23. FEJEZET

A RÉG ELVESZETT NŐVÉR

Félébren még az álmommal birkózom. Az a sötét alak elrabolta Aliciát, és egy toronyba bezárva őrzi. Dühöngök, mert sehogy sem vagyok képes rátalálni a bejáratra. Aztán fölfedezek egy részt a falon, amely vastag rózsaszín üvegnek látszik, de valójában egy hologram, és besétálok rajta keresztül. Ott találom Aliciát egy asztalhoz láncolva, a halántékára elektródok szorulnak, és ő a láncaival küszködik, a szemeiből vaskos zöld fénysugarak lövellnek ki, és lyukakat égetnek a mennyezetbe. A sötét alak ócska, barna nadrágokból nyakkendőkkel összekötött ősemberjelmezt visel, a keze egy áramkapcsoló fogantyúját szorítja, mögötte két börtöncella látszik, egyikben anya, másikban apa ül.

Felülök az ágyban, és erővel kinyitom a szememet. Az óra fél kilencet mutat az asztalomon. Tudom, hogy szerda van, és otthon vagyok, a Hyde Parkban. És örülök, hogy mindez csak álom volt. Nem mintha a valóság olyan sokkal jobb volna. Vagy kevésbé kockázatos. És riaszt a kép, a szüleimről a rácsok mögött. Úgy kell leráznom magamról a riadtság érzését. Mert ha beengedi az ember, vele jön a félelem is.

A zuhany alatt megy a legjobban a gondolkodás. Bámulom a csíkokban lefolyó víz szeszélyes kanyarjait, a kezem, karom és lábam formáit, ahogy kirajzolódnak általuk a semmibe.

Meleg víz ömlik végig a hátamon, és közben a Sheila Bordennel való beszélgetésemet tervezgetem. Mert ez lesz a mai nap nagy eseménye. Lehet, hogy a legnagyobb esemény egész életemben. És talán még az övében is.

Elzárom a csapot, és várom, hogy a víz nagyja lecsöpögjön rólam, elhúzom a függönyt, és kilépek a tálcából. Törülköző sehol. Kinyitom az ajtót, és már majdnem lekiáltok, hogy lássam, anya egyáltalán itthon van-e még. Szerencsére az utolsó pillanatban visszafogom a kiáltást, mert meghallom, hogy anya beszélget valakivel az előtérben. És a hangról megismerem azt is, hogy kivel. Mrs. Pagett van itt. Odasomfordálok a korláthoz a lépcső tetején és lenézek, de egyiküket se látom, az akusztika viszont kifogástalan.

– Hogy mi a probléma, Mrs. Phillips? A probléma az, hogy floridai kollégáinktól jelentést kaptunk. Többször is felkeresték rokonuk, Mrs. Ethel Leighton otthonát, de sem nappal, sem éjjel nem tudtak kapcsolatba lépni vele. A dolog úgy fest, hogy az ön nénje eltűnt. Szóval öntől szeretnénk hallani, hol tartózkodhat ő meg az ön fia.

Anya vidáman felkacag.

– Ez az Ethel néni már csak ilyen. Néha egy kissé hebehurgya. Utoljára hétfőn délután beszéltem vele, azt mondta, hogy Bobby örvendetesen gyógyul. Említette is, hogy kisebb utazásra indulnak a közeljövőben, lehet, hogy fölmennek Orlandóig.

– De hát önnek, Mrs. Phillips, igazán tudnia kellene, hol tartózkodik a fia! Az aggodalom nyoma sem látszik önön.

– De miért aggódnék? Ethel nénit ismerem, amióta élek, és Bobbyt is, amióta él. Komoly, megbízható emberek mindketten, nem kétlem, hogy jól érzik magukat, és ha eljön annak az ideje, épségben megérkeznek. És sajnálom, hogy mindez annyi nehézséget okoz önöknek és floridai barátaiknak.

Mrs. Pagett nem sieti el a választ.

