Thanquol úgy érezte, most kell megpróbálkoznia a dologgal.

– Igen, nagyúr! Diadal! Sok diadal! Miközben beszélünk, harcosaink éppen a nagy város alatt végeznek felderítést. Hamarosan mindent tudni fogunk, ami ahhoz kell, hogy végleg győzelmet arassunk!

– Azt mondtam: gondok… Thanquol…!

– Nem lenne bölcs dolog visszaküldeni őket, nagyúr. Minden épkézláb skavenre szükségünk van ahhoz, hogy feltérképezzük a várost.

A nagyúr előrehajolt, és megérintett egy kapcsolót. A kép valamivel tisztább lett.

Thanquol már azt is látta, hogy a nagyúr egy kendőt terített a fejére, amely eltakarta vonásait. A Tizenhármak Tanácsának tagjai gyakran viseltek ilyen kendőt, ami által még titokzatosabbá, még fenyegetőbbé váltak. Thanquol látta, hogy a nagyúr oldalra fordul, és mond valamit a mellette lévőknek. Gyanította, hogy a gépészének adott valamilyen parancsot.

– …mi van… von Halstadttal?

– Használhatatlan – felelte Thanquol. Jónak találta ezt a szót, egyelőre nem akarta megmondani, hogy von Halstadt már nem él. Elhatározta, gyorsan témát vált. Tudta, ha elég gyorsan és ügyesen cselekszik, még javíthat a helyzeten.

Természetesen tisztában volt azzal, hogy a Tizenhármak előbb-utóbb tudomást szereznek von Halstadt haláláról, hiszen minden skaven egységben ott voltak a nagyurak kémei. Csak idő kérdése volt, Skavenüszökben mikor tudják meg, hogy gyakorlatilag kudarcot vallott, de azt akarta, mire a rossz hír eljut oda, fel tudjon mutatni valami sikert is.

– Híreink vannak… változott a terv… sereget küldünk Nulnba… amikor készen áll, támadd meg a várost… – A Látnokúr szavai hallatán Thanquolban kellemes érzések áradtak szét. Ha hadsereget küldenek Nulnba, akkor annak minden bizonnyal ő lesz a parancsnoka. Ha elfoglalja a várost, hihetetlen mértékben megnő a hatalma és a befolyása!

– Vermek Skab hadúr lesz a parancsnok… Mindenben segítsd a munkáját!

Thanquol csalódottan vicsorgott. Tehát nem ő lesz a fővezér! Szipogva átgondolta a dolgot. Vagy mégis? Lehet, hogy Vermek Skabot baleset éri, és akkor ő, Thanquol szürkelátnok majd a helyére áll, és megszerzi a diadalt, ami már oly régóta megilleti.

Megrándult az orra. A masinából sűrű füst gomolygott. Thanquol nem értett a szerkezet működéséhez, de azt sejtette, hogy nem kellene így szikráznia. Az sem adott okot a bizakodásra, hogy két gépész kimenekült a helyiségből. Thanquolnak eszébe jutott, talán az lenne a legjobb, ha követné őket.

– Előre láttam… baljós elemek a jövődben, Thanquol… Nagy baj ér téged, hacsak… nem teszel meg bizonyos lépéseket!

Thanquol mozdulatlanná dermedt. Szeretett volna elmenekülni, ugyanakkor szeretett volna többet hallani, és képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Félelem járta át a testét. Amit a Látnokúr megjósolt, azt biztosra lehetett venni. Persze, az is elképzelhető volt, hogy a nagyúr valami ok miatt hazudik. Ez is előfordult már, nem is kevésszer.

– Baj ér engem, nagyúr?

– Igen… Látok egy embert meg egy törpét… sorsuk vonala összefonódik a tiéddel… Nem ölöd meg őket, és…

Hangos csattanás hallatszott. Thanquol a földre vetette magát. Kesernyés íz áradt szét a szájában. A füst lassan szétoszlott, és láthatóvá vált a masina megolvadt, megfeketedett roncsa, ami mellett halott rabszolgák hevertek. A hullák teste megpörkölődött. Az egyik sarokban egy gépész gubbasztott, önkívületében eszelősen vinnyogott. Thanquolt cseppet sem zavarta a skavenek pusztulása. A Látnokúr szavai félelemmel töltötték el. Azt kívánta, bárcsak valamivel tovább tudott volna beszélni a nagyúrral, de nem volt más választása: felemelt egy kis bronzcsengőt, és megrázta.

A testőrei berontottak a helyiségbe. Az egyik meghökkenve nézett rá, a jelek szerint arra számított, hogy őt is holtan találják. Thanquolnak átvillant az agyán, hogy talán a harcos rongálta meg a masinát, de sietve félresöpörte a gondolatot. A testőrnek nincs annyi fantáziája, hogy kiagyaljon egy ilyen tervet, és egyébként is, neki most sokkal fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia.

– Hívjátok ide a bélfutászokat! – adta ki a parancsot. – Munkám van számukra.

Mély csend támadt. Az Eshinklánhoz tartozó orgyilkosok puszta említése elég volt ahhoz, hogy feltámadjon a félelem.

– Gyorsan! Gyorsan! – kiáltotta Thanquol.

– Azonnal, uram – bólintott a testőr, és elindult a csatornák labirintusában.

Thanquol elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. A bélfutászok nem vallanak kudarcot, ebben egészen biztos volt.

*

Felix kinyitotta az ajtót, és belépett a szobájába. Hatalmasat ásított. Semmire sem vágyott azon kívül, hogy lefeküdjön, és aludjon egyet. Több mint tizenkét órát dolgozott. Letette a lámpást a szalmazsák mellé, levette a zekéjét. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a környezetét, de a szomszédból érkező halk nyögéseket, és a lenti mulatozás ricsaját, nem volt könnyű nem hallani.

A szoba nem volt elég jó ahhoz, hogy bérbe lehessen adni a szállást keresőknek, de neki így is megfelelt. Lakott már jobb helyen is, de ennek a helynek megvolt az az előnye, hogy nem kellett érte fizetni. Heinznek volt néhány olyan alkalmazottja, akik sosem hagyták el a kocsma épületét.

Felix az egyik sarokban, az ablak mellett tartotta a holmiját: a sodronyingét, meg azt a kis hátizsákot, amiben olyan apróságok voltak, mint például a tűzszerszáma.

Végigvetette magát a szalmazsákon, és magára húzta régi, kopott gyapjúköpenyét.

Ellenőrizte, hogy a kardja a keze ügyében van-e. Vándorlásai során megszokta, hogy még a látszólag biztonságos helyeken is felbukkanhat az ellenség. Nem igazán nyugtatta meg a gondolat, hogy a skavenek, bármikor rátámadhatnak.

Még túlságosan jól emlékezett arra bezúzott fejő patkány-ogréra, amit von Halstadt pincéjében látott. Nem volt valami megnyugtató tudni, hogy léteznek ilyen bestiák.

Valahogy nem lepődött meg, amikor értesült a von Halstadt házában keletkezett tűzről. A hatóságok a jelek szerint nem találták meg a skavenek hulláját, vagy egyszerűen el akarták kenni az ügyet. Felix nem is akart belegondolni abba, hogy mi okuk lehetett az utóbbira.

Nem igazán értette, hogy az emberek hogyan képesek figyelmen kívül hagyni, a skavenekkel kapcsolatos történeteket. Diákként azt tanulta, hogy ilyen lények nem léteznek, soha nem is léteztek, de ha valamikor az ősi korban mégis éltek, akkor mára már rég kihaltak. Talált olyan feljegyzéseket, amelyek szerzői kapcsolatba hozták az 1111-es nagy járványt a skavenekkel, és természetesen hallott a hajdani császárról, Skavenvadász Mandredről, de körülbelül ez volt minden. Az elfekről, a törpékről és az orkokról számtalan könyvet, tanulmányt és értekezést írtak, de a patkányembereket csak néhány iratban említették meg. Felix elképzelhetőnek tartotta, hogy ez a titkolózás is egy bonyolult konspiráció része, ám ez a gondolat túlságosan zavaró volt, így egyszerűen félresöpörte.

Kopogtattak. Felix nem mozdult, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a zajt. Talán valamelyik részeg vendég tévedt el, és most vissza akar találni a szobájába.

A kopogás megismétlődött. Felix kelletlenül felállt, és felkapta a kardját. Az ember sosem lehet elég óvatos… Talán valamelyik részeg gazfickó akar könnyű zsákmányt szerezni; talán az ostoba azt gondolta, könnyen kirabolhatja a holtfáradt fiatalembert.

Alig két hónappal korábban Heinz az egyik szobában egy meggyilkolt párt talált. A férfi gazdag borkereskedő volt, a lány pedig, aki vérbe fagyva mellette feküdt, a kis barátnője volt. Heinz gyanította, hogy a kettős gyilkosságot orgyilkosok követték el, akiket a férfi megcsalt felesége bérelt fel, de úgy gondolta, az ügy nem tartozik rá. A hatóságoknak sem akarta jelenteni az esetet. Felix fülig összevérezte magát, mire sikerült megszabadulnia a hulláktól – mindkettőt a folyóba hajította.

A kopogás harmadszor is megismétlődött.

– Felix – suttogta egy női hang.

Felix kivonta a kardját. Az, hogy egy lány hangját hallotta, még nem jelentette azt, hogy csak egy lány áll az ajtaja előtt.

Lehet, hogy néhány barátjával érkezett, akik azonnal berontanak a szobába, ahogy az ajtó kinyílik.

Felix arra gondolt, talán az lenne a legjobb, ha nem nyitná ki az ajtót, hagyná, hogy a lány barátai betörjék, ha nagyon be akarnak jutni hozzá. Végül mégis megvonta a vállát. Lehet, hogy túlságosan gyanakvó lett? Hef és Pók halála óta, erre minden oka megvolt.

Nem állhat itt egész éjszaka! Döntött. Elhúzta a reteszeket, és kinyitotta az ajtót.

A folyosón Elissa állt. A lány idegesen felnézett Felixre. Alacsony volt, de a fiatalember ismét megállapította, hogy nagyon szép.

– Én csak… Szerettem volna megköszönni, hogy segítettél – mondta Elissa.

Nem ért volna rá reggelig? – gondolta Felix.

– Igazán semmiség – felelte, és érezte, hogy elpirul. Elissa gyorsan szétnézett a folyosón.

– Nem akarsz behívni, hogy kifejezhessem a hálámat? – Lábujjhegyre állt, és megcsókolta Felix ajkát.

Felix kábultan állt, de aztán behúzta magához a lányt, és gyorsan becsukta az ajtót.

*

Miközben Queg halkan számolt, az Eshinklán vezetője, Chang Squik beleszimatolt az éjszakába. Különös – gondolta. A szag hasonlított Cathay embervárosainak szagára, de valahogy mégis más volt. Érezte a sör, a párolt zöldségek és a sült disznóhús illatát.

Keleten inkább káposztát, rizst és csirkét ettek… Az ételnek itt más szaga volt, de más különbséget nem talált. Keleten is a levegőben terjengett a csatornák bűze, a füstölőrudak és a parfümök illata, az emberszag.

