TIZENKILENCEDIK FEJEZET
 Tanácskozás

Po­i­rot szo­bá­já­ban meg­szó­lalt a te­le­fon.

– Itt O’Conn­or őr­mes­ter be­szél. – mond­ta egy tisz­te­let­tu­dó hang. – Batt­le fő­fel­ügye­lő üd­vöz­li, uram, és kér­dez­te­ti, ide tud­na-e jön­ni fél ti­zen­ket­tő­re a Scot­land Yard­ra.

Po­i­rot igent mon­dott, mire az őr­mes­ter le­tet­te a kagy­lót.

A taxi pont fél ti­zen­ket­tő­kor ka­nya­ro­dott az Új Scot­land Yard épü­le­te elé. Po­i­rot ki­ká­szá­ló­dott, és nyom­ban Mrs. Oli­ver-rel ta­lál­ta ma­gát szem­ben.

– Mennyi­re örü­lök, M. Po­i­rot! Haj­lan­dó len­ne meg­men­te­ni?

– Enc­han­té[18], ma­dame. Mi­ben se­gít­he­tek?

– Fi­zes­se ki he­lyet­tem a ta­xit, ké­rem. Fo­gal­mam sincs, ho­gyan tör­tént, de vé­let­le­nül azt a tás­ká­mat hoz­tam ma­gam­mal, ame­lyik­ben a kül­föl­di pén­ze­ket tar­tom, a so­főr meg egy­sze­rű­en nem haj­lan­dó se lí­rát, se fran­kot, se már­kát el­fo­gad­ni.

Po­i­rot lo­va­gi­a­san ap­ró­pénz után ku­ta­tott, majd Mrs. Oli­ver­rel együtt be­lé­pett az épü­let­be.

Batt­le fő­fel­ügye­lő szo­bá­já­ba ve­zet­ték őket. Batt­le az író­asz­ta­la mö­gött ült, és az arca me­re­vebb volt, mint va­la­ha.

– Mint egy mo­dern szo­bor – súg­ta Po­i­rot fü­lé­be Mrs. Oli­ver.

Batt­le fel­állt, mind­ket­te­jük­kel ke­zet fo­gott, majd le­ült.

– Úgy vél­tem, ide­je, hogy be­szél­ges­sünk – mond­ta. – Nyil­ván kí­ván­csi­ak, mire ju­tot­tam, én meg arra, hogy ma­guk mit vé­gez­tek. Már csak Race ez­re­des­re vá­runk, és ak­kor…

Ab­ban a pil­la­nat­ban már nyílt is az ajtó, és be­lé­pett az ez­re­des.

– Bo­csás­sa meg a ké­sé­se­met, Batt­le. Jó na­pot, Mrs. Oli­ver. Üd­vöz­löm, Po­i­rot. Re­mé­lem, nem vá­ra­koz­tat­tam meg na­gyon ma­gu­kat. Hol­nap uta­zom, és ezer­nyi el­in­téz­ni­va­lóm van még.

– Hova uta­zik? – kí­ván­csis­ko­dott Mrs. Oli­ver.

– Egy kis be­lu­dzsisz­tá­ni va­dá­szat­ra.

Po­i­rot gú­nyo­san mo­soly­gott.

– Szó­val va­la­mi kis fel­for­du­lás van ar­ra­fe­lé? Azért le­gyen na­gyon óva­tos.

– Igyek­szem – fe­lel­te ko­mo­ran Race, ám a sze­me mo­soly­gott.

– Meg­tu­dott va­la­mit, uram? – kér­dez­te Batt­le.

– Min­dent meg­sze­rez­tem Des­pard­ról. Íme.

Oda­nyúj­tott egy ha­lom pa­pírt.

– Ren­ge­teg adat és hely­szín. Úgy vé­lem, a zöme tel­je­sen lé­nyeg­te­len. Sem­mi sincs ben­ne, ami fel­hoz­ha­tó vol­na el­le­ne. Ke­mény fic­kó. Fedd­he­tet­len hírű. Na­gyon fe­gyel­me­zett. A benn­szü­löt­tek min­de­nütt sze­re­tik és tisz­te­lik. Af­ri­ká­ban, ahol ked­ve­lik a ne­héz­kes és hosszú ne­ve­ket, „A szót­lan és igaz­sá­gos fe­hér em­ber”-nek hív­ják. A fe­hé­rek kö­zött az a vé­le­mény róla, hogy Des­pard pak­ka sza­hib[19]. Re­mek lö­vész, hig­gadt elme. Szé­les lá­tó­kö­rű és meg­bíz­ha­tó.

Batt­let nem ha­tot­ta meg a dics­him­nusz.

– Tör­tént kö­rü­löt­te vá­rat­lan ha­lál­eset? – kér­dez­te.

– Kü­lö­nös fi­gyel­met for­dí­tot­tam erre a kér­dés­re. Egy al­ka­lom­mal nagy hős­tet­tet haj­tott vég­re! Egy ba­rát­ját meg­men­tet­te a tá­ma­dó orosz­lán­tól.

Batt­le fel­só­haj­tott.

– Nem hős­tet­tek­ről aka­rok tud­ni!

– Szí­vós egy alak maga, Batt­le. Csu­pán egyet­len ese­ményt si­ke­rült fel­de­rí­te­nem, ame­lyik meg­fe­lel az íz­lé­sé­nek. Des­pard el­kí­sér­te Lux­mo­re pro­fesszort, a hí­res bo­ta­ni­kust és a fe­le­sé­gét Dél-Ame­ri­ka ős­er­de­i­be. A pro­fesszor láz­ro­ham­ban meg­halt és va­la­hol az Ama­zo­nas men­ti dzsun­gel­ben te­met­ték el.

– Láz­ro­ham­ban?

