TIZEDIK FEJEZET
 Dr. Roberts (folytatás)

Batt­le fő­fel­ügye­lő M. Po­i­rot tár­sa­sá­gá­ban ebé­delt. Míg ő le­vert­nek, az utób­bi együtt­ér­ző­nek lát­szott.

– A dél­előtt­je te­hát nem volt iga­zán si­ke­res – mond­ta el­gon­dol­kod­va Po­i­rot.

Batt­le a fe­jét in­gat­ta.

– Higgye el, M. Po­i­rot, fá­rad­sá­gos mun­ka lesz.

– Mi a vé­le­mé­nye az or­vos­ról?

– Hogy őszin­te le­gyek, sze­rin­tem Sha­i­ta­ná­nak iga­za volt. Az or­vos gyil­kos. Wes­ta­way­re em­lé­kez­tet. Meg arra a nor­fol­ki ügy­véd­re. Ugyan­az az elő­zé­keny, ma­ga­biz­tos mo­dor, ugyan­az a nép­sze­rű­ség. Mind­ket­tő agya­fúrt fic­kó volt. Dr. Ro­berts is az. Eb­ből per­sze még nem kö­vet­ke­zik, hogy Ro­berts meg­öl­te Sha­i­ta­nát, és va­ló­já­ban nem is hi­szem, hogy ő tet­te. Ő job­ban fel tud­ja mér­ni a koc­ká­za­tot, mint egy la­i­kus… mi tör­té­nik, ha Sha­i­ta­na fel­éb­red, és fel­ki­ált. Nem, nem hi­szem, hogy Ro­berts gyil­kol­ta vol­na meg.

– De úgy gon­dol­ja, meg­ölt va­la­ki mást.

– Va­ló­szí­nű­lég jó né­hány em­bert. Mint an­nak ide­jén Wes­ta­way. De na­gyon ne­héz lesz rá­bi­zo­nyí­ta­ni. Meg­néz­tem a bank­szám­lá­ját, és az ég­vi­lá­gon sem­mi gya­nú­sat nem ta­lál­tam, sen­ki sem fi­ze­tett be hir­te­len na­gyobb össze­get. Az el­múlt hét év­ben nem örö­költ sem­mit egyet­len pá­ci­en­sé­től sem, vagy­is ki­zár­ha­tó a nye­re­ség­vágy­ból el­kö­ve­tett gyil­kos­ság. Saj­nos nem nő­sült meg, pe­dig egy or­vos rop­pant egy­sze­rű­en meg­öl­he­ti a fe­le­sé­gét. Te­he­tős em­ber, de vég­té­re is szá­mos te­he­tős be­te­ge van.

– Úgy tű­nik, fedd­he­tet­len éle­tet él, és le­het, hogy va­ló­ban így is van..

– Le­het­sé­ges. Ám én haj­la­mos va­gyok a leg­rosszab­bat fel­té­te­lez­ni.

– Ke­ring va­la­mi kó­sza plety­ka egy Mrs. Crad­dock nevű be­te­gé­ről – foly­tat­ta Batt­le. – Azt hi­szem, en­nek ér­de­mes, len­ne utá­na­néz­ni. Nyom­ban rá­ál­lí­tok erre a vo­nal­ra va­la­kit. Bár az a nő Egyip­tom­ban halt meg – va­la­mi­fé­le ott szer­zett be­teg­ség­ben, s így alig­ha me­gyünk vele sok­ra, ta­lán még­is vet némi fényt ez az ügy a dok­tor úr jel­le­mé­re és er­köl­cse­i­re.

– Volt a nő­nek fér­je?

– Igen. Lép­fe­ne vég­zett vele.

– Lép­fe­ne?

– Igen, ak­ko­ri­ban na­gyon sok ol­csó bo­rot­va­ecset ke­rült a pi­ac­ra, és jó né­hány fer­tő­zött volt. Nagy bot­rány is ke­re­ke­dett be­lő­le.

– Meg­győ­ző – mond­ta Po­i­rot.

– Én is úgy vé­lem. És ha a fér­je bot­ránnyal fe­nye­ge­tő­zött vol­na… De ez pusz­ta fel­té­te­le­zés. Sem­mi, de sem­mi alap­ja.

– Bá­tor­ság, ba­tá­tom! Is­me­rem a tü­rel­mét. A vé­gén annyi bi­zo­nyí­té­ka lesz, hogy akár egy áru­há­zat is ala­poz­hat rá…

– De az sincs ki­zár­va, hogy a nagy el­mél­ke­dés köz­ben az ala­po­zó árok­ba zu­ha­nok – vi­gyor­gott Batt­le.

