Negyedik fejezet

Misantrophos vagyok, gyűlölöm az
Emberiséget. Bár volnál kutya,
Hogy szeresselek egy kicsit!

SHAKESPEARE, ATHÉNI TIMON, IV. 3. 54.

(<SPAN class=“ford”>Szabó Lőrinc</SPAN> fordítása)

Másnap, miután megreggeliztek, Ernscliff elbúcsúzott vendéglátóitól, előtte azonban szavát adta, hogy időben visszatér, és megkóstolja az őz húsát, amely közben megérkezett kúriájáról. Hobbie a ház ajtajánál színleg elbúcsúzott tőle, de csakhamar utánaosont, és utolérte a dombtetőn.

- Te oda igyekszel, Patrick uram: szégyen volna, ha nagyanyám beszédje miatt magadra hagynálak. Mindazonáltal jobbnak láttam, ha csendben kisurranok, nehogy megszimatolja, mire készülünk. Semmivel sem szabad őt nyugtalanítanunk; ezt kötötte lelkemre utoljára az apám, halálos ágyán.

- Semmiképpen sem, Hobbie - mondta Ernscliff -, megérdemli, hogy kíméljétek.

- Meg bizony, s ami azt illeti, érted épp annyira odalenne, mint érettem. De mondd, valóban azt gondolod, hogy visszamerészkedhetünk anélkül, hogy sokat kockáztatnánk? Mert hát végtére is, nincs ott semmi keresnivalónk.

- Ha úgy gondolkodnék, mint te, Hobbie - mondta az ifjú uraság -, talán nem vizsgálódnék tovább ebben az ügyben. Minthogy azonban meggyőződésem, hogy manapság szellemlények nem jönnek látogatóba, vagy csak nagyon ritkán, nem hagyhatok felderítetlenül olyasmit, ami az életébe kerülhet egy szegény szerencsétlennek.

- Jól van no, ha valóban így gondolod - válaszolta Hobbie meggyőződés nélkül. - De az is biztos ám, hogy ugyanezek a szellemek, akarom mondani jó szomszédok (merthogy aszondják, nem ajánlatos szellemeknek hívni őket), akik régen sötétedéskor minden zöld bokorban megjelentek, mostanság már nem mutatkoznak olyan gyakran. Nem állítom, hogy én magam láttam egyet is, de hallani hallottam egyszer, olyat füttyentett a hátam mögött a mocsárban, de szakasztott olyat, akár egy póling. Apám meg, Isten nyugosztalja, látott is sokat, amikor estenden, kicsit pityókosan, hazafelé ballagott a vásárból.

Ernscliff jólesően hallotta, hogyan enyészik a babona nemzedékről nemzedékre, amelynek bizonysága volt az utolsó megjegyzés. Ilyesmiről vitatkoztak még hosszasan, s egyszer csak szemükbe tűnt a kőoszlop, amelyről a mocsár a nevét kapta.

- Akármi legyen - szólt Hobbie -, máris ott téblábol az az alak. Szerencsénkre fényes nappal van, aztán meg nálad itt a puska, nálam pedig a vadászkés, bízvást odamerészkedhetünk.

- Mindenképpen - mondta Ernscliff -, de mi a csodát pepecsel az ott?

Valami kősáncot eszkábál a szürke ludakból, már ahogy ezeket a nagy, szétszórt köveket hívják. Szavamra, ilyet se hallottam még!

Amint közeledtek, Ernscliff egyre jobban meggyőződött barátja igazáról. Az alak, akit az előző este láttak, lassan, kínlódva rakosgatta egymásra a köveket, mintha kis karámot építene. Kő bőven volt körülötte, de többnyire olyan irgalmatlan nagyok, hogy valósággal emberfeletti munkát végzett; csodával volt határos, hogy néhányat máris sikerült arrébb vonszolnia; ezek, sorba rakva, az építmény alapját alkották. Amint a két ifjú odaért, éppen egy ormótlan kőtömbbel bajlódott, s a munkája annyira lekötötte, hogy csak akkor vette őket észre, amikor melléje toppantak. Termetét, nyomorék alakját meghazudtoló erővel cipekedett, igazgatta a köveket, hogy a kívánt helyre kerüljenek. És valóban a legyűrt nehézségekből ítélve, herkulesi erő dolgozott benne; néhány olyan követ is sikerült megemelnie, amelyeknek puszta megmozdításához különben legalább két emberre lett volna szükség. Ezt a nem mindennapi gyürkőzést látva, Hobbie-ban felébredt a bizalmatlanság.