– Igen. De őszin­te le­szek ma­gá­hoz. Az egyik he­lyi kí­sé­rő (akit mel­les­leg lo­pá­sért el­bo­csá­tot­tak) azt a plety­kát ter­jesz­tet­te, hogy a pro­fesszor nem láz­ro­ham­ban halt meg, ha­nem le­lőt­ték. Ám ezt a plety­kát soha sen­ki nem vet­te ko­mo­lyan.

– Ta­lán ide­je ezen vál­toz­tat­ni.

Race a fe­jét ráz­ta.

– Csak a té­nye­ket kö­zöl­tem ma­gá­val. Maga tud­ni akar­ta őket, és eh­hez joga is van, de én a fe­je­met te­szem rá, hogy azon az es­tén nem Des­pard haj­tot­ta vég­re azt a ször­nyű tet­tet. Ő ugyan­is tisz­tes­sé­ges em­ber, Batt­le.

– Úgy érti, kép­te­len a gyil­kos­ság­ra?

Race ez­re­des té­to­váz­ni lát­szott.

– Igen, azt hi­szem, kép­te­len arra, amit én gyil­kos­ság­nak ne­ve­zek.

– De ké­pes el­ten­ni va­la­kit láb alól, ha erre jó és ele­gen­dő oka van. Erre cé­loz?

– Ki­zá­ró­lag ak­kor, ha va­ló­ban ala­pos oka van rá.

Batt­le meg­ráz­ta a fe­jét.

– Azért még­is kép­te­len­ség, hogy az em­be­rek má­sok fe­lett ítél­kez­nek, és ma­guk szab­ják meg a tör­vényt!

– Tud­ja, Batt­le, ilyes­mi elő­for­dul­hat.

– Sze­rin­tem pe­dig nem vol­na sza­bad elő­for­dul­nia. Mi er­ről a vé­le­mé­nye, M. Po­i­rot?

– Én ma­gá­val ér­tek egyet, Batt­le. Min­dig rosszal­lot­tam a gyil­kos­sá­got.

– Mi­lyen bá­jo­san fo­gal­maz – mond­ta Mrs. Oli­ver – Mint­ha ép­pen­ség­gel ró­ka­va­dá­szat­ról vol­na szó, vagy kó­csag­tol­lak be­szer­zé­sé­ről, női ka­la­pok szá­má­ra. Nem gon­dol­ja, hogy van­nak olyan em­be­rek, aki­ket meg kel­le­ne gyil­kol­ni?

– Ez elég va­ló­szí­nű.

– Hát ak­kor?

– Azt hi­szem, fél­re­ért. Nem annyi­ra az ál­do­zat fog­lal­koz­tat, mint in­kább a tett ha­tá­sa a gyil­kos jel­le­mé­nek ala­ku­lá­sá­ra.

– És a há­bo­rú?

– A há­bo­rú­ban nincs he­lye ma­gán­jel­le­gű íté­let­nek. Ezért is olyan ve­szé­lyes. Ha az em­ber­ben egy­szer ki­ala­kult az a kény­szer­kép­zet, hogy csak ő tud­ja, ki él­he­tés ki nem, fél­úton van afe­lé, hogy a le­he­tő leg­ve­szé­lye­sebb gyil­kos vál­jék be­lő­le, ar­ro­gáns bű­nö­ző, aki nem a ha­szo­nért, ha­nem az el­vért gyil­kol. Olyas­va­la­ki, aki bi­to­rol­ja le bon Dieu[20] jo­ga­it.

Race ez­re­des fel­állt.

– Na­gyon saj­ná­lom, de men­nem kell. Ren­ge­teg a dol­gom. Na­gyon kí­ván­csi va­gyok, ho­gyan vég­ző­dik ez a his­tó­ria, bár az sem lep­ne meg, ha be sem fe­je­ződ­ne. Még ha ki­nyo­moz­zák is a tet­test, csak­nem le­he­tet­len lesz rá­bi­zo­nyí­ta­ni. Meg­sze­rez­tem a kért ada­to­kat, de vé­le­mé­nyem sze­rint nem Des­pard az el­kö­ve­tő. Sze­rin­tem soha nem kö­ve­tett el gyil­kos­sá­got. Le­het­sé­ges, hogy Sha­i­ta­ná­nak a fü­lé­be ju­tott a Lux­mo­re pro­fesszor ha­lá­la kö­rü­li plety­ka, de en­nek, ér­zé­sem sze­rint, nincs sem­mi alap­ja. Des­pard tisz­tes­sé­ges em­ber, nem hi­szem, hogy va­la­ha is gyil­kolt vol­na. Ez a vé­le­mé­nyem. Már­pe­dig van némi em­ber­is­me­re­tem.

– Mi­lyen asszony Mrs. Lux­mo­re? – kér­dez­te Batt­le.

– Lon­don­ban él, úgy­hogy nyu­god­tan fel­ke­res­he­ti. Az egyik pa­pí­ron raj­ta van a lak­cí­me. Va­la­hol Ken­sing­ton déli ré­szén la­kik. De is­mét­lem: nem Des­pard volt a tet­tes.

Ez­zel Race ez­re­des tá­vo­zott a szo­bá­ból, egy va­dász ru­gal­mas, egy­szer­s­mind hang­ta­lan lép­te­i­vel.

Batt­le el­gon­dol­kod­va bó­lin­tott.

– Va­ló­szí­nű­leg iga­za van – mond­ta. – Race ez­re­des ki­vá­ló em­ber­is­me­rő. De ak­kor sem ve­he­tünk sem­mit biz­tos­ra.

Vé­gig­bön­gé­szett egy pa­pír­hal­mot, ame­lyet Race az asz­ta­lá­ra ra­kott, s oly­kor fel­írt va­la­mit egy jegy­zet­tömb­re.

– Nos, Batt­le fő­fel­ügye­lő – kér­dez­te Mrs. Oli­ver – el­me­sé­li ne­künk, mire ju­tott?

