39
KÖZELEBB

Elise kikapcsolta az atmoszféra-szabályozó által nyújtott védelmet, és belélegezte a Greylock-hegység ritkább levegőjét az Appalache-ben, mely terepautóval félnapi járásra feküdt Bostontól nyugatra. Mostanra az egész területet máshogy hívták, valószínűleg több tucat kormány változtatta már meg az elnevezéseket az ő korszaka óta eltelt négyszáz év során. Rima meglehetősen sokáig csereberélt a szomszédos törzsekkel, mire sikerült olyan térképet szereznie, mely Elise idejéből származott, és így el tudta olvasni. Sokkal könnyebb volt az alapján dolgoznia, mint újratanulni a jelen helyneveit.

A levegő itt fent, ezer méterrel a tengerszint felett sokkal tisztább volt, mint a hegy lábánál. Elise végighúzta kezét egy közeli fa törzsén, s összedörgölte az ujjait. A földvész textúrája is más volt. Kevésbé olajos és sokkal simább. Az orrához emelte az ujjait. A rothadás szaga szintén enyhébb volt, jobban lehetett rajta érezni a földet.

Megtörölte a kezét, és feljebb kapaszkodott az ösvényen, miközben elővett egy geotriangulumként ismert eszközt, melyet James szerzett neki az ő idejétől száz évvel későbbi időből. Lenyűgöző technológiai találmány volt. Letette a földre, és bekapcsolta. Néhány másodperccel később felvillant az agyában a hegyről készült háromdimenziós diagram, mely kis híján a földre döntötte.

Kikapcsolta a karkötőt, és pislogva próbálta eloszlatni a szeme előtt úszkáló csillagokat. Még mindig nem szokott hozzá az MI-karkötőhöz. Az érkezése óta eltelt két hónap alatt egyesével újabb és újabb fém karkötőket adogatott hozzá a karján lévő gyűjteményhez. Legújabb ékszere a „fejében lévő számítógép” karkötő volt, ahogy ő szerette hívni, és messzemenően ehhez volt a legnehezebb hozzászoknia.

Leült, és megdörgölte sajgó lábát. Rima következő feladata az lesz, hogy egy pár harminckilences méretű cipőt szerezzen. Az elfrethek többsége akkora bőrkeményedésekkel bírt, mint egy rinocérosz. Különösképpen az ilyen helyzetekben hiányoztak neki a huszonegyedik század luxuscikkei. Normális esetben Charlotte-ban ülve siklana felfelé az egyik hegyen, pihent lábbal, és gőzerővel menne a légkondi.

A mechanoid emléke kicsit melankolikus hangulatba hozta; hiányzott neki a robot. Életének egyik legbüszkébb pillanata volt, mikor még kamaszként megszerezte a haladó minősítést Charlotte-on. Míg a többi vele egyidős gyerek a vezetést és repkedést tanulta a járműveken, ő az óceánfenék mélyén sétálgatva töltött megszámlálhatatlanul sok órát. Valahol alig várta, hogy ráleljen és irányítsa a szeretett Charlotte-ja fejlett, jövőbeli változatát, de a jelen szemlátomást leszámolt a mechanoidokkal, méghozzá teljes mértékben. Kár. Manapság egy csomó minden olyan átkozottul szánalmas.

Készített még pár pillanatfelvételt a talajról, miközben felkapaszkodott a hegyre. Érdekes módon minél magasabbra mászott, annál sűrűbbé vált a növényzet. A földvész jelei szintén megfogyatkoztak. Lejegyzetelt néhány dolgot, betett pár mintát a csövekbe, majd becsúsztatta őket a konténerbe. Továbbmászott.

Valódi haladást ért el a kutatás során. Némelyik vizsgálata biztató eredményeket hozott, noha még hosszú út állt előtte a teljes gyógymód kifejlesztéséig. A földvész meglepően egyszerű vírus volt, melyet még azelőtt ki lehetett volna küszöbölni, hogy mutálódni kezdett és elterjedt. Biztos volt benne, hogy ha nem robban fel és nem süllyed a tenger alá a Nutris-platform, csírájában fojthatták volna el a bajt, és kifejleszthették volna a gyógymódot. Egy-két éven belül talán még a tömeges gyártás is lehetséges lett volna a bolygó többi része számára.

Az egyetlen gondot a sokszorosítás okozta. Még ha rendelkeznének is hatásos ellenszerrel, az előállításának akkor is olcsónak kellene lennie, mivel a jelenkori Föld nem igazán bővelkedett az erőforrásokban. Az ő laborjában nem volt olyan berendezés, mely sokszorosítani tudná a gyógyszert, majd szétküldeni az egész világba. Annak tükrében, hogy milyen szintű pusztulás tapasztalható a bolygón, hónapokba telne, hogy az ellenszer mindenhová eljusson. A vészfene addigra már vagy tucatszor mutálódna. Nem, akármilyen szert fejlesszenek is ki, olyan rendszerre lesz szüksége, amely egyidejűleg vagy legalább viszonylag rövid idő leforgása alatt gyógyítja meg a teljes bolygót. James remélhetőleg szert tud tenni valami múltbéli eszközre, vagy Grace hasznát veszi annak a hatalmas agyának, és előrukkol valami olyan találmánnyal, mely megoldja ezt a kérdést.

Igen, Grace segítségével előrelépést értek el, noha a kelleténél több időbe került az áramellátás fenntartásának biztosítása a laborban. Grace egy működőképes lift megtervezésével és felszerelésével töltötte az első hetet, melyet nagy izgalommal fogadott mindenki, akinek a mezőgazdasági toronyban kellett dolgoznia. Az Idő Anyja mostanra majdnem olyan népszerűvé vált, mint ő. Utólag végiggondolva, megérte a ráfordított időt.

Idefent nem igazán akadt még egy ösvény sem; rég eltűnt a civilizáció minden nyoma. Elise ennek ellenére átcaplatott az egyre sűrűbbé váló aljnövényzeten, s kíváncsian várta, hogy vajon mi rejtőzik a csúcs közelében. Eddig sikerült közvetlen összefüggést találnia a levegő minősége, a szén-dioxid-mérések és a növényzet magassága között. Vagyis az, hogy a vészfene mennyire virulens, attól függ, hogy…

Valami megzörrent a bal oldalán, a fák között. Megdermedt és várt, lassan vállmagasságba emelve a karját, a rezgő levelek felé. A suhogás átkerült a bal oldalára, mintha el akarná vágni előle a visszavonulás útját. A jobbján lévő csalitos szintén megrázkódott. Jobbra pördült, miközben a karját oda-vissza fordította a zaj két forrása között.

– Fénysugár maximumra kapcsol. Nem, kettes szintre – üzente gondolatban csuklópántjának. Ezzel még nem ölne meg egy élőlényt, de még így is elég erős lenne, hogy kiüssön egy támadó elefántot.

Továbbra is hallotta a zörgő hangokat a bozótban, és lehet, hogy túl élénk volt a fantáziája, de úgy tűnt, mintha minden irányból érkeznének. Körülvették! A karja remegni kezdett a testét elöntő adrenalintól. Érezte, ahogy a pulzusa az egekbe szökik, míg úgy nem tűnt, hogy minden egyes szívverésébe belerázkódik a teste.

– Őrizd meg a hidegvéred, csajszi – motyogta. – Emlékezz rá, hogy mit tanultál.

Valami felrikoltott mögötte, magas, ugató hangon, mely határozottan állati volt. Ettől jobban érezte magát, ha csak egy kicsivel is.

– Gaia nevében, koncentrálj, te ostoba lány!

A susogó hangok egyre közelebbről hallatszódtak. Akármi is az, bármelyik irányból, bármelyik pillanatban ráronthat. Fontolóra vette, hogy kitör, de aztán meggondolta magát. Végtére is elég csekély esélye van rá, hogy lekörözze ezt a lényt, s a meneküléssel valószínűleg csupán annyit érne el, hogy odafordítja a hátát, teljesen védtelenül hagyva magát. Nem, helytáll, és ad magának egy esélyt.

A másodpercek lelassultak, csigalassúsággal peregtek, amint Elise arra várt, hogy meglássa az őt becserkésző ragadozót. A karja kezdett elfáradni, és úgy kapkodta a levegőt, hogy nem volt biztos benne, egyáltalán képes lenne-e egyenesen célozni, még ha előtte is állna az a valami. Aztán megjelent.

Egy gyíkszerű lény lépett ki a dzsungelből, és kinyújtotta a nyelvét. Ismét azt a visító hangot adta ki magából, miközben villás nyelve kivillant. Elbóklászott jobbra, mintha részeg lenne, aztán újból kiöltötte a nyelvét. Elise a ráirányított csuklópántjával követte, ahogy ide-oda járkált, s felkészült, hogy lelövi, ha egy lépéssel is közelebb jön hozzá.

Biológusként lenyűgözte a lény. A teste olyan volt, akár egy kígyóé, lehetővé téve számára, hogy kiegyenesedjen és magasra nyúljon, mint egy zsiráf. A törzse és a lába szinte emberi volt, és első ránézésre nem tűnt fel, de két majdnem csökevényes karja is volt. A tekintetük egymásba fonódott, és Elise intelligenciát látott a lény szemében, valamiféle felismerést.

Jobbra tőle egy másik ugyanilyen teremtmény lépett elő, de ez a példány nagyobb volt, s még hosszabb a teste. Elise hátraugrott, és az új fenyegetésre célzott, de az csak rápillantott, majdhogynem megvető tekintettel, mikor elsétált mellette. Odaballagott az első lényhez, és egymásra villantották a nyelvüket. Aztán fogták magukat, és otthagyták Elise-t. Az első lény még egyszer visszanézett, mielőtt a párost ismét elnyelte a dzsungel.

Elise azon kapta magát, hogy még mindig benn tartja a levegőt, és bizseregnek az ujjai egyrészt az adrenalin okozta feszültségtől, másrészt attól, hogy ilyen sokáig tartotta célpontra a kezét. Továbbra is viszolygott az erőszaktól, de ebben a világban ez volt az új valóság. Még mindig a torkában dobogott a szíve. A földre lerogyva mély levegőt vett, s igyekezett megnyugodni.

Túl sok olyan teremtményt látott azóta, hogy megérkezett a jelenkorba, melyek a múltban nem léteztek. Boston romjai között különböző fajok tömege élt, s a legtöbbjük furcsamód olyan volt, mint az iménti kettő: számos emberi vonással rendelkeztek. Elise nem tudta, hogy ez minek köszönhető: biológiai manipuláció vagy természetes fejlődés következtében alakultak-e ki, de már egyre kevésbé rázta meg az ehhez hasonló fura lények látványa.

– Szia, Idősebb Elise, bejelentkezem. Az értékeid egy kicsit magasak. Minden oké? – kérdezte hirtelen a fejében Rima. A lány egy régi kézi számítógépen keresztül beszélt hozzá, melyet Elise kommunikációs karkötőjéhez társítottak.

Elise felhördült. Ha a teste által mutatott értékek csak egy kicsit is magasak voltak, újra kell kalibrálniuk az őt megfigyelő kütyüt.

– Jól vagyok – válaszolta. – És ne hívj Idősebbnek. Nem vagyok olyan öreg.

– Ha te mondod, Idősebb Elise.

Az elfrethek egyöntetűen így kezdték őt szólítani, mikor úgy döntöttek, hogy ő a bolygó megmentője. Ha jól tudta, csak Qawolt és Franwilt hívták „Legidősebbnek”, míg az elfrethek élemedett korú polgáraiból álló kis csoport tagjaira úgy utaltak, hogy a „Vének”. Mégiscsak találóbb volt „Idősebbnek” hívni őt, nem pedig „Legidősebbnek” vagy „Vénnek”, mert ha jól tudta, az utóbbi két megszólítás a valóban koros embereknek járt.

– Hogy megy a gyűjtés, Idősebb Elise?

– Gyönyörű itt minden, Rima. Csatlakoznod kéne hozzám.

– Nem lehet, Idősebb Elise. A törzsnek szüksége van a vumvumra. Nem foglalhatom le túl sokáig. Te rendben leszel két napig a naptetőn?

Ebben igaza volt. Az elfrethek mindössze három közlekedési eszközzel rendelkeztek, Jamesét is beleértve, ő pedig senki másnak nem engedte, hogy a kollival repüljön. Így két rozoga négykerekű maradt, melyen több száz ember osztozott, vagyis mindig szükség volt az autókra. Lehetetlenség volt, hogy Elise három napig magánál tartsa a járművet, úgyhogy Rima kénytelen volt itthagyni őt, és rögvest visszatérni a többiekhez.

– A naptetőn minden rendben lesz. Próbálj meg korán ideérni, hogy megnézhesd ezt a helyet. Gyönyörű. Tudod ugye, hogy ez a bolygó nem mindig volt ilyen. Régen…

Elcsuklott a hangja, mikor meglátott a távolban egy kis fekete pöttyöt felé közeledni. Lehet, hogy nem vette volna észre, ha nem repül annyira alacsonyan a dzsungel lombkoronája felett, hogy sugármeghajtásának ereje oldalra fújja a fákat. Elise azóta nem látott civilizációra utaló jeleket, hogy Bostont elhagyta. Véletlen egybeesés lenne? Hát abban kételkedett.

– Rima, észrevettem valakit felém közeledni. Elrejtőzöm. Tartsd nyitva ezt a csatornát.

– Már túl messze járok, Idősebb Elise. Visszafordulok.

– Ne tedd! – mondta Elise suttogva, miközben bekúszott a bozótba, le nem véve a szemét a növekvő foltról. Biztos volt benne, hogy a tárgy egyenesen felé tart. Nem volt annyira optimista, hogy véletlennek tudja be a dolgot. Ha az ellenség közeledik, Rima nem sokat segíthet neki. Csak veszélybe sodorná magát.

– Jól figyelj Rima, menj vissza a törzshöz. Ha történik valami, mondd el Grace-nek. Ő meg tudja találni Jamest.

– De Idősebb Elise…

– Tedd azt, amit mondtam! Most! Kikapcsolom a kommunikációs csatornát, arra az esetre, ha le tudnák követni. – A csatorna elnémult, ahogy Elise várta. James távol volt valami munka miatt. Visszaugrott az időben, hogy készleteket gyűjtsön nekik, vagy a földgolyó túloldalán csavargott más civilizált népekkel kereskedni. Több időt töltött távol, mint a törzzsel, megállás nélkül Elise és Grace megbízásait intézte. Elise attól tartott, hogy túl sok terhet vett a vállára. Elég nyúzottnak tűnt mostanában. Ezt majd meg kell beszélnie Grace-szel. Lehet, hogy az a rengeteg időutazás káros az egészségére? Nos, soha nem panaszkodott, és nem említett semmit sem ezzel kapcsolatban. Ez annyira jellemző volt Jamesre.

Összerándult a gyomra, mikor a folt élesen felfelé fordult a hegyen, és az ő szintjére emelkedett. Elise-nek semmi kétsége nem maradt afelől, hogy az idegen bemérte a tartózkodási helyét. Ömlött az arcáról a verejték, annak ellenére, hogy az atmoszféraszabályozó hűvösen tartotta. A hajó Jamesére hasonlított, a KronoCom emberei által használt kollik egyike volt. Ha az illető az ügynökségtől jött, akkor neki lőttek. Halott ember. James elmondta, hogy a KronoCom mennyire rajta van azon, hogy elkapja őt. A sok hülyeség közül, amit csinálhatott, elkövette a legnagyobbat: védtelenül kiszolgáltatta magát, anélkül hogy menekülési útvonala lenne.

A kolli leszállt, és kivágódott a rámpa. James kirepült, és drámai módon, térden ért földet, porfelhőt rúgva minden irányba.

– Mégis mi a fekete mélységet csinálsz te itt egyedül?! – mennydörögte, egyenesen a búvóhelyére meresztve a szemét.

Elise hirtelen nem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen, de nem fogja megadni azt az örömet Jamesnek, hogy bármelyiket is lássa. Eltúlzott lezserséggel ballagott elő a bokrok közül.

– Ó, helló. Azt hittem, már elmentél. Átütemeztem volna a kis kirándulásomat. – Sikerült meglepődött képet vágnia.

– Elhalasztottam. Változás történt az ugrási terveinkben. Holnapig nem megyek sehova. Senki nem árulta el, hová mentél. Sammuiából szedtem ki.

Az az átkozott fiú nem tud titkot tartani. Nos, nem hibáztathatja érte. Már így is eléggé tartott Jamestől.

– Remélem, nem terrorizáltad túlságosan a fiút –mondta. – Ezzel a viselkedéssel nem szerzel piros pontokat az elfretheknél, ugye, tudod?

James a semmin túráztatta magát.

– Megmondtam neked, hogy ne hagyd el a törzset, mikor távol vagyok. Nem tudlak megvédeni, ha történik valami!

Már megint ott volt az a bizonyosság a hangjában, mintha tudná, hogy neki mi a legjobb. Elise semmitől nem jött annyira dühbe, mint mikor valaki úgy gondolta, hogy joga van anyáskodni felette. Ha a szüleinek nem működött, Jamesnek sem fog. A férfi az ő érdekeit tartotta szem előtt, és ezt nagyra értékelte, de nincs hatalma fölötte.