- Amondó vagyok, valami kőműves hazajáró lelke ez! Ekkora malomköveket, mint amit megemelt! Ha meg mégiscsak ember, vajon mi motoszkál a fejében, hogy határsáncot épít? Cirnglehope és a Shaw között, ott bizony felettébb szükség volna rá. Atyafi (hangját felemelve), jó nehéz munkát végzel!

A megszólított ijesztő pillantást vetett rájuk, felegyenesedett, s így egész visszataszító mivoltában állt előttük. Feje szokatlanul nagy volt, koponyáját őszbe hajló bozont fedte; busa, előreugró szemöldöke mélyen ülő, szúrós, barna szemet árnyékolt, mely vérben forgott, mint az eszelősöké. Arca árkolt volt, durva metszésű, olyan, amilyennek festményeken a mesebeli óriásokét ábrázolják. Ehhez a korcsokra jellemző indulatos, kifürkészhetetlen kifejezés járult. Zömök, szögletes testét, amely közepes termetű férfié lehetett volna, erős tuskólábak tartották. Lábáról, combjáról a természet úgyszólván elfelejtett gondoskodni, vagy legalábbis oly kurtára méretezte, hogy a ruha, amely testét fedte, tökéletesen betakarta. Hosszú, izmos karja inas kezében végződött, s ott, ahol köntösének ujja a vesződséges munka közben feltűrődött, durva, fekete szőrzet éktelenkedett. Hosszú karja, vaserős alkata sehogyan sem illett mokány termetéhez, és azt a látszatot keltette, mintha testrészeit a természet külön-külön valamely óriás tagjainak szánta volna, de aztán futó szeszélyből mégis egy törpének ajándékozta. A szerzetesek csuhájához hasonló barna darócköntöst viselt, amelyet fókabőr övvel szorított a testéhez. Üstökét borz- vagy ilyesféle közönséges szőrméből összeöltött sapka fedte, még inkább elrútítva amúgy is torz lényét, fanyar ábrázatát, amelyen az emberiség utálata tükröződött.

Ez a meghökkentő Törpe kis ideig szó nélkül, gyanakodva és izgatottan bámult rájuk; Ernscliff, aki jobb kedvre akarta hangolni, kisvártatva megjegyezte: - Megszakadsz a munkától, atyafi! Miben lehetnénk a segítségedre?

Azzal máris megmarkoltak egy követ, és közös erővel az épülő falra tették. A Törpe egy pallér tekintetével figyelte őket, majd dühös hadonászással hozta tudomásukra, mennyire bosszantja, hogy oly hosszadalmasan igazgatják a követ. Másik kőre bökött ujjával, s amikor azt is meglódították, a harmadikra, majd a negyedikre, emezek ketten igyekeztek mindent kedvére tenni, ami nem volt könnyű, mert a kéznél levők közül, szinte szántszándékkal a legbehemótabb köveket választotta ki.

- Barátom, ez így nem lesz jó - fakadt ki Elliot, látva, hogy a telhetetlen Törpe a korábbiaknál is nagyobb követ szemelt ki. - Hogy Ernscliff mit csinál, az az ő dolga; te pedig akár ember vagy, akár kísértet, bizony én nem szakadok meg miattad. Bújjon belém az ördög, ha egy perccel is tovább emelgetem a követ, holmi napszámosként, fizetség meg semmi, annyi sem, hogy köszönöm.

- Köszönöm! - vágta rá a Törpe, hadarintva egyet mély megvetése jeléül. - Ha csak ez kell, megkapod. Hájasodj tőle! Emészd meg, és gyarapodj tőle, mint ahogy én is gyarapodtam a többi csúszómászó féreggel együtt, akinek fülébe belopták ezt a szót kígyó fajtestvérei! Munkára hát, vagy el innen!

- Ez aztán a bőséges fizetség, Ernscliff! Kápolnát építünk az ördögnek, tetejébe elprédáljuk a lelkünket, mindezt segítség fejében!

- Attól, hogy itt vagyunk - felelte Ernscliff -, hibbant elméje még féktelenebbül háborog; jobban tennénk, ha magára hagynánk, és később menesztenénk hozzá valakit, lássa el ennivalóval meg a legszükségesebbekkel.

