Mannerheim

Finnország államfője Carl-Gustaf Mannerheim báró (1933-tól marsall) a Louhisaari birtokon (Villnas) született 1867. június 4-én. Nagy érdeme volt, hogy Finnországnak az 1917 decemberében kikiáltott függetlensége után ő szervezte meg a finn kormánycsapatokat, melyek sikerrel harcoltak a finn Vörös Hadsereg ellen. 1918-19 között Finnország helytartója volt, majd 1931-39 között a legfelsőbb Finn Katonai Haditanács elnöke. Szintén az ő nevéhez fűződik a Karéliai földszorosban kiépített Mannerheim-vonal létrehozatala. 1939-44 között Mannerheim báró volt a finn hadsereg főparancsnoka, majd, mint államelnök (1944-46) ő kényszerült arra, hogy aláírja a finn-szovjet fegyverszünetet. (1944. szeptember 19.), Lau-sanne-ben halt meg 1951. január 27-én.

Mannerheim valójában nem is volt finn, így mindenféle finn „nacionalizmus” igencsak távol állt tőle. Katona volt, realista is, jól ismerte az oroszokat is. Mint a neve mutatja családja német származású volt. Családja utóbb svéddé vált (a mai napig is Finnország lakosságának mintegy hat százaléka svéd), olyannyira, hogy maga Mannerheim is ötven éves elmúlt, mire a finn nyelvet megtanulta. Előkelő és művelt családi indíttatása következtében természetesen több nyelven is beszélt, azonban ironikus módon, mikor 1918-ban a bolsevikok ellen a Fehér Gárdát vezényelte tolmácsra volt szüksége ahhoz, hogy a saját finn katonáival kommunikálni tudjon.

Mindezek ellenére, és a bolsevikok elleni harca következtében finn nemzeti hős vált belőle. Magas, arisztokratikus, de nem gőgös személy volt, aki megjelenésében is a finn egységet és népének pozitív vonásait képviselte magában.

Fiatal korában - mikor még Finnország a cári birodalom része volt - az orosz hadseregben szolgált. Kevesen tudják azt is, hogy egy alkalommal - fegyelmi okok miatt - ki is zárták az orosz kadétiskolából. Ennek ellenére orosz cári tiszt lett, sőt, 1904-05-ben részt vett Koreában és Mandzsúriában az orosz-japán háborúban. Mint érdeklődő fiatalember - az akkori cári birodalomban - sokat utazott Közép-Ázsiában.

Az orosz hadseregben hat évet szolgált Lengyelországban, az I. világháborúban a cári gárdának volt a tisztje. Személyét illetően világos, hogy soha nem volt „oroszellenes”, mint ahogyan igazán „finn” sem volt. Egyszerűen arisztokrata volt, márpedig az arisztokrácia - családi, házassági kapcsolatai és kiváltságos helyzete miatt - sokkal inkább internacionalista, mint a proletariátus. Mannerhe-imnek ezt a helyzetét maga a házassága is alátámasztja: neje, Anasztazia Arapova egy gazdag orosz családnak volt a lánya, akinek apja mint tábornok, II. Miklós cár közvetlen környezetében szolgált.

Mannerheim eredetileg feltétlen híve volt a cárnak és nem csak a cárnak, de az általa vezetett Orosz Birodalomnak is. Ne felejtsük el azonban, hogy arisztokrata volt, így mérhetetlenül gyűlölte, de minthogy művelt ember is volt, így meg is vetette a bolsevikokat. Oroszországot hűségesen szolgálta, de amikor kitört ott a forradalom azonnal visszament hazájába, Finnországba.

Valójában igen különösnek tűnik, azonban Mannerheim báró soha nem szolgált aktívan a finn hadseregben. A bolsevikok ellen létrehozott Fehér Gárda ugyanis nem volt reguláris alakulat. Igencsak kemény vezetője volt az említett gárdának, azonban mint született arisztokrata nem volt híve sem a demokráciának, és különösen nem a liberalizmusnak. Soha semmilyen politikai pártnak sem volt a tagja. Ez szintén inkább arisztokratikus magatartásával magyarázható.

Mikor a szovjet támadás Finnország ellen kezdetét vette, Mannerheim báró a mikeli általános iskolában - Viipuritól 100 km-rel északra -, az ott berendezett főhadiszálláson tartózkodott. A megjelent újságírókkal azonnal ismertette, hogy mi is a véleménye a szovjet támadásról. Elmondta, hogy a bolsevik agresszió egyáltalában nem érte meglepetésképpen, ugyanis a finn védelmi tanács elnökeként már többször felhívta a kormány figyelmét a szovjet támadás lehetőségére. Az általa hozott érvek, gondolatok azonban nem találtak meghallgatásra. Sok esetben csak annyit kérdeztek tőle, hogy ugyan miért kellene a hadseregre kiadást fordítani, amikor úgysem lesz háború? A siralmas tények azonban Mannerheim bárót igazolták. Minthogy minden erőfeszítése hiába valónak bizonyult, 1937-ben le is mondott a védelmi tanács elnöki székéről. Mannerheim azt nyilatkozta, hogy munkája igencsak hálátlan volt, sem az államelnöktől sem pedig a kormányzattól nem kapott segítséget. Csak Kallionak, az új elnöknek sikerült rávenni Mannerhei-met, hogy maradjon meg a Finn Katonai Tanács élén.

1939 nyarán Cajander miniszterelnök már hajlandó lett volna Mannerheim lemondását elfogadni, és azon volt, hogy egy új embert keressen helyette. Ugyanezen év őszén a finn Nemzeti Koalíciós Párt vezetői már mint magánembert is kritizálták, mondván, hogy túlságosan öreg, és állandóan csak a szovjet támadás rémképét festi a kormány elé. (Az, hogy ez mennyire volt rémkép azt néhány hónappal későbben a saját bőrükön tapasztalták meg.) Utólag ironikusnak mondható módon csak a háború kitörte előtt néhány nappal egyezett bele Kallio elnök Man-nerheim lemondásába, azonban minthogy időközben a háború - melytől sok finn vezető egyáltalában nem tartott - mégis kitört, az akkor már hetvenkét éves Man-nerheim maradt a katonai tanács élén.

Mannerheim a főhadiszállásán a rá jellemző hideg fejjel áttekintette a helyzet állását. Bizonyosan nem lehettek illúziói a háború végső kimenetelét illetően, hacsak valami komolyabb külföldi segítség nem érkezik. Azt már természetesen tudjuk, hogy ilyesmire nem került sor.

Mannerheim számára már igen régóta teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió támadást tervez Finnország ellen. Tudott arról, hogy amikor 1935-ben Zsdanov elvtárs, Leningrád körzetének komisszárja végigutazott a szovjetfinn határszakaszon azonnal elrendelte a Finnország felé vezető, kulcsfontosságú utak kiépítését.

Az már egy teljesen más dolog, hogy Finnországban, annak önálló állami léte, azaz mintegy húsz éve bolsevik agitátorok járták az országot, nem mintha ennek a finn nép körében különösebb táptalaja lett volna.

Nos, ilyen körülmények között került arra sor, hogy Mannerheim a szovjetek elleni védelem parancsnoki posztjába került.

Kuusinen és a finn bolsevik ellenkormány

A szovjetek a hadműveletek megkezdésével egyidejűleg a politika frontján is megindították a támadást a finn kormány ellen. Az elfoglalt Terijokiban (a Le-ningrád-Viipuri vasútvonal mellett, az elfoglalt egyik legnagyobb helységben) 1939. december 2-án megalakították a kommunista finn „népkormányt”, melynek külügyminisztere az „emigráns” Otto Vilgelmovics Kuusinen lett. A szovjeteknek egyszerűen az adott pillanatban - teljesen politikai okból - szükségük volt egy olyan finn „vezetésre” a külföld előtt, mely a szovjet támadást törvényessé tette volna. A szovjetek szerint ez a kormány képviselte volna legitimen Finnországot. Természetesen ezt a kormányt sem Finnország, sem pedig a külföld nem vette komolyon, sőt még maguk a bolsevik szovjetek sem, hiszen, mikor a háború végén a béketárgyalásokat megkezdték, Kuusinent és kormányát azonnal eltakarították az útból. A helyzet fonákságát mutatja, hogy a finnek körében a bolsevizmus már korábban sem tudott semmilyen gyökeret verni. A Szovjetunió ezzel a „népi kormánnyal” Sztálin és Molotov elvtársak jelenlétében „barátsági” és „szövetségesi” szerződést kötött. Ez a bolsevik, az ellenséggel ocsmány módon lepaktáló, valójában hazaáruló kormány „természetesen” ígéretet tett az összes szovjet követelés teljesítésére.

Kuusinen finn származású volt ugyan, de nyilván számos szál kötötte ösz-sze az orosz, majd a szovjet bolsevizmussal. Kuusinen 1881. október 4-én született egy Lauka nevű faluban. 1918-ban ő alapította meg a finn kommunista pártot, majd ő lett a kommunista felkelés vezetője, amelyet a polgárháború folyamán Mannerheim fojtott el vaskézzel. 1921-ben a Finn Kommunista Párt elnökévé választották. 1921 és 1939 között a Komintern (Kommunista Internacionálé) titkáraként működött. Miután Finnországból menekülnie kellett, 1922-tól a Szovjet-Oroszországban, illetve a Szovjetunióban élt.

Amikor a szovjet támadás kezdetét vette a moszkvai Pravda interjút közölt le Otto Kuusinen elvtárssal, aki a szovjetek által létrehozott „Finn Demokratikus Köztársaság” vezetője, és meggyőződéses kommunista volt, megerősítette nyilatkozatában azt a teljesen nyilvánvaló képtelenséget, ami szerint a szocialista forradalom máris győzött Finnországban, ami természetesen egyet jelent azzal, hogy Finnország népe egy emberként fog csatlakozni a szocialista népek nagy közösségéhez.

Mikor azonban a szovjet-finn háború a befejezéséhez közeledett, Kuusinen kormánya is kezdett a szovjeteknek terhes lenni, mert az megnehezítette a finnekkel való tárgyalásokat. Úgy, ahogyan volt, a szovjetek egyszerűen megszabadultak a Kuusinen vezette demokratikus finn „népkormánytól”, minthogy arra a jövőben már semmilyen szükségük nem volt. Jellemzően a bolsevikokra a finn-szovjet béketárgyalásokra 1940 márciusában Kuusinen és kormánya már meghívást sem kapott. Ezt pedig semmi egyebet nem jelentett annál, hogy a szovjet kommunisták sem tekintették tárgyalófélnek a finn kommunista bábkormányt, mely mindössze azt a célt szolgálta, hogy a szovjet támadást bizonyos mértékben legitimizálja.

Mindebből világosan látható, hogy szó sem volt itt a finn és szovjet munkásosztály, főként a szovjet és finn nép barátságáról, pusztán csak arról, hogy a szovjet kommunisták - híven a cári hagyományokhoz - hogyan bírják saját befolyási körzetüket kiterjeszteni.

Kuusinen 1940-56 között a Finn-Karél Szovjet Szocialista Köztársaság legfelső tanácsának az elnöke, illetőleg 1952-53 között, valamint 1957-től haláláig az SZKP Központi Bizottságának, és a pártelnökségnek a tagja volt.

A háború befejeztével azonban mind Kuusinen, mind pedig kormánya a történelem süllyesztőjébe került. Kuusinen aztán a Szovjetunióba került, ott is hunyt el 1964. május 17-én.

Harcok 1939 decemberében Petsamonál és a rovaniemi műút környékén

A Ladoga-tótól északra olyan vidék terült el, mely a legnagyobb jóindulattal sem volt civilizáltnak nevezhető. Mindenképpen olyan terület volt azonban, ahol a védekező finnek a leginkább az elemükben lehettek, de egyben olyan is, ahol a támadók a legnagyobb próbatétellel találták szembe magukat.

Vallenius tábornok parancsnoksága alatt kb. egy hadosztályt kitevő erő működött. Ennek a csoportnak kettős feladata volt. Meg kellett akadályozni a Kan-talahti körzetéből támadó szovjet erők előretörését és a Petsamoból a műúton Ro-vaniemi irányában támadó szovjeteknek a dél felé való előrenyomulását. Mint a korábbiakban is szó volt róla, ennek az úgynevezett Lappland-csoportnak a vezetésére Mannerheim Vallenius vezérőrnagyot szemelte ki. Mannerheim választása sikeresnek bizonyult. Vallenius katonai képzettségét Svédországban szerezte. 1918-ban már harcolt Lappföldön, aminek következtében a terep kiváló ismerője lett. Nemcsak ebben mutatott azonban nagy hozzáértést. Az adott feladat ebben az esetben olyan katonai vezetőt kívánt, aki minimális eszközökkel, kis létszámú, nem igazán jól felszerelt egységekkel is eredményt tud elérni. Márpedig Vallenius ilyen ember és ilyen katonai vezető volt. Vallenius az ellene támadó 104. és 52. szovjet hadosztályokkal szemben mindössze négy (!) öreg ágyút tudott felvonultatni, melyeket még 1897-ben készítettek, és állítólag az ezekből kilőtt gránátoknak csak kb. fele robbant fel. Mannerheim azonban úgy vélekedett, hogy ügyes, a gerillaháborúhoz hasonló hadviselési móddal sikerül ezen a szakaszon a szovjet előrenyomulást feltartani.

Ezen a terepszakaszon nagyobb katonai egységek aligha bírtak tevékenykedni. A harcoló finn alakulatok századokból, avagy legföljebb zászlóaljakból álltak, nagyobb és önállóan tevékenykedő formációknak itt aligha volt lehetősége. A finnek gyorsan és hatékonyan mozogtak, úgyhogy a támadókból igen hamar védekezőkké váltak a szovjet csapatok.

Finnországnak, azonban különösen Finnország északi részének igencsak hideg - mondhatni mostoha - az éghajlata. A finnek azonban megszokták ezt, a magukénak érezték, és talán meg is szerették. Mikor aztán a szovjetek nekiindultak, hogy elfoglalják ezt a számunkra nyilvánvalóan kietlennek mondható területet, úgy döntöttek, hogy vérüket, életüket áldozva is ha kell, de megvédik azt.

Arról már szó esett, hogy miként a mongolok a ló hátára nőve, nos, a finnek pedig a sítalpaikhoz szögezve - különösen igaz ez az északi finnekre - jöttek a világra. Szerették ezt a kietlen vidéket, alkalmazkodni is tudtak hozzá, és ami a legfontosabb: élni és mozogni is megtanultak benne. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a szovjetek elleni védekező taktika is ezekre a tapasztalatokra épült fel, mégpedig sikerrel

Petsamo kikötőjét és a világhírű nikkelbányákat mindössze egy század, továbbá egy - 1897-es mintájú, elavult lövegekkel felszerelt - üteg védelmezte. Mint említettük ez az üteg összesen négy régi löveggel rendelkezett. Ezzel az igencsak csekély erővel szemben a szovjeteknek a Jeges-tenger partján működő 14. hadserege a 14. és a 104. lövészhadosztályokból állt. Feladata Petsamo és Lappföld birtokbavétele, majd a rovaniemi műúton előre törve a 9. szovjet hadsereggel szemben álló finn erők hátába kerülés volt.

A támadó szovjetek azonban átlépve a lappföldi finn határt olyan problémákkal kerültek szembe, amilyenekkel eddig még nem szembesültek, sőt, a katonai kézikönyvek sem írtak róluk. A szovjetek már napok óta meneteltek a Mur-manszk-vasúttól a finn északon, erejük is igencsak fogytán volt. Meg kellett birkózniuk az utánpótlás nehézségeivel is. Tető csak ritkán került a fejük fölé, a visz-szavonuló finnek mindent felégettek maguk mögött.

A finnek ellenállása látszólag gyönge volt. Ennek azonban a szovjetek aligha örülhettek. Az ellenség hol itt, hol ott bukkant fel mellettük, előttük vagy éppen mögöttük, egy pillanat alatt tüzet zúdítottak a szovjetekre, majd épp oly gyorsan, ahogyan érkeztek, olyan gyorsan tűntek el a fagyos, ködös semmibe. Teljesen érthető, hogy ennek következtében előbb a legénységi állomány, majd a kötelező és a párt által el is várt „kincstári optimizmussal” rendelkező tisztek hangulata is rosszra fordult.