A fér­fi fel­né­zett, és el­mo­so­lyo­dott, s et­től ezer ránc szán­tot­ta vé­gig me­rev ar­cát.

– Ez a hi­va­ta­li ti­tok­tar­tás meg­sze­gé­se vol­na – mond­ta Batt­le. – Re­mé­lem, tisz­tá­ban van ez­zel, Mrs. Oli­ver.

– Kép­te­len­ség – fe­lel­te a hölgy. – Egy per­cig sem hit­tem, hogy bár­mi olyat el­me­sél ne­künk, amit nem akar.

Batt­le a fe­jét ráz­ta.

– Nem – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan. – A kár­tyák az asz­ta­lon he­ver­nek. Ez az ügy mot­tó­ja. Én pe­dig nem ját­szom zsák­ba­macs­kát.

Mrs. Oli­ver kö­ze­lebb húz­ta a szé­két.

– Mond­ja már! – es­de­kelt.

Batt­le fő­fel­ügye­lő csak nagy ne­he­zen fo­gott a mon­dó­ká­já­ba:

– Elő­ször­is, ami Mr. Sha­i­ta­na meg­gyil­ko­lá­sát il­le­ti, egy ta­pod­tat sem ju­tot­tam előbb­re. Az ira­tai kö­zött nincs egyet­len uta­lás sem vagy bár­mi­fé­le nyom. Ami a má­sik négy em­bert il­le­ti, ter­mé­sze­te­sen fi­gyel­tet­tem őket, min­den nemű kéz­zel­fog­ha­tó ered­mény nél­kül. De erre szá­mí­ta­ni is le­he­tett. Ilyen­for­mán, mi­ként M. Po­i­rot is mond­ta, csu­pán egyet­len re­mény van: a múlt. Most már csak azt kell ki­de­rí­te­nünk, mi­lyen bűn­tet­te­ket haj­tot­tak vég­re ezek az em­be­rek (ha ugyan vég­re­haj­tot­tak, hi­szen le­het­sé­ges, hogy Sha­i­ta­na csu­pán blöf­fölt, hogy el­káp­ráz­tas­sa M. Po­i­ro­it-t, és eb­ből ki­de­rül, hogy ki kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got.

– Na és ki­de­rí­tett már va­la­mit?

– Egyi­kül­nél rá­buk­kan­tam va­la­mi­re.

– Me­lyi­kük­nél?

– Dr. Ro­berts­nél.

Mrs. Oli­ver resz­ke­tő iz­ga­lom­mal né­zett rá.

– M. Po­i­rot a ta­núm rá, hogy min­den­fé­le el­mé­le­tet ki­pró­bál­tam. Azt meg­le­he­tő­sen bi­zo­nyos­ság­gal ál­lít­ha­tom, hogy a köz­vet­len csa­lád­tag­jai kö­zül hir­te­len, sen­ki nem hunyt el. Min­den kis rész­le­tet ala­po­san meg­vizs­gál­tam, és mind­össze egyet­len le­he­tő­sé­get ta­lál­tam – mely do­log mel­les­leg elég­gé va­ló­szí­nűt­len. Né­hány év­vel ez­előtt dr. Ro­berts hely­te­le­nül vi­sel­ke­dett egy be­te­gé­vel. Le­het, hogy en­nek sem­mi je­len­tő­sé­ge, mond­hat­ni, ez a va­ló­szí­nűbb. Ám a hölgy hisz­té­ri­kus, ér­zel­mes faj­ta volt, és imád­ta a drá­mai je­le­ne­te­ket, vagy a férj sza­gol­ta ki, mi fo­lyik, vagy pe­dig a hölgy „val­lott”. Ami a dok­tor urat il­le­ti, ő bi­zony szé­pen ben­ne volt a pác­ban. A taj­ték­zó férj az­zal fe­nye­ge­tő­zött, hogy fel­je­len­ti az Or­vos­ka­ma­rá­nál, ami nagy va­ló­szí­nű­ség­gel a kar­ri­er­je vé­gét je­len­tet­te vol­na.

– És mi tör­tént? – kér­dez­te el­fú­ló han­gon Mrs. Oli­ver.

– Úgy tű­nik, dr. Ro­berts si­ke­re­sen le­csil­la­pí­tot­ta a fér­jet – leg­alább­is át­me­ne­ti­leg –, aki nem sok­kal ké­sőbb lép­fe­né­ben meg­halt.

– Lép­fe­né­ben? De hi­szen az a szar­vas­mar­hák be­teg­sé­ge!

– Iga­za van, Mrs. Oli­ver – mo­soly­gott a fő­fel­ügye­lő – Va­ló­ban nem a dél-ame­ri­kai in­di­á­nok ki­mu­tat­ha­tat­lan nyíl­mér­ge. Bi­zo­nyá­ra em­lék­szik rá, hogy az­idő tájt pá­nik­han­gu­lat ural­ko­dott, mert az ak­ko­ri­ban kap­ha­tó ol­csó bo­rot­va­ecse­tek fer­tő­zöt­tek vol­tak. Crad­doc­kot a sa­ját bo­rot­va­ecse­te fer­tőz­te meg…

– És dr. Ro­berts ke­zel­te?

– Ó, nem! An­nál azért oko­sabb volt. Azt kell mond­jam, Crad­dock amúgy sem bí­zott vol­na ben­ne. Az az egyet­len bi­zo­nyí­té­kom – s ez saj­nos édes­ke­vés –, hogy ak­ko­ri­ban a dok­tor egyik be­te­gé­nek va­ló­ban lép­fe­né­je volt.

– Arra cé­loz, hogy Ro­berts fer­tőz­te meg a bo­rot­va­ecse­tet?