Így is történt. A cseléd, akit evégett kiküldtek hozzá, a Törpét továbbra is serény falrakás közben találta, de egyetlen szót sem tudott kicsikarni belőle. A vidék babonáival telitömött fejű legény megunta, hogy faggatózzon, s tanácsokat osztogasson ilyen madárijesztőnek, ehelyett tisztes távolságban letette egy kőre a Törpének szánt portékát, hogy csináljon vele az embergyűlölő, amit akar.

A Törpe hihetetlen, majdhogynem emberfeletti buzgalommal tett-vett napokig. Egy-egy nap gyakran két ember munkájával végzett, az építményből csakhamar falak bontakoztak ki, olyan kunyhó falai, amely apró volt ugyan, habarcs nélkül, csupasz kőből és tőzegből állt össze, és a falába épített hatalmas kövektől rendíthetetlennek látszott, ami merőben szokatlan az efféle odú nagyságú, hevenyészett viskónál. Ernscliff figyelemmel kísérte tevékenységét, s mihelyt rájött, hogy mit akarhat, tetőácsoláshoz alkalmas gerendákat vitetett oda, kissé távolabb lerakatta, és úgy tervezte, hogy másnap ácsokkal feltéteti őket. Terve azonban meghiúsult, mert a Törpe aznap este és egész álló éjjel, sőt hajnalban is oly megfeszítetten, oly ügyesen dolgozott, hogy a ház csaknem teljesen tető alá került. Ezután sást gyűjtött, hogy befedje hajlékát; ezt a munkát is bámulatos hozzáértéssel végezte.

Minthogy az arravetődőktől kapott alkalmi segítségen kívül más szolgálatot nem volt hajlandó elfogadni, építőanyagot adtak neki, és ellátták szerszámokkal, amelyeket mesterien forgatott. Kifaragta a kalyiba ajtaját, ablakát, összeácsolt egy hevenyészett fekhelyet, néhány polcfélét, és úgy látszott, ahogy a szállás csinosodik, neki is jobb kedve kerekedik.

Ezután hozzáfogott, hogy vastag kőkerítést emeljen a ház körül, s megművelje a kikanyarított telket. Porhanyót hozott, azt a talajt pedig, ami a helyszínen akadt, jól fellazította, s ekképpen arasznyi kertecskét alakított. Magától értetődik, hogy, amint már szó volt róla, hébe-hóba kapott segítséget, részint azoktól, akik a mocsárban odavetődtek, részint azoktól, akiket a kíváncsiság hajtott, hogy munkájának eredményét megtekintsék. Tekintve, hogy szemre teljesen alkalmatlannak tűnt a kemény munkára, s mégis lankadatlan szorgalommal foglalatoskodott, nemigen akadt emberfia, aki meg ne állt volna, hogy segítsen neki egyben-másban; és - mivel az önkéntes buzgólkodók közül egyik sem tudta, milyen, s mennyi segítséget kapott a Törpe másoktól - mindenki elcsodálkozott a munka szembeötlően gyors előrehaladtán. Az, hogy a kunyhó erős volt és szilárd, s ráadásul ez a tuskóember készítette egyik napról a másikra, no meg az a felülmúlhatatlan ügyesség, amelyet a Törpe a különféle mesterségekben mutatott, gyanakvással töltötte el a környékbelieket. Azt hajtogatták, hogy ha nem csodalény is - ezt a véleményt hamar elejtették azon egyszerű oknál fogva, hogy - akárcsak ők - hús-vérből valónak látszott -, bizonyára szövetség fűzi a túlvilágiakhoz; és nyilván azért szemelte ki ezt a félreeső zugot, hogy kedvére cimborálhasson az ördögökkel. Azt mondták, amit a bölcselők, csak persze más értelemben: nincs egymagában, ha igazán egymagában van. Híre ment, hogy a mocsárra jó kilátást nyújtó dombtetőről az arra járók nemegyszer láttak egy alakot a puszta lakójával, de rögvest eltűnt, valahányszor közelebb kerültek a kunyhóhoz. Más alkalommal is megfigyelték, akkor meg mellette kuporgott az ajtóküszöbön, vele őgyelgett a mocsárban, vagy segédkezett neki vizet hordani a csurgóról. Ernscliff ezt azzal magyarázta, hogy a tünemény feltehetően nem más, mint a Törpe árnyéka.

- Dehogy van annak árnyéka! - ellenkezett Hobbie Elliot, aki esküdött a közfelfogásra -, már hogy is lenne annak árnyéka, amikor ki se látszik a földből. Azonfölül - fűzte tovább józanabb érveléssel -, ki hallott már olyat, hogy egy árnyék az ember és a nap között lebegjen? Az a micsoda pedig, bármi legyen is, ösztövérebb, mint a Törpe, és nemegyszer látták közte meg a nap között csavarogni.

