Felix végignézett az Egyetem épületén, amely inkább erődre, mint tanintézményre hasonlított. A sarkain magas, széles tornyok álltak, a földszinti ablakokat rács fedte.

Egyetlen bejárata volt, a boltíves kapu, amelyen egy lovasszekér is könnyedén begurulhatott volna.

Halk puffanást hallott, amiből arra következtetett, hogy Gotrek megérkezett, és hasra esett valamelyik virágágyásban. A törpe elfojtott hangon káromkodott.

– Hallgass már el! – pisszegett rá Felix. – Nem lenne szabad itt lennünk.

Így is volt. Ebbe az épületbe kizárólag a gépészek és mérnökök céhének tagjai, a segédjeik, valamint a birodalmi hadsereg tisztjei léphettek be. Az illetéktelen behatolók Emmanuelle hírhedt börtönébe kerültek.

– Az őrök részegek, már semmit sem vesznek észre, emberifjonc. Szégyen, de mit várnánk tőlük? Hiszen csak emberek!

Felix felemelte kezét, és lerántotta köpenyét a falról. A szövetre széles lyukakat hasítottak a fal tetején elhelyezett üvegdarabok és szegek. A köpeny új volt, de Felix inkább ezt áldozta fel, mint hogy szétvágassa a kezét. A vaskapu melletti őrbódékra nézett, és megállapította, hogy Gotreknek igaza van.

Az egyik őr úgy berúgott, hogy eszméletlenül feküdt a bódéja mellett. Felixnek feltűnt, milyen furcsa pózban hever. Odalépett hozzá, és megpillantotta a többi őrt.

Vajon mennyi az esélye annak, hogy mindannyian eszméletlenre itták magukat? Felix még közelebb lépett, és az, amit látott, arra ösztönözte, hogy kivonja a kardját.

Az őrök nem részegek voltak, hanem halottak. Mindegyik egy-egy vértócsa közepén feküdt. Egyikük hátából egy kés nyele állt ki. Felix lehajolt, megvizsgálta a fegyvert, és megállapította, hogy azoknál a skaveneknél látott hasonló szerszámot, akik rátámadtak a Vak Disznóban.

– Úgy látom, a barátunk igazat mondott – súgta oda Gotreknek.

– Akkor ideje, hogy odabent is szétnézzünk.

– Ettől féltem!

*

Heskit a testőrei között lépdelve végigsietett az Egyetem folyosóján. A hely érdekes volt. Ismerős tárgyakat látott: olvasztókemencéket, szerszámokat, csupa olyan holmit, amilyet a világ valamennyi gépésze ismer és használ. A levegőben égő faszén és olvadt fém szaga terjengett. A skavenek megszállták a folyosót, menet közben minden mozdítható tárgyat magukhoz vettek. Heskit remélte, hogy a segédje, Squiksquik bejutott a központi fegyvertárba, abba a helyiségbe ahol az emberek, a legértékesebb holmikat tartották.

Jobbra egy hosszú állványon új típusú muskétákat látott. Odafutott, leemelte az egyiket. A fegyveren látszott, hogy teljesen új, még nem is készült el egészen. A cső végére rézdrótot tekertek, a tetejére egy apró teleszkópot erősítettek. Heskit megállapította, hogy a szerkezetben nincs semmi igazán különös, a testőrei sokkal jobb fegyverekkel rendelkeznek. Az emberek a torzkő-por ereje nélkül sosem lesznek képesek olyan távolra hordó, olyan nagy erejű muskétákat készíteni, mint a skavenek.

Bízott benne, hogy a többi fegyver érdekesebb lesz, és talál majd valami olyasmit, ami miatt érdemes volt végrehajtani az akciót.

– Legdrágább uram, erre gyere! – mondta Squiksquik. Heskit végigsietett a hosszú folyosón, és belépett az egyik műhelybe. Az orgonaszerű fegyver, amit ott látott, már sokkal inkább tetszett neki. Ezért megérte eljönni idáig. Végighúzta kezét a hideg fémcsöveken. Igen, ezt érdemes elvinni!

Szemügyre vette a csöveket forgató elsütő szerkezetet. Nagyon okos! Kíváncsi volt, hogy ezek a fémcsövek kibírják-e a torzkő-por erejét. Valószínűleg nem, de ha esetleg torzkő-por és ólom ötvözetéből készült csöveket használnak, minden rendben lesz.

Szerette a kísérletezést, általában sikerrel járt. A veszélyeket is vállalta; már nagyon hosszú ideje nem történt baleset, azóta, hogy az egyik gépesített ágyúja felrobbant, és megölte tíz harcosát.

– Gyorsan! Gyorsan! Vigyétek! – parancsolt rá Squiksquik-re. A rabszolgák előrerohantak, és elgurították a fegyvert. Heskit elégedett volt.

Továbbment a folyosón és kíváncsian várta, milyen érdekességeket fog még találni.

*

Felix lenyomta a kilincset. Abban reménykedett, hogy az ajtó zárva lesz. Tévedett.

Belépett. Az orrát ismerős szag csapta meg. A bűz a nedves állatszőr és a csatorna szagának keverékére emlékeztetett. Semmi kétség, a skavenek már megérkeztek.

– Talán mégis szólnunk kellene az őrségnek – súgta oda Gotreknek.

– És mit mondanánk? Talán azt, hogy véletlenül betörtünk a fegyvertárba, és skaveneket láttunk? Nem, bocsánat, mi semmit sem akartunk ellopni, csak éppen bekukkantottunk. Dicső módon szeretnék meghalni, nem akarom bitón végezni.

Márpedig a tolvajok oda jutnak.

– Akkor talán nem kellene itt lennünk – mormolta Felix. Már bánta, hogy beleegyezett az eszelős akció végrehajtásába. A levél elolvasása után még lelkes volt, le akart csapni a skavenekre, de most már őrültségnek tartotta az egészet. Semmi keresnivalójuk nem volt ezen a helyen, ráadásul pillanatokon belül vad skavenharcosokkal találkozhattak. Segítséget senkitől sem várhattak, és ha esetleg valami csoda folytán életben maradnak, még mindig fennállt az a veszély, hogy felkötik őket, ahogy a tolvajokat és a kémeket szokás.

– Egész éjjel ott akarsz állni, vagy elindulunk végre? Felix lassan elindult. Minden pillanatban arra számított, hogy penge döfődik a bordái közé.

A folyosó hosszú volt és sötét. Felix bánta, hogy nem hoztak magukkal lámpást, de aztán arra gondolt, hogy a fény csak elárulná őket, odacsalogatná hozzájuk a skaveneket.

Gotrek előrefurakodott, és fejszéjét felemelve, határozottan lépkedett. Felix nem tehetett mást, követte a törpét. Valahogy nem volt kedve egyedül maradni a sötétben.

*

– Van egy kis gondunk, legbölcsebb vezérem – mondta Squiksquik halkan.

Heskit megfordult, és a szárnysegédjére nézett.

– Gond? Milyen gondunk lehet, Squiksquik? Beszélj!

– Quee felügyelő úgy gondolja, hogy most, miután látta a gőztankot, lesznek bizonyos gondjaink. Azt mondja, az állványzat nem elég erős, nem bírja el ezt a súlyt. Talán nem lenne bölcs dolog levinni a tankot a csatornába.

– Mondd meg Quee felügyelőnek, oldja meg a problémát, különben egy nála rátermettebb skavent állítok a helyére! Meg kell szereznünk a gőztankot!

Tanulmányoznunk kell a belsejét. Meg kell tudnunk, hogyan működik. A Skryreklánnak szüksége van erre a fegyverre!

Heskit felmászott a tankra. A skavenek zöldesen világító torzkő-lámpásokat helyeztek el a falakon, hogy jobban lássák, mit csinálnak. Ahogy feljutott a gépezet tetejére, Heskit farka megmerevedett. Csípőre tette a kezét, kihúzta magát, és végigtekintett a csarnokon.

A terem, ahol a gőztankokat építették, egyszerűen lenyűgöző volt. A munkapadokon gondos kézi munkával elkészített alkatrészek hevertek, a falakra tervrajzokat tőztek. A mennyezet alatt csőrlöket és csigákat látott, kábeleket és köteleket, amelyek segítségével a helyükre lehetett juttatni az egyes alkatrészeket.

Minden olyan bonyolult és kusza volt, hogy a látvány boldogságot gerjesztett a skaven szívében.

