Tizenkettedik fejezet

Te itt kutatod, te meg ott!
Hogy hol lehet, ki tudja azt?

Vere kisasszony keresését - a látszat kedvéért, meglehet - másnap folytatták, de megint csak eredménytelenül. A társaság csak este tért vissza Ellislaw-ba.

- Különös - mondta Mareschal Ratcliffnek, hogyan vonulhatott négy lovas végig az országon a rabszíjra fűzött leánnyal anélkül, hogy maguk után bármi nyomot is hagytak volna. Az ember azt gondolná, hogy a felhők hátán repültek, vagy a föld nyelte el őket.

- Előfordul - felelte Ratcliff -, hogy az ember arról, ami van, úgy szerez tudomást: előbb kideríti azt, ami nincs. A vártól a szélrózsa minden irányába már átkutattunk minden utat, ösvényt és csapást, csak azt az egy tekervényes, süppedékes ösvényt nem, amely a mocsáron át déli irányban Westburnflat felé kanyarog.

- Ezt miért nem vettük még szemügyre? - érdeklődött Mareschal.

- Erre válaszolni Vere úr a legilletékesebb - vetette oda a társa.

- Akkor késedelem nélkül hozzá fordulok - mondta Mareschal, majd Vere úrhoz fordult: - Úgy tudom, hogy Westburnflat iránt is halad egy gyalogút, azt még nem kutattuk végig.

- Hát igen - szólt Sir Frederick nevetve -, jól ismerjük a vár urát, izgága legény, nemigen tesz különbséget a másé és a sajátja között; de mindamellett vannak elvei, és ezekhez ragaszkodik. Ami Ellislaw-é, az előtte szent és sérthetetlen.

- Azonkívül - szólalt meg Vere úr rejtelmesen mosolyogva -, a múlt éjjel más szösz volt a guzsalyon. Nem hallottátok, hogy a heughfooti Elliot házát felégették, jószágait elhajtották, mert makacskodott, s nem akart fegyvert adni néhány becsületes férfiúnak, akik a király elé indultak?

A jelenlevők összemosolyogtak, jólesett, hogy számukra kedvező hőstettről hallanak.

- Akárhogy s mint - fűzte tovább a gondolatot Mareschal -, azt hiszem, okosan tennénk, ha arrafelé is körülnéznénk, különben még hanyagságot vethetnének a szemünkre.

E javaslattal szemben nemigen lehetett felhozni józan ellenvetést, így aztán Westburnflat vára felé fordították lovaikat.

Már hosszú utat hagytak maguk mögött, midőn lódobogást hallottak, s észrevették, hogy maroknyi lovascsapat közeledik feléjük.

- Ernscliff az - mondta Mareschal -, megismerem a pej lovát csillagos homlokáról.

- A lányomat ott látom mellette - csattant fel Vere úr. - Ezek után ki mondja még, hogy csak úgy gyanúsítgatok, sőt rágalmazok? Urak, barátaim, elő a kardokat, segítsetek a lányomat kiszabadítani.

Ezzel előrántotta a kardját, utána Sir Frederick, s példájukat követték mások is. Készen álltak hogy megrohanják a szembejövőket. Legtöbbjük azonban tétovázott.

- Úgy tűnik békés szándékkal közelednek - jegyezte meg Mareschal Wells. - Lássuk előbb, mit hoznak fel magyarázatul a rejtélyes ügyben. Ha Ernscliff egy ujjal is hozzányúlt Vere kisasszonyhoz, én leszek az első aki bosszút áll rajta, de halljuk, mit mondanak.

- Bánt, hogy kételkedsz a szavamban, Mareschal - folytatta Vere. - Mindent gondoltam, csak azt nem, hogy tőled fogok ilyet hallani.

- Te ártasz saját magadnak a kardcsörtetéseddel, Ellislaw, jóllehet sok van, mi mentségedre szól.