Fülelni kezdett, pontosan úgy, ahogy annak idején a mesterétől tanulta. Hallotta a templomi harangok zúgását, a macskaköves utcákon zötykölődő szekerek zörgését.

Hallotta a részegek énekét, az éjjeli őrjárat tagjainak kiáltásait. Semmi sem zavarta meg; képes volt arra, hogy a zaj tömegből kiemeljen egyetlen hangot, miközben a többiről tudomást sem vett.

Hunyorogva szétnézett. Jól látott a sötétben. A távolban embereket, férfiakat és nőket látott, ahogy egymásba ölelkezve kiléptek a kocsmákból, és a sötét sikátorok, a mocskos kis panziók felé indultak, hogy együtt töltsenek néhány buja órát. Chang nem foglalkozott velük. Két célpontja volt, mindkettő ugyanabban a kocsmában tartózkodott.

Nem tudta, hogy a tiszteletreméltó látnok miért éppen ezt a két célpontot szemelte ki, miért éppen őket akarta holtan látni. Ezzel sem foglalkozott. Csak a feladat érdekelte: a Szarvas Patkány karmai közé kellett löknie ezt a két lelket. Mielőtt elindult, bemutatta a szokásos áldozatokat, így biztos volt benne, hogy istene megsegíti.

A két célpont a Vak Disznó nevet viselő kocsmában tartózkodott. Még csak nem is sejtették, hogy közeledik hozzájuk a végzetük, és Chang Squik biztos volt abban, hogy azt sem veszik majd észre, amikor a halál elragadja őket. Hosszú évek óta gyakorolta a hangtalan gyilkolás művészetét. Már azelőtt elsajátította klánja mesterségét, hogy a Tizenhármak Tanácsának parancsára elhagyta a keleti, meleg dzsungeleket, a hazáját, és átjött ide, a hideg nyugatra. Tökéletes orgyilkos volt, a Karmazsinkarom harmadik szintű mesterének vallhatta magát, és megkapta a Halálos Mancs Ösvényének fekete övét. Odahaza tizenkét hosszú hónapot töltött egyedül a dzsungelben, hónapokon át meditált a Sárgaagyar-hegy tetején. Sokszor nem volt más élelme, mint a saját ürüléke.

Már nem is tudta, hány alkalommal gyilkolt, a Tizenhármak Tanácsának nevében. 0 végzett a Gulcher-klán urával, Khijaw nagyúrral, amikor az merényletet akart elkövetni Tisztátlan Throt ellen. Snikch mellett volt, amikor a hírneves orgyilkos megölte Frederick Hasselhoffent és háza népét. Ennek az akciónak a végén történt, hogy személyes tanítást kapott a Halálmestertől.

Chang Squik tudta, ezen az éjjelen újabb sikereket fog elérni. Egy törpét, bizonyos Gotrek Gurnissont, meg egy embert, Felix Jaegert kellett megölnie. Biztosra vette, hogy sikerül végrehajtani a feladatot. Ugyan, mennyi esélye lehet egy félszemű törpének, meg egy csenevész emberifjoncnak egy ilyen képzett orgyilkossal szemben?

Chang Squik úgy vélte, egyedül is képes megölni a célszemélyeket, ezért szinte sértésnek vette, hogy Thanquol szürkelátnok ragaszkodott ahhoz, hogy magával hozzon egy falkányi bélfutászt.

A törpének nagy híre volt, de a pletykálkodók mindig túloznak. Lehetetlen, hogy egyetlen trollvadász egyedül lemészároljon egy egész szakasznyi skavenharcost!

Chang azt sem hitte el, hogy a törpe egyedül, segítők nélkül végzett Csontroppantóval, a rettenetes patkány-ogréval. Azt is lehetetlennek tartotta, hogy ez a törpe azonos azzal, aki öt évvel korábban, a Harmadik Kapu csatájában végzett Makrik hadúrral, a Gowjyer-klán vezérével.

Chang mélyen beszívta a levegőt. Talán mégis igaza volt a látnoknak. Neki mindig igaza volt… Elhatározta, a törpével majd Slitha fog végezni, ő maga pedig az embert öli meg. Ezután, ha szükség lesz rá, Slitha segítségére siet. Az óvatosság még akkor sem árt, ha valaki biztos a sikerben.

Queg abbahagyta a számolást, és megérintette ura karját. Chang egy faroklegyintéssel jelezte, hogy érti a jelzést. Slitha és csapata most már biztosan a kocsma titkos bejáratánál van. Elérkezett a cselekvés ideje!

Meglazította a kardjait, ellenőrizte fúvócsövét és hajítócsillagait, majd halk füttyel jelt adott az indulásra.

A bélfutászok sötét hullámként mozogtak a tetőkön. Feketére festett fegyvereiken, nem csillant meg a holdfény. Nesztelenül haladtak. Láthatatlanok voltak, vagyis…

Majdnem láthatatlanok.

Heinz még egyszer végigjárta a kocsmát, ellenőrizte, hogy bezárták-e a földszinti ajtókat és ablakokat. A betörők a Vak Disznót sem kímélték, általában a pincét próbálták kifosztani. Az alkoholra vágyó eszelősöket még az sem tartotta vissza az őrült támadásoktól, hogy Heinz kemény, mindenre elszánt kidobóembereinek többsége az emeleten lakott.

A kocsmáros végigjárta a pincét is, bevilágított a sötét sarkokba. Valami furcsa neszt hallott a boroshordók mögül, de nem találta a forrását. Csak képzeltem – gondolta. – Öregszem, már olyasmit is hallok, ami nincs…

A biztonság kedvéért megvizsgálta a titkos ajtót, amin keresztül a csatornába lehetett lejutni. Sértetlennek látszott, a jelek szerint senki sem használta azóta, hogy Felix kicipelte a folyóhoz azt a két hullát. Öregszem… Ennek is eljött az ideje – gondolta szomorkásán.

Megfordult, és visszasántikált a lépcsőhöz. Sérült lába ezen az estén különösen fájt.

Mindig ez volt, ha időváltozásra került sor. Heinz komoran elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan szerezte a sérülést. Még a Vörös Ork-hágónál történt, hogy egy bretonniai lovas rátiport a lábára. Heinz véresen feküdt a sárban, de annyi ereje még maradt, hogy alabárdjával megfizessen a lovasnak. Akkor már régóta katonáskodott, de még nem volt ehhez hasonló élménye. Azon a napon nagyon sokat tanult a fájdalomról. Ha visszagondolt a múltjára, mindig megállapította, hogy a zsoldos létnek voltak nagyon jó, és nagyon rossz pillanatai.

Előfordult, hogy eltöprengett, vajon jól döntötte akkor, amikor feladta a szabad vándoréletet, és kocsmárosnak állt. Esténként hiányoztak neki a régi cimborák, a tábortüzek melletti ivászatok, a történetek, amelyeket a katonák egymásnak meséltek.

Tíz éven át volt alabárdos, a Birodalom majdnem mindegyik csatamezejét ismerte.

Idővel őrmester lett belőle, majd a keleti hadjáratban, amelyet Kari Franz vezetett az ork hordák ellen, egészen a kapitányságig vitte. Az utolsó bretonniai hadjáratban sikerült összegyűjtenie annyi pénzt, amennyiből megvehette a Vak Disznót. Engedett Lőtte unszolásának, letelepedett, és megteremtette közös életük alapjait. Régi bajtársai csak nevettek rajta, amikor kiderült, hogy egy markotányosnőt vesz feleségül, de ő csak legyintett. Öt szép évet töltöttek együtt, de Lőttét elvitte a járvány. Heinznek még mindig hiányzott az asszony, sokszor úgy érezte, már semmi sincs, ami miatt Nulnban kellene maradnia. Az egész családja meghalt, és már Lőtte sem élt…

Ahogy felért a lépcső tetejére, ismét hallani vélte a neszezést. Most már egészen biztos volt abban, hogy valami mozgolódik a pincében.

Eszébe jutott, hogy talán szólnia kellene Gotreknek, vagy valamelyik másik fiúnak, de aztán legyintett. Ennyire azért még nem öregedett meg! Segítséget hívjon, amikor valami zajt hall a saját pincéjében? Soha! Mit szólnának a többiek? Biztos kinevetnék.

Elővette az övébe tőzött bikacsököt. Ideges volt; feltámadtak benne az elsatnyultnak hitt zsoldosösztönök, amelyeknek köszönhetően eddig sikerült életben maradnia.

Még mindig nem felejtette el azt az éjszakát, ott a kislevita határ mellett, amikor képtelen volt elaludni, a rossz előérzetek miatt. Felkelt és kiment, hogy leváltsa az őrt.

Az őszem halott volt. Heinznek csak annyi ideje maradt, hogy riassza a társait; mire a többiek feltápászkodtak, a bestiaemberek már meg is indították a támadást. Most is valami olyan bizsergést érzett a gyomrában, mint akkor.

Tétován állt a lépcső tetején. Mégis szólok Gotreknek – gondolta. A kocsmában már csak néhány borbolond maradt, meg az asztal alatt hortyogó részegek, és persze, a fülkékben alvó vendégek. A többiek mind hazatértek.

A neszezés megismétlődött. Mintha karmos tappancsok lépkedtek volna a kövön…

Heinzben feltámadt a félelem. Kiugrott az ajtón, becsukta maga mögött, és elindult a folyosón. Amikor kiért az ivóba, felkiáltott.

– Hol van Gotrek?

Helmut, az egyik izmos fickó, a mellékhelyiség felé mutatott.

*

Slitha feljutott a lépcső tetejére, és kinyitotta az ajtót. Eddig minden rendben. A klán olajozott gépezetként működött. Minden a tervek szerint alakult. Észrevétlenül bejutottak a kocsmába. Most már csak meg kellett keresni, és meg kellett ölni a törpét.

Ilyen egyszerű az egész. Ha találkoznak valakivel? Természetesen végeznek vele.

Bosszús volt. A parancsnoka szokás szerint rá osztotta a nehezebb feladatot.

Pontosan tudták, hogy Jaeger melyik szobában alszik; a parancsnok kijelentette, hogy a fickót ő fogja megölni. Persze, a nagy Chang Squik nem azért beszélt így, mert félt a trollvadásztól, valami más oka volt a dolognak.

Slithát nem érdekelte, hogy egy trollvadászt kell megölnie. Ha végrehajtja a feladatot, nagyobb lesz a tekintélye.

Intett a társainak, hogy menjenek előre.

– Gyorsan! Gyorsan! – suttogta. – Nem érünk rá egész éjszaka!

A bélfutászok nesztelenül végigsiettek a folyosón.

*

Felix és Elissa az ágyon fekve csókolózott, amikor a fiatalember hirtelen összerándult. Valami kaparászást hallott az ablakon túlról. Szelíden eltolta magától Elissát. A lány arcára nézett. A bal oldalon, ahol a diák megütötte, kicsit puffadt volt, de ez sem ártott a szépségének.

– Mi baj? – kérdezte Elissa.

Felix feszülten hallgatózott.

– Semmi – mondta, és visszahajolt a lány fölé.