A közelben egy részben összeszerelt gőztank állt, amely úgy nézett ki, mintha egy leviatán félig felfalt teteme lenne. Fölötte körfolyosók simultak a falakhoz, ahonnan a mesterek figyelemmel kísérhették és irányíthatták a munkásokat. Heskit megállapította, hogy van egynéhány dolog, pár ötlet, amit a skavenek is hasznosíthatnak.

Megfordult, és vizsgálgatni kezdte a hatalmas gépszörnyet. A gőztank csodálatos volt. Heskit végighúzta kezét a fémlemezeken. Felgyorsult a szívverése az izgalomtól.

Már látta magát, ahogy egy ilyen masina belsejében ül. Persze, az övé nagyobb és jobb lesz ennél, torzkő-porral működik majd, és torztűz-vetőkkel fog rendelkezni, nem egyszerű ágyúval. Minden lepattan majd a burkolatáról. A nyílvesszők széttörnek rajta, a muskétagolyók meg se karcolják. Az ellenségei véres masszává válnak előtte.

Lesz egy periszkópja, amin keresztül nyugodtan figyelheti az ellenséget. Az orrát se kell majd kidugnia, úgy haladhat a csatatéren. Ezeket az ostoba kerekeket lecseréli lánctalpra, és így bármilyen terepen elboldogul majd.

Néhány ilyen masinával a skavenek az egész világot meghódíthatják. Ha ez sikerül, akkor azt egyetlen skavennek, neki, Heskitnek köszönhetik majd!

*

Felix egy tágas udvart látott, amelynek a közepén egy jókora gödör tátongott. A gödörből ismerős csatornabűz áradt. Az udvart kísértetiesen remegő, zöldes fények világították meg. A fénykörökben patkányemberek sürgölődtek, fáradhatatlanul járkáltak a gödör, és az egyik épület között. Ládákat, masinák alkatrészeit cipelték a vállukon. A jelek szerint éppen kifosztották az épületet. Felixnek fogalma sem volt, mit tehetne; harcra nem is gondolhatott, a skavenek túl sokan voltak.

*

Heskit bemászott a gőztankba, és végigpillantott az irányítókarokon. Az ülést ember számára tervezték. A fülke nagy részét a hatalmas ágyú, meg egy tartályszerűség foglalta el. Semmi kétség, ez a tartály szolgáltatja az energiát, ebből jön a gőz. A vezérlőkarok nagyon egyszerűek voltak, Heskit hamar megértette, melyik mire való. Ezzel lehet előremenni, ezzel hátra. A felesleges gőzt ki lehet ereszteni; a fütty minden bizonnyal megrémíti majd az ellenséget. Ezzel a kis kerékkel lehet kormányozni a tankot, ezzel a másikkal meg azt lehet beállítani, merre mutasson az ágyú csöve… Egyszerű volt, nagyon egyszerű.

Hirtelen pontosan tudta, mit akar csinálni. Senki sem állíthatta meg. Elviszi ezt a tankot, tesz vele egy próbakört, csak a biztonság kedvéért, hogy lássa, valóban működik. Így legalább nem kell odavontatni a gödörhöz, saját kerekein fog legurulni a rámpán, egészen a csatornák mélyére.

Parancsokat vakkantott, magához rendelt két rabszolgát, és utasította őket, hogy hordjanak fát a forralótartály alá. Néhány perccel később, a tartályban elegendő gőz gyűlt össze. Heskit meghúzta a kart. A gőztank elindult.

Felix furcsa hangot hallott a távolból – mintha egy sárkány köszörülte volna a torkát.

– Olyan, mint valami szörny – súgta oda Gotreknek.

– Inkább olyan, mint egy gőzgép. Nézzük meg!

Felsiettek a lépcsőn, és kijutottak az udvar fölötti körfolyosóra. Találtak néhány őrt, skaven pengék végeztek velük. Felix készenlétben tartotta a kardját. Tudta, bármelyik pillanatban összefuthatnak a skavenekkel, olyan gyilkosokkal, amilyenek rátörtek a szobájában, amikor Elissával csókolózott.

Mámorító volt a sebesség; Heskit még soha életében nem érzett hasonlót.

Bármilyen akadályon képes lett volna keresztültörni. Ezzel a tankkal bármilyen ellenséget le tud majd győzni! Hatalmas seregek jelentek meg lelki szemei előtt, skavenharcosok tömegei, akik előtt lánctalpas, torzkővel működtetett tankok gurultak.

Ilyen eszközökkel, és persze a vad skavenharcosok segítségével, a Skryreklán meg fogja hódítani a világot. Akkor pedig ő, Heskit, megkapja a jutalmat, ami kijár neki.

Már alig várta, hogy erre sor kerüljön.

Felnézett, hogy lássa, merre tart. Ugyan mit keres az az ostoba méregszél-fúvó harcos a tankja előtt? És miért vág ilyen kétségbeesett képet?

Felix kilépett a nagy csarnok fölötti körfolyosóra. Odalent skavenek nyüzsögtek. A csarnok közepén egy csillogó, új gőztank állt. A kéményeiből füst tört felfelé. A jármű elindult, felgyorsult, és elgázolta az útjában álló skavent. A patkányember elejtett valamit: egy üveggömb gurult ki a kezéből.

A gömb széttört, a belsejéből zöldes gáz gomolygott. A felhő elért néhány skavent, akik azonnal a torkukhoz kaptak, és vért köhögve elterültek a földön. Rángatóztak, egész testük megfeszült, a jelek szerint fuldokoltak.

Felixnek eszébe jutott az, amit Gotrek mondott a skavenek gázfegyvereiről, és még jól emlékezett arra az esetre, amikor ellenük vetettek be ilyen eszközt a csatornában.

Azt sem felejtette el, mit tanácsolt a trollvadász. Ilyenkor rá kell vizelni egy kendőre, és azt kell a szánk, az orrunk elé tartani… Felixnek valahogy nem volt kedve kipróbálni a trükköt. Szerencsére a gáz nehezebb volt a levegőnél, így nem emelkedett fel túlságosan. A felhő lassan szétfoszlott.

*

Heskit nem tudta eldönteni, hogy haldoklik-e. Talán sikerült időben visszafojtania a lélegzetét. Nem tudta. Szeme könnyezett a gáztól. A két rabszolga gurgulázva vergődött mellette. Lassanként megnyugodott, nem érzett fájdalmat. Ezek szerint még időben észrevette a veszélyt, visszafojtotta a lélegzetét. Még jó, hogy nem kiáltott rá a rabszolgákra, nem figyelmeztette őket – akkor ki kellett volna fújnia a drága levegőt.

Skavenmódra gondolkodott, csak magával törődött, ezért menekült meg.

Könnyező szemmel nézett ki a zöldes felhőbe, és megpróbálta oldalra kormányozni a tankot. Valami a kerekek alá került; mintha éles, fájdalmas kiáltást hallott volna.

Nem foglalkozott a dologgal, csak az érdekelte, hogy életben maradjon. Ez volt a legfontosabb.

Úgy érezte, szétreped a tüdeje. A szíve háromszor gyorsabban vert a szokásosnál.

Már csak az számított, hogy a lehető leghamarabb tiszta levegőhöz jusson, és megússza az átkozott méregszél-vető, alattomos támadását.

Riadt hangokat hallott, a skavenek parancsokat kiáltoztak, felemelték fegyvereiket.

– Megtámadtak minket! – hallatszott Squiksquik hangja.

A következő pillanatban lövedékek koppantak a tank oldalán. Heskit megértette, a többiek őt nézik ellenségnek.

*

Felix értetlenül figyelte a mészárlást. A gáz több tucat skavennel végzett, az életben maradt patkányemberek, támadást indítottak a tank ellen. Voltak olyan skavenek, akik hosszú csövű muskétákat használtak, két furcsa öltözetű patkány pedig egy különös fegyvert fordított a tank irányába.

Lehetséges volna, hogy maradt odalent néhány ember? Ők indították be a tankot?

Talán csak egy magányos hősről van szó, aki most az életéért küzd… Felix megfordult, hogy kikérje a trollvadász véleményét, ám Gotrek már nem volt mellette.

Felix sejtette, hová ment.

A két skaven beállította a különös fegyver csövét. Az, amelyik egy hordót cipelt a hátán, lekuporodott, a másik pedig oldalra fordította a hordóhoz rögzített csövet.

Hirtelen zöldes lángnyelv tört elő a fegyverből. A tűz végignyalta a tank oldalát, rátapadt a fémlemezekre, és olyan éles fénnyel világított, hogy Felix gyorsan visszahúzódott a függőfolyosóról. Elkésett – néhány skaven észrevette, és feléje mutogatott.

Szörnyű érzés áradt szét benne. Sejtette, mi következik ezután.

