17. FEJEZET

KAPCSOLATOK

A zsaruk távozása után vagy egy órával apa visszamegy a laborba, és én anyával ülök a konyhában az ebéd maradványai fölött. Megcsörren a telefon, ösztönösen felemelem, de mielőtt egy szót szólhatnék, anya kiragadja a kezemből a levegőben úszó kagylót.

– Halló!... Nem, sajnálom, Bobby nincs itthon. Floridai rokonainál van... nem, még nem lehet tudni, mikor jön vissza... Igen, amint beszélek vele, megmondom, hogy hívjon fel.

Helyére teszi a kagylót, és hideg, komoly arccal fordul felém.

– Sose vedd fel a telefont, Bobby! Ha nem vagyok itthon és apa sincs itt, hagyd csöngeni. Megértetted? – Persze, ne haragudj. Mert hátha az a hölgy hív.

– Vagy Mrs. Trent, vagy az iskola, vagy akárki – bólint anya. – Egyáltalán ne használd a telefont, és ha e-mailt küldesz, akkor is töröld ki a nyomait.

Hitetlenkedve bámulok rá, aminek persze semmi hatása nincs, mert anya nem látja. Nincs többé testbeszédem, gesztusnyelvem.

– Csak nem gondolod, hogy lehallgatják a telefonunkat? Ugyan, anya, ez már üldözési mánia.

– Lehet, de lehet, hogy nem az. Ha én vezetném ezt a nyomozást, és komolyan azt hinném, hogy egy gyermek veszélyben van, biztosan engedélyt szereznék a bíróságtól a lehallgatásra. Vagy te talán nem? Egyben biztos vagyok. Abban, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha felkészülünk a legrosszabbra.

Hisz épp ez az üldözési mánia, igaz? De azért így felelek, beültetve a hangomba némi vállvonogatást:

– Oké, úgy lesz. Nem használom a telefont. Ki hívott? – Alicia.

– Tehát vele sem beszélhetek?

Anya a retiküljébe nyúl, és átnyújtja a mobiltelefonját.

– Ezt használd, és add meg a számát Aliciának.

Felmegyek a szobámba, és hívom Aliciát. Boldog vagyok, hogy keresett, mert van egy ötletem, szeretném hallani róla Alicia véleményét. Persze elég vad ötlet, és nem örülnék, ha bolondnak tartana.

– Szia! – nevet Alicia a telefonba. – Hogy érzed magad Floridában?

Percekre elfeledkezem az őrült ötletemről, hiszen annyi minden másról lehet és kell beszélni.

– Elég jól bírom – felelem, aztán elmesélem neki a rendőri rajtaütést. Amikor a sztori végére érek, Alicia már nem nevet.

– Tényleg azt mondta az a nő, hogy anyád meg apád börtönbe kerülhet?

– Nem pontosan... De azt igen, hogy nyomozás indulhat bűntény gyanújával, ami letartóztatást jelent, és akit letartóztatnak, az a börtönbe kerül. Tehát a kettő egykutya.

Alicia hallgat egy darabig, majd megszólal:

– Mit gondolsz, melyik könyvet hallgattam ma végig? Találgass! – Nem tudom... valami könnyebbet, mint A skarlát betű? Talán a Micimackót! Dunsztom sincs.

– H. G. Wells regényét: A láthatatlan embert.

– És miattam olvastad, igaz? – Tiszta sor. – Megtisztelve érzem magam. No és milyen?

– Hátborzongató. Szerintem Wells mániákus volt. Minden könyvében van egy flúgos alak, aki világuralomra tör. Ennek a könyvnek a hőse kész dili. De az a rész, ahol le van írva, hogy tette az ürge láthatatlanná magát, az igazán érdekes. El kellene olvasnod.

– Szeretném, ha te elmesélnéd a lényegét.

– Lusta vagy elolvasni?

– Úgy van, továbbá jelen állapotomban nehéz volna kikölcsönöznöm a könyvtárból.

