A legfinomabb papírra írták, a nevét aranytintával tüntették fel. Nem volt rajta se paca, se tintafolt, írójának igazán könnyű, gyakorlott keze lehetett. A pecséten a grófnő címere látszott.

Felix megnyugodott. Akit le akarnak tartóztatni, annak nem ilyen levelet szoktak írni. A bűnözőkkel egyszerűen közlik a vádakat, aztán vasra verik őket. Emmanuelle grófnő pribékei leütik a kiszemelt szerencsétlent, aki már csak a Vastoronyban tér magához. Talán – gondolta Felix – mégse állnak olyan rosszul a dolgok.

Reménykedett, de a tapasztalataiból okulva tudta, hogy az életben minden elromlik, ami elromolhat.

Ideges ujjakkal feltörte a pecsétet, és elolvasta az üzenetet. A rövid, egyszerű, de annál titokzatosabb szöveget ugyanolyan szépen írták, mint a címzést.

Herr Jaeger!

Jelenjen meg Őfelsége, Emmanuelle grófnő palotájában ma este, a harangszó után.

Híve:

Hieronymous Ostwald, Őfelsége titkára

Milyen furcsa– gondolta Felix, miközben úgy forgatta kezében a levelet, mintha abban reménykedne, nyomot talál rajta, amiből kiderül, miért hívatják. Semmit sem talált, így maradt a töprengés. Vajon mit akar a Birodalom legnagyobb városállamának úrnője, egy szegény vándorló zsoldostól? Akárhányszor tette fel a kérdést, nem tudott rá válaszolni.

Erezte, a többiek még mindig őt nézik. Felállt, és elmosolyodott.

– Minden rendben. Meghívtak a grófnőhöz – mondta könnyedén.

Elissa döbbenten, elképedve nézett rá, mintha még mindig nem hinné el, hogy ez a valóság, hogy nem történt semmiféle félreértés.

– Ez nagy megtiszteltetés – mondta Felixnek, ahogy a tűz előtt üldögéltek.

Felix megfogta a lány kezét.

– Semmiség. Talán a bátyámat, Ottot akarták meghívni, de valami félreértés történt.

– Megfogta Elissa másik kezét is. A lány mindkettőt elhúzta.

Felixnek feltűnt, hogy Elissa az utóbbi időben egyre gyakrabban húzódik el tőle.

– De elmész, igaz? – kérdezte a lány mosolyogva.

– Természetesen. Nem utasíthatom vissza egy grófnő meghívását.

– Mit veszel fel?

Felix azt akarta felelni, hogy természetesen a saját ruháit, de megértette, a lány mire gondol. Az öltözéke kopott volt, foltozott, látszott rajta, hogy ezer csatát látott már. A köpenye rongyos volt, a széléből csíkok hiányoztak – sokszor tépett le belőle darabokat, amikor hirtelen kötszerre volt szüksége. A csizmája kilyukadt és megrepedezett. A nadrágja koszos volt és foltos. A külsejét tekintve jobban hasonlított egy koldusra, mint egy harcosra. Nem igazán hitte, hogy beeresztik a palotába, sokkal valószínűbb volt, hogy odahajítanak neki egy csontot, azután fenéken billentik.

– Ne aggódj – mondta. – Majd kitalálok valamit.

– Akkor gyorsan találd ki azt a valamit, mert már csak nyolc órád van az esti harangszóig!

Felix az asztal fölött a bátyjára nézett. Miután megfürdött, gyorsan kimosta kopott ruháit, megszárogatta őket a tőznél, valamivel jobban érezte magát. Szórakozottan játszadozott a nyakában függő ezüstözött szelencével, és azt kívánta, bárcsak ne kereste volna fel a raktárházat, ahol Otto irodája volt.

Otto felállt a tölgyfa íróasztal mögül, és az ablakhoz lépett. A háta mögé tette kezét.

Felix észrevette, hogy a jobb kezével markolja a bal csuklóját. Ez Otto régi szokása volt. Mindig ezt csinálta, amikor a tanárai, valami nehéz kérdést tettek fel neki.

– Miért csak akkor látlak, Felix, amikor szükséged van valamire? – kérdezte könnyed hangon.

Felixnek bűntudata támadt. Otto rátapintott a lényegre. Az utóbbi időben csak akkor kereste fel a bátyját, amikor valamilyen szívességet akart kérni tőle.

Elgondolkodott, mit is feleljen. Nem arról volt szó, hogy nem szerette Ottot, egyszerűen csak nem volt bennük semmi közös. Talán attól is tartott, hogy a bátyja ismét megkéri, foglalkozzon a családi üzlettel, és akkor neki újra el kell utasítania.

– Sok dolgom volt – mondta.

– Mit csináltál?

A temetőben jártam, porig égettem egy egyetemet, szörnyekkel harcoltam, skaveneket öltem – gondolta Felix, és eltűnődött, vajon a történtekből mennyit is fog valaha elmondani a bátyjának. Szerencsére Otto nem adott neki esélyt a válaszra.

– Gondolom, tivornyáztál. Kocsmákban töltötted az időd, utcalányokkal meg gazfickókkal. Természetesen semmire sem használtad azt, hogy iskolába jártál…

Iskolába, amit apánk fizetett. Ezt teszed, amikor itt kellene lenned, irányítani az üzletet, folytatni a családi hagyományt, segíteni, hogy…

Felix nem tudta megállapítani, hogy Otto dühös, vagy egyszerűen csak sértődött.

Keményen kellett küzdenie azért, hogy elfojtsa indulatait. Kinyújtotta lábát, és hátrabillent a székkel. Az apja hatalmas portréja nézett le rá, az Otto íróasztala mögötti falról. Az öreg még így is helytelenítő arcot vágott.

– Ismered Emmanuelle grófnőt? – A kérdés megakasztotta Otto monológját; Felix éppen ezt szerette volna elérni.

Otto elhallgatott, megfordult, és élesen az öccsére nézett.

– A legutóbbi Verena-ünnepen találkoztam vele, amikor bevezettek az udvarba.

Jókedvű, és kissé szeleburdi ifjú hölgynek láttam.

Otto elhallgatott, ellépett az ablaktól, visszaült kényelmes székébe, és kinyitott egy jókora számadókönyvet. A tollával megjelölte, hol tart. Felix elmosolyodott; az apjuk is mindig így csinálta. Otto homlokráncolva összpontosított. A tintatartóba mártotta a tollat, beírt valamit a könyvbe. Anélkül, hogy felnézett volna, így szólt:

– Már éppen elég pletykát hallottam róla.

Felix előredőlt, míg majdnem megérintette Otto pedáns rendben tartott asztalát.

Széke elülső lábai a kőpadlóra koppantak.

– Pletykákat?

Otto zavartan köszörülte a torkát.

– Állítólag eléggé vad. Tulajdonképpen… az is. De ez nem szokatlan az udvarában.

Ott mindenki… Fogalmazzunk úgy, hogy azok az emberek, nem igazán erkölcsösek.

– Vad? – kérdezte Felix. Feltámadt benne a kíváncsiság. – Miben?

– Azt beszélik, hogy a Birodalom nemes ifjainak fele, közelről ismeri őt.

Kifejezetten kedveli a kalandorokat és párbajhősöket. Volt néhány botránya is. Persze, ez mind csak szóbeszéd, és én sosem foglalkoztam a pletykákkal – tette hozzá sietve, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja a beszélgetést. – Miért kérded?

Felix a könyvre tette a levelet. Otto felvette, és megfordította. Ránézett a feltört pecsétre, azután elolvasta a szöveget. Ugyanaz a hideg, számító mosoly jelent meg az arcán, amit Felix egy perccel korábban, az apjuk portréját szemlélgetve látott.

– Szóval, most már nemesek közé jársz. Nem kérdem, hogy kerültél oda.

Amióta az eszüket tudták, az apjuk azon ügyködött, hogy a családját bejuttassa a nemesek közé. Eddig nem sikerült, de Felix fogadni mert volna arra, hogy ez csupán idő kérdése. Az öreg gazdag volt és kitartó.

Otto mereven nézte Felixet és kopott, ócska ruháit.

– Természetesen, pénzre van szükséged – szólt könnyedén.

Felix elgondolkodott. Valóban nem akarta elkölteni a családja pénzét, de az adott körülmények között, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Ebben a ruhában azért mégse mehet a grófnőhöz!

– Igen, bátyám – bólintott.

*

Amikor kilépett a raktárház ajtaján, gyűlölte magát. A zekéje alatt duzzadó, arannyal teli erszény mintha azt bizonyította volna, hogy elárulta saját elveit. A levél miatt, amiben Otto arra utasította a Jaeger-érdekeltségek vezetőit, hogy mindent adjanak meg neki, amire szüksége van. Mintha saját kapzsiságának bizonyítéka lett volna. Hosszú időt élt le úgy, hogy tudomást sem vett a családjáról, ezért úgy gondolta, a bátyja túlságosan nagylelkű volt vele.