*

Slitha végigment a folyosón. Már érezte a törpe szagát. Követte a szagnyomot.

Biztos volt benne, hogy az a nyomorult törpe védekezni sem tud majd a mesteri módon és villámgyorsan támadó skavenekkel szemben. Ugyan, mekkora esélye lehet egy ilyen nyomorultnak a felsőbbrendű faj legpompásabb harcosaival szemben? Slitha már-már sajnálta, hogy a skavenvezérek szokásos posztján, a támadó alakzat hátuljában halad; szívesen lett volna az első, aki a törpe testébe döfi a pengét.

Elérték a folyosó végét. A törpe szaga felerősödött. Már nem lehet távol. Slitha szívverése felgyorsult, a farka megmerevedett. Kivicsorította fogait; felkészült a csatára. A szagokból ítélve már a trollvadász közvetlen közelében voltak. A skavenharcosok büszkén csapkodtak a farkukkal, és felkészültek arra, hogy erőfölényüket kihasználva, dicső diadalt arassanak.

Hirtelen vörös köd jelent meg Slitha szeme előtt. Úgy tűnt, egy hatalmas fejsze félbevágta Klisqueek testét, de… Nem, ez nem történhetett meg! Nem vehették észre őket! Lehetetlen, hogy egy ostoba törpe tőrbe tud csalni egy szakasznyi skavent, a gyilkolás mestereit!

Hrishak hirtelen felvisított. Egy hatalmas kéz szorította a nyakát. A koponyáját egy fejsze nyele zúzta be. A levegőben erős félelemszag terjengett.

Klisqueek teste fekete masszává változott – működésbe lépett az Eshinklán oszlató varázslata.

Slitha körbenézett. Egy törpét látott, akinek éppen nekirontott a hat bélfutász. A törpe sápadt, szőrtelen teste szinte világított a feketébe öltözött skavenek között. Slitha látta, hogy a fejsze felemelkedik. Hallotta a csontok roppanását, az agyvelők loccsanását.

– Rám akartatok rontani? – morogta a trollvadász reikspiel nyelven, majd hozzátett valami hörgő törpekáromkodást. Fejszéje vörös rendet vágott a skavenek közé.

Felüvöltött, aztán dalolni kezdett.

Slitha megremegett. Ettől a hangtól még a holtak is felriadtak volna! Mindjárt itt lesz a többi ember, a többi őr! A skavenek elvesztették a meglepetés előnyét. Slitha döbbenten figyelte, ahogy a törpe befejezte a mészárlást. A fejsze kettévágta Snikkitet és Blodge-ot, és…

Slitha látta, hogy egyedül maradt, már csak ő néz szembe a dühös, és hihetetlenül veszélyes törpével. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a trollvadász pillanatok alatt végzett a csapatával. Az Eshinklán orgyilkosai a világ legjobb harcosai, őket senki sem győzheti le! Slitha megfordult, hogy elmeneküljön, de egy szöges bakancs a farkára taposott. A fájdalom könnyei elhomályosították a látását. Mirigyei félelembűzt eregettek.

Az utolsó hang, amit életében hallott, a hatalmas fejsze suhogása volt.

*

Felix mégis uralkodott magán, kibontakozott Elissa öleléséből, és körbenézett. Mi volt ez a hang? Mintha harcolnának odalent… Felismerte Gotrek csatakiáltását. A lány döbbenten nézett rá, még mindig nem igazán értette, miért hagyták abba a csókolózást.

Mondani akart valamit, de Felix szelíden befogta a száját.

– Hallgass! – suttogta a fiatalember. Félelem cikázott benne. Az ablak felől ismét meghallotta a különös zajt. Felült az ágyon, és a sárkánymarkolatos kardért nyúlt.

Lecsúszott az ágyról, és a kardot markolva lekuporodott.

A szájához emelte a mutatóujját, és intett a lánynak, guruljon le az ágyról. Elissa elbizonytalanodva nézett rá, aztán az ablak felé fordult, és felsikított.

*

Chang Squik érdeklődve figyelte, ahogy Noi leereszkedik a kötélen. Büszke volt tanítványára. Noi elkapta az ereszcsatornát, megkapaszkodott, majd úgy mászott le az épület oldalán, akár egy nagy, fekete pók. Savat fröccsentett az ablakot takaró vasrácsra, és úgy feszítette le a megolvadó vasrácsot, mint a legügyesebb betörőmester. Felemelte a kezét, és intett az épület tetején várakozó társainak, hogy követhetik. A skavenek elindultak. Chang, ahogy az egy dicsőséges vezérhez illik, utolsónak maradt. Noi elrúgta magát a faltól, és belendült az ablakon.

*

Egy feketébe öltözött skaven lendült be az ablakon. A padlóra zuhant, de azonnal felpattant, és csapkodó farokkal harci pózt vett fel. Mindkét kezében éles, hosszú, ívelt pengéjű kardot tartott. Felix nem várta meg, hogy a skaven felmérje a terepet, lesből rontott rá. Szikrák pattantak, ahogy a pengék összecsaptak. Felixnek sikerült megvágnia a skaven pofájának egyik oldalát.

– Menekülj, Elissa! – kiáltott fel Felix. – Menj innen? – Azt hitte, a lányt megbénítja a félelem. Elissa elkerekedő szemmel feküdt a szalmazsákon, de hirtelen felpattant.

A skaven eközben Felixre támadt. A fiatalembernek minden ügyességét össze kellett szednie, hogy kitérjen az ívelt pengék elől. Oldalra kapta fejét; a kard fölötte hasított a levegőbe, de szerencsére csak néhány hajszálát metszette el. Ösztönösen visszacsapott; a skaven hátraugrott.

– Felix! – kiáltott fel Elissa.

– Fuss! Hozz segítséget!

Felix a skaven mögé pillantva látta, hogy sötét alakok jelennek meg az ablak előtt.

A lények megpróbáltak bejutni a szobába, de szerencsére akadályozták egymást ebben. Az ablakban féltucat szőrös, sebhelyes skavenpofa látszott. A helyzet nem volt valami rózsás.

– Megdöglesz! Ostoba emberifjonc! – csikorogta a skaven, és előrelendült. A jobb kezében tartott pengével csapott le.

Felix elkapta a csuklóját. A skaven farka a fiatalember lábára tekeredett, megpróbálta feldönteni őt. Felix felemelte kardját, és a markolat végével a bestia füle tövére sújtott. A skaven előrezuhant, de közben döfött. Felix kénytelen volt félreugrani.

A fiatalember a szoba másik falához szorult. A vérző pofájú skaven megpróbált feltápászkodni, de már nem maradt elég ereje. Rózsaszínű habot böfögött fel, és megdöglött. Furcsa bőz töltötte meg a levegőt. A skaven teste bugyborékolni és mállani kezdett.

Felix hallotta, hogy Elissa félrehúzza az ajtó reteszeit. Hátranézett; a lány megfordult, és elborzadva, bizonytalanul pillantott rá, mintha hirtelen nem tudná eldönteni, hogy menjen, vagy inkább maradjon.

– Eredj már! – kiáltott rá Felix. – Hozz segítséget! Itt semmit sem tehetsz.

Elissa kilépett a folyosóra. Felix megkönnyebbült. Most már legalább a lányt biztonságban tudhatta. A padlón heverő skaven felé fordult, de sehol sem látta. Azon a helyen, ahol kimúlt, csak egy tócsányi fekete nyálka csillogott, néhány rothadó rongydarabbal a közepén. Miféle mágiát használnak ezek? – cikázott át Felix agyán a kérdés.

Éles sziszegés figyelmeztette, hogy a veszély még nem múlt el. A szeme sarkából látta, hogy csillogó tárgyak röppennek felé. Előrevetődött, az ágyat vette célba.

Remélte, nem fog leszakadni alatta. A szalmazsákra zuhant, és megmarkolta régi, vörös köpenyét. A szövetet a bal kezére csavarta, amit aztán maga elé tartott. Éppen időben, mert újabb csillogó tárgyak zúgtak felé. A hajítócsillagok a köpeny szövetébe fúródtak. A fémpengék némelyikére vöröses anyagot kentek. Méreg! – gondolta Felix.

Két skaven ugrott be a szobába. Szemkápráztató gyorsasággal indultak Felix felé.

Az embernagyságú patkányok, sárga agyaraikat kivicsorítva támadtak. Felix kétségbeesetten nézett az ajtóra, de tudta, nem érné el anélkül, hogy pengét ne kapjon a hátába.

– Most mit állunk itt? – üvöltött fel Heinz. – Utánam, fiúk! – Pompásan érezte magát, valahogy úgy, mint a régi szép időkben.

*

Felix tudta, hogy vége, számára elérkezett az utolsó menet. Semmit sem tehetett a skavenekkel szemben. Túl sokan voltak, túl gyorsan mozogtak. Ha rajta van a láncinge, talán esélye lehetett volna arra, hogy túlélje a döféseket, de így? Vége volt.

Ellenfelei a győzelem biztos tudatában közeledtek felé. Felix a villogó pengék előtt táncolt, megpróbálta kikerülni a szúrásokat. Valahogy sikerült életben maradnia, csupán néhány kisebb sérülést szerzett. Egyszer csak azon kapta magát, hogy az ágya mellett áll. Hirtelen támadt egy ötlete. Felrúgta a lámpást. Az olaj ráömlött a szalmazsákra, a láng meggyújtotta. A következő pillanatban tűzfal emelkedett Felix és a patkányemberek között. A fiatalember előrenyújt, elkapta a legközelebbi skavent, berántotta a tűzbe. Amikor a teste meggyulladt, a skaven visítani kezdett. A padlóhoz vágta magát, vergődött. Társai hátraugrottak, hogy távolabb kerüljenek a tűztől.

Felix tudta, csupán néhány pillanatnyi időt sikerült nyernie. Már csak egyetlen dolgot tehetett, azt, amire a skavenek a legkevésbé számítottak. Belevetette magát a tűzbe, átugrott a lángokon. A teste, a haja megpörkölődött, de vetődés közben felfedezte a skavenek által alkotott élő falon tátongó rést. Abba az irányba fordult, és kiugrott a folyosóra. Kis híján belecsapódott a szemközti falba. Zakatoló szívvel, lihegve, vérző sebeire ügyet sem vetve rohant a lépcső felé. Úgy futott, mintha a káosz vérebei csaholnának a sarkában.

Az egyik szoba ajtaján kinézett valaki. Felix felismerte a kopasz, hosszú bajszú férfit: Josef Mann báró volt az, a Vak Disznó egyik törzsvendége.

– Mi az ördög történt? – kérdezte a nemesúr bosszúsan. – Mintha valaki természetellenes dolgokat művelne, egy csapat állattal!

– Pontosan erről van szó – rohant el mellette Felix.

A báró meglátta a fiatalembert követő lényeket. Elkerekedett a szeme, a mellkasához kapott, és összerogyott.

