5. FEJEZET

ÖSSZEOMLÁS

Az ajtón csengetnek. És cseng a telefon is. Az ajtó mellett döntök.

Ledobom a takarót a nappaliban, és a bejárati ajtóhoz megyek. A katedrálüveg szegélyén jól át lehet látni. Kinn már sötét van, de a bejárati lámpa ég. Két zsaru, egy férfi meg egy nő. Azért jöttek, hogy értesítsenek. A balesetről. Apáról meg anyáról.

A nő odahajol és újra megnyomja a csengőt. Szótlanul állok. Nem vagyok abban az állapotban, hogy rendőrökkel társalogjak. Csak állnak, a sarkukon hintázva, ahogy a zsaruk szoktak. Aztán a pasi csak annyit mond:

– Menjünk.

Mrs. Trent, a szomszédunk elkapja őket a járdán a járőrkocsijuk mellett. Kikérdezi őket, hogy mi újság. Mindig tudnia kell mindent, ami a környéken történik. Nem hallani, miről beszélnek.

Úgy érzem, mintha egy hatalmas marok a mellemből minden levegőt ki akarna szorítani. Visszamegyek a tévészobába, közben felkapom a takarót. A pamlag szélére ülök. Az arcom csupa veríték.

A telefon. Újra csöng, a hangja mintha távolról jönne. A negyedik csengetés után fölveszem, megvárom, amíg az üzenetrögzítő leáll.

– Halló! – Még mindig nehezen lélegzem.

– Szabad kérdeznem, hogy kivel beszélek? – Női hang, vegyes zajok és hangos beszélgetés hallatszik a háttérből.

– Bobby vagyok. – A zöld blézeres még mindig üvöltözik, megnyomom a „mute” gombot a távirányítón.

– Bobby, a te szüleid Emily és David Phillips?

A torkom úgy összeszűkült, hogy nehezen jön ki rajta a hangom. – Bobby! Te vagy Robert Phillips?

– Igen... A baleset miatt tetszik...?

– Úgy van, Bobby. Fleming doktornő vagyok, és a Szent Lukács Kórház baleseti osztályáról telefonálok. A szüleid megsérültek egy autóbalesetben, de hamarosan rendben lesznek, ne aggódj miattuk! Nincs ok aggodalomra.

Ne aggódjak. Reszketek, ráz a hideg. Nincs ok aggodalomra. A hölgy beszél tovább.

– Anyád agyrázkódást kapott, és eltört az orra, de eszméleténél van, ő adta meg a nevedet és a telefonszámodat, hogy elmondhassam, mi történt. Apád még a műtőben van, mert a bal karja és a jobb csuklója megsérült. Úgy számítom, hogy mindketten legalább három napig itt maradnak, apád valószínűleg egy kicsit tovább. Bobby, anyád azt mondta, hogy tizenöt éves vagy. Jól értettem?

Forog velem a szoba. Két kézzel kapaszkodom a telefonkagylóba, hogy a falnak ne vágódjak.

A hölgy türelmes.

– Tehát tizenöt éves vagy, Bobby?

– Igen. – Gondolkodni még nehezebb, mint lélegezni.

– És egyedül vagy, és a szüleiden kívül senki nagykorú nem lakik veled. Így van? – Így van.

– Szeretnék utánajárni, hogy hol tölthetnél el néhány napot, amíg a szüleid hazamehetnek. Vagy, hogy van-e felnőtt, aki azalatt veled lehetne. Nincs rokon vagy barát, akit felhívhatnék? Vagy keresnél te valakit, és aztán visszahívnál, hogy anyáddal megbeszélhessem, és jóváhagyást kérhessek tőle? Tudod, ilyen esetben, ha kiskorú gyerek marad otthon, kötelességünk meggyőződni róla, hogy gondoskodik róla valaki.

A szoba még mindig pörög, de azért figyelek. Most aztán lesz min gondolkodni. Gondolkodni és kitervelni. Sehová nem mehetek vendégnek, senki rokont vagy akárki mást nem hívhatok ide. De hiszen ezt anya is tudja – legalábbis tudta, mielőtt az a vörös terepjáró oldalba kapta őket.