Megrázta fejét, és átment a folyópartra. Lenézett a Reik szürkés, ködös vizére, majd szemügyre vette az Altdorfból érkezett bárkákat, amelyek fedélzetén bretonniai borok, cataliai selymek voltak. A hajók úgy gubbasztottak a mólók mellett, mintha felszínre bukkant bálnák lennének. Látta, ahogy az izzadó rakodómunkások kiemelik a hajók rakteréből a bálákat, ahogy végiggurítják a hordókat a rámpákon, ahogy a raktárházakba hordják az árukat. Hallotta az emberek köhögését, látta, hogy a szájuk elé tartják zsebkendőiket. Az elmúlt néhány hét során, a kórság több száz áldozatot szedett.

A jelek szerint az, amit Gotrekkel Morr kertjében végrehajtott, a legjobb esetben is csak lelassította a járvány terjedését. Felix megpróbálta elképzelni, hogyan terjed a betegség, s lelki szemei előtt megjelentek a patkányok, amelyeket a kórságpap abba a főzetbe merített, majd eleresztett. Érezte, hogy ennek a dolognak nagyon sok köze van, a város lakóinak egészségi állapotához.

Az egyik ember – valamivel idősebb volt társainál – emlékezett Felixre, még a régi szép időkből. Felemelte a kezét, intett. Felix visszaintegetett. Nem tudta a férfi nevét, de megdöbbentette a tény, hogy a szerencsétlen ennyi év után, még mindig ugyanazt a nehéz munkát végzi. A dokkmunkás már akkoriban sem volt fiatal.

Ez a különbség a Birodalom nemesei és alattvalóik között – gondolta Felix. Ez a rakodómunkás addig fog dolgozni azért az alamizsnáért, amit a Jaeger-család fizet neki, míg végül orra esik és meghal. A nemesek hasonlóképpen, szintén halálukig élnek az élvezeteknek, és soha, egyszer sem emelik fel a kezüket, hogy valami becsületes munkát végezzenek. Felix időnként nagyon is egyet tudott érteni a forradalmárokkal, akik a Birodalom területén, a lázadás szükségességéről szónokoltak.

Elmosolyodott. Szép szavak, szép gondolatok, de sehogy sem illenek egy olyan fickóhoz, aki éppen most kapott komoly segítséget a családjától… Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy nem ő teremtette ilyennek a világot, csak élni próbál benne.

Megfordult, és végigment a folyóparton, belefeledkezett a hangokba, a szagokba, a látnivalókba.

A halszag bántotta az orrát. Öklendezve megszagolta a Drexler doktortól kapott szelencét. A benne lévő anyag illata gyengült, de még elég erős volt ahhoz, hogy megédesítse a levegőt. Felix észrevette, hogy most, miután hetek óta először megfürdött, erősebben érzi az utcák és a többi ember szagát.

Jókora szekerek zötyögtek végig az utcán. A városi őrség egyik, feketébe öltözött katonája, lekapott egy körtét az egyik szekérről. Egy kölyök, egy kis zsebtolvaj, megpróbálta megszerezni az egyik öreg kereskedő erszényét; a vénember túl szegény volt ahhoz, hogy testőröket fogadjon maga mellé. Minden pontosan olyan volt, mint Felix gyermekkorában, abban az időben, amikor az apjával és a bátyjával időnként Nulnba látogatott.

Megfordult, és elindult a város előkelőbb része felé. Feltámadt benne a gyanú, hogy követi valaki, ám amikor hátranézett, senkit sem látott.

*

Belenézett a tükörbe. Csinos – gondolta. A külsejével nem volt baj. Magas volt, atletikus, és viszonylag jóképű. Ez az új ruha minden jó tulajdonságát hangsúlyozta.

Mély lélegzetet vett, beszívta a luxus, a tölgyburkolat, a drága bőrök illatát. A szabóműhelyben kizárólag nemesek számára készítettek ruhákat. Kevesen tudták, de ez a bolt is a Jaeger-család tulajdonában volt. Akkor, amikor Felix utoljára Nulnban járt, még nem is létezett, Otto hozta létre, méghozzá a néhai Fritz von Halstadt utasításainak megfelelően. Felix most az egyszer örült annak, hogy a bátyja homályos kapcsolatban volt azzal az emberrel, akit ő ölt meg.

Furcsán érezte magát az új ruhában. A magas szárú bőrcsizma kényelmetlen volt. A felsőruha kissé merevnek tűnt, a szegélyek túl puhának. A fehér vászoning túl frissnek hatott. Rájött, hozzászokott a vándorok kényelmesnek nem nevezhető körülményeihez és ahhoz, hogy sokszor hónapokon át nem váltott ruhát. Csak a vörös sundenlandi gyapjúköpeny tetszett neki igazán, a régire emlékeztette, ami a Vak Disznóban, a skavenekkel vívott csatában ment tönkre. A kard, amelyet a templomos, Aldred bízott rá, finom, fekete bőrből készült, új hüvelyt kapott.

– Kíván uraságod valamilyen változtatást? – kérdezte a boltos.

Felix a kopasz, savanyú arcú férfira nézett. Egy órával korábban, amikor belépett a boltba, a fickó úgy nézett rá, mintha egy szokatlanul nagyra nőtt, visszataszító csótányt látna. Felix nem hibáztatta ezért. A ruhája olyan volt, mint egy koldusé.

Természetesen a boltos viselkedése azonnal megváltozott, amikor elolvasta Otto sietve papírra vetett sorait, amiben arra utasította az embereit, hogy mindenben legyenek Felix szolgálatára.

Felix rámosolygott a boltosra.

– Nem. Szeretném, ha ezeknek a ruháknak a pontos másait, mindegyikből néhány darabot, a szállásomra vinnének. Egy napon belül, ha lehetséges. A régi ruháimat csomagolja össze, és szintén küldje el.

– Természetesen, uram. Megtudhatom, hol szállt meg?

– A Vak Disznóban. Felix Jaeger nevére hagyják ott a holmikat. – Felix kajánul nézte a férfi arcát, amikor kimondta a kocsma nevét. A boltos úgy festett, mint aki éppen akkor nyelt le egy szokatlanul nagyra nőtt, undorító csótányt.

– A Vak Disznóba, uram? Az nem egy…?

– Az, hogy hol szállok meg, egyedül az én dolgom. Nem így gondolja?

– De igen, uram. Természetesen. Egyszerűen csak meglepődtem. Ezer bocsánat.

– Semmi baj. Gondoskodjon arról, hogy a ruháim eljussanak oda.

– Személyesen intézkedem, uram.

Felix nem tartotta túl valószínűnek, hogy a fickó be meri tenni a lábát, abba a negyedbe. Vagy talán mégis? Éppen elég pénzt kapott ahhoz, hogy eleget tegyen a vevő kéréseinek.

– Ez lesz minden, uram?

– Egyelőre igen.

Felix kilépett a szabóműhelyből a késő délutáni fénybe. Körbenézett. Senkit sem látott, aki őt figyelte volna. Ha követték egyáltalán, a spionok valószínűleg ráuntak a várakozásra. Legalábbis remélte, hogy így van.

Észrevette, hogy egyenesebb háttal, büszkébben lépdel, mint korábban. Mintha nem is lett volna azonos azzal a megviselt vándorral, aki aznap délelőtt belépett Otto Jaeger raktárházába. Meglepő volt, hogy a fürdés és néhány új ruha, mennyire megváltoztatja az embert.

Egész nap görcsös idegesség gyűlt a gyomrában. Nem, nem félelem volt, inkább valami izgalomféle, az oka pedig az lehetett, hogy el kellett mennie Emmanuelle grófnőhöz. Azért fohászkodott, hogy ne hozza magát kellemetlen helyzetbe a nemesek előtt.

Elgondolkodott, aztán az arcára erőltetett egy mosolyt. A modora jó. Ügyesen beszél, szép a ruhája. Nincs mitől tartania, de… Valahogy mégsem bírt lecsillapodni.

A nemesek nem szerették a kereskedők közül származó, felfelé törekvő alakokat. Az egyetemen töltött évek során többször összetűzésbe került azokkal a fiatal nemesekkel, akik leereszkedtek hozzá, és szóba álltak vele. Mindig érezte, hogy lenézik, méghozzá olyanok, akik sok esetben butábbak, műveletlenebbek voltak nála, akiknek a javára csupán egyetlen dolgot lehetett írni, azt, hogy jó családba születtek. Akkoriban zavarta ez a dolog, de most már csak nevetni tudott rajta. Eszébe jutott, hogy nem igazán fog felkészülni arra, ami rá vár, ha ilyen gondolatok járnak a fejében.

Hálát adott Sigmarnak a kegyeiért: legalább Gotreket nem kellett magával vinnie.

El tudta képzelni, mi sülne ki abból, ha a nemesek találkoznának a komor és nyers modorú trollvadásszal. Katasztrofális lenne! Tudta, a trollvadász senkit sem tisztel pusztán a származása miatt, és gyanította, a grófnő és udvartartása ezt nem viselné el.

Hirtelen egy új probléma jelentkezett, valami olyasmi, ami addig eszébe sem jutott.

Az utcák sárosak, mocskosak voltak. A csatornák eldugultak. Az emberek mosdatlanul jártak-keltek egymás mellett. Nem mehet fel a palotába úgy, hogy a vadonatúj ruháján magával viszi ezt a sok mocskot! Ott csak makulátlan külsővel lehet megjelenni.