*

Chang Squik kinézett a folyosóra, és bosszúsan csapott egyet a farkával. Minden balul sült el. Már abban a pillanatban félrecsúszott az akció, hogy az az ostoba Noi belendült az ablakon. A csapat többi lelkes, vérszomjas tagja követte a balgát; mindenki részt akart magának a diadalból. A nagy sietségben összegabalyodtak a köteleik; ennek pedig az lett a vége, hogy néhányan lezuhantak a mélybe, az életben maradók pedig nem tervszerűen hatoltak be a szobába.

Ez a nagy skaven vezérek sorsa – gondolta keserűen. – Ostobákkal vagyunk körülvéve… Még a legtökéletesebb tervvel sem lehet elérni a célt, ha ilyen marhákkal kell együtt dolgozni. A jelek szerint egyetlen épeszű skaven sem volt a szakaszában.

Nem is csoda, hogy képtelenek voltak végezni, azzal a hitvány emberrel!

Természetesen az is megfordult a fejében, hogy valamelyik riválisa intézte úgy, hogy ilyen kezdőket kapjon erre az akcióra. Igen, egészen biztos, hogy árulást követtek el ellene! Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat.

Eszébe jutott, hogy talán kézbe kellene vennie az irányítást, de aztán letett erről.

Egy ilyen kiváló hadvezér, mint ő, az adott helyzetben akkor jár el a legokosabban, ha áttekinti a helyzetet. Azóta már felriadhattak a kocsmában lakók, a balga skavenek a biztos halálba rohannak. Csak tegyék! Megérdemlik, amit kapnak!

Chang visszasurrant a szobába, a tűzre hajította az ember ruháit, majd kiugrott az ablakon. Elkapta az egyik kötelet, és átmászott az épület másik oldalára. Biztonságban volt. Leült megpihenni, és elgondolkodott, hogyan tegyen jelentést a kudarcról Thanquol szürkelátnoknak.

*

Heinz felnyögött, amikor valami a testének csapódott. Kis híján hanyatt esett.

– Elnézést – mondta egy udvarias hang, amit Heinz nyomban felismert. – Egy kis problémám támadt – tette hozzá Felix Jaeger.

Hajítócsillagok zúgtak el Heinz füle mellett. Csípős füst csapott az orrába. A folyosón közeledő patkányemberekre nézett, és az agyát elárasztotta a düh. Ezek az átkozott skavenek, felgyújtották a Vak Disznót! El akarják venni tőle a kocsmát, a megélhetést! Ezt nem engedheti meg! Előrelendült, de Gotrek megelőzte.

A törpe félretolta Heinzet, és nekirontott a skaveneknek. A kidobóemberek óvatosan követték a trollvadászt. A folyosó túlsó végén megjelentek a külön szobákban a hölgyekkel éjszakázó nemesurak, előkerültek a testőreik is. A skaveneket két oldalról érte támadás – az összecsapás nem tartott sokáig.

*

Felix a tűz mellett, pokrócba bugyolálva ült, és egész testében reszketett. Elissára nézett. A lány rámosolygott. A kidobóemberek és testőrök csatárláncot alkotva vizesvödröket adogattak egymásnak; meg akarták akadályozni, hogy a tűz továbbterjedjen Felix szobájából.

– Nagyon bátor voltál – mondta Elissa őszintén. – Olyan, mint Detlef Sierck színdarabjaiban a hősök.

Felix megvonta a vállát. Több tucat sérülést szerzett, és most már egészen biztos volt abban, hogy a skavenek kifejezetten őt akarták megölni. Nem érezte hősnek magát, de rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. Kinyújtotta a kezét, megérintette Elissa vállát, magához húzta a lányt. Elissa közelebb csúszott hozzá.

– Köszönöm – válaszolta Felix, és úgy érezte, a lány mosolya sok mindenért kárpótolja.

Éjszakai rajtaütés

Félelmetes, ha az emberre ismeretlen, láthatatlan, felkutathatatlan ellenség vadászik, ha olyan lények akarnak végezni vele, akik nem ismerik se a könyörületet, se a félelmet. Legalábbis akkor így gondoltam. A társamnak talán ugyanez járt a fejében, de nem adta jelét. Sőt, mintha kifejezetten élvezte volna a helyzetet. Úgy vélem, ez teljesen természetes, hiszen az volt az életcélja, hogy erőszakos halállal pusztuljon el.

Én viszont féltem. A kocsma elleni támadás után mindig csak az járt a fejemben, hogy az ellenség a közelemben ólálkodik, és támadni fog. Sehogy se bírtam lecsillapodni.

Szerencsére találtunk néhány szövetségest, akik a maguk sajátságos okai miatt úgy döntöttek, a segítségünkre lesznek.

Részlet az Utazásaim Gotrekkel című krónika 3. kötetéből, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

– Mit csinálsz itt, Felix? – Egy árnyék vetődött Felix Jaegerre. Meglepetten kapott a kardja után. Az öléből kicsúszott a könyv, majdnem a tűzbe esett, amikor a férfi megpróbált felállni a bőrborítású karosszékből. Felnézett és megnyugodott; csak a jó öreg Heinz, a Vak Disznó tulajdonosa állt előtte.

Heinz egy korsót törölgetett. Felix felsóhajtott, és egyszeriben érezni kezdte, milyen óriási feszültség tombol benne. Visszaült, és eleresztette a fegyvere markolatát.

– Egy kicsit mintha ideges lennél ma este – mondta Heinz.

– Egy kicsit – bólintott Felix. Gyorsan körbenézett és látta, az öreg zsoldos nem azért állt elé, hogy munkára biztassa. A kocsmában egyelőre nem volt szükség a kidobóemberre. Kora este volt, az asztalok mellett csupán néhányan ültek. A tömeg általában csak sötétedés után csődült be a helyiségbe.

A Vak Disznó valahogy nyugodtabb volt a szokásosnál. Az előző heti skaventámadás óta, az emberek még inkább féltek belépni az ajtaján.

Felix felemelte a könyvet. Detlef Sierck melodramatikus színdarabjait olvasgatta, tulajdonképpen csak azért, hogy elterelje a gondolatait arról a tényről, hogy a patkányemberek a vérét akarják ontani.

– Csendes esténk lesz – jegyezte meg Heinz.

– Gondolod?

– Tudom. – Heinz felemelte az üvegkorsót, a fény felé tartotta, és letörölte róla az utolsó porszemeket is. Visszaállította a kandalló fölötti polcra. Felix észrevette, milyen furcsán csillog az öreg zsoldos tar koponyája. Felsóhajtott, letette a könyvet. Tudta, mi következik; Heinz szeretett társalogni. Arra gondolt, talán Heinz éppen olyan feszült, mint ő. Minden oka megvolt rá, hiszen azok a káoszimádó patkánybestiák kis híján felgyújtották a kocsmát. Napokba tellett, mire helyrehozták a károkat.

– Rosszul megy az üzlet, mióta itt jártak a skavenek – kezdte Felix.

– Majd lesz jobb is. Ugyanez történt, amikor pár hónapja megöltek nálam valakit. A nemesek egy ideig távol maradnak, de aztán visszatérnek. Imádják a szeszt és imádják a veszélyt, márpedig itt mindkettőben részük lehet. Ezért járnak ide. Ma este viszont egyetlen vendégünk sem lesz.

– Miért nem?

– Ma van Verena ünnepe. Ez különleges alkalom Nulnban. Az emberek többsége otthon marad, imádkozik és böjtöl. Verena a város, meg a hozzád hasonló könyvmolyok védőistene, ez a mai pedig az ő éjszakája.

– Biztos jön valaki, aki inni akar.

– Ma este legfeljebb a gépészek céhének tagjai, meg a segédeik akarnak mulatozni.

Verena nekik is védőszentjük. A grófnő nagy ünnepséget rendez számukra a palotájában. Mindent megad nekik.

– Mi oka van a grófnőnek arra, hogy megvendégelje az alattvalóit? – kérdezte Felix. Emmanuelle grófnő nem a bőkezűségéről volt híres. – Azt hittem, nem kedvel minket.

Heinz felnevetett.

– Ezek különleges alattvalók! Ők működtetik a grófnő Gépészeti Egyetemét, ahol gőztankokat és új fegyvereket gyártanak, Emmanuelle katonái számára. Olyan ez, mint a császár által pártfogolt Birodalmi Egyetem, csak kicsiben. Emmanuelle igazán megteheti, hogy évente egyszer vendégül látja, ezeket a nagy tudású polgárokat.

– Telik rá neki, az biztos.

– Gondoltam, örülnél egy szabadnapnak, vagyis éjszakának, amit Elissával tölthetsz. Ma ő sem dolgozik. Úgy láttam, közel kerültetek egymáshoz.

Felix felkapta a fejét.

– Nem tetszik?

– Semmi rossz nincs abban, ha egy férfi és egy nő megkedveli egymást. Csak észrevettem, ennyi az egész.

– Elissa hazament a falujába. Az egyik rokona megbetegedett. Csak holnap jön vissza.

– Sajnálom. Manapság sok a beteg. Vannak, akik már járványról beszélnek. Nos, akkor csak folytasd az olvasást!

Felix kinyitotta a könyvet, de nem lapozott. Meglepte, hogy Heinz ilyen nyugodt, a múltkori támadást követően. 0 maga minden árnyékban ellenséget látott, a vén zsoldos viszont úgy törölgette a korsóit, mintha semmi sem történt volna. Talán a harctéren töltött évek során acélozódtak meg az idegei. Felix irigyelte ezért. A maga részéről minden pillanatban arra számított, hogy a skavenek ismét felbukkannak.

*

Thanquol szürkelátnok a Sikoltó Harangnak támaszkodott, és végignézett a hatalmas csarnokba összegyűlt skavenek tömegén. Érezte a harcosokból áradó erőt és elszántságot. Valamennyien a Skab-klánhoz tartoztak, amelyről köztudott, hogy jobb katonákat nevel, mint bármelyik másik skavencsalád. Jó érzéssel töltötte el, hogy távol került végre a csatornáktól, és ismét az Alantúton, az Alsó Birodalom részeit összekötő járatokban lehet. Jó érzés volt, de most mégsem élvezte a helyzetet, ahhoz túlságosan dühös volt.

Leküzdötte az érzést, és arra gondolt, hogy valahol fent, a felszínen, az emberek megszokott tevékenységeiket végzik: szántanak, üzletelnek, fát vágnak. Gyanútlanok, nem is sejtik, hogy közel már a nap, amikor véget ér fajtájuk uralma, amikor elvesztik a városukat, a Birodalmukat, s a nyakukra rákerül a páratlan, felsőbbrendű skavenek rabigája.

Hiába, még ezek a gondolatok sem vidították fel, a dicső jövő képei sem oszlatták szét dühét. Végighúzta karmát a harang oldalán, kicsalt belőle egy halk hangot. A szekér, amelyen a harang állt, megremegett. A csodálatos fémkupolából áradó mágikus erő kissé lecsillapította Thanquolt, aki arra gondolt, hogy hamarosan ráuszítja roppant seregét az ellenségre. Erre már valóban nem kell sokat várni!

Hirtelen annyi indulat gyűlt össze benne, amennyit már képtelen volt magában tartani. Találnia kellett valakit, akin kitöltheti a haragját.