– Nem beszélhetnék anyával?

– Sajnos nem, néhány óráig biztosan nem. A legteljesebb nyugalomra van szüksége. Az állapota már stabil, de még vigyázni kell rá. Rövidesen egészen rendben lesz. Egyébként azt javasolta, hogy hívd fel Ethel nénédet. Ezt jónak találod?

Egy pillanatig gondolkodom rajta, és azt felelem:

– Igen... mindenesetre megeresztek egy-két hívást, aztán jelentkezem, jó? Ja, és apa? Ugye azt mondta, hogy ő is hamarosan rendben lesz?

– Úgy van. Egy ideig teniszezni nem fog, de hamarosan felkelhet, és egy-két hét múlva már dolgozni is visszamehet. Mindkét szülőd igazában örülhet, hogy ennyivel megúszta. – Rövid szünet után hozzáteszi: – Tehát összefoglalom, Bobby: Mindkét szülőd itt fekszik a Szent Lukács Kórház baleseti osztályán, hamarosan rendbe jönnek, én Dr. Sarah Fleming vagyok, te pedig rögtön felhívsz, amint sikerült elrendezned valamit Ethel nénéddel vagy valaki mással, helyes?

– Helyes.

– Van kéznél ceruzád? Megadom a számomat.

Kerítek papírt és ceruzát, ő pedig lediktálja a telefonszámát.

– Most hat óra ötven van, én éjfélig vagyok bent. Hívjál vissza legkésőbb nyolcig, helyes? Ha nem tudok a telefonhoz jönni, hagyj üzenetet, és én majd kereslek. – Kis szünet után még megkérdezi: – Menni fog, Bobby? Minden rendben lesz? – Most inkább anyai, mintsem orvosi a hangja.

A szoba forgása lelassul, és elállt a zihálásom is.

– Nem lesz semmi gond – felelem. – És mondja meg a szüleimnek... hogy csókolom őket, és szorítok nekik.

Leteszem a telefont, erőlködve talpra állok, és a takarót magammal vonszolva fel-alá járkálok a pamlag előtt. Aztán visszaülök, és elkezdem törni a fejemet.

Ethel néni! Anya remekelt, ezt meg kell hagyni. Még a balesetin is könnyedén összeüt egy ilyen remek sztorit. No persze, aki annyi regényt olvas... Ethel néni valóban létezik, de őt hívni bébiszitternek? Ez már színtiszta regény. Ethel néni Miamiban lakik.

Aztán eszembe jut a suli, az iskolám. Anya reggel betelefonált, hogy itthon fekszem betegen. Ez volt az első hazugság.

Most pedig én leszek kénytelen bemesélni valakinek, hogy egy felnőtt fog vigyázni rám. Egy óra múlva felhívom a doktornőt, hogy hazudjak neki, mint a vízfolyás. No és ha beszélni akar Ethel nénivel?

És ha az iskolában is hírét veszik a szüleim balesetének? És elküldenek ide valakit, hogy megnézze, nincs-e szükségem segítségre?

És vajon nem próbálkozik-e a két zsaru újra meg újra? Elhatározásra kell jutnom.

A téli nap már lenyugvóban van, sötétbe borul lassan a ház. Csak a tévé fénye villog. Láthatatlan verítéket izzadok. A pamlagon ülök, csak egy kék gyapjútakaró van rajtam, és senki sem jön haza vacsorára. Vagy lefekvésre. Vagy reggelire.

Az elnémított tévében boldog család üli körül a konyhaasztalt. Fülig érő szájjal kajálnak. Egytől egyig szerelmesek a zabkásába.

Az én családom nem ül a tévében. Az én családom összeomlott. Legfőképp én heverek romokban.

Meghozom az első döntést: látogatóba megyek apához és anyához. Mi mást tehetne, akinek a családja autóbalesetet szenvedett? Meglátogatja őket.

Mert a szüleim a családom.