Minthogy a terep alapos ismeretével a szovjetek nem rendelkeztek, kénytelenek voltak a térképeken feltüntetett útvonalakhoz tartani magukat. A terep nem ismerete következtében az utat nem merték elhagyni. Mindez azt jelentette, hogy arcvonalukat képtelenek voltak kinyitni, kiszélesíteni, így az úton mintegy 15-20 km hosszúságban kígyóztak a szovjet csapatok. Legelöl a felderítők haladtak, utána a gyalogság, majd a tüzérség. Legvégül a hadtáp alakulatai kullogtak.

A már kitaposott útról - egyébként bölcsen - a városi proletárok soraiból kikerült szovjet katonák nem mertek letérni, mert nagy valószínűséggel soha nem tértek volna vissza alakulatukhoz. Vagy eltévedve a fagy végzett volna velük, vagy az állandóan a közelükben leselkedő, sítalpas finn katonák.

Ez előre haladó szovjet csapatokat kísérteties csend vette körül. Mindez csak a közelgő veszedelem baljós előhírnöke volt. Valahonnan mindig előbukkantak ezek a kísértetekhez hasonló, fehér álcaköpenyt viselő harcosok - általában ott, ahol a legkevésbé várták őket - akik pontosan tisztában voltak azzal, hogy a szovjetek teljesen tehetetlenek velük szemben.

December 1-jén a szovjetek Petsamot bombázták, eközben három búvárnaszád elzárta a vuonót (a vuono a fjord finn neve), mely a Halász-félszigettől nyugatra a tengertől Petsamoig húzódott. A búvárnaszádok ezzel a hadmozdulattal fedezték a Murmanszkból hajón ide szállított 14. lövészhadosztály egyes részeinek a partraszállását, melyek aztán a finn csapatokat déli irányba szorították vissza.

December 5-én három szovjet repülőgép Salmijarvit és a nikkelbányákat bombázta. Az itteni finn lakosság Norvégiába menekült, a finnek a rénszarvascsordákat déli irányba hajtották el. A szovjet hajók kihajózása szünet nélkül tartott, és december 7-én a szovjet csapatok eleje a rovaniemi úton már 45 km-t haladt dél felé, majd 15-én elfoglalták Sarmijarvit.

Jelen esetben a szovjet hadműveleteket nem annyira a finn ellenállás, hanem sokkal inkább a szállítás, utánpótlás, az élelmezés és az elhelyezés nehézségei akadályozták. Tehergépkocsikon és fogatolt járműveket, összerakható barakkokat kellett a csapatok számára szállítani, hogy a -35 °C fok alatt hidegben az elhelyezést valahogy meg tudják oldani. A szovjet csapatok ilyen módon csak december 20-án érték el a Höyhenjarvinél a norvég határ egy kis beszögellését, azonban a nagy hideg és a havazás miatt már nem tudtak továbbhaladni. Egyes szovjet csapatrészek Murmanszkból, a szárazföldön kíséreltek meg Petsamo körzetébe eljutni.

Összefoglalva: északon a szovjetek egyelőre csak kezdeti sikereket értek el, a további előrehaladásukat nemcsak a finn ellenállás, hanem sokkal inkább a zord, hideg időjárás akadályozta meg. A finn ellenállás kezdetben mindössze abban nyilvánult meg, hogy Murmanszk városát néhány alkalommal bombázták, továbbá, hogy az előrenyomuló szovjeteket néhány kisebb finn járőr - ismerve a terepet és terepviszonyokat - tartóztatta fel egy időre. Mikor az említett műút mellett mintegy 50-50 főnyi szovjet ejtőernyősöket dobtak le, Vallenius tábornok, a finn északi hadsereg főparancsnoka egy 200 főnyi csapatot küldött ki gépkocsikon az ejtőernyősök feltartóztatására.

Mivel ezen a területen a 14. szovjet lövészhadosztályt már sikerrel partra szállították, és attól lehetett tartani, hogy ezek Rovaniemin át a középső finn hadsereg hátába kerülhetnek, Vallenius tábornok egy tüzérséggel megerősített, két zászlóaljból álló gyalogezredet szállíttatott ide, hogy azok az Inari-tó keleti partján védelemre rendezkedjenek be. A szovjetek azonban a heves hóviharok következtében csak Höyhenjarviig jutottak el, és ott meg is álltak. Vallenius tábornok mozgékonyabb csoportja a szovjetek tehetetlenségét kihasználva december 23-án megtámadta őket, és a norvég terület már említett csúcsáig szorította vissza őket. A szovjet csapatok az egész háború folyamán végig ebben a vonalban maradtak, és nem sikerült Rovaniemi felől a középső finn hadsereg hátába kerülniük.

Ezzel a finneknek sikerült az igen nagy kiterjedésű arcvonalon nemcsak délen, de északon is megállítani a szovjet támadást.

Harcok 1939 decemberében a középső fronton, a Ladoga-tó északi partján

Mint láttuk az arcvonal két szárnyán, délen és északon, azaz a Karéliai-földszoroson és északon, Petsamo és Rovaniemi környékén a szovjeteknek nem sikerült a további előretörés, a finnek sikerrel állították meg őket. Ezzel egy időben azonban, a középső frontszakaszon az egyes szovjet hadseregek támadása többkevesebb lokális sikerrel végződött, de a kiszabott feladatát egyik csoport sem tudta maradéktalanul megoldani.

A Ladoga-tótól közvetlenül északra felvonult 8. szovjet hadsereg feladata az volt, hogy a Ladoga-tó északi partján előre törve déli irányba kerülje meg a tavat, kerüljön a finn védelmi erők hátába és csatlakozzon a 7. hadsereg támadásához, mely a támadók fő erejét képezte és a Ladoga-tó és a Botteni-öböl között támadott Finnországra.

Ezen a veszélyeztetett területen a finnek védelmét a Janis-tavat a Ladoga-tóval összekötő Janis-folyó nyugati oldalára telepítették, mely folyó a sebes sodrása és nagy esése következtében csak nehezen fagyott be. A finn védelmet igen jól támogatták Mantsinsaari-sziget partvédelmi ütegei, melyek a háború végéig oldaltámadásban tartották a tó északi partján húzódó utat. A Janis-folyó és a tó mögé (azaz nyugatra) telepített védőállás Joensuu és Sortavala között mintegy 110 km hosszúságban húzódott, és melynek legnehezebb pontjai a Ladoga-tó partján húzódó műút és Suojarvi körzete volt. A Ladoga-tótól közvetlenül északra Haggel-und tábornok két hadosztálya, attól északra a Pielinnen-tó déli csúcsáig Talvela ezredes hadosztálya volt védelemben. Sajnos, itt a védelmi terület előterepén nem voltak kiépített állások, itt a finn határvédelmi és előretolt csapatoknak nyílt terepen kellett harcolniuk.

A 8. szovjet hadsereg egységei három oszlopban lépték át a finn határt: Olonezből Sortavala irányában a 168. lövészhadosztály, ettől északra Suorjarvin át Joensuu irányában a 139. lövészhadosztály és Porjarviből kiindulva Ilomantsi irányában pedig az 5. lövészhadosztály nyomult kérlelhetetlenül előre.

A finn határvédelmi csapatok a hatalmas túlerő elől az egész arcvonalon tervszerűen vonultak vissza, azonban a finneknek az a terve, hogy ezen a határszakaszon a támadók lendületét lefékezzék, kudarcot vallott. A szovjetek ugyanis a Ladoga-tó északi partján olyan fölényben lévő erőkkel lépték át a határt, mely a megállításukat vagy akár a lassításukat a csekély finn erők számára lehetetlenné tette. Ehhez még egy körülmény is hozzájárult: a szovjetek az itteni határ közelében olyan jelentős készleteket halmoztak fel, mely elegendőnek bizonyult csapataik tartós ellátására. Az igen erős szovjet támadás tehát mind a Ladoga-tó partján, mind pedig a Soujarvi jegén át gyorsan érvényesült. Soujarvi már december 2-án a szovjet támadók kezében volt, és az itt szétszórt finn csapatokat csak december 5-én, Tolvajarvi körzetében sikerült gyülekeztetni.

A finn vezetés azonban nem adta fel a reményt, hogy a térségben meglehetősen szétszórt, egymástól és hadműveleti bázisuktól messze eltávolodott csapatokat valamilyen módon feltartóztassa. Ezért december 5-én Paavo Tavela ezredes parancsnoksága alatt 1 dandárnyi erőt vetett be Tolvajarvi és Ilomantsi körzetében azzal a feladattal, hogy az Aglajarvin át Ilomantsi felé törő szovjet oszlopra vereséget mérjen. Ezzel ugyanis meg lehetett akadályozni azt, hogy ez a szovjet hadoszlop a Ladoga-tó északi partján telepített finn védőállások - melyek Hagglund tábornok parancsnoksága alatt álltak - háta mögé kerüljön.

A szovjet erők támadását a december 3-5. között tomboló hóvihar jelentősen megnehezítette. Ezek után a Ladoga-tó vize befagyott, az pedig mintegy másfél méteres mélységet ért el, miközben a hőmérséklet -30 C alá süllyedt. A harc a Ladoga-tó mentén Salmitól északra folyt, amely falu már a szovjetek kezén volt. Mantsinsaari szigetéről, amely azonban a finnek birtokában volt, a parti tüzérség sikeresen lőtte a műutat, akadályozva ezzel a szovjet előrenyomulást.

Karakterisztikus, hogy a visszavonulás ellenére december 7-ig az egész arcvonalon a finneknek mindössze 1 000 ember volt a vesztesége, míg a támadó szovjetek mintegy 20 000 katonát veszítettek. Valójában korábban az oroszoknál, de utóbb a szovjeteknél is - mint ahogyan azt a hadtörténet bizonyítja - az emberélet nem sokat számított. A légi harcok során a finnek december 4-én az Imatra vízierőművet támadó 12 szovjet repülőgépet lelőtték.

Mivel a Mannerheim-vonal elleni szovjet támadás öszeomlott, Mereckov, a szovjetek parancsnoka úgy gondolta, hogy a Ladoga-tótól északra kell a szovjet nyomást fokozni. Terve szerint a 139. szovjet lövészhadosztály Bondarev, II. osztályú hadosztályparancsnok vezetésével Tolvajarviig nyomul előre, majd déli irányba fordulva csatlakozik Kontrasev, szintén II. osztályú hadosztályparancsnok 18. lövészhadosztályához, mely közben elfoglalja Laimolát. (A hadosztályparancsnokok neve mellett a rendfokozat munkánkban sokszor azért nem szerepel, mert a Vörös Hadseregben ezeket megszüntették, és a parancsnokok csak beosztással rendelkeztek, bár 1935-ben visszaállították a rendfokozatokat, mégis a szakirodalom sok alkalommal csak a beosztásokat közli.) Ezt követően a 139. és a 18. hadosztály délre fordul, és Oestermann hadseregének a hátába támad.

A szovjetek megindult mozgását a finn felderítés azonnal észlelte, és a finnek arra kényszerültek, hogy a szovjetek ellen a Talvela csoportot is bevessék.

A következő napokban a Ladoga-tó mentén történt szovjet támadás is teret nyert: december 11-én Pitkaranta került a 168. szovjet hadosztály kezére, 13-án Ki-tela vasúti állomást foglalták el, a Janis-vonalát pedig 19-én érték el.

A Janis folyónál a finnek számára egyre veszélyesebb helyzetet az északabbra lefolyt események mentették meg. A Suorjarviből Joensuu irányába előretörő szovjet 139. lövészhadosztály már Aglajarvi magasságában követte a visszavonuló finneket, amikor Talveda ezredes parancsnoksága alatt beérkeztek a tartalékok, és ezek Tolvajarvitől nyugatra megállították a szovjet betolakodókat. Paavo Talveda ezredesnek nem álltak rendelkezésére nagy erők: az egész Talveda-cso-port mindössze 9 ezer emberből és 20 ágyúból állt. Ezzel - a jelentősnek igazán nem mondható haderővel - kellett a parancs szerint nemcsak megállítani, hanem döntően megverni két szovjet hadosztályt (139. és 18.), melyek mintegy 45 000 katonát, 235 löveget és 90 löveget tudhatott magáénak. Viszonylag rövid, de heves harcok után a finneknek sikerült birtokukba venni Tolvajarvit, egy másik csoportjuk pedig sikeresen elvágta az innen nyugatra lévő szovjet erőket.

Talvela ezredes tudatában volt annak, hogy csak akkor lehet eredményes, ha a két jelzett szovjet hadosztályt elvágja egymástól, még mielőtt azoknak sikerül egymással egyesülniük.

Talvelának úgy tűnik szerencséje volt, mert itt is megmutatkozott a szovjet katonai vezetők teljes képzetlensége. A 139. hadosztály már előre nyomult, amikor a 18. csak éppen a készülődés állapotában volt, és messzire elmaradt attól a helytől, ahol a csatlakozásnak meg kellett történnie. Talvela egy ezred nagyságú részleget küldött ki Paajari alezredes vezetésével, melynek az volt a feladata, hogy az kösse le a 139. szovjet hadosztályt, amíg ő a 18. hadosztályt megtámadja.

Paajari azonnal megindult, és Tolvajarvi közelében rajtaütött a szovjeteken. Egyébként a könnyű finn győzelemhez az is hozzátartozik, hogy a 139. hadosztály jobbára teljesen kiképzetlen beloruszokból állt, akik katonai szolgálatot valójában soha nem teljesítettek, őket csak a finnek elleni háborúra vonultatták be.

A finnek ezt az ütközetet gúnyosan csak „kolbászcsatának” nevezték, ugyanis a szovjetek a Tolvajarvi felé történt előrevonulásuk közben elfoglaltak egy finn tábori konyhát, ahol a kolbászleves még forró volt a kondérokban. Minthogy a szovjet ellátás csak igen nehezen működött, a szerencsétlen és kiéhezett szovjet katonák a fegyvereiket elhajigálva azonnal megrohamozták a tábori konyhát. Vesztükre a finn támadás pontosan ekkor érte őket. Sokan közülük a kolbász-szal a szájukban lelték halálukat, az életben maradottak viszont vad rohanásban törtek ki és futottak végig azon az úton, melyen ide érkeztek. A pánikot kapott menekülőket az események színterétől csak nyolc kilométerre sikerült megállítani. Ekkorra azonban már az NKVD alakulatai fogták körbe a menekülőket, és kérdőre vonták őket, hogy hogyan hozhattak a Szovjetunióra ekkora szégyent. A kiéhezett emberek láttán aztán Bondarev parancsnok előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy ez az alakulat már nem vethető be.

December 12-én Talvela ezredes ellentámadásba ment át: a 139 hadosztály két - a többitől elvágott - gyalogezredét szétszórta, 27 géppuskát, valamint 25 golyószórót zsákmányolt.

Eközben Talvela ezredes harcba bocsátkozott az időközben mégiscsak megindult 18. szovjet lövészhadosztállyal. Az emberveszteség mindkét oldalon magas volt. A harc egyelőre eldöntetlenül folyt, még meg nem érkezett Paajari alezredes csoportja is, melynek beavatkozása eldöntötte a harc kimenetelét.

Ezen a szakaszon a szovjetek megkezdték a visszavonulást, és a finn üldözést csak újabb hadosztály bevetésével tudták megállítani. A finnek december 23-én visszafoglalták Aglajarvit, azonban az egyre növekvő nyomás miatt nem tudták a szovjetek üldözését folytatni, mert Aittojokinál már szervezett szovjet ellenállásba ütköztek.

Ezzel az ellentámadással a finnek mintegy 30 km mélységben teret nyertek, a szovjetek viszont 2 000 halottat, 700 foglyot, 214 géppuskát, 16 páncéltörő ágyút, 6 aknavetőt, 14 löveget, 39 harckocsit és 200 tehergépkocsit veszítettek. A finnek legnagyobb eredménye mégis az volt, hogy az északi szárnyuk visszavonulása után a szovjetek is visszavonultak a Ladoga-tó északi partján, Kitelaig.

Porajarvi irányából a szovjet 5. lövészhadosztály nyomult előre nyugat felé, Ilomantsi irányában. Ez a támadó oszlop gyorsan nagy területet foglalt el, és Ilomantsitól keletre Möhköt érte el. Itt december 11-én három századukat a finnek meglepték és megsemmisítették, amivel a szovjet előrenyomulás el is akadt.

