Mary könnyedén – amint végigjöttünk a mólón.

– Csak semmi aggodalom, Mary – szólott Carr csillapítóan, és bátorítóan veregette meg Mary karját. – Az egész ügy teljesen nevetséges. Egy távoli kis hely, néhány lázeset. Jó Isten, igazán, igazán semmiség. Gondoskodom róla, hogy maguk a veszély eshetőségeit is elkerüljék.

Mary lassan elhúzta a karját, tekintete különös, távolba révedező volt.

– Nincsen véletlen – mondotta halkan. – A dolgok megtörténnek vagy nem történnek meg. Ez az, amiben hiszek.

– Természetesen – hagyta helyben Carr csaknem ingerülten. – De ennek ellenére is gondoskodni fogok magukról.

Harvey elhallgatott, de belül forrongott. Tudta, hogy homályos előérzete nevetséges… nem egyéb, mint a tudós ösztönszerű következtetése. De egyszer London kikötőjében látott egy sárgalázban gyötrődő tengerészt, és sohasem tudná elfelejteni a betegség iszonyatos pusztítását: gyorsan romboló, mint a kolera és halálos, mint a dögvész. És most hallgatni itt ezt a hetvenkedő ficsúrt, amint kijelenti, hogy ez semmi! Látni ezt a hősködő, kérkedő, tudatlan szájhőst… ez őrjítő! Felemelte a fejét és hideg, szúró pillantást vetett Carr-ra. De mielőtt megszólalhatott volna, Mary felállt.

– Igyuk meg a kávénkat ott kint – mondotta – a tornácon.

Mindnyájan felkeltek és kimentek a kis fatornácra, amely dél felé nyílott, s bádogtetejű asztalaira a kocsmaépület árnyékot vetett. A kávét már hozták is és némán felszolgálták. A kis vendéglős olyan szomorú volt, mintha csak tudta volna, hogy a mai nap összhangja szertefoszlott.

– Álmos vagyok – szólalt meg Elissa félig lehunyt szemmel.

Senki sem felelt rá. Senkinek sem volt mondanivalója. Harvey, lábait előrenyújtva, kezeit mélyen zsebébe süllyesztve, komoran ült. Dibs ajka lefittyent, mint mindig, amikor unatkozott… Magában azt gondolta, hogy ez a Carr üres fickó és az ebéd is kissé nehéz volt. zavart okoz a mája körül!

Mary arca szomorú és álmodozó, szórakozott volt: mintha olyan titkot igyekezett volna megoldani, amely éppen annyira zavarba ejtő, mint amennyire drága. Hirtelen Harvey felé fordult.

– Emlékszik? – szólott révetegen, álmodozva – a tutajon. Még mindig szinte úgy érzem, hogy rajta himbálódzom. – És tekintetéből, amelyből eltűnt a réveteg, távolbanéző pillantás, most ismeretlen édesség áradt Harvey felé.

Carr kezében a kávéscsészével körbenjárt a tornácon, fölényes durcáskodással megállt, hogy belerúgjon egy gyíkba, amely éppen most futott keresztül a padló deszkáin. Néha lopva Mary nyakára pillantott, amely hófehér volt és csillogó, apró kis hajszálak göndörödtek rajta. Mary túlságosan közömbös vele, akasszanak fel, ha nem így van, gondolta. Aztán már bánta is az egész dolgot. Lebiggyesztett ajkaira mosoly lopakodott.

Visszament az asztalhoz és egy széket húzott Mary mellé. Felkészült, hogy újra bizalmaskodni fog, de Mary elébe vágott, amikor hidegen, idegenül ezt mondta:

– Szeretnék visszamenni a hajóra.

Carr előrehajolt, belsejében tomboló ellenkezés lobogott. Hiszen még korai az idő, az Aureola nyolc óra előtt nem indul, megkerülhetnék a Puertot… motorcsónakja néhány lépésnyire itt várakozik… és Marynek feltétlenül a klubban kell teáznia. Visszanyerte elragadó udvariasságát és újra készen állott, hogy játékosan elbolondozzék az élettel és Maryvel.

De Mary felállt, szemébe vissza-visszatért a messzenéző, révedező tekintet. A többiek maradhatnak, de neki valóban mennie kell.

De a többiek sem akartak maradni. Fizettek, indultak kifelé, keresztülsétáltak a keskeny földszoroson a Puerto felé, ahol, mint Carr olyan nyomatékosan állította, a csónakja várakozott. De most nem csónakkirándulásra mentek. Carr sebzett önérzettel segítette le Maryt a hágcsón, azután a többiek is beszálltak és a motor megindult. Mialatt a csónak keresztülsuhant az öblön, parányi elégedettség futott rajta keresztül. Ott ült szorosan Mary mellett s az asszony vékony ruháján keresztül érezte meleg, puha testét Gyengéd mozdulatot tett térdével. De Mary egyenesen előre, a messzeségbe nézett. Carr mégsem érzett csalódást. Sohasem lehet tudni. Asszonyok. Furcsa teremtmények.

Öt perccel később már az Aureola mellé siklottak. Carr udvariasan félreállott, hogy Maryt felsegítse a hágcsón… senki nem tudja csábítóbban és kifejezőbben megszorítani egy nő karját, mint ő… de amint kinyújtotta a kezét, valaki hátulról durván félresodorta.

– Majd én – szólalt meg mögötte Harvey halk, lefojtott hangon. – Hallotta!?

– Hogyan – dadogta Carr meglepetten –, mit akar?

– Álljon félre az útból! – csikorogta Harvey fogai között – vagy belelököm a vízbe!

Carr egy pillanatig a meglepetéstől némán, kábultan ált… de volt valami azokban a parázsló szemekben, ami arra kényszerítette, hogy utat engedjen. Már mindannyian kiszállottak a csónakból, amikor Carr végre magához tért. Átkozott fickó, gondolta. Átkozott ügy… Miért nem ütöttem le? A mosoly ráfagyott ajkára, de színlelve, minden erőfeszítésével tovább mosolygott.

Leemelte kalapját, kecsesen intett vele és úgy kiáltotta:

– Ne felejtsék el. A jövő héten találkozunk.

És mialatt lehuppant a csónak párnáira, esküvel fogadkozott: ugyancsak tesz róla, hogy találkozzanak.