Kilencedik fejezet

A lovag után szólott az óriás:
Vidd el a lányt, ne teketóriázz,
Engedd hozzám a békességet;
A gyöngyszemű szűz síma homlokáért,
Tejben uszó piros orcájáért
Nem vágyom harcba szállni véled.

ISMERETLEN SZERZŐ: A SÓLYOM ROMÁNCA

A torony, amely előtt csoportban megálltak, kis négyzet alakú, vastag falú, fölöttébb zord építmény volt. Az ablakokat, jobban mondva a réseket, amelyek ablakként szolgáltak, szemlátomást inkább méretezték arra, hogy kilövőállást biztosítsanak, mintsem hogy fényt és levegőt bocsássanak a helyiségbe. A falakon kissé előreugró pártázat futott körbe, amely a lőréses mellvéddel a védők dolgát jócskán megkönnyítette. A mellvéden belül szürke kövekből rakott, meredek tető emelkedett. Az egyik szögletben a pártázat fölött magányos tornyocska nyúlt a magasba, amelyet durva vasszegekkel kivert ajtó erősített meg. Ebből - a benne kanyargó csigalépcsőn - lehetett feljutni a tetőrészbe.

A csoport tagjai gyanút fogtak, hogy innen a toronyból figyelheti őket valaki, és nem alaptalanul, hirtelen női kéz nyúlt ki, keszkenőt lobogtatva, mintha nekik jelezne a figyelőnyíláson. Hobbie repesett az örömtől és boldogságtól.

- Grace keze, karja volt az - ujjongott -, esküszöm, ezer között is megismerném. Nincs ahhoz fogható ezen a tájon, Lowdenstől innen. Kiszabadítjuk, kövenként kelljen is elhordanunk Westburnflat várát.

Ernscliff ugyan erősen kételkedett, hogy a szerelmes szempár szíve hölgyének kezét ekkora távolságról felismerhette, mégsem szólt semmit, nehogy lehűtse barátja forró lelkesedését. Úgy döntöttek, hogy előhívják a várőrséget.

Kiáltozni kezdtek, megzendítettek egy-két kürtöt, míg nagy sokára a bejárat melletti kémlelőnyílásban megjelent egy csúnya vénasszony szipirtyóábrázata.

- Ez a Gézengúz anyja - szólt az egyik Elliot -, tízszerte vásottabb, mint a fiacskája, és mindenki feni rá a fogát a teméntelen gonoszságért, amit országszerte elkövetett.

- Mifélék vagytok? Mi keresnivalótok van itt? - érdeklődött a tiszteletre méltó ős.

- Westburnflati William Graeme-t keressük, személyesen - mondta Ernscliff.

- Nincs itthon - felelte a vénasszony.

- Mikor ment el hazulról? - faggatózott Ernscliff.

- Sejtelmem sincs - mondta a szoknyás ajtónálló.

- És mikor jön haza? - kérdezte Hobbie Elliot.

- Nem kötötte az orromra - felelte a rettenthetetlen várőrző.

- Van rajtad kívül még valaki a várban? - szegezte neki a kérdést újra Elliot.

- Rajtam kívül senki - felelte a vénség.

- Nyisd ki a kaput, hogy bejuthassunk! - szólt Ernscliff -, békebíró vagyok, bűntett ügyében nyomozok.

- Görcs húzza össze a kezét annak is, aki a reteszt megmozdítja - pattogott a szoknyás ajtónálló -, én bizony ki nem nyitom nektek. Nem sül le képetekről a bőr, ennyien idecsődülni, karddal, dárdával, acélsisakkal, halálra rémiszteni egy szegény magára maradt özvegyasszonyt.

- Kétségtelen bizonyítékaink vannak - mondta Ernscliff. - Durva erőszakkal elhurcolt javak után nyomozunk.

- Meg egy fiatal hölgy után, akit kíméletlenül börtönbe vetettek, és aki százszorta becsesebb, mint az összes cókmók együttvéve - tette hozzá Hobbie.

- És figyelmeztetem - folytatta Ernscliff -, hogy csak egy módon bizonyíthatja be fia ártatlanságát: ha békésen bebocsát bennünket, hogy a házat átkutathassuk.

- Na és ahhoz mit szóltok, ha én meg ilyen csürhének, mint ti vagytok, nem adom át a kulcsot, nem nyitom ki a reteszt meg a rácsot? - szólt a vénasszony gúnyosan.

- Akkor behatolunk a király kulcsával! Fejét vesszük minden teremtett léleknek a várban, ha ki nem adod tüstént! - rivallt rá Hobbie, haragra lobbanva.

- A fenyegetés megfiatalít - mondta a banya éppoly csúfondárosan. - Ott van a vasrács, próbáljátok ki, mit tudtok, süldő legénykék, nálatok különbeknek is megálljt parancsolt már az.