Harcok a középső fronton, Kuhmo, Suomussalmi és a Kemi-tó vidékén

Az arcvonal középső szakaszán a 9. szovjet hadsereg (mintegy 5 hadosztály) vonultatott fel, mely 12 oszlopban lépte át a finn határt. Ennek a hadseregnek az volt a feladata, hogy Oulu és Tornio vonalában a Botteni-öböl csúcsáig és a svéd határig előretörjön, Finnországot két részre vágja, majd délen a főerők harcába beavatkozzon. A 9. hadsereg három csoportban támadott, éspedig Repola, Uhtoa és Kantalahti körzetéből.

Alapvetően ezek a harcok három kisebb frontszakaszra voltak tagolhatóak: az első a kohmói, a második a suomossalmi, a harmadik pedig a Kemi-tó vidéke volt.

Harcok 1939 decemberében Kuhmonál

A Reptola körzetéből támadó szovjet erők jobbszárnya Kajaani, balszárnya Rieksa irányába nyomult előre. Feladatuk a finn keleti vasútvonal mielőbbi birtokba vétele volt. A szovjet csapatok előrenyomulását ezen a területen is hathatósan késleltették a finn határvédelmi alakulatok, december hónap végén pedig, a tartalékosok megérkezésével vissza is szorították a támadókat. December 26-án már Li-eskától is visszavonultak, sőt egyes részeiket a határon túlra is visszaszorították az ellentámadásba lendült finnek.

A Reptola-csoport jobb szárnyán előrenyomuló 54. szovjet hadosztálynak gyorsabban sikerült előre jutni, ugyanis itt a finnek csak gyenge erőkkel tudtak ellenállni. Az említett szovjet hadosztály elővédje már december 11-én mindössze 16 km-re állt Kaajani előtt, de zömmel Kuhmonál megálltak.

Az első suomussalmi csata

Az Uhtua körzetéből támadó szovjet hadtestnek volt a 9. szovjet hadseregben a legfontosabb feladata, ennek kellett elvágni Finnország derekát, és előre jutni a Botteni-öböl csúcsáig Oulu és Tornio irányában. A hadtest első lépcsőjében haladó 163. lövészhadosztály zöme Uhtuából Suomussalmin át az Ouluba vezető műút mentén nyomult előre, egy másik gyengébb oszlopa pedig Uhtuából északkeleti irányba, Kuusamo irányában haladt.

A finnek december 7-re a mintegy 4 000 lakossal bíró Suomussalmit kiürítették és visszahúzódtak a Ninkalsenka nevű folyócska mögé. A Szelencsov II. osztályú hadosztályparancsnok vezette 163. hadosztály északról, valamint a 44. hadosztály a ratei úton közeledett délről. Szelencsovnak az volt a terve, hogy szétzúzza a finn erőket Suomussalminál, majd a 44. szovjet lövészhadosztállyal egyesülve átvágják Finnország „darázsderekát”, és Oulunál kijutnak a Botteni-öbölig.

Suomussalmi irányába a 163. szovjet lövészhadosztály zöme tört előre. Ezt nagyobb távolságra a Murmanszk vasútról kirakott 44. lövészhadosztály követte. A mindössze néhány századot kitevő finn határvédő erő már december 9-én feladta Suomussalmit.

A 163. hadosztály eredetileg nem akarta Suomussalmit elfoglalni, minthogy azt két keskeny tó határolta, így tisztában voltak azzal, hogy a település könnyen a halálos csapdájukká válhat. Ezzel azonban a finnek is tisztában voltak, és mint már említettük, kiürítették a települést. Az elfáradt és kiéhezett szovjet csapatok azonban nem tudtak ellenállni a kísértésnek: mindenáron élelmet és meleget kívántak Suomussalmiban találni. Ebben aztán keservesen csalódniuk kellett.

Az itt támadó két szovjet hadosztály igen jelentős erőt képviselt. Ezeknek személyi állománya mintegy 48 000 főt tett ki, 335 löveggel, több mint 100 harckocsival és további 50 páncélautóval rendelkeztek. A 163. hadosztály zömében alig kiképzett Közép-Ázsiaiakból állt, a 44. hadosztály azonban egy elit ukrán alakulat volt és a Kijevi Katonai Körzethez tartozott. A 44. hadosztály parancsnoka Vinog-radov, I. osztályú hadosztályparancsnok volt.

A finn 9. hadosztály mindössze 17 000 embert számlált és csak 11 löveggel rendelkezett.

Siilasvuo ezredes, akit Mannerheim ennek a védelmi szakasznak az élére állított tisztában volta azzal, hogy minden védelem hiábavaló, ha a támadó 163. és 44. hadosztályoknak sikerül egyesülniük. Mindenesetre a finneknek előbb meg kellett az állásaikat erősíteni, és mivel csak az említett 11 löveggel rendelkeztek, azok hiányát aknavetőkkel próbálta pótolni. Siilasvou ezredesnek nagy gondot okozott, hogy rábízott csapatok északon fedezetlenek voltak, így kénytelen volt a behavazott erdőkben határőrcsapatokat elrejteni.

Amikor azonban Hyrynsalmi körzetéből finn erősítés érkezett és Siilasvuo ezredes parancsnoksága alatt már egy dandár haderő csoportosult, december 11-én frontális támadással visszaszorították Suomussalmiból a szovjeteket, miközben egy lappföldi sífutó zászlóalj a szovjetek hátába került. 163. lövészhadosztály Suomussalmi falutól keletre megállt, azonban a nagy fagy miatt képtelenek voltak beásni magukat. Az említett szovjet lövészhadosztály egyik ezrede az eddigi harcok folyamán annyira legyöngült, hogy minden támadóerejét elvesztette. A hadosztály másik két ezrede északi irányban a befagyott Kiantajarvi-tavon keresztül igyekezett a megakadt előrenyomulást tovább folytatni, azonban a finnek körülzárták őket, elvágva a visszavonulásuk útját is. A 163. hadosztály katonái Suomussalmi faluba is benyomultak, azonban csalódásukra a falu teljesen ki volt ürítve, és fedelet sem találtak a fejük fölé, mert a finnek a települést felgyújtották. Ha azonban lett is volna tüzelőjük, akkor sem lett volna idejük a melegedésre, mert a finnek folyamatosan aknatűzzel bombázták őket. A szovjet csapatok betorlódtak a faluba, előre a finn golyózápor, hátra a saját bajtársaik miatt nem tudtak menni. Jobbra és balra a két befagyott tó, valamint a finn aknavetők halálos tüze a biztos halált jelentette. Más választásuk aligha lévén a romok között igyekeztek valamiféle menedéket keresni. A tíz napon át tartó fagy és éhség annyira megtörte a szerencsétlen szovjet katonák erejét, hogy egy három napon át tartó csatában a finnek döntően megverték ezt a csoportot. A 163. szovjet lövészhadosztálynak az ütközetbe nem került részei, azaz egy gyalog- és egy tüzérezred északkeleti irányban Juntusrantán át kísérelték magukat kivonni a finn ellentámadás elől, azonban az üldöző finnek azt a csoportot is megsemmisítették. Miután a finnek a szovjeteket állandóan lőtték, azok kitöréssel próbálkoztak meg. Fegyvereiket eldobálva szaladtak ki a jégre, azonban a finnek géppuskái borzalmas pusztítást végeztek közöttük. A leghevesebb harcok éppen karácsony ünnepén dúltak, és december 28-ra a 163. szovjet lövészhadosztály teljes megsemmisítése befejeződött. A szovjetek vesztesége iszonyatos volt: Suomussalmi faluban és annak környékén mintegy 9 000 halottat hagytak hátra, a maradék pedig a környező erdőkben lett szétszórva, a szerencsétlenek ott bolyongtak minden élelem és remény nélkül.

Egy kis mag, mely még tudta magát tartani, a harckocsik köré tömörült körkörös védelemre rendezkedett be, várva azt, hogy az ukrán 44. lövészhadosztály felmenti őket. Erre azonban hiába vártak. Ugyanis a 44. hadosztálynak is megvolt a maga baja. Mikor ugyanis a finnek a 163. hadosztállyal gyakorlatilag végeztek, sífutó alegységek indultak, hogy a feltorlódott 44. hadosztályt feldarabolják, majd azokkal egyenként végezzenek.

Megjegyzendő, hogy a 163. hadosztályt hátulról és távolról kísérő 44. szovjet lövészhadosztály a harcokba nem avatkozott be, vagy éppen nem tudott már beavatkozni. Ugyanakkor az Uhtua felől támadó szovjet erők jobb oldali oszlopa az erőteljes finn ellenállás hatására Kuusamot nem tudta elérni.

Harcok 1939 decemberében a Kemi-tó vidékén

A Kantalahti körzetében gyülekezett 122. szovjet lövészhadosztály egy oszlopban nyomult előre, és egy harckocsi támadással december 12-én elfoglalta Sal-lát. A finn hadsereg ezen a területen kezdetben csak nagyon csekély erőkkel tudott ellenállni, aminek következtében a szovjet támadás gyorsan haladt előre. A támadó szovjetek december 18-án Kurtit érték el, és a következő napon már a finneknek a Kemi-tó és a Kemi-folyó mögé telepített védelmi állásai előtt álltak.

Ennek a területnek rendkívüli hadászati fontossága volt, mert Rovaniemit, a legészakibb finn vasútállomást és a Petsamoba vezető műút kiindulási állomását védte. Mivel a finneknek itt aránylag csak kis erői álltak rendelkezésre, Vallineus tábornok úgy határozott, hogy feladatát támadólag hajtja végre. Vallienus helyzetét tovább súlyosbította, hogy az egyik szovjet hadoszlop Sallától északnyugatra kanyarodott el és a petsamoi műút mentén Sodankyla felé vette az irányt.

A szovjet csapatok már december 19-én megkísérelték a Kemi-folyón való átkelést. Finn részről azonban lappföldi sífutók kerültek a szovjetek hátába. A katonai sífutók egy nap alatt 100 km-t lefutva másnap már a szovjet főerők hátát támadták meg, sőt Sallába is betörtek. A december 20-ról 21-re virradó éjjel, a környező sűrű erdőkből előretörő lappföldi csapatok megjelenése a szovjetek körében nagy riadalmat váltott ki, mely kihatott az elöl lévőkre is. Ennek a támadásnak, és az általa kiváltott pánik hatására a Kemi vonalát megközelítő szovjet zöm mintegy 30 km-t volt kénytelen visszavonulni, és az előterepet teljesen kiürítette. A So-dankyla felé haladó oszlopot pedig - mely a műutat kb. 40 km-re közelítette meg -az utat védő finn osztagok sikeresen visszaszorították.

A decemberi hadműveleti szakasz összefoglalása

Mint az előzőekből világosan kiderül, a szovjeteknek - dacára hatalmas túlerejüknek - egyetlen ponton sem kikerült a céljukat elérni. A Karéliai-földszo-roson a Mannerheim-vonal fő ellenállási vonala előtt kénytelenek voltak megállni, nem sikerült a Ladoga-tavat sem északi irányból megkerülni, Suolmussalminál megsemmisítő vereséget szenvedtek, végül utoljára, a Petsamo felől előretörő csapatuk a norvég határ csúcsánál megállt.

Kétségtelen azonban, hogy mind a terep, mind pedig az időjárás a finneknek kedvezett, azonban az elért eredmény első sorban a kitűnő felső vezetésnek, de különösen a finn katonák hősies harcának, a leleményes alsóbb vezetésnek, a katonák önfeláldozásának volt az eredménye. Hozzájárult természetesen a sikerhez, hogy a finn katonák rendszerint a saját lakhelyükhöz közel harcoltak, aminek következtében nagyszerű helyismerettel rendelkeztek. Felszerelésük teljesen megfelelt a körülményeknek, ráadásul ezt képesek voltak célszerűen alkalmazni is. Álcázásképpen minden finn katona fehér színű hólepelt viselt, a katonaságnak nagy része géppisztollyal rendelkezett. A felszerelésük viszonylag könnyű volt, ezeket is szánakon szállították, melyet hat ember vontatott. A finn könnyűlövegeket szánokra helyezték, melyek vonatását a zord klímához alkalmazkodott lovak végezték. A finn könnyű tüzérség képes volt a legkeskenyebb erdei ösvényeken is haladni, továbbá hozzá voltak szokva a sarkvidéki sötétséghez is. Ha azonban mégsem boldogultak, úgy minden finn szakaszban 2-3 db, 500 méterre elvilágító, köny-nyű fényszóró állt rendelkezésre a terep megvilágítására.

A szovjetek nem számoltak kellőképpen sem a terep, sem pedig az időjárás nehézségeivel. Tudomásunk van róla, hogy 163. szovjet lövészhadosztály Tula körzetéből egészült ki, márpedig az itt lakók aligha szokhattak hozzá a zord időjáráshoz. Hozzájárult a szovjet hadsereg problémájához, hogy a legénységi állomány egy számottevő része csak egy három hónapos milícia kiképzésben részesült. Nos, a szovjetek ilyen csapatokat vetettek harcba, mégpedig a legrosszabb időjárási körülmények és terepadottságok mellett. A gépkocsi és a lovak vontatta fogataik a meglehetősen rossz utakon rendre elakadtak, ezek aztán a mozgékony finn sífutó csapatok martalékaivá lettek. A szovjet tüzérség nehezen mozgott, jobbára tüzelőállásba sem tudott vonulni, a fedett terep, azaz az erdők miatt célokat sem talált magának.

Az önfeláldozó finn védelem a halogató jellegű harcokkal addig tudta feltartóztatni a támadókat, amíg a szükséges tartalék és az utánpótlás megérkezett. Ezek után már a fő ellenállási vonalakon várták az ellenséget. A finn parancsnokok ügyesen manővereztek a reájuk bízott csekély erőkkel. Ez elsősorban gyors mozgásukban, és az ellenség hátába való kerülésében nyilvánult meg.

Az a hadjáratnak már az elején kiderült, hogy a finnek harcászati vezetése messze felülmúlta a szovjetekét. Bármilyen sikereket értek el a finnek ebben az első időszakban, a háború kimenetele nem lehetett kétséges. Finnek lehetőségei messze nem érték el a szovjetekét, így ezek végső győzelme vitathatatlan volt.

A finn kormány ugyan Genfben, a Népszövetségnél bejelentette a szovjet agressziót, de a Szovjetunió nem fogadta el, hogy vádlottként a Nemzetek Szervezete elé lépjen. Ugyan a nemzetközi szervezet elítélte a Szovjetuniót, ennek azonban semmilyen gyakorlati értéke nem volt.

Finnország ugyan segítséget remélt más országokból, ilyen azonban alig érkezett. A szomszédos Skandináv államok ugyanis nem járultak hozzá, hogy területükön angol és francia csapatok haladjanak át. Támogatásuk is inkább csak jelképesnek volt mondható, mindössze egy-egy zászlóalj önkéntest küldtek a finnek megsegítésére, ami alig volt több a semminél.

Szovjet támadás a Karéliai-földszoroson és a Ladoga-tótól északra

Miután a decemberi hadműveletek szovjet részről kudarcot vallottak, a szovjet hadvezetés arra jutott, hogy a döntést csak újabb erők bevetésével erőszakolhatja ki.

A Mannerheim-vonal ellen a szovjet csapatok január első napjaiban nem intéztek jelentősebb támadást, csak néhány helyen került sor akciókra, de ezek is jobbára csak felderítő jellegű támadások voltak. Ezen a területen a szovjet csapatok beásták magukat. Teljes fegyvernyugvás azonban ezen a területen sem uralkodott. Az említett kisebb támadások mellett a szovjet tüzérség folyamatosan lőtte a finn állásokat, sőt a tenger irányából is, a hajóhad tüzérségének az igénybevételével. Az ekkorra már régen befagyott tavak jegén is meg-megkísérelték, hogy a finn csapatok hátába kerüljenek, sőt egyes helyeken ejtőernyősöket is bevetettek, ezeket azonban a finneknek sikerült lefegyverezni. Időközben üzembe helyezték a Leningrádból kiinduló vasútvonalat is. Ennek az volt a jelentősége, hogy lehetővé vált a szovjet tüzérség vasúton való mozgatása, hiszen azoknak a havas terepen való szállítását nehezen vagy sehogy sem oldhatták volna meg. A megerősített tüzérség azonnal tűz alá vette Viipuri városát, azonban minden különösebb eredmény nélkül. Minthogy a tüzérségi tevékenység jelentősen megnövekedett, nyilvánvaló lett, hogy a 7. hadsereg tüzérségét - az említett vasútvonal segítségével - jelentősen megerősítették.