Heskit becsukta a szemét és remélte, hogy amikor ismét kinyitja, már látni is fog valamit. A forróság egyre erősödött, a tűzvető torzkő-lángja be-becsapott a tank kémlelőnyílásán. Heskit felsikoltott, és félelmében maga alá eresztett.

– Abbahagyni! Bolondok! – üvöltötte. – Én vagyok az, Heskit, a vezéretek!

Vagy nem hallották a hangját, vagy nem törődtek vele. Elszabadult a pokol. Heskit elképzelhetőnek tartotta, hogy harcosai a nagy felfordulásban embernek nézték, ezért támadtak rá, de az is lehetséges volt, hogy valamelyik nagyra törő alvezére akarja kihasználni az alkalmat arra, hogy megölje őt, és a helyére lépjen.

Heskit a második magyarázatot tartotta valószínűbbnek. Azok a tűzvetők például nem hagyták abba a támadást, pedig rájuk parancsolt. Nem igaz, hogy nem hallották a hangját! Igen, összeesküdtek ellene! Az sem lepte volna meg, ha kiderül, hogy szürkelátnok szervezte meg a dolgot.

Dühödten vicsorgott, és a tűzvetők felé fordította a tankot. A két nyomorult menekülni próbált, de nem jutottak messzire. Heskit elégedetten hallgatta, hogyan ropog a csontjuk a kerekek alatt. Aztán egy hangos roppanás hallatszott, és a következő pillanatban felrobbant a zöldes vegyszerrel megtöltött hordó.

*

Felix csapdába esett. Skavenek áramlottak ki a függőfolyosóra, több tucatnyi patkányember; ennyivel nem küzdhetett meg. Néhányat levághatott volna, de harc közben hátulról is ráronthattak, hogy a bordái közé döfjék pengéjüket. Átkozott Gotrek! Hol a pokolban lehet?

Mintha a kérdésére válaszolna, valahol lent felüvöltött a törpe. Felix oldalra fordult és látta, hogy Gotrek behatolt a nagy csarnokba, és halott vagy haldokló skaveneket hagyva maga után, előretör. Az arca előtt nedves rongydarab lebegett – a jelek szerint nem akarta megkockáztatni a gázmérgezés veszélyét.

Közben a gőztank tovább robogott. A kerekeit és az alsó részét zöldes lángok emésztették fel. Nekiütközött az egyik munkapadnak, felborította. Mindent és mindenkit széttiport, ami eléje került. Hirtelen oldalra fordult, és lelassított.

Szembekerült a trollvadásszal. Gotrek is megállt, úgy nézett a masinára, ahogy az estaliai matadorok a bikákra. Körülötte rémült skavenek próbáltak fedezéket találni.

Felix nem nézelődhetett tovább, a skavenek már egészen közel értek hozzá. Tudta, ha ott marad, elpusztul. Mivel nem talált más megoldást, felugrott a korlátra, előrevetődött, és belekapaszkodott a mennyezeten kifeszített vezetékek egyikébe.

Csimpaszkodva mászni kezdett, és kijutott az udvar fölé. Pihenőt tartott, megpróbált lélegzethez jutni.

Hirtelen érezte, hogy a vezeték lejjebb ereszkedik. Hátrapillantott. Egy gonoszul vigyorgó skaven a vezeték végét nyiszálta késével.

Jaj, ne! – gondolta Felix, amikor a vezeték elpattant.

*

A vezeték elszakadt, Felix zuhanni kezdett. Látta, hogy Gotrek pontosan alatta van.

A gőztank már egészen közel jutott a trollvadászhoz. Egyértelmű volt: a törpe, ha nem ugrik félre, a kerekek alatt leli halálát. Erre nem került sor. Gotrek az utolsó előtti pillanatban félrelépett, és fejszéjével lesújtott a gőztank oldalára.

Felix felkészült a halálra. Hirtelen meglátta, hogy zuhanása íve keresztezi a tank útját. Nagyon úgy festett, hogy nem a földön, hanem a kerekek alatt leli majd halálát.

Heskit feje fájt a gáztól, és a rettenetes csattanástól. Vajon mi ütközött neki a masinának? Már bánta, hogy hagyta magát rábeszélni erre az akcióra. Csapdába csalták! Ha élve megússza, fejek fognak hullani! Sok, nagyon sok fej.

Megrántotta a fékezőkart. A rúd a kezében maradt. Előtte az épület fala sötétlett.

Hihetetlen sebességgel robogott felé.

*

Felix tüdejéből az utolsó csepp levegő is kipréselődött, amikor a gőztank oldalának csapódott. Lefelé csúszott, csizmája talpán érezte a lángok forróságát. Kinyújtotta a kezét, és megkapaszkodott valamiben. Az ujjai megtalálták a nyitott csapóajtó peremét. Felhúzta magát, és felkuporodott a robogó tank tetejére. Meglátta a közeledő falat. Megpróbált leugrani, de elkésett.

Az ütközés pillanatában átzuhant a csapóajtón, a lángoló gőztank belsejében kötött ki.

*

A gőztank iszonyú robajjal keresztültört a falon. A masina megrázkódott, az égésszag felerősödött. Hirtelen egy nehéz test zuhant Heskitre. Egy emberkéz markolt a bundájába.

*

Felix visszahőkölt, amikor a hegyes skavenfogak feléje csattantak. Kész rémálom – gondolta. Csapdába esett, fejjel lefelé lógott egy teljes sebességgel száguldó masina belsejében, ahol egy undorító mutáns éppen arra készült, hogy szétharapja a torkát.

Félrekapta a fejét, és előrecsapott az öklével. Eltalálta a skaven orrát.

Hirtelen gőz tört elő a tartályból, szikrák pattantak.

A skaven visszaütött. Borotvaéles karmaival végigszántotta Felix arcát. A fiatalember örült, hogy helyszűke miatt a patkány, nem használhatja a fegyvereit.

Leeresztette magát a fülkébe, és rávetődött ellenfelére. Birkózni kezdtek, időnként nekiütköztek az irányítókaroknak és a kormánynak. A tank jobbra-balra fordult. Felix kilesett a kémlelőnyíláson és látta, hogy a skavenek kétségbeesetten menekülnek a gőzmasina elől. A gép egyre furcsább hangokat hallatott. A fülkében fokozódott a forróság.

A küzdelem vad és elszánt volt. Felix nagyobb és erősebb volt, a skaven viszont fürgébben mozgott, és ügyesen használta a fogait. Beleharapott Felix vállába. A fiatalember testében rettenetes fájdalom áradt szét, de ez tovább fokozta dühét.

– Jól van, elég ebből! – hördült fel, és elkapta a skaven nyakát. Szorongatni kezdte a torkát, és közben a gőztank fülkéjének falához csapdosta a fejét.

*

Nem jó ez az éjszaka – gondolta Heskit, amikor az ember már harmadszor csapta fejét a vasfalhoz. Érezte, fogytán az ereje. Nem kapott levegőt, az ember könyörtelenül szorította a nyakát. Fuldoklott, de egyre csak az járt a fejében, hogy ha nyomorult alvezérei nem árulják el, sosem kerül ilyen helyzetbe.

Az ember válla fölött kinézett a nyíláson, és meglátta a gödröt, amin keresztül le lehetett jutni a csatornákba. Skavenek tucatjai tűntek el benne.

A gőztank is a gödör felé tartott.

*

A tank meglódult, és dőlni kezdett. Nekimentünk valaminek – gondolta Felix. – Vagy belezuhantunk valamibe? Hanyatt vágódott és arra gondolt, most fog véget érni az élete.

Hangos csobbanás hallatszott. A tank hirtelen megállt. A csatorna ismerős bűze töltötte meg Felix orrát.

Eleresztette a skaven nyakát; a patkány kihasználta az alkalmat, és kiugrott a tank tetején lévő nyíláson. Ahogy meglátta a gőztartályból kicsapó lángokat, Felix is úgy gondolta, jobb lesz, ha elhagyja a masinát. Kimászott a csapóajtón, felállt a tank tetejére és a skavenre nézett, amivel egy perccel korábban még birkózott.

Jól gondolta. A tank belezuhant a gödörbe, amit a skavenek ástak az udvaron. A fülkéből füst gomolygott elő, lángok lobogtak. A masina megremegett. Felix körbepillantott; vörös szemek villogtak körülötte a sötétben. Skavenek közé került…

Ezt nem úszom megélve – gondolta.

*

Honnan jöttek ezek a harcosok? – töprengett Heskit kábultan. Odafent kellene lenniük, hogy megküzdjenek a törpével, nem pedig idelent! Persze, már ez sem számított igazán.