– Mrs. Phillips, nem itt van a nehézség. A nehézség akkor merül fel, ha a gyermeket formálisan is gyanús körülmények között eltűntnek nyilvánítják. Mert abban a pillanatban Illinois állam teljes erejével akcióba lendül, valószínűleg még az FBI is. És ha ez történik, az ügy többnyire a lapokba kerül. És ez egész életére is kihat. Akkor valóban lehet nehézségről beszélni.

Ez igencsak úgy hangzik, Mrs. Badger, mint egy fenyegetés.

A nevem Pagett, és amit mondtam, nem fenyegetés, ígéret.

Mondja, tanulták az önök intézményénél az Egyesült Államok alkotmányát? Annak van egy roppant bölcs kis szakasza, amely szerint az állampolgárt ártatlannak kell tekinteni, amíg a bűnössége be nincs bizonyítva. Bebizonyítva, érti? Mondja csak, hozott magával ma is házkutatási parancsot? – Nem.

– Akkor volt szerencsém, Miss Pagett.

Azzal a bejárati ajtó döngve becsapódik.

Nem jó ötlet így bánni ezzel a nővel. Nem igazán tetszik nekem, amikor anya úgy viselkedik, mint egy kőkemény fickó egy Clint Eastwood filmben. De mint mostanság annyi minden, ez is kicsúszott a kezemből. Inkább keresem tovább a törülközőmet.

Gyorsan bekapom a reggelit, anya rendet tesz a konyhában. Egy szót sem szól Mrs. Pagettről, és én sem kérdezem felőle. De érzem benne a feszültséget. Még szerencse, hogy órája van tízkor. Az majd elvonja a figyelmét a törvény hosszú kezéről, és eltávolítja őt az én utamból is.

Tíz perc múlva anya már úton van, én pedig a szobámban ülök az íróasztalomnál. Néhány jegyzet fekszik előttem egy jegyzettömbön. Már tudom, mit fogok mondani, ha az üzenetrögzítő jelentkezik, mit, ha Sheila maga veszi fel, és mit, ha gyereket, barátot vagy mást találok otthon. És tudom azt is, hogyan húzom ki belőle, ha tud valami számomra fontosat.

És miközben a telefonszámát beütöm, igyekszem csillapítani magamat. Nem szabad túl sokat várni az egésztől. Néhány kérdést fogok feltenni egy nőnek, ha segíteni tud, jó, ha nem, akkor visszatérek a listámhoz, és hívom a következő százat, kétszázat – majd meglátom, mi meglátnivaló lesz. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy minden.

– Halló! – rekedtes, mély és álmos női hang. Erős dohányos hangja.

– Sheila Borden?

Igen, az vagyok. – Most már éber a hang és óvatos.

Azért telefonálok, mert azt remélem, hogy...

Csak nem a Józan Vezetésért Diákmozgalom vagytok? Már megmondtam tegnap...

– Szó sincs róla, egészen másért hívom. Tegnap este beszéltem az apjával, és...

– Beszélt az apámmal? Rólam? – Most már éle van a hangjának, és félelem is van benne.

– Nem, nem kifejezetten magáról. – Itt van a kényes pontja a tervemnek. Mert az igazság árán lehet csak az igazsághoz jutni. Ez apám mondása. És mi a kockázat? Sheilának fogalma sincs, ki vagyok. Egy hang a telefonban. – Azért hívtam az apját, mert nem egészen egy hónapja egy reggel arra ébredtem, hogy... eltűntem. Ahogy maga is.

Tik, tik, tik.

– Miről beszél? – kérdi Sheila. – Egy reggel felébredt, és ellógott otthonról?

Most már biztos vagyok benne, hogy nem fogja lecsapni kagylót. Beszél és figyel.

– Nem lógtam meg otthonról. Az iskolából is csak bizonyos értelemben. – Megállok, hagyom, hogy eméssze, amit hall. – Egyszerűen eltűntem.

Most megdühödik.

– Ez valami ugratás? Nem hiszem el, hogy beszélt az apámmal.

Ezt akárki mondhatja. Mi a címe és a telefonszáma?