A tüzérség mellett a szovjet légi tevékenység is erőteljesebbé vált. Finnországban január 20-ig a városok ellen indított bombatámadások következtében 237 ember vesztette életét, 269 személy súlyosabban, 210 könnyebben sérült meg. Más intézkedést nemigen tudván tenni, két várost, Hankot és Turkut kiürítették. A szovjet légitámadások naponta 4-500 repülőgép bevetésével történtek. A finn légvédelem igencsak megérezte a vadászrepülőgépek hiányát. Ennek következtében a légelhárítás eleinte csak a légvédelmi tüzérség tevékenységére korlátozódott. Január vége felé azonban megjelentek ez első svéd repülőkgépek, így ebből, továbbá az amerikai és angol gépanyagból a finn légierő négy új bombázó századot tudtak felállítani. Ekkor már lehetőség nyílt arra, hogy a finn harci repülőgé -pek támadólag léphessenek fel. A finn bombázók több alkalommal támadták Saa-rema (Ösel) és Hiiumaa (Dagö) szovjet légitámaszpontokat, sőt messzebbre elhatolva Kronstadtot és Baltis Portot is. A finnek adatai szerint február 5-ig a szovjet légierő összesen 214 repülőgépet veszített, a finnek vesztesége mindössze 15 gép volt.

A Karéliai-földszoroson 1940 januárjában történt hadműveletek, melyek a Ladoga-tótól északra folytak. A Ladoga-tó vize ugyanis ekkorra teljesen befagyott, és ekkor a szovjetek egy új harci eszközt, a páncélozott harci szánokat vetették be. Ezek a forrás szerint kétféle kivitelben készültek. Az egyik fajta nem volt egyéb, mint egy páncélborítással ellátott szán, melyet harckocsik vontattak, és valójában a harckocsi támadást kísérő lövészek vontatására szolgált, mely géppuskával is fel volt szerelve. A második típus ennél lényegesen fejlettebb volt, ez egy tkp. torpedó alakú, légcsavar által meghajtott, páncélzattal felszerelt motoros szán volt, egy kisebb űrméretű löveggel felfegyverezve, csak a jégen és havon mozgó könnyű harckocsinak felelt meg. A valóság azonban az, hogy ezeket a harcjárműveket a jég nem mindenhol bírta el, így a Salmitól délre fekvő szigeteket már nem tudták elérni, ahonnan a finn partvédelmi tüzérség állandóan tűz alatt tartotta a tó északi partján vezető utat. Ennek következtében a Kitelanél harcoló szovjet csapatok déli szárnya igencsak kedvezőtlen helyzetbe került, annál is inkább, mert a finnek az átkarolást is megkísérelték, mégpedig olyan módon, hogy egyes finn sífutó alakulatok a Janis-tó déli partja mentén keleti irányba törtek előre. A szovjetek az itteni déli szárnyukat úgy próbálták tehermentesíteni, hogy Ilomantsi felé támadást és előrenyomulást kíséreltek meg, amit azonban a finneknek sikerült visszaverni.

Időközben azonban a 8. szovjet hadsereg megerősítésére megérkezett a 11., 18. és 118. hadosztály is. Ezeknek a segítségével indult meg 1940. január 14-én a Ja-nus-tó és Kitela mögé telepített finn védőállások elleni jól megszervezett és jól előkészített szovjet támadás, mely azt a célt szolgálta, hogy a finn ellenállást megtörve - az eredeti haditerv szerint - a Ladoga-tavat északi irányból megkerülve a Mannerheim-vonal mögé hatolhassanak. Olyan borzasztó hidegben - amikor a hőmérő higanyszála a -40 °C alá is süllyedt - három napon át tombolt a harc ezen a területen, azonban január 17-re is a fő ellenállási vonal a finnek kezében maradt. A támadó vesztesége meglehetősen nagy volt: tetemes volt az emberveszteség, sok volt a fogoly, a finnek részéről pedig nagy volt a hadizsákmány. A szovjetek úgy voltak kénytelenek visszavonulni, hogy rengeteg löveget és 29 nehéz harckocsit hagytak vissza.

Január 22-én a szovjetek vezetése az időközben beérkezett hatalmas meny-nyiségű erősítések bevetésével a Karéliai-földszoroson és a Ladoga-tótól északra, széles arcvonalon támadást indítottak a finn állások ellen. Mindezt erős tüzérségi, repülő és harckocsi támogatás kísérte. A támadás vonala a Finn-öböl partjától egészen Ilomantsi város vonaláig terjedt.

A Ladoga-tótól északra történt támadás fő iránya Suojarvi és Áglajarvi között Aittojoki irányában volt. A támadó szovjet sereg jobbszárnyát Ilomantsi, Ait-tojoki és Laimola területén a finn erők sikerrel feltartóztatták. Ez utóbbi helyen a 118. - főként tatárokból álló - hadosztály támadott a számukra igencsak szokatlan hidegben. A támadó szovjetek balszárnyán Kitelanél a 18. szovjet hadosztály került nehéz helyzetbe, mégpedig a szigetekről irányított heves finn oldaltűz következtében. A szovjet vezetés január 25-én a Ladoga-tó jegén kívánta Mantsin-saari szigetét elérni, és az ottani parti ütegeket megsemmisíteni, ami azonban eredménytelen maradt. A Ladoga-tótól északra történt szovjet támadás végül is összeomlott, sőt, január 29-én a finn hadsereg már ellentámadásba ment át, és a szovjeteknek kellett megakadályozni azt, nehogy a finnek átkarolják őket.

Vorosilov személyes parancsára a Karéliai-földszoroson minden eddigit felülmúló szovjet támadás indult meg. A szovjet hadvezetés jelentős nagyságú tüzérséget volt össze, és hatalmas mennyiségű lőszer felhasználásával vezette be, majd támogatta az ottani támadást. Több mint száz szovjet bombázó repülőgép támadta Taipale városát, hogy az ottani finn ellenállást megtörje, és a helyzetet alkalmassá tegye a gyalogsági támadásra. Ilyen előkészítés mellett került sor január 22-én a szovjet gyalogsági támadásra. A finn védőállások mélységben tagoltak voltak, aminek következtében mintegy hat órai harc után a szovjet csapatokat visszavonulásra kényszerítették. Ugyanilyen heves és ugyanezen a napon történt támadás indult meg szovjet részről Muola és Summa között, amelyet a finnek szintén sikerrel vertek vissza. Másnap, január 23-án a szovjet csapatok megismételték a támadást, azonban 2 000 katona, jelentős mennyiségű hadianyag, 8 harckocsi elvesztésével vissza kellett vonulniuk.

A szovjet kudarc hatására maga Sztálin, Molotov és Vorosilov személyesen beszélték meg a helyzetet, majd a kudarcokat elhallgatva azt a nyilatkozatot tették, hogy a szovjet haderő erős, és mögötte áll az egész szovjet nép.

Harcok 1940 januárjában a keleti fronton és a második suomussalmi csata

A keleti arcvonalon finn részről a legjelentősebb eredményt Siilasvuo tábornok csoportja érte el, aki a Kianta-tónál a már korábban vereséget szenvedett 163. szovjet lövészhadosztály maradványait január 3-ig a határon túlra kergette. Időközben Siilasvuo tábornok parancsnoksága alatt már három gyalogezredből és egy vadászzászlóaljból álló 9. hadosztály állt a szovjet erőkkel szemben.

Mint már korábban szó volt róla a szovjet 163. lövészhadosztályt második lépcsőben az ukrajnai 44. lövészhadosztály követte, mely a 163. hadosztály harcaiba már nem tudott beavatkozni. Vinogradov tábornok, a 44. hadosztály parancsnoka Volkov vezérkari főnök és Misin komisszár (politikai tiszt) ellenjegyzésével 1939. december 28-án adta ki a támadási parancsot, ami szerint a 163. hadosztállyal kellett volna együtt vonulni, és a Suomussalmit védő finn erőket megsemmisíteni. Amire azonban sor került volna a kivitelezésre, a 163. hadosztály Siilasvuo tábornok megsemmisítő vereséget mért a 163. hadosztályra.

A 44. szovjet lövészhadosztály Raatéből a Suomussalmiba vezető úton nyomult előre, melyet mindössze 2-3 finn század védett. Siilasvuo tábornok a parancsnoksága alá tartozó erőkkel a menetoszlopban haladó 44. hadosztályt körül kerítette, majd heves harcok folyamán január 8-án teljesen megsemmisítette.

Időközben a 44. hadosztályt finn sífutók nyugtalanították mindkét oldalról, igyekezvén azt feldarabolni, hogy aztán azokkal későbben egymás után végezhessenek. Ennek következtében a szovjet gyalogság kénytelen volt megállni, majd elkezdte magát az út mindkét oldalán beásni. Ez pedig időt adott a finneknek, hogy újabb csapatokat vonjanak ebbe a körzetbe.

1940. január 1-jére a finnek az egész ukrán 44. lövészhadosztályt bekerítették. A hadosztályra hatalmas finn golyózápon zúdult. A megrettent szovjet katonákat hiába próbálták tisztjeik rávenni arra, hogy hagyják el állásaikat, és menjenek át ellentámadásba. A gyalogos katonák a hóbuckák között kerestek némi menedéket, miközben a páncélosok visszafelé indultak. A gyalogság egy része ezek között keresett oltalmat, így egy részüknek sikerült megmenekülni. Azoknak a helyzete, akik az állásokban maradtak rosszabb lett a helyzete, miután a finneknek sikerült a hadtápot a harcoló csapatoktól leválasztani. A szovjetek már nemcsak fázni, de éhezni is kezdtek. Három kisebb szovjet felderítő repülőgép jelent meg, akik élelmiszert dobtak le nekik, amelynek mennyisége azonban korántsem volt elegendő, minthogy azok már három napja úgyszólván semmit sem ettek.

A szovjet 44. hadosztály számára a helyzet annyira súlyossá kezdett válni, hogy Vinogradov hadosztályparancsnok kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. A katonáknak azonban már sem kedvük, sem pedig erejük nem volt ahhoz, hogy megpróbálkozzanak a kitöréssel. Általában teljes apátiába süllyedve feküdtek állásaikban, és várták a megváltoztathatatlant. Mindez azonban nem vonatkozott mindenkire. Mintegy 10 000 katona mégis sikerrel kísérelte meg a harapófogóból való kitörést. Ők szerencsésen vissza is jutottak a szovjet területre.

A megpróbáltatás a szovjetekre nézve azonban ekkor még nem fejeződött be. A Vörös hadsereg egyik rettegett kommiszárja, Mihail Solovjov, a Mehlisz megbízottja végigjárta a frontszakaszt, de a látvány még ezt a vérgőzös bolsevikot is megrendítette. Későbbi jelentésében azt írta, hogy a Vörös Hadsereg saját hibájából szenvedett óriási vereséget, hiszen a katonáknak nem volt rendes téli ruházatuk, fagymentes fegyvereik, továbbá miután síelni nem tudtak, a terep ismeretével nem rendelkeztek, így csakis az utakhoz voltak kötve, ahol aztán a finnek hamar megtalálták őket.

A finnek elszánt harcmodora is megdöbbentette a szovjeteket. A finnek természetesen hazájukért küzdöttek, és minden olyan módszert bevetettek, amely alkalmasnak mutatkozott az ellenség megállításában. Állandóan támadtak, és nem adtak lehetőséget a szovjeteknek arra sem, hogy egy pillanatra is megfeledkezzenek az éberségről. Márpedig ha megfeledkeztek, elfáradtak, a finnek azonnal lecsapták rájuk. Solovjov bár kommunista volt és Sztálin rendszerének hű szolgája, mégsem volt buta ember. Tisztában volt pontosan azzal, hogy milyen hibákat követett el a szovjet hadvezetés. Az erdei hadviselésben teljesen járatlan szovjet katonák sündisznóállásaikba, a harckocsik védelmébe húzódtak vissza, mert elég merszük nem volt a támadás indításához, hiszen a finn mesterlövészek láthatatlanul mindenhonnan leselkedtek rájuk. Ha valaki a biztonságosnak mondható állásokat elhagyta - akár csak azért, hogy szükségét elvégezze - azonmód halálra volt ítélve.

Jellemző volt a Perm környékéről való 11 ezred katonáinak a magatartása. Ezek az emberek jobbára földműveléshez értő, az Urál-hegység vidékéről származott, nem jól kiképzett és a harmincadik életévüket is betöltött kolhozparaszt férfiak voltak. Solovjov arról is megemlékezett, hogy mindössze hárman merészkedtek ki a közeli erdőbe tűzifáért, hogy meg ne fagyjanak, kik közül kettőt a finnek azonnal leterítettek.

A Raatébe vezető utat mintegy 15 km hosszúságban elborították a szerencsétlen elesett szovjet katonák holttestei, a lovak tetemei, gépjárműsei, lövegei és más hadi eszközei. Vinogradov tábornok, hadosztályparancsnok állítólag maga is elesett a harcok folyamán. A valóság azonban más volt.

Az igazság szerint a 44. hadosztály katasztrófáját követően Mehlisz a finnek gyűrűjéből valamiképpen megmenekült szovjet katonákat felsorakoztatta, majd azok szeme láttára lövette agyon a hadosztályparancsnok Vinogradovot, annak törzsfőnökét, továbbá a hadosztály komisszárját.

Az első és második Suomussalmi mellett folyt csatában a Vörös Hadsereg vesztesége - különösen a finnekéhez viszonyítva - borzalmas nagy volt. Vinogra-dov vezérkari főnöke, továbbá törzsének negyven tisztje fogságba esett, de fogságba került több mint 1 000 katona is. A szovjet halottak száma mintegy 25 000 fő volt. A finnek hadizsákmánya 102 löveg, 42 harckocsi, 10 páncélgépkocsi, 20 tüzérségi vontató, 278 gépjármű, 47 tábori mozgókonyha és 1 170 ló volt. A finnek vesztesége mintegy 900 halottra és 1 770 sebesültre rúgott.

Ez alkalommal, 1940. január 10-én a finnek a szovjet határt immár negyedik alkalommal lépték át.

Harcok Kuhmonál 1940 januárjában

Siilasvuo tábornok megsemmisítő győzelme hatással volt a szovjetek Re-pola csoportjának jobbszárnyára is, melynek elővédje gyorsan elérte Kajaanit. Az elővéd Kuhmora vonult vissza, ahol a csoport zöme, az 54. lövészhadosztály megkezdte beásni magát. Az 54. hadosztály hátában azonban már finn sífutó csapatok veszélyeztették a szovjet hátsó összekötő vonalakat, és a szovjetek január utolsó napjaiban ennek az elhárításával voltak kénytelenek foglalkozni.

Harcok a Kemi-tó mellett 1940 januárjában

A Vallienus tábornok vezette finn csapatokkal szemben álló szovjet Kanta-lahti csoport a Kemi folyónál megkísérelt sikertelen támadás után Kurti falu magasságáig vonult vissza. 1940. január 11-én ez a csoport megkísérelte, hogy a Valli-enus tábornok által vezetett finn erőket a Kemi folyó mögé vesse vissza, azonban nem jártak sikerrel. Erre a szovjetek - már amennyire a fagyos talaj megengedte -beásták magukat, és az összekötő vonalaik kiépítéséhez fogtak. Január hónapban azonban ezen a szakaszon a szovjetek semmilyen eredményt nem tudtak elérni. Valójában az egész hónap hullámzó jellegű, de csak helyi jelentőséggel bíró harcokkal telt el. Január közepén a szovjetek ismét - tüzérséggel és aknavetőkkel előkészített - támadást intéztek a finn balszárny ellen, azonban minden különösebb eredmény nélkül. Ezt követően a finnek intéztek ellentámadást a szovjetek ellen január17-től, úgyhogy a szovjet csapatoknak Salla, Kuolajarvi és Markajarvi voön-aláig kellett visszavonulniuk. A finnek becslése szerint már mintegy két hadosztálynyi szovjet erő tartózkodott itt, melynek a két szárnyát a sífutó finn csapatok már át is karoltak

Harcok Petsamoban 1940 januárjában

Északon, Petsamonál 1940. január közepére újabb szovjet erősítések érkeztek. Ez kb. 20 000 fő katonát, 30 harckocsit és 17 repülőgépet foglalt magában. A finnek január 23-án, a norvég határ csúcsánál egy sikeres felderítést hajtottak végre a szovjet előőrsök ellenében. Hiába volt azonban sikeres a felderítést, a körülményeket lehetett kiaknázni, részint az időjárási körülmények, részint pedig a hatalmas szovjet túlerő következtében. Február 1-jén szovjet légikötelékek Rova-niemit, Vallienus tábornok főhadiszállását, valamint Kemijavi vasúti csomópontját bombázták és felgyújtották.