Chang Squik előtte térdelt, arra várva, hogy döntsön a sorsáról. Thanquolnak majdnem egy teljes hetébe tellett, hogy megtalálja a magát orgyilkosnak nevező hitványt. Chang meg se moccant, a farka se rezdült, de még mindig azokat a szánalmas kifogásokat ismételgette, amelyekkel azt szerette volna megmagyarázni, miért vallottak kudarcot a bélfutászok. Hogyan maradhattak életben a célszemélyek, az az ember és az a törpe miféle gonosz varázzsal pusztította el, a legjobb skaven orgyilkosokat. Chang mellett ott álltak Thanquol hadnagyai, akik az orgyilkos szavai hallatán alig bírták visszafojtani nevetésüket.

Sokezer arc fordult Thanquol felé, mindenki kíváncsian várta döntését. Nem sűrűn fordult elő, hogy a közönséges harcosok végignézhettek egy ilyen ítélkezést. Thanquol végigpillantott a vezérein, akiknek hirtelen elmúlt a jókedvük. Egyikük sem akart a látnok dühének célpontjává válni, de mind tudták, hogy van köztük egy, akinek éppen ez a sorsa.

A szürkelátnok az Idomár-klán, az Eshinklán, a Skryreklán és a Kórságklán képviselőire pillantott. Valamennyien engedelmességgel tartoztak neki, legalábbis addig, amíg megérkezik Vermek Skab hadúr. Márpedig erre nem fog sor kerülni; Vermek Skab sosem jut el élve erre a helyre… A gondolattól olyan izgalom áradt szét a látnokban, hogy megmerevedett a farka.

Ilyen iszonyatos hatalommal rendelkezik, mégsem tud megöletni egy nyomorult törpét!

A düh ismét a gyomrába mélyesztette láthatatlan fogait. Gotrek Gurnisson és az a szánalmas ember, a társa, még mindig élt. Hogyan lehetséges ez?

Úgy érezte, elátkozták. Már a puszta gondolattól megremegett. Nem, a Szarvas Patkány nem vonná meg kegyeit a kiválasztottaktól! Nem, nem ez az oka, hogy a törpe még él.

Az ok nem más, mint az, hogy tehetetlen, ostoba skavenekkel van körülvéve!

Thanquol kivicsorította a fogait. Azok az átkozott bélfutászok cserbenhagyták, szégyent hoztak rá. A törpe és az ember az ő ostobaságuk miatt él. Talán az lenne a legjobb, ha a farkánál fogva felköttetné Changot, és elevenen megnyúzatná… Ettől csupán az tartotta vissza, hogy tudta, ha kiadná a parancsot, az Eshinklán azonnal ellene fordulna.

A pletykák szerint Squik a híres halálmester, Snikch kedvenc tanítványa volt, márpedig emiatt nem lehetett nyilvánosan megszégyeníteni, és nyíltan megbüntetni.

Ám egy patkányt nemcsak egy módon lehet megnyúzni. Chang Squik egy nap még fizetni fog ezért a kudarcért.

Egyelőre egy sokkal fontosabb problémát kellett megoldania: találnia kellett valakit, akin kitöltheti a dühét anélkül, hogy bármelyik klánt, bármelyik nagyobb hatalommal bíró hadvezért magára haragítaná. Dühösen csapkodott a farkával, majd Izak Grottléra villantotta szemét. A hihetetlenül kövér skaven a hordszékén heverészett, amelyet két patkány-ogre tartott a vállán. Az Idomár-klán kapitánya aznap reggel érkezett, ő is részesülni akart a diadalból, amit a nagy támadás fog hozni.

Kíséretével együtt az Alantúton jött, a Szürke-hegyekben lévő Éjhasadékból.

Grottle megpróbálta állni Thanquol lángoló pillantását, de képtelen volt rá.

Elfordította a fejét, és megsimogatta legnagyobb termetű testőrét, egy patkány-ogrét, amely olyan hatalmas volt, hogy még a néhai Csontroppantó is eltörpült volna mellette. A lény élvezettel felüvöltött, amikor Grottle egy kis finomságot, néhány emberi ujjat dobott a szájába. Thanquol úgy döntött, megkíméli Grottle életét. Biztos volt abban, hogy végezni tudna a dagadttal, abban azonban már nem, hogy ki tudná védeni a patkány-ogre testőrök támadását. Egyébként sem hibáztathatta Grottlét a történtek miatt, hiszen ő csak most érkezett.

Tekintetét Szennylaki Hitványra, a Kórságklán egyik alacsonyabb rangú szerzetesére fordította, aki egyedül, a többi skaventől távolabb állt. A szerzetes gennyes zöld szemmel nézett vissza rá. Thanquol azonnal elvetette az ötletet, hogy ezen a fertőzött skavenen tölti ki a mérgét. Tisztában volt azzal, hogy a Kórság szerzetesei őrültek, velük nem volt érdemes ujjat húzni.

Thanquol oldalra fordította fejét. A Kórság szerzetese diadalmasan belefújta orrát a csuhája ujjába. A sorban a következő Félszemű Heskit volt, a Skryreklán torzkőmestere.

Félszemű alacsonynak számított a skavenek között, szinte eltűnt páncélos testőrei között. Thanquol még mindig haragudott rá a csatornában elszenvedett vereség miatt. Gyanította, hogy az ügy hátterében valamilyen összeesküvés lappang.

Az biztos volt, hogy nem a Skryreklán szervezkedett, nekik nem volt szokásuk feláldozni, a jó skavenharcosok életét. Thanquol úgy döntött, a Félszeműt is megkíméli, de nem azért, mert a testőrei a flintáikkal ilyen távolságból akár egy legyet is telibe találnának. Nem, ennek semmi köze sem volt a döntéséhez.

Tudta, hogy ezeket nem büntetheti meg. Túl nagy volt a hatalmuk. A klánjuk túl befolyásos, és különben is, szüksége volt rájuk, az emberek elleni háborúban. Viszont meg kellett ölnie valakit, hogy megszilárdítsa tekintélyét, és kitöltse dühét. Nem hagyhatja ennyiben a dolgot. A skaveneknél ez nem jó megoldás. Példát kell statuálnia!

Sorban végignézett a Skabklán vezérein. Valamennyien jelen voltak, kivéve Vermek Skabot. Mind vörös-fekete ruhát viseltek, és mindegyikük fején ott virított a klánjuk jele, a pofájuk bal felén végighúzódó sebhely. Büszke skavenek voltak, elszánt harcosokat vezettek, de amikor a látnok rájuk pillantott, sietve félrefordították a fejüket. Tudták, mi következik. Még Tzarkual, a viharsárkányok hatalmas termetű vezére sem állta a tekintetét, még ő is lehajtotta a fejét, és úgy állt, mint valami kölyökskaven a tanítói előtt.

Helyes – gondolta Thanquol. Beszippantott egy csipetnyi torzkő-port, és ismét végignézett a vezéreken. Az agyában véres képek jelentek meg. Magabiztos lett, abban a pillanatban úgy érezte, még a Tizenhármak Tanácsának tagjaival is képes lenne szembeszállni. Mint mindig, a por által gerjesztett önbizalom pillanatok alatt elpárolgott, de a káosz által megteremtett erő, továbbra is az ereiben áramlott. Mielőtt az érzés elillant volna, gyorsan kiválasztotta áldozatát. Rámutatott Vágottnyelvűre, a leggyengébb vezérre. Nem azért választotta ki őt, mert tudta róla, hogy Skavenüszökben neki van a legkevesebb pártfogója – nem, ennek semmi köze sem volt a döntéséhez.

– Mulatságosnak találsz valamit, Vágottnyelvű? – kérdezte. – Jól szórakozol?

Vágottnyelvű idegesen megnyalta az orrát. Lehajtotta a fejét, és felemelte a kezét.

– Nem! Nem, felséges úr.

– Ne hazudj! Ha tudsz arról, hogy valaki gúnyt űz a bélfutászokból a kudarc miatt, csak mondd el! Talán érdekes dolgokat hallunk tőled. Beszélj! Rajta! Beszélj már!

A Vágottnyelvű mellett álló skavenek gyorsan félrehúzódtak; megpróbáltak a lehető legtávolabb kerülni halálra szánt társuktól. Vágottnyelvű hirtelen arra eszmélt, hogy húsz lépésnyi körzetben senki sincs mellette. Hátranézett, a menekülés módját kutatta, és segítséget keresett, de még a testőrei is elosontak mellőle. Megvonta a vállát, csapott egyet a farkával, és kardjára tette a kezét. A jelek szerint arra készült, hogy kivonja a pengét.

– Ha a bélfutászok kudarcot vallottak, az azért történt, mert túl ravaszak voltak! – jelentette ki. – Nyíltan kellett volna támadniuk. Meg kellett volna rohamozniuk az ellenséget. Ez a skavenek módszere! Mi így csináljuk a Skab-klánban!

Chang Squik a harcosra nézett. Ha szemmel ölni lehetne, Vágottnyelvű menten összeesik. Thanquol érdeklődését felkeltette a helyzet. Most elkaphatja az orgyilkos farkát, méghozzá anélkül, hogy veszélybe sodorná magát. Úgy döntött, pár percre még életben hagyja Vágottnyelvűt.

– Azt mondod, hogy te jobban el tudtad volna végezni a feladatot, mint az Eshinklánhoz tartozó testvéreink? Azt mondod, neked sikerült volna az, amit az Eshinklán képzett bélfutászai nem tudtak megcsinálni?

Vágottnyelvű összecsattintotta fogait. Mozdulatlanul állt, elgondolkodott a legutolsó kijelentésén. Erezte, hogy a látnok, csapdát állít számára. Ha most nyíltan kritizálja Squi-ket, a legnagyobb bélfutász az ellenségévé válik. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy kést talál a hasában, amikor legközelebb felkel. Másrészt viszont tenni kellett valamit, hiszen magára vonta a látnok figyelmét, és ezzel együtt a haragját is.

Tudta, választania kell: vagy most, rögtön meghal, vagy majd csak egy kicsit később.

Valódi skavenharcosként próbálta megoldani a dolgot.

– Talán – mondta.

Thanquol felnevetett. Szédült a portól, de a hangulata egészen jó lett. A skavenek idegesen együtt nevettek vele.

– Mi lenne, ha te is átmennél az emberek városába, mondjuk egy csapattal, és bebizonyítanád?

– Megteszem, nagyuram – bólintott a vezér megkönnyebbülten. Mégis kapott egy kis esélyt arra, hogy életben maradjon. – Az ellenségeid máris halottak!

Thanquol nem hitt neki, de hallgatott. Átkozni kezdte magát ostobasága miatt.

Hagyta, hogy Vágottnyelvű kibeszélje magát a bajból; ezek után már nem tépheti cafatokra.

Váratlanul futár érkezett. Leborult a látnok előtt, és átnyújtotta neki az emberi combcsontot, amiben az üzenet lapult. Thanquol vidáman nézett rá. A skavenek körében nagy hagyománya volt a hírhozók meggyilkolásának; minden hős ezt tette, ha rossz híreket kapott. Egyelőre azonban nem lehetett tudni, hogy a hírek valóban rosszak-e.

