TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Az utasok közül csupán Harvey maradt a hajón. A hajó tétlenül pihent a furcsa csendben, amely most úgy borult Harveyre, mint a sietve elhagyott ház sivár némasága. Egyedül! Ez a szörnyű szó, amely örökké csak őhozzá tapad. Ó, aki mindig sóvárogva vágyott az egyedüllétre, aki mindig elegendő volt önmagának, most az egyedülvalóság tépő fájdalmát érezte.

Ott ült a kabinban, térdén könyv hevert és azzal ámította magát, hogy olvas. De a sorok szétfolytak szeme előtt és a szavak jelentősége eltűnt. Mindegyre és gyötrődve pillantott vissza furcsa, zűrzavaros életére. Hiábavaló… teljesen hiábavaló. S egyre növekedett benne az az érzés, hogy alkalmatlan az életre. Amit eddig csupán véletlennek tartott – s ami pontot tett kórházi pályafutása után – most hirtelen más és megváltozott jelentőségben támadt fel. Most már sajnálta… nem önmagát…, hanem azt a hármat, akik meghaltak. Szegény ördögök – ez volt a végzetük… nem volt más lehetőségük.

Türelmetlenül dobta a könyvet az ágyra s azután még hosszú ideig ült, belebámulva a levegőbe. Végül kopogtatás hallatszott s az ajtón Trout lépett be a mindennapi melegvizes kannával.

Harvey figyelte a steward mozdulatait, amint a kannát letette és a kabint csendesen rendbehozta. Szokatlan megindultság vett rajta erőt. Tárcájából kivett egy bankjegyet s a steward felé nyújtotta.

– Fogadja el – mondta – azért, hogy egy átkozott, hálátlan disznónak gondját viselte.

Trout aggodalmaskodó, tapintatosan elhárító kézmozdulatot tett.

– Nem, uram. Igazán nem. Örömmel tettem. Ráér ez akkor is, ha majd visszatértünk.

– Vegye el! – szólt rá Harvey nyersen.

A steward átvette a pénzt, néhány másodpercig zavartan állt, majd köszönetet mormolt s hajlongva ment ki a kabinból.

Miért, gondolta Harvey, miért is tettem ezt? Eleinte átkozta Troutot, most pedig az érzelgősség émelyítő rohamában megajándékozta egy fonttal, holott nem is volt rá különös alkalom. Nagyon is rejtélyes volt ez ahhoz, hogy a mélyére hatoljon. Abbahagyta a boncolgatást. Tekintete rátévedt a melegvizes kannára, amely ott állt a mosdóállvány mellett. Azután eszébe jutott, hogy egyedül kell vacsoráznia és ez elcsüggesztette. Amikor a hajó a dokkban állott, Renton mindig saját kabinjában étkezett, Corcoran pedig… igen, még Corcoran is… elhagyta, látszólag anélkül, hogy a visszatérésre gondolna. Egyedül van tehát mégis, egyedül, egyedül, egyedül. Ez a szó, ez a szomorú szó újra rabul ejtette.

Pedig a múltban milyen vakmerő önbizalommal élt, öklével belevágott a barátság arcába, kigúnyolt minden érzést, sértő, megfellebbezhetetlen bölcsességgel. És most meg kellett tanulnia, hogy ez a bölcsesség mégsem megfellebbezhetetlen.

És miért kellett megtanulnia? Szerelem! Hat hónappal ezelőtt erre a szóra gúnyos kacagással válaszolt volna, a hiábavalóság megvető kigúnyolásával. De most már nem nevetett és nem is gúnyolódott. Maryre gondolt.

Soha többé nem fogja látni?