A januári hadműveleti szakasz összefoglalása

A decemberi harcok szovjet részről történt kudarca után a januárban lefolytatott csaták a hadszíntér déli részén, a Karéliai-földszoroson és a Ladoga-tó északi partján végrehajtott szovjet támadások ismét a támadók kudarcával végződtek. A hadszíntér északi részén a finnek kihasználták a decemberben elért sikereiket, a szovjetek előrenyomulását mindenütt megállították, sőt lokálisan megsemmisítő győzelmeket is arattak.

A szovjet hadsereg vesztesége január közepére mintegy 50 000 halott és sebesült volt. A harcbevetett gyalogsági erők veszteségei mellett a légierő sem működött kielégítően, sőt, az összeköttetéssel és utánpótlással is problémáik voltak a szovjeteknek. A Karéliai-földszoroson két hét alatt tíz vasúti szerencsétlenség következett be, ami fényt vet a szovjet hadvezetés és kapcsolattartás szervezetlenségére. A szovjet hadvezetőség csak ekkor határozta el sífutó csapatok felállítását, egyelőre januárban csak az írásbeli határozat kiadásáig jutottak el.

Bár a finnek a nagy mennyiségű hadizsákmányt azonnal csatasorba állították, a finn utánpótlás szegényes volta ekkor már kezdte éreztetni a hatását. Finnország hadiiparának a kapacitása meglehetősen csekély volt, és a bekövetkezett hiányokat nem tudta pótolni. Mivel a háború következtében Finnországnak gyakorlatilag nem volt exportja, hiányzott a külföldi beszerzésekhez szükséges deviza is. Azonnali kölcsönökre volt szükség, azonban még a világ legnagyobb pénzügyi hatalma, az Egyesült Államok is csak igen nehezen nyújtott kölcsönt. Nyilván tisztában voltak a finnek által folytatott háború reménytelenségével, és pénzüket nem fektették olyan helyre ahol az nem látszott megtérülni. (Az Egyesült Államok korábban is, manapság is szívesen hivatkozik a szabadság és az erkölcs eszméjére, olyan módon, hogy más államok felett basáskodhasson. Természetesen más a morál és más az üzlet, és a politikát nem az előbbi irányítja.)

1940 februárjában behívták a finn hadseregbe az 1898-ban született tartalékosokat, mint népfölkelő évfolyamot, aminek következtében már 21 korosztály állt közvetlenül a hadseregben. Az igazi külföldi segítség azonban nem érkezett meg, a külföldi önkéntesek is csak nagy nehezen szivárogtak. A fokozódó szovjet csapatösszevonások egy döntő szovjet támadásra vettette árnyékát, és a finn katonai és politikai vezetés egyre inkább érezte az elkövetkezendő időszak sorsdöntő jelentőségét.

A politikai helyzet 1940 februárjában, a színfalak mögött

Úgy tűnik február hónap elejére a finnek a béke kedvéért hajlandók lettek volna kompromisszumos megoldásba belemenni. A szovjetek is tettek némi engedményt a Kuusinen-féle kormány eltávolításával. Nos, természetesen ez csak azért tették, hogy Kuusinen ne legyen sem a tárgyalások, sem pedig a szovjet hatalmi igényeknek az útjában.

Miután a finnek minden eddigi olyan törekvése, hogy a szovjet vezetéssel valamiféle kapcsolatot létesítsen eredménytelennek bizonyult, így Finnország 1940. január 29-én Svédország külügyminisztériumához fordult és annak a közvetítésével a szovjetektől azt a választ kapta, miszerint a Szovjetunió már nem elégszik meg azoknak szovjet követeléseknek Finnország általi végrehajtásával melyet még korábban Paaskivivel és Tannerrel történt tárgyalásai során a háború kitörte előtt támasztott, hanem további követeléseket is támaszt. Minthogy a kezdeti tárgyalások után kitört háborúban vér folyt, és mindez a „Szovjetunió vétke és akarata nélkül történt”, a Szovjetunió további garanciákat követelt (értsd: területeket) Finnországtól, minthogy az szükséges a Szovjetunió biztonsága megőrzése céljából. Ez a szovjet közlés január 30-án érkezett.

A bolsevik-szovjet kormányzat szerint a finneknek azt is tudomásul kell venniük, hogy az általuk a Kuusinen-féle kormánynak adott jótállások már nem alkalmazhatók a Ryti-Tanner-féle kormányra. Ne feledkezzünk meg persze arról, hogy Kuusinen és társasága a szovjetek kreatúrája volt, miközben a legitim finn kormány a finnek valóságos érdekeit védte.

Finnország a január 30-i szovjet közlésre február 2-án válaszolt. Válaszukban a szovjetek tudomására hozták, hogy készek nagyobb területek átadására, de csak területcsere alapján. Közölték továbbá azt is, hogy az így kisajátított magántulajdonokért kárpótlást kell fizetni.

Erre február 5-én a szovjet kormány úgy felelt, hogy a finn választ nem tartja tárgyalási alapnak.

Ugyanezen a napon, azaz február 5-én a Conseil Supreme határozatot hozott miszerint a nyugati hatalmak katonai segítséget küldenek Finnország számára. Ez Finnországot némi reménnyel töltötte el. A finnek számára a helyzet ugyanis romlott, mert a szovjet támadás a Karéliai-földszoroson február 1-jén már nagy erőkkel megindult.

Február 13-án Tanner újra megbeszéléseket folytatott a svéd kormánnyal az esetleges fegyveres segítségről. A svéd válasz az volt, hogy a svéd állásfoglalás tekintetében nem várható változás, azaz a korábban leírtak ismeretében, Svédország nincs abban a politikai helyzetben, hogy a finneknek katonai segítséget nyújtson. Ráadásul egy ilyen intézkedés a szovjetekkel még szövetséges Németország részéről egy katonai támadást is kiválthatott volna Svédország ellen.

Február 25-én Koppenhágában Svédország, Norvégia és Dánia külügyminiszterei tanácskozást tartottak, ami nyilvánvalóvá tette Finnország elszigetelődését. Pusztán azon reményüket juttatták kifejezésre, miszerint a „probléma a lehető leggyorsabban békés úton megoldódik” (?), és Finnország megőrzi függetlenségét. Nos, ez a megfogalmazás a Szovjetunió számára nem jelentett semmiféle elrettentést, hatása valójában a nullával volt egyenlő.

Eközben a finn kormányzat számára a Párizsból és Londonból, február 5-én kelt, a Conseil Supreme határozatainál jóval fontosabb hírek érkeztek. Ezek a finnek számára nem biztattak kecsegtető kilátásokkal. Ezek szerint Anglia és Franciaország már csak egy - a szovjetek és finnek közötti - kompromisszumos megállapodás támogatására volt hajlandó. Nagy-Britannia egyértelműen fékezte az intervenciós terveket. Daladier, francia kormányfő szerint a britek - katonai felkészületlenségükre hivatkozva - a beavatkozást egy évre (!) halasztani akarták. Franciaország ugyanakkor lemondott a Petsamo vidékére tervezett hadjáratáról, ezt a finneknek küldött határozathoz is csatolták. Ekkor a nyugati hatalmak részéről a hangsúly arra került, hogy egy segélyexpedíció a norvégiai Narvik közelében márciusban partra szálljon, melyet aztán Finnországba átirányítanának. Ennek a hadműveletnek a vezetésével a briteket bízták volna meg.

1940. február 20-án Mannerheim a főhadiszállásán fogadta Ling brit tábornokot és Ganeval ezredest. Az utóbbi épen ekkor tért vissza Párizsból, ahol Gamel-in tábornokkal, a francia főparancsnokkal folytatott tárgyalásokat. Gamelin Finnország helyzetét kétségbeejtőnek nevezte. Tudnivaló az is, hogy a hadüzenet Németország és Franciaország között már régen megtörtént, fegyveres akcióra azonban még nem került sor, azonban ez is pusztán idő kérdése volt. Mindezek ellenére Gamelin azon a nézeten volt, hogy ha a Nyugat Finnországnak segítséget tud nyújtani, abban az esetben - természetesen kemény harcok és nagy áldozatok árán - Finnországnak reménye lehet arra, hogy a Szovjetunióval szemben viszonylag elfogadható békét csikarjon ki. Ekkor azonban sem Ling tábornok, sem pedig társa, Ganeval ezredes nem tudott arról semmiféle tájékoztatást adni, menynyi lenne ennek az expedíciós hadseregnek az ereje, mikor is indulnának útba és főképpen arra, hogy Norvégia és Svédország mit szól ahhoz, hogy ezek a csapatok átvonulnak a területükön. Azt is Mannerheim tudomására hozták, hogy ha ez meg is történne, úgy igen valószínű, hogy a Szovjetunióval szövetséges Németország ellenlépései a svédekkel és norvégokkal szemben az expedíciós sereg első lépcsőjét lekötnék, és csak a második lépcsőben tudnának Finnország számára valós segítséget nyújtani.

Valóján azt Mannerheim is elismerte, hogy Finnországnak nem állott érdekébe, hogy Norvégiát és Svédországot is belekeverje a nagyhatalmak háborújába, mert ez elvágta volna mind a nyugati nagyhatalmak, mind pedig a Svédország által küldött segélyszállítmányok útvonalát. Sőt, ebben az esetben annak is fennállott a lehetősége, hogy a finnek elvesztik a svédországi és norvégiai önkéntes csapatokat is, melyeket akkoriban vetettek be a fronton.

Mannerheim józan gondolkodású férfiú volt, a finn kormánynak azt tanácsolta, hogy - tekintettel a kialakult veszélyes helyzetre - a kormány tegyen valamilyen kompromisszumos javaslatot a szovjetek irányába. Mannerheimnek a főhadiszállásáról küldött üzenetét Walden őrnagy továbbította a kormánynak, aki február 22-én járt Mannerheimnél. Időközben február 21-én a finn külügyminiszter a svéd kollégájához, Güntherhez fordult, kérve a közvetítést Moszkva irányába.

A szovjet válasz két nappal későbben, azaz február 23-án érkezett meg. A szovjetek feltételei - minthogy nyeregben érezték magukat - még inkább szigorúvá és követelőzővé váltak. A szovjet minimális feltételekben szerepelt Hanko átadása, továbbá a „Nagy Péteri határok visszaállítása, melyet az 1721-ben, a Svédországgal kötött nystadi-béke határozott meg. Ez pedig azt jelentette, hogy Karélia legnagyobb részét, közte Viipurit (a második legnagyobb finn város), Sortavalát és Kakisalmit át kellett volna engedni a Szovjetuniónak. A szovjet követelésekben még az is szerepelt, hogy Finnország, Észtország és a Szovjetunió szövetséget kössön a Finn-öböl védelmére. A szövetséget természetesen a szovjetek irányították volna.

Ezeknek a szemtelen szovjet követeléseknek a hatására a finnek ismét csak Svédország segítségét, vagy legalábbis közvetítését próbálták megszerezni, valamint azt a hozzájárulást, hogy a francia-angol csapatok át tudjanak haladni Svédország területén. A svéd válasz mindkét esetben tagadó volt, minden esetre bizonyos mértékben úgy tűnt, hogy Svédország lehetővé teszi a finnek oldalán harcoló svéd önkéntesek létszámának a növelését. Mi a nyugati hatalmak intervencióját illette, Vereker, Nagy-Britannia helsinki nagykövete azt jelezte, hogy a Finnországot megsegítő csapatok összlétszáma mintegy 20-30 000 főt tenne ki, akik készen állnak a március 15-i indulásra. Ez viszont azt jelentette - ne felejtsük el, hogy ekkor még alig múlt el február huszadika -, hogy a segítség csak valamikor legkorábban egy hónap múlva, azaz jóval március 20. után érkezett volna meg! Ráadásként ezeknek a csapatoknak valahogy és valamennyi idő alatt még a helyszínre is kellett volna érniük. Az átvonulás kérdésében a miniszter nem tudott tájékoztatást adni, válasza szerint ezt Oslóval és Stockholmmal kell megbeszélni.

Bár a svéd kormány igen merev és elutasító magatartást tanúsított a finnekkel szemben, mégis az a finn határozat született, hogy a finn külügyminiszter még egyszer Stockholmba utazik, hogy ott tárgyaljon a svédekkel és a szovjetek követével. Ennek megfelelően Tanner külügyminiszter február 27-én találkozott Hansson svéd kormányfővel, aki keményen megismételte az a svéd álláspontot miszerint a svédek részéről semmiféle katonai beavatkozás nem várható, de még annak az engedélyezése sem, hogy a nyugati csapatok - melyek segítséget adnának Finnországnak - Svédország területén átvonuljanak. Ráadásul mindez Németország katonai beavatkozását is jelentette volna. Svédország a béke minél gyorsabb megkötését sürgette a Szovjetunió és Finnország között, dacára azon kemény feltételeknek, amilyeneket a szovjetek támasztottak, de azt is megígérte, hogy Finnország számára gazdasági segélyt fog nyújtani.

Bármilyenek voltak azonban a feltételezések és az ígéretek, a valóság az volt, hogy rendes segítség - kivéve az önkénteseket - nem érkezett Finnországnak. Mikorra viszont valamiféle remény nyílt erre, Finnország március 13-án kénytelen volt békét kérni.

A katonai helyzet az északi és a keleti fronton 1940 januárjában

Január hónap vége felé a Murmanszk-vasút irányából a finnek ellen támadó három szovjet hadsereg - a 14. (Murmanszk), a 9. (Uhtua) és a 8. (Petroza-vodszk) - még mindig nem tudott Finnország északi részén teret nyerni, így nem tudta elérni a kitűzött hadműveleti feladataikat. A Murmanszk-vasút - melynek mindössze 18 szerelvény volt a napi teljesítőképessége - ennek az említett három hadseregnek csak a hadműveletek folytatásához szükséges ellátmányt tudta biztosítani, újabb csapatoknak a frontra való szállítására aligha volt lehetősége.

Az északon működő 14. szovjet hadsereg, azaz a 14. és 104. lövészhadosztályok a rovaniemi műút irányában újabb nyomást gyakorolt a vele szembenálló finn ezredre, mely összesen csak két zászlóaljból állott. Minden esetre csak elit alakulatok bevetésével sikerült a finneket Höyhenjarvitől mintegy 30 km-re visszaszorítani, akik ettől délre, Nautsinál újabb állásokba való visszavonulásra kényszeríteni. Ezen a helyen a támadó szovjet csapatok gyakorlatilag összes energiája abban ki is merült, hogy saját maguk számára megfelelő elhelyezkedési létesítményeket (barakkok, földkunyhók) létrehozzanak - hiszen mint már a korábbiakban említettük - a visszavonuló finnek minden falut, minden lakóházat felgyújtottak.

A Salla melletti útelágazáshoz, Kuolajarvi és Markajarvi magasságában a visszaszorított 9. szovjet hadsereg egyes részei (a 122. lövészhadosztály) beásták magukat Ezen a szakaszon a finn zászlóaljakat már svéd önkéntesek váltották fel.

Ehhez hasonló volt a helyzet Suomussalminál is, ahol a 163. és 44. szovjet lövészhadosztályok megsemmisítő veresége után a szovjetek a 164. hadosztályt vonultatták fel, mely hadosztálynak a harcba vetése már nem következett be.

A finnek harca a keleti arcvonalon

Mint láttuk, az északi és a keleti arcvonalon - dacára anyagi és számbeli jelentős fölényüknek - a szovjetek az egész háború folyamán nem tudtak hadműveleti sikereket elérni, sőt az itt támadó szovjet hadseregek - nagy veszteségeket szenvedve - a finn állások előtt voltak kénytelenek vesztegelni.

A sikeres finn ellenállás oka első sorban a szovjet és a finn hadseregek vezetésének a különbözőségében rejlett. A szovjet hadműveleti egység egy átlagos hadszíntérre, terepviszonyokra és időjárási viszonyokra szabott, tüzérségi egységekkel, páncélosokkal, gépesített műszaki csapatokkal ellátott hadosztály volt, mely mintegy 18-20 000 emberből, több mint 100 lövegből, 40-100 harckocsiból állt. Ez a szervezet azonban a közlekedési vonalakkal alig bíró, erdőkkel borított, szub-arktikus klímájú hadszíntérnek nem felelt meg.