– Na, ide figyelj… – kezdett a mondandójába, úgy érezte, nagyon is higgadtan.

– Ne vitatkozz velem! – csattant fel James. – Ahol most vagyunk, pont az ellentéte annak, hogy nem hagyod el Bostont.

A vita gyorsan elmérgesedett. James nyilvánvalóan hozzá volt szokva, hogy mindig az történik, amit ő akar, és az ő korában – Elise igazából nem volt benne biztos, pontosan hány éves is lehet – nehéz ezt elengedni. Elismerte, hogy félelmetes, mikor James dühbe gurul, de nem fog csak ott állni, és hagyni, hogy a férfi ossza neki az észt.

– Gaia szerelmére, nagylány vagyok, és el kell végeznem a munkámat. – Ezzel az érvvel nem jutott előbbre. Ahogy máskor sem.

– Mostantól kezdve megparancsolom az őröknek, hogy ne engedjenek ki a városból, mikor nem vagyok ott.

Elise-nek elkerekedett a szeme. Felnézett Jamesre, egyenesen a szemébe, és tett egy lépést előre.

– Hogy mit mondtál? – Elise hirtelen indulatától James hátralépett egyet.

– Azt mondtam, hogy mostantól fogva…

– Most azonnal fejezd be! – Elise az ujjával hadonászott. – Nem vagyok a gyereked. Nem vagyok a tanítványod, és hétszentség, hogy Sasha sem vagyok. Nem vagyok a tulajdonod. Nincs hozzá jogod, hogy parancsolgass nekem.

– Ha nem hallgatsz a szép szóra…

– Menj a fenébe, James! Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, és ne várd, hogy engedelmeskedjek. Muszáj elmennem ezekre az utakra, hogy mintákat gyűjtsek. Próbálom meggyógyítani ezt az átkozott bolygót, azok után, hogy ezer évig elhanyagolták és bemocskolták! – mondta Elise.

– Egy egyszerű kérés – vicsorogta James. – Mikor időugrást végzek, ne hagyd el Bostont. Miért nem hallgatsz rám?

– Mert egy hónapba telt, mire megkaptam a kocsit erre az útra. Csak azért nem fogom lemondani, mert te így akarod!

– Semmit nem fogsz meggyógyítani, ha meghalsz. Az én feladatom, hogy megvédjelek.

– Nem, nem a te feladatod. A te feladatod az, hogy mindenkiről gondoskodj.

– Engem senki más nem érdekel!

Elise megtorpant. Hosszú, kínos csend következett.

– Pedig érdekelhetne – mondta végül. – Már ők is a családod.

James elfordult.

– Nem. Nekem nincs családom. Már jó ideje. Cseppet sem érdekel, hogy mi lesz velük. Csak annyit kell tudnom, hogy te jól vagy-e. – Leült a földre, és elnézett a hegyen túlra, a lent elterülő hatalmas dzsungelre. – Nem veszíthetlek el téged is ugyanúgy, ahogy Sashát. Semmi más nem számít.

– Ó, James. – Elise megenyhült, és odaült mellé. A válla köré fonta a karját. – Sosem fogok a húgod helyébe lépni; senki sem képes erre. Abba kell hagynod önmagad ostorozását, és a jelenre kell koncentrálnod. Szükségem van rád. Az elfreth népnek szüksége van rád. És valljuk be, neked is szükséged van rájuk.

James felhorkantott.

– Mégis miért lenne rájuk szükségem? Gyengék és tehetetlenek. Én vagyok a védelmezőjük. Belegebedek, hogy etessem és ellássam őket. Ők mit adhatnak nekem?

Elise megszorította a másik karját.

– És én mit adhatok neked?

A férfi ránézett.

– Az nem ugyanaz.

Elise megcsóválta a fejét.

– De James, pont ugyanaz. Nyisd ki a szemed, és nyílj meg az embereknek. Ahogy nekem is megnyíltál.

Próbálta elkapni a férfi tekintetét, de az még mindig másfelé nézett.

– Figyelj ide, hékás! – mondta Elise. – Túl sok energiát feccölsz abba, hogy egy gólemnek tűnj, pedig valójában nagyon jó ember vagy.

Pár percig mindketten csendben ültek, s nézték, ahogy a szél megrezgeti a dzsungel lombkoronáját. Az élettől lüktető tengernyi terület egyre inkább ritkaságszámba ment ezen a világon. Elise azonban még itt is felfedezte a barnaság nyomait a peremeken. A betolakodó betegség azzal fenyegetett, hogy ellepi ezt a még viszonylag buja földterületet.

James bizonyára olvasott a gondolataiban.

– Ugye, milyen szép itt? – kérdezte.

– Igen. Régen a világ minden tája ilyen volt. És ne próbáld meg másra terelni a szót.

– És te vissza fogod ezt hozni?

Elise felállt.

– Azon vagyok, de azzal nem jutunk semmire, ha itt üldögélünk. – Elindult felfelé az ösvényen. – Jössz?

James szemlátomást ellenkezni akart, de aztán megvonta a vállát.

– Azt hiszem, kibír még néhány órát a város nélkülünk.

– Bocsi, haver – mondta Elise –, de én itt éjszakázom.

– A fekete mélységbe éjszakázol itt. Hát nem arról…

– Ha van kedved, velem maradhatsz. – Elvigyorodott. – Tudod, hogy vigyázz rám. – James habozott. – Na, gyerünk, jól jönne egy inas, és mivel senki más nincs itt, hogy önként jelentkezzen a feladatra, te nyertél. – Elise rámutatott egy kis tisztásra. – Kezdetnek felállíthatod a tábort, és megfőzheted a vacsorát, amíg én befejezem a mintagyűjtést. Kopog a szemem az éhségtől.

Az elkövetkezendő két órában Elise tovább dolgozott, de hallótávolságon belül maradt, miközben befejezte a Greylock-hegység tetején a mintavételt. Ügyelt rá, hogy James látómezejében legyen. Már csak az hiányzik, hogy a férfinak megint elguruljon a gyógyszere. Ezzel kezdenie kell majd valamit a közeljövőben; csak azt nem tudta, hogy pontosan mit. Jó szándékú volt, de Elise-nek feltűnt, hogy hiányzik belőle az érzelmi intelligencia, ha az emberi kapcsolatairól volt szó. Legalább nem az elfrethek előtt szidta le; különben igencsak összeakasztanák a bajszukat.

Mire visszatért oda, ahol a férfit hagyta, James kifejezetten jó munkát végzett a tábor felállításával. Egy kis állat – Elise már rég megtanulta, hogy ne kérdezze meg, mi az – süldögélt egy óntányéron a takarosan megrakott, apró tűz felett, mely egy kövekből kirakott kör közepén lángolt. James egy fazék fölé hajolva, kanállal kevergette a zöldes színű húslevest. A kis sátort oldalt állította fel, közel a növényzet széléhez. Az összkép egész érdekesre sikeredett.

– Na, nézd csak! – mondta Elise somolyogva, miközben ledobta a táskáját a földre, és közelebb húzódott a tűzhöz. – Csak egy kötény hiányzik rólad, és nekifoghatunk papás-mamást játszani.

Huszonegyedik századi poénkodása szokás szerint nem esett le Jamesnek, pléhpofával fogadta zseniális humorérzékét. – Van ételünk. A fejadagokat a csomagodban találtam, és sikerült elfognom a fehérje…

– Nem, nem. – Elise feltartotta a kezét. – Nem akarom tudni, hogy rágcsálót eszem. Úgy teszek, mintha csirke lenne. – James mögé pillantott. – Hol parkoltad le a kollit? Úgy gondoltam, hogy a hajóban táborozhatnánk ma este.

– Nincs elég vízszintes terület ahhoz, hogy leparkoljak vele. Leküldtem a hegy aljába. – Elhallgatott. – Szeretnéd, hogy felhívjam ide?

Elise először a magányosan álldogáló sátrat tanulmányozta, majd pedig Jamest, s kaján vigyor ült ki az arcára.

– Azt hiszem, együtt alhatunk. – Leült a férfi mellé, és kikapcsolta az atmoszféraszabályozóját. Előrehajolt, és beleszippantott a fazékba. – Jó illata van.

A csípős szél rögtön átjárta a ruháját, és a csontjaiig hatolt. Megborzongott és közelebb húzódott Jameshez. A férfi teste megfeszült, ahogy hozzásimult, majd Elise érezte, amint bizonytalan kézzel megérinti a vállát. Majdhogynem cuki volt a jelenet, de Elise tényleg kezdett belefáradni, hogy mindent neki kell csinálnia.

– Gondolod, készen leszel, hogy virradatkor elindulhassunk? – kérdezte James. – Nem tetszik, hogy ennyire védtelenek vagyunk idekint. Még mindig keresnek minket.

– Azóta nem hallottunk a kronocomos embereid felől, hogy a törzshöz csatlakoztunk. Lehet, hogy már feladták.

– Soha nem hagynak fel a keresésünkkel. – James elhallgatott. – Figyelj, Elise, van valami, amiről tudnod kell! Több minden történt a Nutrison, mint amit elmondtam neked.

Elise érezte, ahogy megremeg a másik keze, és elhúzódott a férfitól. James kerülte a pillantását, és a lábánál heverő apró kődarabra meredt. Lefoszlott róla szokásos sztoikus álarca, s Elise meglátta a kíntól eltorzult arcát.

– Miről van szó, James? – kérdezte.

A férfi kifújta a levegőt.

– Rájöttem, hogy ki volt a felelős a Nutris-platform elpusztításáért. Egy mamutvállalat tette a jelenből, Valta a neve. A KronoCom szintén bűnrészes volt a katasztrófában.

Elise agya először fel sem fogta a szavak jelentését.

– Nem értem. Hogy érted, hogy felelős?

– A Valta intézte úgy, hogy a Nutris megsemmisüljön, hogy megszerezhesse a platformon lévő technológiát. A KronoCom végezte el a munkát.

– Te voltál az? – zihálta Elise.

– Nem – tiltakozott James. – Egy másik kronotrop. Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy ők robbanóanyagot helyeztek el. Engem csak a mentésért küldtek vissza.

– Azt mondtad, hogy természeti katasztrófa volt! Most meg azt állítod, hogy a céged emberei tették?

– Csak később értesültem a szabotázsról – mondta James.

Ez a mondat nem hagyta nyugodni Elise-t.

– Na várj csak, mikor értesültél erről?

A férfi ismét habozott.

– Nem fogok neked hazudni. Aznap este tudtam meg, amikor elmondtad az elfreth népnek, hogy a múltból jöttél. A megfelelő alkalomra vártam, hogy elmondjam neked.

Elise fejében végigfutott vagy száz kép a Nutrison lévő barátairól. Meglehetősen más volt azt hinni, hogy balesetben haltak meg, mint tudni, hogy meggyilkolták őket. S a jelen korszakból származó emberek gyilkolták meg őket, akiket próbál megmenteni. Tulajdonképpen James kollégái tették.

Elise nem tudta, mit gondoljon. Csak annyi bizonyos, hogy el kell döntenie, megbízhat-e Jamesben, vagy sem. Ha igen a válasz, akkor el kell hinnie, hogy semmi köze nem volt a Nutrison történt szabotázshoz. Ha nem hisz neki, akkor most látja utoljára a férfit. Akkor elküldhetné a törzsből. James megtenné, ha ő azt mondaná neki. Talán így a legjobb. De már tudta a választ.

Megszorította a másik kezét.

– Biztos, hogy semmi közöd nem volt hozzá?

– A húgomra és az anyámra esküszöm – felelte James suttogva.

– Megígéred, hogy megtalálod az ezért felelős embereket, és megfizetnek a tettükért?

– Igazságot szolgáltatok neked. Én nem…

– Rendben, most pedig hallgass! Nem akarok erről többet beszélni. Megtennéd, hogy felszítod a tüzet? Kezd hideg lenni idekint.

Az éjszaka további részében nemigen beszéltek. Többnyire mindketten a tüzet bámulták. Elise fejében egymást kergették a gondolatok, ahogy a múltbéli élete emlékeibe kapaszkodott, a barátaira és helyekre gondolt, melyeket soha többet nem fog látni. Nem tehetett róla, akaratlanul ahhoz a világhoz hasonlította őket, amelyben most élt, és belegondolt mindabba, amit elveszített.

Őszintén szólva, meglepte saját magát. A jelenben töltött első néhány napban nem hitte, hogy sokáig fogja bírni. Elvégre mindent elveszített, és most itt ragadt egy lényegében teljesen idegen világban. Mégis itt volt, s továbbra is ugyanaz a tudós próbált lenni, aki mindig is volt, és továbbra is jót akart cselekedni.

Felnézett Jamesre, aki egy méterrel arrébb ült. Neki köszönhet mindent. A férfiban ugyan ez nem tudatosult, de Elise tisztában volt azzal, mi mindent áldozott fel érte. Qawol és Grace nem is annyira a múltjáról, hanem inkább a rokonairól meséltek neki. Elise kénytelen volt hozzájuk fordulni, mert James önként semmilyen információt nem osztott meg vele.

Miután rájött, hogy a férfi miről mondott le, meghatódott. Hálás is volt neki, de leginkább meghatott, mert végül is tudta, hogy honnan fakadnak James érzései. Persze borzasztó nehezen mutatta ki az érzelmeit, de ő már csak ilyen volt.

Elise hozzábújt, és befészkelte magát a karja hajlatába.

– Hideg van.

James átkarolta, és szorosan magához ölelte.

– Hozok még fát – mondta.

– Szerintem egyelőre elleszünk így – mondta a nő.

James persze nem vette a lapot, és elkezdett feltápászkodni. Elise visszahúzta a földre, és az ajkára tette az ujját.

– Ne merészelj még egyszer felállni! – mormolta, magához húzva a férfi fejét, és ajkát az ajkára tapasztva. James először megdermedt a csóktól, és Elise azt hitte, hogy félreértette a férfi iránta táplált érzéseit, s talán egész idő alatt csak a védelmezőjének tartotta magát.

Aztán James kicsit elengedte magát, és viszonozta a csókját. A kezét a nő csípőjére tette. Elise összefonta James nyaka mögött az ujjait, és szorosan a férfihoz simult. James elsöpörte a hajat a szeméből. Érezte az összes bőrkeményedését, ahogy ujjaival végigsimított az arcán, a szájához közelítve. Továbbra is úgy tartotta Elise-t, mintha attól tartana, hogy elejti, és a nő összetörik. Ez nem volt elég. Elise két keze közé fogta James arcát, és újult intenzitással csókolta meg. Ha úgy akar vele bánni, mint egy törékeny porcelánbabával, akkor nagyon melléfogott. James hanyatt billent, és mindketten a földön találták magukat, továbbra is a férfi exójának a burkában.

– A pirkadatkor való indulással kapcsolatban meg csak annyit – mormolta Elise, arcát a másik arcához dörgölve, miközben a fülébe szuszogott, és az ingét rángatta –, hogy talán újra kellene gondolnod a dolgokat.

40
ÁRULÓ

– Biztos benne? – kérdezte Levin, miközben égető érzés kavargott lassan a gyomrában.

A Young irodája melletti tárgyalóteremben ült. Balra tőle az igazgató, Kuo, Hameel a Technikusi Műveleti Központból, és Buchanan, az orvosi szolgálat vezetője foglaltak helyet. Levin folyamatosan az asztal fémfelületén dobolt az ujjaival, miközben a középen lebegő videó ugyanazt a felvételt játszotta le újra és újra. A bizonyíték ott hevert mindenki orra előtt.

Smitt technikus betört a keleti szárnyhoz tartozó biztonsági hálózatba. Először egy hasonmás hackerprogramot helyezett a rendszerbe, majd kamuflázskarkötőt alkalmazva az egyik képesített miazmatechnikus bőrébe bújt. Nem végzett rossz munkát; a legtöbb általános biztonsági ellenőrzésen átment volna, ha Levin, aki számított rá, hogy Jamesnek miazmatablettákra lesz szüksége, nem foganatosított volna további biztonsági protokollokat az orvosi részlegben.

– Az egész miazmatabletta-tételt leellenőriztem, auditor – mondta Buchanan. – A technikus számos ciklusra elegendő adagot placebóra cserélt. Azok a kronotropok, akik ebből kapnak, a hatóanyag mindössze kétharmadához jutnának hozzá.

– Összesen hány tablettát lopott el?

– Hét ciklusnyira valót, auditor.

Nyolcvannégy rohadt tablettát. Ez több mint egyéves adag volt. Mit jelent mindez? James azt tervezi, hogy folytatja ezt a vad játszmát az időben? Mi célból? Ha lenne egy kis esze, arra használta volna fel a maradék készletét, hogy fokozatosan kigyógyuljon az időeltolódásból adódó betegségből, ő maga pedig a feledés homályba merüljön. Ehelyett fokozottan annak a veszélynek teszi ki magát, hogy lelepleződik, hiszen ugrásnyomokat hagy maga után, melyeket Levin le tud követni. A legutóbbi megfigyelés szerint a tevékenysége egyre intenzívebb. Vajon miben sántikálhat?