Most arra vágyott, hogy lássa. Mary azt mondta egyszer az ő csendes, alig hallható hangján, hogy az életet különös és szövevényes hatások irányítják, amelyek felülemelkednek az észszerűség törvényein. S amint most erre a különös végzetszerűségbe vetett vakhitre gondolt, amely már ő benne is lassan életre kelt, megdidergett a feltámadó reménység leheletétől. Egész életében mindig az élesen elhatárolt tények rideg, észszerű meghatározására törekedett. De most homályosan rádöbbent egy másik erőre, amely magasabb és bensőségesebb, mint az észszerűség…

Mélyet sóhajtott. Felállt és kinézett az ablakon. A munka láza már elült a kikötőben, de az alkonyat még nem szállt le. A móló mellvédjén túl idelátszottak a város háztetői, egyik a másik hátán. Mozdulatlanul sorakoznak és mégis mintha élnének. Úgy látszott, hogy feléje integetnek. S amint így töprengett, hirtelen valami ellenállhatatlan nyugtalanság fogta el. Nem maradhatok a hajón, gondolta. Egyszerűen nem tudok itt maradni.

S minden egy pillanat alatt megtörtént: a gondolat egybeolvadt az elhatározással. Felkapta kalapját, kirohant a kabinból és a rakpart felé sietett.

A levegő már hűvös volt. Mikor a móló végére ért, gyors léptei sétálásba lassultak. Áthaladt a vámhivatalok mögött vezető úton és befordult a Plazára. Itt megállt.

Az üzletek már bezártak. A szálló kivilágított homlokzatát visszataszítónak találta. Idegenek vették körül. Mit is keres itt? Körülötte a téren, a bóbitás pálmák alatt, emberek sétáltak fel és alá. Külön a férfiak és külön az asszonyok: két szabályos sétáló folyam. Nem volt itt sem izgalom, sem nyugtalanság, mindössze csak tétlenül élvezték az esti levegőt. A járvány felbukkanása nem okozott izgalmat a városban, nem törte meg a nyugodt élet felszínét. Ez az élet tovább hömpölygött bágyadtan és zavartalanul, hisz a ma még itt van, a holnap pedig bizonytalan… ez volt vidám bölcselkedésük. Harvey néhány percig tűnődve állt és figyelt, azután hirtelen továbbsietett. A nyugtalanság még mindig ott lüktetett a vérében. Balfelé tartott, ki a forgalmas utcából, el a fényektől, oda a keskeny utcák hálójába… oda, ahol egy fasor kanyarulatában ősi épület nyúlt az ég felé. A székesegyház volt. Hirtelen sugallatra belépett a templomba. A szertartás láthatóan akkor fejeződött be, a viaszgyertyák és tömjén illata belebegett a levegőbe. Néhány asszony térdelt a főoltár előtt, meggörnyedt és mozdulatlan alakjuk beleolvadt a kékes homályba. Harvey, akit valami különös csoda ragadott magával, nagyon csendesen áll. Tágra nyitott szemével – úgy vélte – látja a templomot sok-sok évvel ezelőtt, visszasuhanva a ködös múltba s szinte megdöbbenéssel hallotta a rég eltűnt emberek lépteinek zaját, amint itt is, ott is visszhangzik és mintha lángoló cédrusfa fáklyák illata csapta volna meg. Azután lassan és dermedten elindult a homályos templomhajón végig, mint aki hasztalanul keres valamit… valamit, talán a lélek békéjét. Megállott itt, majd amott, megbámulta a hímzett miseruhákat, az ereklyéket, Klement pápa csontjait, a keresztet, amit még a conquistadorok emeltek. Ekkor odaért a zászlókhoz. Az üvegezett szekrényben bágyadtan lógott két lobogó, amelyeket Nelsonról zsákmányoltak a város ostrománál. Merően nézte a zászlókat és azokra a kezekre gondolt, amelyek sok idővel ezelőtt megérintették, megsimogatták vagy harcba ragadták őket. És hirtelen különös vágy fogta el, hogy megtapintsa és érezze a zászló foszladozó selymét. Ujjai hirtelen bizseregni kezdtek, agyán a fájdalom sajátságos érzése hasított keresztül. De mégsem volt fájdalom. Inkább valami furcsa, meghatározatlan megindultság, amelyet a zászlók megpillantása idézett fel benne: felvillanó visszaemlékezés és szomorúság vegyült össze egyetlen hasító fájdalomban. Az érzés feltámadt: azután eltűnt. Nem tudta legyőzni ezt a különös megérzést. Megmagyarázhatatlan volt az eredete, de mégsem zaklatta fel, csupán valami üres búsongást hagyott lelkében.

