15. FEJEZET

HELYI HÁBORÚ

Újra hétfő reggel van, három teljes hete vagyok a házba bezárva, hát egy csengetés az ajtón jelentős esemény az életemben. Leteszem A Gyűrűk Urát az ágyra, és előre óvakodom az elülső lépcső tetejére. Lekukucskálok, és látom, hogy anya ott áll a nyitott ajtóban. Hallgatózom.

– Mrs. Phillips? – Igen.

– Üdvözlöm, én Martha Pagett vagyok, a család- és gyermekvédelmi ügyosztály iskolai és mulasztási csoportjától jövök.

– Van valami probléma?

Amint anya ezt mondja, lábujjhegyen a szobámba megyek, minden ruhámat lehányom, és leosonok a hátsó lépcsőn. Nem szívesen mulasztanám el a nagyjelenetet.

Amikor leérek, anya még mindig ott áll lecövekelve a bejárati ajtóban, még az előszobába sem hajlandó beengedni a látogatót. Pár méterről figyelem őket.

A nő alacsonyabb anyánál, mint a legtöbb nő. Keskeny az arca, barna haja valami kontyfélébe van hátrakötve. Drótkeretes szemüvegének vastag lencséi nagynak mutatják a szemét. Kék kosztümöt visel, kabátja bal hajtókáján az amerikai zászló mását hordja. Fehér inge magasra van felgombolva, bal kezében fekete aktatáskát tart.

A hölgy mosolyog, bólogat, cseveg, anya hallgatja, igyekszik kellemes képet vágni, a karját összefonja a mellén.

– ...így nem csoda, hogy bizonyos aggályaink vannak Bobby miatt. Bizonyára egyetért velem abban, hogy háromheti betegség szokatlanul hosszú. És mivel az iskola nem kapott a szülőktől orvosi igazolást, az én dolgom egy rövid látogatáson megbizonyosodni róla, hogy Bobby egészsége javul, és minden rendben van otthon. Ez tehát nem csevegés. A hölgy látni akarja a pácienst. Azaz engem.

Látom, hogy anya szemei mögött forognak a kerekek. Mosolyog, és a mosoly igazinak hat, de én tudom, mi a helyzet. Ez az ő legszívesebben-letépném-a-fejedet mosolya. Felvonja a szemöldökét, és továbbra is mosolyogva így szól:

– És ön azt hiszi, hogy joga van bemasírozni az otthonomba, és szemügyre venni beteg gyermekemet, ugye? Van házkutatási engedélye?

Ez a szociális gondozónő nem ismeri Emily Colton Phillipset, aki a rendőrökkel dulakodott tizennyolc évesen 1968-ban a demokrata párt választási gyűlésén. Láttam az erről szóló újságcikkeket. Két évvel később az egyetemen a dékán ajtajához láncolta magát, és hat napig maradt ott, amíg a rektor meg nem ígérte, hogy több nőt alkalmaz professzornak.

A hölgy felnéz anyára. Látom, hogy megmered, és erősebben markolja az aktatáskáját. Még mindig mosolyog, de látom, hogy ez már álarc csupán. Egy kis helyi háború kibontakozását figyelem két elszánt, okos nő között.

– Hogy itt, nálam van-e házkutatási engedély? – kérdezi a hangját föl nem emelve. – Nem, Mrs. Phillips, jelenleg nincsen. De arról biztosíthatom, hogy Illinois állam gyermekvédelmi törvényei értelmében minden jogom megvan rövid látogatást tenni a fiánál, és ha ennek foganatosításához házkutatási engedélyre van szükségem, azt minden további nélkül meg fogom kapni.

Anya legyint, mint aki az egészet el akarja hessenteni.

– Ó, nem úgy értettem, Miss Badger.

– Mrs. Pagett vagyok – javítja ki a kék kosztümös hölgy.

Anya könnyedén felnevet.

– Elnézést, Mrs. Pagett. És ne haragudjon rám! Bizonyára olyannak vél most, aki rögtön sajtóértekezletet hív össze és megvádolja önt, hogy lábbal akarja tiporni a polgári jogokat. Ez a radikális neveltetésem folyománya. Természetesen önnek joga van beszélni Bobbyval. És most rögtön beszélhetne is, csak egy gond van: hogy Bobby nincs itthon.

A hölgy meglepett képet vág, és én legalább annyira meg vagyok lepve.

– Értem – mondja a hölgy. – És szabad lenne megkérdeznem, hogy hol van?

– Természetesen. Chicagóban ilyenkor hideg, nyirkos idő van. Az ő betegségére meg a mi balesetünkre való tekintettel, amelyről bizonyára tud, a férjemmel együtt úgy döntöttünk, hogy Bobbynak jobb klímára van szüksége. Csütörtökön elutazott egy hónapra egy rokonunkhoz Floridába.

Mrs. Pagett ismét meglepettnek látszik.

– Florida? – kérdezi, és felírja a blokkfüzetébe.

– Igen – mondja anya elbűvölő mosollyal. – És a következő félév végéig kikérjük Bobbyt az iskolából. Tudja, a félév végi vizsgákat lekéste, és annyi mulasztást kellene bepótolnia, hogy nem szeretnénk ezzel megterhelni jelenlegi állapotában. Ez sok volna neki, és úgy véljük, hogy az egészség előbbre való.

A hölgy szorgosan jegyez a blokkfüzetbe, és bólogat.

– Tökéletesen igaz. És merre lesz Floridában?

– Lent, egészen délen, ahol tiszta és meleg idő van.