Kuo szerint talán nem idejében, de Levin és a csapata leszűkítette James tartózkodási helyét. Háromszögeléssel bemérték jelenbeli mozdulatait a múltbéli ugrási pontjaival, és a csapat teljesen kizárta Ázsiát és Afrikát, s szinte biztosra mondta Európát. Még egy-két sikeres fogás és egy kis szerencse segítségével a szökevény hamarosan azzal szembesül, hogy Levin bekopogtat hozzá, vagy pedig ott vár rá, mikor visszaugrik a jelenbe.

James tettei azonban meghökkentőek voltak. Szemlátomást továbbra is próbált bizonyos fokig az idő törvényeihez igazodni, noha a legszörnyűbb vétket már elkövette a legfontosabbak megszegésével. Az összes ugrása rövid volt, viszonylag alacsony technológiával rendelkező mentéseket célzott meg. Azáltal, hogy fény derült Smitt nemrég elkövetett lopására, szinte százszázalékosan megerősítést nyert, hogy esze ágában sincs rejtőzködni. Nem ostoba; bizonyára valami hosszú távú célja van.

Ebben a pillanatban a problémát azonban Smitt technikus jelentette. A miazmatabletta-lopás gyakori volt. A tabletták függőséget okozhattak, ha nem ellenőrizték szigorúan a szedésüket. Általában a függőségben szenvedő kronotropok hajtották végre a bűncselekményt, vagy azok, akik nekik árulták a pirulákat. Az elkövető rendszerint csak figyelmeztetésben részesült, illetve megkövetelték, hogy méregtelenítő terápián vegyen részt. Smitt esete inkább árulásnak tűnt, ami viszont kizárólag egyféle ítéletet vont maga után. A helyiségben tartózkodók közül senki nem feltételezte, hogy bármilyen más okból lopta volna el a miazmatablettákat, mint hogy szökevény barátjának adja őket.

– Egyértelmű, hogy mi a teendőnk – mondta Levin eltorzult arccal. – Geneese auditor, hívjon egy osztagot, hogy Smitt technikust a fogdába kísérjék.

– Egy pillanatra, Levin – mondta Kuo, felemelve a kezét. – Ha ez az áruló a szökevénnyel kommunikál, a letartóztatásával elvesztegetjük ezt az információt. – Levinre nézett. – Tegyen idegpoloskát a fejébe.

– Ki van zárva – válaszolta Levin, miközben felemelkedett a székéből.

Young a szakállát vakargatta, és hátradőlt.

– Az emberek fejében való kémkedést senki nem nézi jó szemmel. Nem folyamodunk efféle módszerekhez, és mellesleg bizalmatlanságot szülne a sorainkban.

– Ostobaság lenne nem kihasználni ezt az előnyt – vágott vissza Kuo. – Mi az összes nagy értékű alkalmazottunkon ezt a módszert alkalmazzuk.

Levin látta, hogy Young szemöldöke megemelkedik a nő szóhasználata hallatán; az igazgató nem volt hozzászokva, hogy így beszéljenek vele.

– Nem mondom, hogy nem értek egyet – mondta Young lassú, kimért hangon. – De már így is járulékos kárt szenvedtek a soraink és a közhangulat is. Ha híre megy, hogy…

– Hadd tegyem egyértelművé, Young igazgató – mondta Kuo. – A Valta úgy véli, hogy ez az intézkedés szolgálja a leginkább mind a vállalat, mind pedig a KronoCom érdekeit.

A helyiségben jó pár másodpercig néma csend uralkodott, míg Young végül bólintott.

– Rendben. Hameel, helyezzen kémpoloskát Smitt kezelőre, és fedje le a hálófülkéjét is. Győződjön meg róla, hogy bevegye a reggeli táplálékával.

– Ez felháborító, igazgató úr! – csattant fel Levin. Ez az ember elméjén tett erőszaknak számított. Levin a Nyilvánosság korának specialistája volt kronotropként töltött évei során. Pontosan tudta, hova vezet ez az út.

Levin ekkor szembesült vele, hogy már nem Young irányít. A Valta s konkrétan Kuo a főnök. A KronoCom csupán a mamutvállalat időutazásért felelős ágazata. Levin megőrizte rezzenetlen arcát, de belül elöntötte a felháborodás. Young észrevehetett rajta valamit, mert mikor a tekintetük találkozott, az igazgató enyhén megrázta a fejét.

– Mi a helyzet a múltbéli hálózati tevékenységével? – folytatta Kuo.

– Az idegpoloska képes lesz lekövetni minden kommunikációt, melyet az MI-karkötőn és a kommunikációs karkötőn keresztül folytat – mondta Hameel. – Pillanatképet készítettem az elmúlt heti hálózati tevékenységéről. Megjegyezném, hogy ez kizárólag az adatforgalmára korlátozódik. A beültetett idegpoloska lehetővé teszi majd, hogy rögzítsük a gondolatait. – Elhallgatott. – Kiszűri majd a külső adatokat. Lássuk csak. Smitt technikus többtucatnyi adatot kérdezett le, ebből ötöt az Uránusz alállomás 2411-ben történt katasztrófájával kapcsolatosan, tizenegyet a 2077-es Hold-vírussal, hatot a Puck holddal, negyvenhármat pedig a Nutris-platformmal kapcsolatban. Tegnap hét lekérdezés irányult néhány kimentett tétel tárolási helyének a felkutatására, melyek egy korábbi – Elsüllyedt Város kódnévvel ellátott – küldetésből, illetve kilenc, a Cassini Regio területén elvégzett munkából származtak. Ma… – szünetet tartott – három lekérdezés történt a város kék körzeteit illetően, prostituáltak után kutatva.

Kuo azonnal felugrott a székéből, és egy szempillantás alatt Hameel fölött termett.

– Hogy mit mondott?

Hameelt annyira meglepte a nő hirtelen támadt érdeklődése, hogy majdnem leesett a székéről. Geneese és Shizzu felemelkedtek, és bekapcsolták az exójukat. Levin rendíthetetlenül az asztalra szorította a kezét. Kuót ez szemlátomást nem tántorította el, kezével az asztalra csapott Hameel előtt.

– Elnézést, ügynök – dadogta. – Mivel kapcsolatosan érdeklődik?

– Mit mondott a Cassini Regio kapcsán? – sürgette Kuo, egyre közelebb hajolva hozzá. – Ki vele!

Hameel szemlátomást majd összecsinálta magát.

– A technikus néhány napja utánanézett az Iapetus kolóniára tartó energiaszállítmányoknak. Aztán tanulmányozni kezdte a hold sötét oldalát. Ennek az egésznek nem lenne jelentősége, csakhogy a Cassini Regio szerintem nem rendelkezik kolóniával.

– A Valta bizalmas ügyleteiben turkál – mondta Kuo, az ajtó felé rohanva. – Kivájom a szemét, ha el nem árulja, hogy mit tudott meg.

Mielőtt elhagyhatta volna a szobát, Levin ott termett, és elállta az útját.

– Egy ujjal sem fog a technikushoz nyúlni.

Farkasszemet néztek egymással. Azonban egyedül Kuo kapcsolta be az exóját. Levin remélte, hogy Young jelenléte elriasztja az ügynököt az erőszaktól. Vagy ha mégsem, az igazgató legalább rájön, mennyire beszámíthatatlan a nő, és kiveszi Levin parancsnoksága alól.

Ha őszinte akart lenni, nem vett volna rá mérget, hogy Youngban van annyi gerinc, hogy megvédje az auditorát. Végtére is hosszú idő telt el azóta, hogy Young egy volt közülük. Levin egykor nem kérdőjelezte volna meg Young álláspontját, de az igazgató immáron adminisztrátorként, más megvilágításban látta a dolgokat. Vajon úgy véli, előnyös lenne a számára, illetve az ügynökségnek is azzal kedvezne a leginkább, ha a saját emberei mellett állna ki? Végül, a többi incidenshez hasonlóan, mikor a Valtáról volt szó, Young nem avatkozott a dologba, és néma csendben maradt.

– Maga akarta információszerzés céljából felhasználni a technikust – mondta Levin. – Ha most beront a Techközpontba, mit gondol, mi fog történni Jamesszel és a lánnyal? Szerintem soha többet nem hallunk felőlük. Várjon, amíg kézre kerítjük Jamest. Akkor aztán választ kap a kérdéseire.

Levin félig-meddig arra várt, hogy egy kinetikus kábeltekercs lyukat szaggat a mellkasába, miközben Kuo a lehetőségeket latolgatta. Végül bólintott.

– Ha bármilyen bizalmas információ kiszivárog a Cassini Regio kapcsán, magát teszem felelőssé. Számoljon a következményekkel. – A szobában lévő többi emberre pillantott. – Elnézést, de ezt jelentenem kell. Meg kell erősítenem a biztonsági intézkedéseket azon a holdon. Éberebbnek kell lennünk.

Levin a nő hátát nézte, miközben az távozott a helyiségből, majd megindult a folyosón. Visszafordult Younghoz.

– Meddig kell még ezt elviselnünk?

– Fejezd be azt a rohadt munkát, amivel megbíztalak, Levin, és akkor már nem sokáig kell elviselned! – Young felsóhajtott. – A Valta jelentős anyagi kötelezettséget vállalt a Nutris kapcsán. Tíz éve vesztésre állnak a Szaturnusz és a Jupiter megszerzéséért folytatott négyszereplős hatalmi harcban. Mindenre elszántak.

– Ugyan mit szerezhettek meg a Nutrisról, ami fordítana a szerencséjükön? – Shizzu a homlokát ráncolta. – Én ott voltam. Semmilyen katonai technológia nem volt a platformon. Csak egy biológiai kutatóintézet.

Young felhorkantott.

– Hát nem egyértelmű? Másképp hogyan lehetne fegyverként használni a hatóanyagokat?

A szobában néma csend honolt, amíg a jelenlévők az elhangzottakat emésztették. A biológiai fegyverek alkalmazása a Mesterséges Intelligencia háborúk óta nem volt jelentős, amikor is a gépek az Ebola egy nanováltozatát próbálták meg felhasználni. Borzalmas volt az eredmény.

– Nem a mi dolgunk – jelentette ki Young. – A KronoCom csak a kronofolyamban tart rendet, és nem a számláinkat fizető vállalatok viselkedését rendszabályozzuk. Mindannyiuktól elvárom, hogy auditorként az ügynökség érdekeiben cselekedjenek, és itt és most leszögezem, hogy a Valta érdekei a mieinkkel párhuzamosak. Hameel, mennyi idő kell az idegpoloska működésbe hozatalához?

Hameel láthatóan feszengett.

– Időbe telik, mire lemásoljuk. Ritkán alkalmazunk idegpoloskákat, nyilvánvaló okok miatt. Amint a technikus szervezetébe kerül, időbe telik, míg rácsatlakozik a szinaptikus idegekre és továbbítja a gondolatait. Igazgató úr, hivatalosan is tiltakoznom kell…

– Azonnal tudni akarok róla, amint bekerült Smitt reggeli táplálékába – mondta Young, miközben nagy nehezen feltápászkodott. – És amint tudomást szerzünk a szökevény tartózkodási helyéről, rögtön el kell távolítani azt az érzékelőt. Erről egy szót se senkinek. Most pedig kifelé.

41
NAGY TESTVÉR

Ragyogó sárga fény villant, aztán James kétrét görnyedve kiadta magából az ebédjét. Kifújta a levegőt, amint a hányás második hulláma is felkúszott a torkán, és kicsordult a száján. Visszaszámolt tíztől, és kifújta a levegőt, majd hozzáadott még egy tízes sorozatot. Mikor kiürült a gyomra és a feje, felállt, s mély lélegzetet vett.

Minden egészen másnak tetszett, mint pár másodperccel ezelőtt. A jelenben régóta elhagyatottan állt a város, hatalmas fémmementóként félig elsüllyedve a barna óceánban. Ahol valaha park terebélyesedett, ott James idejében a talajtól a füvön át egészen a fákig mindent réges-rég elmosott a víz. Helyette többméternyi kiszáradt óceáni iszap keményedett a talajra, harmincfokos dőlésszögben.

A boltozat áttetsző volt fölötte, és a nap éppen hogy feltűnt északkeleten. A jelenben darabokra törött az üvegtető, mindössze pár szilánkos perem maradt meg. A nap akkor túl gyenge volt, hogy áthatoljon a sűrű koromfelhőkön, melyek örökösen beborították az egész területet.

– Jól vagy? – Grace hangjából kicsendült az aggodalom. – Minden ugrásnál egyre rosszabbul reagálsz.

– Ne aggódj miattam – mondta James összeszorított fogakkal. – Ne feledd, fölöslegesen ne beszélj! Az itteni idegpoloska-szkennerek nem érzékelnek téged, de az agyhullámaimat esetleg érzékelni tudják.

– Én odafigyelek az eligazításokon, James.

A férfi a füvön állt egy nagy parkban, melynek egyik oldalán egy sor tökéletesen nyírt sövény, míg a másikon egyenletesen ültetett fák csoportja helyezkedett el. A balján lévő márványösvény keresztülvágott a zöld fűtenger közepén, és jobbra fordult a túlsó felén. James beugrott a sövénybe, és jó mélyre befészkelte magát a növényzetbe. Ha az embert rajtakapták a füvön, kettes szintű törvénysértést követett el. Tizenöt perce volt, hogy felkészüljön a következő néhány órára.

Ellenőrizte, mennyi az idő: reggel 5:43. Tizenhét perc volt hátra az éjszakai kijárási tilalom feloldásáig. Addig kénytelen lesz elrejtőzni. Ebben a korszakban az számított optimálisnak, ha a kronotrop a kijárási tilalom feloldása előtt harminc perccel ugrott oda. Ha ennél korábban érkezne, a kijárási tilalom alatt mozogna, amikor is a legszigorúbban járőröznek a biztonsági szemek. A későbbi érkezés során pedig nagy volt a kockázata, hogy meglátja valaki. A város tele volt emberekkel, akik egy szempillantás alatt jelentést tennének róla.

Kitisztította az elméjét, és egyenletessé tette a légzését, azokat a mentális gyakorlatokat végezve, melyeket az Akadémián sajátított el a korszak sajátosságaihoz való akklimatizálódás során. A kronotropnak meg kell őriznie a lelki nyugalmát, mikor a Nyilvánosság korában mozog. James mozdulatlan maradt a bokorban, és szinte meditatív állapotban lélegezett ki és be. Mikor felkészültnek érezte magát, kinyitotta a szemét, és szemrevételezte a látóterében lévő tárgyakat. Ügyelt arra, hogy minden gondolatát ezek töltsék ki.

A fűszál zöld. Zöld és szimmetrikus. Szimmetrikus és szépen nyírott. Szépen nyírott, egészen a sétány széléig. A sétány tiszta. Tiszta, mint a levegő. A tisztított levegő jelenti az életet. Az élet a reggel. A reggel a nap. A gondolatai így folytatódtak tovább, lefoglalva az elméjét, hogy az idegpoloskák ne észleljék kóbor gondolatait, melyek esetlegesen elárulhatnák őt.

– Hat óra van, James – szólalt meg Grace kimért és monoton hangon.

James felállt, és kiugrott a fűre. Fűre lépni helytelen. A helytelen cselekedet nemkívánatos. A nemkívánatos cselekedet törvénysértő. A társadalom megsértésével az ember megszegi a társadalmi szerződést. A társadalmi szerződés maga Adonia.

Megindult az ösvényen. Tőle jobbra meglátta az első idegpoloska-szkennert az egyik lámpaoszlop tetején, lejjebb a sétányon. Ekkorra már lecsillapította szívverését és kitisztította az elméjét. MI-karkötője továbbítja majd a megfelelő hamis személyazonosságot a rendszernek, de az aktív agyműködést nem lehetett elfedni, s Adoniában nem lehetett megúszni az ilyesmit.

Enyhe bizsergést érzett, s mintha egy láthatatlan kéz súrolta volna végig a haját, miközben nyugodtan átsétált a szkenner alatt. A villódzó kék fény éber szemként követte. James üresen tartotta a gondolatait és elfojtotta az érzéseit, mialatt befordult a sarkon. A távolban, nagyjából negyven méterre volt a következő érzékelő.

Az ösvény egy szoborhoz vezetett a kis füves domb tetején, ahonnan kilátás nyílt az egész parkra. A biztonsági szemek számára nem volt más, mint egy reggeli zarándoklatát végző, ájtatos adoniai polgár. A zarándoklat ugyan nem volt előírva, de gyakori és elfogadott magatartásnak számított.

A magatartás elfogadása fontos. A fontosság helyénvaló. Helyénvaló a jó állampolgárság. A jó állampolgárság odaadást jelent. Az odaadás a zarándoklat.

A szobor két, köpenyes férfit ábrázolt, akik minden tekintetben egymás tükörképei voltak, és eltéréseket keresve tanulmányozták egymást. Alul, az emléktáblán az alábbi felirat volt olvasható:

 

A BOLDOGSÁG AZ ELME ÉS A TETT EGYFORMASÁGA

2253

 

– Aki azt állította, hogy a Technológiai Izolacionisták voltak az előfutárai ezeknek a klón idiótáknak, az egy hülye – morogta Grace. – Beteg lelkületű és ostoba.

