HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
 Az öngyilkosság

A te­le­fon­ér­te­sí­tes épp ak­kor ér­ke­zett, ami­kor Po­i­rót le­te­le­pe­dett reg­ge­li ká­vé­ja és kif­li­je mel­lé.

Fel­emel­te a kagy­lót, és Batt­le hang­ját hal­lot­ta.

– M. Po­i­rot?

– Igen. Qu’est-ce qu’il y a?[41]

Már a fő­fel­ügye­lő hang­já­ból tud­ta, hogy va­la­mi tör­tént. A sa­ját ho­má­lyos ag­go­dal­ma is vissza­tért.

– Gyor­san, ba­rá­tom! Mond­ja már!

– Mrs. Lor­ri­mer.

– Igen? Mi van vele?

– Mi az ör­dö­göt mon­dott neki teg­nap, vagy ő mit mon­dott ma­gá­nak? Maga ugyan­is sem­mit sem mon­dott el, il­let­ve azt su­gall­ta ne­kem, hogy a Me­re­dith lány­ra kell össz­pon­to­sí­ta­nunk.

– Mi tör­tént? – kér­dez­te hal­kan Po­i­rot.

– Ön­gyil­kos lett.

– Mrs. Lor­ri­mer ön­gyil­kos lett?

– Igen. Ál­lí­tó­lag az utób­bi idő­ben na­gyon de­presszi­ós volt, már nem is ha­son­lí­tott ko­ráb­bi ön­ma­gá­ra. Az or­vo­sa va­la­mi al­ta­tót írt fel neki. Teg­nap este túl nagy ada­got vett be.

Po­i­rot mé­lyet só­haj­tott.

– Sem­mi nem utal… bal­eset­re?

– A vi­lá­gon sem­mi. Kris­tály­tisz­ta ügy. Mind a há­rom­nak ha­gyott le­ve­let.

– Mi­lyen há­rom­nak?

– A má­sik há­rom­nak, Ro­berts­nek, Des­pard­nak és Me­re­dith kis­asszony­nak. Rop­pant őszin­te volt, nem ker­telt. Tu­dat­ni akar­ta ve­lük, hogy vége en­nek a ku­tya­ko­mé­di­á­nak, hogy ő gyil­kol­ta meg Sha­i­ta­nát, és mind­hár­mó­juk­tól el­né­zést kér a kel­le­met­len­sé­ge­kért és a bosszú­sá­gért. Tel­je­sen nyu­godt, úgy is mond­hat­nám, üz­le­ti han­gú bú­csú­le­ve­lek. Jel­lem­ző­ek erre az asszony­ra. Hi­szen min­dig olyan hig­gadt volt.

Po­i­rot né­hány per­cig nem fe­lelt.

Te­hát ez volt Mrs. Lor­ri­mer utol­só sza­va. Vé­gül még­is úgy dön­tött, hogy meg­vé­di Anne Me­re­ditht. A gyors és fáj­da­lom­men­tes ha­lált vá­lasz­tot­ta, a hosszú­ra nyú­ló, fáj­dal­mas hal­dok­lás he­lyett, és utol­só tet­te is ön­zet­len volt – meg­men­ti a lányt, aki­vel a ro­kon­szenv lát­ha­tat­lan szá­lai kö­töt­ték össze. És az egé­szet kö­nyör­te­len szak­ér­te­lem­mel ter­vez­te el és va­ló­sí­tot­ta meg – ön­gyil­kos­sá­gát mind­há­rom érin­tett fél­nek gon­do­san be­je­len­ti. Mi­cso­da asszony! Po­i­rot cso­dá­la­ta nőt­tön-nőtt. Mennyi­re jel­lem­ző rá ez a tisz­ta el­tö­kélt­ség, az el­gon­do­lá­sá­hoz való ra­gasz­ko­dás!

Po­i­rot úgy vél­te, si­ke­rült meg­győz­nie, ám az asszony szí­ve­seb­ben hitt ön­ma­gá­nak. Na­gyon erős volt az aka­ra­ta.

Batt­le hang­ja fél­be­sza­kí­tot­ta el­mél­ke­dé­sét.

– Mi az ör­dö­göt mon­dott neki teg­nap? Sze­rin­tem meg­ijesz­tet­te, és íme, ez lett az ered­mény! De ne­kem azt mond­ta, a be­szél­ge­té­sük­ből az de­rült ki, hogy a Me­re­dith lány tet­te.

Po­i­rot is­mét el­hall­ga­tott né­hány perc­re. Úgy érez­te, hogy hol­tá­ban Mrs. Lor­ri­mer hall­ga­tás­ra kö­te­le­zi – ami­re éle­té­ben nem lett vol­na ké­pes.