A hölgy a homlokát ráncolja, de ír tovább, és fel se nézve megkérdi:

– És mikorra számítható, hogy Bobby visszatér az otthonába? Anya mosolyog, és könnyedén megvonja a vállát.

– Nehéz pontosan megmondani. Addig semmiképp sem, amíg az egészsége tökéletesen helyre nem áll. Nos, Mrs. Pagett, kíván-e tudni még valamit?

A hölgy felnéz anya arcába, a szeme enyhén összeszűkül, ajka elkeskenyedik. Hallgat, és a csöndben kérdések úszkálnak, mint például: „És pontosan hol tartózkodik a fiú?”, vagy „Mit gondol, mennyi időbe telik házkutatási engedélyt szereznem?, vagy „Ugye tudja, hogy ezzel nincs vége az ügynek?”

A hölgy lehajol, aktatáskájába teszi a füzetét és a tollát. Kattannak a zárak, ő felegyenesedik, anya arcába néz, és csak ennyit mond:

– Egyelőre ennyi elég lesz, Mrs. Phillips. Köszönöm, hogy az idejét rám szánta.

Anya állja a tekintetét, és mosolyog. Mindketten tudják, hogy vége az első menetnek. És ezt anya nyerte meg.

– Szívesen tettem. Minden jót, Mrs. Pagett.

Amikor a hölgy lépteinek zaja elhal odakint, anya megfordul, és halkan szól:

– Bobby!

– Itt vagyok, anya – mondom. – Illetve Floridában. Óriási!

– Hallom a hangodból, hogy vigyorogsz, Bobby, pedig nincs okod rá. Ez itt nem tréfadolog. – Odasiet a nappali csipkefüggönyéhez, és kiles rajta. – Ezek olyanok, mint a pitbull. Nézz csak oda!

Kilesek a válla fölött, és látom, hogy a szomszéd ajtó előtt a szociális védőnő Mrs. Trenttel beszél és jegyzeteket készít.

– A hölgy kézhez kapta az ügyet. És ez az ügy te vagy, Bobby, meg a szüleid. Az iskolanővér meg az egészségügyi hivatal meg a család- és gyermekvédelmi ügyosztály összedugta a bölcs fejét egy eltűnt fiú ügyében, és addig nem nyugszanak, amíg meg nem tudják, amit tudni akarnak. Szóval nem vicc ez.

Szerintem pedig elég vicces.

– Miért, mit képzelnek? Hogy megöltetek, és bedugtatok a szekrénybe, vagy elástatok a pincébe? Ugyan, anya, legyen eszed!

Anya azonban nem mosolyog. Az arca olyan sápadt, hogy a sárga foltok a szeme alatt ragyognak, mint az aranymálinkó. Az ajka keskeny, a szava szigorú.

– Nem, Robert, neked kell észre térned! Nem érted a helyzetet. Ezek nem tréfálnak. Ők az állam. Valódi hatalom van a kezükben, és nem félnek használni ezt a hatalmat. Valóban vannak gyerekek, akik bántalmat szenvednek a szüleiktől vagy másoktól, és szükség van olyanokra, akik jogszerűen felléphetnek az érdekükben, ha gyanú merül fel. És e pillanatban a mi ügyünk elég gyanúsnak hat. És egy csöppet sem csodálnám, ha ez a nő és vele a hat legmarkosabb zsaru Chicagóból egy óra múlva itt teremne egy házkutatási engedéllyel, amelynek birtokában darabokra szedhetik a házat, hogy egy Bobby Phillips nevű, tizenöt éves, fehér bőrű fiút megtaláljanak, akit Mrs. Trent látott utoljára kiszállni egy taxiból azon az estén, amikor a szülei autóbalesetet szenvedtek, ráadásul amikor anyja közlése szerint súlyos influenza miatt nem ment iskolába, tehát otthon kellett feküdnie. Tehát ne nevess az egészen, mert alaposan benne vagyunk a csávában, és ez főleg rád nézve veszélyes. Nem akarom, hogy ezek elvegyenek tőlem. Most pedig rögtön felhívom Ethel nénit.

És rohan a telefonhoz, felhívja a nagynénjét, és a lelkére köti, hogy bárki bárhonnan felhívja és Bobbyról tudakozódik, mondja azt, hogy március tizenharmadika óta nála tartózkodom, és hogy vonaton érkeztem. Vagy még jobb, ha néhány hétre átállítja a telefonját üzenetrögzítésre, mert ha senkivel nem beszél személyesen, akkor nem vádolhatják valótlan kijelentéssel. És még jobb volna bejelentkezni néhány hétre egy csinos kis szállodába a lánykori nevén, persze a mi költségünkre, ha nincs ellene kifogása. Minket pedig ne a vonalas készülékünkön hívjon, hanem a mobilunkon.

Ethel néni persze kíváncsi a miértre, és anya úgy dönt, hogy nem tagadhatja meg tőle. Három percet szán rá, hogy dióhéjban elmondja, miért kénytelen Bobby bujkálni a törvény elől.

Eddig Ethel néni az első, aki nem kap frászt egy láthatatlan kamaszfiú gondolatától. Inkább olyasmit mond, hogy „ejnye, egyszer azért iderepülhetne a fiú, hogy a bridzspartnerem legyen”. Így tehát már Ethel dédnagynéni is tudója a nagy titoknak.

Egy dologban azonban tévedett anya. Abban, hogy a szociális nővér egy óra múlva lehet itt az engedéllyel, hogy darabjaira szedje a házat. Mint hamar kiderül, Mrs. Pagettnek negyvenöt perc sem kell ehhez.