Thanquol kihúzta a levelet a csontból. A pecsétet már feltörték. Nem lepte meg a dolog; Skavenüszöktől idáig minden kém és őrparancsnok megvesztegette a futárt, és mindegyik elolvasta a levelet. Ez is jó régi skavenszokás volt. Thanquolt nem érdekelte a dolog, hiszen ravaszul titkosította a leveleit, hogy illetéktelenek ne olvashassák el azokat.

Végignézett az erős skavenkézzel írott rúnákon. Az üzenet egyszerű volt: „A csomag célba ért.” Thanquol úgy megörült, hogy feledte korábbi haragját, de uralkodott magán, és nem árulta el érzéseit. Végignézett a futáron, elvicsorodott. Meg kellett őriznie a látszatot, példát kellett statuálnia.

– Ezt a levelet felbontották. Áruló! – szólt, és felemelte a kezét. Zöldes fénygömb pattant ki a tenyeréből. A futár felüvöltött és kegyelemért könyörgött, de elkésett. A fénygömbből mágikus fekete csápok nyúltak ki, s mint megannyi inda, körbefonták a futár testét. A csápok hegyes vége felemelkedett, és belefúródott a szerencsétlen skavenbe.

A nyúlványok újra és újra döftek, szúrtak és hasítottak, lemetszették a csontokról a húst, a bőrt. A futár agonizálva visított. A levegőben a félelem bűze összekeveredett a vér illatával.

Egy perccel később egy hústól, zsigerektől, bőrtől megszabadított csontváz állt Thanquol előtt. A csápok visszahúzódtak; a csontváz összeomlott, darabjai a padlóra zuhantak. A skavenek megkönnyebbülten felsóhajtottak; a látnok a jelek szerint kitöltötte mérgét.

Thanquol felemelte mancsát, és csendet parancsolt. A skavenek elhallgattak.

– Baj van, skavenek! Tragikus híreket kaptunk! – mondta a látnok. – A nagy hatalmú Vermek Skab hadúr halott. Egy rettenetes balesetben vesztette életét, amiben komoly szerep jutott egy felajzott számszeríjnak, meg egy megvadult öszvérnek. A hagyomány szerint tíz szívdobbanásnyi ideig tartó néma állással emlékezzünk rá, s kérjük, hogy lelke térjen vissza a Szarvas Patkányhoz!

A skavenek azonnal beszélgetni kezdtek a mellettük állókkal. Csak akkor támadt ismét csend, amikor Thanquol felemelt kezének ujjai között, felvillant valami különös fény. Senki sem akart áldozattá válni, így mindenki elnémult.

– Most pedig felkészülünk a legfontosabb terv következő fázisának végrehajtására.

Skab hadúr hiányában, nekem kell irányítanom a hódító hadsereget!

– Nagy tisztelettel, Thanquol szürkelátnok, de nem így van. Rangidős tisztként nekem kell átvennem a parancsnokságot – szólalt meg Izak Grottle. – Az Idomár-klán komoly összegekkel támogatta, ennek az expedíciónak az elindítását. Majd én gondoskodom arról, hogy ez a sok kincs ne vesszen kárba.

– Ez meg miféle őrültség? – kérdezte Szennylaki Hitvány.

– Ha valaki parancsol ezen a helyen, akkor én vagyok az! A Kórságklán tagjai megtiszteltetésnek tekintik, ha elfoglalhatják az emberek városát. Pompás terveink vannak! Hatalmas terveink! A mi titkos fegyverünkkel meg lehet semmisíteni az embervárost!

– Nem! Nem! Nem értek egyet! – szólalt meg a Félszemű.

– Csak a Skryreklán hadigépeivel lehet győzni, ezért a Skryreklánnak kell vezetnie a sereget. Mivel itt és most én képviselem a Skryre-klánt, én magam leszek a vezér.

– Ez az Idomár-klán jogainak megsértése! – üvöltött fel Izak Grottle. A patkányogrék, ahogy meghallották uruk dühös hangját, bömbölni kezdtek. – Az ilyen lázadást nem tűrhetjük el! Soha! Figyelmeztetlek benneteket, még egy ilyen szó, és a harcosaim azonnal kivégeznek mindenkit!

A Heskit körül álló flintások, azonnal célba vették Grottlét.

– A harcosaid? A harcosaid? Így beszél egy őrült skaven? – kiáltott Heskit. – Milyen jogon merészeled a sajátodnak mondani az én harcosaimat?

– Ne tegyétek próbára a türelmemet – bugyborékolta Szennylaki. – Nem hagyom, hogy két lakájom vitája, elvegye a seregem harci kedvét! Fejezzétek be ezt a vitát, mert megbánjátok! – Fenyegetően felemelte kezét; markában egy kupac mocsok jelent meg. A jelenlévők nem tudták, mi az, de érezték, hogy veszélyes dolog. A Kórságklán tagjai, halálos betegségeket terjesztettek.

Thanquol szürkelátnok kárörvendően figyelte a vitatkozókat. Szívesen végignézte volna, hogy egymásnak esnek, és lemészárolják egymást, de az adott körülmények között ezt nem engedhette meg. Mindegyikükre szüksége volt, az emberváros elfoglalásához. Elérkezett az ideje, hogy közbelépjen.

– Skaven testvéreim! – szólt nyugodt hangon. – Gondolkodjatok! Vermek Skab megérkeztéig a Tizenhármak Tanácsa rám bízta a sereg vezetését. Mivel Vermek Skab sajnálatos módon sosem fog megérkezni, továbbra is én vagyok a fővezér. Ha van köztetek olyan, aki megkérdőjelezi a tanács döntését, az most szóljon!

Csend támadt. Thanquol pontosan erre számított. Épeszű skaven nem szállhatott szembe a tanács akaratával. A faj rettegett uralkodóinak keze messzire elért. Ők sosem haboztak, ha büntetni kellett. Thanquol tudta, azzal, hogy felemlegette a tanácsot, biztosította, hogy a többiek engedelmeskedjenek neki, legalábbis addig, amíg a klánok otthon maradt vezetői nem egyeztetik a dolgot a Tizenhármakkal. A látnok abban bízott, hogy mire ez megtörténik, már térdre kényszerítik az emberek városát.

– Természetesen igazad van, Thanquol szürkelátnok – mondta Heskit. – Csupán arról van szó, hogy mint az alvezéred, kötelességemnek éreztem rendre utasítani a többieket.

– Nem tudom, Heskit miért nevezi magát az alvezérednek, szürkelátnok, amikor mindenki tudja, hogy az irántad érzett tiszteletem végtelen, és mindenben a rendelkezésedre állok – mondta Izak Grottle.

Szennylaki Hitvány titokzatosan köhintett egyet.

– Fáj, hogy azt látom, ezek a semmirekellők az alvezéreid akarnak lenni, látnok. A klánok ereje és a személyes képességeim ismeretében kijelenthetem, hogy itt csakis én lehetek alvezér!

– Még nem döntöttem el, ki lesz az alvezérem. Most visszavonulok, mert el kell gondolkodnom a stratégián. – Thanquol ezzel lemászott a harangszekérről, és elindult.

A skavenek tengere némán szétnyílt előtte. Abban a pillanatban érezte csak igazán, mit is jelent vezérnek lenni.

A vezér én vagyok – gondolta – , a többiek meg csak marakodjanak a koncon. A dicsőség mindenképpen az enyém lesz!

*

Vágottnyelvű lekuporodott kedvenc rejtekhelyén, a fő Alantúttól távol eső keskeny csarnok fölötti barlangban. Ideges volt; tudta, néhány napon belül be kell bizonyítania, hogy képes megölni a törpét, és azt a bizonyos embert. Ha nem teszi, olyan sors vár rá, mint a Skavenüszökből érkezett futárra.

Megremegett, amikor eszébe jutott, hogy a szürkelátnok mit művelt azzal a szerencsétlennel. A látnok hihetetlen erővel rendelkezett, ami nem is csoda, hiszen a torzkő adta neki a hatalmat. Vágottnyelvű tisztában volt azzal, hogy nem rejtőzhet el, mert a látnok bárhol megtalálja, de az ösztöneinek képtelen volt parancsolni. Amikor valami balul sült el, volt valami, ami azt súgta neki, hogy bújjon el, menjen egy eldugott helyre és húzza meg magát. Maradjon nyugton és esetleg kémkedjen, vagy eszelje ki, hogyan álljon bosszút, hogyan támadjon.

Valahol az elméje mélyén gyűlölet tombolt. Tudta, hogy Thanquol kiválasztotta őt, és ezért a legszívesebben bosszút állt volna a látnokon, a nyakába mélyesztette volna a fogait. Az a tény, hogy pontosan tudta, Thanquol miért őt szemelte ki áldozatául, nem segített a dolog elfogadásában. Skaven-ösztönei megsúgták neki, hogy a látnok miért éppen őt választotta ki. A patkányemberek már egészen kicsi korukban megtanulják, kivel nem tanácsos ujjat húzni, hogyan kell felmérni, hogy ki az, akivel szemben semmiféle küzdelemből nem kerülhetnek ki győztesen. Azok, akiknek ezt nem sikerült megtanulniuk, szörnyű halált haltak, és általában a társaik bendőjében végezték.

Bizonyos szinten megértette Thanquolt, felfogta, mit kívánnak a látnok politikai érdekei. 0 volt a legfiatalabb skavenvezér, és neki volt a legkevésbé szilárd a pozíciója.

Úgy került erre a posztra, hogy Vermek Skab kedvence volt, és mindig időben értesítette távoli kuzinját, az ellene készülő merényletekről. Nagyon ügyesen tudott információkat gyűjteni. Egy olyan társadalomban, ahol mindent átitatott az intrika, ez a képesség kifejezetten hasznosnak bizonyult. Most azonban Vermek Skab sem élt már, és Vágottnyelvű gyanította, hogy klántársai nem állnának ki mellette, a látnokkal szemben. Tudta, hogy ezt ebben az esetben még Vermek sem tenné meg, még ő is veszni hagyná.

Ígéretesnek tőnő pályafutása a végéhez közeledett. Tudta, vagy az az eszelős törpe fog végezni vele, akitől a hírek szerint még Thanquol is félt, vagy maga a látnok öli meg, valamiféle mocskos varázslattal. Egyik lehetőség sem tűnt túlságosan vonzónak, de egyelőre semmit sem tehetett.

Közeledő hangokat hallott. Mozdulatlanná dermedt, mert tudta, hogy mások is ismerhetik az eldugott helyet. Csendben kellett maradnia, hiszen számtalanszor előfordult már, hogy egy-egy skavenfalka tagjai egyszerűen megölték és felfalták az egyedül kószálókat. Feszülten fülelt, és bízott benne, hogy meghallja, ha a többi skaven vészesen közel kerül hozzá.

– Legyen átkozott Thanquol szürkelátnok! – hallott egy kiáltást. Felismerte a hangot; Heskit kiáltott, a Felszemű. – Nem hagyta, hogy elfoglaljam az engem megillető helyet, nem hagyta, hogy én legyek a vezér! De hiába, mert a diadal így is az enyém, és a Skryre-kláné lesz!