– Az más. Akkor figyelj! Ez a félbolond albínó kész nyomoronc, de közben valóságos zseni, és vizsgálni kezdi, hogyan működik a fény. És ebből támad az ötlete. Ha teste minden atomja úgy veri vissza a fényt, mint a levegő, vagyis egyáltalán nem, akkor az egész teste is éppen olyan láthatatlan lenne, mint a levegő, és ez nagy hatalmat adna a kezébe. Mert őt csak a hatalom izgatja. Aztán a laborban összekeveri azt a löttyöt, amitől megszűnik a test fényvisszaverése, és amikor kész a koktél, felhajtja. Úgy érzi, hogy rögtön meghal, aztán elsötétedik előtte a világ, és mire magához tér, a teste nyomtalanul eltűnt. Először boldog, de hamar rá kell jönnie, hogy a láthatatlanság rettenetes, a tudatlan népek halálra rémülnek tőle, ettől még jobban becsavarodik, embert öl, ámokfutó lesz, és öthat ember tudja csak kinyírni végül. Elhallgat, és én sem találok szavakat. – Bobby?

– Tehát ez a sztorija. – Te akartad, hogy elmeséljem a lényegét.

– És azt mondtad, hogy ezt a könyvet feltétlenül el kell olvasnom. Hát igen, most pontosan ilyen könyv kell nekem. Csüggesztő és felkavaró, de legalább nyomasztó. Kösz, hogy megosztottad velem az élményt. Talán meg kéne alapítanod az Alicia Könyvklubot.

Jelszónak ajánlanám: „Olvasd, és nézz kötél után!” Nincs válasz.

– Ne haragudj! – mondom. – De azt el kell ismerned, hogy elég nyomasztó sztori.

– De nem, egyáltalán nem nyomasztó! – Magam előtt látom az arcát, és meglep mély komolysága. – Mert amíg a könyvet hallgattam, éppen arra kellett gondolnom minden pillanatban, hogy te egyáltalán nem olyan vagy, mint ez az alak! Te nem bolond mániákus vagy, aki nagy felfedezést akar tenni és tudományos dicsőséget szerezni. Te kedves voltál, mielőtt ez történt veled, és derék fiú vagy azóta is. Te nem is akartad ezt, ami történt. Csak megesett veled. Te ártatlan vagy, a másik bűnös. Ráadásul ő nem bízik senkiben. Ebben sem rád hasonlít. Azért olyan magányos, mert végtelenül önző. De te nem vagy egyedül, mint ő volt. Látod, anyád és apád börtönbe mennének, hogy megvédjenek téged. Vannak, akik törődnek veled, és szeretnének megóvni téged.

– Mint például te is, ugye? – Biztos vagyok, hogy erre elpirul.

Hallom a krákogását. – Szóval te is gondoltál ezekre a dolgokra?

– Ha nem vetted volna észre, Bobby, én tényleg mindenfélére gondolok. Lehet, hogy vak vagyok, de buta azért nem.

Az epésségét már régen nem veszem fel. Egyébként is, én ingerkedtem vele. De más témára térek át.

– Igazad lehet abban, hogy véletlen, ami velem történt. De apa szerint olyan nincs, hogy véletlen. Azt mondja, hogy csak ok és okozat van. Reggel viszont furcsa gondolatom támadt, és szeretném tudni, hogy te nagy butaságnak tartod-e. – Halljuk!

– Ismered te is jól, hogy ha valami rossz történik, mindenki rögtön azt mondja: „Miért éppen énvelem történik meg ez?” Szóval reggel az ágyban olvasgattam a Time magazint, és olyan emberekről volt szó, akiket ufók ragadtak el a Földről, majd vissza is hoztak. És olvastam, hogy ameddig a média rá nem harapott a témára, ezek az emberek, több százan, mélyen hallgattak az élményükről, mert meg voltak győződve róla, hogy ilyesmi egyedül velük esett meg. Erre elgondolkodtam a saját esetemről, és feltettem magamnak a kérdést: „Miért vagy oly biztos benne, hogy ez csak veled történik? Hátha mások is váltak már láthatatlanná? Lehet, hogy sokan is. És mindenki titokban tartja, és meg van győződve róla, hogy az egész világon egyedül áll ezzel a problémával.”

– Azt akarod tehát mondani – szólal meg Alicia – hogy talán egész sereg láthatatlan ember mászkál szanaszét a világon?... Ezt elég nehéz elhinni.

Öt láthatatlan embert nehezebb elhinni, mint egyet? Öt, tíz vagy akár száz láthatatlan személy miért volna kísértetiesebb, mint egy?

De mást mondok. Sose beszélgetett veled apád arról, hogy a mindenségben máshol is élhetnek emberek?

Alicia felhorkan.