E gyanús jelek, melyek; bárhol másutt az országban lázas vizsgálódáshoz vezettek volna, kellemetlen perceket okozva a feltételezett kísértetnek, itt csupán bámulatot és borzongást keltettek. A Remetét szemlátomást mulattatta a megilletődöttség, amellyel az arravetődő a tanyájához közeledett, a csodálkozó és riadt tekintet, amellyel személyét és birtokát szemügyre vette, no meg a szapora lépések, melyekkel a rettegett helytől igyekezett minél távolabbra kerülni. A legmerészebbek megálltak ugyan, de csak azért, hogy a viskót és a kert falait futólag megtekintve, kielégítsék kíváncsiságukat. Ám alighogy megálltak, máris előzékeny üdvözléssel megpróbálták engesztelni a gazdát, amit ő hébe-hóba egy szóval vagy fejbólintással méltóztatott viszonozni. Ernscliff gyakran megfordult errefelé, és nem mulasztotta el, hogy érdeklődjék a Magányos Öregtől, aki szemlátomást egész életére berendezkedett.

Személyét illetően lehetetlen volt nyilatkozásra bírni. Ugyanilyen szófukarnak és elutasítónak mutatkozott akkor is, ha bármi egyébről esett szó, noha féktelen embergyűlölete mérséklődött az utóbbi időben, jobban mondva kevesebbszer tört rá a kerge dühroham, amelyben az a másik kór csupán megnyilatkozott. Semmiféle unszolás nem használt, a legszükségesebbeken kívül semmit sem fogadott el, noha Ernscliff jótékonyságból, a babonás szomszédok pedig mástól vezéreltetve, sok egyebet is felajánlottak neki. Ezen utóbbiak adományaiért jó tanáccsal fizetett, hozzá fordultak (mert lassan-lassan ez is szokássá vált). Gyakran adott nekik gyógyírt, s tapasztalták, hogy nemcsak honi készítményei vannak, hanem külországiak is. A panaszosoknak azt is elárulta, hogy ő Elshender, a Remete, a nép azonban nemsokára Agyafúrt Elshie néven, vagy a Sokkövű Mocsár Bölcs Öregjeként kezdte emlegetni. Voltak, akik nemcsak testi fájdalmukkal fordultak hozzá, más dolgokban is tőle vártak kiokosítást. Szolgált is vele, méghozzá olyan vajákos éleselméjűséggel, hogy megerősödtek hitükben, miszerint természetfölötti képességekkel van felruházva. Az eligazítottak többnyire ott hagytak neki - a tanyától kissé távolabb, egy kövön - valamilyen ajándékot: ha pénz volt az, vagy olyasmi, ami nem volt ínyére, azt egyszerűen eldobta vagy ott hagyta, ahol volt, még csak hozzá sem nyúlt. Mindig érdesen, sőt bántóan viselkedett, csak annyit szólt, amennyi elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy megértesse magát, az elől, amiről úgy gondolta, hogy nem tartozik szigorúan a beszéd menetéhez, kitért. Midőn elmúlt a tél, és az ágyásokban dúsan nőni kezdtek a gyógyfüvek és a vetemények, jóformán minden figyelmét ezeknek szentelte. Nagy tisztességnek számított, hogy Ernsclifftől elfogadott két jerkét, ezek a mocsárban legeltek, és ellátták tejjel.

Mihelyt Ernscliff megtudta, hogy a Remete elfogadja adományát, hamarosan meglátogatta. Az öreg a kertkapunál ült egy széles hátú kövön, ami afféle bölcsesség trónja volt, és többnyire erre telepedett, ha kedve szottyant betegeket vagy a tanácsért hozzá fordulókat fogadni. Kunyhóját és kertjét szentélyként óvta bárki betolakodóktól, mint Otaheite őslakói a Morait, szemlátomást attól tartott, hogy az emberek beszennyezik lábukkal. Amikor bezárkózott odújába, semmiféle bűbájjal nem lehetett előcsalogatni, sem rávenni, hogy bárkit is beengedjen magához.

Ernscliff egy kis patakban horgászott kissé távolabb. A botot kezében tartotta, a pisztránggal teli kosarat meg maga mellé helyezte. Csaknem szemközt ült egy kövön a Törpével, aki már megszokta, hogy ő is a világon van, és csak annyi figyelemre méltatta, hogy rábámult, felemelte nagy formátlan fejét, majd mintha gondolataiba temetkezne, újra lehorgasztotta. Ernscliff körbejáratta tekintetét, s észrevette, hogy a Remete tovább gyarapította vagyonkáját: ólat eszkábált a tőle kapott kecskék számára.