– Té­ved­tem – nyög­te ki vé­gül.

Ez szo­kat­la­nul hang­zott tőle, és nem is volt ép­pen ínyé­re ez a szó.

– Szó­val té­ve­dett, mi? – kér­dez­te Batt­le. – Mrs. Lor­ri­mer bi­zo­nyá­ra azt gon­dol­ta, hogy maga őt gya­nú­sít­ja. Sze­ren­csét­len do­log, hogy hagy­tuk ki­csúsz­ni a ke­zünk­ből.

– Sem­mit sem le­he­tett vol­na rá­bi­zo­nyí­ta­ni – mond­ta erre Po­i­rot.

– Eb­ben va­ló­szí­nű­leg iga­za van… Ta­lán így a leg­jobb. Ugye ezt azért maga sem akar­ta, M. Po­i­rot?

Po­i­rot mél­tat­lan­kod­va vissza­uta­sí­tot­ta a fel­té­te­le­zést, majd hig­gad­tan így szólt: – Mond­ja el pon­to­san, mi tör­tént.

– Ro­berts nyolc óra előtt bon­tot­ta fel a le­ve­let. Nyom­ban be­ült a ko­csi­já­ba, a szo­ba­lá­nyá­nak pe­dig meg­hagy­ta, hogy ér­te­sít­sen ben­nün­ket, amit az meg is tett. Ami­kor a ház­hoz ért, ki­de­rült, hogy Mrs. Lor­ri­mer­nél még nem járt sen­ki, erre fel­ro­hant a há­ló­szo­bá­já­ba, de már ké­sőn ér­ke­zett. Pró­bál­ko­zott mes­ter­sé­ges lég­zés­sel is, de sem­mi­re sem ment vele. A bűn­ügyi or­vos­szak­ér­tő nem sok­kal utá­na ér­ke­zett, és meg­erő­sí­tet­te Ro­berts di­ag­nó­zi­sát.

– Mi volt az az al­ta­tó?

– Azt hi­szem, ve­ro­nál. Min­den­eset­re va­la­mi bar­bi­tu­rát. Az ágya mel­lett ta­lál­ták egy üveg­ben.

– És a má­sik ket­tő? Azok nem pró­bál­tak meg kap­cso­lat­ba lép­ni ma­gá­val?

– Des­pard vi­dé­ken van. Még nem lát­hat­ta a ma reg­ge­li pos­tát.

– És Me­re­dith kis­asszony?

– Épp az előbb hív­tam fel te­le­fo­non.

– Eh bien?

– Né­hány perc­cel a hí­vá­som előtt bon­tot­ta fel a bo­rí­té­kot. Vi­dé­ken ugyan­is ké­sőbb kéz­be­sí­tik a le­ve­le­ket.

– És mit szólt?

– Tel­je­sen nor­má­li­san re­a­gált. Fi­no­man lep­lez­te ha­tal­mas meg­könnyeb­bü­lé­sét. Meg volt döb­ben­ve, és na­gyon el­szo­mo­ro­dott.

Po­i­rot rö­vid hall­ga­tás után fel­tet­te a kér­dést:

– És maga most hol van, ba­rá­tom?

– Mrs. Lor­ri­mer há­zá­ban.

– Bien. Azon­nal in­du­lok…

Az elő­szo­bá­ban dr. Ro­berts­be üt­kö­zött, aki ép­pen tá­voz­ni ké­szült. Szó­vi­rá­gok­kal ékes mo­do­rát ezen a reg­ge­len el­hagy­ta. Sá­padt volt és fel­dúlt.

– Ször­nyű­sé­ges eset, M. Po­i­rot. A ma­gam szem­pont­já­ból… két­ség­te­le­nül meg­könnyeb­bü­lést ho­zott, de az igaz­ság az, hogy na­gyon meg­rá­zott a do­log. Egy per­cig sem gon­dol­tam vol­na, hogy Mrs. Lor­ri­mer szúr­ta le Mr. Sha­i­ta­nát. Ez na­gyon nagy meg­le­pe­tést je­len­tett szá­mom­ra.

– Az én szá­mom­ra is.

– Egy ilyen csen­des, jó mo­do­rú, tar­tóz­ko­dó asszony… Szin­te hi­he­tet­len, hogy ilyes­mi­re ra­gad­tat­ta ma­gát. Va­jon mi volt az in­dí­té­ka? Ezt most már soha nem fog­juk meg­tud­ni. Pe­dig, be kell vall­jam, na­gyon fur­dal­ja az ol­da­la­mat.