– Arra bi­zony. De hang­sú­lyoz­nom kell, hogy ez csu­pán fel­té­te­le­zés. Az ég­vi­lá­gon sem­mi alap­ja. Merő ta­lál­ga­tás. De nincs ki­zár­va, hogy így tör­tént.

– És nem vet­te fe­le­sé­gül a meg­öz­ve­gyült Mrs. Crad­doc­kot?

– Nem, de­hogy. Az ér­zel­mek, ha jól sej­tem, amúgy­is meg­le­he­tő­sen egy­ol­da­lú­ak vol­tak. A hölgy­ben, ahogy tu­dom, nagy volt az el­szánt­ság, de a tél kö­ze­pén hir­te­len úgy dön­tött, hogy Egyip­tom­ba megy, és jó­ked­vű­en el is uta­zott. És ott halt meg. Va­la­mi kü­lö­nös vér­mér­ge­zés­ben. Hosszú neve van, alig­ha mon­da­na ma­guk­nak bár­mit is. Csak­nem tel­je­sen is­me­ret­len ná­lunk, míg Egyip­tom­ban elég­gé gya­ko­ri…

– Vagy­is a dok­tor nem mér­gez­het­te meg?

– Nem tu­dom – vá­la­szol­ta gond­ter­hel­ten Batt­le. – Be­szél­tem egy bak­te­rio­ló­gus ba­rá­tom­mal. Az ilye­nek­ből rop­pant ne­héz egye­nes vá­laszt ki­húz­ni, mert soha nem mon­da­nak igent vagy ne­met. Csak azt mond­ják, „bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek kö­zött le­het­sé­ges”, „at­tól függ, hogy az il­le­tő sze­mély mi­lyen fi­zi­kai ál­la­pot­ban volt”, „lé­tez­nek ilyen ese­tek”, vagy „na­gyon sok függ az egyé­ni idi­o­szink­rá­zi­á­tól”, meg ilye­ne­ket. Mind­össze annyit tud­tam ki­pré­sel­ni be­lő­le, hogy a ba­ci­lus vagy a ba­ci­lu­sok va­ló­szí­nű­leg még itt­hon, az el­uta­zás előtt ke­rül­het­tek a vé­ré­be: A tü­ne­tek ugyan­is csak némi idő el­tel­té­vel je­lent­kez­tek.

– Be­ol­tot­ták Mrs. Crad­doc­kot tí­fusz el­len, mi­előtt Egyip­tom­ba uta­zott? – kér­dez­te Po­i­rot. – Ha jól tu­dom, a leg­több em­bert be­olt­ják!

– Fe­jén ta­lál­ta a szö­get, M. Po­i­rot.

– És dr. Ro­berts ol­tot­ta be?

– Ő. De ez­út­tal sem tu­dunk sem­mit bi­zo­nyí­ta­ni. A hölgy meg­kap­ta a szo­ká­sos két tí­fusz­ol­tást, de az is el­kép­zel­he­tő, hogy csak az egyik volt az, a má­sik va­la­mi mást tar­tal­ma­zott. Nem tud­juk. Nem is fog­juk soha meg­tud­ni. Mind­ez merő fel­té­te­le­zés. Csak annyit mond­ha­tunk, hogy le­het­sé­ges,

Po­i­rot töp­reng­ve bó­lin­tott.

– Ez na­gyon is össze­cseng Mr. Sha­i­ta­na egy­né­mely meg­jegy­zé­sé­vel. Dics­him­nuszt zen­gett ne­kem a gyil­kos­ról, aki­re soha nem le­het rá­bi­zo­nyí­ta­ni a tet­tét.

– Ak­kor pe­dig ho­gyan tud­ha­tott er­ről Sha­i­ta­na? – tet­te fel a kér­dést Mrs. Oli­ver.

Po­i­rot ta­nács­ta­la­nul vál­lat vont.

– Ezt soha nem fog­juk meg­tud­mi. Egy íz­ben ő maga is járt Egyip­tom­ban. Ez biz­tos, hi­szen ott ta­lál­ko­zott Mrs. Lor­ri­mer­rel. Le­het­sé­ges, hogy egy ot­ta­ni or­vos szó­ba hoz­ta Mrs. Crad­dock kü­lö­nös be­teg­sé­gét, mert meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan­nak tar­tot­ta a fer­tő­zést. Az­u­tán el­kép­zel­he­tő, hogy Sha­i­ta­na va­la­hol más­hol hal­lott va­la­mi plety­kát dr. Ro­berts­ről és Mrs. Crad­dock­ról. Ta­lán az­zal szó­ra­ko­zott, hogy cél­zá­so­kat ej­tett el a dok­tor előtt, és ész­re­vet­te a sze­mé­ben fel­vil­la­nó döb­be­ne­tet – mind­ezt soha nem fog­juk meg­tud­ni. Né­me­lyek­nek meg­ada­tik az a kü­lö­nös ké­pes­ség, hogy ki­für­késszék má­sok leg­rej­tet­tebb tit­ka­it is. Ilyen em­ber volt Mr. Sha­i­ta­na. Ez per­sze az ügy szem­pont­já­ból lé­nyeg­te­len. Csak annyit mond­ha­tunk, va­ló­szí­nű­leg jól rá­ér­zett a dol­gok­ra. A kér­dés per­sze az, va­jon iga­za volt-e?