Körbenézett, és bízott benne, hogy megtalálja a megoldást.

Felemelte a kezét, és leintett egy arra járó gyaloghintót. A fülke függönyét félrehúzták, ez azt jelentette, hogy bárki beleülhet, aki fizetni tud. A két izmos hintóhordozó egykedvűen lépett közelebb hozzá. Felix meghökkent. Normális esetben az ilyen emberek átkokat és fenyegetéseket szórtak volna rá, ám most szemmel látható tisztelettel közeledtek felé. Hát igen, talán mégis a ruha teszi az embert. Ez a két fickó gazdag nemesnek nézi őt, olyannak, aki ki tudja fizetni a viteldíjat. Tovább növelte bennük a tiszteletet, amikor hanyagul odavetette nekik:

– A palotába, de gyorsan!

Bemászott a bársonyborítású fülkébe, és elhelyezkedett. A gyaloghintó elindult.

Felix félrehúzta a fülke hátulsó részénél lévő függönyt, és még egyszer ellenőrizte, követi-e valaki. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy valóban látott valakit, aki akkor húzódott vissza az egyik sikátorba.

A palotához vezető lépcső meredek volt és kanyargós. A nemesek házai a város legmagasabb dombján álltak, ahonnan jó kilátás nyílt a kereskedők otthonaira, és a Reik kanyargós vonalára. Felix látta a templomok tornyát, meg azt a helyet is, ahol munkások százai dolgoztak az Egyetem újjáépítésén.

A macskaköves utcákon lópatkók csattogtak. Hintók száguldottak el mellette. Híres családok címerével díszített ruhákat viselő szolgák nyüzsögtek mindenütt, üzeneteket vittek, állatokat vezettek, zsákokat, ládákat cipeltek. Még a legalantasabbak is jobb ruhákat hordtak, mint a város hétköznapi kereskedői, a legmagasabb rangban lévők öltözéke pedig éppoly díszes volt, mint a zsoldoskapitányoké. Tiszták voltak, jóltápláltak, egészségesebbnek tűntek, mint a város polgárai.

A nemesek kísérőikkel és testőreikkel körülvéve sétálgattak az utcákon, és mintha valami mágikus erőt sugároztak volna magukból, a tömeg mindenütt szétnyílt előttük.

Felix szemügyre vette őket. A fiatalabbak közül felismert néhányat; ezek a fickók időnként megfordultak a Vak Disznóban, de akkor persze, szegénynek mutatták magukat. Attól nem tartott, hogy őt felismerik.

Előttük ott magaslott a palota fala. A csodálatos építmény mellett eltörpült a többi ház. A szobrokkal díszített falak miatt nem is palota, inkább erődítmény volt.

Hatalmas, széles, boltíves kapun keresztül lehetett bejutni a belsejébe. A bronzveretes, tölgyfából ácsolt kapuszárnyak, száz faltörő kosnak is ellenálltak volna. A bejáratnál őrök álltak, minden átjutni szándékozót alaposan megvizsgáltak. Azokat a nemeseket, akiket felismertek, természetesen azonnal, kérdések nélkül beeresztették, de voltak olyanok, akiket hosszan faggattak. Felix gyanította, ő az utóbbi csoportba fog tartozni.

Megkopogtatta a fülke oldalát, jelzett a két embernek, álljanak meg. Kifizette a fuvardíjat, ami két ezüst volt. Egy harmadik ezüstöt borravalónak adott. Megvárta, míg a gyaloghintósok eltávolodnak, majd lesimította ruháját, és magabiztosan elindult a kapu felé.

Amikor az egyik őr megkérdezte tőle, mi járatban van, megmutatta neki a levelet.

Amikor a kapusfülkéből egy magas, vékony, feketébe öltözött férfi lépett hozzá, igencsak meglepődött. A férfi keményen a szemébe nézett.

– Herr Jaeger – mondta nyugodt, érzelmektől mentes hangon. – Megtenné, hogy velem tart? Útközben elmagyarázom, miről is van szó.

Felix a férfi mellé állt. Két fegyveres őr szegődött a nyomukba. Végigmentek néhány hosszú folyosón, átvágtak néhány csarnokon és egy báltermen, majd megálltak a pincébe vezető lépcső előtt.

A távolban megkondultak a harangok.

*

Felix idegesen nézett szét a helyiségben. Tágas volt, a berendezése pazar; nem egészen erre számított. Azt várta, hogy börtöncellába, vagy kínzókamrába kísérik. A két fegyveres mindenesetre mellettük maradt, megálltak a fal mellett, és türelmesen várakoztak. Egy libériás lámpagyújtogató lépett be, egy kis létrát hozott magával. Egy másik szolga érkezett, ez felmászott a létrára, és sorban meggyújtotta a hatalmas csillár gyertyáit. A fény erőtlen volt a keskeny ablakon beszűrődő, vöröses napsugarakhoz képest.

A magas férfi az óriási íróasztal előtt álló bőrszékre mutatott.

– Kérem, Herr Jaeger, foglaljon helyet!

Felix lezuhant a székre. A magas férfi az ablakhoz ment, kinézett egy pillanatra, majd összehúzta a vastag függönyöket.

– Tudja, ez a hely valamikor erődítményként működött – magyarázta, és a keskeny ablakra mutatott.

Szavai szinte megálltak a levegőben. Felix azon töprengett, vajon van-e valami rejtett jelentésük. Nem válaszolt, megvárta, hogy a férfi folytassa, esetleg elmagyarázza, mire gondolt.

A magas férfi elmosolyodott. Csillogó, fehér fogához képest még sápadt bőre is sötétnek látszott.

– Bocsásson meg, Herr Jaeger, ön nem egészen olyan, amilyennek elképzeltem.

– Milyennek képzelt, Herr…?

A férfi meghajolt, de olyan mozdulattal, mint a párbajhős, aki éppen bevitt egy találatot az ellenfelének.

– Ismételten bocsásson meg. Hosszú és kimerítő napom volt, emiatt teljesen megfeledkeztem a jómodorról. A nevem Hieronymous Ostwald. Őfelsége személyi titkára vagyok.

Felix nem tudta eldönteni, hogy vajon fel kell-e állnia, és meg kell-e hajolnia. Erre nem is kapott lehetőséget, mert Ostwald gyorsan az asztala mögé lépett és leült. Felix észrevette, hogy még a kényelmes székben is egyenes háttal ül, mint egy olyan ember, aki hozzászokott a katonai vasfegyelemhez.

– A kérdésére a következő választ tudom adni. Kaptam önről személyleírást, és ez alapján nem számítottam ilyen… előkelő személyre. Tévedtem. – Kinyitotta az előtte fekvő, bőrkötéses könyvet. – Ön a Jaeger család tagja. Jó. Nagyon jó.

– Miért vagyok itt?

– Dieter! Johan! Odakint várjatok! – Ostwald intett a két katonának, akik kinyitották az ajtót, és nesztelenül kimentek a szobából. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Ostwald összeillesztette ujjait, és belekezdett: – Árulja el, Herr Jaeger, ön ismeri a skaveneket?

Felix úgy érezte, megáll a szíve. Hirtelen kiszáradt a szája. Alaposan átgondolta, mit feleljen.

– Hallottam róluk, de személyesen eggyel sem találkoztam. Ostwald ismét felnevetett. Hideg, gépies nevetés volt, hiányzott belőle a jókedv.

– Nagyon jó. Tudomásom szerint nem így van.

– Hova akar kilyukadni? – Felix ideges és feszült volt. Nem tudta, hová vezet a beszélgetés, de el tudott képzelni néhány lehetséges végkifejletet. Egyik sem volt kellemes.

– Csupán arra célzok, hogy ön a csatornaőrségnél szolgált, és jelentette feljebbvalóinak, hogy találkozott a skavenekkel. Nem így történt?

– Tudja, hogy így volt.

– Igen. Tudom. – Ostwald még mindig mosolygott. – Ön nem tipikus csatornaőr, Herr Jaeger. A gazdag kereskedők fiai ritkán vállalják, hogy leszálljanak a csatornáinkba azért, hogy goblinokra vadásszanak.

Felix kezdett hozzászokni a helyzethez. Nem lepődött meg a kijelentés hallatán, már látta, hogy az egész Ostwald módszeréhez tartozik. A fickó a jelek szerint el akarta hitetni vele, hogy könnyedén társalognak. Az egész leginkább arra hasonlított, mint amikor az ember felméri, mire képes a párbajellenfele.

Felix visszamosolygott Ostwaldra.

– Én vagyok a fekete bárány a családban.

– Valóban. Érdekes. Magyarázza el, miért!

– Gondolom, már ezt is tudja.

– Lehetséges. De térjünk vissza a skavenekre, Herr Jaeger. Hányszor találkozott velük?

– Több alkalommal.

– Pontosan hányszor?

Felix összeszámolta, hány esetet ismerhet be. Először a csatornában, aztán a Vak Disznóban, és persze, Morr kertjében. Ezekről beszélhetett, de úgy döntött, előnyösebb lesz, ha nem tesz említést arról, hogyan futott össze a patkány-ogréval von Halstadt házában, és hogyan harcolt az Egyetemnél.

