ELSŐ FEJEZET

Egy kissé még mindig részeg volt, amikor Ismayvel együtt kilépett a hálókocsiból és elsétált a peronon a poggyászhivatal felé. És még mindig élt benne az elkeseredettség… az a perzselő keserűség, amely három hét óta – részegen vagy józanon – maró savként szüntelenül rágta. A peron meg-megingott lábai alatt; a reggel hideg homálya betöltötte az állomás magas boltíveit és mint sűrű tengeri köd gomolygott körülötte. Nem látott semmit. Mereven lépdelt, mint az alvajáró. Hirtelen kiegyenesedett.

– Nagy utazótáska – hallotta Ismay magyarázó hangját – a feladóvevényt a londoni vonat hálókocsiján állították ki. Leith névre.

A hivatalnok a füle mellől előhúzta a ceruzáját és végigfutott vele a jegyzéken. – Az Aureolára irányítva – bökte ki végre. – Rendben van. Slade megbízottja itt van. – S anélkül, hogy megfordult volna, kiáltott:

– Slade!

Szeplős arcú férfi sietett elő. Zubbonya zsebéből lassan lajstromkönyv került elő, egy ujj emelkedett az aranybetűs sapka ellenzőjéhez.

– Dr. Leith, uram. Igen, uram, csak bízzon rám mindent, uram. A főmólóhoz viszem a csomagot és ott találkozunk. Pontosan tíz órakor, uram. Itt az elismervény.

A kék papírtömbre ráfirkált valamit, görbe vonalban letépte a lapot és határozatlanul pillantott egyik férfiról a másikra. Végül Ismay felé nyújtotta.

– Itt írja alá, uram. Nem… ide az én papíromra, kérem. – Nikotinos barna körmével vonalai karcolt a gyűrött lapra.

– Más egyéb nincsen?

Ismay a fejét rázta s félig megfordult, hogy átadja Leithnek a tömböt. Aztán meggondolta magát. Mialatt csinosan aláírta: H. Leith, megkérdezte a hordártól:

– Sokan utaznak?

– A mostani kiránduláson nyolc utas van, uram. Minden kabin foglalt. Jó üzlet ez a Slade Testvéreknek… ó, nagyon jó, uram. – Olyan csendes megelégedettséggel mondotta ezt, mintha főrészvényese volna a Társaságnak, s tulajdonoshoz illő büszkeséggel tette hozzá… diadalmasan hangsúlyozva a nevet: – Lady Fielding és társasága is utazik ma, uram.

Leith merev arccal hallgatott. Ujjai esőköpenyének zsebében nyugtalanul mozogtak. Didergett, a jól befűtött vonat után hideg volt a léghuzatos csarnokban. Nem aludt, a feje kábult, egy induló mozdony váratlan füttyére bal arca megrándult.

– Az Istenért, Ismay – tört ki érdesen – meddig ácsorgunk még itt?

Ismay azonnal feléje fordult:

– Rendben van, Harvey, már minden rendben van – mondotta szelíd, meggyőző hangján.

Harvey gúnyolódott:

– Ha már mindenáron úgy odavagy a te kis társasági pletykáidért, legalább ebből a dögletes légvonatból kerüljünk ki.

– Már megyünk is – felelte Ismay gyorsan. – Ebben a pillanatban. – A hordárnak átadott egy shillinget és amint kifelé tartottak, előhúzta az óráját. – Kilenc óra. Adelphinél reggelizünk.

– Kell is nekem reggeli.

Ismay tekintete társára villant s elnyomott mosoly árnyéka bujkált szája szegletében.

– Hát akkor egy órát elténfergünk valahogy.

– Az is untat.

Ismay újra elmosolyodott, de most kelletlenül, megadón. Az állomásról befordultak a Lime Streetre és ekkor a gyalogjárón, amelyet tisztára mosott a csendes eső, a füsttől mocskos házak és a lustán zörgő villamosok között, a félig ébredt, csipásszemű kikötőváros unalmas életének kellős közepén Ismay megállt.

– Jó – jegyezte meg meggondolt, okszerűen fejtegető hangon. – Nem ismerem Liverpool minden menedékhelyét, amelyek ebben az órában számunkra megfelelnének. De el tudom képzelni, hogy nem túlságosan érdekesek. Azonfelül, úgy látszik, az eső mindjobban megered. Nem akarsz enni, nem akarsz sehol sem leülni. A hajó pedig nem indul féltizenegy előtt. Végre is talán leszel szíves megmondani, hogy mit akarsz.