Mondókáját éktelen hahotával fejezte be, majd visszahúzódott a szűk nyílásból, ahonnan szóval tartotta őket.

Az ostromlók ezután tanakodni kezdtek. A zömök falak, szűk nyílásaikkal bizonyára jó ideig ellenállnak még az ágyúzásnak is. A bejáratot legkívül erős rácsos kapu védte, amely színtiszta kovácsoltvasból készült. Súlyából ítélve úgy tervezték, hogy a lehető legvadabb ostromnak is ellenálljon. - A fogó meg a pöröly visszapattan róla - mondta Hugh, a ringleburni kovács -, annyit ér az, mintha pipaszárral ütögetnénk.

A várkapuban, kilenc lábbal beljebb - ilyen vastag volt a fal -, másik ajtó zárta el az utat. Ezt tölgyfából ácsolták, és széltében-hosszában egymáshoz kapcsolt vaspántokkal erősítették meg, és széles fejű szegekkel is ki volt verve. E védműtől eltekintve sem voltak bizonyosak afelől, hogy a vénasszony igazat mondott, amikor azt állította, hogy egy személyben ő alkotja a várőrséget. A csoport szemfülesebb tagjai megfigyelték, hogy a csapás, amelyen az erődöt megközelítették, lópatkók nyomait őrzi. Ebből nem volt nehéz rájönni, hogy kevéssel előttük népes csoport vonulhatott rajta.

A nehézségeket fokozta, hogy a támadáshoz hiányzott a szükséges felszerelés. Semmi reményük nem lehetett arra, hogy kellő hosszúságú lajtorjákat kerítsenek, amelyekkel a pártázatra feljuthatnak. Az amúgy is szűk ablakréseket ráadásul vasrács védte, aminek folytán a felkapaszkodás eleve lehetetlennek bizonyult; az aláaknázás nem kevésbé, hiszen se szerszám, se lőpor nem állt rendelkezésükre; élelmük is megcsappant, és sok egyéb mellett szálláshelyről sem tudtak gondoskodni. Így aztán arról, hogy az ostromot kiéheztetéssel pótolják, szintén eleve le kellett mondaniok. Arról már nem is beszélve, hogy időközben a gazfickó erősítést is kaphat cimboráitól. Hobbie dúlt-fúlt, fogát csikorgatta, amint az erődöt körüljárva, hiába törte a fejét, hogyan lehetne erőszakkal behatolniok a várba. Kis idő múltán azonban hirtelen felkiáltott: - Miért ne követhetnénk apáink példáját? Dologra, fiúk! Vagdaljunk rőzsét, száraz gallyakat, hordjunk az ajtó elé, füstöljünk alá az ördög öreganyjának, mintha szalonnát pirítanánk!

Az indítvány lelkes fogadtatásra talált, egynéhányan karddal, késsel felszerelve máris nekiindultak, hogy ágakat hasítsanak az égerfákról, rőzsét a galagonyabokrok közül, amelyek sűrűn benőtték a csendes vizű patak partját. Akadt közöttük kiveszőfélben levő, szárazra aszalódott bőségesen. A tűzrevalót a többiek rakásba hányták, máglyába igazgatták a vaskapu tövében. Az egyik puskából tüzet csiholtak, s Hobbie, kezében a csóvával, már javában lépkedett a rőzserakás felé, midőn a kapunál ásító egyik lőrésben a rabló vérfagyasztó képe s egy muskéta csöve villant elő. - Hálásan köszönöm - gúnyolódott a rabló -, hogy ennyi tűzrevalót gyűjtöttetek nekünk télire. De ha még egyet lépsz azzal a lámpással, a halál fia vagy.

- Erre én is kíváncsi vagyok - szólt vissza Elliot, rettenthetetlenül továbblépve a csóvával. A rabló ráfogta flintáját, de az, derék Hobbie barátunk szerencséjére, csütörtököt mondott. Ernscliff is nyomban odapörkölt a lyukban lapuló Gézengúznak; a golyóbis, amelyet a parányi célpontra megeresztett, végigborotválta a lókötő ábrázatát. Nem kétséges, hogy búvóhelyét a rabló biztonságosabbnak képzelte, mert alighogy megsajdult a horzsolásnyi seb, máris egyezkedni akart, az iránt érdeklődve, mi hozta őket ide, hogy orvul rátámadnak egy derék, béketűrő emberre, s ily törvénytelenül a vérét ontják.

- Követeljük - szólt Ernscliff -, hogy a foglyot sértetlenül bocsásd szabadon.

- Milyen jogon követeled? - vitatkozott a himpellér.

- Ehhez neked - vágta rá Ernscliff -, aki erőszakkal fogva tartod, semmi közöd nincsen.