– Háromszor.

Ostwald ismét a könyvébe nézett. Helyére került a kirakós játék újabb darabja – gondolta Felix. – Semmit sem tud, csak próbálkozik. A stílusával hatást gyakorol az emberekre, akik megnyílnak előtte. Felix átlátta a helyzetet, de tisztában volt azzal, hogy ez semmit sem ér, ha Ostwald parancsot ad a katonáinak: vigyék le őt a börtönbe, és kínozzák meg. Úgy látta helyesnek, ha feltesz pár kérdést.

– Kinek a nevében hallgat ki?

– Természetesen Emmanuelle grófnő nevében – felelte Ostwald határozottan. – Miért kérdi?

– Csak próbálom megfejteni, mi ez az egész. Ostwald hosszan, ridegen rámosolygott.

– Ezt nagyon könnyen elmagyarázhatom, Herr Jaeger. Mit tud ön Fritz von Halstadtról?

Felix ismét a torkában érezte a szívét. Legyőzte bűntudatát, és meglepetést színlelt.

Ostwald szeme megvillant; ebből Felix rájött, a fickó észrevett valamit.

– Ősmerős név – felelte. – Azt hiszem, láttam egyszer a bátyám vendéglőjében.

– Nagyon jó, Herr Jaeger. Engedje meg, hogy mutassak önnek valamit.

Természetesen úri becsületszavát kell adnia, hogy bármi, amit mondok, nem jut mások tudomására. – Ezt olyan hangon mondta, hogy Felix tudta, nem csupán az ő úri becsületszavára alapoz. Sejtette, ha mégis elmondaná valakinek a titkot, komoly és erőszakos válaszlépésre számíthat.

– Kérem, folytassa. Szavamat adom, hogy senkinek sem árulom el a titkot.

– Fritz von Halstadtot meggyilkolták.

Felix úgy érezte, mindennek vége. Biztosra vette, hogy bűnössége az arcára van írva, és hogy Ostwald mindjárt behívja az őröket, akik teketóriázás nélkül tömlöcbe vetik.

– A skavenek tették.

Felix megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Úgy látom, Herr Jaeger, elcsodálkozott.

– Igazán? – Felix összeszedte a gondolatait. – Nos, én csak… Igen.

– Igen. Szörnyű feltételezés, igaz? De mondok még valamit. Fritz von Halstadt nem egyszerű alattvaló volt, ő vezette a grófnő titkosrendőrségét. Úgy véljük, leleplezte a skavenek valamilyen mesterkedését, akik ezért megölték.

Nem „leleplezte”, hanem „megszervezte” – gondolta Felix. – Ha így mondanád, egyetértenék veled.

– Miből gondolja, hogy ez történt?

– Von Halstadt házának romjai között találtunk egy nem emberi csontvázat. Úgy véljük, ezt a szörnyet küldték ki a skavenek, von Halstadt meggyilkolására. Von Halstadt vélhetőleg harcolt a lénnyel, megölte, majd ő maga is belehalt a szerzett sérülésekbe. A küzdelem során kigyulladt a ház.

– Folytassa.

– Érdekes módon nem sokkal ezt követően, ön ellen merényletet próbáltak elkövetni. Tudomásom szerint ketten állították azt, hogy látták a skaveneket: ön, és a csatlósa, a törpe, bizonyos Gurnisson. Talán azért támadtak önökre, hogy eltüntessék a nyomaikat.

– Azt hiszem, értem, mire gondol.

– Van még néhány dolog, amit tudnia kell, Herr Jaeger. Ha ezeket meghallja, megérti a helyzet komolyságát. Hallott arról, hogy leégett az Egyetem épülete?

– Igen.

– Arról azonban valószínűleg nincs tudomása, hogy ezt is a skavenek tették.

Biztosíthatom, Herr Jaeger, ezen nincs mit mosolyogni. Az istenek szerencsére a patkányemberek ellen fordultak. Történt valamilyen baleset, mert rengeteg skavenhullát találtunk a helyszínen.

– Erről miért nem hallottam eddig? – kérdezte Felix.

– Őfelsége, a grófnő tisztában van azzal, hogy alattvalói pánikba esnének, ha megtudnák, hogy a város a skavenek ostroma alatt áll.

Felix meglepődött. Számtalan alkalommal próbálta elmagyarázni az embereknek, vegyék komolyan a skaveneket, a veszélyt, amit jelentenek, de hiába. És tessék, most itt van ez a fickó, és éppen erről akarja meggyőzni őt! Nem tudta, nevessen, vagy dühöngjön. Úgy döntött, eljátssza a neki kiosztott szerepet, mert megértette, ha elárulja, hogy többet tud a történtekről, mint amennyit Ostwald elmondott neki, könnyen bajba kerülhet.

– Nem tréfálok, Herr Jaeger. Miután ön és Gurnisson jelentést tettek arról, hogy a skavenek csapatai itt vannak a csatornában, mások is látták ezeket a lényeket.

Éjszakánként patkányemberekből álló hordák indítanak támadást a dokkok ellen.

Élelmet lopnak, sőt, egy egész bárkát elvittek, ami tele volt gabonával. Én mondom önnek, ostrom alatt állunk.

– Ostrom? Nem erős egy kicsit ez a kifejezés? Hol vannak a harcosok, a hadigépek, a végeláthatatlan hordák?

– Ezek erős szavak, Herr Jaeger, de ebben a helyzetben, ilyeneket kell használnunk.

A titkosrendőrség vezetőjét meggyilkolták. Polgárokat támadtak meg. Felgyújtották a birodalmi fegyvertárat. És most itt van a járvány?

– Én…

– Herr Jaeger! Tudom, hogy komolyan veszi a dolgot. Tudom, hogy valamilyen szinten ismeri a helyzetet. Van egy közös ismerősünk, aki beszámolt nekem, az ön ezirányú tevékenységéről.

– Közös ismerősünk?

Ostwald elővett egy ugyanolyan szelencét, amilyet Felix hordott a nyakában.

Beleszimatolt, mélyen beszívta a gyógynövények illatát, majd letette a tárgyat az asztalra.

– Természetesen Drexler doktorra gondolok. Tőle tudom, hogy önök ellátogattak Morr kertjébe. Tudom, mit találtak ott. A doktor látta el az ön csatlósa sebeit.

– Honnan ismeri Drexler doktort? – kérdezte Felix, hogy időt nyerjen. Remélte, Ostwald sosem fogja Gotreket a csatlósának nevezni a törpe jelenlétében.

– A páciense vagyok, és a barátja. Több nemesi családnak ő az orvosa.

– De…

– Tudom, hogy önnek tudomása van egy másik, mélyebb összefüggésről.

Természetes, hogy aki olyan forrásokkal bír, mint ön, tud bizonyos dolgokat.

Felix már éppen meg akarta kérdezni, hogy Drexler doktor vajon miért beszélt ezekről a dolgokról, de úgy döntött, inkább hallgat, és megvárja, hogy ez az okos, rideg ember, mivel áll még elő.

– Mindezt azért mondom el önnek, Herr Jaeger, mert a helyzet súlyos, és szükségünk van az ön segítségére.

Valóban súlyos a helyzet – gondolta Felix – , ha az én segítségemre van szükségetek.

Különösen így, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz!

– Drexler doktorral együtt a Pöröly Rendjének tagja vagyok. – Ostwald gyorsan egy pörölyjelet vetett a szíve fölé, de nem a megszokott, köznapi mozdulatokkal, hanem fordítva. – Hallott már rólunk?

– Ez valamilyen sigmarita titkos társaság – vélte Felix. Ezt nem volt nehéz kitalálni.

A pöröly a Birodalmi Kultusz jelképe volt, és számtalan különös, titkos társaság létezett, amelyek mindegyikének megvoltak a saját jelei, jelszói.

– Pontosan. Rendünk tagjai esküt tettek, hogy megvédelmezik civilizációnkat a káosszal szemben. Több célunk van, és óriási tudás birtokában vagyunk. Drexler doktor azt mondta, Aldred önt választotta ki utódjául.

– Utódjául? – lepődött meg Felix.

– Önnél van a kardja, Herr Jaeger. Ön ismerte azt az embert.

– Mmm…

– Tudom, hogy Herr Aldred több titkos rendnek is tagja volt. Bátor, félelmet nem ismerő ember volt, Herr Jaeger. Önhöz hasonlóan ő is küzdött a káosz erői ellen, amikor csak tehette.

– Én nem vagyok tagja a rendjének.

– Megértem, hogy nem vallja be, Herr Jaeger. Herr Aldred tagja volt néhány olyan rendnek is, amelyek komolyabb titoktartási fogadalmat tettek, mint a miénk. Ne aggódjon, nem feszegetem a kérdést.

Azt jól teszed – gondolta Felix – , mert a végén rájönnél, hogy mennyire nem érdekel ez az egész!

Ostwald kis szünetet tartott, majd úgy folytatta, mintha témát szeretne váltani.

– Drexler azt mondta, hogy ön is jelentős tudással rendelkezik.