Ekkor a csoport elé lépett, s harsányan elkiáltotta magát:

- Állj meg, Ernscliff! Vagy gyere ide mégis, de egyedül, Vere kisasszonnyal. Felelned kell azért, hogy apja házából elhurcoltad a gyönge hölgyet. Itt állunk fegyveresen, hogy akár vérünk hullatásával is kiszabadítsuk, s hogy ítélkezzünk azok fölött, akik bántalmazták.

- Boldog örömmel megteszem, Mareschal uram - szólt vissza Ernscliff magabiztosan. - Én voltam az, akinek megadatott, hogy ma reggel kiszabadítsam tömlöcéből, ahol senyvedett, s most visszakísérjük Ellislaw várába.

- Igaz ez, Vere kisasszony? - kérdezte Mareschal.

- Igaz - vágta rá Isabella -, színigaz; az Istenért, dugjátok hüvelyébe kardotok. Esküszöm mindenre, ami szent előttem, hogy gonosztevők csaptak le rám. Hogy kik voltak, nem tudom, s azt sem, hogy szándékuk mi volt. Annyit tudok csupán, hogy szabadulásomat e derék férfiú lovagi szolgálatának köszönhetem.

- Vajon kik művelték ezt, és mivégből? - töprengett Mareschal. - Nem ismered azt a helyet, ahová elhurcoltak? Ernscliff, hol akadtál rá erre a hölgyre?

De mielőtt válaszolhatott volna, Ellislaw odalépett, s a kardját a hüvelyébe dugta; elejét vette a további szóváltásnak, mondván:

- Ha kiderül, hogy pontosan mennyivel tartozom Ernscliff úrnak, számíthat illő elismerésemre, de addig is - ezzel kezébe foga Vere kisasszony lovának kantárját - fogadja köszönetemet, amiért a lányt visszaadta természet szerinti gyámolítójának.

Ernscliff ugyanilyen gőggel, ünnepélyes főhajtással válaszolt.

Ellislaw máris a kastély felé vezette leányát, és oly elmélyült beszélgetésbe elegyedett vele, hogy a többiek illetlenségnek érezték volna, ha közeledésükkel rnegzavarják őket. Ernscliff pedig eközben ezekkel a szavakkal vett búcsút a várúr társaitól: - Magam sem tudom, mivel szolgáltam rá az efféle gyanúsítgatásokra, de kénytelen vagyok tudomásul venni, miszerint Ellislaw úrban szemlátomást az a gyanú él, hogy valamiképpen magam is részt vettem a leánya ellen elkövetett gyalázatos merényletben. Szeretném a figyelmetekbe ajánlani, urak, hogy ezt a becsületsértő vádat a leghatározottabban visszautasítom; továbbá, hogy bocsánatos véteknek tartom, ha egy apa ilyen helyzetben elragadtatja magát, de ha bármi más uraság (és ekkor keményen Sir Frederick Langley szeme közé nézett) szófia beszédnek hiszi, amit én és Vere kisasszony állítunk, s kíséretünkben levő barátaink tanúsítanak, s ezzel kétségbe vonja ártatlanságomat, visszautasítom a rágalmat, miként az olyan férfiú, aki becsületét az életénél is többre tartja.

- A bajvívásban én is segítségére leszek - mondta Simon of Hackburn. - Jöhettek rám kettő egy ellen, nemes vagy paraszt, nagyúr vagy éhenkórász, nekem egyre megy.

- Ki ez a mord képű alak? - kérdezte Sir Frederick Langley -, s mi jogon üti bele az orrát az urak vitájába?

- Hie Te’iotból való legény volnék - vágta rá Simon -, és azzal vívok bajt, akivel jólesik, kivéve a király személyét és kenyéradó uraságomét.