- Nocsak, tehetnék talán egy ajánlatot - mondta a rabló. - Nos hát, uraságok, mivel a marakodás nem kenyerem, és nem szívesen csapolnék vért belőletek, bár Ernscliff nem kímélte az enyémet - mi tagadás, ő egy krajcárt is telibe talál -, ezért, hogy a további vérontást elkerüljük, a foglyot - ha már alább nem adjátok - hajlandó vagyok szabadon bocsátani.

- No és mi lesz Hobbie jószágaival? - rivallt rá Hackleburn Simon. - Azt hiszed csak úgy felprédálhatod egy nemesvérű Elliot aklait és istállóit, mintha az valami vénasszony tyúkketrece volna?

- Én kenyéren élek - fogadkozott Willie Westburnflat -, olyan igaz, ahogy itt állok, egyetlen rühös barmotok sincs nálam. A szittyósban tekeregnek már jó ideje. A várban egyetlen csonka szarvat sem találhattok. De iparkodom majd, hogy mielőbb visszakerüljön valami belőlük. Mához két napra meg Hobbie-val is összejöhetünk a Castletonnál; legyen ott harmadmagával, számba vesszük, hogy mi a felrónivalója.

- Rendben van - mondta Elliot -, ebben megegyezhetünk. - Majd oldalvást odasúgta az atyafiságnak: - Dögvész a barmokba! Az ég szerelmére, nehogy még egyszer felhánytorgassátok! Csak az én szegény Grace-emet menthetnénk ki ennek a pokolfajzatnak a karmaiból.

- Fogadd meg hitedre, becsületedre és mindenre, ami szent előtted - mondta a csavargó, aki még mindig a lőrésnél leselkedett -, hogy nem csapsz le ránk, amíg elmozdulok innen; öt percet kérek, hogy a kaput kireteszeljem, másik öt percet meg arra, hogy ismét rátoljam a reteszt. Kevesebb nem elég, mert régen nem látott zsírozót. Rendben?

- Kapsz elég időt - mondta Ernscliff -, fogadom hitemre, becsületemre és mindenre, ami szent előttem.

- Ne mozdulj hát onnan! - szólt Westburnflat -, vagy jobb volna mégis, ha visszahúzódnál a várkaputól pisztolylövésnyire. Nem mintha kételkedék a szavaidban, Ernscliff, de biztos, ami biztos.

- Egy vágyam van, pajtás - fordult meg Hobbie fejében, miközben vitte a lába visszafelé -, mégpedig, hogy Turner’s Holmnál [6] szembenézhessek veled, és két kenyeres pajtásom szeme láttára tisztességgel megmérkőzzem veled. Esküszöm, megtanítlak kesztyűbe dudálni. Zokogni fogsz, hogy miért nem törted ki inkább a nyakad, mielőtt a jegyesemhez és jószágaimhoz hozzányúltál.

- A holló Westburnflat fehér tollakat ragasztott magára - mondta Simon Hackburn, megütközve a nem várt engedékenységen. - Mi az, mégiscsak messze esik az alma a fájától?

Eközben kinyílt a belső kapu, és a Gézengúz anyja feltűnt a külső rács mögött. Mindjárt megjelent Willie is, oldalán egy fehérnéppel, mire a vén banya gondosan rátolta a reteszt hátuk megett, s lecövekelte magát, mintha őrséget állna.

- Egyvalaki, esetleg kettő fáradjon közelebb - mondta a világcsavargó -, saját kezűleg adom át a lányt épségben-egészségben.

Hobbie ment máris, szaporán lépdelve, jegyes mátkája felé. Ernscliff a nyomában haladt, kissé hátramaradva, nehogy a barátját kelepcébe csalják. Egyszer csak Hobbie-nak földbe gyökerezett a lába, míg Ernscliff gyorsabbra fogta lépteit megütközésében. Aki ott állt előttük, nem Grace Armstrong volt, hanem Isabella Vere; jövetelükkel hát neki hoztak szabadulást.

- És Grace, ő hol van? Hol van Grace Armstrong? - rivallt rá Hobbie dühödt felháborodással.

- Ő nincs a kezeim közt - válaszolta Westburnflat -, tegyétek tűvé a várat, ha nem hisztek nekem.

- Hitszegő gazember, vagy megmondod, hogy hol van, vagy itt ütlek agyon, de nyomban - kiáltotta Elliot, fegyverét előrántva.

Társai azonban, akik ekkorra odaértek, a fegyvert kikapva kezéből szinte egyszerre rákiáltottak: - Ördög és pokol, hova gondolsz? Türtőztesd magad, Hobbie! Állnunk kell a becsületszót, még ha Westburnflatnél nagyobb kapcabetyárt nem hordott is hátán a föld.

E szavak hallatára a Gézengúz, aki Hobbie fenyegető mozdulatától kissé megszeppent, újra nekibátorodott.