– Sze­rin­tem igen – mond­ta Batt­le. – Az az ér­zé­sem, hogy ez a mi nyá­jas mo­do­rú, vi­dám dok­to­runk nem az az ag­gá­lyos­ko­dó faj­ta… Is­mer­tem már hoz­zá ha­son­ló­kat. Bi­zo­nyos tí­pu­sú em­be­rek ugyan­is na­gyon ha­son­lí­ta­nak egy­más­hoz. Sze­rin­tem ő biz­to­san gyil­kos. Meg­öl­te Crad­doc­kot és le­het, hogy Mrs. Crad­doc­kot is, ha az asszony már a ter­hé­re volt, és az ügy bot­ránnyal fe­nye­ge­tett. De va­jon meg­öl­te-e Sha­i­ta­nát? Ez itt a kér­dés. És a bűn­té­nye­ket össze­vet­ve, ezt erő­sen két­lem. A Crad­dock há­zas­pár ese­té­ben mind­két al­ka­lom­mal or­vo­si mód­szert vá­lasz­tott. Úgy lát­szott, mint­ha a ha­lá­luk ter­mé­sze­te­sek let­tek vol­na. Ha ő ölte vol­na meg Sha­i­ta­nát, sze­rin­tem ugyan­csak or­vo­si mód­szer­rel vég­zett vol­na vele. A ba­ci­lu­so­kat hasz­nál­ta vol­na, és nem a tőrt.

– Én soha nem gon­dol­tam, hogy ő tet­te – je­len­tet­te ki Mrs. Oli­ver. – Egy per­cig sem. Túl­sá­go­san ké­zen­fek­vő vol­na.

– Ro­berts te­hát ki­húz­ha­tó – mor­mol­ta Po­i­rot. – Hát a töb­bi­ek?

Batt­le tü­rel­met­le­nül le­gyin­tett.

– Azt kell mond­jam, cser­ben­ha­gyott a tu­do­má­nyom, Mrs. Lor­ri­mer im­már húsz éve öz­vegy. Ez idő alatt fő­képp Lon­don­ban élt, csak té­len uta­zik el időn­ként, ak­kor is ci­vi­li­zált he­lyek­re, a Ri­vi­é­rá­ra, Egyip­tom­ba. Nem volt kö­rü­löt­te rej­té­lyes ha­lál­eset. Lát­szó­lag egé­szen hét­köz­na­pi, fedd­he­tet­len éle­tet él, a tár­sa­sá­gi höl­gyét. Min­den­ki tisz­te­li, és jó vé­le­ménnyel van a jel­le­mé­ről. A leg­rosszabb, amit mon­da­nak róla, az, hogy nem tűri az os­to­bá­kat. Kény­te­len va­gyok be­val­la­ni, hogy ezen a vo­na­lon bi­zony meg­re­ked­tem. Va­la­mi­nek ak­kor is kell itt len­nie. Vég­té­re is Sha­i­ta­na gya­na­ko­dott.

Csüg­ged­ten fel­só­haj­tott.

– Az­u­tán ott van Me­re­dith kis­asszony. Ed­di­gi élet­tör­té­ne­te meg­le­he­tő­sen tisz­tán áll előt­tünk. Szok­vá­nyos his­tó­ria. Az apja ka­to­na­tiszt volt, és na­gyon ke­vés pénzt ha­gyott rá. Ma­gá­nak kel­lett a ke­nye­rét meg­ke­res­nie. Sem­mi nemű kép­zést nem ka­pott. Utá­na­néz­tem a Chelten­ham­ben töl­tött éve­i­nek. Úgy tű­nik, min­den rend­ben van. Min­den­ki saj­nál­ta a kis ár­vát. Elő­ször Wight szi­ge­té­re sze­gő­dött egy csa­lád­hoz, olyan ne­ve­lő­nő­fé­lé­nek, és egy­ben peszt­rá­nak. Az ak­ko­ri mun­ka­adó­ja most Pa­lesz­ti­ná­ban él, de be­szél­tem a nő­vé­ré­vel, aki azt mond­ta, hogy Mrs. El­don na­gyon sze­ret­te Anne-t. Rej­té­lyes ha­lál­eset­nek ter­mé­sze­te­sen itt sincs nyo­ma. Ami­kor Mrs. El­don kül­föld­re köl­tö­zött, Me­re­dith kis­asszony De­vons­hire-ben he­lyez­ke­dett el, mint tár­sal­ko­dó­nő egy is­ko­lás­ko­ri ba­rát­nő­jé­nek a nagy­nén­jé­nél. A ba­rát­nő Rho­da Da­wes kis­asszony, aki­vel most együtt is la­kik. Több mint két évet dol­go­zott a nagy­né­ni­nél, míg­nem az sú­lyo­san meg­be­te­ge­dett, és szak­kép­zett ápo­ló­nő­re volt szük­sé­ge. Ha jól tu­dom, rák­be­teg. Még min­dig él, de na­gyon rossz ál­la­pot­ban van. Rend­sze­re­sen kap mor­fi­u­mot. Be­szél­tem vele. Em­lé­ke­zett Anne-re, na­gyon ked­ves lány­nak tart­ja. Be­szél­tem az egyik szom­széd­já­val is, aki fel­te­he­tő­en job­ban em­lék­szik az el­múlt évek ese­mé­nye­i­re. A kör­nyé­ken csu­pán né­hány idő­sebb he­lyi la­kos halt meg, akik­kel tu­do­má­som sze­rint Anne Me­re­dith nem áll­ha­tott kap­cso­lat­ban. Az­óta járt Svájc­ban is. Arra szá­mí­tot­tam, hogy ta­lán ott tör­tént va­la­mi vég­ze­tes bal­eset, de té­ved­tem. És Wal­ling­ford­ban sincs sem­mi nyom.

– Így te­hát Anne Me­re­dith is fel­ment­he­tő? – kér­dez­te Po­i­rot.

Batt­le té­to­váz­ni lát­szott.

– Azt azért nem mon­da­nám. Va­la­mi­nek itt is len­nie kell… Az örö­kös ré­mü­let a te­kin­te­té­ben nem tu­laj­do­nít­ha­tó csu­pán a Sha­i­ta­na ha­lá­la mi­at­ti ije­del­mé­nek. Túl­sá­go­san is óva­tos az a lány. És na­gyon éber. Meg mer­nék es­küd­ni rá, hogy van va­la­mi a füle mö­gött. De min­den hi­á­ba, lát­szó­lag fedd­he­tet­len éle­tet élt.