Majd kí­ván­csi­an meg­kér­dez­te:

– És maga, M. Po­i­rot? Sze­re­pet vál­lal az ügy­ben?

– Ta­lán én is fel­ke­re­sem dr. Ro­berts ren­de­lő­jét.

– Egy nap ket­ten? Et­től nyil­ván egy kis­sé za­var­ba jön.

– Ó, nem, na­gyon diszk­rét le­szek. Egy szót sem kér­de­zek a múlt­já­ról.

– Sze­ret­ném tud­ni, pon­to­san mi­lyen irány­ban in­dul el… – ér­dek­lő­dött Batt­le –, de csak ak­kor mond­ja meg, ha akar­ja.

– Du tout, du tout,[7] sem­mi aka­dá­lya. Csak a bridzs­ről fo­gok be­szél­ni.

– Már megint a bridzs. Ez a má­ni­á­ja, igaz, M. Po­i­rot?

– Sze­rin­tem rend­kí­vül hasz­nos téma.

– Nos, íz­lé­sek és po­fo­nok kü­lön­bö­zők. Ami en­gem il­let, nem na­gyon sze­re­tem a mes­ter­sé­ges meg­kö­ze­lí­tést. Nem il­lik a stí­lu­som­hoz.

– Mi­lyen a stí­lu­sa, fő­fel­ügye­lő?

Batt­le ész­re­vet­te, hogy Po­i­rot te­kin­te­té­ben va­la­mi hun­cut­ság buj­kál – nyom­ban vi­szo­noz­ta is a pil­lan­tást.

– Nos, egy tisz­tes­sé­ges, be­csü­le­tes, szor­gos hi­va­tal­nok ala­pos mun­kát vé­gez – ez az én stí­lu­som. Csak sem­mi póz. Csu­pán tisz­tes iz­zad­ság­csep­pek. Ki­csit egy­ked­vű, ki­csit os­to­ba – ilyen­nek mu­tat­ko­zom.

Po­i­rot fel­emel­te a po­ha­rát.

– Az egyé­ni mód­sze­re­ink­re, és arra, hogy si­ker ko­ro­náz­za kö­zös mun­kál­ko­dá­sun­kat!

– Gon­do­lom, Race ez­re­des össze­gyűj­tött ne­künk né­hány ér­de­kes ada­tot Des­pard­ról – mond­ta Batt­le. – Szá­mos jó hír­for­rá­sa van.

– És Mrs. Oli­ver?

– Vele kap­cso­lat­ban erős ké­te­lye­im van­nak. Meg­le­he­tő­sen ked­ve­lem a höl­gyet, mert bár sü­let­len­sé­ge­ket fe­cseg, azért na­gyon ren­des em­ber. Rá­adá­sul a nők egy­más­ról olyas­mit is meg­tud­hat­nak, amit egy fér­fi soha. Így az­u­tán le­het, hogy va­la­mi fon­tos­ra buk­kan.

A két fér­fi el­kö­szönt egy­más­tól. Batt­le a Scot­land Yard­ra ment, hogy uta­sí­tá­so­kat ad­jon bi­zo­nyos nyo­mok kö­ve­té­sé­re, Po­i­rot pe­dig el­me­rész­ke­dett a Glouces­ter Ter­race 200-ba.

Dr. Ro­berts ko­mi­ku­san fel­húz­ta a szem­öl­dö­két, ami­kor lá­to­ga­tó­ját üd­vö­zöl­te.

– Két kopó tisz­tel meg egy­azon na­pon? Es­té­re, gon­do­lom, már bi­lincs­be is ver­nek.

Po­i­rot mo­soly­gott.

– Biz­to­sít­ha­tom, dr. Ro­berts, hogy fi­gyel­mem egyen­lő arány­ban osz­lik meg mind a né­győ­jük kö­zött.

– Ezért min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött há­lás­nak kell len­nünk. Ci­ga­ret­tát?

– En­ge­del­mé­vel, én in­kább a sa­já­to­mat szí­vom.

Po­i­rot rá­gyúj­tott egy apró orosz ci­ga­ret­tá­ra.

– Nos, mi­ben áll­ha­tok a szol­gá­la­tá­ra? – kér­dez­te Ro­berts.

Po­i­rot né­hány per­cig csak a füs­töt ere­get­te, majd meg­kér­dez­te:

– Mond­ja, dok­tor úr, fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­za maga az em­be­ri ter­mé­sze­tet?