Ezzel szemben a finnek hadműveleti egysége az úgynevezett „könnyű dandár” volt. Nos, ezek a finn „könnyűdandárok” még ennél is „könnyebbek” voltak, hiszen 4-6 zászlóaljból és könnyű tüzérségből álltak, és mintegy 3-4 000 fő volt a személyi állományuk. Ezzel szemben a gyalogságuk igen nagy tűzerővel rendelkezett, hiszen különféle automata és félautomata fegyverekkel bőven fel voltak fegyverkezve, mint géppuska, golyószóró, géppisztoly és önműködő puska. A harckocsik ellen benzingránátokat, kézigránátokat és műszaki zárakat alkalmaztak. A lö-vegeket, valamint a nehéz fegyvereket a terepviszonyoknak megfelelően nem motoros vontatókon, hanem szánokon szállították, általában emberi erővel vontatva azokat. A csapatok nagy része sítalpakon mozgott (ennek a sporteszköznek a használatához minden valamirevaló finn nagyszerűen értett), aminek következtében a gyér úthálózattól függetlenül az egyes csapatok nagy mozgékonysággal és gyorsan voltak képesek közlekedni. Ezzel szemben a támadó szovjetek (eltérő szervezetük, helyismeretük hiánya) miatt az úthálózathoz voltak kötve, azoktól messzire eltávolodni nem tudtak.

A finnek és a szovjetek hadműveleti egységeinek a különbségei következtében a harcok a következők szerint folytak le. A határ felé vezető utakon, a nekik kedvező terepen a finnek az előrenyomuló szovjet hadosztályokat szemtől-szem-ben megállították. Mivel a járhatatlan terep, a hatalmas kiterjedésű erdők, a sok tó, valamint az utak hiánya miatt a szovjet hadosztályok zöme nem tudott szétbontakozni, valamiféle arcvonalat létrehozni, rendszerint csak a szovjet támadók páncélos elővédje keveredett igen kétes kimenetelű harcba, míg a hadosztály zöme egy menetoszlopban megállt az úton. A szovjet páncélos elővéd nyomása következtében a finnek - követve halogató harcmodorukat - mintegy 30-50 km mélyen visz-szavonultak, ezzel eltávolodtak a szovjetek hadműveleti alapjaitól, ami aztán a szovjetek elővédje és a zöm között összeköttetési nehézséget okozott mind kommunikáció mind pedig utánpótlás terén. Nos, ez volt az az időpont, amikor a finnek ellentámadásba tudtak átmenni. A finn sífutó alakulatok többnyire az éj homályában, amikor a szubarktikus klíma következtében a szovjeteknek nagyobb éj -szakai nyugalomra volt szükségük törtek ki az erdőkből meglepetésszerűen előre, hogy a szovjet csapatok útját visszafelé lehetetlenné tegyék. Ezzel egy időben a szovjet felvonulási oszlop egész hosszában fehér hólepelbe álcázott, önműködő fegyverekkel, sőt kisebb lövegekkel felszerelt finn osztagok nyugtalanították az elcsigázott szovjet erőket. Ezeknek a nyugtalanító támadásoknak az is következménye lett, hogy a szovjet felvonulási oszlopot sikerült kisebb darabokra bontaniuk. Miután az egyes szovjet csapatokat sikerült egymástól elszigetelni, a támadást be is szüntették. Az egymástól elszigetelt szovjet erők kénytelenek voltak magukat beásni, a kitörési kísérleteiket a finnek rendre meghiúsították. Az elvágott szovjet csapatrészek csak addig voltak képesek magukat tartani, míg élelmiszerük és lőszerük kitartott. Valójában egyes szovjet csoportok hetekig képesek voltak kitartani, minthogy élelmiszert, lőszert ejtőernyővel sikerült hozzájuk eljuttatni, és rádió összeköttetésük is működőképes volt. A finnek azonban képesek voltak türelmesen várakozni, nem mentek be kétes kimenetelű kalandokba, és előbb a hideg majd az éhség sietett a segítségükre.

Harcok a keleti fronton 1940 februárjában

Hasonló veszély fenyegette a szovjet 8. hadsereg jobbszárnyán harcoló 54. lövészhadosztályt, melyet Repolából Kuhmo irányában haladva, a rastinjarvi útelágazásnál tartóztattak fel, majd a mintegy 40 km hosszan haladó menetoszlopot négy részre vágták. 1940. január 31-én és február 2-án a hadosztály két sífutó zászlóalja eredménytelen kitörést kísérelt meg. Az 54. hadosztály támogatására ki-

rendelt 33. lövészhadosztályt február 4-én Saunajarvi mellett tartóztatták fel a finnek, és szintén körülzárták. Február 15-én a szovjetek egy három sífutó zászlóaljból álló dandárt vetettek be a két körülzárt hadosztály megmentésére, azonban ezt a dandárt a finnek 17-én, mintegy 15 km-re Kuhmotól teljesen megsemmisítették. Finn jelentések szerint az említett szovjet dandár karéliai és szibériai legénységi állományból állt, nők is voltak közöttük.

A következő felmentési kísérletet egy nyolc századból álló lovasezred hajtotta végre ugyancsak eredménytelenül. A körülzárt 54. szovjet lövészhadosztály egyébként egészen a háború végéig kitartott. Amikor március 13-án a finn követek felkeresték a hadosztályparancsnokot a 18 000 katonából már csak 11 000 volt életben.

A 8. szovjet hadsereg esetében (Ilomantsi és a Ladoga-tó között) ugyanez volt a helyzet. Ebben az időben itt Haggelund tábornok vezette a finn hadműveleteket. A Porajarviből Ilomantsi felé előre nyomuló (valószínűleg 5.) lövészhadosztályt a finnek Möhkö közelében tartoztatták fel.

Ajttojokinál a 139. hadosztály állt szemben a finnekkel. Ezt a hadosztályt -mint már korábban szó volt róla - Talvela tábornok Tolvajarvi mellett kétharmad részben megsemmisítette, azonban a szovjet hadvezetés kiegészítette. Egy, harmadik - egyelőre ismeretlen számozású - hadosztály Loimola irányában tört előre, de ezt a finnek a Kollaa-folyó mellett megállították.

Közvetlenül a Ladoga-tó partján, Siskyjarvinél a körülzárt 18. hadosztály utolsó elszakított és körülvett része is megadta magát. Ennek az említett hadosztálynak a sorozási körzete Jaroszlav volt, de már két esztendeje Petrozavodszkban állomásozott, és ott kapott nagyon jó kiképzést a karéliai harcokra. Valójában a hadosztály 18 000 katonájából már csak néhány száz tudta megadni magát, a többiek a hidegtől, az éhségtől és az állandóan rájuk leselkedő finnek fegyvereik által hullottak el. A finnek hadizsákmánya itt is meglehetősen nagy volt: 58 löveg, 12 páncéltörő ágyú és több mint 100 harckocsi került a kezükre.

A 18. hadosztály támogatására rendelt moszkvai 34. páncélos dandár 11 nappal későbben, Limettinél adta meg magát. A finnek mintegy 2 500 holttestet találtak a csatamezőn, közöttük a dandár parancsnokát, Kontrasevet, illetve a 18. hadosztály parancsnokát, Kondrasnyevet, ki utóbbinak sikerült a finn gyűrűből kitörni és itt - vesztére - menedéket keresni. Az itteni hadizsákmány szintén tetemes volt: a finnek 105 harckocsit, 12 páncélgépjárművet, 6 löveget, 228 gépkocsit zsákmányoltak. Továbbá a zsákmány között volt a jaroszlavi hadosztály selyem zászlaja is.

A Ladoga-tó partján, Kitelanél január óta a 168. szovjet lövészhadosztályt tartották a finnek körülzárva. A második lépcsőben az ezek segítségére siető 11. hadosztályt február 2-án zárták körül Pitkarantánál a finnek. A harcok folyamán február 10-én a 11. hadosztály parancsnoka, Boriszov ezredes is elesett. A tó partján végrehajtott hadműveleteket hathatósan támogatták a Mantisinsaari-szi-getén elhelyezett parti ütegek. Ez a háború végéig a helyükön maradtak segítséget nyújtva a tó partján harcoló finn csapatoknak.

A keleti frontszakaszon a finnek nemcsak jelentős harcászati sikereket értek el, de tevékenységüknek komoly hadműveleti jelentősége is volt: szívós ellenállásuk következtében nem csak hogy megállították, de részben meg is semmisítették a támadó szovjet erőket, így megakadályozták annak veszélyét, hogy a támadók a Ladoga-tavat északról megkerülve a finn főerők hátába kerüljenek.

Harc a levegőben

A szovjet vezetés terveiben mint láttuk az szerepelt, hogy míg a finn katonai erőket egy gyors támadással gyakorlatilag megsemmisítik, addig a polgári lakosság ellen légi úton bombatámadásokat indítanak, ilyen módon demoralizálva a kis népet, megtörve a finn nemzet ellenállását.

Ez azonban nem sikerült nekik. A hadi események ismertetésénél láttuk, hogy a katonaság bátor ellenállást tanúsítva megállította a szovjet előretörést.

A szovjetek a levegőben sem jártak nagyobb sikerrel. A Nyugat baloldali (és tegyük hozzá kevéssé informált részei) a Szovjetuniót igen sokáig olyasvalami államnak tekintették, mint amely kizárólag a munkások és parasztok érdekeit tartja szem előtt, ahol nem léteznek társadalmi igazságtalanságok, és ahol tökéletes összhangban áll a politikai elmélet és a társadalmi gyakorlat. Ezeket a meséket erősítette meg H.G. Wells (1866-1946) angol író, és Fridtjof Nansen (1861-1930), norvég sarkkutató, zoológus és diplomata - amúgy kiváló tudós - is a Szovjet-Oroszországról szóló munkáikban, akiknek természetesen bemutatták a szovjethatalmat, gondosan kerülve azokat a vidékeket ahol a terror és a nyomor uralkodott.

A valóság azonban teljesen más volt. A Vörös Hadsereg légiereje úgy kezdte a finn polgárok, munkások és parasztok házait bombázni, mintha azoknak csupa „burzsoá zsarnok” lett volna a tulajdonosa. A szovjet gyújtóbombák házakat romboltak le, emberéleteket oltottak ki, és a hideg ellen fűrészporral szigetelt házacskák olyan gyorsan lobbantak lángra, hogy azok oltása eleve lehetetlen volt. Mint korábban már említettük, a kommunizmus, a kommunista ideológia sohasem tudott Finnországban gyökeret verni, de most azoknak az illúziója is elszállt, kik kevesen ezzel az ideológiával szemben valami reményt esetleg tápláltak.

A polgári célpontok elleni támadások, a Vörös Hadsereg légierejének a barbarizmusa Nyugat-Európában valószínűleg azokat a baloldali érzelmű rétegeket is elfordította a Szovjetuniótól, kik eddig valamiféle módon még rokonszenveztek vele. A Szovjetuniót a Finnország elleni agressziója miatt kizárták a Népszövetségből, és - úgy tűnik - minden olyan ostoba és naiv hiedelem szertefoszlott, miszerint a Szovjetunió valóban a dolgozó osztályok állama.

A szovjet légierő bombatámadásai ugyanakkor kétségeket keltettek a szovjet katonákban is. Hogy mekkora benyomást tett bennük, hogy a repülőgépeik az ártatlan civil lakosságot bombázzák, az ismeretlen. Ha tudomásuk volt róla, hogy gépeik a finn munkások házai ellen támadnak, aligha egyeztethették össze ezt a proletár internacionalizmus tanításával. Valószínűleg azonban az egyszerű katonák nagy részének fogalma sem lehetett a civil célpontok ellen irányult támadásokról.

De nem csupán erről volt szó. Könnyen lehet, hogy maguk a szovjet katonák is hiányolni kezdték csapataik légi támogatását, akkor amikor a finnek ellen támadásra mennek? Erre azonban ritkán került sor, hiszen a légierő, ahelyett hogy saját szárazföldi bajtársait támogatta volna a finn polgári célpontok elleni támadással volt elfoglalva. Jellemzően még az 1940. januári Pravda is azt állította, hogy finn polgári célpontokat nem ért szovjet légitámadás. A tendenciózus marxista történetírás - jellemzően - egy szót sem ejtett ezekről a bombázásokról, amiről egyébként a külvilágtól elzárt, elbutított szovjet közvélemény sem tudott semmit.

A dolog állítólag odáig fajult, hogy a finnek a meteorológiai jelentések között nem a napos, derült időt, hanem éppen ellenkezőleg, a felhős, borult időjárást várták, mert ilyenkor nem, vagy kevésbé fenyegetett szovjet légitámadás. Végül a finnek arra kényszerültek, hogy legalább a gyerekeket valamilyen módon megmentsék. Nos, a gyerekek egy jelentős részének összepakolták a holmiját, majd nyakukba táblát akasztva Svédországba küldték őket. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sok gyermek haza sem tért Finnországba, pusztán azért, mert nem volt sem kihez, sem hova, hiszen a szovjet légitámadások megölték szüleiket, elpusztították lakhelyeiket. Arról sem feledkezzünk meg, hogy a Viipuri-Helsinki vasútvonal, amelyen át gyerekeket, nőket szállították Svédországba, egyik fő célpontja volt a Szovjetunió „hős” pilótáinak.

A vadászpilóták harcában a nagyobb létszámú, azonban jobbára csak sebtében kiképzett szovjetek rendre alulmaradtak a gyakorlottabb finn pilótákkal szemben. A szovjeteknek több és talán jobb repülőgépe volt, mégis hamar jelentős veszteségeket szenvedtek. A szovjet bombázókat már a magányos finn vadászgépek megjelenése is félelemmel töltötte el, ezek ugyanis a levegőben jól manőverezve nagy pontossággal tüzeltek. Ilyen bevetések alkalmával egész szovjet repülőszázadok semmisültek meg, vagy tértek vissza az észtországi, Tallinn mellett lévő repülőbázisukra. (nota bene: a szovjetek már Lettország, Litvánia és Észtország bekebelezése előtt kierőszakolták, hogy a kis balti államokban katonai támaszpontokat létesíthessenek. Ezt a baltiak természetesen nem önként tették lehetővé, azonban a szovjet nyomással szemben nem volt más lehetőségük.)

A légi harcok és bombázások folyamán a szovjetek nagy számban vetették be a Csehszlovákiában gyártott, de a szovjet (Tupoljev) által tervezett TU SB-2 típusú bombázókat, melyet a pilóták - ki tudja mi okból - „Kalinkának” neveztek. Ez a teljesen fémből készült két motoros repülőgép annak idején a spanyol polgárháborúban is megállta a helyét, és melynek személyzet három fő volt, valamint 1 tonna bombateher viselésére volt képes. Védőfegyverzettel is el volt látva, a repülőgép farában, illetve az orrában egy-egy 7.62-es géppuska volt elhelyezve.

Később a háború folyamán a szovjetek DB-3-as bombázókat is bevetettek.

A bombázókat kísérő vadászgépek a Polikarpov I-16-os repülők voltak, melyeket a köztudat általában „Rata” néven ismeri. Kétségtelen, hogy ezek is jó konstrukciók voltak, melyek egyrészt a spanyol polgárháborúban, másrészt 1938-ban a japánok ellen a mandzsúriai határon is megállták helyüket. Ez a vadászgép együléses volt, végsebessége 440 km/óra volt. Nem volt probléma a manőverezésével sem, a fegyverzete a géptörzsben elhelyezett két 7,62-es gépkarabély, valamint a szárnyakba építve 2 darab 20 mm-es gépágyú volt. Mindemellett a szárnyain esetlegesen két - egyenként 140 kg tömegű - bombát is képes volt szállítani.

A finneknek a szovjetekkel szemben sokkal kevesebb harci gépe volt, úgyhogy - nem számítva a pilótáik képzettségét - csak nehezen tudtak a szovjetekkel szembeszállni. A finn légierő parancsnoka a svéd nevű Lundquist tábornok volt. Mannerheim állítólag többször is sürgette a finn légierő fejlesztését, azonban sikertelenül. Mannerheim már 1938-ban figyelmeztette a finn politikai köröket, hogy Finnországnak csak mintegy 200 valóban jól kiképzett pilótája van, és még további 640-re lenne szüksége, melyek kiképzését azonnal el kell kezdeni. Ugyanígy szükség lett volna új modern repülőgépek beszerzésére is. Ez azonban a magas költségek miatt nem valósulhatott meg.