Leith egy percig valami hideg, töprengő csúfondárossággal mérlegelte a helyzetet:

– Azt akarom – szólt tompán, mintha nem is tudná egészen, hogy mit mond. – Azt akarom tudni, hogy egyáltalán mi az ördögért is vagyok itt. – Elhallgatott, tekintetét a másik nyílt, legyőzhetetlenül béketűrő arcára emelte.

– Bocsáss meg, Ismay – mondotta azután vontatottan s megnedvesítette ajkait. – Nem vagyok teljesen… tudod… – Hirtelen, mintha jobbik énje szólalt volna meg, felkiáltott: – Az Istenért, ne nézz így rám! Gyerünk arra az átkozott mólóra, ha már nekiindultunk. Akárhová, csak mozogjunk.

Nekivágtak hát az esőtől fényes, ide-oda kanyargó utcáknak. Körülöttük hullámzott a hivatalukba sietők hömpölygő folyama, elhaladtak üzletek, kávéházak és irodák előtt, amelyeket épp akkor nyitottak, zömök gépkocsik mellett, amelyek hasztalan hívogatták őket. Ismay alacsony, jól ápolt alakján a beérkezett férfi csinos és jó módra valló ruhája feszült s mellette a gépiesen lépkedő Leith szinte fájdalmas és lenyűgöző ellentétként hatott. Magas volt, rosszul öltözött és szegényes, szegletes soványsága valami különös nyerseséget adott mozdulatainak. Borotválatlan arca nagyon halvány volt, arcvonásai olyan finoman élesek, mint valami csontfaragványé. Arckifejezésének megkövült ridegsége mögött ott bujkált valami lobogás. Olyan volt, mint az élet lángoló megvetése… keserű, gúnyos és nyers. És mégis, nagy, sötét szemei mindent elárultak. Sebzett lélek szemei voltak, amelyeknek titokzatos mélységeiben érzékeny zárkózottság remegett. Szemöldöke is finom volt és magasan ívelt; ez is mély érzésről beszélt. Igen, érzésről, a reménytelenség szörnyű érzéséről! Gondolatai, komor gyújtópont körül gomolyogtak. Miért – gondolta át újra és újra –, miért vagyok itt? Mindez Ismay kedvéért, mert ő mellém állt. Nem akarok elmenni! Nem akarok elmenni! Nem akarok…

Hogy békében hagyjanak, megtalálni önmagamat, feledni… ez az, amit akarok. És mindenek felett egyedül lenni… egyedül! De nem volt egyedül, nem tudott felejteni: a legjelentéktelenebb és legközönségesebb kis ostobaság is elkerülhetetlenül… fájdalmasan visszahúzta. Az úton közvetlenül előtte két kis gépíróleány haladt munkahelye felé, élénken cserélték ki bizalmas közléseiket… hangosan és kacéran… az előző esti hódítási; és kuncogtak: hi-hi! A beszélgetés töredékei hátra-hátracsapódtak, mint rossz szagú levegő, s undorral töltötték el.

– Az enyém nagyon csinos volt. Igazán az volt. Szövetgyárban dolgozik. Legalábbis azt mondta. És a zenekar azt játszott „Hidd el, ha jólesik”.

– Az enyém pattanásos volt. De még milyen. De láttad volna, milyen imponáló volt a fellépése. Ó…

Amint most beteges érzékenységgel vizsgálódásaiba merült, a vihogó, olcsón festett arcú, ízléstelen gondolkodású, rosszulfejlett testű két leány a szaporodás képességével nevetségesen felruházott ember torzképévé vált… pojácaszerű jelképeivé az emberiségnek. Ezeken és a hozzájuk hasonlókon kellett volna neki segítenie. Megmenteni őket… ez a megfelelő kifejezés; a szép, a hízelgő kifejezés. De ők nem akarták, hogy segítsen rajtuk, nem akarták, hogy megmentse őket, még nem. Milyen furcsa, milyen átkozottul furcsa! Nevetni szeretett volna, cövekegyenesen megállani a csatakos utca kellős közepén, hátravetni a fejét és nevetni és nevetni.

Ismay hirtelen megszólalt.