– Nem is tu­dom. Va­ló­szí­nű­leg igen. El­vég­re mint or­vos­nak, ez kö­te­les­sé­gem.

– Ép­pen erre gon­dol­tam. Azt mond­tam ma­gam­nak, egy or­vos­nak min­dig fi­gyel­nie kell a be­te­ge­it, az arc­ki­fe­je­zé­sü­ket, az arc­szí­nü­ket, lé­leg­zet­vé­te­lük gyor­sa­sá­gát, nyug­ta­lan­sá­guk leg­ki­sebb je­lét – egy or­vos mind­ezt au­to­ma­ti­ku­san ész­re­ve­szi, anél­kül hogy tu­da­tá­ban vol­na az ész­le­lés­nek. Így az­u­tán, gon­dol­tam, dr. Ro­berts az az em­ber, aki se­gí­te­ni tud ne­kem.

– Ál­lok ren­del­ke­zé­sé­re. Mi a gond?

Po­i­rot elő­szed­te egy csi­nos tok­ból a há­rom össze­haj­to­ga­tott ered­mény­la­pot.

– Teg­nap este ez volt az első há­rom rob­ber – ma­gya­ráz­ta. – Az el­ső­nél Me­re­dith kis­asszony je­gyez­te az ered­ményt. Nos, fel tud­ná idéz­ni en­nek a se­gít­sé­gé­vel a li­ci­te­ket és az egyes le­osz­tá­so­kat?

Ro­behs el­ké­ped­ve me­redt rá.

– Tré­fál, M. Po­i­rot? Ugyan hogy em­lé­kez­nék?

– Nem em­lék­szik? Pe­dig na­gyon há­lás len­nék érte. Ve­gyük az első rob­bert. Az első gém­ben nyil­ván kőr vagy pikk volt a li­cit.

– Nézzük csak, mi volt az első le­osz­tás. Igen, azt hi­szem, pikk li­cit­tel ke­rül­tek bell­be.

– És a kö­vet­ke­ző­ben?

– A kö­vet­ke­ző­ben va­la­ki öt­ve­net írt a vo­nal fölé, de nem em­lék­szem, mi vagy ők, és arra sem, mi volt a li­cit. M. Po­i­rot, ezt nem vár­hat­ja el tő­lem.

– Nem tud­na vissza­em­lé­kez­ni va­la­me­lyik li­cit­re vagy le­osz­tás­ra?

– Arra em­lék­szem, hogy meg­csi­nál­tam egy nagy szle­met. Rá­adá­sul az el­len­fél meg­kont­ráz­ta. És arra is em­lék­szem, hogy egy há­rom szan­za­dus li­cit­tel csú­fo­san meg­buk­tam. De ez ké­sőbb volt.

– Vissza tud em­lé­kez­ni, ki­vel ját­szott ak­kor?

– Mrs. Lor­ri­mer­rel. Nem volt túl bol­dog. Gon­do­lom, nem volt ked­vé­re a túl­li­ci­tá­lá­som.

– Más le­osz­tás­ra vagy li­ci­tá­lás­ra nem em­lék­szik?

Ro­berts fel­ne­ve­tett.

– Ked­ves M. Po­i­rot, csak nem kép­zel­te, hogy vissza tu­dok em­lé­kez­ni? Elő­ször is, ott ugye­bár gyil­kos­ság tör­tént, és et­től még a leg­jobb lap­já­rás is ki­megy az em­ber fe­jé­ből, rá­adá­sul az­óta vagy fél­tu­cat rob­bert ját­szot­tam már.

Po­i­rot egy kis­sé el­szon­tyo­lo­dott…

– Saj­ná­lom – tet­te hoz­zá Ro­berts.

– Nem baj – mond­ta las­san Po­i­rot. – Azt re­mél­tem, leg­alább két-há­rom le­osz­tás­ra vissza tud em­lé­kez­ni, mert úgy vé­lem, ez fon­tos le­het más­faj­ta vissza­em­lé­ke­zé­sek­nél is.

– Mi­fé­lék­re gon­dol?

– Nos, nyil­ván ész­re­vet­te vol­na pél­dá­ul, hogy a part­ne­re csú­fo­san el­ront egy egy­sze­rű­nek lát­szó szan­za­du já­té­kot, vagy hogy, mond­juk, az el­len­fe­le né­hány vá­rat­lan ütés­hez jut­tat­ja, mert rossz la­pot hí­vott.