Erre a kérdésre fel vagyok készülve. Közlöm az adatokat.

– Oké, az apámmal beszélt. És akkor mi van? Hogy jövök én bele ebbe? Miért hívott fel?

Előállok a nagy kérdésemmel.

– Ha azt mondom, egy reggel felébredtem arra, hogy eltűntem, ez maga szerint mit jelenthet?

– Honnan tudhatnám? – kérdi rövid habozás után.

– Próbálja kitalálni. Csak erre kérem. Először?

– Ahogy már mondtam... lelépett otthonról.

– Hideg. Másodszor?

– Nem tudta, hogy kicsoda. Amnézia vagy hasonló.

– Már meleg. Folytassa.

– Folytassa a nyavalya. Unom a játékot. Kész.

Olyan indulattal csapja le a kagylót, hogy az leugrik a padlóra, ő meg hallom, hogy káromkodik, fölszedi és újra lecsapja, a vonal elnémul. Megrémülök, hogy elvesztettem Sheilát. Igazán megrémülök.

A hívásismétlőt nyomom. Két, három, öt csengetés, akkor bekapcsolódik az üzenetrögzítő. Sheila hangja most tisztán, vidáman és magabiztosan szól: „Itt Sheila az Eilash Műszaki Állomásról. Kérem, hagyjon üzenetet, vagy küldjön e-mailt az eilash pont com címre.”

Aztán jön a síphang, és én belevágok, hogy elmondjak mindent, gyorsan és kissé kapkodva, talán túl sokat is mondok, de most nem törődöm vele.

– Sheila! Nem akartam felbosszantani, de nagyon fontos, hogy valami nyomra jussak az ügyemben. Mert tényleg az történt azon a reggelen, hogy felébredtem, és tényleg nem voltam ott, érti? Nem láttam magam, és más se lát azóta se. És megpróbálom kideríteni, mi történt, mindenképp ki kell derítenem, és arra gondoltam, hogy talán maga... Sheila most felemeli a kagylót, hallani, hogy a rögzítő kikapcsol. A hangja fáradt, fásult.

– Megáll az ész! Felhívni valakit és közölni vele: „egy szép nap csak úgy láthatatlanná váltam!” Ilyen nincs!

És már tudom. Még nem hiszem, de már tudom. Nagyot nyelek, és könnyek gyűlnek a szemem sarkába. Mert mintha rég elveszett nővéremre találtam volna rá... vagy régi katonabajtársamra én, a görög harcos...

– Tehát... igazán ez történt magával is?

– Igazán... – Inkább suttogja, mint mondja. – És hogy talált... hogy találtál rám?

Elmesélem neki, és egészen kiterül.

Egy takarótól? Ezt nem mondod komolyan! A Sears-féle rózsaszín takaróm... – Rágja az információt, és felrikkant:

– Öregem, ebből kolosszális per lesz! A Sears, no, várjanak csak!

Óriási pénzt szedünk ki belőlük, tudod-e? Milliókat!

Most már megjött a beszélőkéje, nem kétséges. De a jegyzeteimbe nézek, és igyekszem tartani magamat a programhoz.

– És emlékszel pontosan a napra, amikor megtörtént veled?

Keserűen felnevet.

– Hogy emlékszem-e? Mi az, hogy! Január 12-én reggel volt, három évvel ezelőtt. Csak nem képzeled, hogy elfelejtettem azt a napot, amely az egész életemet felborította?

Igen, mesélni akar, és én végighallgatom az egész történetét. Persze rátört a pánik azon a reggelen, és megpróbált beszélni róla a szüleivel, de aztán letett róla. Még három napig maradt az otthonában, látta a szüleit, akik sírnak utána. Többnyire a szobájában volt, megtanult észrevétlenül mozogni, meztelenül járni és a fontos tárgyakat a hóna alá szorítva vinni. Elcsente apja takarékbetétkönyvét, és négyezer dollárt átutalt belőle arra a számlára, amelyet régebben, mint középiskolás kollégista használt. Aztán telefonon számlát nyitott a maga nevére egy miami bankban, és az egész pénzt oda utalta át. Lopott, de semmi más lehetősége nem volt, hogy életben maradjon. Mindebből rögtön lemérhettem a nagy különbséget kettőnk között. Én ugyanis az első pillanatban a szüleimhez fordulhattam a bajommal. Ő erre képtelennek érezte magát.