– Mindjárt helyben is vagyunk – és vidáman rámutatott a Mersey folyó egy kis szakaszára, amely a távolból, lentről, a macskakövekkel kirakott lejtős út végéről, amelyen haladtak, két háztető között odalátszott hozzájuk.

Leith lehorgasztott fejjel, meggörnyedve lépdelt s nem válaszolt.

Leereszkedtek a domboldalon, elhaladtak a piszkos ablakok előtt, amelyek mögött kötelek, mindenféle hajófelszerelés és iránytűtokok zsúfolódtak s végiglépdeltek a kikötőhöz vezető zegzugos fasoron. Öt perc múlva elérték a főmólót. Itt a mindenütt jelenvaló poggyászkísérő már várt rájuk és olyan bizalmaskodva közeledett feléjük, mintha születésük óta ismerné őket.

– A révhajó már itt van – jelentette ki mohón s megszakítva állandó kézdörzsölését, szinte a tulajdonos büszkeségével mutatott rá a kis gőzösre, amely nekifarolva a rakpartnak szelíden emelkedett és süllyedt. – És az önök poggyásza már rajta is van. Minden rendben van, uraim. Tökéletes rendben.

– Jól van – szólalt meg Ismay s tétovázva indult előre.

A hajóhídon át felmentek a kis gőzösre. Maguk mögött hagyták a titokzatosan hálás szeplős arcú férfit s túl az utazóládák, bőr kézitáskák, ruhás bőröndök és összegöngyölt utazócsomagok össze-vissza tömegén, túl az emberek kis csoportján, amelyből idegesen ellenséges pillantások villanlak a jövevényekre, hallgatagon megálltak a hajó orrában.

A folyó szelíden folydogált, felhősen sárga vizét még csak szellő sem borzolta, de görbe vonalak rovátkolták ott, ahol a mélyben örvények kavarogtak; közepén acéltestű teherhajók nyugalmasan horgonyoztak; arrébb néhány uszály lustálkodott s a folyó szüntelenül áradt a tenger felé. El, tova a tenger felé.

A mindent elborító nyugalmat csak a folyó árjának locsogása, a kalapácsok távolról idehangzó csattogása, messziről egy emelődaru álmosító kerepelése zavarta meg, aztán hirtelen egy komp, zajosan és megterhelve, mint meghajszolt kacsa iparkodott a túlsó part felé. Ekkor, mintegy rokonérzésből, a révhajó is éleset füttyentett és lelökte magáról köteleit. S kezdtek lassan eltávolodni a mólótól.

Leith újra összeborzadt, mert rácsapott a hontalanság érzése. Mintha valami dermesztő hidegség emelkedett volna ki a vízből, hogy beburkolja. S ez a benyomás olyan furcsán nyugtalanító előérzettel vegyült össze, hogy szinte megrendült belé. Szeme, ahogy felpillantott, szinte mágneses erővel tapadt a körülbelül háromezer tonnás hajó körvonalaira, amelynek kék zászlója az indulást jelezte, sötétbarna kéménye gyengén füstölgött, csukott ablakai halványan csillogtak a hideg, szürke reggeli világításban. Csak sejtve betűzte ki a nevet a hajó oldalán… Aureola. Kis hajó volt és teherszállításra építették; de nagyon kecses, szép ívelésű az orra, tatja finom, dereka karcsú és mégis tömör.

– Nos, hát ez a te halászbárkád – mormogta Ismay végül is abbahagyva a tapintatos hallgatást. – Aureola… bájos név. Au-reo-la! – Dallamosan szótagolta a nevet. – Nagyon jól hangzik. Jó előjel is, mondhatom.

S mert Leith is úgy találta, hogy a név kedves és valahogyan ritmikus, újra a gúnyolódásba menekült. Élesen, cinikusan felnevetett.

– Akarsz még ennél is több magasztos valamit, Ismay? Titokzatos fény villog a hajó orrán és dicsfény övezi az árbocot. Azt várod, hogy visszatértemkor engem is dicsfény fog övezni, engem, aki megtisztultan és felkészülten térek vissza, hogy minden újra kezdjek.

Hirtelen elhallgatott s mélyen megbánta, hogy beszélt. Önuralma fogytán volt, idegei túlfeszültek, italra vágyott; igen, ez az, innia kell, hogy megerősítse önmagát. A kutató tudós hideg pillantásával mérte fel nyugtalanságát és vezette vissza indítóokára. De mit jelent mindez? Minden… befejeztetett!