– Tudok valamicskét…

– Ez a valamicske talán nem is kevés, Herr Jaeger. Beszéljen arról a különös skavenről, amely figyelmeztető leveleket ír önnek. Hogyan találkozott vele?

Szóval erre megy ki a játék? – gondolta Felix. – Az a célod, hogy ezt megtudd?

Rájött, hogy Drexler doktor mindent jelentett Ostwaldnak, amiről beszélgettek.

Mindent, vagyis a levélről is beszélt.

– Sosem találkoztam vele – válaszolta Felix őszintén. – Valójában fogalmam sincs, miért éppen engem választott ki. Talán nem is engem… Talán Gotreket.

– Ez fölöttébb valószínűtlen, Herr Jaeger. Véleményem szerint ön a kiválasztott.

Miért?

– Talán azért, mert tudok olvasni.

– Ismeri a skavenek rúnáit?

– Nem. A birodalmi betűket ismerem.

– Tehát a mi nyelvünkön írták a levelet? – Ostwald meghökkent.

– Természetesen. Ha nem így lenne, hogy tudtam volna elolvasni?

– Magánál vannak ezek a levelek?

– Nincsenek. Öt szívdobbanásnyi idővel azután, hogy elolvastam őket, füstté váltak – mondta Felix ironikusan. Hozzá akarta tenni, hogy általában nem tartja magánál a leveleit, de Ostwald közbevágott.

– Hatalmas varázslat! Herr Jaeger, meg kell értenie valamit. Én vettem át Fritz von Halstadt feladatait. Az én kezemben van Nuln biztonsága. Ha ez a skaven ismét kapcsolatba lép önnel, azonnal értesítsen!

– Semmi sem okozna nagyobb örömöt – mondta Felix őszintén.

– Kérem, vegyen komolyan, Herr Jaeger. Érzem, hogy többet tud annál, amit jelen pillanatban hajlandó elmondani nekem. Ez érthető. Mindannyiunknak megvannak a magunk kis titkai, de ragaszkodnom kell ahhoz, hogy értesítsen. Nem akarok több éjféli kiruccanást a temetőbe. Tudom, hogy ön bátor és leleményes ember, de az lesz a legjobb, ha ezekkel a dolgokkal a hatóságok foglalkoznak.

– Teljes mértékben egyetértek.

– Helyes. Herr Jaeger, ne próbáljon megtéveszteni ebben az ügyben. Messzire elér a kezem.

– Nem is álmodnék ilyesmiről. Szavamat adom rá.

– Helyes. Akkor most szabadon távozhat. De ne feledje…

– Ne aggódjon, Herr Ostwald. Amint megtudok valamit a skavenek terveiről, értesítem önt – ígérte Felix, és remélte, hogy soha többé nem kerül, ilyen információk birtokába.

*

Izak Grottle feltápászkodott a hordszékről, és a jókora rácsos ablak elé vonszolta magát. Légzése nehéz volt, és máris éhséget érzett. Hosszú ideig haladt az Alantúton, hogy eljusson ehhez a titkos kis fészekhez. Hamarosan ideje lesz ismét enni. Gratulált magának. Csodálatos, hogy sokszor a legegyszerűbb forrásokból fakadnak a legbriliánsabb elképzelések. Ennek a kutatásnak az ötlete is abból származott, hogy éhes volt. Biztosra vette, még soha, egyetlen skaven sem talált ki valamit, ami ilyen egyszerű, mégis ilyen nagyszerű. A többiek csak szövögessék bonyolult terveiket!

Hamarosan megmutatja nekik, hogy a legegyszerűbb tervek a legjobbak.

Lenézett a hatalmas torzkádakra, és meglátta a bugyborgó, világító táplálófolyadékban lassanként alakot öltő szörnyeket. Ellenőrizte a torzkő-gömböket, amelyek megfelelő adagokban mutáns energiát biztosítottak a kádaknak, amikor a kádmesterek erre elérkezettnek tartották az időt. A levegőben ózonszag keveredett vegyszerőzzel; Grottle orra viszketni kezdett. Ennek ellenére megnyugtatónak találta a szagot – ez a fészkek szaga volt, amelyekből a klánja létrejött; a fészkeké, amelyekből elindulva, a hatalmi létrán egyre feljebb mászva odáig jutott, ahol most van.

Elmosolyodott, kivillantotta hatalmas, sárga agyarait, de ismét megérezte a mardosó éhséget. Időnként minden skaven szenvedett ettől, általában csaták, vagy más veszélyes tevékenység után. Ezt nevezték Fekete Éhségnek, s a legtöbbjük számára a diadal jele volt. Azt mutatta nekik, hogy képesek felfalni és megemészteni prédájukat.

Izak Grottle folyamatosan szenvedett tőle. Régóta gyanította, hogy ehhez köze lehet annak, hogy folyamatosan torzkő-por és mutációt okozó vegyszerek közelében tartózkodik. Nem ő lenne az Idomár-klán első olyan vezetője, akin megmutatkoznak az elfajzás jelei, és talán nem is ő lesz az utolsó ilyen. Gyanította, hogy a por valamilyen változást okozott az agyában – stimulálta, mert sokkal okosabb, sokkal ravaszabb volt, mint a többi skaven, és időnként fantasztikus látomásai támadtak. Ez volt az oka annak, hogy sokat evett; táplálnia kellett valamivel ezt a hihetetlen elmét.

Szájába dugta a farka végét, és megpróbált uralkodni a rettentő éhségérzeten. A farkán jókora nyálcseppek csorogtak végig. Már felfalta azt a hatalmas szárított hús halmot, amit útravalóul hozott magával. Tudta, az alkimista műhelyben semmi ehetőt nem talál a szolgáin kívül, de azok egyelőre semmi olyat nem tettek, amiért büntetést érdemeltek volna. Az edényekben főként mérgező vegyszerek voltak; egyiket sem falhatta fel. Mély lélegzetet vett, és elhatározta, kibírja az éhséget.

Kapirgáló idegesen nézett fel rá. Grottle látta, hogy a kis púpos skaven kellemetlenül érzi magát. Talán azok a pletykák jártak a fejében, hogy a klánvezér már több szolgáját felfalta. Grottle megnyalta a száját hosszú, rózsaszínű nyelvével.

Szerette volna közölni a kutatást végző kis féreggel, hogy ezeknek a híreszteléseknek igenis van valóságalapjuk. A torz-kőlámpások fénye rávilágított a vastag üveglencsékre, amelyekkel Kapirgáló, rossz látásán próbált javítani. Grottle biccentett, és csapott egyet a farkával. Elégedetten látta, hogy Kapirgáló riadtan hátrébb ugrik.

Kapirgáló alacsony volt és gyenge, és olyan rövidlátó, hogy szemüveg nélkül akkor sem látta volna a saját kezét, ha az orra elé tartja. A többi skavenklánban az ilyen nyeszletteket megölték és megették volna, ám az Idomár-klán vezetője felismerte a nyomoronc értékeit, és életben hagyta. Grottle tudta, Kapirgáló ezért nagyon hálás neki. Valóban a klán hasznos tagja volt, a legjobb kádmester a klán hosszú, dicsőséges történetében. Amikor szaporításról és fércelésről volt szó, megmutatta, hogy igazi lángelme. Most is felemelte a ketrecet, amiben a klán munkálkodásának legnagyobb eredménye lapult.

Izak Grottle átvette a ketrecet, és megvizsgálta tartalmát. A jókora, kövér nősténypatkány már hasas volt. A gyakorlatlan szemlélő könnyen összetévesztette volna egy közönséges patkánnyal, amiben nincs semmi különös azon kívül, hogy kicsit nagyobb és vadabb a megszokottnál. Mások talán azt sem vették volna észre, milyen gonoszul csillog a szeme; másoknak eszükbe se jutott volna, hogy ez a legerősebb fegyver, amit a világ valaha látott.

– Nem látszik különlegesnek, igaz? – kérdezte Grottle mély, dörgő hangon. – Igaz?

Szerette megismételni a szavakat. Büszke volt arra, hogy hangja sokkal erősebb, mint a többi skavené.

– Talán nem, nagyuram, de a külső megtévesztő is lehet. – A kádmester hangja szokatlanul magas volt, és mindig vádlón csengett. – Ez a gyönyörűség egész városokat fog szétrombolni, egész nemzeteket kényszerít majd térdre, az egész világot arra ösztökéli majd, hogy hajoljon meg az Idomár-klán géniusza előtt!

Grottle lassan, elégedetten bólintott. Tudta, ez így igaz, de szerette, ha a szolgái azt mondják, amit gondol.

– Biztos vagy abban, hogy nem lesz gond? Teljesen biztos?

– Igen, igen, nagyuram! Biztos vagyok benne. Több ezer ilyen lényt tenyésztettünk, és a megszokott módon ki is próbáltuk őket.

– Jó! Jó! És mit tapasztaltatok?

– Azt, hogy rettentő az étvágyuk, szinte mindent megesznek. Ha más nincs, a fát és szemetet is, de általában addig mennek, míg gabonát, húst, vagy más élelmet nem találnak.

– Pompás.