Ahogy a tankra nézett, megállapította, hogy a masina pillanatokon belül felrobban.

A félelem erőt adott neki. A skavenek közé rohant, felugrott a szorosan egymás mellett álló harcosok vállára és fejére, és ügyes szökdécseléssel menekülni kezdett.

Tudta, nem juthat messzire, ezért rászánta magát a csobbanásra. Befogta az orrát, és belevetette magát a csatornába.

*

Ahogy a rémült skaven után nézett, Felix megértette, hogy valami szörnyűség fog történni. Cselekednie kellett. Felugrott, elkapta a gödör peremét, és felhúzta magát. A skavenharcosok eközben a tank köré sereglettek, néhányan felkapaszkodtak a tetejére.

Felix lábába éles karmok mélyedtek. Kétségbeesetten rugdalózni kezdett; érezte, ahogy kirúg néhány fogat. Felnézett és az udvaron meglátta, a feléje tartó trollvadászt.

Összeszedte az erejét, kimászott a gödörből, és futni kezdett.

– Hasra! Fel fog rob…

Mintha villám csapott volna le a háta mögött. A gödörből hatalmas, bűzös füstfelhő emelkedett ki. Felixet földre kényszerítette a lökéshullám. Még látta, hogy csonka skaventestek zuhannak a földre. Feje a földhöz csapódott – elvesztette az eszméletét.

*

Amikor Felix feltápászkodott, Gotrek már a gödör szélén állt, és lefelé nézegetett.

Körülöttük skavenhullák hevertek – Felix hirtelen nem tudta megállapítani, hogy a robbanás, vagy a trollvadász végzett a patkányokkal. Persze, ennek nem volt igazán jelentősége, csak az eredmény számított.

Hangos reccsenés hallatszott a háta mögül. Megfordult és látta, hogy az épület falának egy része lassan ledől. A romok fölött zöldes lángok lobogtak. Felix sejtette, egész Nulnban nincs annyi tűzoltó, amennyi képes lenne eloltani a tüzet.

Megfordult és a trollvadászra, a törpe hatalmas, véres fejszéjére nézett. Gotrek elvigyorodott.

– Sokat elkaptam – mondta. – De sok elmenekült – tette hozzá fintorogva. – Miután végeztem az első ötvennel, a többi megijedt tőlem.

– Győztél, de milyen áron? Leég az Egyetem! Elvész ez a rengeteg tudás!

– Az egyetemeket újra fel lehet építeni. – A trollvadász megkopogtatta a homlokát.

– A tudás pedig itt van. A tanárok és a diákok életben maradtak. Az élet megy tovább.

– Jobb, ha eltűnünk innen. Mindjárt megérkeznek az őrök.

Fáradtan elindultak. Valahol a távolban, megszólaltak a harangok.

*

Heskit kidugta fejét a barna, sűrű folyamból, és kiköpte a szájába jutott bűzös vizet.

Hát, ez kemény menet volt – gondolta. Tudta, csak a sűrű, kocsonyás mocsokrétegnek köszönheti, hogy életben maradt. A jelek szerint a skavenharcosok mind elpusztultak.

Élt, és csak ez számított. Kimászott a csatornából, és lerázta magáról a vizet. Most már csak annyit kell tennie, hogy elfogadható magyarázatot talál a történtekre, kieszel egy olyan mesét, amit a látnok hajlandó lesz elhinni. Nem tagadhatta le a dolgot; biztosra vette, hogy Thanquol tud arról, mit csinált az éjszaka.

A kórság szerzetesei

Most, hogy rávilágítottam, mi is történt abban az elátkozott esztendőben a Gépészek Egyetemén, úgy érzem, rátérhetek egy másik témára. Életemnek ebben a szakaszában alaposan megismertem a patkányembereket, a skaveneket – sokkal jobban, mint szerettem volna. A fanatikus boszorkányvadászok akár máglyára is vethettek volna amiatt, hogy ilyen sokat tudtam, ezekről a lényekről. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ha ezek az elszánt emberek a valódi ellenséget üldöznék, nem egyszerű tudósokat kínoznának, a világunk sokkal biztonságosabb és boldogabb hely lenne.

Természetesen, társadalmunk valódi ellensége sokkalta veszélyesebbek, mint az ártatlan tudósok, és sokkal magasabb helyeken vannak barátaik. Ezt a kijelentést inkább nem magyarázom meg, az olvasóimra bízom, jussanak el a végkövetkeztetésig.

Részlet az Utazásaim Gotrekkel című krónika 3. kötetéből, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505)

A férfi a nyakához kapott, és gurgulázó hangot hallatott. Előredőlt, habzó szájából és az orrlyukaiból, epezöld folyadék szivárgott. Hanyatt dőlt, és kétségbeesetten verni kezdte öklével a sáros járdát. Aztán úgy tűnt, minden erő kiszáll belőle. A végtagjai elernyedtek. Még egyszer, utoljára megfeszült a teste; még egy utolsó, halk sóhajt hallatott, és vége volt.

A járókelők riadtan néztek egymásra, majd amilyen gyorsan csak bírtak, elrohantak a test közeléből. A koldusok feltápászkodtak és elinaltak. Egy féllábú ember annyira sietett, hogy kis híján elejtette a mankóját. Az árusok otthagyták bódéikat, a háziasszonyok visszahúzódtak otthonukba, és gondosan bezárták maguk mögött az ajtót. A gazdag kereskedők gyorsabb haladásra biztatták, gyaloghintójuk cipelőit. Az utca pillanatok alatt kiürült, a távolodó tömeg fölött egyetlen szó hullámzott:

– Kórság!

Felix Jaeger körbenézett a kiürült utcán. A jelek szerint senki más nem akart segíteni a szerencsétlenül járt emberen, úgy tűnt, ez a feladat rá vár. Köpenyét a szája és az orra elé tartva, letérdelt a test mellé. Egyik kezét a férfi mellkasára tette, a másikkal megfogta a csuklóját. Már semmit sem tehetett; a férfi meghalt. Felix elég tapasztalt volt ahhoz, hogy ezt azonnal lássa.

– Felix, gyere innen, félek!

Felix felnézett. Elissa sápadtan, tágra nyílt szemmel állt a közelben. Végighúzta kezét göndör, fekete haján, aztán a szájához kapta.

– Nincs mitől félni – válaszolta Felix. – Meghalt. – Attól félek, ami végzett vele. Azt hiszem, az új kórság ölte meg.

Felix felegyenesedett, az elméjét babonás félelem kerítette hatalmába. Életében először kellett elgondolkodnia azon, hogy a halottal, aki a szeme előtt esett össze, valójában mi végzett. Már értette, hogy az emberek, miért menekültek el.

Minden betegség szörnyű dolog volt. Bárhol lecsaphattak, válogatás nélkül, gazdagra és szegényre egyaránt. Senki sem tudta, honnan erednek. Felix valahol azt hallotta, a káosz a forrásuk, másutt azt beszélték, hogy az istenek így akarják megbüntetni, a vétkes emberiséget. Csak az volt biztos, hogy az áldozatokért nem sokat lehetett tenni, az imádkozáson kívül.

Felix eltávolodott a testtől, és Elissa derekára tette karját. A lány úgy húzódott el tőle, mintha attól félne, hogy Felixben már ott lappang a betegség.

– Nem vagyok beteg – mondta Felix megbántottan.

– Azt sosem lehet tudni.

Felix végignézett a hullán, és megremegett.

– Hát, ennek az embernek nem ez volt a legszerencsésebb napja – jegyezte meg Elissa.

– Ezt hogy érted?

– Nézd csak meg! Ott a fekete rózsa a ruháján. Éppen temetésről jött.

– Hát, most a sajátja következik…

*

– Ma már ez a negyedik ember, akivel a kórság végzett, és akiről hallottam – mesélte Heinz, amikor Felix elújságolta neki a híreket. – A kocsmában csak erről beszélnek a fiúk. Már fogadásokat is kötnek, hogy estére hány hulla lesz.

Felix bizonyos értelemben örült ennek a hírnek. Az elmúlt néhány napban a polgárok csak az Egyetem pusztulásáról beszéltek. Voltak, akik azt állították, hogy a merényletet a káosz kultusz hívei, vagy a bretonniaiak követték el. Felix állandó bűntudattal küzdött, amikor eszébe jutott, milyen szerepe volt a dologban.