– Sose? De még mennyiszer! Bolondja ennek a témának. Szerinte abból, hogy van élet a Földön, biztosan következik, hogy sok más helyen is létezik a világegyetemben. Hatalmas a mindenség, szokta mondani, ostobaság azt képzelni, hogy egyedül a Földön jött létre élet és értelem.

– Pontosan így van szerintem is. Ugyanazok az okok, amik oda vezettek itt a Földön, hogy az élet létrejöjjön, máshol is ugyanígy működhettek, igaz? No és itt vagyok én, aki akaratomon kívül láthatatlan lettem, ezt pedig okoznia kellett valaminek, tehát ugyanilyen okok másokat is láthatatlanná tehettek. Ahogy az életet létrehozták más bolygókon. Semmi fantasztikus nincsen ebben. – Igyekszem, hogy a hangom ne áruljon el izgatottságot, de persze nagyon izgatott vagyok. Aliciát azonban nem sikerül egészen magammal ragadnom.

– Rendben van, az ötleted nem bolondság, de mi jön ki belőle? Tegyük fel, hogy tényleg találsz valaki mást, aki szintén láthatatlan, és akkor mi van? Mi hasznát veszed?

– A haszna az, hogy összevethetjük a tapasztalatainkat, a megfigyeléseinket. Ezért végeznek kísérleteket a tudósok, újra és újra elvégzik ugyanazt, hogy az eredményeket összehasonlítsák. – Szünetet tartok, és egy pillanatra elgondolkodom, szeretném a lehető legmeggyőzőbben bizonyítani neki ennek a fontosságát. – Amikor elvesztetted a látásodat, nem beszéltek az orvosok a tiédhez hasonló esetekről?

– Várj csak! – Elgondolkodik. – Dehogynem, persze. Ezzel kezdték. Végigkutatták az egész adatbázisukat, olyanokat kerestek, akikkel ugyanaz történt, és ugyanolyan állapotba kerültek. Hogy lássák, mi volna a legjobb kezelési mód.

– Úgy van. És találtak a tiédhez hasonló esetet?

– Körülbelül ötvenet, csak itt Észak-Amerikában.

– És ez segített nekik?

– Csak annyiban, hogy megerősítette, amit már úgyis gondoltak. Mégpedig azt, hogy akinek hasonló baja van, azon nem lehet segíteni.

Hát igen, nem szabad elfelejteni, hogy az információnak két éle van.

– De ez nem jelenti azt, Bobby, hogy a te eseted is ilyen. Ha csak egyetlen láthatatlan embert találunk rajtad kívül, a két esetet össze lehet vetni, és ha a részletek kezdenek egybevágni, akkor már van valami használható nyomunk, igaz?

– Igaz – mondom –, csak éppen itt ütközünk a falba. Mert ha járnak is mások az én cipőmben, hogyan sikerülne megtalálni őket? Adjunk fel hirdetést az újságban: „Gondot okoz láthatatlansága?

Hívja fel Bobbyt, és búcsút mondhat a problémának.” Alicia jót kuncog.

– Alighanem sok furcsa választ kapnál.

– Biztosan. De megint csak itt a fal. Tegyük fel, hogy vannak mások is olyanok, mint én, és tegyük fel azt is, hogy megtalálunk valakit, mi hasznom van belőle? Mert a zsaruk akkor is betörnek hozzánk, és megpróbálják letartóztatni apát meg anyát.

– Mégis valami kiindulás, Bobby, és amennyire tudom, más nagy terveid nincsenek. És csak nem akarsz öt napig üldögélni magadat sajnálva, és a kisujjadat se mozdítani?

A hanghordozása bosszant fel a leginkább.

– Ki mondta, hogy tétlenül akarok ülni? Ettől golyózom be néha, amikor veled beszélgetek. Mindent kicsavarsz, megdarálsz és a képembe vágod vissza.

– Bocs, úgy látom, hogy kissé érzékeny vagy. Te hoztad fel a témát, hajói emlékszem, a világban nyüzsgő láthatatlan emberekről, igaz? Te kérdeztél, én azt feleltem, hogy szerintem érdemes volna foglalkozni a témával, mire te csináltál hátraarcot, mondván, hogy úgyse lesz belőle semmi.

Azt nem mondtam, hogy nem lesz belőle semmi. Egyszerűen csak nem látom, mi értelme volna ebben a pillanatban elkezdeni vadászni utánuk.