S ezután aggódva, hogy a felindulás újra magával ragadhatja, megfordult és kiment a székesegyházból. Tétován állt meg az elkoptatott lépcsőn. Már egészen besötétedett. A tenger felől egy felvillanó fénysugár körben járt s egy pillanatra ragyogó fénnyel esett alakjára. Olyan volt ez a váratlan fénykéve, mint a gondolatai: egy pillanatnyi fényözön, világosság, azután minden alámerül az érthetetlenségbe.

Mögötte a templom árnyai húzódtak meg. És előtte… mi van még előtte… a jövőben? Lelépdelt a lépcsőn, vaktában nekivágott az útnak, a vízpart mellett. Az egyedüllét úgy nyomta, mint az átok. És újra ostromolta a vágy, hogy megszökjék. Ezt gondolta: mi történt velem? Ha nem tudok megszabadulni önmagamtól, megőrülök! És gondolataitól hajtva, ösztönözve átvágott a macskaköves úton és belépett egy kivilágított kocsmába, amely ott állt egy zsibárus ócska, limlommal teleszórt udvara mellett.

Nagyon szegényes hely volt, közönséges borkimérés. Az épület alacsony homlokzatú, a küszöb félig az utca szintje alá süllyedt. Bent kőpadló, az asztalok fényezetlen fából. A mennyezet közepéről láncon olajlámpa lógott alá himbálódzva. Az ivópult mögött feltűrt ingujjú fiatal spanyol, éppen fekete kenyér és olajbogyó vacsoráját majszolta. Időről időre félrefordította a fejét, hogy válla mögé kiköpje a magokat: az udvariasság felé tett tapintatos engedménynek számított, hogy a fejét egyáltalán félrefordította.

A fapadokon szétszórtan vendégek ültek. Valamennyien férfiak, abból a fajtából, ami mindenütt megtalálható a tengerpart környékén. Érdeklődéssel bámulták Harveyt, amint az egyik asztal mellé letelepedett. Azután lopva összenéztek. Harvey furcsán eltűnődött, amikor arra gondolt, hogy most itt van s szinte megzavarodott, amikor eszébe jutott, hogyan került a hajóról a székesegyházba, majd a székesegyházból ide a kocsmába. De hát van-e joga bárkinek is firtatni, hogy a sorsszerűség időben és térben hova állítja? Ez már nem csupán akaraterő kérdése, még kevésbé a körülményeké. Sem a körülmények alakulása, sem pedig a másodpercek töredékének végtelenségbe hullása nem okozta, hogy ő ebben az órában idekerült, ebbe a kocsmába. Ez egyszerűen a végzet volt! Ezt Harvey szinte nevetségesen határozott meggyőződéssel érezte.

A pincér egy üveg bort hozott. Széttaposott hatalmas vászoncipőjében hangosan csoszogott. A piszkos szövetronggyal letörölte az asztalról a régebben ráfröccsent italmaradékot, Harvey elé állította az üveget s úgy vette el az érte járó pénzt, mintha valami sértés érné. S azután visszatért olajbogyóihoz.

Harvey lehajtott fejjel ült és nézte a sötéten csillogó bort. Azután megragadta a poharat és fenékig kiitta. Most már nem félt. A múlt ostoba szenvedélye tovatűnt. Szent meggyőződése volt ez. Hogyan is gondolhatta, hogy ilyen módon menekülhet el önmaga elől? Ez már elmúlt! Egész lénye más volt, testi állapota és ő maga is megváltozott, annyira, hogy szinte alig ismert magára.

Halkan sóhajtott és felemelte fejét. Váratlan látvány kötötte le tekintetét. Egy férfi állt az ajtóban. Egy percig ott állt, majd lopva a háta mögé pillantott. Aztán kissé meggörnyedve, nehogy fejét a szemöldökfába üsse, belépett. Corcoran volt.