– Neked mi a véleményed? – kérdezte, és végignézett a kocsmában. A helyiség megtelt, a jelek szerint a fogadások jót tettek a forgalomnak, az ital pedig vidámabbá változtatta az embereket. Felix biztosra vette, hogy este elég baja lesz a részegekkel.

– Szerintem tizen lesznek – mondta Heinz. – Tavaly, amikor a vöröshimlő pusztított, összesen húsz ember halt bele. Húsz éve nem volt ilyen komoly járvány errefelé. Persze, sosem lehet biztosan tudni. Lehet, hogy ez a mostani minden korábbi kórságon túltesz.

– Úgy értettem, szerinted mi okozza? Hogyan terjed?

– Nem vagyok orvos, Felix. Kocsmáros vagyok. Szerintem a rontás okozza, és a boszorkák terjesztik. Az én Lottém legalábbis mindig ezt mondta.

– Szerinted elkaphatom attól a szerencsétlentől?

– Lehetséges. A helyedben nem aggódnék. Amikor az öreg Morr a te nevedet húzza ki a kalapjából, semmit sem tehetsz. Nekem ez a véleményem. Egy dolog viszont biztos.

– Micsoda?

– Az üzletnek jót tesz a dolog. Amikor jön a kórság, az emberek megrohamozzák a kocsmát. El akarják felejteni, milyen veszély les rájuk.

– Talán részegen akarnak meghalni.

– Van a halálnak sokkal rosszabb módja is, ifjú Felix.

– Hát, van.

– Átmenetnél oda, és rászólhatnál azokra a tileaiakra, mert a végén megkéselik egymást, és látni fogjuk a halál egyik módját.

– Megyek.

Felix elindult, hogy megfékezze a veszekedőket. Egy perccel később már sokkal közvetlenebb veszéllyel kellett szembenéznie, mint a járvány.

*

– Szóval te nem félsz a kórságtól? – kérdezte Felix, miközben kitért az egyik részeg zsoldos ökle elől.

– Én sosem kapom el az ilyesmit, emberifjonc – felelte Gotrek Gurnisson. Elkapta a zsoldos fülét, lehúzta magához a fejét, és úgy lefejelte, hogy a fickó orrából ömleni kezdett a vér. – Már vagy tízszer láttam ilyesmit. Az emberek úgy hullottak, akár a legyek, de nekem semmi bajom sem volt. A törpék általában nem kapják el a betegségeket. Az ilyesmi a gyengébb fajokra, az elfekre, meg az emberekre jellemző.

Felix megfogta a zsoldos két társának nyakát, és felemelte székükről a férfiakat.

Gotrek elkapta az egyiket, Felix a másikat fogta. Az ajtóhoz vezették a részegeket, kihajították őket a sáros utcára.

– A legkomolyabb betegség, amit eddig átéltem, a másnaposság volt – folytatta Gotrek. – Vissza ne gyertek! – kiáltott rá a sárban fekvő részegekre.

Felix megfordult, és körülnézett a kocsmában. Ahogy Heinz megjósolta, a helyiség zsúfolásig megtelt. A nemesurak együtt ittak a haramiákkal, a város csirkefogóival.

Egy nagyobb zsoldoscsapat úgy mulatozott, úgy szórta a pénzt, mintha nem lenne holnap.

Talán igazuk is van – gondolta Felix. Talán valóban nincs holnapjuk. Lehet, hogy igazuk volt az utcai jósoknak; talán valóban közeledik a világvége. Vannak, akiknek már el is jött… Felixnek ismét eszébe jutott a férfi, akit az utcán látott meghalni.

Látta, hogy a távolabbi sarokban Elissa egy parasztos ruhába öltözött, izmos fiatalemberrel beszélget. Mindketten hadonásztak, majd a lány megfordult és elindult.

A fiatalember utánanyúlt, elkapta a csuklóját. Felix elindult, hogy közbeavatkozzon. A felszolgálólányokat általában mindenki megfogdosta, de valahogy nem tudta elviselni, hogy Elissával is ilyet tegyenek. A lány megfordult, és mondott valamit a fiatalembernek, aki azonnal eleresztette a csuklóját, és döbbenten nézett fel rá. Elissa magára hagyta a tátott szájjal bámuló parasztot.

A lány büszkén, felemelt fejjel vitte a tálcáját. Felix megfogta a karját, maga felé fordította, megcsókolta az arcát.

– Nem vagyok beteg – mondta, Elissa mégis elhúzódott tőle.

Felix hallotta, hogy minden asztalnál a kórságról beszélgetnek. Olyan érzése támadt, hogy a város lakóinak nincs más témájuk.

– Valóban nem vagyok beteg – mondta Felix a lánynak. Megfordult és észrevette, hogy a fiatal, parasztruhás férfi, aki korábban Elissával beszélgetett, most dühös szemekkel őt méregeti. Szeretett volna odamenni hozzá, hogy feltegyen neki néhány kérdést, ám mielőtt ezt megtehette volna, a fiatalember felállt, és elindult az ajtó felé.

*

– Tudom, hogy nem kaptad el a kórságot – bólintott Elissa, és közelebb húzódott Felixhez az ágyon. Kihúzott a matracból egy szál szalmát, és megcsiklandozta vele Felix orrát. – Nem kell állandóan ezt ismételgetned. Szeretném, ha többé nem beszélnél erről.

– Talán csak magamat próbálom nyugtatgatni – mondta Felix. Lefogta a lány kezét.

– Ki volt az a férfi, akivel beszélgettél?

– Mikor?

– Este. A kocsmában. Az a parasztruhás.

– Hát láttad? – kérdezte Elissa ártatlanul.

– Ezek szerint…

– Ő Hans.

– És ki ez a Hans?

– Csak egy barát.

– Nem úgy nézett ki. Nem úgy nézett rád!

– Odahaza, a falumban, udvarolt nekem egy ideig, de túl féltékeny volt, és a természete is rossz.

– Megütött?

– Nem, de minden férfit megvert, aki rám mert nézni. A falu öregjeinek elegük lett ebből, be is csukták a tömlöcbe. Amikor kiszabadult, eljött a városba, hogy megcsinálja a szerencséjét.

– Ezért jöttél ide? Hogy megtaláld őt?

– Talán… Már régen történt, és Nuln nagyon nagy város. Nem találkoztam vele, csak ma este, amikor egyszerűen besétált ide. Nem sokat változott.

– Szeretted?

– Valamikor igen.

– És most?

– Most nem. – Elissa komoly tekintettel nézett Felixre. – Sokat kérdezel, Felix Jaeger!

– Akkor tégy valamit, hogy ne jártassam a számat! – mondta Felix, és megcsókolta a lányt. Az elméjében azonban tovább motoszkált a kérdés, hogy vajon milyen kapcsolat lehet Elissa és Hans között.

*

Thanquol szürkelátnok felszippantott egy csipetnyi torzkő-port. A szer erővel töltötte meg a testét, hatására boldogság áradt szét benne, és egy pillanatra meglátta a dicsőség áhított fényét.

Gondosan felépített terve elérte célját: ellenfelének, Heskitnek, nem sikerült megszereznie az emberek, masinákkal kapcsolatos titkait. Thanquol vidáman elvigyorodott, amikor felidézte az esetet. Heskitet az egész sereg előtt szégyenítette meg azért, amit tett. Árulással vádolta, azt hányta a szemére, hogy vakmerő, ostoba akcióival, veszélyezteti a hadjárat sikerét. Amikor befejezte, Heskit szégyenkezve kotródott el.

Heskitet tehát félreállította. Várta, hogy Skavenüszökből megérkezzen az erősítés, az elvesztett csapatok pótlása. Harcosban tehát nem lesz hiány, ami pedig Heskitet illeti, vele kapcsolatban azt tervezte, hogy szól egy-két szót az „érdekében”. Addig mesterkedik, míg eléri, hogy a kudarcot vallott vezért, visszarendeljék Skavenüszökbe.

Szétnyílt a függöny, és egy kis termetű skaven osont be a helyiségbe. Thanquol ösztönösen beugrott a trónusa mögé, és sötét, mágikus erejével megidézett egy energiagömböt, amivel cafatokra téphette látogatóját. Már éppen felemelte a kezét, amikor meglátta, hogy csak Vágottnyelvű tért vissza. Megállította a varázs folyamatát.

– Rossz híreket hoztam, legtökéletesebb uralkodóm? – mondta Vágottnyelvű, de hirtelen elhallgatott, mert meglátta a Thanquol kezében formálódó energiagömböt. – Ne! Ne! Legkönyörületesebb nagyuram, ne ölj meg! Ne tedd!