- Derekasan munkálkodsz - szólította meg a magának való öreget, azzal a szándékkal, hogy szóra bírja.

- A munkálkodás - visszhangozta a Törpe - még legelviselhetőbb kínja az emberiség nyomorultjainak; jobb így munkálkodni, mint henyélni-vadászgatni, ahogyan ti teszitek.

- Nem állítom, hogy a mi falusi kedvtelésünk a legnemesebb időtöltés, Elshie, mégis…

- Mégis - vágott szavába a Törpe -, jobb, mint az a mesterség, amit legfőképp gyakoroltok: jobb dolog, hogy a néma halakat kínozzátok fáradság nélkül, kéjjel, mintha embertársaitokkal tennétek ugyanezt. De minek hánytorgatom mindezt? Öklelje, döfje, fojtogassa egymást az emberfalka, míg egy marad belőlük írmagnak: rengő hájú, torkig zabált Behemoth, aki, miután összemorzsolta és megőrölte a testvércsontokat, a zsákmányból kifogyván, betevő falat nélkül jajveszékel majd naphosszat, és végül a mardosó éhségtől apránként fordul fel nyomorultul… ez a végpusztulás lenne méltó ehhez a fajhoz!

- Tetteid mutatják jobbik éned, Elshie, nem az, ahogyan beszélsz - válaszolta Ernscliff -, azért fáradozol, hogy tovább éltesd a fajt, amit gyűlöletedben fertelmesen pocskondiázol.

- Pocskondiázom bizony, de miért? Hallgass meg. Azok közé tartozol, akiket a legkevésbé utálok. Nem átallok most, szokásomat meghazudtolva, szólni hozzád, szánalomból, dőre vaksá-god láttán. Ha már nem szabadíthatok pestist az emberekre, dögvészt a barmokra, miért ne érhetném el célomat éppúgy azzal, hogy jótékonyan meghosszabbítom életét azoknak, akik a pusztításnak hatásos eszközei lehetnek? Ha Alice Bower a télen meghalt volna, vajon leszúrják-e tavasszal az érte epekedő ifjú Ruthwint? Kinek jutott volna eszébe, hogy a bástya falai közé terelje a marhákat, amikor mindenki azt hitte, hogy a westburnflati Veres lókötő halálos ágyát nyomja? Főzetekkel, szakértelemmel visszahoztam a sírból. És most ki meri a réten hagyni a nyáját őrizetlenül, ki meri álomra hajtani a fejét anélkül, hogy kopóit szabadon engedné?

- Bevallom - válaszolta Ernscliff - ezen utóbbi gyógykezeléssel nem sokat használtál a közjónak. De máris jóvátetted vétkedet, mert Hobbie barátomat, a derék nevghfeoti Hobbie-t is te mentetted meg tudományoddal hidegrázós nyavalyától, ami könnyen elvihette volna.

- Így gondolkodnak tudatlanságukban a sár fiai - mondta a Törpe gonosz mosollyal -, és így beszélnek együgyűségükben. Megfigyelted már a házhoz vett vadmacskakölyköket? hogy ugrabugrálnak, incselkednek, hogy dörgölőznek - de ereszd csak össze a jószággal; kisbáránnyal, naposcsibével, a fenevad, ami a vérében van, máris feltámad; megmarja, szétszaggatja, elpusztítja és felfalja.

- Ilyen az állat ösztöne - válaszolta Ernscliff -, de mi köze van ennek Hobbie-hoz?

- Őt festi a kép - vágott vissza a Remete. - Most jámbor, szelíd, a légynek sem árt, mert nincsen módja rá, hogy kimutassa a foga fehérjét, de harsanjon csak a csatakürt, fogjon csak vérszagot, a növendék véreb máris tűzbe jön, mint határvidéki barbár ősei, akik felperzselték a gyámoltalan parasztok viskóit. Nem igaz-e tán, hogy mostanában is arra biztatgat, állj vérbosszút a sérelemért, mely még gyermekkorodban esett rajtatok?