Azonnal megpillantotta Harveyt. Egymásra bámultak, Corcoran odasietett, ledobta magát az egyik székre és megtörölte a homlokát. Megszokott magatartása, megnyerő egykedvűsége eltűnt. Szomorúan rosszkedvűnek látszott, arca poros volt, patakokban szántott rajta végig a verejték… mintha az imént alaposan rohant volna. Egy szót sem szólt Harveyhez, megrendelte italát, zsebkendőjét a zsebébe dugta, azután a széket, amelyen ült, úgy helyezte el, hogy szemmel tarthassa az ajtót. Amint megkapta az italt, nagyot húzott belőle. Kezefejével megtörölte a száját. S mintha meggondolta volna, újra ivott, nagyot szuszogott, végül felnyögött. Ekkor elmosolyodott, de ez a mosoly bizonytalan volt, szorongó aggodalom vegyült bele.

– Nagyon jó, hogy találkoztunk – szólalt meg végre és bólintott. – De szavamra, ha nem lenne két ilyen szerencsés talpam, már az ördöggel találkoztam volna még ebben az életben.

– Mi a baj? – kérdezte Harvey.

– Hogy mi a baj? – mordult fel Corcoran. – Nagyon fájdalmas ez az ügy mindenképpen. S mindezért Bob Sinnottot lehet hibáztatni, bár az is lehetséges, hogy nem volna szabad így beszélnem, Isten nyugosztalja, most, hogy már meghalt és elköltözött.

Harvey némán bámult Corcoranra. Egy perccel ezelőtt gondolatai még az élet nagy és irányító eszméi kutatták és fülében a végzet jövendölése csengett. Homályos látomása volt, amely, úgy érezte, üzenetet hozott számára a múltból. És most itt ül vele szemben ez a mindenütt jelenvaló ír, regényes panaszával és Sinnottról beszél, aki „meghalt és elköltözött”. Ó, az életben nincsen semmi érzés az értékek megbecsülése iránt? Csupán a nevetséges fordulatok iránt?

Harvey nyugtalan mozdulatot tett, elfojtott egy sóhajt és azután megszólalt:

– Ez az a férfi, akit maga professzornak nevezett?

– Az hát! – kiáltott Jimmy a legnagyobb felindulással. – Ó volt az, aki ide kicsalt, írogatott és könyörgött, hogy társuljak vele, elárasztott ígéretekkel és az Ég tudja még mi mindennel… A Szent Anya bocsássa meg neki a purgatóriumban. Valami szórakozóhelye volt az aréna mellett, olyan vásári bódék… a maga nemében igen jó üzlet. Legalábbis ezt írta nekem, Isten bocsássa meg neki. De most már látom, hogy Bob egész életében nagyzoló volt. Szeretném, ha maga is látta volna azt a helyzetet! Galád módon rám akarta ruházni az egészet s ezzel alaposan becsapott volna. De mégsem tudom ezen túltenni magamat… nem tudom elhinni, hogy Bob tönkre akart engem tenni.

– Miről van szó tulajdonképpen?

Jimmy kínos, kényszeredett mozdulatot tett a karjával.

– Az most már bizonyos hogy Bobnak a tönk szélén kellett állania, mikor nekem a levelet írta. A füle hegyéig bajban volt és a feje búbjáig adósságban. És kölcsönöket vett fel azzal a mesével, hogy én megérkezem s társas viszonyba lépek vele. Szent Habakuk! Tudna ennél jobbat kitalálni? Senki sem volt, aki jobban el tudta volna hitetni a meséket, mint a professzor.

– Maga sohasem ígérte meg, hogy ebbe az üzletbe pénzt fektet?

Corcorant hosszú köhögési roham fogta el… szörnyű, ziháló köhögés. Bíborszínű arccal fuldoklott. Azután végül félénken feltekintett és megkérdezte:

– Ah, mit is kérdezett?

Halotti csend.

– Értem – felelte Harvey gúnyosan. Nos hát, ha az ember már meghalt, akkor az egész ügy lezárult.

– Ez bizonyos. És ő szabályosan halott! – kiáltotta Jimmy. – Ez az átkozott láz vitte el, ami a városban dühöng. És ha csak egy-két hónappal előbb halt volna meg, szépen, illedelmesen, akkor most nem volna ilyen kellemetlen ez az ügy. De csak így elpárologni előlem! Pontosan az érkezésem előtt való napon! Szavamra, ez a rossz modor teteje! – Felháborodása olyan óriási volt, hogy Harveynek mosolyognia kellett, amint visszaemlékezett a régi kijelentéseire: a „hatalmas üzleti társulás”-ra és a „professzor” mindenekfelett álló üzleti ügyességére. Megnyugtató hangon mondta:

– Most velem visszajön a hajóra. Emiatt aggódott?