Mrs. Oli­ver mély lé­leg­ze­tet vett, még­hoz­zá igen nagy él­ve­zet­tel.

– És Anne Me­re­dith egy­szer még­is ott volt, ahol egy asszony vé­let­le­nül mér­get vett be, és meg­halt – kö­zöl­te di­a­dal­ma­san.

A ha­tás nem ma­radt el. Batt­le fő­fel­ügye­lő meg­per­dült a szé­kén, és döb­ben­ten me­redt rá.

– Igaz ez, Mrs. Oli­ver? Hon­nan tud­ja?

– Szi­ma­tol­tam – fe­lel­te Mrs. Oli­ver. – Fi­a­tal lá­nyok­kal rend­sze­rint na­gyon jól ki­jö­vök. Le­men­tem meg­lá­to­gat­ni őket, és elő­ad­tam egy tel­je­sen kép­te­len tör­té­ne­tet ar­ról, hogy sze­rin­tem dr. Ro­berts a tet­tes. Az a Rho­da lány ba­rát­sá­gos volt, és egyéb­ként is na­gyon im­po­nált neki, hogy kö­zel­ről lát­hat egy hí­res­sé­get. A kis Me­re­dith el­len­ben egy csep­pet sem örült a lá­to­ga­tá­som­nak, és nem is pró­bál­ta lep­lez­ni. Gya­nak­vó volt ve­lem. Mi oka le­he­tett erre, ha­csak nincs vaj a fe­jén? Mind­ket­te­jü­ket hív­tam, lá­to­gas­sa­nak meg, ha Lon­don­ban jár­nak. Rho­da meg is tet­te, és ki­tá­lal­ta ne­kem az egész ügyet. Hogy Anne csak azért volt un­dok ott­jár­tam­kor, mert az egyik meg­jegy­zé­sem eszé­be jut­ta­tott egy fáj­dal­mas ese­ményt – majd pe­dig rész­le­te­sen el­mond­ta a tör­tén­te­ket.

– Azt is el­mond­ta, mi­kor tör­tént?

– Öt év­vel ez­előtt, De­vons­hire-ben.

A fő­fel­ügye­lő mor­mo­gott va­la­mit a ba­ju­sza alatt, majd fel­írt né­hány ada­tot a no­te­szé­be. Ren­dít­he­tet­len egy­ked­vű­sé­ge oda­lett.

Mrs. Oli­ver szer­fö­lött él­vez­te di­a­da­lát. Méz­nél is éde­sebb­nek ta­lál­ta a pil­la­na­tot.

– Le a ka­lap­pal, Mrs. Oli­ver! – mond­ta a fő­fel­ügye­lő. – Ez­út­tal ala­po­san le­kö­rö­zött ben­nün­ket. Az in­for­má­ci­ó­ja rop­pant ér­de­kes. És arra is ékes pél­da, mi­lyen könnyen el­ke­rül­he­ti va­la­mi az em­ber fi­gyel­mét.

Kis­sé össze­von­ta a szem­öl­dö­két.

– Bár­hol tör­tént is a do­log, Me­re­dith kis­asszony nem le­he­tett azon a he­lyen túl so­ká­ig. Leg­fel­jebb né­hány hó­na­pig. A Wight szi­ge­tén vál­lalt ál­lás és a nagy­né­ni­nél töl­tött idő­szak kö­zött tör­tén­he­tett. Igen, ez a leg­va­ló­szí­nűbb. Mrs. El­don nő­vé­re ter­mé­sze­te­sen csak arra em­lék­szik, hogy tő­lük De­vons­hire-be tá­vo­zott a lány, de hogy pon­to­san hova vagy ki­hez, arra nem.

– Mond­ja, ez a Mrs. El­don ren­det­len asszony volt? – kér­dez­te Po­i­rot.

Batt­le fur­csa arc­ki­fe­je­zés­sel nyug­táz­ta a kér­dést.

– Ér­de­kes, hogy ez jut eszé­be, M. Po­i­rot. Fel nem fog­ha­tom, mi­ből ta­lál­ta ki. A nő­vé­re meg­le­he­tő­sen ak­ku­rá­tus hölgy. Ám a be­szél­ge­té­sünk so­rán va­ló­ban em­lí­tet­te, hogy a húga na­gyon ren­det­len és sze­les. De maga ezt hon­nan tud­ta?

– Mert Mrs. El­don­nak se­gít­ség­re volt szük­sé­ge – mond­ta Mrs. Oli­ver.

Po­i­rot a fe­jét ráz­ta.

– Nem, nem azért. Csak úgy eszem­be ju­tott. Kí­ván­csi vol­tam, ennyi az egész. Foly­tas­sa, Batt­le fő­fel­ügye­lő.

– Ter­mé­sze­te­sen el­hit­tem Anne Me­re­dith­nek – foly­tat­ta Batt­le –, hogy Wight szi­ge­té­ről nyom­ban Da­wes kis­asszony nagy­nén­jé­nek a há­zá­ba ke­rült. Agya­fúrt te­rem­tés az a lány. Jócs­kán fél­re­ve­ze­tett. Hi­szen mind­vé­gig ha­zu­dott.

– A ha­zug­ság nem min­dig a bűn­tu­dat jele – mond­ta Po­i­rot.

– Tu­dom, hi­szen van­nak szü­le­tett ha­zu­do­zók is. Egyéb­ként sze­rin­tem ő is ezek közé tar­to­zik. Min­dig azt mond­ja, ami a leg­job­ban hang­zik. Mind­azon­ál­tal meg­le­he­tő­sen so­kat koc­káz­tat, ami­kor ilyen té­nye­ket el­hall­gat.