Eredetileg a finnek légiereje csak a Hollandiában épített Fokker D-2-ekkel volt felfegyverezve. Műszaki és fegyverzeti adatairól annyit, hogy ez egy egyfedelű gép volt, mely merev futóművel rendelkezett és egy 844 lóerő teljesítményű Bristol Mercury motor hajtotta. A repülőgép legnagyobb sebessége elérte a 460 km/órát, ezer méterre egy és háromnegyed perc alatt ért fel. A vadászgép fedélzetén 4 db, 7,7 mm-es Browning géppuska foglalt helyet. Ezek a vadászrepülőgépek igencsak megfeleltek a szovjet bombázók elleni harcra. Ezekből a Fokker típusú gépekből 31 db állt a finn légierő rendelkezésére, melyek a Karéliai-földszoroson, Imolánál állomásoztak. A finnek rendelkeztek továbbá még 5 Brewster B 239 típusú, együléses vadászgéppel is, melyet a finnek szintén szerencsésen tudtak alkalmazni.

A finn légierőnek valójában csak egyetlen korszerűnek mondható bombázó típusa volt, az úgynevezett Bristol Bentheim, melyet Nagy-Britanniában gyártottak. Ebből Finnország 1937-ben 18 darabot vett, majd utóbb a licencet is megvásárolták további 12 gép legyártására.

Sajnos, a finnek - nemcsak a repülőgépeik száma miatt - jelentős hátrányba kerültek a szovjetekkel. A szovjet támadók ugyanis (már akiknek sikerült visz-szatérni), a harci cselekmények után az észtországi, kényelmes légibázisokon kaptak elhelyezést, ahol meleg szállás várta őket, és a gépek műszaki vizsgálatára, ellenőrzésére külön személyzet állt rendelkezésre. A finneknél más volt a helyzet. A finn légi támaszpontok szegényesek voltak, kinn a mezőn, sokszor maguknak a pilótáknak kellett bevetés után a sötétben és a fagyban a gépeket karbantartani. Ez a munka mind a technikai személyzetnek, mind pedig a pilótáknak nagy nehézséget okozott. A -30-40 °C hidegben még az olaj is megszilárdult, a személyzetnek a keze fagyott oda a jéghideg fémhez. Az olajat ki kellett bevetés után szivattyúzni a repülőgépekből, azt meleg helyen tárolni, és majd csak közvetlenül a felszállás előtt töltötték fel a gépeket olajjal, üzemanyaggal. Valójában igen mostoha körülmények között végezték feladatukat.

A téli háború végső mérlegeként - már ami a légi harcokat illeti - Lund-quist tábornok azt könyvelhette el, hogy a finnek gépei közül egyedül a Fokkerek mintegy 120 szovjet bombázót lőttek le, 12 gép saját veszteség és mindössze nyolc hősi halott elvesztése árán.

Összes tekintetben a finn vadászgépek mintegy 240 szovjet repülőgépet semmisítettek meg, az összes szovjet repülőgép veszteség - természetesen ideértve azokat is, melyeket a finn légvédelem semmisített meg - 684 gép volt, mialatt a finnek összesen 62 repülőgépet veszítettek.

Távol álljon tőlünk az a tendenciózus kijelentés, miszerint Finnország legyőzte volna a szovjeteket a légiharcok folyamán. Erről valójában szó sincs. Az viszont valóban igaz, hogy az arányok a finneket igazolták. Az igazság azonban az, hogy egy technikai jellegű háborút az a fél nyeri meg, amely hatalomnak több repülőgépe, harckocsija van, és ha nagy veszteségeket is szenved, mindezeket pótolni tudja.

A fordulat

Látva a szovjet hadsereg folyamatos kudarcait, Sztálin maga vette a kezébe a dolgokat. Sztálinról ugyan mondhatjuk, hogy gonosz ember volt, azt azonban semmiképpen sem, hogy buta. Sztálin azonnal új katonai parancsnok után nézett a finn fronton, és ezt Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko, I. osztályú hadseregparancsnok személyében találta meg. Tyimosenko ugyanabban az orosz cári hadseregben altisztként szolgált, ahol Mannerheim már tábornok volt, és nemrégen tért vissza Lengyelországból, ahol az 1939. szeptember 17-től folyó szovjet megszállás egyik vezetője volt. Tyimosenko erőteljes, szigorú parancsnokként volt ismert a Szovjetunióban.

Mikor Tyimosenko áttekintette a háború helyzetét, az alábbiakkal kellett számolnia. Északon, Petsamo vidékén a szovjet 14. hadsereg 104. hadosztálya Pet-samon át Nautinig mintegy 120 km-t haladt előre Finnországban, azonban a finnek ellentámadása hatására mintegy 30 km-t vissza kellett vonulniuk, akik azóta is csak egy helyben topogtak. A 88. hadosztály, mely 180 km mélységben nyomult be a finn területekre Rovaniemi - melynek elfoglalása két hadosztálynak is a feladata lett volna - még mindig 300 km-re volt a szovjet csapatoktól.

A szovjet 9. hadsereg Viennan térségében a 122. hadosztállyal támadt, azonban az erőteljes finn ellenállás hamar megállította őket, visszaszorították őket a Markat-tóig, így azok kénytelenek voltak tétlenül ott várakozni, miközben a finnek éjjel-nappal zaklatták őket.

Kuosamo vidékén, nem messze Suomussalmitól a legtöbb szovjet egység a határ szovjet oldalán maradt, Suomossalmi mellett pedig a 163. és 44. hadosztályok teljesen elpusztultak.

Kuhmo vidékén az 54. szovjet hadosztályt teljesen körbezárták a finnek, meggátolva azok mozgását. Lieksánál a szovjetek kénytelenek voltak saját határaik mögé visszavonulni, miután csak mintegy 25 kilométert tudtak a finn részen megtenni, minthogy Oulo, a kijelölt célpont számukra elérhetetlen messzeségben volt. Ilomaninál a 8. szovjet hadsereg 155. hadosztálya ugyan támadásban volt, azonban december 23-án olyan nagy veszteségeket szenvedett, hogy védelembe kellett visszavonulniuk és azóta is egy helyben rostokoltak.

Tolvoiarinál a 139. és 75. hadosztályok részben megsemmisültek, részint pedig 30 kilométerre visszavetették őket. Ezek beásták magukat, majd az egész háború folyamán ott is maradtak.

Kolla környékén a finnek az 56. és 164. hadosztályokat megállították. Ezek a háború folyamán nem nyomultak többet nyugat felé előre.

Innen délre, a 8. hadsereghez tartozó 18. és 168. hadosztály, továbbá a 34. harckocsizó dandár csak 25 km-re jutott át a finn határon túlra. Ekkor érte őket a finn ellentámadás: a finn IV. hadtest bekerítette őket. Miután a szovjetek élelme teljesen elfogyott, megpróbáltak kitörni. A kitörés folyamán a szovjet parancsnok, Kondrasev is elesett.

A Mannerheim-vonalat támadó szovjet csapatoknak sem volt nagyobb szerencséjük, ahol nem sikerült a szovjet áttörés, a finnek az egész szakaszon sikerrel verték vissza a támadókat.

Tyimosenko helyesen felmérte az utánpótlás és a fegyelem helyzetét is. Mindenek előtt azonban további erősítésre volt szüksége. Jól bevált bolsevik-szovjet módra számos parancsnokot agyonlőttek. Így járt a 44. lövészhadosztály parancsnoka, Vinogradov, aztán a 662. ezred parancsnoka, Sarov, Pothoumotov hadosztálykomisszár, továbbá egy Csajkovszkij nevű zászlóaljparancsnok. Ismeretlen lett a sorsa Selencovnak a 163. lövészhadosztály parancsnokának. Mereckov - aki eddig az egész, finnek ellen harcoló szovjet haderőt irányította - alacsonyabb beosztásba került: a délnyugaton tevékenykedő 7. hadsereg parancsnoka lett. A háború befejeztével egyébként börtönbe zárták.

Tyimosenko vaskézzel megszigorította a fegyelmet. A szökést és az öncsonkítást - melyek nagy tömegben fordultak elő - azonnali kivégzéssel büntette. A szovjetek az elkövetkezendő hadműveleteket az újonnan megalakított Északnyugati Front keretében összefogott erőkkel hajtották végre.

Új csapattestként jelentkezett a Stern marsall - őt a kommunisták 1941 októberében végezték ki - által vezetett 15. szovjet hadsereg, továbbá a Grondal - őt is kivégezték utóbb, korábban cári tüzérezredes volt - vezette 13. hadsereg, valamint a Pavlov hadtestparancsnok által vezetett tartalékcsoport. Lássunk csodát: Pavlovot is kivégezték 1941 nyarán.

Szibériából új szovjet csapatok érkeztek, akiknek azért az az előnyük mindenképpen megvolt, hogy hozzá voltak szokva a mostoha időjárási körülményekhez.

Tyimosenkonak volt annyi esze, hogy belássa, hogy milyen nehéz ellenféllel van dolga, és a háború kimenetelét nem lehet azzal a fajta „hurrá” optimizmussal kezelni, mint azt parancsnok elődje Mereckov tette. Ahelyett tehát, hogy -mint ahogyan az korábban volt - az egész frontvonal, azaz az egész keleti finn határ mentén támadásba bocsátkozott volna, az erőit délen, a Mannerheim-vonal ellen, annak áttörésére és Viipuri elfoglalására koncentrálta.

A döntő szovjet támadás a Karéliai-földszoroson

A szovjet hadvezetés a sorozatos kudarcok következtében kénytelen volt a támadó haditervét alaposan átdolgozni. Mivel a Ladoga-tótól északra bevetett szovjet erők tekintélyes részét a finnek nemcsak hogy feltartóztatták, hanem meg is semmisítették kénytelenek voltak belátni, hogy a végső döntést kizárólag a Karéliai-földszoros erődítményrendszerének, a minden eddiginél nagyobb tömegek bevetésével végrehajtott áttöréssel csikarhatják csak ki. Éppen ezért a Ladoga-tótól északra folyó hadműveleteket a továbbiakban már nem is szorgalmazták, mindössze arra törekedtek - látván a finnek egyre fogyatkozó erőit -, hogy a finnek erejét minél inkább szétforgácsolják, megnehezítve ezzel is védekezésüket a Karéliai-földszoroson. Ezzel persze a szovjetek még csak ott tartottak, ahol két hónappal ezelőtt a háborút elkezdték. Gyakorlatilag az egész háborút újra kellett kezdeniük.

Mielőtt sor került volna a szovjetek hatalmas erejű támadására, megindult a finn állások részleteinek a szárazföldi és légi felderítése. A szovjet szárazföldi erők erőszakos felderítésekkel, kisebb támadásokkal próbálták megtalálni a finn védelem gyengébb pontjait. Ezzel szemben a légi felderítés mélységben történt, és mélyen a védelmi rendszer hátába irányult. Ezzel egyidőben természetesen állandó tüzérségi támadással, és a légierő általi bombázással igyekeztek megtörni a védők ellenállását. A szovjet gyalogság intenzív kiképzésben vett részt az erődítmények elleni harcot illetően. A szovjetek nagyon jól tudták, hogy a finneknek már nincsenek tartalékaik az első vonalban küzdők felváltására. Ezzel szemben a Karé-liai-földszoroson állomásozó szovjet erőket is jelentősen megerősítették. Már a háború kezdete óta itt állomásozó 7. szovjet hadsereget (mely magában foglalta a 24.,

43.,    49., 70., 90., 123., 138. és 150. lövészhadosztályt és hat páncélos dandárt (ezek az

1.,    4., 13., 15., 20., 35. és 40. számúak voltak) tüzérséggel és légierővel erősítették meg. A háború folyamán még további tizenhét hadosztályt (4., 5., 8., 17., 40., 51.,

53.,    59., 62., 80., 84., 86., 97., 100., 113., 136. és 142. számú) vonultatott ide a szovjet hadvezetés. Ebből a huszonöt hadosztályból két hadsereget szerveztek: a Suvanto-és Vuoksi-tavak szakaszán a mindössze két hadosztályból álló 13. hadsereget, illetve ettől nyugatra a Salla irányában támadó 7. hadsereget.

A szovjet tervek szerint a főcsapást Viipuri ellen kellett mérni, a kisegítő támadásokat pedig Keksholm irányában a Viipuri-öbölön keresztül. Tyimosenko úgy számított, hogy a Viipuri ellen intézett támadás lehetővé teszi a Karéliai-föld-szoroson tevékenykedő finn erők elszigetelését, majd szétverését. A Manerheim-vonal délnyugatról való megkerülése céljából megalakította a Pavlov hadtestparancsnok vezette tartalékcsoportot (három lövészhadosztály, egy harckocsizó dandár, egy lovas hadtest, mindez erős tüzérség által támogatva). Ennek a hadtestnek az lett a feladata, hogy a Finn-öböl jegén keljen át és támadja hátba a Viipurit védelmező finn erőket.

A fő csapást a lelkes, ám már kifáradt finnekre a Mannerheim-vonal ellen az újonnan szervezett 13. szovjet hadseregnek, továbbá a már korábban is ott harcoló 7. hadseregnek kellett mérni.

Néhány sorral fentebb szó volt arról, milyen iszonyú erőt képviseltek Finnország délnyugati határán összevont szovjet csapatok. A történelem folyamán eddig ekkora csapatösszevonásokra csak nagyon ritkán került sor.

Ezzel a hatalmas szovjet tömeggel szemben a már majdnem teljesen összerombolt erődvonalat mindössze hat finn hadosztály védelmezte: a keleti szárnyon

Heinrichs tábornok két hadosztállyal, és nyugaton Öhrquist tábornok négy hadosztállyal. A hadműveleteket vezető Oestermann tábornoknak még egy tartalék hadosztály állt a rendelkezésére. A finn felderítésnek sikerült a szovjet készülődéseket megállapítani, azonban hogy ezt megzavarják, arra semmilyen eszköz nem állt rendelkezésre.

A köztudatban a „Vorosilov-offenzíva” néven ismert szovjet támadás 1940. február 1-jén a hajnali órákban kezdődött meg, amit a szovjet tüzérség minden képzeletet meghaladó előkészítése vezette be. A rohamgyalogság páncélpajzsok védelme alatt harckocsik és repülők által támogatva délután indult támadásra.

A finnek hátsó összeköttetéseit szovjet ejtőernyősök igyekeztek elvágni. Ez a támadás ugyan a finnek zárótüzében összeomlott, és magukat az ejtőernyős vadászokat is elfogták. Másnap a szovjetek megismételték a támadást és a támadási területet egyre jobban kiszélesítették. Ütegek százai ontották folyamatosan a lőszert a finnek állásaira, és naponta négy-öt alakalommal indult meg a védők ellen a harckocsik, repülők és páncélos szánokkal támogatott szovjet gyalogsági támadás.

A támadás fő iránya Summa ellen irányult, ahol február 6-tól egy alig nyolc km széles arcvonalon 3 hadosztályt és mintegy 150 harckocsit vetettek be a szovjetek. A betörési ponton - egy kb. négy kilométeres szakaszra - száz üteg három órán keresztül ontotta a tüzet. Február 7-e és 10-e között Muolaa és Taipale között is megindult a támadás, majd február 11-re az egész szovjet erő támadásban volt. A hatalmas túlerő következtében a szovjet gyalogság - melyet tüzérség, harckocsik, mintegy 500 repülőgép támogatott - Summa irányában, a Láhde szakaszon 100 km szélességben tudott a finn állásokba betörni. A háború eleje óta a leváltás nélkül harcoló finn katonák az erejük végéhez jutottak, a szovjetek viszont mindig új és pihent erőket tudtak bevetni. A finnek oldaláról már a lőszerek hiánya is éreztette a hatását. A messzehordó ágyúkkal rendelkező szovjet tüzérség, továbbá a légierő már a finn hátsó vonalakat és Viipurit is hatásosan lőtték és bombázták, ami a finn hadvezetőséget arra kényszerítette, hogy február 17-én a Kámárá-Áyrápáá vonalában telepített hátsó védelmi állasokba vonuljanak vissza.

A hirtelen történt finn visszavonulás a szovjeteket új helyzet elé állította. Mintegy két nap is beletelt, hogy az érintkezést a finn csapatokkal újra fel tudták venni, majd új csapatok részvételével újra indították a támadást. Az új állásokban azonban a nagy veszteségek, az állandó - immáron kéthetes - tüzérségi tűz, továbbá a lőszerhiány következtében a finn ellenállás lehetőségei gyakorlatilag kimerültek. Miután a szovjet légierő a mögöttes összekötő vonalakat is lerombolta, mind az utánpótlás, mind pedig az élelmezés a legnagyobb nehézségekbe ütközött.