– Nyil­ván nagy kő esett le a szí­vé­ről.

– Igen, ezt nem ta­ga­dom. Kép­mu­ta­tó va­gyok, ha nem is­me­rem be. Nem ép­pen kel­le­mes, ha az em­bert gyil­kos­ság­gal vá­dol­ják. Ami pe­dig ezt a sze­gény asszonyt il­le­ti, ez volt szá­má­ra a leg­jobb meg­ol­dás.

– Nyil­ván ő maga is így gon­dol­ta.

Ro­berts bó­lin­tott.

– Va­ló­szí­nű­leg bűn­tu­dat­ból tet­te – mond­ta, majd el­ment.

Po­i­rot el­gon­dol­kod­va in­gat­ta a fe­jét. Az or­vos fél­re­ér­tel­mez­te a hely­ze­tet. Mrs. Lor­ri­mer nem bűn­tu­dat­ból ve­tett vé­get az éle­té­nek. Fel­fe­lé me­net a lép­csőn meg­állt, és né­hány vi­gasz­ta­ló szót mon­dott az idő­secs­ke szo­ba­lány­nak, aki hal­kan sír­do­gált.

– Olyan ret­te­ne­tes ez, uram! Olyan ret­te­ne­tes! Mind­annyi­an úgy sze­ret­tük! És ami­kor teg­nap maga itt te­á­zott, még min­den olyan csön­des és bé­kés volt. Ma meg ha­lott. Míg élek, nem fe­lej­tem el ezt a reg­gelt. Az úr ve­szet­tül nyom­ta a csen­gőt. Leg­alább há­rom­szor meg­nyom­ta, míg ki­ér­tem. „Hol van az úr­nő­je?” or­dí­tot­ta. Alig bír­tam vá­la­szol­ni, annyi­ra meg­ré­mül­tem. Tud­ja, mi hí­vás nél­kül soha nem men­tünk be a há­ló­szo­bá­ba, csak ha az asszo­nyom csen­ge­tett – ez volt az uta­sí­tá­sa. És ezért egy szót sem ér­tet­tem az egész­ből. És a dok­tor az­u­tán meg­kér­dez­te, hol a szo­bá­ja, majd fel­ro­hant a lép­csőn, én a sar­ká­ban, és meg­mu­tat­tam neki az aj­tót, ő meg ko­po­gás nél­kül be­ron­tott, egy pil­lan­tást ve­tett az asszo­nyom­ra, aki ott fe­küdt az ágyá­ban, és azt mond­ta, „Már késő”. Ha­lott volt. Ak­kor el­kül­dött en­gem ko­nyakért meg for­ró ví­zért, és min­dent meg­tett, hogy fel­élessze, de nem si­ke­rült neki. És ak­kor jött a rend­őr­ség is – és tud­ja, uram, annyi­ra íz­lés­te­len ez az egész. Mrs. Lor­ri­mer­nek biz­to­san nem tet­szett vol­na. Mi­ért jött a rend­őr­ség? Még ha bal­eset tör­tént is, vagy ha, mond­juk, sze­gény asszo­nyom vé­let­le­nül túl sok al­ta­tót vett is be, ak­kor sincs sem­mi kö­zük hoz­zá.

Po­i­rot nem vá­la­szolt a kér­dés­re.

– Teg­nap este úgy vi­sel­ke­dett az asszo­nya, ahogy szo­kott? – kér­dez­te. – Nem lát­szott nyug­ta­lan­nak vagy szo­mo­rú­nak?

– Nem, uram, én nem vet­tem ész­re. Bár fá­radt volt, és azt hi­szem, fáj­dal­mai is le­het­tek. Mos­ta­ná­ban ugyan­is nem volt túl jól.

– Tu­dok róla..

A hang­já­ban meg­nyil­vá­nu­ló együtt­ér­zés­től a szo­ba­lány még be­szé­de­seb­bé vált…

– Tud­ja, uram, ő nem volt az a pa­nasz­ko­dós faj­ta, de egy ide­je a sza­kács­nő is meg én is na­gyon ag­gód­tunk érte. Már nem volt olyan te­vé­keny, mint va­la­mi­kor, és min­den­től na­gyon ha­mar el­fá­radt. Azt hi­szem, az ifjú hölgy, aki maga után ér­ke­zett, már túl sok volt neki.

Po­i­rot már épp el akart in­dul­ni, de erre vissza­for­dult. – Az ifjú hölgy? Járt itt teg­nap este egy ifjú hölgy?

– Igen, uram. Rög­tön a maga tá­vo­zá­sa után. Me­re­dith kis­asszony­nak hív­ták.