- Ne heveskedj, no - csitította Mareschal -, minek kaszabolnánk egymást? Ernscliff uram, való igaz, hogy egyben-másban különbözik a nézetünk, de mindazonáltal hiszem és vallom, hogy szemben állhatunk, sőt ha a sors úgy hozza, szembe is fordulhatunk egymással, anélkül azonban, hogy megfeledkeznénk a tiszteletről, amellyel tartozunk születésünknek, becsületünknek és egymás személyének. Egyébként hittel hiszem, hogy te éppoly ártatlan vagy az ügyben, akárcsak jómagam, s arról is meg vagyok győződve, hogy Ellislaw unokabátyám, mihelyt elméje a hirtelen jött csapásokat követő zavartól megtisztulva újra képes józan ítéletre, nagylelkűen hálálja meg neked azt a felmérhetetlen szolgálatot, amit e napon neki és a családjának tettél.

- Hogy unokabátyádnak segítségére lehettem, ez már önmagában is méltó jutalom. Jó éjszakát, urak - tette hozzá Ernscliff -, amint látom, sokan közületek már útnak eredtek haza Ellislaw felé.

Ezután Mareschaltól szívélyesen elbúcsúzott a többiektől pedig hűvösen elköszönt, s lovát máris a Dombalja felé irányította, hogy megegyezzen Hobbie Elliottal, miképp folytassák a nyomozást menyasszonya után; nem volt ugyanis tudomása arról, hogy a leány már visszatért szeretteihez.

- Nézzétek csak - mondta Mareschal -, hitemre, remek egy legény. Helyén van a szíve, esküszöm; mégis égek a vágytól, hogy megmérkőzzem vele a zöld gyepen. Diákként vetekedtem vele a kardforgatásban, most pedig igazi bajvívásban szeretném próbára tenni az erejét.

- Úgy vélem - felelte Sir Frederick Langley -, nagyot hibáztunk, amikor fegyvereiket náluk hagyva, távozni engedtük őket. Könnyen vezérre találhatnak a whigek egy ilyen csupa tűz ifjúban.

- Micsoda beszéd ez, Sir Frederick - szólt Mareschal indulattal -, feltételezed, hogy Ellislaw jó lelkiismerettel adná nevét ahhoz, hogy erődet fitogtasd Ernscliffel szemben, aki leánya megmentőjeként érkezett a birtokára? Vagy ha ő egy húron pendülne is veled, azt gondolod, hogy én és a jelenlevő urak vállalnánk a gyalázatot, hogy ilyen gazemberséghez segédkezet nyújtunk! Nem és nem! Mindent a becsületért és ősi Skóciánkért! Ha kivonva a kard, forgatni én is kész vagyok, de amíg hüvelyében pihen, viselkedjünk úgy, ahogy szomszédokhoz és férfiakhoz illik.

E párbeszéd után kisvártatva elérték a várat. Ellislaw, aki néhány perccel korábban érkezett, már az udvaron várta őket.

- Hogy s mint van Vere kisasszony? arról, hogy mivégett rabolták el, sikerült-e megtudnod valamit? - érdeklődött Mareschal türelmetlenül.

- Jártányi ereje is alig volt már, lepihent a szobájában. Nem hiszem, hogy több fény derülne a vele történtekre, mielőtt a megrázkódtatásból magához tér - felelte az apja. - Nagy hálával vagyunk irántad, Mareschal, s többi barátunk iránt, akik odaadóan kutattak utána. De az apai érzelmeket elfojtva egy ideig a hazafi érzelmeinek kell átadnom magam. Egyezségünk szerint a mai napon kell végleg döntenünk, mert sürget az idő, és barátaink útban vannak, házunk tárva-nyitva, mégpedig nem csupán nemesek előtt. A közrendűek szolgálataira is rákényszerülünk. Így aztán kevés az időnk, hogy fogadásukra felkészüljünk. Itt ez a jegyzék, fusd át Marchie (barátai egymás közt így becézték Mareschal Welst). Te pedig Sir Frederick, olvasd el ezeket a leveleket, amelyek Lothianből és a nyugati vidékről érkeztek. Itt az aratás ideje, most már csak a kaszásokat kell összetoboroznunk.

- Boldog örömmel - vetette közbe Mareschal -, egy kis ribillió jót tesz az unalom ellen.