– Száz szívdobbanásnyi idő sem kell ahhoz, hogy megemésszenek egy akkora adag élelmet, mint ők maguk. Néhány óra múlva már megint készen állnak arra, hogy egyenek.

– Jó munkát végeztetek, Kapirgáló. Jó munkát. A púpos szinte elolvadt a dicsérettől.

– Ráadásul nagyon szaporák. Akár száz utódot is képesek szülni.

– A kicsik gyorsan nőnek?

– Egy nap alatt kifejlődnek, feltéve, hogy elegendő élelmet találnak.

– És a nőstények?

– Naponta egy alomnyit hozhatnak világra. Pontosan úgy, ahogy kívántad, nagyuram.

Grottle hátravetette a fejét, és mély, torokhangú nevetést hallatott. Milyen egyszerű ötlet – gondolta. Amikor ezek a patkányok bejutnak az emberek városaiba, napok alatt minden élelmet elpusztítanak. Felfalják a raktárházakban felhalmozott terményeket. A szőrös, falánk áradat megsemmisíti, a boltokban található ennivalót. Esznek és szaporodnak, szaporodnak és zabálnak, megállíthatatlanul. Amikor aztán már nem marad semmi ennivaló, felzabálják az embereket és az állatokat. Amikor pedig minden más forrás kimerül, egymást eszik meg. Vagy megdöglenek. Az életük csupán néhány napig tarthat. De mielőtt erre sor kerül, az emberek elpusztulnak, éhen halnak, vagy elmenekülnek a városból. Akkor pedig a dicsőség az Idomár-kláné lesz. A hír hamar eljut majd a Tizenhármak Tanácsához, és ő, Izak Grottle, elnyeri méltó jutalmát.

– Készen állunk a kezdésre?

– Igen, nagyuram. Már majdnem befejeztük az ellopott gabonaszállító bárka felkészítését. Az átalakítást néhány napon belül végrehajtjuk. Az egyedeket átvisszük oda, ahol a hajót elrejtettük. Azt követően bármikor megkezdheti útját, amikor kívánod.

– Tökéletes. Tökéletes! – Az emberek raktárházai a dokkok közelében voltak. Csak annyit kell tenniük, hogy odaviszik a hajót a kikötőbe, aztán kinyitják a ketreceket. A feladatot néhány feláldozható harcos is el tudja végezni. Talán pár patkány-ogrét is odaküld majd, a biztonság kedvéért. – Amint befejeztétek az előkészületeket, lássatok hozzá.

– Úgy lesz, nagyuram.

– Azt mondod, ezer ilyenünk van? – Grottle benyúlt a ketrecbe, és megsimogatta a patkányt.

– Igen, nagyuram. Miért?

– Mert egy kicsit megéheztem. – Izak Grottle kikapta a ketrecből a patkányt, és nyáladzó szájába tömte az élő rágcsálót. Az állat védekezni próbált, vergődött, de végül lecsúszott Grottle torkán. Jó ízű – gondolta a klánvezér.

Éppen olyan finom, mint a diadal!

*

Felix belépett a Vak Disznó lengőajtaján. Minden fej feléje fordult. Először nem értette, miért, de amikor Katka, az egyik felszolgálólány odalépett hozzá, hogy felvegye a rendelést, rájött, nem ismerték fel. Rámosolygott a lányra, aki zavartan bámult rá, de végül felfogta, kivel is áll szemben.

– Hé, Felix! Hát ezt nem hittem volna! A grófnőtől kaptad az új ruhákat?

– Igen, valami ilyesmi történt – mormolta Felix. Felrohant a szobájába, hogy átöltözzön. Örömmel látta, hogy a szabóműhelyből időközben megérkezett a régi holmiját tartalmazó csomag.

Hála Sigmarnak! – gondolta. Nem szívesen harcolt volna a szép új ruhájában; úgy érezte, ez az öltözék valahogy megváltoztatja. Reggel még nem foglalkozott ilyen dolgokkal – talán mert nem is kellett. De mit tegyen azzal az erszényrevaló arannyal, amit Ottotól kapott? A bátyjának ez az összeg semmiség volt, de ő egy teljes szezonban nem keresett ennyit a Vak Disznóban. Óvatosan felfeszítette az egyik padlódeszkát, és bedobta alá az erszényt.

Miközben átöltözött, átgondolta a Herr Ostwalddal való találkozását. Úgy látszott, hogy a hatóságok végre kezdték komolyan venni a skaven fenyegetést. Ugyanakkor Ostwald nagyon furcsa dolgokat feltételezett róla. Sokkal okosabbnak tartotta őt, és úgy vélte, sokkal inkább belebonyolódott az ügybe, mint ahogy az valójában volt.

Felix gyanította, Ostwald a saját feltételezéseiből indul ki, amikor megpróbál véleményt alkotni róla. Nos, amíg nem tesz fel kérdéseket Fritz von Halstadt halálával, és az Egyetem pusztulásával kapcsolatban, addig nincs gond. Tény, hogy elég szép elméletet állított fel a rendelkezésére álló adatok alapján, valamint abból, amit az ő kettejük tevékenységéről tudhatott. Ez figyelemreméltó volt – egyetlen dologtól eltekintve.

Nyilvánvaló volt, hogy a skavenek jól szervezetten, nagy léptékben gondolkodva készültek valamire. Von Halstadtot ő ölte meg, de annál az esetnél is jelen voltak a patkányemberek. Az Eshinklán orgyilkosai kis híján porig égették a Vak Disznót, és a szegénynegyed egy részének megsemmisülése előtt is láttak a helyszínen pár szörnyeteget. A Skryre varázslójának tevékenységét sikerült ugyan megzavarniuk, de a skavenek így is behatoltak az Egyetem épületébe. Megállították ugyan a kórságszerzeteseket, de csak azt követően, hogy a skavenek bejutottak Morr kertjébe, és a városban terjedni kezdett a betegség.

Felix a nyakába akasztotta a szelencét, mélyen beszívta a gyógyfüvek illatát.

Ostwald nem csinált titkot abból, hogy patkányembereket láttak a csatornákban, és a város különböző pontjain. Ezek a skavenek vélhetőleg felderítő csapatok tagjai voltak.

Felix tudta, hogy a von Halstadt házában látott skavenek közül az egyik egy szürkelátnok volt, vagyis – Leiber könyve szerint – a legnagyobb hatalommal bíró skavenmágusok egyike. Az ilyen lények akkor szoktak előkerülni, amikor a skavenek valami nagyon komoly terv végrehajtására készülnek.

Felixet kirázta a hideg, és nem csupán azért, mert rongyos, régi ruhája volt rajta. El kellett fogadnia, hogy a részleteket illetően Ostwald tévedett ugyan, de a feltételezései, alapjában véve helyesek voltak. A skavenek készültek valamire, valami nagy dologra, méghozzá itt, Nulnban. De vajon mire?

*

Thanquol szürkelátnok felszippantott egy csipetnyi torzkő-port, és megtörölte bajszát. A dolgok jól alakultak. Végignézett az előtte heverő papírhalmon, és elgondolkodott az üzenetek tartalmán. Az Alantúton, Nuln városa alatt, hamarosan tízezer skavenharcos fog készenlétben állni.

Ekkora sereg nem gyűlt össze a káosz nagy támadása óta. Ez volt a legnagyobb had, amelyet a Tizenhármak Tanácsa útnak indított az emberek valamelyik városa ellen, mióta lezajlott a Nagy Járvány, amelynek során rövid időre az emberek egész birodalma a skavenek uralma alá került. És ezt a hatalmas sereget ő vezeti! Amikor kiadja a parancsot, a had támadást indít a város ellen, és egyetlen lendülettel elsöpri a felszínen lakó, szánalmas embereket.

A torzkő egy pillanatra a pusztítás és a halál gyönyörteljes képeit vetítette Thanquol elvörösödött szeme elé. Látta a lángoló házakat, a rabláncra vert és darabokra hasított embereket. A puszta gondolattól megmerevedett a farka.

A dolgok nagyon jól alakulnak. Még az ellenségei is a tervek végrehajtását segítik elő. Az az átkozott páros, Gurnisson meg Jaeger, az ő briliánsán ravasz utasításait követve megtalálta Szennylaki Hitvány rejtekhelyét, és megfékezte azt az átkozottat.

A pap egyedül tért vissza a felszínről, és a jelek szerint elvesztette az Üstöt.

Szennylaki az elmúlt néhány napban az Alantúton kóválygott, és egyfolytában árulókról motyogott. Thanquol vihogni kezdett. Volt ebben az egészben valami költői igazságszolgáltatás. A pap el akarta árulni őt, az ő ügyét, és természetesen a skavenek egész népét, és éppen ez lett a veszte.

Ráadásul úgy látszott, a pap az inváziós seregnek is nagy szívességet tett, mert Thanquol felszínen dolgozó ügynökei jelentették, hogy valamilyen rejtélyes betegség sújtja az embereket. Ez azt jelentette, hogy Nuln meghódítása után valamivel kevesebb rabszolgája lesz, ezért a papot mindenképpen meg kellett büntetni. Thanquol tudta, a Tizenhármak elé vihetne az ügyet, rájuk bízhatná, intézzék el Szennylakit. Igen – gondolta Thanquol – minden gödörben találhatunk pár darabka torzkövet, csak tudni kell, hogyan keressük…

Szemügyre vette a város tervrajzait. A különböző inváziós útvonalakat vörös, kék és zöld torzkő-tintával rajzolták be. A vonalak izzó alakzatokat alkottak a szeme előtt.