– So­ká­ig ma­radt?

– Úgy egy órát, uram.

Po­i­rot rö­vid szü­net után azt kér­dez­te:

– És az­u­tán?

– Az asszo­nyom le­fe­küdt. Az ágy­ba kér­te a va­cso­rát. Azt mond­ta, fá­radt.

Po­i­rot is­mét el­hall­ga­tott egy rö­vid idő­re, mi­előtt fel­tet­te vol­na a kö­vet­ke­ző kér­dést.

– Tud ar­ról, hogy az asszo­nya le­ve­let írt teg­nap este?

– Úgy érti, mi­után le­fe­küdt? Nem, uram, nem hi­szem.

– De nem tud­ja biz­to­san?.

– Az elő­szo­bá­ban az asz­ta­lon volt né­hány pos­tá­zás­ra váró le­vél. Mi­előtt este be­zár­tuk az aj­tót, min­dig el­vit­tük a pos­tát. De úgy em­lék­szem, azo­kat a nap fo­lya­mán írta.

– Hány le­vél volt?

– Ket­tő vagy há­rom, uram. Nem em­lék­szem pon­to­san. Ta­lán há­rom.

– Maga vagy a sza­kács­nő, már úgy ér­tem, ame­lyi­kük pos­táz­ta őket, nem néz­te meg vé­let­le­nül, kik­nek írt Mrs. Lor­ri­mer? Ké­rem, ne sér­tőd­jék meg a kér­dé­se­men. Ez a rész­let rop­pant fon­tos.

– Ma­gam vit­tem őket a pos­tá­ra, uram. A leg­fel­ső biz­to­san a Fort­num és Ma­son cég­nek ment. A töb­bit nem tu­dom.

Az asszony hang­ja őszin­té­nek tet­szett.

– Biz­tos ben­ne, hogy nem volt há­rom­nál több le­vél?

– Igen, uram.

Po­i­rot ko­mo­ran bó­lin­tott: is­mét el­in­dult el­fe­lé. Majd azt mond­ta:

– Gon­do­lom, azt tud­ja, hogy az asszo­nya al­ta­tót sze­dett?

– Igen, uram, dr. Lang írta fel neki.

– Hol tar­tot­ta az al­ta­tót?

– A há­ló­szo­bá­ban, a kis­szek­rény­ben.

Po­i­rot nem kér­de­zős­kö­dött töb­bet. Igen ko­mor arc­cal ment fel a lép­csőn.

Az eme­le­ten Batt­le üd­vö­zöl­te. A fő­fel­ügye­lő nyug­ta­lan­nak és haj­szolt­nak lát­szott.

– Örü­lök, hogy el­jött, M. Po­i­rot. En­ged­je meg, hogy be­mu­tas­sam dr. Da­vid­sont.

Po­i­rot ke­zet fo­gott az or­vos­szak­ér­tő­vel.

– Nem sze­gő­dött hoz­zánk a sze­ren­cse – mond­ta a ma­gas, kis­sé me­lan­ko­li­kus fér­fiú. – Ha egy-két órá­val ha­ma­rabb ér­ke­zünk, még meg­ment­het­tük vol­na.

– Hát… – mond­ta Batt­le… – Hi­va­ta­lo­san ugyan nem mond­ha­tok ilyet, de ma­gán­em­ber­ként ki kell je­len­te­nem, nem saj­ná­lom. Iga­zi úr­hölgy volt!.. Fo­gal­mam sincs, mi oka le­he­tett Sha­i­ta­nát meg­öl­ni, de a tet­té­ért így fel­ol­do­zást nyert.

– És kü­lön­ben sem tud­ni – tet­te hoz­zá Po­i­rot –, hogy meg­ér­te vol­na-e a tár­gya­lást. Sú­lyos be­teg volt.

Az or­vos­szak­ér­tő bó­lin­tott.

– Tel­je­sen iga­za van. Va­ló­szí­nű­leg így a leg­jobb min­den­ki­nek.

El­in­dult le­fe­lé a lép­csőn. Batt­le a nyo­má­ban.

– Egy perc tü­rel­met, dok­tor!

Po­i­rot keze már a há­ló­szo­ba ki­lin­csén volt, ami­kor meg­kér­dez­te: – Be­me­he­tek?

Batt­le bó­lin­tott.

– Nyu­god­tan. Mi már vé­gez­tünk.