– Ha még egyszer hívatlanul, vagy szó nélkül lépsz be hozzám, kínságos lesz a halálod! – dörögte Thanquol. Még nem hívta vissza a varázst; a skaven sosem tudhatja, mire számítson akkor, ha féltékeny vetélytársak veszik körül.

– Értem, értem, és nem teszem, legcsodásabb látnok! Soha többé, megígérem, most se tettem volna, csak…

– Csak?

– Csak most valóban fontos híreket hoztam.

– Miféle híreket?

– A fülembe jutott egy pletyka…

– Pletyka? Ebben a szent helyiségben ne merészelj pletykákat mesélni!

– Legtökéletesebb úr, sok esetben a pletykafészkek a legmegbízhatóbb hírforrások.

Thanquol biccentett. Ez igaz volt. Az elmúlt néhány napban megtanulta, hogy nyugodtan hagyatkozhat Vágottnyelvű kémeire. A kis skaven majdnem olyan ügyesen szerzett információkat, mint ő maga. De csak majdnem!

– Rajta, beszélj! Ne vesztegesd a drága időmet!

– Beszélek, beszélek! Úgy hallottam, hogy Szennylaki Hitvány és a társai elhagyták az Alantutat. Felmentek a felszínre, az emberek városába, Nulnba, hogy ott építsenek ki maguknak egy titkos fészket.

Mit akarhatnak a Kórságklán tagjai a városban? – töprengett Thanquol. – Mit jelent ez? Talán azt, hogy Szennylaki is összeesküvést sző ellene, mert el akarja ragadni tőle a dicsőséget, amit pedig nagyon is kiérdemelt.

– Folytasd!

– Elképzelhető, hogy magukkal vitték az Ezer Kórság Üstjét!

Jaj, csak azt ne? – gondolta Thanquol. Az Üst volt a Kórságklán legértékesebb ereklyéje. Mindenki ismerte a vele kapcsolatos legendákat. Azt beszélték, iszonyú betegségek fortyognak benne. Ezt el lehetett hinni róla, mert a Kórságisten, Nurgle templomából lopták el, még akkor, amikor a világ egészen fiatal volt. A Kórságklán tagjai állították a Szarvas Patkány ügyének szolgálatába.

Ha az Üst feljutott a felszínre, az csakis azt jelenthette, hogy Szennylaki Hitvány meg akarja fertőzni az embereket. Normális körülmények között Thanquol örült volna ennek, feltéve, hogy ő maga jó távol van a megfertőzött területtől. A Kórságklán általában nem tudta kordában tartani a gerjesztett betegségeket, amelyek miatt legalább annyi skaven pusztult el, ahány ellenség. A szerzetesekre egyetlen kórság sem hatott, rajtuk kívül azonban szinte mindenki megbetegedett. A skavenek sok győzelmet köszönhettek már ennek a klánnak, amelynek tagjai csakis a Tizenhármak utasítására kezdhették meg tevékenységüket.

Thanquolnak éppen arra volt a legkevésbé szüksége, hogy a szerzetesek kórságai végezzenek a hadseregével. Továbbgondolta a dolgot. A Tizenhármakat valószínűleg csak az érdekli majd, hogy győztek-e, azzal már nem foglalkoznak, hogy milyen eszközzel, vagy hogy hány skaven élete árán. A harcosokat mindig lehet pótolni, csak a cél számít. Thanquol sem a katonáiért aggódott, sokkal inkább azért, hogy Szennylaki, ha sikerrel fejezi be az akciót, a Tizenhármak kegyencévé válik, és ki tudja, talán éppen ennek a seregnek a fővezéri posztja lesz a jutalma.

Thanquol elgondolkodott. Mi másról lehet itt szó? Ha a tervvel az inváziót próbálták elősegíteni, akkor ő miért nem tud semmit az egészről? Végül is ő a főparancsnok, nem igaz? Egészen biztos, hogy ez Szennylaki magánakciója, aminek a valódi célja az, hogy megszerezze a hatalmat. Tenni kell valamit az áruló ellen! Tenni kell, hiszen megtéveszti a Tizenhármakat!

Egy újabb gondolat hasított belé. A felszínen dolgozó ügynökei jelentették, hogy valamilyen borzalmas betegség ütötte fel a fejét az emberek között. Kétségtelen, Szennylaki máris elkezdte a ténykedést. Nincs vesztegetnivaló idő!

– Gyorsan! Gyorsan! Hová mentek azok az áruló férgek?

– Nem tudom, legfelségesebb úr. Az ügynökeim ezt nem mondták.

– Fuss! Gyorsan! Gyorsan! Menj, és derítsd ki?

– Azonnal, leggyorsabban határozó vezér!

– Várj! Várj! Mielőtt elmész, hozz papírt és tollat. Támadt egy ötletem.

*

– Tüsszentettél! – mondta Elissa.

– Nem igaz! – felelte Felix. Hazudott. Valóban tüsszentett, ráadásul felduzzadt a szeme, és csöpögött az orra. Izzadt, és a torka is kapart.

Elissa köhögni kezdett. A szája elé kapta kezét, visszafojtotta a köhögést, de teste így is rázkódni kezdett.

– Köhögsz! – mondta Felix, de rögtön megbánta. A lány szemét elfutotta a könny.

– Jaj, Felix! Mit gondolsz, elkaptuk a kórságot?

– Nem. Az nem lehet – felelte Felix, nem valami nagy határozottsággal. Rázni kezdte a hideg. – Öltözz fel! Elmegyünk egy orvoshoz!

*

Az orvosnak aznap rengeteg dolga akadt, a parányi rendelő előtt, hosszú sorban álltak az emberek. A fél város köhögött és tüsszögött, a legtöbben az utcára köpdöstek.

Szinte tapinthatóvá vált a pánik.

Hiába ácsorgunk itt – gondolta Felix, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy aznap már nem jutnak be az orvoshoz. Már Shallya temploma is megtelt betegekkel.

– Gyere! – mondta Elissának a fiatalember.

– Nem megyek, Felix! Azt akarom, hogy az orvos megvizsgáljon!

– Gyere! – Felix megfogta a lány kezét, és elindult. – Van egy ötletem!

– Felix! Mit keresel itt? – kérdezte Otto meglepetten. Nem igazán örült, amikor az öccse visszautasította az ajánlatát és kijelentette, hogy nem akar részt venni a családi vállalkozásban. Inkább beáll kidobóembernek a Vak Disznóba. Ennek ellenére még mindig kedvelte.

Felix könyörgőn nézett bátyjára. Otto ezen a napon hermelinszegélyes, bíborvörös brokátköpenyt viselt, így még szembetűnőbbé vált öccse szegénysége. Felix nem jutott be hozzá könnyen; az őrök nem hitték el neki, hogy Otto Jaeger a testvére.

– Azt hiszem, segíthetnél – szipogott Felix. A szobában furcsa szag terjengett, mintha füstölőrudak és virágok illata keveredett volna.

– Természetesen mindent megteszek érted – mondta Otto bizonytalanul – , feltéve, hogy módomban áll.

Igazi kufár – gondolta Felix. – Nem mond se igent, se nemet, látni akarja az árut…

– Orvosra van szükségem.

Otto az öccséről Elissára nézett, majd ismét Felixre pillantott. Az arca riadt volt.

– Csak nem… Bajba sodortad ezt a lányt, igaz?

Felix felnevetett.

– Nem!

– Akkor mi a gond?

Felix gyorsan elmondta a bátyjának, hogyan halt meg az az ember az utcán, milyen sokan várakoznak az orvosra, és bevallotta, hogy nála és Elissánál is jelentkeztek bizonyos tünetek. Otto elgondolkodva, figyelmesen végighallgatta, majd az orrához tartott egy füstölgő szelencét, és mélyen beleszippantott. Felix már tudta, minek van ilyen érdekes szaga.

– Mi ez? – kérdezte.

– Vadgyökér és ezüstfűszer Messzi-Cathayból. Ez a füst az egyetlen szer, a levegőben terjedő kórság ellen. Legalábbis a doktor ezt mondta. Kipróbálod?

Átnyújtotta Felixnek a kicsi, láncra főzött szelencét. A füst illata nagyon erős volt.

Felix udvariasan Elissa felé nyújtotta a szelencét. A lány beszívta a füstöt, és köhögni kezdett.

– Kitisztítja az orrot, az biztos – mondta könnyező szemmel.

Felix is beszívta a füstöt, és azonnal megértette, Elissa mire gondolt. A füst úgy metszett az orrába, mint valami penge. Forróság áradt szét a fejében és a mellkasában.

Az orra tisztább lett, könnyebben kapott levegőt.