Dr. Ro­berts hir­te­len el­ko­mo­ro­dott. Elő­re­ha­jolt a szé­ké­ben.

– Aha! – ki­ál­tott fel. – Most már ér­tem, mire akar ki­lyu­kad­ni. Bo­csás­son meg, de ele­in­te úgy vél­tem, os­to­ba­sá­go­kat fe­cseg. Arra cé­loz te­hát, hogy a gyil­kos­ság si­ke­res vég­re­haj­tá­sa dön­tő vál­to­zást hoz­ha­tott az il­le­tő já­té­ká­ban?

Po­i­rot bó­lin­tott.

– Pon­to­san. Egé­szen első osz­tá­lyú nyom len­ne, ha önök mind a né­gyen jól em­lé­kez­né­nek egy­más já­té­ká­ra. Egy va­ri­á­ció, egy vá­rat­lan, rossz meg­ol­dás, egy el­sza­lasz­tott le­he­tő­sé­get, azt min­den­ki ész­re­vet­te vol­na. Saj­ná­la­tos mó­don ma­guk egy­más szá­má­ra szin­te tel­je­sen ide­ge­nek vol­tak. A já­ték­be­li va­ri­á­ci­ók ezért nem le­het­tek olyan fel­tű­nő­ek. De ké­rem, mon­si­eur le doc­te­ur, ese­de­zem, gon­dol­kod­jék! Vissza tud em­lé­kez­ni bár­ki­nek a já­té­ká­ban va­la­mi egye­net­len­ség­re? Vagy ki­ug­ró hi­bá­ra?

Né­hány perc­nyi szü­net után dr. Ro­berts, meg­ráz­ta a fe­jét…

– Saj­nos, nem tu­dok se­gí­te­ni. – val­lot­ta be nyíl­tan – Egy­sze­rű­en nem em­lék­szem. Csak azt tu­dom mon­da­ni, amit már ko­ráb­ban em­lí­tet­tem: Mrs. Lor­ri­mer ki­vá­ló já­té­kos, soha nem hi­bá­zik, leg­alább­is én nem vet­tem ész­re. Ele­jé­től a vé­gé­ig bri­li­án­san ját­szott, Des­pard is egyen­le­te­sen jó volt. Meg­le­he­tő­sen ha­gyo­má­nyo­san ját­szik, úgy ér­tem, ilyen a li­ci­tá­lá­si stí­lu­sa. Soha nem hág­ja át a sza­bá­lyo­kat. Nem koc­káz­tat. Me­re­dith kis­asszony… – az or­vos ha­bo­zott.

– Igen? Me­re­dith kis­asszony? – csa­pott le rá Po­i­rot.

– Ő, ha jól em­lék­szem, egy­szer vagy két­szer hi­bá­zott az este vége felé, de le­het, hogy csak a fá­radt­ság okoz­ta, hi­szen ő nem gya­kor­lott já­té­kos. A keze is re­me­gett.

El­hall­ga­tott.

– Mi­kor re­me­gett a keze?

– Mi­kor is? Nem em­lék­szem… Azt hi­szem, csak ide­ges volt. M. Po­i­rot, maga arra kény­sze­rít en­gem, hogy ki­ta­lál­jak dol­go­kat.

– Bo­csás­son meg. Van még va­la­mi ami­ben a se­gít­sé­gét kér­ném.

– Igen?

Po­i­rot las­san kez­dett bele a mon­dó­ká­já­ba:

– Ne­héz do­log, nem aka­rok egye­ne­sen meg­kér­dez­ni va­la­mit, te­hát nem aka­rok úgy fo­gal­maz­ni, hogy lát­ta-e ezt vagy azt, mert ak­kor, szin­te a szá­já­ba adom a vá­laszt, és ez eset­ben a vá­la­sza sem olyan ér­té­kes. Hadd pró­bál­jak más­ként kö­ze­lí­te­ni a kér­dés­hez. Le­gyen olyan szí­ves, dr. Ro­berts, írja le ne­kem, a szo­ba be­ren­de­zé­sét, ahol ját­szot­tak.

Ro­berts tel­je­sen el­ké­pedt.

– A szo­bá­ban lévő tár­gya­kat?

– Ha len­ne olyan jó.

– De ked­ves uram, azt sem tu­dom, hol kezd­jem…

– Ahol óhajt­ja.

– Nos, hát volt ben­ne jócs­kán bú­tor…

– Non, non, non, na­gyon ké­rem, pró­bál­jon pon­to­san fo­gal­maz­ni.

Dr. Ro­berts fel­só­haj­tott.