Po­i­rot be­lé­pett a szo­bá­ba, és be­zár­ta maga mö­gött az aj­tót. Oda­ment az ágy­hoz, meg­állt, és néz­te a nyu­godt, ha­lott ar­cot. Va­jon ez az asszony azért vá­lasz­tot­ta a ha­lált, mert ez­zel az utol­só, el­szánt erő­fe­szí­tés­sel tu­dott csak meg­men­te­ni egy fi­a­tal lányt a ha­lál­tól és a gya­lá­zat­tól – avagy egy má­sik, bal­jó­sabb ma­gya­rá­zat lé­te­zik?

Bi­zo­nyos té­nyek…

Hir­te­len le­ha­jolt, és kö­ze­lebb­ről szem­ügy­re vett a ha­lott asszony kar­ján egy sö­tét, el­szí­ne­ző­dött hor­zso­lást. Utá­na fel­egye­ne­se­dett. A sze­mé­ben kü­lö­nös fény csil­lant meg, ame­lyet kö­ze­li is­me­rő­sei ki­vé­tel nél­kül mind fel­is­mer­tek vol­na. Gyor­san ki­ment a szo­bá­ból, és le­si­e­tett a lép­csőn. Batt­le és egyik be­osz­tott­ja a te­le­fon mel­lett állt. Az utób­bi épp ak­kor tet­te le a kagy­lót, és azt mond­ta:

– Még nem ért vissza, uram.

– Még min­dig Des­par­dot ke­res­sük – ma­gya­ráz­ta Batt­le.

– Ő is ka­pott le­ve­let.

Po­i­rot egy lát­szó­lag lé­nyeg­te­len kér­dést tett fel:

– Dr. Ro­berts reg­ge­li után jött ide?

Batt­le csak bá­mult.

– Nem, ha jól em­lék­szem, azt mond­ta, üres gyo­mor­ral jött.

– Ak­kor most ott­hon van. Ott el­ér­het­jük.

– De mi­ért?

De Po­i­rot már­is tár­csáz­ta a szá­mot.

– Dr. Ro­berts? Dr. Ro­berts be­szél? Mais oui,[42] itt Po­i­rot. Csak egyet­len kér­dés. Jól is­me­ri Mrs. Lor­ri­mer kéz­írá­sát?

– Mrs. Lor­ri­mer kéz­írá­sát? Nem, soha nem lát­tam.

– Je vous re­mer­cie.[43]

Po­i­rot gyor­san le­tet­te a kagy­lót.

Batt­le még min­dig ér­tet­le­nül bá­mult rá.

– Mi ez az egész, M. Po­i­rot?

Po­i­rot meg­fog­ta a kar­ját.

– Fi­gyel­jen ide, ba­rá­tom. Né­hány perc­cel az­u­tán, hogy teg­nap el­tá­voz­tam in­nen, meg­ér­ke­zett Anne Me­re­dith. Lát­tam is, amint fel­megy a lép­csőn, de nem vol­tam ben­ne biz­tos, hogy ő az. Az ő tá­vo­zá­sa után Mrs. Lor­ri­mer nyom­ban le­fe­küdt. A szo­ba­lány nem tud róla, hogy le­ve­le­ket írt vol­na És jó okom van fel­té­te­lez­ni: amit majd maga is meg­ért, ha el­me­sé­lem az egész his­tó­ri­át, hogy a lá­to­ga­tá­so­mat meg­elő­ző­en nem ír­ha­tott há­rom le­ve­let. Mi­kor írta hát a le­ve­le­ket?

– Mi­után a cse­lé­dek le­fe­küd­tek? – ta­lál­gat­ta Batt­le. – Fel­kelt és maga adta fel őket.

– Le­het­sé­ges, ám van meg egy meg­ol­dás. Még­pe­dig az, hogy nem is ő írta a le­ve­le­ket.

Batt­le el­is­me­rő­en füttyen­tett.

– Uram­is­ten, csak nem gon­dol­ja…

Meg­csör­rent a te­le­fon. Az őr­mes­ter fel­vet­te a kagy­lót, egy per­cig hall­ga­tott, majd Batt­le-hez for­dult.

– O’Conn­or őr­mes­ter hív­ja Des­pard la­ká­sá­ról, uram. Des­pard min­den jel sze­rint, Wal­ling­ford-on-Thames­be uta­zott.

Po­i­rot meg­ra­gad­ta Batt­le kar­ját.

– Gyor­san! Si­es­sünk, ba­rá­tom! Ne­künk is oda kell men­nünk! Meg kell mon­da­nom ma­gá­nak, egy csep­pet sem va­gyok nyu­godt. Le­het, hogy nem ez a vége. Biz­tos­ra ve­szem, hogy az az ifjú hölgy rop­pant ve­szé­lyes.