– Nagyon jó! – krákogta, és visszaadta Ottonak a szelencét. – De mi azért szeretnénk találkozni egy orvossal.

Otto összepréselte ajkait.

– Természetesen, Felix. Az öcsém vagy.

– Elissával mi lesz?

– Róla is gondoskodom.

*

Bámulatos, hogy a pénz, milyen hamar megnyitja a kapukat! – gondolta Felix, és körülnézett Drexler doktor szobájában. Ha nem mondja ki Otto nevét, a szolgák talán be se eresztik az előkelő házba.

A tölgyburkolatú falakon a nulni, az altdorfi, és a marienburgi egyetemeken szerzett oklevelek függtek, mellettük a Birodalom legnagyobb urainak köszönőlevelei sorakoztak. A doktor portréját is kiakasztották; a képet maga a nagy Kleinmann festette. Drexler olyan magas árat kért a munkájáért, hogy megengedhette magának az efféle fényűzést.

Felix átlesett a szomszédos szobába, ahol a doktor Elissával beszélgetett. Felixnek kint kellett maradnia. Kényelmesen hátradőlt a bőrborítású székben, és nézelődni kezdett.

A falak mellett sorakozó üvegedények kiválóan illettek volna egy alkimista műhelyébe. A polcokon bőrkötéses, vastag könyvek álltak. Felix tétován leemelte az egyik kötetet. Johannes Voorman munkáját, a Der Natur Malorumot tartotta a kezében, méghozzá az első kiadást. A lapokat felvágták, ami azt jelentette, hogy valaki végigolvasta a könyvet, valaki a szöveget is fontosnak tartotta. Felix szemügyre vette a többi kötetet, és meglepetten nyugtázta, hogy csak minden második volt kapcsolatban a medikai vagy alkímiai tudományokkal, a többi természettudományi, történelmi, vagy éppen a Szférák mozgásával foglalkozó munka volt. A jelek szerint az orvos művelt ember volt.

– Ön is tudós, Herr Jaeger?

Felix megfordult, és a másik szobából kilépő Drexlerre nézett. Az orvos alacsony, vékony ember volt, az arca keskeny és barátságos; rövid, gondosan nyírt szakállt viselt. Inkább látszott sikeres kereskedőnek, mint orvosnak. A köntöse éppen olyan drága volt, mint Ottoé. A rendelője ragyogott a tisztaságtól, sehol egy vérfolt, sehol egy porszem. Felix piócákat sem látott sehol.

– Olvastam néhány könyvet…

– Helyes. Az embernek mindig művelnie kell az elméjét, ha lehetősége van rá.

– Elissa hogy van?

Drexler levette a szemüvegét, rálehelt, és megtörölte a lencséket a köpenye szegélyével. Bíztatóan elmosolyodott.

– Remekül. Náthás. Ennyi az egész.

Felix már értette, hogy a gazdagok miért hajlandóak sokat fizetni ennek az embernek. A hangja, az egész egyénisége megnyugtató volt.

– Szóval… Nem a kórság?

– Nem. Nem a kórság. Nem a himlő. Semmi ilyesmi. A testén nem ütköztek ki a fekélyek, és a járvány más jelei sem fedezhetők fel rajta. Ebben egészen biztos vagyok.

Elissa is átjött a másik szobából. Rámosolygott Felixre. A fiatalember is elmosolyodott.

– Tudomásom van arról, Herr Jaeger, hogy ön tegnap érintkezett egy kórságos személlyel. – Az orvos arca hirtelen elkomolyodott.

– Így van.

– Az lesz a legjobb, ha önt is megvizsgálom. Mutassa a karját!

A következő néhány percben az orvos olyan rituálét hajtott végre, amihez hasonlóról Felix addig még csak nem is hallott. Megfogta Felix csuklóját, számolt, és közben a falon függő órát figyelte. Kegyetlenül megkopogtatta Felix mellkasát, nagyítóüveggel belenézett a szemébe. A fiatalember nem erre számított. Hol vannak a piócák, a szikék, a fogók? Lehet, hogy ez az ember sarlatán? Nem olyan, mint a többi orvos meg borbély, akivel Felixnek korábban dolga akadt. A ruhája nem volt mocskos, az ingén nincs alvadt vérfolt. Napbarnított, egészséges fickó volt, látszott rajta, hogy ideje nagy részét a szabadban tölti. Felix ezt szóvá is tette. Drexler élesen nézett rá.

– Eltöltöttem némi időt Arábiában – válaszolta. – Kah Sabarban, az Egyetemen tanulmányoztam a medicinát.

Felix a falra pillantott. Sehol sem látta az arábiai egyetemen szerzett diplomát.

Drexler kitalálta gondolatát, mert felnevetett.

– Ó, Kah Sabarban nem osztogatnak okleveleket és címeket! Aki elvégzi az Egyetemet, az gyógyító. Aki nem végzi el, nem az. Ilyen egyszerű. Egy darab papír senkit sem tesz orvossá.

– Így igaz. De mit tanult ott, amit itt, a Birodalomban nem sajátíthatott el? – Mint általában mindenki, Felix is a Birodalmat tartotta az emberi faj kulturális központjának, ő sem értette, hogy mi újat mondhatnának az arabok ennek a népnek. A törpék és az elfek, azok igen, de az arabok? Ugyan!

– Sok mindent, barátom. Például azt, hogy nem mi vagyunk a tudás egyedüli letéteményesei, és azt, hogy amit az orvosaink tanítanak, az jobbára hamis.

– Például?

– Nos… Én nem szoktam véreztetni a pácienseimet. Ennek a kúrának több a kára, mint a haszna.

Felix megkönnyebbült, de meg is lepődött. Megkönnyebbült, mert mint oly sokan, ő is rettegett az orvosi szikétől, és meglepődött, mert már biztos volt abban, hogy ez az ember sarlatán. Mindenki tudta, hogy a véreztetés nagyon fontos művelet, mert csakis így lehet megszabadítani a testet az ártalmas anyagoktól. Otto viszont azt állította, hogy Drexler a legjobb orvos Nulnban, és több embert meggyógyított már, mint a barbár sebészek összesen. A jelek szerint Drexler civilizált, művelt ember volt. Felix már semmit sem értett.

– Elkaptam a kórságot? – kérdezte hirtelen, és rettegve várta Drexler válaszát.

– Nem, Herr Jaeger. Kicsit megfázott, de más baja nincs. Véleményem szerint a városban azoknak az embereknek a többsége, akik most azt hiszik, hogy elkapták a járványt, ugyanebben a cipőben járnak. A pánik sokkalta ártalmasabb lehet, mint maga a betegség.

– Ezek szerint nem hisz abban, hogy a kórság létezik?

– De igen. Létezik, és ahogy melegszik az idő, nagyon sok ember bele fog halni. De abban egészen biztos vagyok, hogy maguk nem kapták el, ahogy azok a gazdag emberek sem, akik hozzám járnak. Ha tegnap megkapta volna a betegséget, azóta már halott lenne, de legalábbis haldokolna.

– Így elég könnyű felállítani a kórismét! – jegyezte meg Felix szárazon.

Drexler felnevetett.

– Ugyanazt a keveréket kapják tőlem, amit a bátyjának is adtam. A gyógynövények védelmet biztosítanak a járvány kórokozói ellen. Ráadásként néhány varázsigét is rájuk mondtam.

– Ezek szerint nemcsak orvos, varázsló is?

– Gyógyító vagyok, Herr Jaeger, és mindig azt az eszközt használom, amivel a legjobban segíthetek a betegeimen. Értek egy keveset a védelmi mágiákhoz. Nem garantálhatom a hatékonyságukat, de ártani nem árthatnak.

– Köszönöm, doktor.

– Ne nekem köszönje, Herr Jaeger, inkább a bátyjának, hiszen ő fizeti a számlámat.

Felix megfordult, és indulni készült. Drexler sápadtan, kemény tekintettel nézett rá.

– Mi az? – kérdezte a fiatalember.

– Az a kard, amit hozol… Elárulná, hogy jutott hozzá?

– Természetesen. Az egyik barátomé volt, az Izzó Szív templomos lovagjáé, egy bizonyos Aldredé. Meghalt, és én magamhoz vettem a kardot, abban a reményben, hogy egy nap majd visszajuttatom a rendjének. Miért kérdi?

– Ön Aldred barátja volt?

– Együtt utazgattunk a Határhercegségekben. Küldetésben járt, amikor meghalt.

– Ismertem Aldredet. Hosszú ideig barátok voltunk. Együtt tanultunk a Sigmarita Szemináriumon. Rég nem hallottam felőle.