– Minkét frakciótok hitt az izolacionista felsőbbrendűségben.

– Igen, de ebben ki is merült a dolog. Mi felismertük, hogy az intelligencia és az alkotói különbözőségek együtt járnak.

– Kérlek, hallgass, Első Leszármazott, vagy a végén még leleplezel!

– Te csak ne hallgattass el engem, fiam.

Az utcák kezdtek megtelni, ahogy a reggeli tömeg a város keskeny folyosóin átszivárogva, libasorban előbukkant a mozgójárdák mellett, egységesen és egyenesen állva, akár a futószalagon mozgó, egymás klónjaként öltöztetett babák. Egyedül a magasságuk és arcuk alapján lehetett őket megkülönböztetni. Minden más, amit szabályozni lehetett – ruha, haj, kiegészítők, öltözet –, teljesen ugyanolyan volt. Jamesben felmerült, hogy az adoniaiak szerencsére soha nem tökéletesítették a klónozás tudományát, különben, ha jól sejti, ugyanolyan kinézetű emberek százait láthatná a futószalagon végighaladni. Itt-ott elhagyta egy-egy adoniai a sort, és gyalog folytatta az útját, míg mások továbbra is becsatlakoztak, és átvették az illető helyét. Nagyon rendezett volt az egész. A mozgójárda soha nem állt meg.

James egyenletes tempóban sétált ki a parkból, becsatlakozott, és mozdulatlanul állt, míg a mozgójárda a városközpontba vitte. Felfigyelt a körülbelül ötvenméterenként, oszlopok tetején elhelyezett idegpoloska-szkennerekre, melyek villogó kék fényükkel mindenkit átvizsgáltak. Minden egyes személyre kivetítették az elektromos fénycsóvát, a polgárok elméjében olvasva és a mentális gondolati folyamatokat ellenőrizve. Az egyik fénysugár elhaladt fölötte, s James érezte a statikus bizsergést, ahogy átfésüli az agyát.

Messzemenően ez volt a legnehezebb korszak valamennyi kronotrop számára. Egyes szintűnél alacsonyabb besorolású ügynököket nem is engedtek ide, és legtöbbjüknek még így is szigorú mentális teszteken és vizsgálaton kellett keresztülesniük minden ugrás előtt, hogy képesek legyenek ebben a korszakban dolgozni. Mentésekben gazdag zóna volt, de a KronoCom mindig nehezen talált embereket az itt elvégzendő munkákra. Az 1-es szintűek soraiban fellépő hiány miatt az ügynökség végül kénytelen lesz majd kevésbé kvalifikált kronotropokkal behatolni ebbe a korba. Akkor aztán majd meglátják, hogy megnő az áldozatok száma.

Eddig minden rendben zajlott. James mostanra már vén rókának számított a Nagy Testvér korszakában. Immár ez volt a hatodik ugrása ide, így ő volt az egyik legtapasztaltabb 1-es szintű kronotrop a KronoComban. Mindössze négy vagy öt másik kronotrop volt még életben, akik nála többször jártak itt. Ennek ellenére óvatosnak kellett lennie: egyetlen eltévesztett gondolat, és máris lelepleződik. És a többi ugrással ellentétben, nagyon kevés helyre menekülhetne, ha észrevennék. Ha megszólalna a vészjelző sziréna, az egész város idegi zárlat alá kerülne. Nem tudna olyan helyre rejtőzni, ahol ne fedeznék fel a poloskaszkennerek. Odafigyelt arra, hogy továbbra is szabályosan lélegezzen, és a gondolatai abszurd összefüggések egyenletes folyama legyen.

A reggeli ár egyenletes. Az egyenletesség stabilitást jelent. A stabilitás munka. A munka hozzájárulás. A hozzájárulás teljes. A teljesség tökéletességet jelent. A tökéletesség…

James tíz percig maradt még a mozgójárdán, a szomszédai előtte és mögötte is gyakran cserélődtek, amint csatlakoztak, majd kiléptek a soha véget nem érő menetoszlopból. Noha teljesen tudatában volt a környezetének, a többi szomszédjához hasonlóan egyenesen előreszegezte a tekintetét. Ebben a városban nemkívánatosnak számított, ha az ember kilóg a sorból, és rossz értelemben hívja fel magára a figyelmet.

Végül elérte célját, az adoniai Dóm védelmi bázisát nem messze a városközponttól. Megvolt az előnye annak, hogy úszó városról van szó; Adonia bármerre mozoghatott az óceánok területén. Ez sajnálatos módon szükségszerűségnek is bizonyult az adoniaiak számára, mivel a világ egyik nemzete sem tűrte meg a város jelenlétét a tengereiken, attól tartva, hogy Adonia kiterjesztené rájuk a befolyását. És a túlélés érdekében – erős katonaság létrehozásához szükséges erőforrások híján – Adonia kénytelen volt kivételesen fejlett álcázási technológiát kifejleszteni. James időugrása idejében negyvenhat ehhez hasonló adoniai város létezett a Földön és háromszáztizenkilenc generációs hajó a világűrben.

Ami az idővonalban okozott hullámokat illeti, James tudta, hogy ingoványos talajon jár. Adonia jelenleg az Arab-tenger közepén helyezkedett el, és a közeli Szaúd-Arábia olajtartalékait csapolta meg titokban. Hat nap múlva föld alatti földrengés következik be Srí Lanka mellett, mely cunamit támaszt, s ezáltal kissé megváltozik majd a városba beszivárgó víz szintje. Ez aztán az álcapajzs átmeneti túlmelegedését fogja eredményezni, melyet az adoniaiak kénytelenek lesznek újraindítani. Mindent egybevetve, hat percre megbomlik majd a város rendje.

A négy szomszédos emírség és a terület három országa negyvenkét rakétát lő majd ki ez alatt a hat perc alatt, megbénítva Adoniát. A rákövetkező három óra leforgása alatt annyi bomba zúdul az úszó városra, hogy egy árva lélek sem marad életben. Ma James ellopja ezt a fejlett álcázási technológiát, és ezzel pár nappal előrehozza a város halálát.

Otthagyta a mozgójárdát, és beállt a Dóm védelmi épületbe tartó emberek kis sorába. A Nagy Testvér városaiban többek között ez volt a bosszantó; mindenhol sorok álltak. De mivel rengeteg embert zsúfoltak be egy kicsi helyre, ez volt a leghatékonyabb módja a város működtetésének. További tizenöt percébe, egy vérvizsgálatba és két idegpoloska-szkennerbe telt, mire átért az utolsó ötven méteren, és belépett az épületbe.

Folytatta az útját, egyre mélyebbre hatolva a föld alatt a ritkuló sorokban, melyek egyre rövidebbek és rövidebbek lettek, akárcsak a fő erektől eltávolodó hajszálerek. Végül elég közel ért a helyhez, ahol az álcapajzsot tartják. Tudta azonban, hogy a harc még azelőtt megkezdődik, hogy ő a pajzs közelébe érne.

Hamis biztonsági engedélye nem volt elég erős ahhoz, hogy bejusson a legmagasabb hozzáférést igénylő helyekre. Négy szinten belül előbb-utóbb véget ér a potyaút, és más módon lesz kénytelen továbbjutni. Jelenleg mindössze a lehető legközelebb akart férkőzni, a lehető legkevesebb kárt okozva, a lehető legkevesebb embert ölve meg, és a lehető legkisebb időhullámot keltve, mielőtt menekülőre fogja az álcapajzzsal.

– Nem rémlik, hogy velem is ilyen figyelmes lettél volna. – A fiatal náci jelent meg. – Megelégedtél azzal, hogy bezúzod a koponyám.

– Ó, csitt – hallgattatta el Grace a fiút. – Most nagyon elfoglalt.

– Hát persze hogy csendre intesz – csattant fel a náci katona. – Teérted visszajött és megmentett. Te újra élhetsz.

– Talán ha valami hasznavehető képességgel rendelkeznél…

James pislogott egyet. Ezek ketten az orra előtt civakodnak. A múltban James mindig meg tudta őket különböztetni a valóságtól, csak a képzeletében léteztek. Most viszont már nem volt benne teljesen biztos, mintha az elméje nem tudná elkülöníteni azt, amit lát, attól, amit hisz. Ez nem is az igazi Grace, hanem csak egy jelenés. Az igazi Grace a jelenben van. Miért kísérti még mindig? Hogy a mélységbe lehetséges ez? A páros tovább veszekedett, egyre hangosabban. Próbált nem foglalkozni velük, de nem sikerült, mert továbbra is elvonták a figyelmét.

– James? – szólalt meg hirtelen Grace a fejében. – Jól vagy? Furcsa jeleket észlelek felőled.

James hirtelen megtorpant, lehunyta a szemét, s megpróbálta elhallgattatni a fejében lévő hangokat. Sajnos az egyik mélyen, hajszálérként húzódó folyosón tartózkodott, ahol már nem használták a mozgójárdát. Azzal, hogy megállt a folyosó közepén, rögvest dugót okozott. Egy apró termetű nő meglepetten felsikkantott, mikor Jamesnek ütközött, majd egy férfi is hasonló hangot adott ki, mikor nekiment a nőnek.

– Jól van, polgár? – kérdezte a nő.

James nem foglalkozott vele, Grace-re és a náci katonára meredt, akik tovább veszekedtek az orra előtt. Aztán ott volt még a fejében beszélő Grace is. Vajon hány Grace van itt? És Sasha merre jár? Minden alkalommal alig várta, hogy lássa a húgát. Talán ha elég erősen hisz a kislány létezésében, valósággá fog válni.

– Polgár? – A nő a homlokát ráncolta, jobbról fürkészve az arcát. Jamesnek halványan rémlett, hogy egy férfi bámulja őt balról.

– Van itt egy vétkes férfi – mondta a férfi, miközben feltekintett az egyik szemre. – Utasítsák rendre, és távolítsák el!

Két fényforrás villant kéken James feje fölött, kísérteties fényben fürösztve Grace-szel és a náci katonával egyetemben. A két jelenés áttetszővé vált, miközben tovább vitatkoztak, teljesen figyelmen kívül hagyva a környezetüket. James megérezte az immáron jól ismert bizsergést, miközben megérintette valami a fejbőrét, és a fények mindkét oldalról rávilágítottak. A jobb felső idegpoloska-szkenner fénye aztán vörösre váltott, s nem sokkal azután a bal oldali is követte a példáját. A James balján lévő férfinak elakadt a lélegzete, elbizonytalanodott, miközben elszörnyedve hátrébb lépett. A nő a jobbján megragadta a karját.

– Polgár, maga meg lett jelölve, amiért tisztátalan gondolatai vannak – mondta. – Álljon félre, és rogyjon térdre!

James lassan felé fordult. A nő valóban megpróbálta letartóztatni. Annyira kicsi volt, hogy a dolog komikusnak tűnt. A könyökét rángatta.

– Ellenáll a letartóztatásnak – nyögte a nő. – Engedelmeskedjen, vagy nagyon rossz vége lesz! – Olyan volt, mintha egy szúnyog kellemetlenkedne neki. James megpróbálta magáról lerázni, de a nő még szorosabban rácsimpaszkodott, ide-oda rángatva, mintha azt gondolná, hogy ezzel el tudja mozdítani a helyéről. James felnézett, és látta, hogy Grace és a náci katona abbahagyták a civakodást. Ott álltak, és őt bámulták.

– Ó, intézd már el! – mondta a náci. – Így is, úgy is mind halottak.

Grace a szemét forgatta.

– Hát persze hogy mind halottak. James kétszázötvennyolc évnyi távolságból jött, a jövőből!

– Úgy értettem, hogy pár nap múlva így is, úgy is meghalnak! – csattant fel a náci.

– James, mi történik ott? – szólalt meg a fejében Grace.

– Polgár – szólalt meg az egyik piros fény tiszta női hangon. – A 3A-C adoniai törvénysértést követi el éppen: tisztátalan gondolatok.

– Engedelmeskedjen a törvénynek, polgár! – rikácsolta az apró termetű nő.

Legalább a balján lévő férfi nem szólalt meg. Csak ott állt kővé dermedve; túlságosan megijesztette James jelenléte ahhoz, hogy megmozduljon. A piros fény, mely eddig Jamesre szegeződött, hirtelen a férfi felé fordult.

– Polgár – csipogta. – A közösségről alkotott tisztátalan gondolatok és mulasztás miatt az 5-A adoniai törvénysértést követi el éppen: a rend fenntartásának az elmulasztása.

A férfi ettől rögtön magához tért. Rémülten felkiáltott, sarkon fordult és elinalt. Fémesen csillogó szürke kábel repült ki mindkét piros fényforrásból, az egyik Jamest, míg a másik a menekülő férfit célozta meg. James exója robbanásszerűen kelt életre, félrelökve mind a nőt, mind a láncszerű fémkábelt. A férfi azonban nem volt ilyen szerencsés. A kábel rátekeredett az egyik lábára, és elgáncsolta. Vonaglani kezdett a földön a fájdalomtól.

– Térj már magadhoz! – sikította a fejében Grace.

Újabb piros fények irányultak rá, és számos további kábelt vetettek ki felé. Az exója szerencsére visszaverte őket. James nekiiramodott, s átfutott Grace és a náci kísértete között. Hova is tart? Mit is próbál elintézni? Egy percig zavart volt, és szétesett.

– Fordulj balra a következő kereszteződésnél, és menj be jobbra a negyedik ajtón! – kiabálta a fejében Grace.

Piros és kék fények villogtak mindenfelé, miközben további acélkábeleket lőttek ki rá. James befordult a kereszteződésnél, és hat fehér egyenruhás őrbe ütközött. Akcióba lendült, s előrevetette magát, a csoport közepébe. Mikor aztán mindannyian rá figyeltek, kiengedte az exóját, és a falnak csapta őket.

– Itt vagy, James?

– Most már jól vagyok – üzente vissza gondolatban.

– Akkor szedd a lábad! A zárlat egyre jobban kiterjed, és száz ember tart feléd ebben a pillanatban. Egy kiszélesedő hullámot kezdek észlelni. A KronoCom, Smitt szerint, észrevette az ugrás nyomát. Ha elkapják az időhullámot, hajszálpontosan meg tudják állapítani a tartózkodási helyedet, bármerre is menj, a múlttól a jelenig.

James szitkozódni kezdett. Az ideirányuló ugrása és az általa okozott nagy időhullámok között képesek lesznek lekövetni az auditorok, akármelyik irányba is menekül majd. Ezek a hullámok aztán addig folytatódnak, amíg az idővonal a város pusztulását követően be nem gyógyítja magát. Akkor jár a legjobban, ha fogja az álcapajzsot, és a lehető leggyorsabban elmenekül innen. Nekirohant a kétszárnyú ajtónak, és leszaggatta a zsanérról. Egy fegyvertárban találta magát.

– A szoba másik felében. Balra a második ajtó – utasította Grace.

James átrohant a helyiségen, majd le egy hosszú lépcsősoron, ahol két őr kézi lőfegyverekkel próbálta meg leteríteni. Kinetikus tekercseket küldött mindkettőjük felé, és nekivágta őket a falnak.

Néhány perccel később, miután négy másik őrosztagot, illetve egy kisebb, hétköznapi emberek alkotta hordát is elintézett – utóbbiak fanatikusként tolakodtak az útjába –, James rálelt az álcapajzsra. Böhöm egy gépezet volt, két emelet magas, feleolyan széles, s többtucatnyi kábel volt hozzákapcsolva. Nem volt benne biztos, hogy a tárolója elbír egy ekkora mágneses mezőt. Csak egy módja volt, hogy megtudja. James elkezdte levagdosni a vezetékeket a gépről.

Hirtelen néma csend lett az egész helyiségben, ahogy Adonia bugyrai mélyén leállt minden. Az álcapajzs halk, észrevehetetlen zümmögése észlelhetővé vált a csendben. Aztán egy új hang sivított fel: szirénák, melyek mintha a világ másik végén szóltak volna.

– Felfedezték Adoniát – üzente gondolatban Grace. – Az Emírségekből két robbanófejet indítottak el. Már a levegőben vannak! Pakisztán négy rakétát mutat! Hatalmas időhullámokat okozol! Azonnal el kell hagynod Adoniát!

James összeszorította a fogát, átszelte a pajzs alapzatát, s leszaggatta a gépet a talapzatáról. Ráparancsolt az exójára, hogy emelje fel a termetes szerkezetet, de az túl nehéznek bizonyult.

– Negyvenhat másodperc a becsapódásig! – vakkantotta oda neki Grace. – Negyvenöt, negyvennégy…

– Rohadtul nincs szükségem a visszaszámlálásra! – morogta James, a levegőbe lőve magát, egyenesen a gép tetejére. Ott aztán a biztonságosnál szélesebbre tárta a tárolóját, amíg elég nagy nem lett ahhoz, hogy befogadja a gépezetet. Aztán leugrott, és óvatosan ráengedte a pajzsra. Lassan haladt, mert a tároló nehezen alkalmazkodott egy ekkora tétel befogadásához.