– Akkor hát minek van értelme szerinted, Bobby?

– Ebben a pillanatban? Semminek sincs értelme.

Alicia rám pirít.

– Ugyan már, hagyd el ezt a „Szegény kis Bobby” játékot! Ezen a ponton nézzünk szét alaposan. Vannak egyéb ötleteid is? Kell, hogy legyen valami.

– Nincs. Egyetlen árva ötletem sincs. Akár hiszed, akár nem, csak szerettem volna egy kicsit kibeszélni magamat, érted, egy baráttal beszélni. A barátok, emlékszel rá, Alicia? A barátok olyanok, akik...

– Igen – vág a szavamba –, emlékszem jól. Ne tarts előadást nekem! Eszedbe se jusson ilyesmi, Bobby! És nekem most el kell mennem, neked nem? Keresned kellene valaki mást, aki leül melléd és végighallgatja a sirámaidat. Aztán majd elmesélheted, hogy sikerrel jártál-e.

– Elmondom, feltétlenül. Csak rajta, indulj! Szia.

A fülemhez tartom a telefont, és várom, hogy Alicia bont. De nem bont, hallom a lélegzését. – Ott vagy, Alicia?

– Mit akarsz?

– Azt hittem, el kell menned.

– Azt hittem, hogy elbúcsúztál.

– De nem kapcsoltál ki.

– Te sem.

– Ide hallgass, Alicia, persze tudom, hogy az ötletem bolondság. Vagy éppen lehet jó ötlet is, mindenesetre az egyetlen, ami eddig az eszembe jutott. Fogalmam sincs ebben a pillanatban, hogy miről mit gondoljak, ez az igazság. Szóval töröm a fejem tovább, helyes? Ezt is meggondolom, mindent meggondolok. Kell, legyen valami, és nekem meg kell találnom. Mert ha nincs, akár be is sétálhatok holnap annak a hölgynek az irodájába a család- és gyermekvédelmi ügyosztályon, a fenekemet az íróasztalára helyezve közölhetem vele, hogy kutya bajom, és a láthatatlan csuklómat az orra elé dughatnám, hogy számolja meg a pulzusomat. De lehet, hogy inkább csak úgy odaállok eléje, hogy az ügy tényanyagát összegyűjtse rólam, és megnézem, mit csinál erre. Vagy olyan ajánlatot teszek neki, amit nem utasíthat vissza, de lehet, hogy szimplán kísérteni fogok az irodájában egész nap, tönkreteszem a számítógépét, eltüntetek minden adatot magamról. Végül kísérthetek a házában is néhány éjszaka, halálra rémíthetem. Továbbá hagyhatok egy zaftos búcsúlevelet, amely apát és anyát tisztázza minden gyanú alól. Akárcsak Huckleberry Finn, elmennék a saját temetésemre, és aztán eltűnnék végképp. Nem tudom. Egyszerűen nem tudom.

Amikor befejezem a monológot, Alicia nem felel. Csak a lélegzését hallom. És végül a kedves, szelíd hangján szólal meg.

– Én pontosan tudom, hol tartasz most, Bobby. Tartottam ott én is. És ha Nancy nincsen, talán megpróbálom megölni magam, vagy valami más butaságot csinálok, olyasmiket, amiről te is beszéltél most. Hadd legyek tehát én a te Nancyd. Nem hagylak cserben, akármeddig is tart, amíg rendbe jössz, de akkor sem, ha nem jössz rendbe. És ha te magad feladod, én akkor sem mondok le rólad. És nem hiszem el, hogy valami ostobát vagy csúnyát tennél. Egyszerűen nem hiszem el, Bobby. Jobban ismerlek annál.

Egy szót sem tudok kinyögni. De nagyon nem szeretnék véget vetni a beszélgetésnek.

Négy-öt másodperc múlva Alicia szólal meg. – Bobby!

– Tessék.

– Most fejezzük be, jó? De akármikor visszahívhatsz.

Vagy találkozhatunk, elmehetünk sétálni egyet. Vagy ami tetszik.

Akármikor.

– Oké.

– És ne csinálj semmi bolondságot, helyes?

– Nem csinálok.

– Megígéred?

– Igen, megígérem.

Helyes. Később még beszélgetünk, Bobby.

– Oké. Szia.

Mindketten bontunk, de mintha megmaradt volna közöttünk a kapcsolat. Érzem.

És ez jó érzés.