– És miért éppen Floridába mentél?

– Na, mit gondolsz? Próbáltál már Denverben pucéran mászkálni az utcán január derekán?

Igen, persze, ezért ment délre. Buszra szállt, kiment a repülőtérre, talált egy járatot, amelyiken kevés utas volt, és egyszerűen felsétált a gépre. Az első osztályon ütött tanyát, és elcsente azoknak a kajáját, akik elaludtak útközben.

Miamiban aztán egy nagy könyvtár nyilvános terminálján olcsó lakást bérelt, a letétet is elektronikusan utalta át.

Sose kellett aláírnod papírokat, úgy értem, hogy személyesen? – Láttál már biztosan muszlim nőket tetőtől talpig lefátyolozva. Hát így öltöztem fel én is. A szeme se rebbent senkinek. Így megyek vásárolni is az áruházba. Jókora iszlám közösség él errefelé, ahol lakom. Akkor van csak egy kis gond, ha a szupermarketben odajön egy másik lefátyolozott nő, és szövegelni kezd nekem urdu vagy parszi vagy mit tudom én, milyen nyelven. Olyankor csak bólogatok, és verklizem, hogy „szalám, szalám”. De ettől eltekintve remekül működik a dolog.

Jó pénzt keres honlapok szerkesztésével. Telefonon egy nagy sebességű számítógépet rendelt, amit szépen leraktak az ajtaja elé, aztán remek programokat vásárolt, és megtanulta használni őket.

– Rengeteg időm volt, elképzelheted. Az Internetet olyanoknak találták fel, mint én... mint mi. Az embernek ki sem kell mozdulnia a négy fal közül, ha nem akar. A megbízásaimat is a neten találom, itthon dolgozom, a kész munkát elküldöm e-mailen, a pénzt pedig közvetlenül a számlámra utalják át. Tökéletesen működik.

– No, és az emberek, a barátok...?

Felnevet, de kicsit kong a nevetése.

– A fiúkra gondolsz, férfiakra? No, hát, az nem megy. Egyébként akkor sem csíptem a pasikat, amikor még láttak. No, és ők se voltak oda értem. Eleinte hiányzott a lófrálás az otthoni barátnőkkel, de már túl vagyok rajta. Egy darabig papagájt tartottam, de kimúlt. Így egyszerűbb. Teszem a dolgomat, és kész.

– No, és mi van, ha orvosra szorulsz, vagy fogorvosra...?

– Hát igen, ez a legfőbb aggodalmam, hogy mi lesz, ha megbetegszem. A múlt télen két hétig feküdtem influenzával, és már komolyan számolni kellett vele, hogy kórház lesz a vége. De szedtem az aszpirint marokszámra, és végül kihevertem.

– És ha komolyra fordul a dolog?

– Ezt is kigondoltam. Egy orvosnőt keresek, a legdivatosabbat és leggazdagabbat. Aztán bemasírozok a rendelőjébe a fekete maskarámban. Ha kettesben vagyunk, figyelmeztetem őt az orvosi titoktartás kötelezettségére, sőt egy ünnepélyes ígéretet is aláíratok vele erre vonatkozólag. És akkor leveszem a fátylamat. És ha megszegi az ígéretét, olyan pert akasztok a nyakába, hogy a bugyija is rámegy.

Ez a nő is igazi görög harcos, csak még keményebb, mint a férfiak.

– Tehát semmi barát?

– De igen, kettő is. Mind a kettő nő. És megbízhatok bennük. Több meg nem kell. Sohasem volt olyan sok barátom. No, és mi van veled?

– Némileg hasonló a dolog. Eleinte csak a szüleim tudtak a dologról. Aztán megismerkedtem egy vak lánnyal.