Vágottnyelvűnek megremegett a bajsza. Tudta, Thanquol örülne, ha a tudomására jutna, miket mond róla Heskit a háta mögött. Figyelmesen hallgatózott, és arra gondolt, talán mégis sikerül majd visszaférkőznie a látnok kegyeibe.

– Igen, igen, nagyurak! Thanquol bolond! Talán a Vermek Skabot ért balesethez is van valamilyen köze.

Vágottnyelvű ezt a hangot is felismerte: Heskit csatlósa, Squiksquik mondta el a véleményét.

– Halkabban! Ne mondj ilyen szavakat. Már sokan próbálkoztak, de a balesetek mindig mással történnek, nem Thanquollal. Talán igaz, amit mondasz, de az is lehet, hogy egyszerűen élvezi a Szarvas Patkány kegyeit!

Tehát még a nagy hatalmú Heskit is félt a szürkelátnoktól. Vágottnyelvűt ez nem vidította fel; még gyengébbnek érezte magát, mint korábban. Az lenne a legjobb, ha sikerülne elérnie, hogy a látnok legyen a pártfogója. De mivel vegye rá erre?

Ezután valami olyasmit hallott, amitől felborzolódott a szőre.

– A távcsikorító felrobbant, de ennek a Thanquolnak démoni szerencséje van. Ő a legszerencsésebb cselszövő!

– Soha, soha többé ne beszélj erről! A távcsikorító rossz volt, ennyi az egész. Ha kiderülne, hogy másról van szó, akkor annak nagyon-nagyon komoly következményei lennének. A másik tervvel mi a helyzet?

– Ó, torzgépészek legnagyobbika! Találtunk egy rejtett járatot, amin keresztül be lehet jutni az emberek közé. Harcosaink készen állnak, hogy megszerezzék az eszközöket, csak a parancsodra várnak. A mai este éppen megfelelne. Az embereket összecsődítették, mind ott vannak az uralkodó nőstényük házában.

Vágottnyelvűnek bizseregni kezdett a talpa. Végre volt valami, amit jelenthetett Thanquolnak! A Skryreklán titokban az emberek kincseinek megszerzésére törekedett. A látnok minden bizonnyal megjutalmazza majd azt, aki megviszi neki ezt a hírt. Vágottnyelvű előrehajolt, hogy lássa is, mi történik odalent. Ahogy megmozdult, kilazított néhány kavicsot. A neszre a Skryre-skavenek felkapták a fejüket, és gondolkodás nélkül előrántották fegyvereiket.

– Mi volt ez? – kérdezte Heskit.

– Nem tudom, legbátrabb vezérem! – mondta Squiksquik. – Gyorsan! Menjünk!

Derítsük ki!

– A vezér helye hátul van. Eredj!

Vágottnyelvű a balszerencséjét átkozta. Most már nem tudhatja meg, pontosan mire készülnek a Skryre-skavenek.

– Talán semmi sincs odafönt, ó, bölcs hadvezér. Talán semmi… Régiek ezek a járatok.

Mozdulatlanul álltak, feszülten figyeltek. Vágottnyelvű remélte, hogy nem néznek fel. Moccanni sem mert, nehogy magára vonja a másik kettő figyelmét. Attól tartott, Heskiték meghallják a szívverését.

A Skryreklán két tagja lassanként megnyugodott. Vártak egy keveset, majd folytatták a tervezgetést.

– Mik a parancsaid, legravaszabb vezérem?

– Megtámadjuk az emberek gőzmasina műhelyét. Ma este, miután elsötétült a hold.

Megszerezzük a fegyvermasináikat, és mindegyiket átalakítjuk. Feljavítjuk a gőzszekereiket, tízezerszer jobbat csinálunk belőlük.

– Legyen úgy, ahogy kívánod, legbölcsebb tudós!

– Legyen! – vakkantott Heskit. Hátat fordított a társának, és elindult.

Vágottnyelvű látta, hogy amint Heskit megfordul, Squiksquik megnyalja kiálló szemfogait. A skaveneknél ez a tiszteletlenség jele volt.

Heskit visszanézett. Squiksquik gyorsan visszahúzta nyelvét, és alázatosan pillantott vezérére.

– Ne ácsorogj itt egész nap! Gyerünk! Gyerünk! Gyorsan! Sok dolgunk van!

Vágottnyelvű elmosolyodott. Nagyon sok fontos dolgot sikerült megtudnia.

*

– Mit akarsz? – kérdezte a látnok. – Azt hittem, felmentél a felszínre, hogy megöld azt a törpét!

– Nem mentem, legbölcsebb látnok! – magyarázta Vágottnyelvű alázatosan. – Elindultam, de útközben egészen véletlenül tudomásomra jutott egy összeesküvés, és úgy gondoltam, ezt az ügyet csakis a nagy Thanquol, a bölcsek bölcse tudja megnyugtatóan elintézni.

– Összeesküvés? Beszélj!

Vágottnyelvű nem tért ki a részletekre, de beszámolt arról, amit kihallgatott.

Thanquol oldalra biccentette a fejét, és dühösen vicsorgott. Csapkodni kezdett a farkával – ez azt jelentette, hogy erős indulatok munkálkodnak benne. Amikor Vágottnyelvű befejezte, a látnok olyan sokáig bámult rá, hogy a fiatalabb skaven már azt hitte, ott helyben utoléri a halál. A látnok azonban semmit sem tett azon kívül, hogy megnyalta a száját, és megérintette szarvas fejét.

– Ügyes voltál, Vágottnyelvű. Elgondolkodom azon, amit mondtál. Készülj fel, hogy azonnal végrehajtsd a parancsaimat!

– Értettem, legtökéletesebb parancsnok!

– És Vágottnyelvű…

– Igen, méltóságos látnok?

– Erről senkinek se beszélj, mert ha megteszed, a lehető legfájdalmasabb módon ér véget az életed!

– Igen! Igen! Így lesz, könyörületes nagyuram!

*

Thanquol elnyújtózott a trónuson, amit az ideiglenes parancsnoki barlangban állíttatott fel magának. Megvakarta hátát, azután a kezére hajtotta szarvas fejét. Az az átkozott Vágottnyelvű mondott valamit, amin érdemes volt elgondolkodni. Tehát, ahogy gyanította, a távcsikorító nem véletlenül robbant fel. Amikor arra gondolt, milyen közel volt hozzá a halál azon a napon, düh és félelem támadt fel benne. Ha Heskit ott áll előtte, ezer cafatra robbantja.

Heskit árulásának hírére, görcsbe rándultak a belei. Megpróbált uralkodni magán, mert tudta, most tiszta fejjel kell gondolkodnia. Félre kellett tennie a dühöt és a bosszúvágyat. Még nem került elég magasra a skavenek között ahhoz, hogy bármit megtehessen. Egyelőre ravaszkodnia kellett. Még nem tudta hogyan, de biztosra vette, hogy megfizet Heskitnek és a híveinek.

Az igazat megvallva számított arra, hogy a Skryreklán tagjai elárulják. Ezek a skavenek bolondjai voltak az új gépeknek, és ha a saját érdekeik úgy kívánták, gondolkodás nélkül elárulták társaikat, becsapták vezetőiket.

De várjunk csak! Vajon lehetséges az, hogy Vágottnyelvű pusztán azért mondta el neki mindezt, hogy elnyerje a kegyeit? Vagy esetleg az ő jelentése is csak valamilyen összeesküvés része? Thanquol szinte azonnal elvetette ezt a lehetőséget. Vágottnyelvű ostoba volt, nem tudott volna kitalálni egy ilyen bonyolult mesét. Ráadásul a saját kémei is azt jelentették, hogy a Skryreklán készül valamire, mert Heskit titokban készenlétbe helyezte harcosait.

Thanquol sorra vette a lehetséges végkifejleteket. A Skryreklán azt tervezi, hogy megtámadja a helyet, ahol az emberek a masináikat tartják. Meg akarják szerezni a gőztankokat és a többi fegyvert. Maguknak! Heskit nagyon jól tudná használni ezeket az eszközöket, sőt, a klán mesterei tovább is tudnák fejleszteni azokat. Sajnos, a skavenek között éppen a Skryreklán tagjai voltak a legkiválóbb gépészek.

Az új fegyverek birtokában a klán megerősödne, talán még a Tizenhármakra is komoly befolyást gyakorolna. A puszta tény, hogy Heskit megszerezte az emberek fegyvereit, nagyban emelné a Skryre-skavenek presztízsét. Még az is megtörténhet, hogy őt, a látnokot visszarendelik Skavenüszökbe, és Heskitet ültetik a fővezér trónusára. Erre nem kerülhet sor! Egy ilyen bolond, mint Heskit, pusztulásba vezetné a hadakat. Egy ilyen háború irányításához egy géniuszra van szükség – egy valóban bölcs skavenre. Thanquol a népe érdekében kötelességének érezte, hogy a helyén maradjon.

De vajon mit tehetne? Heskit túl erős és túl hasznos ahhoz, hogy egyszerűen végezzen vele. Nem vonhatja felelősségre az árulás miatt sem, hiszen mindent tagadna, és csakis Vágottnyelvű szava állna, az övével szemben. Ha lelepleződne, új tervet eszelne ki a gőzgépek megszerzésére, és akkor indítaná el saját hadjáratát, amikor ő, a fővezér, más dolgokkal foglalkozik.

Thanquol elátkozta Heskitet, és az egész áruló klánt. Miért éppen most történik ez?

Most nem pazarolhatja ilyen ügyek megoldására a bölcsességét, most sokkal komolyabb dolgokkal kell foglalkoznia: azt kell kitervelnie, hogyan foglalják el az emberek városát, és hogyan öljék meg Gotrek Gurnissont és Felix Jaegert.

Várjunk csak! Talán ez a megoldás. Talán a Szarvas Patkánynak köszönhetően, két legyet üthet egy csapásra. Pompás ötlet körvonalazódott a fejében. Mi lenne, ha két ellenségét fegyverként használná Heskit ellen? Mi lenne, ha egyszerűen a tudomásukra hozná, hogy a Skryreklán hol és mikor készül lecsapni? Akkor aztán a törpére és a társára bízhatná, hogy megölje Heskitet.

Igen! Igen! A trollvadász dicsőségre vágyik, és nem léphet kapcsolatba az emberek hatóságaival, hiszen maga is törvényen kívülinek számít. Egyedül lesz, vagyis a társával, de ketten is meg tudják majd fékezni Heskitet. Még arra sem fognak rájönni, hogy valójában bábok, egy látnok játszmájában.

Az ő keze akkor is tiszta marad, ha valami balul sül el. Soha, senki nem jön majd rá, hogy ő súgott a trollvadásznak. Minden oldalról lefedezi magát; őt nem érheti baj.

Akkor sem lesz gond, ha a törpe és a társa győz, de akkor sem, ha mindketten elpusztulnak. Ha győznek, megállítják Heskitet, ha veszítenek, két komoly ellenségtől sikerül megszabadulni.

Thanquol felszippantott egy csipetnyi torzkő-port, és elégedetten elvigyorodott. Ez aztán a tökéletes terv! Ravasz.