– Tizenöt másodperc, James.

Nem foglalkozott vele, és lassan eresztette tovább a tárolót. Ha túl gyorsan ejti le, meghibásodhat, és megsemmisíti az elraktározott tartalmat, vagy nem megfelelően tárolja el, aminek következtében az az előhíváskor használhatatlanná válik.

Kivágódott az ajtó, és újabb, őrökből álló raj lépett be a terembe. Tüzet nyitottak rá, s többször is eltalálták. James megnézte az energiaszintjét: harmincegy százalékon volt, és másodpercenként csökkent. Tíz másodperce volt hátra a fél tucat robbanófej becsapódásáig, vagy a golyók ölik majd meg, mikor lemerül az energiaszintje. Összeszorította a fogát. Addig nem foglalkozik ezzel a két eshetőséggel, amíg meg nem szerzi az álcapajzsot. Elise-nek és a törzsnek szüksége van rá.

A robbanófejek első csoportja még azelőtt becsapódott a városba, hogy a katonák puskagolyói átszaggatták volna az exóját. James szerencséjére a város hirtelen élesen, húsz fokkal oldalra dőlt, s ez jobban megzavarta az osztagot, mint őt, mert az őrök a szemközti fal felé csúsztak. James földet ért, majd összekötözte és lezárta a tárolót. Ellenőrizte az energiaszintjét: öt százalékon volt.

– Most indítsd az ugrást! – üvöltötte.

A robbanófejek második sorozata is eltalálta a várost, mely ezúttal kettérepedt, a talaj pedig úgy rázkódott, hogy a katonák rongybabaként pattantak vissza a falról és a kövezetről. A folyosóról tűzlavina hömpölygött be, és elárasztotta a szobát. Egy pillanat alatt felemésztett odabent mindent, elborította a gépeket, és felkapaszkodott a lógó vezetékekre, melyek ide-oda libegtek a helyiségben. Másodperceken belül minden élet kihunyt a szobában, egy kivételével. És ha James nem jut ki hamarosan, az ő élete is véget fog érni.

– Grace! – kiáltotta. – Három százalékon van az energiaszintem. A konténer már nem sokáig marad sértetlen!

Felvillant a jól ismert sárga fény, és James érezte, ahogy beszippantja az időugrás húzóereje, aztán minden elsötétült. Miután kialudt a fény, továbbra is fekete maradt minden.

42
HOSSZÚ SZENDERGÉS

James arra riadt, hogy lebeg, a sárga fény és a tűz intenzív hője helyére koromfekete sötétség lépett, s a teste csak úgy lüktet a ránehezedő, hihetetlenül erős nyomástól, mely egyre lejjebb húzza. Aztán rátört az időzónaváltásból adódó hányinger, egy rövid pillanatra megadta magát a fájdalomnak, és eszméletét vesztette.

– James, ott vagy? James! – üvöltötte a fejében Grace hangja.

A hangja hallatán magához tért, és rögvest fulladozni kezdett a szájába ömlő víztől. A tüdeje görcsbe rándult, ahogy benyelt egy újabb kortynyi óceánt. Rémülten vetette ki maga köré az energiapajzsot, és kiürítette azt a keveset, ami még a gyomrában volt. Émelyegve kapott a mellkasához, nyálat és egyéb folyadékokat öklendezve fel, melyek mind végigcsorogtak az állán és a nyakán. Összegörnyedt az ezúttal megsemmisítő fájdalomtól, mely megfosztotta minden erejétől. Olyan érzés volt, mintha belülről szaggatnák darabokra az egész testét.

– Három százalék alatt vagy, James. Feléd küldtem a kollit a város nyugati szélére. Indulj!

James a karjával megtörölte a száját, mire észrevett egy hosszú vörös csíkot. Szivárgott a vér az orrából. Nem csak onnan, a szájából is. Nos, nem igazán számít, hogy mije vérzik, amíg megszerzi, amiért jött. MI-karkötője segítségével belőtte az irányt, rátalált nyugatra, és áttörte az immár elsüllyedt szoba falát, lyukakat szaggatva víz alatti koporsójába, miközben a kolli jelét követte, mely a nyílt vízre irányította. Necces lesz. A konténer és az exo túl gyorsan szívják le az energiaszintjét. Még egy utolsó lélegzetet vett, aztán kikapcsolta az összes többi karkötőjét, beleértve az atmoszféraszabályozót is, s várta, hogy ránehezedjen az óceán nyomása. Nem volt más választása. Elérte a város szélét, és meglátta a negyed kilométerre úszó kollit. Szerencséje, amiért Grace előrelátóan ilyen közel hívta a hajót; odáig nem jutott volna vissza, ahol hagyta.

Másodpercei voltak csak hátra, mikor a kollihoz ért, s épp csak becsusszant a hajótérbe, mikor az exo erőmezeje megadta magát. Másodperceken belül rákapcsolta a töltőre a konténert, és kiszivattyúzta a hajóból a vizet.

Amint a víz maradéka is kiszivárgott a hajó belsejéből, levegő után kapkodva a padlóra rogyott. Nagy nehezen a hátára fordult, és várt, hogy szemével a mennyezetre tudjon fókuszálni. Még mindig érezte az ugrás okozta fájdalmat; az időeltolódásból adódó hányinger is ugyanolyan erős volt, mint amikor az időugrást végezte. Térdeplő helyzetbe küzdötte magát, és újból öklendezni kezdett.

– James – zúgta a fejében Grace. Csak úgy sütött a hangjából az aggodalom. – Visszahívom a kollit. Azonnal krioálomba kell helyeznünk. Nem vagy jól.

– Mindjárt… mindjárt jól leszek – nyögte James. – Igencsak rám férne most egy ital.

Olyan volt a feje, mintha rádőlt volna az egyik mezőgazdasági torony. Még a gondolkodás is fájt neki. A teste már nem sokáig fogja bírni a további időugrásokat, hacsak nem kap miazmakúrát. Még jó pár percbe beletelt, míg fel tudott állni. Leellenőrizte a kolli robotpilótáját, majd lerogyott a padra.

A hajót nem víz alatti utazásra építették, ebből adódóan három napba telik majd az út, de nem lehetett mit tenni. Nem számít. James arra akarta használni ezt az időt, hogy végre jól kialudja magát, mert már nagyon nagy szüksége volt rá.

– Most rögtön rakd töltőre a karkötőidet – utasította Grace. – Aktiválom a kriokarkötőket.

– Ne! – mondta James. – Inkább természetes módon aludnék.

– Nem kockáztathatjuk meg – válaszolta Grace. – Ne vitatkozz velem. Tudod jól, hogy a végén úgyis az lesz, amit én akarok.

Ez bizony igaz volt. Hetek teltek el azóta, hogy Grace csatlakozott hozzájuk, és James még egyszer sem került ki győztesen a vele folytatott vitákból. Különösen ebben az esetben tudta, hogy csupán makacskodik.

– Rendben. – Lefeküdt a padra, és bedugta karkötőit a kolli rendszerébe. – Egyébként is három rohadt napról van szó. Valószínűleg úgyis elunnám magam.

– Tudod, az én időmben a Technológiai Izolacionisták képesek voltak kevesebb mint három nap alatt eljutni a Szaturnuszra.

– A te idődben az ősember űrbéli megfelelője rúgta szét a feneketeket – válaszolta James –, szóval én annyira nem verném a mellkasomat.

– Megvan a hátránya, ha az ellenség tíz az egyhez van túlerőben.

– Valójában hat az egyhez volt az arány, és a Neptun Istenség százötven évnyi technológiai hátránnyal harcolt ellenetek. Azért veszítettetek, mert az embereid több időt töltöttek a tettek kiagyalásával, mint a tényleges tettekkel.

– Az utólagos bölcsesség mindig pökhendiségről árulkodik, és nem helyénvaló.

– Azt hiszem, ez az egyik előnye, ha az ember a jövőből jön.

A kolli minden erőlködés nélkül megindult, ide-oda ringatózva, mely andalító és megnyugtató volt egyszerre. James kikapcsolta az összes nem létfontosságú rendszert, és mint mindig, most is az atmoszféraszabályozójára bízta a lélegeztetést.

Aktiválta a kriokarkötőt, és átszűrte az általa mért értékeket az MI-karkötőjére. Nem fog olyan jól aludni, mintha természetes módon szunnyadna el, na, nem mintha túl nagy szerencséje lett volna ezzel az utóbbi időben. Valójában nagyon várta már, hogy jól kipihenje magát.

Smitt utoljára arról tett jelentést, hogy sikerült kicsempésznie egy adag miazmatablettát, anélkül hogy észrevették volna. Ennek kell James következő prioritásának lennie, miután működésbe hozta az álcapajzsot az elfrethek számára. Jó lesz újra látni Smittet. Két hétnél többet tinédzserkoruk óta nem töltöttek egymástól távol, és az a két hét is csak azért volt, mert Jamesnek egy aranyszállítmány mentését kellett végeznie az ókori Mezopotámiában, melyet aztán áramkörkapcsolási sémává alakítottak.

– Készen állsz a szunyókálásra? – kérdezte Grace. – Tartsd hatvan százalékon az atmoszféraszabályozót, hagyd nyitva a kommunikációs csatornát, és győződj meg róla, hogy nyomon tudom követni az életjeleidet és a gondolati sémáidat.

– Ugye nem fogsz végig szemmel tartani, amíg alszom? Mert ez kicsit hátborzongató, Grace.

– A jelenlegi állapotodban? Minden másodpercben.

James pofát vágott.

– Addig rendben, míg nem kezdesz el alvás közben az agyamban turkálni. Tudom, milyen kíváncsiak a hozzád hasonló zsenik.

– Emiatt ne aggódj. A hozzám hasonló zseniknek jobb dolga is akad, mint a te agyadat tanulmányozni. Őszintén megvallva, sem olyan okos, sem olyan érdekes nem vagy. Aludj jól, James!

– Jó éjszakát, Első Leszármazott!

James szemhéja elnehezült, ahogy a kriokarkötő hatása elhatalmasodott felette. Érezte, ahogy belesüpped a fémpadba, miközben a kolli belseje egyre sötétebbé és sötétebbé vált. Aztán, amikor éppen édes álomba merült, hangos durranás hallatszott, melytől görcsbe rándult a teste, s minden izma erősen összehúzódott.

– James? – kiabálta a fejébe Grace. – Az agyi letapogató irtó magas értékeket mutat. Minden rendben?

James megpróbált gondolatban visszaüzenni neki, de az agya képtelen volt megfogalmazni a szavakat. Megpróbált megszólalni, de a szája nem akart kinyílni. Minden erejét megfeszítve kinyitotta a szemét, de mikor sikerült, mindössze a fölé tornyosuló éjszakai eget látta. Utolsó gondolata, mielőtt minden elsötétült, a csillagok hollétét firtatta.

Az első dolog, ami megérintette az érzékeit, a hullámzó víz hangja volt, amint a fedélzetet nyaldossa, majd visszahúzódik újra meg újra. Aztán bizsergető meleg simogatta az arcát, melyet egy szellő követett, melybe belelúdbőrözött a karja.

Arra gondolt, hogy ki kellene nyitnia a szemét; ez lenne a legokosabb. Elvégre fogalma sincs róla, hogy merre vagy melyik időben van. Az utóbbi végtére is fontos kérdés az ő szakmájában. Az efféle érzetek elvileg nem létezhetnének. A kollijában kellene ájultan pihennie. A fene vigye el, az atmoszféraszabályozónak nem kellene kiszűrnie ezeket az érzeteket? Ezekre a kérdésekre mind választ kellene kapnia, de a fenébe is, olyan kényelmes most így.

– Az egész napot azzal fogod tölteni, hogy gondolatban saját magaddal beszélsz? – kérdezte Elise hangja valahonnan.

James kinyitotta először az egyik, majd a másik szemét. Rögtön letaglózta a ragyogó napsütés ezen a lehetetlenül tiszta, kék reggelen. A szeme elé emelte a kezét, és pislogva próbálta eloszlatni a látását elhomályosító szikrákat. Aztán oldalra fordult, és meglátta Elise-t, aki ugyanazt az overallt viselte, mint amikor először találkoztak. Az öltözet szétnyílt, félig felfedve a nő meztelen testét.

Elise játékosan megbökte.

– Épp ideje volt, hogy felkelj. Gyere, sok dolgunk van még, mielőtt megtörténik. Jobb, ha elindulunk.

Felállt és elindult; egyszer csábítóan visszanézett rá, biztatva, hogy kövesse. Mire James feltápászkodott, Elise lehetetlen módon már száz méterrel odébb állt, a csillogó platform fő szektorába vezető lépcső tetején. A háttérben ezüstépületek emelkedtek egészen az égig. Újból intett neki.

James tekintete a legmagasabb csúcsot követte, úgy tűnt, hogy egészen a Lunáig felér. A Nutris-platformon volt, és bizonyára ismét 2097-et írtak, vagy ha nem is, mindenesetre egész biztosan a platform felrobbanása előtti időszakban tartózkodtak. Arra viszont nem emlékezett, hogy a platform úgy csillogott volna, mint most. Lenézett a vízre. A látótávolság minimum hatvan méter volt. A halrajok körbe-körbe úszkáltak alatta, mintha örvényt próbálnának kelteni pontosan alatta.

Most éppen nem a fekáliatengeren kellene átgázolnia? Hát persze. Álmodik. Háromnapos boldog álom a paradicsomban, Elise társaságában. Valahol azt remélte, hogy a kriokarkötő meghibásodott, és soha többé nem ébred fel. El sem tudta képzelni ennél jobb módját a halálnak.

– Nem vagy teljesen egyedül, kicsikém. – Grace elmosolyodott, miközben felült a másik oldalán.

James a homlokát ráncolta.

Azt feltételezve, hogy ez egy álom – még nem volt benne biztos –, és hogy Grace itt van; lehet, hogy több szellem is akad itt. Felnézett a lépcső tetejére, ahol Elise még mindig neki integetett.

– Sokáig fogod még váratni? – kérdezte Grace. – A végén még úgy dönt, hogy nem érsz annyit. Végtére is csupán egy szánalmas vándor lélek vagy; miért is tűrne meg a közelében? Te meg az a hamis képzeted, miszerint te irányítasz.

James felállt, hallotta, hogy valaki megköszörüli a torkát, és meglátta Grace-t, aki kezét nyújtva, várakozó pillantást vetett rá. Felsegítette, aztán együtt lesétáltak az ösvényen a lépcső felé, miközben Grace a karjába kapaszkodott.

– Hogy érted azt, hogy az a hamis képzetem, hogy én irányítok? – kérdezte James. – Természetesen én irányítok. Én…

– Életben vagy? – A másik oldalán felbukkant a nevető náci katona. – Még mindig nem tanultál semmit?

– Igaza van – mondta Grace, Jameshez hajolva.

Hármasban felsétáltak a lépcső tetejére, ahol Elise várt rájuk. A nő befurakodott a náci katona és James közé, és belekarolt. Együtt folytatták lefelé, a hihetetlenül fényes ösvényen, a Nutris szívébe. A platform csendes volt, semmi jelét nem látták életnek a közelükben. Még madarak sem pöttyözték az eget. James jó pár, a szélben lebegő példányra emlékezett abból az időből, amikor itt járt. Egyedül a platform támasztékait nyaldosó hullámok hangját hallotta.

Befordultak a sarkon, és beleütköztek egy csapat emberbe, akik egy épület mellett kuporogtak. James emlékezett néhány arcra az álmaiból; rájuk szakadt egy épület. Bocsánatot akart kérni, és elmondani, hogy sajnálja, amiért nem tett értük többet, de az emberek nem foglalkoztak vele.

Elise-hez fordult.

– Látnak minket? Vagy láthatatlanok vagyunk?

– Halottak – válaszolta Elise. – Nincs választási lehetőségük.

– Nem értem – mondta James.

– Azt játszod le újra, ami már megtörtént, kicsikém – mormolta Grace, a karját simogatva. – Mit is szeretsz annyira mondogatni? „A történetüket már elmesélték. A múlt már halott?”

– Ez itt más – mondta James.

– Miképpen?

Erre nem tudott válaszolni. Kis csoportjuk továbbhaladt a platform egyik érintetlen szektorán keresztül, lefelé fordultak egy rámpán, és a víz mentén folytatták az útjukat. Nem tudta, ki irányít itt, de valaki nyilván vezeti őket. És ekkor jött rá, hogy az ő útvonalát követik, melyet a katasztrófa reggelén bejárt.

Balra nézett, ahol egy másik ösvény az első célpont helyszínére vezetett, arra számítva, hogy meglátja a víz alatti laborba vezető alagút bejáratát. Ehelyett egy halom, vízfelszínen úszó roncsot látott, mely elcsúfította az egyébként tökéletesen kék tengert.

– Mi történt? – kérdezte. – Itt miért pusztult el a platform, míg máshol minden érintetlen?

Elise a homlokát ráncolta.

– A szubatomi részecskeszűrő biztosan nincs itt. Vajon hova tűnhetett?

– Még mindig nem tanultál semmit? – kérdezte Grace.