Sir Frederick elkomorodott, nyugtalannak látszott.

- Húzódjunk félre egy kissé, barátom -, mondta Ellislaw a kedveszegett bárónak -, bizalmas mondanivalóm volna számodra, ha meghallod, bizonyára megörvendezel.

Bementek a házba, Ratcliff és Mareschal kettesben maradt a várudvaron.

- Így állunk hát? - szólt Ratcliff -, hogy az urak, akik a politikában veletek egy nézetet vallanak, máris készpénznek veszik a kormány bukását? Arra is restek, hogy a tisztesség mázába vonják cselszövéseiket?

- Jól tudom. Ratcliff úr, hogy a te híveid szándékait és tetteit nem-egyszer takargatni kell, de boldog vagyok, hogy az, aki velünk tart, fedetlen arccal állhat ki mindenki elé.

- És lehetséges-e - folytatta Ratcliff -, hogy te, noha kissé meggondolatlan és forrófejű vagy - már megbocsáss, Mareschal uram, de nyíltan beszélek -, szóval, hogy te, aki szerencsétlen vérmérsékleted dacára természetes, józan ésszel születtél, és nagy tudást szereztél hozzá, ennyire elveszted józanságodat és belekeveredsz az efféle, kudarcra ítélt esztelenségekbe? Hol áll a fejed, midőn e kockázatos tervet szövögeted?

- Nincs annyira biztonságban a helyén - felelte Mareschal -, mint amikor a vadűzésről és solymászatról adomáztunk. Nem vagyok olyan tuskó természet, mint Ellislaw unokabátyám, aki úgy beszél az árulásról, mintha csilingelő gyermekverset idézne, s aki leánya elvesztésén, majd meglelésén annyira sem rendül meg, mint ahogy én, ha elveszteném, majd megtalálnám egyik kutyakölykömet. Nem vagyok olyan vastermészetű, s a kormányt sem gyűlölöm oly elvakultan, hogy ne látnám e vállalkozás minden veszedelmét.

- Hát akkor miért vállalsz benne szerepet? - szegezte neki Ratcliff a kérdést.

- Hogy miért? Mert szívembe zártam azt a szegény száműzött királyt; apám mindvégig ott volt Killiecrankie-nél, jómagam pedig szeretném, ha kissé ráncba szednék ezeket az uniópárti udvaroncokat, akik megvették, majd áruba bocsátották az ősi Skóciát, mely oly sokáig független királyság volt.

- És ezekért a ködvárakért - folytatta intő szavú pártfogója -, ezekért hazádat háborúba, magadat bajba sodornád?

- Hogy én belesodornám? Nem! Csakhogy szeget szeggel; ne halogassuk, jöjjön, aminek jönni kell. És el is jön, tudom; ahogy a paraszti nép mondja, inkább ma, mint holnap. Én sem leszek ám fiatalabb - ami pedig a kötelet illeti, Sir John Falstaff szavai szerint, az egyik akasztófa éppoly jól illik hozzám, mint a másik. Ismered a régi balladának utolsó sorait:

Oly hetykén, oly nyalkán lépkedett,
Mintha víg dáridó
Fogadná, úgy lejtett oda,
Hol várt rá a bitó.

- Sajnállak, Mareschal uram - mondta rosszkedvű pártfogója.

- Lekötelezel, Ratcliff uram; de nem szeretném, ha csupán az én suta magyarázatomból ítélnéd meg ügyünket; működnek itt bölcsebb koponyák is, mint az enyém.

- A bölcsebb koponyák éppúgy lehullhatnak, mint a tiéd - mondta Ratcliff figyelmeztetőleg.

- Lehet; de a szív, az nem, ha megkönnyebbül; és hogy véget nem érő aggályaid terhétől megkíméljem, most, Ratcliff uram, búcsút is veszek ebédideig. Akkor majd tapasztalhatod, hogy a balsejtelmek nem tették tönkre az étvágyamat.