– Neki sej­tel­me sincs, hogy maga tud a múlt­bé­li ese­tek­ről – mond­ta Mrs. Oli­ver.

– Épp ezért nem kel­lett vol­na el­hall­gat­nia ezt a kis in­for­má­ci­ót. Nyil­ván el­fo­gad­ták, hogy a ha­lált sze­ren­csét­len vé­let­len okoz­ta, így sem­mi oka az ag­go­da­lom­ra, ha­csak nem bű­nös.

– Ha­csak nem bű­nös a de­vons­hire-i ha­lál­eset­ben – is­mé­tel­te Po­i­rot.

Batt­le fe­lé­je for­dult.

– Így van. Még ha ki­de­rül is a vé­let­len bal­eset nyo­mán be­kö­vet­ke­zett ha­lál­eset­ről, hogy nem is volt olyan vé­let­len, ez ak­kor sem je­len­ti azt, hogy a lány ölte meg Sha­i­ta­nát. Ám a töb­bi gyil­kos­ság is csak gyil­kos­ság. Azt sze­ret­ném, ha az el­kö­ve­tő­re rá tud­nám bi­zo­nyí­ta­ni a tet­tét.

– Ez pe­dig Mr. Sha­i­ta­na vé­le­mé­nye sze­rint le­he­tet­len – je­gyez­te meg Po­i­rot.

– Va­ló­ban az, de csak Ro­berts ese­té­ben. Azon még gon­dol­kod­nunk kell, hogy ér­vé­nyes-e ugyan­ez Me­re­dith kis­asszony­ra is. Hol­nap el­uta­zom De­vons­hire-be.

– Tud­ja, hova kell men­nie? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver. – Rho­dá­tól nem akar­tam bő­veb­ben ér­dek­lőd­ni.

– Ezt böl­csen tet­te. Nem lesz túl ne­héz dol­gom. Bi­zo­nyá­ra volt vizs­gá­lat. A ha­lott­kém ira­tai kö­zött majd a nyo­má­ra aka­dok. Ez rend­őri ru­tin­fel­adat. Hol­nap reg­gel­re már gé­pelt má­so­lat áll a ren­del­ke­zé­sem­re…

– És Des­pard őr­nagy? – ér­dek­lő­dött Mrs. Oli­ver. – Ki­de­rült va­la­mi róla?

– Már csak Race ez­re­des je­lent­ke­zé­sét vár­tuk. Ter­mé­sze­te­sen őt is kö­vet­ték. Ér­de­kes mó­don lent járt Wal­ling­ford­ban Me­re­dith kis­asszony­nál. Nyil­ván em­lé­kez­nek még rá, azt mond­ta, hogy ama bi­zo­nyos es­tét meg­elő­ző­en nem ta­lál­ko­zott az ifjú hölggyel.

– Ám az ifjú hölgy na­gyon csi­nos – mor­mol­ta Po­i­rot.

Batt­le ne­ve­tett.

– Igen, azt hi­szem, ez min­dent meg­ma­gya­ráz. Mel­les­leg Des­pard nem az a tí­pus, aki koc­ká­za­tot vál­lal. Már­is kap­cso­lat­ba lé­pett az ügy­véd­jé­vel. Ez arra mu­tat, ho­gya leg­rosszabb­ra is fel­ké­szült.

– Olyan em­ber ő, aki elő­re­te­kint – mond­ta Po­i­rot. – Aki min­den es­he­tő­ség­re fel­ké­szül.

– Ép­pen ezért alig­ha szúr­na bele egy tőrt va­la­ki­be csak úgy ku­tya­fut­tá­ban – só­haj­tot­ta Batt­le.

– Ha­csak nem ez az egyet­len meg­ol­dás – vél­te Po­i­rot. – Ne fe­led­je, ő a gyors tet­tek em­be­re.

Batt­le rá­bá­mult az asz­tal túl­só fe­lé­ről.

– Nos, M. Po­i­rot, mi­lyen a maga lap­ja? Maga még nem te­rí­tet­te ki a kár­tyá­it!

Po­i­rot mo­soly­gott.

– Nin­cse­nek túl­zot­tan jó lap­ja­im. Azt gon­dol­ják ta­lán, hogy ta­kar­ga­tom ma­guk elől a té­nye­ket? A hely­zet nem így áll. Elég­gé ke­ve­set tud­tam meg. Be­szél­tem dr. Ro­bertsszel, Mrs. Lor­ri­mer­rel, Des­pard őr­naggyal (Me­re­dith kis­asszony még hát­ra­van), és mit tud­tam meg? Azt, hogy dr. Ro­berts éles sze­mű meg­fi­gye­lő, hogy vele el­len­tét­ben Mrs. Lor­ri­mer kon­cent­rá­lá­si ké­pes­sé­ge egé­szen bá­mu­la­tos, de en­nek kö­vet­kez­té­ben szin­te tu­do­mást sem vesz a kör­nye­ze­té­ről. Vi­szont sze­re­ti a vi­rá­go­kat. Des­pard ki­zá­ró­lag olyan tár­gya­kat vesz ész­re, ame­lyek tet­sze­nek neki: sző­nye­ge­ket, va­dász­tró­fe­á­kat, ef­fé­lé­ket. Be­lő­le hi­ány­zik az, amit én kül­ső lá­tás­nak ne­ve­zek (vagy­is az, hogy az őt kö­rül­ve­vő tár­gya­kat jó meg­fi­gye­lő mód­ján ész­re­ve­gye), mint ahogy a bel­ső lá­tás is, ami né­ze­tem sze­rint azt je­len­ti, hogy az em­ber egyet­len tárgy­ra tud­ja össz­pon­to­sí­ta­ni a fi­gyel­mét. Az ő lá­tó­te­re szán­dé­ko­san le­szű­kí­tett. Csak azt ve­szi ész­re, ami ilyen vagy olyan mó­don har­mo­ni­zál a gon­dol­ko­dás­mód­já­val.