Ernscliff megdermedt; a Remete úgy tett, mintha nem venné észre megrökönyödését, tovább beszélt: - A kürt riadni fog, vérszagot érez majd a növendék véreb és lefetyelni fogja a vért, én meg majd kacagok, és emlékeztetlek: ezért mentettem meg az életét! - Kicsit elhallgatott, majd folytatta: - Hát így gyógyítok én! Célom, fáradságom értelme, hogy a nyomor ne szűnjön, ki akarom venni részem, még itt a pusztában is, az egyetemes végromlásból. Ha te ágynak esnél, neked részvétből méregpohárral kedveskednék.

- Roppant hálás vagyok, Elshie, és okvetlenül hozzád fordulok majd, ha gondoskodásodhoz ily csábos reményeket fűzhetek.

- Ne ringasd magad túlságosan abban a reményben - felelte a Remete -, hogy a részvét gyarlóságának valóban behódolok. Miért fosztanék meg ilyen jó bolondot, aki beletörődött az élet keserveibe, attól a nyomorúságtól, amelyet a gonosz világ tartogat számára? Miért játsszam a Nagylelkű Indiánt? Tomahawkommal a rab koponyájából azért loccsantsam ki az agyvelőt, hogy elrontsam a fajtámbéliek három napra szóló vigalmát, midőn már pattog a tűz, izzik a szorító vas, fortyog a katlan, és vár a kifent kés, hogy a halálra szántat megnyúzzák, leforrázzák, megpörköljék és felnégyeljék?

- Hátborzongató képet festesz az életről, Elshie, de nem csüggedek - válaszolta Ernscliff. - Bizonyos értelemben tűrésre és szenvedésre születtünk, más szemszögből viszont boldogságra és azért, hogy cselekedjünk. A dolgos nap után este jön a megnyugvás, a szótlan szenvedést is követi a feloldódás, s vigaszunk lehet a jól végzett kötelesség tudata.

- Megvetem ezt a tant, amely kegyetlen és szolgaszellemű - mondta a Törpe, miközben szeme szikrát szórt a féktelen indulattól. - Semmibe veszem, mert az elhulló baromnak való; s most nincs több szavam hozzád.

Hirtelen felugrott, de mielőtt visszahúzódott volna kunyhójába, erős nyomatékkal hozzátette: - De nehogy azt gondold, hogy az emberiség iránti látszólagos jótékonyságom abból az alázatos dőreségből fakad, amit emberszeretetnek nevezünk, tudd meg, ha valaki megcsúfolná lelkem féltve őrzött álmait, szívembe taposna, addig lövellne lángot agyamba, mígnem felizzana, mint a vulkán, és ha én ennek az embernek sorsát és életét a kezemben tarthatnám, miként ezt a romlandó cserepet (ekkor felkapta a keze ügyében levő fazekat), nem törném össze így (ekkor az edényt dühösen a falhoz vágta) - nem! (most már visszafogottabban, de egyre nekikeseredettebben szavalt), vagyonhoz és hatalomhoz juttatnám, hogy felébresszem gonosz szenvedélyeit, s véghezvihesse sötét terveit; mindent megadnék neki, amire a bűnhöz és a gazemberséghez szüksége van, azt kívánnám, hogy a tengeri örvény közepe legyen, melynek percnyi nyugta ne legyen, de forrjon, kavarogjon és törje pozdorjává a célja felé igyekvő hajót, azt kívánnám, földrengés legyen, amely megrázza saját otthonát, és a környék minden lakóját baráttalan, elesett csavargóvá züllessze, amilyen én vagyok.

Az utolsó szavakat már a kunyhó felé rohantában hadarta a szerencsétlen. Magára csapta az ajtót, mindkét reteszt gyorsan a helyére tolta, mintegy kívül rekesztve mindenkit a gyűlölt fajból, amely lelkét őrületbe kergette. Ernscliff a szánalom és borzongás vegyes érzésével ballagott hazafelé a mocsárból, azon töprengve, hogy milyen ismeretlen baljós események taszíthatták ebbe a nyomorúságos kedélyállapotba ezt a férfit, aki - beszédéből ítélve - a köznépnél magasabb állású és jóval pallérozottabb. Különösnek találta azt is, hogy ez a férfi, aki csupán ilyen rövid ideje és ennyire magának él ezen a vidéken, mennyire pontosan van értesülve a helybeliek gondolkodása és személyes ügyei felől.

- Nem csoda - mondta magában -, hogy ilyen jólértesültség, ilyen életmód, ilyen torzonborz külső, és ilyen leplezetlen embergyűlölet láttán a köznép azt tartja a szerencsétlenről, hogy magával a Sátánnal cimborál.