A furcsa csoport tovább követte James korábban megtett útját. Útközben egyre több szerencsétlen lélek jelent meg, akikkel korábban találkozott. Legtöbben csak álldogáltak egymással csevegve, és ügyet sem vetettek rájuk. James legszívesebben elhúzta volna az arcuk előtt a kezét, vagy beléjük ütközött volna, csak hogy lássa, hogyan reagálnak.

Elhaladtak az épület mellett, ahol a bakteriális szekvenszert tárolták. Az első célponthoz hasonlóan ez az épület is le volt rombolva, noha a körülötte lévő összes többi sértetlennek tűnt. Útközben James összefutott néhány emberrel a törzsből. Qawol Franwil derekát átölelve integetett neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. A mindig félénk Sammuia Rima háta mögé bújva, testvére válla felett kukucskált Jamesre.

– Ti miért vagytok itt mindannyian? – kérdezte. – Nem tartoztok ide. Egyikőtök sem.

Azok felnevettek.

– Te hoztál minket ide, Idősebb Kronotrop – mondta Sammuia.

– Mi inkább idetartozunk, mint te – mondta Qawol.

A csoport immár teljes díszkísérettel folytatta útját, míg el nem érték a Központi Adattárat, vagyis annak hűlt helyét. James azt hitte, itt megállnak majd, hiszen a következő hely, ahová 2097-ben ment, egyenesen a víz alatt volt. Ehelyett a csoport ráfordult egy felfelé vezető oldalösvényre, ahol James még sohasem járt korábban, és továbbment a négyes szektorba. Az élénk, beszédes kísértetekből álló csoport elhaladt több másik kísértetcsoport mellett, de látszólag ügyet sem vetettek a többiekre.

Végül odaértek a platform szívébe, ahol egy hatalmas turbina pörgött, zúgott, miközben emelkedett és süllyedt. James odasétált a korláthoz, és lenézett: több száz lapát kavarta a vizet.

– Ez pusztította el a platformot? – kérdezte.

Grace a tőle megszokott, éles hangon felkacagott.

– Természetesen nem, kicsikém. Ne légy nevetséges!

– Az pusztította el a platformot – mondta a náci katona, a földön heverő aranyhengerre mutatva. A henger dísztelen volt, eltekintve az oldalán lévő nagy piros V betűtől. És ha valaki számára nem lenne elég egyértelmű, ugyanolyan élénkvörös betűkkel állt alatta a Valta Társaság neve.

James rápillantott.

– Valóban így nézett ki a robbanóanyag?

Elise a szemét forgatta.

– Természetesen nem, butus. Az álmodban vagyunk, és mivel fogalmad sincs, hogyan nézett ki, így képzelted el.

Grace felnevetett.

– Mivel olyan vagy, akár egy gyilkos szolga, a pszichéd is kénytelen ilyen határozottan leírni a dolgokat.

Egy videó jelent meg a henger fölött, s elkezdett hatvantól visszaszámolni.

– Ó, jaj – szólalt meg Franwil.

– Csinálj valamit – sürgette Rima.

– Én… mit vártok tőlem? Még a karkötőim sincsenek rajtam. – James lenézett a kezére. Míg pár másodperccel korábban csupasz volt a karja, immáron egy-egy exokarkötő tekeredett mindkét csuklója köré.

– Azt hiszem, itt a halál – sóhajtott fel a náci katona. – Mindig meghalok, újra és újra.

– Csak egyszer halhatsz meg – mondta Grace. – A többi csak illúzió.

– Én még nem haltam meg – mondta Elise. – James, csinálj valamit! Ments meg minket!

– Nincs választási lehetősége – mondta Grace.

Veszély.

De igenis volt választási lehetősége. Az időmérő ötven másodpercnél járt. James a bombához rohant, és felemelte. Nehezebb volt, mint amilyennek tűnt. Űzött vadként tekintett körbe, miközben próbált valamilyen módszert kitalálni a hatástalanítására. Hogyan előzhetné meg, hogy ismét megtörténjen a baleset? Érdemes egyáltalán megkísérelni? Megzavarja vele a kronofolyamot, vagy ezúttal pont helyreállítja?

Ránézett Elise-re és Grace-re, a két halott nőre, akiket megmentett. Ott állt mögöttük Qawol, Franwil, az elfreth nép, és az a többtucatnyi ember, akik Elise bolondos küldetését követték. Veszélyben voltak. Elise és Grace, lehet, jobban járnának, ha mégis meghalnának a múltban. A törzs talán tovább élhet, s gyümölcsözőbb lehet az életük az ő zavaró beavatkozása nélkül. A körülményektől függetlenül úgy tűnt, James mindig összeütközésbe kerül az emberekkel, lerombolja az életüket. Tennie kell valamit, de akármit is csinál, az így is, úgy is még több halálhoz vezet.

Veszély.

Az időmérőn már csak negyven másodperc volt hátra. James átkarolta és magához ölelte a hengert. Felnézett a felette elterülő tiszta kék égre, és egyenesen felfelé rugaszkodott a talajról. Pár másodperc múlva már jó magasan járt az égen, a platform mindössze egy kis kör volt a hatalmas kék tengeren. A szél korbácsként vágott az arcába, elhomályosítva a látását. Azon kapta magát, hogy nehezen kap levegőt. Ennek ellenére szorosan tartotta a hengert. Az időzítő öt másodpercnél járt.

Azt kívánta, bárcsak nála lenne az atmoszféraszabályozója. Elérte a légkör azon részét, ahol egyre ritkább lett a levegő. Kezdte elveszíteni az öntudatát, és azon gondolkodott, vajon elég magasan van-e ahhoz, hogy a robbanás ne érje el a bázist. Elvileg igen. Nos, az eszméletvesztés elég nagy könnyebbség, nem igaz? Legalább nem érez majd fájdalmat. Az Elise-t és újdonsült barátait fenyegető veszély pedig elmúlt.

Veszély.

Hosszú sípolást hallott, majd minden elcsöndesült. A látása elsötétült, és mielőtt elájult volna, felrobbant a henger. A villanásszerű, lángoló forróság keresztülszakította a testét, leégetve bőrét s megolvasztva csontjait. Testének minden idegszála felsikoltott a borzalmas fájdalomtól, és egy rövid pillanatra meglátta Elise-t, Grace-t, Rimát és a kis Sammuiát. Még felvillant egy utolsó gondolata: Sasha hol van? Ő miért nincs itt? Nos, talán így a legjobb. Legalább nem fenyegeti…

 

– …veszély. Ébredj fel, James, a fenébe is!

James hirtelen leugrott a padról, és kiterjesztette az exóját, addig bővítve a pajzsot, amíg ki nem töltötte a kolli belső részét, anélkül, hogy kettéroppantaná a hajó belsejét. Olyan szaggatottan vette a levegőt és annyira elhomályosult a látása, hogy MI-karkötője egyszerre érzékelt szívrohamot és agyvérzést.

– James, ott vagy? Az életjeleid szinte felrobbantak.

Csak egy kis löket kellene, még egy picivel több erő, és az exo energiapajzsa kirobbanna a kolliból, s végre szabad lenne. Megszabadulna ezektől a rémálmoktól és a fájdalomtól. A térdét a mellkasához húzva ült a padon, összegömbölyödött. Csak még egy löket, és megrepedne a kolli. A hajó már így is nyöszörgött a ránehezedő nyomástól.

– A francba!

Zörgés hallatszott a fejében, valaki összefüggéstelenül kiabált, mintha messze, az alagút túlsó végén lenne. Hallotta a tapsot, a léptek zaját, és hadaró embereket, akik túl távol voltak ahhoz, hogy megértse, mit mondanak. Mindez a fejében zajlott, és nem tudta kirekeszteni.

A keze közé fogta a fejét, és addig üvöltött, amíg be nem rekedt. Várt, és érezte, ahogy az exója nekifeszül és pulzál a korlátain belül. Kicsit nagyobb erőt adott neki, mire a fém megcsikordult. A hajó orra közelében lévő konzol pirosan kezdett villogni. A piros sosem volt jó szín. A figyelmeztetések mindig rossz dolgokat ígértek, olyan dolgokat, melyek balul ütnek ki. James volt az a villogó fény. Csak akkor jelent meg időben, mikor valami balul ütött ki. Csak még egy löket, és az egész véget ér.

– James, összpontosíts a hangomra! – vágott át a hangzavaron Grace.

Ahogy a nő újra és újra megismételte a nevét, James a hangjába kapaszkodott. Szorosan lehunyta a szemét, és a saját nevét nyöszörögte Grace-szel együtt, amíg le nem nyugodott a szívverése, és semmivé nem foszlott az egész testét betöltő feszültség.

Térdre esett, majd felhúzta magát a vezérlőpulthoz. A mért értékekre nézett, és pislogott egyet. Ez nem lehet igaz. A navigáció szerint épp most hagyta el a dél-amerikai kontinenst, és még egy nap volt hátra, míg megérkezik Bostonba. Miért van ébren?

– Mi történt? – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat.

– Rögvest ki kellett hozzalak a krioálomból, és a tested nem reagált jól. Ide figyelj, James… – Grace hangja sürgetően csengett.

Az álom hirtelen visszatért, és James minden részletére úgy emlékezett, mintha épp most élte volna át vagy századszor.

– Azt hiszem, értem – mondta. – Most már tudom, mit kell tennem.

– Az űr szerelmére, James Griffin-Mars, hallgass ide! – Grace olyan hangosan sikoltotta a szavakat a fejében, hogy James rögtön magához tért, mintha arcon csapták volna.

– Mi van?

– Most azonnal vissza kell jönnöd Bostonba. Smitt figyelmeztetést küldött. Úton vannak.

– Kicsod… – Nem volt szükséges befejeznie a gondolatot; tudta, hogy kikről van szó. A vezérlőpulthoz ugrott, és azon nyomban kiemelte a kollit az óceánból. Nincs ideje az óceán felszíne alatt vánszorogni, a levegőben egyórányira van csupán Bostontól. Oda kell érnie Elise-hez, még mielőtt túl késő lenne.

43
TISZTESSÉGES MÓDSZER

Levin a Föld Központ-beli indítóálláson állt, és az alakzatban lebegő tizenhat kollit figyelte a feje felett. A Techművek egész reggel zsongott a közelgő támadás miatt. Ha Smitt valamikor rákap a csalira, az most lesz.

Az idegpoloska néhány nappal ezelőtt lépett működésbe, és már tisztázta a technikus bűnösségével kapcsolatos kérdést. Levin pár órán belül megtudta, hogy James éppen mentést végez a Nyilvánosság korában. Túl késő volt ahhoz, hogy az információ alapján cselekedni tudjanak. Ehelyett csapdát állítottak, amit Levin most vet majd ki. Ennyit a testvériségről.

Levin valahol azt remélte, hogy tévedtek Smittet illetően. Ő és Levin egykor barátok voltak, amikor még Levint is baráti kötelék fűzte Jameshez. Smitt letartóztatása súlyosan befolyásolja majd a közhangulatot. Smitt alacsony rangja ellenére régi kollégának számított az ügynökségnél, népszerű volt, és sokan tisztelték. A többi technikus szimpatizál majd vele, amiért hűséges maradt a kronotropjához.

– Bevált a terve, auditor – szólalt meg Shizzu Levin háta mögül. – Épp most kaptunk el egy alcsatornaadást Smitt technikustól a támadásról.

Levin leszegte a fejét.

– Hova?

– Keletre, a Boston néven ismert romok irányába.

– Akkor tudja, merre menjen. Rövidesen én is csatlakozom.

– Ahogy parancsolja, auditor.

Geneese és Shizzu felszökkentek az egyik kollira, és Levin végignézte, ahogy a kis flotta kelet felé veszi az irányt. Tekintete egészen addig követte a távozó hajókat, amíg kis pöttyökké nem váltak, melyeket elnyelt a sötétedő horizont. A flotta kevesebb mint harminc perc alatt Bostonba fog érni. Smitt persze üzenetet küldhetett James bázisának, de ezzel nem lehetett mit kezdeni. Nem volt nagy ár a bázis helyének a felfedezéséért. A végeredményt illetően nem oszt, nem szoroz az a kis figyelmeztetés.

A flotta jelentős KronoCom-erőt képviselt, s túl nagy volt ahhoz, hogy egy szökevény kronotrop ellen vessék be, de Levin nem kockáztatott. Boston romjai hatalmasak voltak, s egy ismeretlen tűzerővel rendelkező és a terepet jól ismerő pusztai törzs nagy pusztítást tud végezni bármely támadó seregben. Az elsöprő túlerő jól megalapozott döntés volt. Szíve szerint az embereivel tartott volna, de volt még egy dolog, amit el kellett intéznie, mielőtt csatlakozhat hozzájuk.

– Kormin őrző, tartóztassa le Smitt technikust, és vigye a fogdába – adta ki az utasítást annak a férfinak, akit Smitt felügyeletével bízott meg a Techműveknél.

– Sajnálom auditor, de Kuo ügynök abban a pillanatban megparancsolta az áruló elfogását, ahogy az elküldte az üzenetet.

– Az ügynök mit csinál?

– Kihallgatja az árulót.

– Állítsa meg! Ez bizalmi ügy.

– Nem… nem tehetem, auditor.

– A fekete mélységbe – morogta Levin.

Kuo természetesen hatályon kívül helyezheti az ő fennhatóságát. Levin attól tartott, hogy ha Smitt csak pár percet is kettesben töltött a nővel a helyiségben, talán már túl későn érkezik. Visszarohant az épületbe, és ökölbe szorított kézzel tört magának utat a zsúfolt folyosókon, mindenkit felborítva, aki túl lassú volt, hogy félreugorjon az útjából.

Fontolóra vette, hogy őrzőosztagot rendel be arra az esetre, ha a helyzet elfajulna, de aztán meggondolta magát. Ami azt illeti, egyetlen őrző vagy auditor sem szállhat szembe ezzel a nővel; veszélyes helyzetbe hozná az embereit. Nem, jobb lesz, ha ezt ő maga intézi el. A konfrontáció mindenesetre már hetek óta érett. Kuót már az elején helyre kellett volna tennie. Ez az ő kudarca. A terhet, hogy a nőt megállítsa, egyértelműen neki kell a vállára vennie.

Odaért a cellákhoz, és az egyik ellenőrző monitoron meglátta Kuót az egyik cellában Smitt-tel, aki egy székhez volt szíjazva, keze a háta mögött összekötözve. A technikus félmeztelen testén verejték csillogott, s feje ingaként lendülve bicsaklott előre. Bal szemét csúnya monokli díszítette, és vér csurgott az orrából, miközben köhögött.

Kuo mosolyogva megsimogatta a férfi állát, mire Smitt teste a fájdalomtól vagy a rémülettől hevesen hátrarándult. A nő a mellkasához nyomta a tenyerét, mire a férfi rohamot kapott. Gerince hátrafeszült, s arca néma sikolyban a mennyezet felé fordult. Aztán eszméletét vesztette. A szobában tartózkodó őrző a hajánál fogja húzta hátra a fejét, és ellenőrizte a szemét. Kuóra pillantott.

– Ébressze fel! – utasította Kuo a szobában körözve, akár egy vérszagot érző cápa.

Levin orrcimpája megremegett, ahogy az őrző egy pofonnal magához térítette Smittet, és a kínzás folytatódott. Kuo az állánál fogva megragadta a technikust, és maga felé fordította az arcát.

– Próbálkozzunk meg újból ezzel a kérdéssel – mondta. – Már elárultad, hogy hol a szökevény kronotrop bázisa. Ezt nagyra értékelem. A sorsod megpecsételődött, miért nem könnyíted hát meg magadnak a dolgokat? Hol van James? Hol van az anomália? Mit kerestél a Cassini Regióban?

– Már megmondtam. Meghalt – motyogta Smitt, miközben az állán végigcsordult a nyál. – Nem tudok egyetlen átkozott tudósról sem. Én csak egy 2-es szintű melóhoz végeztem kutatást.

Kuo ránézett a Smitt mellett álló őrzőre, az előrelépett, és egy kínrudat nyomott Smitt bordái közé. A férfi felsikoltott, miközben füst szállt fel a sebéből.

– A feljegyzésekben semmilyen munka nem szerepel abban a régióban. A halottaknak nincs szükségük miazmatablettákra – mondta Kuo. – Igen, tudunk azokról is.

– Meghalt – nyögte Smitt, s rettegve nézett az arcához közel lebegő kínrúdra. – Meghalt a múltban.

Kuo újból intett, és Smitt felsikoltott, mikor az őrző a nyakába döfte a rudat, ezúttal a kulcscsontja mögé.

A nő ismét megsimogatta az arcát, és felrántotta az állát, hogy szemtől szemben legyenek.

– Hogyan halt meg? Hol van a teste?

Fehér fény indult ki a nő testéből, és Smitt dereka köré tekeredett. A levegőbe emelte és kifeszítette, lassan elszakítva a férfi végtagjainak ízületeit.

– Már több száz éve halott – sikoltotta Smitt. – Nem tudom, hol. Kérem, ne!