És mégis különös, nagyon különös ez a hirtelen furcsa izgalom, amely komor és csüggedt gondolatain most áttört. Amint a révhajó az Aureola felé közeledett, ez az érzés újra és újra elfogta. Félrehúzódva állt, figyelemre sem méltatta az utasokat – négyen voltak – akik a kis gőzösből kiszállni igyekeztek… egy alacsony, kövér asszony; egy idősebb, nehézkes mozgású férfi; egy másik férfi, magas, nagyon mozgékony és beszédes s a háttérben egy fiatal nő… de Leith ügyet sem vetett reájuk. Amint a hágcsón a hajó fedélzetére kapaszkodott, körülnézett… mint az olyan ember, aki vár valamit, de maga sem tudja, hogy mit. Még nem látott semmit és senkit a stewardon kívül, akivel Ismay azonnal beszélgetésbe ereszkedett. Előbbi hangulata most már darabokra törött és lehullott róla. Követte Ismayt és a stewardot a folyosóra, amely a hajó utasai számára kijelölt kabinok kurta sorához vezetett, lehajtotta fejét s kedvetlenül belépett kabinjába. Leült a párnázott ülőkére, mogorván szemlélte a ragyogó fehérre zománcozott cellát, amely az elkövetkező négy hétre falai közé fogja zárni.

Elmosódva hallotta, hogy Ismay valamit beszél a stewarddal, elmosódva látta, amint együtt kimennek. Nem törődött vele, akár mennek, akár maradnak. Nem, nem, mindez nem is lehet valóság… és túl mindenen… igen, hihetetlen… pedig igaznak kell lennie. Ismay kedvessége, ahogyan Londonból így együtt jöttek, ahogyan elrendezte az egész borzalmas ügyet, olyas valami volt, ami messze túlhaladta azt a puszta barátságot, amely a kórházban összekapcsolta őket. Ismay jó pajtás volt, kissé talán fontoskodó, de ez mindenképpen megengedhető a sikerekben gazdag sebészorvosnak.

Siker! Összerezzent ettől a szótól s rámeredt hálóhelyére, amelyet majd el kell foglalnia, a hálóhelyre, amelynek takarója olyan fehér, mint a szemfödél és amely olyan keskeny, mint a koporsó. Volt egyszer három koporsó, hosszú és fekete. Három férfi koporsója, akik e koporsókat mint a halál iszonyatos vértezetét viselték, hogy sírba szánjanak velük. Sohasem látta azokat a koporsókat, mégis, ahogyan most ott ült, egy hang, mint valami egyházi ének, hullámokban torlódott felé, tompán, gyászosan. Fáradtan emelte kezét homlokához. Nem hallott egyházi éneket. Soha. Részeg talán vagy őrült? Álla megmerevedett. Valami váratlan neszre felemelte fejét. Ismay jött vissza, egyedül, becsukta maga mögött a kabin ajtaját és hirtelen elhatározással rátekintett.

– Most már megyek, Harvey. A révhajó azonnal visszaindul.

– Sokáig odavoltál – szólott Harvey vontatottan. – Hol jártál?

Rövid csend.

– Beszéltem valakivel… a stewarddal – felelte Ismay végül. – Megmagyaráztam neki a te… a te letörésedet.

Harvey mereven bámult fel reá.

– Meg kell kísérelned, Harvey – folytatta Ismay gyorsan. – Ígérd meg, hogy megkísérled.

– Megkísérelni… mit? Már megmondtam, hogy lemondtam minden kísérletről. Sebződjék már valaki más halálra a próbálkozásokkal. Én már abbahagytam.

– De hallgass ide, senki sem hiszi… ó, már belefáradtam az örökös ismételgetésbe… minden tisztességes ember tudja…

– Mit tudnak? – kiáltott fel Harvey keserűen. – Semmit. Az egész átkozott banda. – Arcán az ideg újra fájdalmasan és görcsösen rángatózni kezdett s vad arcjátékkal folytatta. – Csak vegye be a festett vizet, kérem, háromszor naponta. S jövő kedden újra keressen fel. Igen, kedves asszonyom, két guinea, kérem. Disznók… a legtöbbje tudatlan, prédaleső, önhitt disznó.