Itt-ott körök jelölték azokat a kitörési pontokat, amelyeken keresztül a sereg a felszínre juthat. A bonyolult labirintusrajz látványa boldogsággal töltötte el Thanquolt, de a legnagyobb örömet akkor érezte, amikor arra gondolt, mi történik majd a támadás végrehajtása után.

A városban erős helyőrséget állítanak fel, hogy az emberek ne foglalhassák vissza.

Munkatáborokat létesít majd, és a fogságba ejtett emberekkel, a rabszolgákkal, széles árkot ásat a város köré. Ha az készen lesz, a skavenek masináival hajtott hatalmas vízkerék segítségével átvezetik a folyót. Aztán… Felállítják a hódítók szobrát, ami legalább száz farok hosszúságú lesz. Thanquol helyénvalónak érezte, hogy ő álljon modellt az alkotáshoz, hiszen ő az, aki megszemélyesíti a skavenek harci szellemét és bölcsességét. Diadalmas időszak következik majd. Ez lesz az első a győzelmek hosszú sorában, amely azzal fog véget érni, hogy az emberek földje teljes egészében és örökre a skavenek birtokába kerül.

Halk köhintést hallott a szentélye függönyei mögül.

– Leghatalmasabb hadvezér – szólalt meg egy rekedtes hang – , én vagyok az, Vágottnyelvű. Fontos híreket hoztam.

Thanquol visszazökkent a valóságba, és már éppen azon volt, hogy leteremti Vágottnyelvűt, de eszébe jutott, hogy ez a skaven értékes talpnyaló, és kiváló hírforrásokkal rendelkezik. Az utóbbi időben mintha beteg lett volna egy kicsit, de majd kiheveri.

– Befelé! Gyorsan!

– Igen! Igen! Megyek már, leggyorsabban gondolkodó!

– Mi az a fontos hír?

Vágottnyelvű farka megremegett. Thanquol látta, a kis skaven valóban értékes információval érkezett, és ki akarja élvezni a pillanat gyönyörét.

– Egyszer szétvágtam egy talpnyalót, aki sokáig váratott. Lenyúztam róla még a húst is!

– Egy pillanat, legtürelmesebb nagyúr, egy pillanat, míg összeszedem a gondolataimat. El kell magyaráznom valamit.

– Magyarázz!

– Ruzlik, az alomtestvérem, az Idomár-klánban szolgál.

– Tudom. De miből gondolod, hogy ez a hír érdekelhet egy szürkelátnokot?

– Nem gondolom, nem én, legbölcsebb uralkodó! Csak éppen ez a Ruzlik sokat pletykál, amikor elég gombafőzetet iszik.

– Értem. Te persze, szívesen iszogatsz vele, mi?

– Igen! Igen! Ma reggel is ez történt. Ruzlik elmondta nekem, hogy az ura, Izak Grottle, valami nagy tervet forral. Olyasmit, amivel térdre kényszerítheti az emberek városát, és… Nem is tudom, hogy mondjam el, legmegértőbb skaven…

– Ne habozz! Gyorsan!

– Ruzlik azt mondja, Grottle nagy diadalt arat majd, és híresebbé válik, mint…

Ezek Ruzlik szavai, uram… Mint Thanquol szürkelátnok!

Thanquolt nem lepte meg az újabb árulás híre. Minden nagy skavennek az a sorsa, hogy az alávaló semmirekellők megpróbálják aláásni a hatalmát. Természetes, hogy Grottle is megpróbál jó pontokat szerezni a Tizenhármak Tanácsa előtt, akár úgy is, hogy árt a vezérnek. Nos, ehhez viszont neki is lesz egy-két szava!

– Mi a terve? Beszélj! Beszélj!

– Az a bolond nem tudta elmondani. Csak annyit tudott, amit az Idomárok egymás közt beszéltek. Tudja, hogy a dolognak köze van egy hajóhoz, mert ő volt az, aki a hajó ellopását végrehajtó skavencsapatot vezette. A részleteket azonban nem ismeri.

– Akkor menj, és ismerd meg a részleteket! Most!

– Lehet, hogy ez néhány torzkő-érmébe fog kerülni, legnagylelkűbb uraság…

– Megkapod, amire szükséged van. Ha valóban szükséged van rá.

– Máris megyek, uram. – Vágottnyelvű meghajolt, és visszahúzódott a függöny mögé.

Thanquol lerogyott trónusára. Bizonyos dolgok kezdtek értelmet nyerni. Már jelentették neki, hogy az emberektől elloptak egy bárkát, de akkor még csak arra gondolt, hogy valamelyik skavencsapat vezetője indított magánakciót. Most azonban kiderült, hogy sokkal nagyobb szabású, sokkal komolyabb terv lappang a háttérben.

Thanquol tudta, nem érezheti biztonságban magát addig, amíg ki nem deríti, miről is van szó.

*

– Nem tetszel nekem – mondta a széken terpeszkedő férfi. – Komolyan mondom, nem tetszel nekem!

– Részeg vagy – felelte Felix. – Eredj haza!

– Ez egy kocsma! Az én pénzem éppen olyan jó, mint bárki másé. Akkor megyek haza, amikor úgy tartja kedvem. Nekem ne parancsolgasson egy ilyen hozzád hasonló!

– Jól van – bólintott Felix. – Akkor maradj.

– Ne is próbálkozz, ne mézes-mázoskodj itt nekem! Megyek, ha ahhoz van kedvem.

Felixnek kezdett elege lenni a dologból. Már látott ilyen részegeket, akik erőszakosak, telve vannak önsajnálattal, és keresik maguknak a bajt. Sajnos, az ilyen fickók általában megtalálták őt, és könnyű célpontnak tekintették. Gyanította, ahhoz túlságosan gyávák, hogy Gotrekbe, vagy a többi kidobóemberbe kössenek bele. Ebben a fickóban volt valami ismerős. A durva vonások, az izmos test… Még a félhomályban is ismerős volt. Az elmúlt néhány napban, amióta Felix elbeszélgetett Herr Ostwalddal, már többször járt a kocsmában.

– Elissa az én asszonyom – folytatta a részeg. – Hagyd békén!

Felix rájött, honnan ismeri a fickót. 0 volt az a paraszt, aki annak idején tette a szépet Elissának. Tehát visszatért…

– Elissa el tudja dönteni, mit akar, kivel akar találkozgatni.

– Nem. Nem tudja eldönteni. Ahhoz túl kedves. Túl könnyen félrevezethető. A sima beszédű, szép köpenyben járó, városi ficsúrok, könnyen elcsavarhatják a fejét.

Felix már látta, milyen szerepet játszik a drámában. 0 volt a szívtelen hódító, aki rossz útra térített egy szegény parasztlányt.

– Túl sok Detlef Sierck színdarabot láttál – mondta.

– Mit? Minek neveztél?

– Nem neveztelek én semminek!

– De igen! Hallottam!

Felix látta, hogy egy ököl tart felé. A fickó részeg volt és lassú. Felix felemelte a kezét, hogy hárítson. Az ütéstől megsajdult az alkarja. A paraszt erős volt, nagyon erős.

– Te fattyú! – üvöltött Hans. – Majd én megmutatom neked!

Sípcsonton rúgta Felixet, akit szinte megbénított a fájdalom. Ösztönösen előrecsapott a jobb kezével, és állon vágta Hansot. Életében ez volt a legnagyobb ütés, amit egy védekezésre képtelen embernek vitt be. Hans úgy rogyott össze, mintha letaglózták volna. A kocsma vendégei tapsolni kezdtek. Felix körbefordult, gúnyosan meghajolt. A szeme sarkából látta, Elissa őt figyeli.

– Felix! Te vadállat! – kiáltott a lány. Letérdelt, az ölébe húzta Hans fejét.

Felix, ahogy ránézett, már látta, hogy teljesen felesleges volt minden, amit tett.

*

– Remélem, rájöttél arra, hogy mire készülnek az Idomárok! – mondta Thanquol dühös és türelmetlen hangon. Az elmúlt néhány napban Vágottnyelvű jókora összeget költött a kincsesládájából, de még mindig nem produkált eredményeket.

A kis skaven hörögve felköhögött.

– Igen, igen, legkövetelőzőbb nagyúr, rájöttem.

– Jó! Jó! Mondd el. Gyorsan! Gyorsan.

– Nem jó hírt hozok, legmegbocsátóbb úr.

– Micsoda? Micsoda? – Thanquol előredőlt, és a reszkető patkányemberre meresztette szemét. Amikor így nézett, nem sokan állták vörös szeme pillantását.

– Sajnálatos módon a gonosz Idomárok már kidolgozták tervüket, és bele is kezdtek a megvalósításába.

Jéghideg düh áradt szét a látnokban.

– Folytasd!