Levin utálta az efféle bánásmódot, és ritkán találta hatékonynak. Auditorként sok szörnyű dolgot kellett megtennie, de a kínzásnál meghúzta a határvonalat. Néha szükséges volt az ellenség halála. Ritkán tapasztalta, hogy a kínzás is az lenne.

Megbecsülte a láncban betöltött helyét. Ez azonban már túlment minden határon. Az, hogy a korrupt és kívülálló Kuo felhatalmazva érezze magát arra, hogy megkínozza az egyik emberüket, annak bűnösségétől függetlenül nemcsak barbárság volt, de szemben állt mindazokkal az elvekkel, melyeket Levin oly nagyra becsült. Ebben a pillanatban nem érdekelte, hogy az igazgató együttműködésre utasította ezzel a Valta-söpredékkel. Az igazgató utasítását törvényesen nem lehet betartani. Levin most azonnal véget vet ennek. Kivágta a helyiség ajtaját, és beviharzott a fogdába.

– Ennek itt és most vége – mondta. – Qem őrző, vigye Smitt technikust az orvosi részlegbe. Állítson egy őrt az ajtaja elé. Senki sem léphet be hozzá az én kifejezett engedélyem nélkül.

– Nem, semmi ilyesmit nem tesz – mondta Kuo. – Qem őrző szépen fogja a kínrudat, és az áruló nyakába döfi, amíg az eszméletét nem veszti. – Körbesétált a szobában, majd megállt Levin előtt. – Hagyja el a helyiséget, auditor. Itt nincs magára szükség. – Qem becsületére váljon, hogy nem mozdult, noha egy pillanatra ugyanolyan rémült arckifejezést vágott, mint Smitt.

– El a kezekkel az ügynökömtől! – morogta Levin, s odalépve szembekerült Kuóval. – Ez nem a maga dolga.

– A mi dolgunkká vált, mikor az ügynöksége egyik embere kémkedni kezdett a Valta bizalmas hírszerzési információi után.

– Mivel tudja ezt bizonyítani?

– Ahhoz magának nincs köze. – Hátat fordított Levinnek, és odalebegtette magához Smittet.

– James meghalt… – nyögte ismét Smitt, aztán megmerevedett a teste, ahogy Kuo a falnak szegezte. A nő keze fehéren ragyogott, és a fény átterjedt Smitt mellkasára. Rángatózni kezdett, miközben az égő bőr émelyítő bűze töltötte be a szobát.

– Utoljára figyelmeztetem, ügynök! – mondta Levin kifejezéstelen hangon.

Kuo abszolút magabiztos volt, így nem foglalkozott Levinnel, és továbbra is hátat fordított neki.

– Ez az utolsó esélyed, technikus. Miért véded őt? Képtelen vagyok megérteni, hogy miért pazarlod érdemtelen személyre a hűséged.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Smitt megadja magát, de végül dacosan felszegte a fejét, és kisajtolt magából egy mosolyt.

– Egy rohadt szörnyeteg vagy, ugye, tudod? James a barátom, hát ezért. – Majd Kuo arcába köpött.

Kuo hitetlenkedő pillantással törölte le az arcáról a nyálat. Mielőtt Levin bekapcsolhatta volna az exóját, hogy az útjába álljon, fehér fény szökött végig Kuo karján, egyenesen Smitt fejébe. A férfi szeme a másodperc törtrészéig felizzott, és némán felüvöltött, miközben fénysugár lövellt ki a száján. Ezután az arcbőre füstölni kezdett, majd lemállott. Teste addig vonaglott, amíg lángra nem kapott a ruhája.

Qem megmozdult, mintha meg akarná állítani a nőt, ám az egyetlen kézmozdulattal visszalökte, kezének vörös lenyomata ott maradt az őrző páncélján. Qem felemelte a csuklópántját, de megtorpant, amikor a nő rápillantott. Nem mert megtámadni valakit, aki ennyivel felette állt és ennyivel erősebb volt. Kuo még mindig Smitt fejére irányította a sugarat, s arcára kiült a kegyetlenség. Végül a technikus teste megfeketedett, elszenesedett, s többé már nem mozdult.

A szobában égett hús szaga terjengett. Kizárólag egy ember volt a szobában, aki talán elég erős ahhoz, hogy megállítsa Kuót. Levin ökölbe szorította a kezét, és átkozta magát a határozatlanságáért. Nagy teherként nehezedett a vállára, hogy milyen következményei lesznek az ügynökségre nézve, ha szembeszáll Kuóval. Ám Smitt megfeketedett teste láttán valami elpattant benne. Young utasításai ott csengtek a fülében, de most már egy magasabb parancsnak engedelmeskedett. Vicsorogva szólalt meg:

– Ezért megfizetsz!

Kuo szembefordult Levinnel, mikor a férfi exója teljes erejével belé rohant.

– Hogyan merészeled?! – ennyit tudott mondani. Mindketten felragyogtak, ahogy exóik széle egymáshoz ért. Levin narancsszínű izzása a nő fehér energiapajzsát döngette, statikus szikrákat szórva a szobába. Rajtuk kívül egyedül Qem őrző volt a helyiségben, aki a szemközti falnak csapódott, amint a két szemben álló energiaforrás szétterjeszkedett. A fal elolvadt Kuo mögött, és Levin lendülete mindkettejüket átrepítette a fogdán, útközben fél tucat falat tarolva le, mire végül berobbantak a hangárba. Egy parkoló kolli tetején landoltak, ami ennek következtében teljesen összezúzódott.

Levin körbepillantott, hogy megbizonyosodjon róla, senki sincs veszélyben. E pillanatnyi kihagyásért azonban nagy árat fizetett. Kuo a meglepetésszerű támadás után eléggé magához tért ahhoz, hogy behengeredjen Levin előreirányuló támadása alá, és átfordítsa a férfit a kolli orra felé, ahonnan az lepattant, és a földre zuhant. Levin talpra érkezett, és visszavonult a nyílt területre. Kuón tartotta a szemét, miközben az nem kapkodta el, ráérősen követte, leugrott a hajóról, és a hangár közepére sétált. Úgy cserkészték be egymást, mint két lecsapni készülő ragadozó.

Többosztagnyi őrző tódult a hangárba, s zár alá vették a területet, magasba emelve fénysugaras csuklópántjaikat. Levin nem volt benne biztos, hogy kire céloznak; manapság sok ember hűségéhez fért kétség az ügynökségben. Ennek ellenére ebbe a harcba egyiküknek sem kellene beszállnia.

– Maradjanak távol! Ne avatkozzanak be! – mordult fel. – Ürítsék ki a hangárt!

Kuo exójának fénye különbözött az övétől: fehérebb volt, kékes árnyalatú, szemben az ő dühös narancsszínben izzó mezejével, energiájában több az elektromosság, vonalai pedig egyenetlenebbek voltak, mint az auditori pajzs sima, domború ívei. Ezenfelül Kuót gömbként vette körül a pajzsa, míg Leviné a bőréhez simult. Nagyobb védelmet biztosított a nő számára, ugyanakkor nehezebben lehetett kezelni és kevésbé volt hatékony. Levin pajzsával sokkal könnyebben lehetett manőverezni, és tudatosabb volt az energiafelhasználást illetően, noha nem állhatott ellen olyan mértékben a támadásoknak, mint Kuóé.

A kiterjesztett exomezőik rövid időre összeértek, és Levin rögtön érezte, ahogy a nő energiamezeje nekilódul, s eltaszítja az övét. A levegőbe vetette magát, és kieresztett kilenc tekercset, majd egyenesen a nőre célzott velük.

Kuo csak egyetlen hatalmas, vastag köteget engedett ki, melynek átmérője megegyezett az ő magasságával. Ahogy Levin tekercsei köré tekeredtek, Kuo kötege kilőtt a férfi felé, és valahogy magába szippantotta a kábeltekercseit, mintha valamiféle mágneses erőmezővel rendelkezne.

Levin oldalra vetette magát, mielőtt a nő kötege becsapódott volna. Megszüntette a kapcsolatot a tekercseivel, és fél tucat másikat növesztett, a talajba terjesztve ki őket, hogy Kuo lába körül csapjanak fel.

Kuo válaszként letarolta a földet a lába alatt, és egy gömb alakú gátat emelt maga köré, ami megolvasztotta a betont. A Levin által kilőtt összes tekercs semmivé vált, ahogy a fehér gömbhöz értek, melynek felszínén kék árnyalatok íveltek s cikáztak. Az óriási köteg hatalmas erővel ismét lesújtott, Levinnek ismét ki kellett térnie; lebukott és elhajolt előle, s megpróbált hatótávolságon kívül maradni. Kuo egyre csak hátrálásra kényszerítette, így hamarosan kikerülhetett Levin támadóerejének hatóköréből.

Levin továbbra is kitért, arra várva, hogy rés nyíljék a pajzson. Már korábban is volt dolga ehhez hasonló exóval, melyet általában űrcsatákban alkalmaztak, ahol a hatótávolság és a teljesítmény fontosabbak voltak, mint a kifinomultság és a sokoldalúság. Kuo exójának energiaszintje mégis messzemenően túlszárnyalt mindent, amivel korábban találkozott. A köteg létrehozásához szükséges energiamennyiség bizonyára hatalmas volt. Talán lemeríthetné a nő szintjét, s akkor túlélheti ezt az összecsapást.

Egy oldalirányú, hirtelen lökés kiütötte Levint. Elhomályosodott a látása, ahogy a föld és az ég helyet cseréltek, és a táj elmosódott színek kavalkádjává vált. Berepült az egyik szállítóhajóba, majd az első hajóablakokat szétzúzva, egyenesen a raktérbe. Levin letörölte az álláról a vért. Exója szétrepedt ettől az utolsó ütéstől. Nem tudta, mennyit lesz még képes elviselni.

Feltápászkodott, ám ismét elterült a hajó rászakadó darabjai miatt. A fémfalak meggörbültek és magukba roskadtak, akár egy gombóccá gyűrt papír. Levin megerősítette az exóját, és felfelé lökte magát, csakhogy nekicsapódott Kuo kötegének, mire újból visszaesett. Megpróbálta még egyszer, ezúttal balra tört ki. A nő energiamezeje megint megállította. A mennyezet és a falak tovább zsugorodtak körülötte, és nemsokára alig maradt annyi helye, hogy felálljon.

Levin tucatnyi kis kábeltekercset lőtt ki minden irányba, menekülési útvonal után kutatva. Úgy tűnt azonban, hogy Kuo kötege teljesen körülvette a szállítóhajót, és a nőnek határozott szándéka, hogy őt összezúzza. Csapdába esett. Térde rogyott, ahogy a mennyezet egyre közeledett felé, kétségbeesetten keresve a kiutat. A szállítóhajó maradványa remegni kezdett, ahogy a váz képtelen volt tovább tartani a formáját. Levin a fémrácsra támaszkodott a padlón, majd megmerevedett. Lenézett az alatta elterülő sima talajra. Óriási energiaáldozattal jár, de ez lehet az egyetlen esélye.

Összpontosította maradék energiáit, és egy bizonyos pontra fókuszálta őket maga alatt. Utat tört magának a hajótesten át a földbe, a kövekbe és a föld alatti csővezetékbe. Hat méter mélyre ereszkedett, és kelet felé fúrta magát. Egy dolgot biztosan tudott az efféle exokötegekről: a koncentrált támadás során létrejövő hatalmas tehetetlenség miatt az exo megkövetelte, hogy az illető szilárd alapon álljon, és ezáltal megőrizze a pozícióját.

Levin pontosan Kuo alatt emelkedett fel; megrengett a föld, ahogy alulról sújtott a nőre. Kuo annyira megdöbbent a támadáson, hogy exokötege semmivé foszlott. Ez volt Levin esélye. Ez az utolsó manőver tizenhat százalékra szívta le az energiaszintjét.

Mialatt Kuo megzavarodva észlelte az eseményeket, Levin a levegőbe emelkedett, és újból a nő felé vetődött, és abban a reményben ütközött neki, hogy átszúrja a pajzsát és megöli. A másik exója vakítóan felfénylett, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy megtörik. Aztán mégis kitartott. Levint valami égető érzés kerítette hatalmába, ahogy Kuo fehér mezeje egy pillanatra visszahúzódott, majd előretört. Megsemmisítette Levin pajzsát, és hártyaként kezdte bevonni a testét. A férfi idegvégződései lángoltak, atmoszféraszabályozója pedig azt üvöltötte MI-karkötőjének, hogy a teste megsül. Aztán Levin átjutott a nő pajzsán. Kuo után nyúlt, de hirtelen arra eszmélt, hogy mozdulni sem tud.

– Szép próbálkozás volt, auditor – lihegte Kuo. – Majdnem elkaptál.

Közel álltak egymáshoz, az orruk szinte összeért. Az exóik az olajhoz és a vízhez hasonlóan kavarogtak, egymásnak feszülve, miközben apró energianyalábok pattantak ki belőlük, kitöréseket és íveket hozva létre. Levin érezte, hogy gyengül az exója, s kezd szétesni. Nem vehette fel a versenyt a Kuo által termelt nyers energiával, és most, hogy az ő mezején belül volt, a nő gyakorlatilag bebörtönözte.

– Figyelmeztettelek, hogy ne szállj szembe velem – folytatta Kuo. – Tekintsd úgy, hogy hivatalosan nyugdíjaztak a Krono…

Egy oldalról jövő robbanás a földre taszította Kuót, és az exopajzsa villódzni kezdett. A nő megpördült és támadásba lendült, mellkason találta az egyik őrzőt, aztán nekihajította a méter távolságra lévő falnak. Az a földre rogyott, akár egy rongycsomó. Újabb csapás érte Kuót, amitől megtántorodott. Majd még egy. Mielőtt Levin ráeszmélt volna, hogy mi történt, egy őrző segítette fel a padlóról.

– Megsebesült, auditor. Engedje meg, hogy segítsek! – mondta a nő komor és elszánt arccal. – Elnézést kérünk a parancs megtagadásáért, és alávetjük magunkat az ítéletének, amint megoldottuk ezt a problémát.

Levin könnyes szemmel és büszkeségtől dagadó szívvel figyelte, ahogy három tucat őrző visszaveri Kuót, a fénysugaras csuklópántok pergőtüze alatt tartva az ügynököt. Rajtuk kívül, hagyományosabb fegyverekkel, néhány mérnök is beszállt a harcba.

Kuo odavágott az ellenségnek a kötegével, egyszerre három-négy őrzőt tarolva le, de még erőteljes exója sem bírta a tartós zárótüzet. Levin már azon volt, hogy ő is harcba száll, és segít az embereinek, mikor az előbbi őr visszatartotta.

– Auditor, megsebesült. Ellenőrzésünk alatt tartjuk a helyzetet.

Most döbbent rá, hogy eltörött a bal karja, valószínűleg akkor, mikor Kuo megpróbálta belőle kiszorítani a szuszt. Az őr a hangár hátsó részébe húzta őt, ahol pár mérnököt arra utasított, hogy tartsák ott az auditort. Levin először megrökönyödött, hogy egy egyszerű őrző parancsolgatni mer neki. Emlékeztette magát, hogy később nézzen majd utána, ki ez a nő. Bizonyos őrzők valódi jelleme a krízishelyzetekben mutatkozott meg. Az őrző otthagyta, hogy a harchoz csatlakozzon. Mikor Levin ismét megindult volna, a mérnökök elállták az útját.

– Rendben – morogta. Az energiaszintje amúgy is megfogyatkozott, és csak teher lenne a harcban. Levin tudta, mi a különbség a bátorság és az ostobaság között. Megfigyelő lett a Kuo ügynökkel folytatott saját küzdelmében, végignézve, ahogy az életét megmentő őrzők kifárasztják a nőt, miközben súlyos sérüléseket szereznek. Kuo kétségbeesésében a levegőbe emelkedve próbált meg kereket oldani. Ám az őrzők felkészültek erre. Egyikük előhozott egy exoláncot, melyet általában a szökevény kronotropok feltartóztatására használtak. A lánc nekiütközött a nő exójának, és rácsatlakozott, ezáltal megakadályozva Kuót, hogy elmeneküljön.

Végül megtörték az exóját, és visszahúzták a földre. Az őrzők csoportja körülzárta, több tucat fénysugaras csuklópánt szegeződött védtelen testére, miközben négyen a karjánál fogták le, és térdre kényszerítették. Az őrzők sorfala szétnyílt, ahogy Levin odabicegett – úgy tűnt, a lába is megsebesült. A férfi megállt és szemügyre vette a hangárt. Mindenhol a csata nyomait látta. Legalább tíz kollit tönkretettek, és több tucat embere feküdt mozdulatlanul a földön.

– Úgy tűnik, hogy a hangyahadsereged volt kénytelen elvégezni azt a munkát, melyre te képtelen voltál – köpte a szavakat Kuo, miközben testét hátracsavarva Levin felé vetette magát. – Ezért még megfizettek. Mindannyian.

A mellette álló őrző állon vágta, és a halántékának szegezte a fénysugaras csuklópántját.

– Ne! – mondta Levin, és arrébb lökte az őrző karját. – Ez nem a mi dolgunk. Visszaküldjük oda, ahonnan jött.