– Érdekes, ilyesmire én is gondoltam. Ő tehát tudja?

– Igen, és nagyszerűen viselkedik. Egyébként a szülei is.

– No, és te mióta vagy így? Egy hónapja?

– Nem egészen, és arra számítok, hogy vissza lehet fordítani a dolgokat. Legalábbis ezen dolgozom. És így találtam rád. Ha jutok valamire, te leszel az első, aki megtudja.

– Tehát komolyan hiszed, hogy ez visszafordítható?

– Remélem.

– Akkor szólj majd.

– Feltétlenül szólok.

– Hogy hívnak?

– Bobby vagyok. Bobby Phillips.

– Jó volt beszélni veled, Bobby Phillips.

– Én is örültem neki, Sheila.

Nincs több mondanivalóm, de mielőtt bontanék, Sheila megszólal.

– Bobby, ígérj meg nekem valamit!

– Nagyon szívesen, de mit?

– Hogy nem beszélsz rólam soha senkinek.

– Ezzel sajnos elkéstél. Aliciának már elmondtam, hogy fel foglak hívni.

– De a nevemen kívül semmit sem tud rólam, ugye?

– Semmit.

– Akkor maradjon is ennyiben a dolog! Hallgass rólam! Mondd neki, hogy nem találtál meg, hogy elköltöztem, vagy meghaltam, vagy ami tetszik!

– Én nem... nem akarok hazudni neki. Ha megkérem, tökéletesen titokban fogja tartani.

– Könnyű ezt mondanod. De mit lehet tudni, nem lesz-e pénzszűkében mondjuk két év múlva, és eladja a sztorimat egy bulvárlapnak. És akkor megnézhetem magam.

– Alicia egyáltalán nem olyan. Az én titkomat is tudja, hiszen elmondtam. Én megbízom benne.

– Talán csak azért, mert még fiatal vagy, és nem ismered még az embereket.

Már azon vagyok, hogy rádörrenek, de így folytatja: – Ne haragudj, nem akartalak megbántani, de ezalatt a három év alatt kétszer lakást kellett változtatnom, mert túlságosan megbíztam egyesekben. Bizony van ilyen, és az ember kissé paranoiás lesz tőle... Nézd, ha el kell mondanod ennek a lánynak, én nem akadályozhatom meg, de ígértesd meg vele, hogy hallgatni fog, jó? Ez nekem roppant fontos. Bizonyára megérted. – Meg. – És ígéred?

– Ígérem. És tudom, hogy Alicia is meg fogja ígérni.

– Rendben. Akkor hát, jó szerencsét. Remélem, hogy minden úgy sül el, ahogy szeretnéd.

– Köszönöm. Én is remélem. És hívlak, ha történik valami.

Elbúcsúzunk, én pedig az ágyamra vágom magam, és a mennyezetet bámulva próbálom összegezni, hogy mit tudtam meg.

Három éve. Sheila három éve láthatatlan. Szóval ez nem amolyan átmeneti állapot. Elsőként ezt tudtam meg.

Ennek az állapotnak valami sajátságos oka kell, hogy legyen. Az ok pedig kapcsolatos a takaróval. Ezt már biztosra vehetem.

De a takaró maga nem elégséges ok. Ha így volna, sokkal több embert érintett volna a dolog. Másfelől lehet, hogy többen vannak ilyenek, csak nekik még nem telefonáltam.

Valamint tudom, hogy Sheila három éve „tűnt el” egy január tizenkettedikei napon a coloradói Denverben, én pedig itt, Chicagóban február huszonharmadikán, tehát mind a ketten télen. Izgalmas egybeesés! Hát mikor használ az ember elektromos takarót, ha nem télen?

Azért mégiscsak van két helyszínem, két időpontom, két takaróm és két láthatatlan emberem.

És ahogy ott heverek az ágyon, szememmel a repedések zegzugos vonalait követem a mennyezeten, kénytelen vagyok szembenézni a ténnyel: amit eddig tudok, alig több a semminél.