– A fivérem kihallgatta a klánvezért. A jelek szerint az Idomárok ma éjjel egy hajón juttatják be a városba titkos fegyverüket. Amint megérkezik, a város elesik. A fivérem tudja, hogy a dolognak köze van a város gabonakészletéhez, de a részleteket nem ismeri. Az Idomárok nagyon ügyesek, és saját szavaik vannak bizonyos dolgokra.

– Hogy a Szarvas Patkány lakmározzon a fivéred beleiből! Mást nem hallott?

– Csak annyit, hogy a bárkát feketére festették, hogy elrejtsék az emberek szeme elől. Meg annyit, hogy a hajó ma este fog a városba érni. Lehet, hogy már meg is történt a dolog, legcsodálatosabb nagyúr!

Thanquol hátán felborzolódott a szőr. Most mit tegyen? Mozgósíthatja csapatait, és közbeavatkozhat, de ezzel nyíltan fellépne az Idomárok ellen, márpedig ettől ösztönösen irtózott. Mi történik akkor, ha a harcosai nem találják meg a hajót? Akkor ő, a látnok, nevetség tárgyává válna, márpedig ezt képtelen lenne elviselni. Nem volt vesztegetnivaló idő. Tudta, gyorsan és határozottan kell cselekednie.

Gyorsan tollat és papírt kerített, és leírt egy üzenetet.

– Ezt vidd el abba a házba, ahol a törpe, meg az a Jaeger nevű ember lakik.

Gondoskodj arról, hogy megkapják. Gyorsan! Személyesen vidd!

– Személyesen, legtiszteltebb úr?

– Személyesen. – Thanquol hangja elárulta, nem nyit vitát. – Eredj! Igyekezz!

Gyorsan, sebesen! Nincs vesztegetnivaló idő!

– Azonnal, leghatalmasabb úr!

*

Szennylaki Hitvány felnézett vörös, gyűlölködő szemével. Köhögött, de a hang elveszett a folyosón tartózkodó többi skaven köhögésében. Türelme végre elnyerte méltó jutalmát. Hosszú órákon át várakozott Thanquol fészkénél, de most végre megtudott valamit. Sejtette, hogy kudarca hátterében a szürkelátnok áll, miatta nem sikerült a tökéletes terv végrehajtása.

Vajon hová indul ez a nyomorult Vágottnyelvű ilyen későn? A pap tudta, ezt csak egyetlen módon derítheti ki.

*

– Ő kezdte! – mondta Felix, de tudta, ez úgy hangzik, mintha panaszkodna.

Körbenézett a szobájában; szeme megakadt azon a csomagon, amit a szabó szállított le neki. Még mindig nem bontotta ki.

– Mondod te! – felelte Elissa keményen. – Márpedig én azt hiszem, hogy kötekedő vagy. Örömet okoz neked, ha megüthetsz olyan embereket, mint például szegény Hans.

– A te szegény Hansod, szétrúgta a sípcsontomat! – kiáltotta Felix dühösen.

– Meg is érdemled, hisz megütötted!

Felix csüggedten csóválta a fejét. Érezte, egyre jobban belebonyolódik a dologba.

Már éppen mondani akart valamit, amikor hirtelen betört az ablak. Felix azonnal a lányra vetette magát. Körülöttük üvegcserepek záporoztak. Szerencsére egy sem ejtett sebet rajtuk. Felix felpattant, körbenézett a szobában. Egy sötét tárgy hevert a padlón.

Felix előkapta kardját, a hegyével megbökdöste. Semmi sem történt.

– Mi az? – kérdezte Elissa. Felállt, és félve összehúzta magán éjjeli köntösét.

– Nem tudom – mondta Felix. Lehajolt, és közelebbről is megvizsgálta a tárgyat.

Ahogy ezt tette, felismerte a tárgy alakját, és felismerni vélte azt, amit köréje csavartak. – Egy tégla. Egy papírba csomagolt tégla.

– Micsoda? Biztos megint az ifjú Sternhelm gróf csinálta. Amikor berúg, cimboráival együtt azzal szórakozik, hogy betöri az ablakokat.

– Nem hiszem. – Felix óvatosan levette a tégláról a papírt. Ugyanolyan durva, érdes lap volt, amilyenre a skaven írta két korábbi üzenetét. A férfi szétnyitotta a lapot, elolvasta a szöveget.

Barátajim.

A Feketehajó bajt szállít a városra! Ma éccaka megy, és biztos halált visz. Egy gabonaszállítóhajó, telistelisteli rosszasággal! Muszály megállítanotok. Ereggyetek, gyorsan, gyorsan! Nincsen sok időtök. A gabonátokat akarják elpusztítni.

Felix felegyenesedett, és öltözködni kezdett.

– Menj, hozz papírt! Üzenetet kell küldenem a palotába. Gyorsan!

A hangja olyan feszült volt, hogy Elissa szó nélkül engedelmeskedett.

*

Vágottnyelvű összedörzsölte kezét, és elmormolt egy hálaimát a Szarvas Patkánynak. Az üzenetet átadta, és sikerült elkerülnie, hogy a törpe darabokra hasogassa, azzal a félelmetes fejszéjével. Néhány perccel azután, hogy behajította a téglát Jaeger ablakán, látta, hogy a kocsmában felgyulladnak a fények. Nem sokkal később az ember és a törpe kiszáguldott az épületből. Fegyvereket és lámpákat vittek magukkal.

Elvégeztem a munkát – gondolta elégedetten, és feltápászkodott, hogy elinduljon.

Szipogni kezdett, megpróbálta kitisztítani az orrát. Nem érezte magát valami jól, már napok óta bujkált benne valami betegség. Eszébe jutott, hogy talán ugyanazt a kórságot kapta el, amitől mostanában olyan sokan szenvednek, a skavenek táborában.

Azt a betegséget, ami oly kísértetiesen hasonlított arra, aminek az emberek is áldozatul estek. Bízott benne, hogy nem. Még fiatal volt, sok dolgot akart tenni az életben. Nem tartotta volna méltányosnak, ha az előtt kell meghalnia, hogy eléri céljait.

Majdnem elájult, amikor egy kéz nehezedett a vállára.

– Mondd el, mit csináltál! – bugyborékolta egy vészjósló hang a fülébe. – Gyorsan!

Gyorsan!

Bár az orra nem szelelt valami jól, Vágottnyelvű felismerte Szennylaki jellegzetes bűzét.

*

– Mire ez a sietség, emberifjonc? – morgott Gotrek. – Még azt sem tudjuk, hová megyünk!

– A folyóhoz – mondta Felix. Különös izgalom vett erőt rajta. A levélben az állt, hogy nincs sok idejük. A skaven még sosem hazudott. – Nemsokára befut egy hajó.

– Tudom, de a folyó nagy. Nem figyelhetjük mindenütt.

– Egy bárkáról van szó. Kevés olyan hely van, ahol egy bárka haladhat és kiköthet.

Felix számba vette a lehetséges helyeket. Csak annyit tudott biztosan, hogy a „Fekete Hajó” ki fog kötni; nem tartotta valószínűnek, hogy egyszerűen szétrobban.

Legalábbis remélte, hogy így lesz. Aztán eszébe jutott valami. A nagy gabonaraktárak a part mellett álltak, és a levélben szó esett a gabonáról. Bízott benne, hogy jól okoskodik.

– A raktárakhoz megyünk – mormolta. – Az északi dokkhoz.

– Szóval az északi dokkhoz – bólintott Gotrek, megemelve a fejszéjét. – Az is jó.

– El kell indulnunk valahol.

Futásnak eredtek. Felix remélte, hogy a küldönce el tudja juttatni a levelét Ostwaldnak.

*

Kapirgáló átkozódni kezdett, amikor a bárka ismét eltért a helyes iránytól. A skavenek nem szoktak hozzá az ilyen járművek irányításához, a legénységnek rengeteg baja volt az alattomos áramlatokkal. Kapirgáló remélte, hamarosan megérkeznek, mert ha hajnal előtt nem érik el az emberek városát, a terv kudarcba fullad. A bárkát feketére festették, hogy senki ne vegye észre a holdtalan éjszakában.

Még mindig úgy gondolta, szükség van a bárkára. Más eszközzel nem lehetett volna elegendő számú egyedet kijuttatni az Alantútról anélkül, hogy az emberek gyanakodni kezdenének. Tudta, ura el akarja kerülni, hogy az emberek és Thanquol szürkelátnok megneszelje a történéseket. Köztudott tény volt, hogy Thanquol riválisai sorra kudarcot vallanak saját terveikkel, miután a látnok tudomást szerez arról, mire készülnek. Kapirgáló megremegett, ahogy arra gondolt, mi lenne akkor, ha az emberek rájönnének, mi történik körülöltük.

Megrázta fejét és ellenőrizte skavenjeit, akik az éhes, szabadulni vágyó patkányok ketreceit őrizték.

– Hamarosan! Hamarosan! – mondta a patkányoknak. Furcsa módon közel érezte magához ezeket a rövid életű rágcsálókat, akiket ő teremtett meg. Tudta, hamar véget ér az életük, ahogy az övé is. Már csak néhány napjuk volt hátra.

A hajó továbbhaladt az éjszakában, egyre közelebb jutott az alvó városhoz.