Szel­le­mes­ked­ve kezd­te, akár egy ár­ve­ré­si ki­ki­ál­tó.

– Egy ha­tal­mas, ele­fánt­csont­szí­nű brok­át­tal bo­rí­tott pam­lag, ugyan­az zöld brok­át­tal, négy vagy öt nagy szék. Nyolc vagy ki­lenc per­zsa­sző­nyeg, ti­zen­két ki­csi, em­pi­re stí­lu­sú ara­nyo­zott szék. Egy ti­zen­nyol­ca­di szá­za­di író­asz­tal. (Most már egé­szen úgy ér­zem ma­gam, mint az ár­ve­ré­si ki­ki­ál­tó.) Egy gyö­nyö­rű kí­nai fi­ó­kos szek­rény. Egy hang­ver­seny­zon­go­ra. Volt még más bú­tor is, de saj­nos, nem vet­tem ala­po­sab­ban szem­ügy­re. Hat da­rab első osz­ta­lyú ja­pán nyo­mat. Két, tü­kör­re fes­tett kí­nai fest­mény. Öt vagy hat gyö­nyö­rű bur­nót­sze­len­ce. Egy asz­ta­lon ja­pá­ni ele­fánt­csont fi­gu­rák áll­tak. Vol­tak még régi ezüst, – azt hi­szem, I. Ká­roly ko­ra­be­li gyü­mölcs­tá­lak, meg, né­hány bat­ter­sea-i tűz­zo­mánc…

– Bra­vó! Bra­vó! – tap­solt Po­i­rot.

– Né­hány régi an­gol agyag ma­dár­alak, és ta­lán egy Ralph Wood-fi­gu­ra, az­tán né­hány fi­nom, ke­le­ti ezüst­tárgy. Némi ék­szer, de ezek­ről nem tut­lok töb­bet mon­da­ni. Chelsea-i por­ce­lán­ma­da­rak. És egy üve­ges szek­rény­ben mi­ni­a­tú­rák – sze­rin­tem egé­szen jók. Noha ez tá­vol­ról sem min­den, ennyi­re tu­dok vissza­em­lé­kez­ni.

– Nagy­sze­rű – mond­ta Po­i­rot kel­lő el­is­me­rés­sel. – Ki­vá­ló a meg­fi­gye­lő­ké­pes­sé­ge.

Az or­vos kí­ván­csi­an meg­kér­dez­te:

– Be­le­fog­lal­tam a fel­so­ro­lás­ba azt a tár­gyalt, ami­re gon­dolt?

– Ez a leg­ér­de­ke­sebb az egész­ben – mond­ta Po­i­rot. – Ha meg­em­lí­ti azt a da­ra­bot, ami­re én gon­dol­tam, rend­kí­vül meg­le­pő lett vol­na. Úgy gon­dol­tam ugyan­is, hogy nem em­lít­he­ti meg.

– Mi­ért nem?

Po­i­rot-nak fel­csil­lant a sze­me.

– Ta­lán mert nem tar­to­zott az em­lí­ten­dők közé.

Ro­berts csak bá­mult.

– Ez em­lé­kez­tet en­gem va­la­mi­re.

– Gon­do­lom, Sher­lock Hol­mes­ra em­lé­kez­te­ti. A ku­tya fur­csa ese­té­re. A ku­tya nem vo­ní­tott éj­sza­ka. Épp ez az ér­de­kes! Mint lát­ja, pla­gi­zá­lok.

– A leg­hal­vá­nyabb sej­tel­mem sincs, mire cé­loz, M. Po­i­rot.

– Nagy­sze­rű. Be­val­lom, épp ez­zel a mód­szer­rel ju­tok cél­ba.

Majd, mi­köz­ben dr. Ro­berts még min­dig egy kis­sé kó­tya­gos­nak lát­szott, Po­i­rot mo­so­lyog­va fel­állt.

– Azt bi­zo­nyá­ra érti, ha köz­löm: a kö­vet­ke­ző be­szél­ge­tés­ben na­gyon hasz­nos lesz szá­mom­ra, amit itt most hal­lot­tam.

Az or­vos szin­tén fel­állt.

– Sej­tel­mem nincs, ho­gyan, de biz­to­san iga­za van – mond­ta.

Ke­zet fog­tak.

Po­i­rot le­ment az or­vos há­zá­nak a lép­cső­jén, és le­in­tett egy arra jövő ta­xit.

– Chey­ne Lane 111, Chelsea – adta meg a cí­met a so­főr­nek.