– Sajnálom, hogy éppen tőlem értesült a rossz hírről.

– Jó halált halt?

– Hősként ment el.

– Erre vágyott. Sajnálom, hogy feltettem ezt a kérdést, Herr Jaeger.

– Én sajnálom, hogy ilyen rossz hírrel kellett szolgálnom.

– Kedves ember – mondta Elissa. – És bölcs is. Ez megnyugtató.

– Mit mondtál?

Felix a lányra nézett. Zavarta, hogy az orvos ismerte a néhai templomost, és bűntudata volt amiatt, hogy eddig nem tett komolyabb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a kard visszajusson a rendhez. Kiváló fegyver volt, számtalanszor megmentette az életét, megszerette.

– Azt, hogy megnyugtató.

– Az – mondta Felix keserűen. Elissa útközben csak az orvosról beszélt, és egyetlen pillanatra sem eresztette el, a tőle kapott szelencét. Felixet bosszantotta a dolog, de nem igazán tudta, miért. Elissa váratlanul ránézett.

– Mondd csak, Felix, nem vagy te féltékeny?

– Nem, hogy lennék? – mormolta Felix, de arra gondol, milyen csodálatosak a nők, ösztönösen megéreznek bizonyos dolgokat.

*

Ahogy beléptek a kocsmába, Gotrek felnézett rájuk.

– Kapd el! – mondta, és egy tekercset dobott Felix felé. Felix elkapta a tekercset, és azonnal felismerte, mi az. A levelet ugyanaz a kéz írta, mint azt a másikat, amelyben a skavenek által az Egyetem ellen tervezett támadásra figyelmezettek. Sietve szétnyitotta a papirost, és elolvasta az üzenetet.

Barátajim!

Vigyázzatok. Azok a mocskos patkányemberek, a kórság klánból, azok most ara készülnek, hogy kórságot terlyeszenek a ti várostokba, hogy a Szarvas Patkány rágja szét a beleiket. Nem tom mikor vagy hol vagy hogy akarják észtet megcsinálni csak asztat tudom hogy figyejjetek az egyezer kórság üstyére.

A barátotok.

– Akkor hozták, amikor elmentél – magyarázta Gotrek.

– Ugyanaz a fiú?

– Nem. Egy másik koldus. Azt mondta, egy szerzetestől kapta.

– Hittél neki?

– Miért ne hittem volna? Elvezetett arra a helyre, ahol a szerzetessel találkozott.

Közel volt ahhoz, ahol a múltkor a fiúnak átadták a levelet.

– Miről beszéltek, Felix? – kérdezte Elissa.

– Skavenekről – mordult fel Gotrek. Elissa elsápadt.

– Azokról, akik megtámadtak minket?

– Azokról.

– Mi közük van ezeknek hozzád, meg Felixhez?

– Nem tudom, leány. Bárcsak tudnám! Azt hiszem, szépen belekeveredtünk az egymás közötti csatározásaikba.

– Ezt nem kellett volna elmondanod!

– Mit gondolsz, megint megtámadják a Vak Disznót? – kérdezte a lány, és úgy nézett az ajtóra, mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban berontanak a skavenek.

– Kétlem – mondta Gotrek. – De ha mégis, megint lemészároljuk őket.

Elissa leült a törpe mellé. Gotrek oldalra billentette a fejét, és elmosolyodott.

– Ne félj, te lány! Semmi sem árthat neked.

Gotrek nem volt se bizalomgerjesztő, se megnyugtató, de szavai mégis lecsillapították Elissát.

– Mit gondolsz, a skaveneknek köze van ehhez az új kórsághoz? – kérdezte Felix halkan, ügyelve arra, hogy más ne hallja a szavait.

– Patkány barátunk ezt akarja elhitetni velünk.

– Akkor miért nem árul el többet?

– Talán ő maga is csak ennyit tud…

Thanquol a jóskristályába bámult. Hiába; nem tudta meghatározni, hol vannak a kórságszerzetesek, és hol van az az átkozott Üst. Ez már önmagában véve is aggodalomra adott okot. Egy olyan képességű látnok, mint ő, ha megfelelő módon végrehajtotta a Szarvas Patkány szertartásait, elvileg könnyen rábukkanhatott egy ilyen tárgyra. De nem, ez most nem sikerült. Ebből arra lehetett következtetni, hogy Szennylaki és társai mágiát alkalmaztak, nyomaik eltüntetésére. A látnok tisztában volt azzal, hogy Szennylaki nagy hatalmú varázsló, és képes ilyen tettek végrehajtására. Ez a nyomnélküliség is azt igazolta, hogy a Kórságklán tagjai, összeesküdtek a fővezér ellen.

Természetesen az árulók azt vallanak, ha megkérdeznék tőlük, hogy a nyomaikat az emberek miatt tüntették el, azért, hogy az ellenség ne találjon rájuk. Ám Thanquolt nem lehetett megtéveszteni. Nem tegnap született. A kórságszerzetesek éppen a vezérük elől akartak eltűnni, és észrevétlenek akartak maradni, hogy végrehajtsák terveiket, és megszerezzék a dicsőséget, ami nem őket illeti meg.

Thanquolnak meg kellett akadályoznia, hogy elérjék céljaikat – természetesen azért, hogy védje a Tizenhármak érdekeit. Először is meg kellett találnia az árulókat.

Ha nem ment az egyik módszerrel, akkor másikat kellett alkalmazni, vagy egy egészen meglepő, de már bevált cselt kellett bevetnie.

Kíváncsi volt, vajon a törpe és a barátja, elkezdte-e már a kutatást. Vagy talán annyira ostobák, hogy semmit sem tesznek, ha tőle nem kapnak valamilyen bíztatást?

*

Felix a köpenyét maga köré csavarva sietett végig a sötétben. Megállt, hátralesett, és megkereste a nyakában függő gyógyfüves szelencét. Mélyen beszívta a különleges illatot, és körbenézett. A sikátorban itt-ott szemétkupacok emelkedtek.

Elgondolkodott, vajon mi lehet az oka annak, hogy a városban vannak házak, amelyeket nem kötöttek rá a csatornarendszerre. Miért van az, hogy vannak emberek, akik még mindig jobban szeretik az utcára szórni a hulladékot? Rájött, hogy a Gotrekkel megtett hosszú út során jócskán megváltozott. Korábban városlakó volt, és észre sem vette volna a szeméthalmokat, most azonban ez is feltűnt neki.

Megállt, hallgatózott. Mintha lépteket hallott volna. Talán követték? A fülét hegyezve várt, de semmit sem hallott.

A csend nem nyugtatta meg. Nuln legelőkelőbb negyedében járt, de a gazdagok még itt sem mozdultak ki testőrök nélkül. A környéken hemzsegtek a tolvajok és a rablók.

Felix nem a hétköznapi csirkefogóktól tartott. Az emlékezetes éjszaka óta, amikor a patkányemberek orgyilkosai rátámadtak a szobájában, komolyan félt a skavenektől.

Biztosra vette, csak a szerencséjének köszönheti, hogy túlélte a legutolsó csatát.

Annak pedig, hogy milyen hamar, milyen szeszélyesen változik meg az ember szerencséje, már számtalanszor tanúja volt.

Pontosan tudta, milyen veszélyt vállalt, amikor elindult, de segítségre volt szüksége, és csupán egyetlen olyan embert ismert, akitől megkaphatta. Drexler valódi gyógyítónak bizonyult, ő talán választ tud adni arra a kérdésre, hogy a skavenek valóban képesek-e elindítani egy járványt, és valóban állhatnak-e ők, a mostani kórság felbukkanásának hátterében.

Megtalálta a kaput, amit keresett. Tudta, a legtöbb ember őrültnek tartaná, ha ilyen kérdéseket tenne fel, ezért arra is felkészült, hogy az orvos egyszerűen kineveti. Úgy érezte, nem rendelkezik se megfelelő tudással, se megfelelő fegyverrel egy olyan ellenséggel szemben, amely úgy használja a betegségeket, mint harcos a kardját. Most csak a tudomány segíthetett, és mivel ő maga nem volt elég bölcs, fel kellett keresnie Drexlert.

Kinyújtotta kezét, és meghúzta a csengő rúdját. Észrevette, hogy a rúd végén egy szörnypofa vicsorít. Ez önmagában véve nem volt szokatlan, ám a ködös éjszaka közepén, baljós jelnek tűnt. Lépéseket hallott az épület belsejéből. A kapun kinyílt a kémlelőnyílás. Halvány, lobogó fényfolt jelent meg a résben.