– És eze­ket ne­ve­zi té­nyek­nek? – kér­dez­te kí­ván­csi­an Batt­le.

– Mert azok is. Bár le­het, hogy túl­sá­go­san je­len­ték­te­le­nek.

– És Me­re­dith kis­asszony?

– Őt hagy­tam utol­já­ra. De tőle is meg fo­gom kér­dez­ni, mire em­lék­szik a szo­ba be­ren­de­zé­sé­ből.

– Jól be­vált, régi mód­szer – mond­ta meg­fon­tol­tan Batt­le. – A pszi­cho­ló­gia min­de­nek fe­lett. De mi van ak­kor, ha a meg­kér­de­zet­tek a bo­lond­ját já­rat­ják ma­gá­val?

Po­i­rot mo­so­lyog­va ráz­ta meg a fe­jét:

– Nem, az ki van zár­va. Akár aka­dá­lyoz­nak, akár se­gí­te­nek, szük­ség­sze­rű­en fel­fe­dik agyuk mű­kö­dé­sét.

– Két­ség­kí­vül van ben­ne va­la­mi – is­mer­te el Batt­le. – Bár én kép­te­len len­nék így dol­goz­ni.

Po­i­rot mo­so­lyog­va foly­tat­ta:

– Úgy vé­lem, ma­gá­hoz és Mrs. Oli­ver­hez ké­pest én rop­pant ke­ve­set ér­tem el, Race ez­re­des­ről már nem is be­szél­ve… Én csak na­gyon kis ér­té­kű la­po­kat tu­dok le­ten­ni az asz­tal­ra.

Batt­le rá­hu­nyo­rí­tott.

– Ami azt il­le­ti, M. Po­i­rot, az adu ket­tes va­ló­ban kis lap, de há­rom ász bár­me­lyi­két üt­he­ti. Mind­azon­ál­tal arra ké­rem, te­gyen meg ne­kem egy gya­kor­la­ti szí­ves­sé­get.

– Még­pe­dig?

– Sze­ret­ném, ha be­szél­ne Lux­mo­re pro­fesszor öz­ve­gyé­vel.

– És mi­ért nem te­szi ezt meg maga?

– Mert, mint em­lí­tet­tem, hol­nap De­vons­hire-be uta­zom.

– De még­is, mi­ért nem maga be­szél az öz­veggyel? – erős­kö­dött Po­i­rot.

– Na, ma­gát az­tán nem le­het át­ráz­ni. In­kább el­mon­dom az iga­zat. Úgy vé­lem, maga töb­bet tud ki­szed­ni be­lő­le, mint én.

– Mert az én mód­sze­re­im nem olyan köz­vet­le­nek?

– Így is fo­gal­maz­hat – mond­ta vi­gyo­rog­va Batt­le. – Japp fel­ügye­lő sze­rint ma­gá­nak igen csa­va­ros az ész­já­rá­sa.

– Mint a né­hai Mr. Sha­i­ta­ná­nak?

– Maga sze­rint ő ki tud­ta vol­na húz­ni az öz­vegy­ből az igaz­sá­got?

Po­i­rot meg­fon­tol­tan vá­la­szolt:

– Én azt hi­szem, meg is tet­te.

– Mi­ből gon­dol­ja? – kér­dez­te met­sző han­gon Batt­le.

– Des­pard őr­nagy egy el­ej­tett meg­jegy­zé­sé­ből.

– Ki­ad­ta vol­na ma­gát? Ez olyan kép­te­len­nek tű­nik, drá­ga ba­rá­tom!

– Az em­ber min­dig ki­ad­ja ma­gát, ha­csak meg nem fo­gad­ja, hogy egész éle­té­ben csuk­va tart­ja a szá­ját. A be­széd a leg­ha­tá­so­sabb le­lep­le­zés.

– Még ak­kor is, ha va­la­ki ha­zu­dik? – kér­dez­te Mrs. Oli­ver.

– Igen, ma­dame, mert azt nyom­ban tud­ni le­het, mi­fé­le az a ha­zug­ság.

– Egé­szen za­var­ba hoz – mond­ta Mrs. Oli­ver, és fel­állt.

Batt­le fő­fel­ügye­lő oda­kí­sér­te az aj­tó­hoz, és me­le­gen meg­ráz­ta a ke­zét.

– Fel­be­csül­he­tet­len szol­gá­la­tot tett ne­künk, Mrs. Oli­ver – mond­ta. – Maga sok­kal jobb de­tek­tív, mint az a hó­ri­hor­gas lapp­föl­di, akit ki­ta­lált.

– Nem lapp­föl­di, ha­nem finn – ja­ví­tot­ta ki Mrs. Oli­ver.

– Ő per­sze idi­ó­ta. De az em­be­rek sze­re­tik. Vi­szont­lá­tás­ra.

– Ne­kem is tá­voz­nom kell – kö­zöl­te Po­i­rot.

Batt­le egy pa­pír­sze­let­re fir­kan­tot­ta a cí­met, és Po­i­rot ke­zé­be nyom­ta.

– Tes­sék. Men­jen el, és bír­ja szó­ra.

Po­i­rot mo­soly­gott.

– Ó, és mit kell meg­tud­nom?

– Az iga­zat, Lux­mo­re pro­fesszor ha­lá­lá­ról.

– Mon cher[21] Batt­le! Hát meg­tud­hat­ja bár­ki az iga­zat bár­mi­ről is?

– Én meg utá­na­né­zek, mi tör­tént De­vons­hire-ben – kö­zöl­te el­tö­kél­ten a fő­fel­ügye­lő.

– Kí­ván­csi va­gyok – mor­mog­ta Po­i­rot.