Ügyes. Valódi skavenmunka! Ismét sikerült bebizonyítania, hogy méltán nevezik zseninek.

Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan hozza a törpe tudomására Heskit tervét. Ezt sem lehet olyan egyszerűen megcsinálni: az a két ostoba nem tudhatja, hogy éppen leggyűlöltebb ellenségük segít nekik.

*

– Üzenet, uram – mondta a maszatos arcú kisfiú. Egyik kezében egy levelet tartott, a másikat pénzért nyújtotta.

Felix lenézett rá és eltűnődött, vajon miféle csapdába akarják belerángatni. A nulni koldusok pénzért bármire képesek voltak, és ezer trükköt alkalmaztak, egy kis kereset reményében.

Esteledett, már felgyújtották a lámpákat, de a jelek arra vallottak, hogy a Vak Disznó ezen az estén, valóban nem fog megtelni.

– Mi ez? Nem úgy nézel ki, mint a futárok.

– Nem tudom, uram. Egy furcsa külsejű úr adta ide ezt a papírt. Adott egy rézgarast is, és azt mondta, hogy még egyet kapok, ha átadom a levelet annak a magas, szőke szőrű embernek, aki kidobóként dolgozik a Vak Disznóban.

– Szőke szőrű?

– Elég furcsán beszélt, uram. És furcsának is látszott. A szaga is különös volt.

– Ezt hogy érted?

– A hangja magas volt. Szerzetesi csuhát viselt, a csuklyája eltakarta az arcát.

Régen lehetett, amikor azt a csuhát kimosták… Olyan szaga volt, mintha kutyák, vagy valamilyen prémes állatok vackáról lopta volna. Tudom, mert nekem is van egy kutyám, Uffie-nak hívják, és…

– Most talán hagyjuk a kutyádat. Mit vettél még észre?

– Az az ember elég furcsán járt. Görnyedten.

– Mint egy vénember?

– Nem, uram, nem lehetett vén, mert gyorsan mozgott. Inkább olyan volt, mint a nyomorék koldusok, bár nyomorék se lehetett, mert gyors volt… Nem is tudom. De van még valami.

– Micsoda?

– Hát, ahogy elment, amikor hátat fordított nekem, mintha egy kígyót láttam volna a csuhája alatt. Ott tekergett a lábai között, a földön.

– Nem lehet, hogy az egy farok volt? Nem hasonlított egy patkány farkára?

– De igen, uram. Talán. Lehet, hogy egy elfajzottal beszéltem, uram? – kérdezte a kisfiú elborzadva.

– Lehetséges. Hol találkoztál ezzel a koldussal?

– A Vak-sikátorban. Alig öt perce. Azonnal ideszaladtam, mert meg akarom kapni azt a rézgarast, amit adsz.

Felix odadobott a fiúnak egy rézgarast, és kivette kezéből a levelet. A helyiség túlsó felében szunyókáló törpére nézett. Gotrek felpillantott rá.

– Mi az, emberifjonc?

– Elmondom, de most induljunk!

*

– Nincs itt semmi, emberifjonc – mondta Gotrek, ahogy végignézett a sikátoron.

Megrázta fejét, és végighúzta kezét a hajtaréján. – Szagot se érzek.

Felixnek fogalma sem volt arról, hogyan akar a törpe bármiféle különleges szagot érezni a bűzös sikátorban, de nem kételkedett abban, hogy Gotrek erre is képes. A trollvadász már számtalanszor bebizonyította, hogy érzékszervei élesebbek, mint bármelyik emberé. Felix a kardja markolatán tartotta a kezét. Amióta átvette a gyerektől a levelet, csapdát szimatolt, de eddig egyetlen árulkodó jelet sem talált. A skaven, ha egyáltalán skaven volt, kiválóan időzített, és volt ideje arra, hogy eltűnjön.

Felix még egyszer végignézett a sikátoron. Nem sok látnivaló akadt: repedezett, eső– és szélmarta falak, szemétkupacok.

– Ez a sikátor a Labirintusba vezet – állapította meg Gotrek. – Ott legalább húsz helyen le lehet jutni a csatornákba. A barátunk már messze jár.

Felix fontolóra vette, hogy nekivág a szűk sikátorokból álló Labirintusnak, de gyorsan letett a dologról. Oda még nappal se szívesen ment volna be, nemhogy így, sötétedés után, amikor gyanítani lehetett, hogy skavenek ólálkodnak a közelben.

Megvonta a vállát. Hiábavaló próbálkozás lenne; Gotreknek minden bizonnyal igaza van, a skaven azóta már a csatornákban jár.

Visszament a kivilágított utcára, és megállt az éjjel-nappal nyitva tartó zálogház előtt. A lámpás alatt szétnyitotta, és ismét elolvasta a furcsa kézírással íródott levelet.

A betűk első ránézésre jobban hasonlítottak a törpék rúnáira, mint a birodalmi ábécére; a szöveget reikspiel nyelven írták, de tele volt helyesírási hibákkal.

Barátajim. Vigyázzatok! Gonosz patkányemberek, a skavenek Skryre-klánjának taglyai – a himlő verje ki őket, főlleg azt az átok-falyzat fél szemő heskitet, ezek aszt tervezik, hogy megtámadják a hejet, ahol az emberek a gőzmasináikat tartyák, este, amikor már nem lesz hold. El akarják lopni a titkaitokat, mert a saját céljaikat akarják elérni. Csakis! Állítsátok meg őket, mert különben egy lépései közelebb lyútnak ahhoz, hogy meghodiccsák a ti felszínen lévő világotokat.

Egy barát.

Felix a törpe kezébe nyomta a levelet. Gotrek is elolvasta a szöveget, majd összegyűrte a lapot.

– Ez csapda! – horkantott fel.

– Lehet. De ha az, akkor miért nem támadnak ránk?

– Ki tudja, mi jár a patkányok fejében?

– Talán nem mindegyik skaven ellenség. Lehet, hogy vannak köztük olyanok, akik segíteni akarnak nekünk.

– Az is lehet, hogy a nagyanyám elf volt.

– Jól van. Talán az egyik csoportjuk a másik ellen fordult, és az egyik banda velünk akarja kinyíratni a másikat.

– Miért nem intézik el ők maguk a saját ügyeiket?

– Nem tudom. Csak hangosan gondolkodtam. Ma este Verena ünnepe van. A Gépészeti Egyetemen alig lesznek, mindenki részt akar venni a lakomán, amit Emmanuelle rendez a mesterek tiszteletére. Talán figyelmeztetnünk kellene az őrséget.

– És mit mondanánk a katonáknak, emberifjonc? Azt, hogy a skavenek levelet küldtek nekünk, figyelmeztettek minket, hogy egy másik skavenbanda be akar törni a grófnő különleges fegyvertárába? Talán elfelejtetted, mi történt a múltkor, amikor figyelmeztetni akartuk az embereket a skavenek jelenlétére?

– Vagyis azt mondod, hogy semmit se tegyünk?

– Dehogy mondok ilyet! Én azt mondom, próbáljuk meg egyedül elintézni az ügyet, és ne számítsunk külső segítségre.

– És ha csapdába csalnak minket?

– Ha csapda, akkor csapda. Sok skaven megdöglik ma éjjel.

– És talán mi is odaveszünk…

– Hősi halált halunk.

– Jobb lenne, ha előtte még visszamennénk a Vak Disznóba. Heinz hiányolni fog minket.

*

– Átadtad a levelet? – kérdezte Thanquol szürkelátnok.

– Igen. Igen, legbölcsebb vezér! – mondta Vágottnyelvű.

– Helyes. Most elmehetsz. Állj készenlétben, várd a parancsaimat. Ha bárki megkérdi, mit csináltál a felszínen, mondd azt, hogy a törpe után kémkedtél, mert meg akarod ölni. Egyébként ez az igazság, nem?

– De igen, legagyafúrtabb bölcs!

Thanquol elégedetten dörzsölte össze a kezét. Egy percig sem kételkedett abban, hogy az ostoba törpe és a szőrtelen majom, belesétál a ravaszul felállított csapdába.

Azt a tökéletesen megszerkesztett üzenetet, senki sem találná gyanúsnak. Most már csak várnia kell. Heskit terve kudarcba fog fulladni, ez már egészen biztos.

*

Heskit büszkén tekintett végig katonáin. A torztűz-vetők ellenőrizték jókora, veszélyes fegyverüket; pontosan azt tették, amit a kiválóan képzett, ügyes skavenharcosoktól el lehetett várni. A kisebbik megnézte, hogy a cső töltve van-e, míg a másik, a baleset elkerülése érdekében, a mennyezet felé fordította a löveget.

Az izzadó rabszolgák megpihentek. Levegő után kapkodtak, a nyelvük lógott a nehéz munkától. Keményen dolgoztak, hogy előkészítsék az éjszakai akciót. Sok-sok órát töltöttek azzal, hogy elcsalják erről a helyről a csatornák őreit, és megépítsék a szerkezeteket. A rámpák a helyükre kerültek, minden és mindenki készen állt arra, hogy átfúrják a falakat, és a járaton keresztül bejussanak az emberek házába.

Heskit szakértő szemmel vizsgálgatta a munkájukat. Kadétsága idején a pompás skaven csatahajók építésére felügyelt, pontosabban az állványzatok építését ellenőrizte. Azok az állványok ritkán dőltek össze. Heskit mindig büszke volt erre, és tudta, az éjszakai akciót követően, még nagyobb elismeréssel fogják emlegetni a nevét. Ezzel a találmánnyal Mekriten, a távcsikorító feltalálóján is túltesz majd; ez a találmány fontosabbnak fog bizonyulni, mint Ők hordozható kínzómasinája. Ezt az éjszakát követően birtokába kerülnek az emberek legféltettebb titkai. Mindent át fog tanulmányozni, és addig fejlesztgeti a gépeket, míg tökéletessé nem teszi valamennyit.

Tudta, jól időzített. Ezen a napon odafent Verenát ünneplik. Az emberek csökkentik az őreik számát, és a szolgálatban lévők is részegek lesznek. Nem lesz nehéz dolga az Eshinklán orgyilkosainak, akik majd felmennek, és végeznek velük. Ha ez megtörténik, bele lehet kezdeni a nagy terv végrehajtásába.

Egy méregszél-fúvó harcos viharzott el mellette, az arcát fémes gázmaszk takarta.

A maszk lencséin keresztül látni lehetett, milyen elszántan villog a szeme. A mérgesgázt tartalmazó tartályt a melléhez szorította, úgy védelmezte a saját testével, mint anyamadár a fiókáit.

Heskit időmérője tizenháromszor pittyegett. Megfogta a láncot, és előhúzta zsebéből a díszes rézszelencét. A füléhez emelte, és elégedetten hallgatta a ketyegést.

Felnyitotta a tetejét, a lapjára pillantott, amelyen egy parányi skaven szaladgált. A kicsi géplény lábai szívverésenként mozdultak egyet, hosszú farka és a kezében tartott kard, tizenhárom órát mutatott.

Heskit megfordult, és jelt adott a művelet megkezdésére.

*