– Ó, egyáltalán nem aggódom. Szavamra, nem ilyenfajta ember vagyok. Csupán amiatt bosszankodom, hogy a dolgok így ellenem fordultak.

– Talán úgy gondolja, hogy a dolgok így Sinnott ellen fordultak.

– Ellenem! – jelentette ki Corcoran bosszúsan. – Már mondtam, hogy Bob egy zsák pénzzel tartozik. És szeretném, ha látná azt a dagót, akinek tartozik. Hát, kérem, egy banda sárga fickó már ott sürgött-forgott, amikor Bob szállására mentem. Reám várakoztak felfegyverkezve azzal a sürgönnyel, melyet Las Palmasból küldtem… és hát mellette még azzal az egy-két levéllel, amelyet én írtam. Úgy fordultak hozzám, mintha én lennék a Krőzus, azt próbálták az egészből kimagyarázni, hogy én vagyok a felelős mindazért, amit Bob kölcsönkért. Pedig hát magamnak is megvannak a saját anyagi nehézségeim. Szavamra, úgy rontottak rám, mint egy vérebcsorda. S erőszakkal fenyegettek meg, ha nem jutnék bölcsebb megfontolásra. – Corcoran mélyet lélegzett, felkapta a poharat, ajkához emelte és még hozzátette: – De itt vagyok, amint látja, épségben, mint a dob. Ugyancsak ügyesnek kell annak lennie, aki túl akar járni Jimmy C. eszén…

Az önteltség újra duzzasztani kezdte Corcorant, de ekkor hirtelen elhallgatott, álla leesett s poharát letette anélkül, hogy ivott volna belőle.

Három férfi jelent meg a kocsma küszöbén. Látszólag minden különösebb érdeklődés nélkül bámészkodtak, mindenre néztek, csak Corcoranra nem. Azután óvatosan besurrantak és elhelyezkedtek az ajtó mellett álló asztal körül.

– Ördög és pokol! – dadogta Jimmy elfulladva.

Harvey hátrafordult és megpillantotta a három férfit. Rossz kinézésű társaság volt. Az egyikük alacsony, duzzadó izmú, csinos arcú. Most éppen cigarettára gyújtott és a gyufát kihívóan pöccintette át a szobán. A másik kettő hátradőlt a padon merészen és tunyán s egyelőre megelégedtek annyival, hogy éberen figyeljenek. Közülük a magasabbik a hűvös estére való tekintettel mantót viselt, ami most hencegő hányavetiséggel dobott le vállairól. S a harmadik piszkos, fehér gyapjúzubbonyt viselt, szakadt vászoncipőt és koszos csúcsos sapkát, amely úgy lógott arcába, mint egy törött szárny.

Most a kocsmáros túlzott buzgalommal sietett hozzájuk. Szinte hódolattal és aláhúzott nyomatékkal teljesítette a rendelést s egy palack bort állított az asztalra. Kihúzta a dugót, kötényével alázatosan megtörölgette a poharakat, töltött s aztán lehajtott fejjel állt meg. Az izmos, zömök férfi szóáradatot zúdított feléje. Hangja heves volt és hadarva beszélt, sok hüvelykujjbökdöséssel és gúnyos felkiáltással. A kocsmáros megértően bólintott. Ezután Corcoranhoz lépett.

– El Brazo – mondta sunyin félrepillantva –, El Brazo azt állítja, hogy ön fog fizetni.

– Fizetni?

A kocsmáros az ajtó mellett üldögélő csoport felé pillantott, mintha támogatásukat kérné s miután azok mindhárman bólintottak, így folytatta:

– El Brazo azt mondta, hogy ön fogja kifizetni a borukat.

Corcoran merev háttal ült a székén. Mellét kidüllesztette. A túlfűtött harag kiült arcára, két könyökét szétfeszítette, mintha tömegen törtetne keresztül.