A helyzet igen kritikus volta ellenére, még február 23-án is töretlen volt a finnek ellenállása az új vonalakban.

Ekkor azonban a háború döntő fordulathoz érkezett. A Finn-öböl befagyása miatt február 23-án a szovjeteknek sikerült a szigetekről Koivistot megtámadni. Viipuri védői a sziget délnyugati partjára vonultak vissza, előbb azonban felrobbantották partvédő lövegeiket.

Viipuri birtoklásáért február 26-án indult meg a harc. A városban február 15-ig kb. 10 000 polgári személy volt és 325 üzlet tartott nyitva. A Sunnánál történt szovjet áttörés, valamint a Viipuri ellen irányult erős tüzérségi tűz következtében február 21-én az utolsó civil is elhagyta a várost, melyet a szovjet tüzérség és légierő kegyetlenül lőtt és bombázott. Csak egyetlen napon, 18-án 530 repülőgép támadta meg Viipurit, maga a vasútállomás 13 erős tüzérségi találatot kapott.

Valójában a szovjet támadás nem is annyira a Karéliai-földszoroson, hanem a tenger irányából érvényesült. A finn vezetésnek már január óta tudomása volt arról, hogy a szovjetek a Finn-öböl szigetein, Suuraarin és Lavansaarin, továbbá a finn öböl déli partján jelentős erőket vonnak össze azzal a teljesen nyilvánvaló szándékkal, hogy azok a Finn-öböl jegén keljenek át, hátába kerülve a finn védővonalnak.

Az itt felvonultatott erő hat hadosztályból állt, és erre a feladatra gépesített szánokkal, jégharckocsikkal volt felszerelve. Mikor a Karéliai-földszoroson a szovjet támadás ereje már jelentősen érvényesült, március 4-én indult meg a szovjet hadsereg szóban forgó része a Viipuri-öböl szigetei ellen. Először Uuraansaari-szigetét szállták meg, majd Viipuritól nyugatra, Sákkijárvinél érték el a finn partokat, ahol a bátor ellenállás dacára sikerült hídfőállást létesíteni, majd azt egyre jobban kiszélesíteni.

Ezzel egyidőben Suursaaritól Kotka irányában is támadtak a szovjetek, ezt azonban egyelőre a Haapasaari-szigetcsoporton szervezett finn védelem visszaverte.

Ekkorra azonban a finnek és a Finn Hadsereg ereje már a végét járta. Kihasználták összes élő és anyagi tartalékaikat, és a tenger jegén át történt támadás következtében kiszélesedett arcvonalat már nem tudták újabb harcoló alakulatokkal kitölteni. Kotka védelmére Hanell tábornoknak az ország délnyugati részében és az Áland- (Aaland-) szigeteken lévő erőit vonták össze, ami azonban immáron kevés volt ahhoz, hogy a szovjet átkarolást meghiúsítsák.

Március 8-án a rossz időjárás ellenére a finn felderítés jelezte, hogy jelentős szovjet erők közelednek Uraastól keletre Viipuri felé a befagyott jégmezőkön át. A finn repülőgépek (8 repülő) azonnal felszálltak, bár semmiféle tapasztalatuk nem volt a szárazföldi csapatok elleni bevetésben. A repülőgépekből látható volt, hogy a szovjetek ezrével nyüzsögnek a jégen Viipuri előtt, mögöttük pedig hatalmas KV harckocsik közeledtek. A finn repülőszázad zuhanórepülésben csapott le rájuk. A szovjeteket géppuskatűz árasztotta el, és hamarosan menekülni kezdtek, összekeveredve a hátuk mögött előre igyekvőkkel. A finn légitámadás azonban csak időlegesen tudta a szovjeteket visszatartani. Ha finnek itt valamicske eredményt elértek, már aligha számíthatott. Viipuri irányába déli és keleti oldalról már felzárkóztak a Vörös Hadsereg egységei, és körülzárták azt. A gyenge, azonban elszánt finn erők nem voltak már képesek a szovjeteket feltartóztatni. Ekkor már csak a Kolla környékén harcoló finn alakulatok tudták tartani magukat, akik semmiféle békéről, megadásról nem kívántak hallani. Ezekben az utolsó napokban tizenkét szovjet hadosztály támadott a finnek ellen. Ebből a Pavlov vezette hadtest a Ladoga-tótól északra vonult fel, és Kolla ellen támadott, hogy a Viipurit védő finnek hátába kerüljön. Ezekkel szemben egy dandárnyi finn erő állott szemben An-teros Svenson ezredes parancsnoksága alatt. Olyan emberek szolgáltak mellette, mint Karl von Hartmann őrnagy, ki a spanyol polgárháború alatt Franco alatt a kommunisták ellen harcolt, aztán Luttilainen hadnagy, ki korábban a francia Idegenlégióban szerzett alapos katonai tapasztalatokat, továbbá a legénységi állományban a „Hallgatag” Simo Heiha mesterlövész, aki mindennap kiment a harctérre, hogy szovjet katonákra vadásszon. Állítólag ő volt a legjobb finn mesterlövész, aki esténként hallgatagon csak a puskáját tisztogatta, északi ember módjára nem pazarolva szavait, egy szót sem beszélt. Azt mesélték róla, hogy mintegy 500 szovjet katonával végzett, mielőtt súlyosan megsebesült.

Kolla védői tíz napon át tartották fel a rájuk zúduló, Pavlov vezette szovjet erőket, azonban katonái egyre fogytak és Hágglund tábornok sem tudott megfele -lő és elégséges tüzérségi segítséget nyújtani. Hágglund ugyan küldött két, öreg, francia gyártmányú kiszuperált ágyút, melyeket utoljára 1871-ben használtak. Svenson katonái azt sem tudták eldönteni, hogy éppen sírjanak vagy éppen nevessenek ezen a küldeményen. Az igazság azonban az, hogy nem volt más. Ezek a lö-vegek annyira primitívek voltak, hogy nem elektromos, hanem kézi irányítással kellett a lövéseket leadni. A szovjetek a legnagyobb veszteséget a Kolla melletti magaslaton szenvedték el, mely méltán érdemelte meg a „Gyilkos-domb” elnevezést, hisz mindössze 34 finn katona géppuskatüze egy teljes szovjet ezredet vert meg és szórt szét.

1940. március 11-én a szovjet csapatok „diadalittasan” nyomultak be az égő Viipuriba, miközben a hírhedt bolsevik komisszár, Mehlisz jelszavát üvöltötték: „Elvtársak! Pusztítsátok el a finn fehér kíyókatf’ Ekkorra Viipuri menthetetlenül elesett.

A Karéliai-földszoroson eközben a harc változatlan hevességgel folyt. A finnek - hátrálva ugyan -, de még mindig tartották az újabb és újabb állásaikat.

Sajnos azonban a Viipuri-öbölben és a Kotkánál partra szállt szovjet erők a finnek hátában voltak, így a minden oldalról érvényesülő ellenséges nyomás következtében a finn kormánynak aligha maradhatott más választása, mint kérni az ellenségeskedések beszüntetését.

Ez azonban egy újabb történet.

A vég

A finnek már nagyon fáradtak voltak. Tartalékaik elfogytak, külföldi segítség alig érkezett, az utóbbi néhány hónapban kb. 27 000 embert veszítettek. Tüzérségük alig volt, a lövegeket úgy kellett átvontatni az egyikből a másik frontszakaszra, ahol éppen azokra szükség volt. Lőszerhiány következtében Viipuri közelében a finn 23. hadosztálynak volt talán a legnehezebb dolga: őket egyszerre három szovjet hadtest, a 19., 34. és 50. támadta, miközben a lőszerhiány miatt lövegenként csak 2-3 lövedéket használhattak fel naponta! Ugyancsak a lőszerhiány következtében a gyalogság olyan utasítást kapott, miszerint tüzérségi támogatást csak abban az esetben kaphatnak, amennyiben a támadók legalább egy ezrednyi fővel rohamoznak a finn állások ellen. Ilyen szegényes körülmények között a szovjetek számára könnyű feladat volt olyan helyeket találni a finn védelemben, ahol áttörési pontokat találhattak.

A finnek - hősies kitartásuk ellenére - ekkorra ismét visszavonulni kényszerültek. A háború végső kimenetele nem lehetett tovább kétséges, bár ezzel tulajdonképpen a finnek már a harc elején tisztában voltak. A csoda sokkal inkább abban állt, hogy ilyen hosszú ideig képesek voltak a bolsevik támadókat feltartóztatni. Viipuri városa körül is mind szorosabbá vált a szovjet támadók gyűrűje, melyet a 70. szovjet hadosztály március 4-én vett ostrom alá M. P. Kirponosz parancsnoksága alatt.

Mannerheim tábornok - tekintettel a helyzet kilátástalan voltára - a finn kormánynak mielőbbi fegyverszünetet és békekötést javasolt. Minthogy a háború kimenetele nem lehetett kétséges, igyekezett népét a további - és már értelmetlen - véráldozatoktól megkímélni. Rámutatott arra, hogy bár a finnek hősiesen védekeztek, azonban hathatós külföldi segítség nélkül - márpedig ilyen nem érkezett -mindenképpen vereséget fognak szenvedni.

A Mannerheim kezdeményezésére összehívott finn kormányülés nehéz döntés előtt állt. Figyelembe kellett venniük a korábbi győzedelmes védekezést, azonban a jelenlegi helyzetben az óriási szovjet túlerő miatt kialakult tarthatatlanságát is, továbbá a finn nép szenvedéseit, melyet már nem lehetett, nem illett tovább fokozni.

A finn kormány tagjainak a hozzáállása sem volt egységes. Abban maradtak, hogy döntésük meghozatala előtt kérjék ki a nagyhatalmak véleményét. Azonban a nagyhatalmaktól sem volt mit remélniük, minthogy a háború kitörésekor sem kaptak semmilyen komolyabb segítséget. Mannerheim a régi barátság miatt első sorban a németekhez fordult, mégpedig nem máshoz, mint von Blücher-hez, a helsinki német nagykövethez. Von Blücher azonban - híven a valósághoz -csak annyit tudott mondani, hogy Berlin kész arra, hogy a szovjet-finn béketárgyalásokban közvetítőképpen részt vegyen. Németország, azaz Hitler álláspontját a korábbiakból ismerjük: Hitler ekkor még semmiképpen nem kívánt Sztálinnal újat húzni, így a német ígéret sem jelentett egyebet annál, hogy a finnek tegyenek eleget a szovjet követeléseknek.

Az Egyesült Államok magatartása sem volt különb. Kallio, finn miniszterelnök Roosevelt elnökhöz is fordult, azonban a „béke és igazság bajnoka” is azt az álláspontot képviselte, hogy a finnek tegyenek eleget a szovjet követeléseknek.

Az Egyesült Királyság sem állt ekkor a morál és igazság magaslatán. But-ler, brit külügyminiszter helyettes a finnek közvetítési kérelmét azzal utasította el, miszerint Őfelsége kormány nincs abban a helyzetben, hogy közvetítsen, Finnországnak magának kell a Szovjetunióval tárgyalni.

A kialakult háborús helyzetben sok függött a szomszédos Norvégia és Svédország hozzáállásától. Svédországtól azonban aligha lehetett hivatalos segítségre számítani. Ez már a háború kitörésekor is nyilvánvaló volt. Svédország nem kívánt semmi olyan dologba belemenni, mely a semlegességét valamilyen módon veszélyeztette volna. Az állásfoglalás okos volt ugyan, etikusnak azonban aligha mondható. Tanner, finn külügyminiszter személyesen utazott el Stockholmba, ahol teljesen hivatalosan közölték vele, hogy Svédország nem veszélyeztetheti a semlegességét, és azzal a tanáccsal látták el, hogy Finnország azonnal hagyjon fel a harci cselekményekkel, és haladéktalanul küldjön Moszkvába békedelegációt. A svéd miniszterelnök, Albin Hansson ugyanakkor azonban nem beszélt arról, hogy ezt megelőzően fenyegető jegyzéket kapott Moszkvából, amelyben arra figyelmeztették a svéd kormányt, hogy Svédországnak vállalnia kell a következményeket, amennyiben Finnország számára bármilyen segítséget nyújt.

Ezt követően ült össze a finn országgyűlés. A békepárt vezetője a megfontolt Paaskivi volt, míg Tanner külügyminiszter azt javasolta, hogy míg a finnek kezében fegyver van, addig folytassák a harcot a bolsevik agresszorok ellen.

Ekkor a döntés Kyösti Kallio államelnökre hárult. Természetesen egyáltalában nem lehetett könnyű dolga. Kallio ekkoriban már jócskán a hatvanas éveiben járt, és nehéz szívvel hozta meg döntését. Közölte, hogy a döntése életének legnehezebb órája, mégis úgy gondolja, hogy elkerülve a további vérontást, a finn nép további szenvedését megbízza Ryti miniszterelnököt (a későbbi köztársasági elnököt), hogy vegye fel a kapcsolatot Moszkvával a béketárgyalások ügyében.

A kijelentés nem okozott osztatlan elismerést. Tanner külügyminiszter állt fel ekkor, és az Ótestamentumból Zakariás könyvét idézte, bár aligha lehetett ez esetben igaza: „A pásztorra, aki elhagyja nyáját, kard fog lesújtani a karjára és szemére. Karja el fog száradni, szemére sötétség borul"

Ostoba következtetés volna azt levonni miszerint az Írás szavai beteljesedtek, hiszen Kallio csak jót akart a finn népnek, semmiféle oka nem lehet ebben senkinek sem kételkedni. Kallio szavai az adott helyzetben csak a józan megfontoltság szavai voltak. Az már valóban más kérdés, miszerint a finn elnököt öt hónappal későbben erős szélütés érte, majd 1940 decemberében a helsinki vasútállomáson összeesett és meghalt.

1940. március 4-én a finn kormány jegyzékben fordult a moszkvai szovjet kormányzathoz, melyben a tárgyalások megkezdését sürgette. A kommunista moszkvai kormányzat azonban nem volt hajlandó semmiféle kegyelemre vagy megegyezésre. Sztálin elvtárs - hogy hatalmának a szokásos módon, alpári módon hangot adjon - ugyanúgy nem sietett a tárgyalásokkal, mint a háború kitörésekor. Ismerve a külföldi nagyhatalmak közönyösségét és a finnek kimerültségét, tudta, hogy az összes ütőkártya az ő kezében van.

A tárgyalások is a korábbi, és kommunistáktól megszokott légkörben történtek. Ennek kellő aláfestést adtak a moszkvai Kreml hideg és sötét szobái - melyek olykor a bolsevik vallató szobákra emlékeztettek - ahol a szovjetek a rájuk jellemző arrogáns hangnemben a háború előtti szovjet területi követeléseket hangoztatták.

A szovjet nép delegációját nem más, mint Molotov külügyi népbiztos, Zsdanov, valamint Vasziljevszij tábornok vezették. Hogy az áruló Kuusinen nem volt ott, az csak annak volt köszönhető, mert a Finnországgal történt béketárgyalások kapcsán az ő ellenkormánya mindkét felet tekintve csak nehézségeket okozott volna. Kuusinenre és bábkormányára a szovjeteknek csak addig volt szüksége még az a Szovjetuniónak, Sztálinnak az érdekében állt.

Zsdanov ottléte a finnek számára minden esetre baljóslatú volt. Zsdanov volt ugyanis Leningrád párttitkára, aki a finnek elleni agressziót szorgalmazta.

A tárgyalásokkal újra elkezdődött a területi vita, amelyben a kommunista szovjet vezetés étvágya még nagyobb volt, mint korábban. Eközben a Vörös Hadsereg természetesen tovább folytatta a hadműveleteket, a finnek pedig elszántan védekeztek.

Az utolsó lövések a sallai arcvonalon március 13-án, finn idő szerint délelőtt 11 órakor dördültek el.

A valóságos helyzet a háború végén

Teljesen nyilvánvaló, hogy a finn-szovjet háború eseményeinek az ismeretében (bár győzött a többszörös túlerő) erkölcsi módon, de bizonyos tekintetben katonai módon is a finnek győztek. A vereség ellenére az események azt bizonyították, hogy Mannerheim tábornok kiváló hadvezér volt, valamint azt, hogy a finn katonai vezetők harcászati, tudás, elhatározás és végrehajtás szempontjából mesz-sze felülmúlták az ekkori szovjet hadvezetést. Ugyancsak bizonyítást nyert, hogy a finn katonák harci erényei, harckészségül, kitartásuk és önfeláldozásuk páratlan volt.