– De nézd csak…

– Végigcammogják a maguk hitvány, kitaposott útjait. Ormányukkal túrják a tudatlanság trágyadombját. Ugyanabból a bitangságból él valamennyi. S az évek csak tovaperegnek. Az igazságot nem látják. Egyre csak így megy… Vakok!

Ismay hangjában szinte esedezés csengett:

– De hagyd már abba, ember, térj eszedre. Önmagadról… és jövődről van szó. Erre kell gondolnod. Kell!

– Jövő?

– Éspedig fényes jövő.

– Ki mondja?

– Én. És ezt te is tudod. Az Isten szent nevére, ne zúzd össze a jövődet, Harvey.

– Már összetörött. Darabokra zúzódott. És a darabjai az enyémek. Azt teszem velük, ami átkozottul jól esik nekem.

– Hát nem tudsz az emberiségre gondolni? – kiáltotta Ismay. – Gúnyolódj csak, ha úgy tetszik. Bármit mondasz, csak gúnyolódásnak veszem, de tudom azt is, hogy nagy dolgot fogsz művelni. Érzem. Éppen úgy benned él… ó, éppen úgy, mint Pasteurben. Ebben bizonyos vagyok. Ne engedd, hogy így darabokra szétessél. Szörnyű lenne. – Érzelmei elragadták, előrehajolt s aztán újra esengve kérdezte: – Hát nem tudsz az emberiségre gondolni?

– Emberiség! – Harvey hangos, gúnyos kacagásban tört ki. – Gyűlölök minden kölyköt, akit valaha is nőstény hasfájással a világra hozott.

Mély csend. Csak a távoli léptek tompa kopogása hallatszott a fedélzetről. Aztán Ismay hirtelen magához tért felindulásából. Testtartása meglazult s arcáról eltűnt az aggodalom.

– Akkor hát nem is beszélek többet – jelentette ki megszokott hangján. – Most már megyek. De sokkal jobban ismerlek, semhogy féltenélek. Neked mindössze arra van szükséged, hogy jól kifújd magad. Négy hét… nem sok. De elég. Látod, én szilárdan hiszek benned. Én talán jobban ismerlek, mint te önmagadat.

– Valóban ismersz? – Gúnyolódott Harvey. – Istenem!

Újra csend következett. Ismay a kezét nyújtotta.

– Isten veled.

– Isten veled – felelte Harvey kurtán. Kissé habozott, azután vontatottan, félrefordított fejjel és valami szűkszavú megbánással hozzátette: – És köszönet.

– Jó lesz, ha majd újra itthon látlak – mondotta Ismay. – Itthon és felkészülve, hogy mindent újrakezdj. – Elmosolyodott száraz, bátorító mosolyával, azután az ajtó becsukódott mögötte. Elment.

Itthon… felkészülve, hogy mindent újrakezdjen? Amint Ismay távozása után egyedül ott ült, az volt a legbensőbb meggyőződése, hogy sohasem tudná újra kezdeni. De mit jelent ez egyáltalán? Minden a múlté, befejeztetett, elintéztetett. És ugyanekkor mérhetetlenül kívánta az italt, olyan sóváran, hogy a nyál összefutott szájában már a gondolatra is. Különös, hogy az alkohol mennyire segített rajta. Kábítószer volt és amint tapasztalta… igen hasznos kábítószer, amelyet céltudatosan használt, hogy szenvedésének élét letompítsa, agyának remegő gyötrelmeit enyhítse. Nem volt részeges. Tudós volt, akit nem kötött semmiféle köznapi erkölcsi törvény, nem ismert más értéket, csak az igazságot… azt az igazságot, amelyet sohasem szűnt meg keresni… érzéketlen volt az ostoba, a magától értetődő dolgokkal és a maradisággal szemben; követelte a szabadságot, hogy saját akarata szerint irányítsa sorsát. Ez elég józan felfogás volt, amelyben bizonyos fokig keserű vigasztalást is talált.

Mozdulatlanul ült, vágyódott az ital után, érezte ujjainak finom remegését, amint az ideges, görcsös izgalom felkúszott karján. De különös, vad és befelé néző kegyetlenséggel halogatta a felszabadulás percét. Akkor fog csak inni, amikor a hajó már megindult. Előbb nem. Várt. Várta a hajó indulását.