– Úgy, hát ezek talán azt hiszik, hogy mégis megvásárolom az egész társulatot – dörmögte maga elé. A kocsmároshoz fordult s felcsattanó hangon, hogy mindenki meghallhatta, kiáltotta:

– Mondja meg nekik, hogy semmit sem fizetek! Mondja meg, hogy előbb fogom őket kénköves lángok között látni, semmint fizessek!

A kocsmában mindenki feszülten figyelt. Érezték, hogy a vihar kitörőben van.

Harvey ekkor közbeszólt:

– Ne legyen ostoba – szólt élesen –, csak nem akar verekedést?

– Hát csak legyen meg az az átkozott verekedés! – üvöltötte Jimmy. – Már éppen torkig vagyok ezekkel a dolgokkal! – A vére szinte forrott. Begombolta a kabátját és összeráncolt homlokkal fordult a kocsmáros felé.

– Mondja meg Brazónak, azt üzenem neki, hogy piszkos sárga kutya! Sabe? Mondja meg, hogy piszkos, hogy sárga és hogy kutya! Mondja meg továbbá, hogy nekem nem tetszik a képe. És végül azt is mondja meg, hogy egyetlen vörös pezetát sem fog tőlem kizsarolni!

A kocsmáros vállat vont és következetesen a padlót vizsgálgatta.

– Talán szíveskedjék ezt neki személyesen megmondani. El Brazo azt állítja, hogy ön tartozik neki. El Brazo pedig matador. Már sok bikát leszúrt.

– Igen, ezt elhiszem, hogy megtette – felelte Jimmy –, de gyanítom, hogy másokat is.

– Igen – ismételte a kocsmáros –, másokat is.

Eközben a zömök férfi felállt s társai élén lomhán közeledett. Egyik keze kabátja alatt, arcán gonosz kifejezés.

– Úgy – szólalt meg gúnyosan –, hát ki fogja nekem megfizetni amit a társa eltulajdonított? Tőlem, El Brazótól, akit babérjairól és vitézségéről ismernek, eltulajdonított száz pesetát! Igen! Hajlandó ezt nekem megfizetni?

A kocsmában robbanásig feszült az izgalom s a várakozástól átfűtött levegőben egy sóhaj röppent fel. Harvey hirtelen felállt s ugyanezt cselekedte Corcoran is. Székét harcias lármával hátralökte.

– Pusztuljon! – kiáltotta előrefeszített állal – vagy odavágom, ahová való!

El Brazo karja ebben a pillanatban hirtelen előrelendült. De Corcoran megelőzte. Hatalmas ökle szörnyű erővel csapott El Brazo állára. Az ütés recsegése visszhangzott a teremben és El Brazo babérosan és vitézen elvágódott a padlón. Amint megingott, tétova csodálkozás tükröződött szemében, aztán elterült a padló kemény kövein. Felbomlott a rend, általános zűrzavar támadt, mindenki kiáltozott és előretolakodott. A kocsmáros átugrott az ivópulton, valaki egy üveget hajított feléjük. Harvey és Corcoran az ajtó felé igyekezett.

Már csaknem odaértek, amikor El Brazo egyik társa, az a hosszú férfi előkapta kését. És a tolongásban támadt résen hirtelen kihajította. Egy villanás volt az egész. Harvey látta a penge fényét s a kés máris ott rezgett Corcoran karjában. Harvey előreugrott, de a lába megcsúszott. Ekkor valaki felkapott egy széket és hatalmasan fejbevágta. Minden elsötétült előtte. Valami ostoba, olyanfajta érzése volt, hogy tomboló, kiabáló emberek tolonganak körülötte, hogy Corcoran vadul hurcolja a tömegen keresztül. Azután hűvös éjszakai levegő csapta meg arcát. És örvénylő, süllyedő öntudatán keresztül egy pillanatra megmagyarázhatatlanul áttört a megértés sugara. Igaza van hát mégis! Nincsen véletlen, csak az előre elrendezettség… végzetének bolondos elrendezettsége. Homályosan még érezte, hogy Corcoran támogatja végig az utcán. Aztán újra minden elsötétült körülötte.