- Nem szegtem meg a szavam, jó urak - mosakodott nagy hangon -, és azt sem szeretném, ha énmiattam összekapnátok. Ha ez a fogoly nem az, akit keresel - szájalt tovább Ernscliffhez fordulva -, legfeljebb visszaszolgáltatod. Elszámolással tartozom a gazdájának.

- Az Isten is megáldja, Ernscliff uram, segítsen rajtam! - könyörgött Vere kisasszony, belecsimpaszkodva védelmezőjébe. - Ne hagyja veszni azt, akit az egész világ magára hagyott.

- Szedje össze magát, kisasszony - súgta oda Ernscliff -, az életem árán is megvédelmezem. - Aztán Westburnflathez fordult. - Hogy merészelted bántani ezt a hölgyet, te imposztor?

- Erről azoknak tartozom számot adni - felelte a himpellér -, akiknek náladnál több joguk van ezt számon kérni tőlem. Ha meg erőnek erejével elragadod azoktól, akikre barátai rábízták, milyen mentséget találsz majd cselekedetedre? De hát ez már a te dolgod. Mit tehetek, sok lúd disznót győz. Nem érdemes feszíteni a húrt, mert elpattan.

- Szemenszedett hazugság - fakadt ki Isabella Vere -, erővel hurcolt el apám mellől.

- Ezt bizonyára ő mesélte be neked, kis csibém - felelte a rabló -, ez azonban már nem rám tartozik. Legyen, aminek lennie kell. Nos hát, nem bocsátod vissza hozzám?

- Vissza hozzád, te kófic? Még mit nem! - felelte Ernscliff -, majd én gondoskodom Vere kisasszonyról, oda kísérem, ahova a szíve húzza.

- Úgy, úgy bizonyára jó előre összebeszéltetek - mondta Willie Westburnflat.

- No és Grace? - csattant fel Hobbie, lerázva magáról barátait, akik nem győzték csillapítani, hogy tartsa tiszteletben a sértetlenségre adott szót, amelyben bízva a rabló előmerészkedett a várából. - Hol van Grace? - ezzel kardot rántva nekirontott a himpellérnek.

A kutyaszorítóba került Westburnflat azt kiáltotta: - Az Isten is megáld, Hobbie, állj meg egy szóra - aztán sarkon fordult, és hanyatt-homlok elmenekült. Az anyja résen volt, hogy a vasrácsot kinyissa és bereteszelje. Hobbie mindazonáltal akkorát sújtott a befelé iszkoló imposztor felé, hogy kardja jó mélyen behasította a boltíves ajtó szemöldökfáját, amit még manapság is mutogatnak, bizonyságul arra, hogy a hajdaniak sokkalta erősebbek voltak a maiaknál. Hobbie-nak nem volt módjában újra lesújtani, mert az ajtót becsapták, és bereteszelték az orra előtt. Így hát kénytelen-kelletlen visszaballagott bajtársaihoz, akik már szedelőzködtek, hogy elvonuljanak Westburnflat alól. Őt is unszolták, hogy tartson velük békességgel.

- Máris megszegted a szavad - mondta az öreg Dick of the Dingle -, ha nem ügyelünk rád, még több baklövést is elkövettél volna. Rajtad nevetett volna az egész ország, s amellett a fejünkre zúdítottad volna a vádat, hogy hitszegően vért ontottunk. Várd meg a castletoni találkozást, amire ígéretet tettél. És ha ott nem rója le a tartozását, kiontott vérével kárpótolunk téged. De ésszel lássunk a munkához, álljuk szavunkat, s biztosíthatlak, Grace-szel együtt a teheneket meg minden egyebet visszaszerzünk.

E hidegfejű érvelést nehezen nyelte le a szerelmes, balsorsú Hobbie. Minthogy azonban a szomszéd atyafiságtól csak nekik tetsző segítségre számíthatott, mit volt mit tennie, méltányolnia kellett, amit ezek a becsületről és a megfontolt cselekvésről előadtak.

Ezután Ernscliff hozakodott elő azzal a kéréssel, hogy néhányan segédkezzenek neki visszajuttatni Vere kisasszonyt apja ellislaw-i várába. A lány rimánkodott, hogy ne hagyják magára; azok nem húzódoztak, öt-hat legény vállalta, hogy elkísérik, Hobbie nem volt közöttük. A nap megpróbáltatásai, no meg az iménti csalódás szörnyen megviselték: letörve bandukolt hazafelé, hogy családja ellátásáról és védelméről, amennyire tőle telik, gondoskodjék, s hogy szomszédaival megtanácskozza, mit tehetnek Grace Armstrong megmentéséért. A többiek, amint túljutottak az ingoványon, a szélrózsa minden irányában szétszéledtek.

A rabló anyjával egyetemben szemmel tartotta őket a várból, míg el nem tűntek a messzeségben.