– Megölte az embereinket, auditor – zihálta az őr.

Levin megrázta a fejét.

– Meg kell fizetnünk az árát annak, ami most történt. És egyedül én vagyok az, aki megfizet érte. Egyelőre vigyék a fogdába, és ügyeljenek rá, hogy senkinek ne tudjon ártani. – Végignézett a körülötte álló embereken. – A testvéreink megsebesültek. Vigyék őket az orvosi részlegbe. – Megforgatta a karját, és próbára tette fájó vállát. Valamennyire megteszi. Még nem végezte el a feladatát. – Készítsenek elő egy kollit, és hozzanak nekem egy új karkötőszettet.

44
RAJTAÜTÉS

A figyelmeztetés éppen akkor érkezett, mikor az elfrethek az esti étkezéshez gyülekeztek a közösségi területen. Elise lejött a mezőgazdasági toronyból, hogy leüljön Franwillel és Qawollal, és megbeszéljék, hogy halad. Ezért, és hogy engedélyt kérjen tőlük, hogy Sammuiát Grace mellé helyezhesse asszisztensnek, ahogy a nőnek megígérte.

Mostanság anélkül, hogy bárkit is hivatalosan ugráltatott volna, Grace-nek szokásává vált, hogy Elise-től várja el a dolgai elintézését, ami elfogadhatatlan felállás. Az öreg boszorkány – ma éppen nem voltak túl jóban egymással – határozottan nehezen kezelhető volt. Elise épp megpillantotta Franwilt, és rámosolygott, mikor Grace beleordított – ez is gond volt, hogy néha elfelejtette a belső hangját használni – a fejébe.

– Gyermekem, ránk találtak. Figyelmeztesd a többieket! Vigyél mindenkit a föld alá. Most azonnal!

– Ki? Mics… jaj, ne!

Elise nekilódult, s kis híján kerülte csak el, hogy átgázoljon egy csapat gyereken, akik egy halbőrből készült labdával röplabdáztak. Unaloműzőként tanította meg nekik a huszonegyedik század legnépszerűbb sportját, s immáron amikor csak tehették, azt játszották.

– Befelé! – kiáltott rájuk, ahogy Qawolhoz szaladt. – Legidősebb, jönnek a kronotropok!

Qawol, aki látszólag cseppet sem izgatta magát, bólintott, és Franwil karjára tette a kezét.

– Tereljétek a véneket a búvóhelyre! Emlékeztessétek őket, hogy ki milyen funkciót tölt be. Intézkedjetek, hogy Mcllel biztosítsa a többiek menekülési útvonalát. Én hívom az őröket. – Néhány vén szó nélkül elkezdte keletre terelni a gyerekeket, az egyik alagút irányába. Qawol visszapillantott Elise-re. – Hányan és milyen hamar?

– Mire számíthatunk? – üzente Grace-nek gondolatban Elise.

– Egy órán belül, és Smitt szerint rohadt sokan vannak. Már felébresztettem Jamest. Egyórányira van innen. A kronotropok fognak előbb ideérni.

Elise továbbította az üzenetet, és Qawol ismét rezzenéstelen arccal fogadta a hírt. Odavakkantott az embereinek valamit, amit hallótávolságon belül mindenki megismételt. A törzs pillanatokon belül úgy tevékenykedett, akár méhek a kasban: az életerős férfiak és nők fegyverekkel jelentek meg, az idősek felkapták a gyerekeket, míg mindenki más elrejtette az értéktárgyakat az épületekben vagy a föld alatti alagutakban, melyek kilométereken át futottak a város alatt.

Ezzel egy időben még több törzsbéli szerelkezett fel különféle fegyverekkel, az ősi íjaktól és lándzsáktól kezdve a régi puskákon át az energiapisztolyokig. Még néhány fénysugaras csuklópánt is akadt. Elise-t lenyűgözte, hogy minden milyen gyorsan történt. Habár ez nyilván szükséges volt ahhoz, hogy ilyen sokáig életben tudtak maradni a pusztaságban.

Úgy tűnt, mintha csak másodpercek teltek volna el, mikor meghallotta a kürt hangját, melyet a Mezőgazdasági Tornyok tetején álló őrök egyike fújt meg. Meglátott egy kis pettyet a távolban, aztán egy másikat. Egy percen belül tele lett velük az ég, s rendületlenül növekedtek.

Az első robbanásra egy pillanattal később került sor, amikor az egyik, a Bostont keresztülszelő számos folyó egyike feletti híd hatalmas fa- és földoszlopban robbant szét. A közösségi terület melletti gát volt a következő, és Elise nemsokára azon kapta magát, hogy bokáig gázol a vízben. A repülő hajók hulláma átsüvített a fejük felett, majd látta megfordulni őket, hogy még egyszer áthaladjanak a terület felett.

Egy piros csík repült fel a földről Elise-től nem messzire, az egyik gyorsan mozgó folt irányába, és üldözőbe vett egy hajót, amely jobbra-balra cikázva próbálta meg lerázni. Az üldözés azzal ért véget, hogy a hajó felrobbant és belezuhant az egyik elhagyott épületbe. A becsapódásba belerázkódott a föld, miközben a környéken épületdarabkák potyogtak az égből. Szerencsére egyik mezőgazdasági tornyot sem találták el, ahol többtucatnyi elfreth bujkált.

Aztán férfiak kezdtek potyogni az égből. Többtucatnyi, az Elise-re a téren rátámadó őrökkel azonos, fekete páncélt viselő férfi ugrott ki a kollikból, a közösségi terület szélén érve földet, és körbevették a Mezőgazdasági Tornyokat. Elise helyesbített: a támadók egy része nő volt, de legalább olyan agresszívnak és veszélyesnek tűntek, mint a férfiak. Mindegyikük veszedelmesnek tűnt, mint aki lő mindenkire, aki mozog, beleértve a nőket és a gyerekeket is.

A közösségi terület közepén álló, kiszáradt szökőkút felrobbant, beton- és törmelékdarabokat repítve a levegőbe, melyek aztán belecsapódtak a legközelebb álló törzsbéliek csoportjába. Újabb robbanás következett. Aztán robbanások sorozata, s föld- és szikladarabok sora szelte keresztül a tábort, ahogy négy támadó elrepült a fejük felett. Elise nem tudta, hogy erre is képesek. Észrevett két újabb, fekete páncélos emberekből álló csoportot a szemben lévő oldalakról támadni. Még hat pottyant le az égből. Néhány másodpercen belül az egész tábor csatatérré vált.

A törzsbéliek viszonozták a tüzet, miközben összehúzták a várakozó barikádokat, kettesével-hármasával kis osztagokat alkottak, és fedezékbe vonultak a tisztásról, mindezt harcászatilag meglepően szabályos módon. Illetve nem is. Az elfrethek már nemigen tudták meglepni Elise-t. Összetartó egységként harcoltak. Ám az ellenség nagyobb tűzerővel rendelkezett. A törzsből sokan, hacsak nem mindannyian, elesnek, mielőtt véget ér az éjszaka.

Elise veszélyes helyen volt, összekuporodott az egyik törött oszlop mögött; túlságosan rémült volt ahhoz, hogy megmozduljon. Ahelyett, hogy a föld alá vonult volna a gyerekekkel, ostoba módon fent maradt, és végignézte, ahogy a támadók végigsöpörnek rajtuk. Most pedig a kereszttűzben ragadt, miközben az egyre közeledő támadók minden oldalról körülvették őket, míg az elfrethek különféle barikádok mögül tartották a védelmi vonalat. Minden erejükkel azon voltak, hogy távol tartsák az ellenfelet a közösségi területektől.

Durva kezek ragadták meg, és emelték fel a földről. Elise előbb felsikoltott, aztán rájött, hogy Chawr vonszolja az első torony irányába. Felnézett, és látta, ahogy több tucat elfreth az épület szintjeiről a levegőben körülöttük dongó hajókra vagy a talajszinten közeledő támadókra tüzel. Kaotikus volt. Emberek haldokoltak mindenfelé. Egy dolog azonban biztos volt: a törzs szép lassan visszaszorul.

Chawr félig vonszolta, félig cipelte Elise-t, vissza az egyik nagyobb barikádhoz, és lerakta Qawol lába elé. A Legidősebb olyan nyugodtnak tűnt a csata közepette, mintha csak sétára indult volna. Az ellenséget tanulmányozta, és parancsokat osztogatott, akár egy tapasztalt tábornok, időnként rámutatva egy-egy helyre, ahol az embereit akarta tudni.

– Qawol – sürgette Elise –, nem kellene itt lenned.

A férfi elmosolyodott.

– Sehol máshol nem kellene lennem. Neked viszont a gyerekek között lenne a helyed. Túl fontos vagy ahhoz, hogy ágyútöltelék légy. – Egy fiatalabb őr szakította félbe – ránézésre alig lehetett tizennégy éves –, aki jelentést tett a túloldalról. Qawol kiadott neki pár utasítást, majd ránézett Chawrra, aki Elise mellett állt. Fejével a Mezőgazdasági Tornyok bejárata felé intett. A fiatal elfreth megragadta Elise karját, és elrángatta a csatatérről.

Egy sor fekete páncélos katona rohamozta meg a tisztást, legázolva pár külső torlaszt. Erre még több elfreth rontott ki a Mezőgazdasági Tornyokból, és szállt szembe velük a tér közepén, primitív lándzsáikkal és puskáikkal. Mielőtt Elise felfogta volna, hogy mi történik, minden fronton mellettük harcoltak az őrök. Ugyan még mindig túlerőben voltak az ellenséggel szemben, de a soraik megfogyatkoztak. Akármerre nézett, bátor őröket látott kronotropok ellen küzdeni, bár a fegyvereik gyakran hatástalannak bizonyultak. Ennek ellenére harcoltak.

Elise számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a támadók nagy része, hacsak nem mindőjük, keres valamit. Valakit. Kétség sem férhet hozzá, hogy őt; ő volt a célpontjuk. Fel akarta magát adni, hogy véget vessen a küzdelemnek. Másrészt viszont tisztában volt vele, hogy az elfrethek semmit nem érnek azzal, hogy ő feladja magát.

Elise és Chawr elérték az Egyes Mezőgazdasági Torony bejáratát, és átfutottak az előcsarnokon a lépcsőház felé. Nagy épület volt sok emelettel. Ha sikerülne búvóhelyet találniuk, kivárhatnák a támadás végét. Elise szégyenletesnek érezte a menekülést, de tudta, hogy fabatkát sem ér a harcban. A fénysugaras csuklópánttal leadott pár lövése messziről elkerülte a célpontot. Tudós volt, nem harcos, és az idegei nem voltak felkészülve a csatatéren uralkodó hangzavarra és káoszra.

Épp a lépcsőházhoz értek, mikor valami belecsapódott az előcsarnokba, de akkora erővel, hogy a porfelhő ledöntötte a lábáról Elise-t és Chawrt. Elise kiköpte a kőport a szájából, a háta mögé pillantott, s egy pillanatra feltámadt benne a remény. Egy sötét alakot látott, akit ragyogó fény vett körül. James visszatért! Ő majd tudja, mit tegyenek.

Aztán észrevette, hogy valami nem stimmel. James exója mindig sárga volt; ez meg narancsszínű. Az alak, aki a kinti tűz és robbanások vakító fényében nem volt több egy sziluettnél, megindult felé. Elise ekkor jött rá, hogy mások is rendelkeznek a James birtokában lévő képességekkel, és ők az ellenség oldalán állnak.

– Jaj, ne! Jaj, ne! – zihálta, négykézláb kúszva a lépcsőház irányába, akár egy rák. Őérte jött.

– Fuss, Idősebb Elise! – mondta Chawr. – Én elintézem ezt a férfit.

– Ne! – kiáltotta Elise, s megragadta a másik karját. – Meg fog ölni.

Chawr felhúzta a földről, és elvigyorodott.

– Senki nem tudja megölni Chawrt. Majd lásd meg. Most menj! Te fuss. Rejtőzz el! – Betolta Elise-t a lépcsőházba, megfordult, aztán, csupán egy bárddal felfegyverkezve, nekirontott a fekete alaknak.

Elise tehetetlenül nézte, ahogy az egy laza kézmozdulattal félresöpri a fiatalembert. Chawr feltápászkodott, és újból támadásba lendült, a pajzsot csépelve, miközben torkaszakadtából káromkodott. Az alak megállt, és a fejét csóválva szembefordult vele. Fény villant, és Chawr nekirepült a falnak, majd rongycsomóként hullott a földre. Elise végignézte, ahogy újra felkel. Tekintetük összefonódott, és Chawr intett neki, hogy menjen. Ezután felemelte bárdját, és megint nekirontott a fényben izzó férfinak.

Miközben könnyek patakzottak az arcán, Elise megfordult és felrohant a lépcsőn, egyszerre kettesével szedve a fokokat. Most aztán menekülnie kell, nem maga, hanem a fiú miatt – a fiatalember miatt, aki úgy döntött, hogy Elise élete többet ér a sajátjánál.

Felmászott a lépcsőn, léptei visszhangot vertek a hosszú, kongó folyosókon. A Mezőgazdasági Tornyokban, mint mindig, most is majdnem koromsötét volt, eltekintve a kívülről érkező természetes fénytől, mely minden szinten besütött az ajtón. Szerencsére még beszűrődött egy kis fénysugár, mely pont elegendő világosságot adott ahhoz, hogy Elise-nek ne vaksötétben kelljen botorkálnia.

Harminc emelettel feljebb Elise elfáradt, és lassított az iramon. Ahogy megállt egy pillanatra szusszanni, meghallotta a másik lépteit. Megállt, és fülelt. Most jött rá, hogy eddig azért nem hallotta őket, mert a saját járásához igazodtak.

– A fenébe – szitkozódott halkan.

Megpróbált némán lépkedni, de a gyenge visszhang elárulta, és nem sokkal később meghallotta, hogy a másik követi. A nyomában volt, hogy megtudja, melyik emeleten hagyja el a lépcsőházat. Gyorsított az iramon, egyszerre három fokot lépve felfelé, hangosan és némán felváltva, hogy lerázza az üldözőjét. De semmit nem ért el vele; minden lépcsőfordulónál kiderült, hogy éppen hol jár. A rohadék a nyomában volt, és egyre közelebb ért.

Végül az ötvenedik emelet környékén úgy döntött, hogy a pokolba az egésszel, és inaszakadtából elkezdett rohanni. Ha sikerülne elérnie az égi hídhoz, megpróbálhatná lerázni egy másik épületben. Elise a tőle telhető leggyorsabb iramban mászott fel a hetvenedik emeletig hátralévő lépcsőfokokon.

Amint felért, befordult, és közvetlenül a Kettes Mezőgazdasági Torony felé futott. Bármi is történjék, távol kell maradnia a labortól, ahol Grace rejtőzködik az összes kutatási anyagukkal és felszerelésükkel egyetemben. Ha az ellenség ezeket megkaparintaná, akkor mindennek befellegzett. Elise átsprintelt a két tornyot összekötő hídon, és belépett egy régi iroda romjai közé, ahol a kocka alakú fülkék és a kis termek remek búvóhelyet biztosítottak.

Leviharzott a folyosón, és beugrott egy oldalsó folyosóra, ahol rábukkant egy kis szekrényre, melynek az ajtaját jobbára hozzáférhetetlenné tette a beomlott mennyezet. Apró termete ellenére épphogy csak befért rajta. Bemászott, és átkúszott a szomszédos szobába. Behúzódott a sarokba, és megpróbálta nyugodtan venni a levegőt. Egy pillanattal később közeledő lépteket hallott, és lassú koppantásokat. Aztán szünet következett, majd ismét kopp, kopp, kopp.

– Rossz lépés, kisegér – szólalt meg egy hang. – Azt hiszed, ha elbújsz ide, nem kaplak el? – Két hangos csattanás hallatszott nagyon közelről, felnyögött a fém, és porfelhő söpört végig Elise búvóhelye mellett.

– Ha kíváncsi vagy rá, mi volt ez, kisegér – folytatta a hang –, a híd és a lépcsőház omlott össze. Most már csak te és én vagyunk itt, meghitt kettesben, hm?

Elise orra viszketni kezdett, mire teljes erőből összecsípte. A tüsszögés most egyenlő a biztos halállal. Ha bármi zajt csap, véget ér a játszma. Fénysugaras csuklópántjával a kis lyukra célzott, melyen keresztülmászott, és melyen most fénysugár szűrődött be kívülről. Hálát adott, amiért a nap nemsokára nyugovóra tér. A Mezőgazdasági Tornyok külső falai mind üvegből voltak, noha már régen kitört az ablaktáblák több mint kétharmada.

Akkor nem lesz nehéz rátalálni. Ez a fickó nem tud a túloldalon lévő másik hídról. Ha besötétedik, talán el tud slisszanni erről az emeletről.

– Bújj csak el; ettől még élvezetesebb a vadászat – folytatta a hang. – Szerencséd van, hogy felkavarodott a por, kisegér, különben igen gyorsan véget érne a vadászat. No de nem számít. Csak idő kérdése, hogy az öreg Shizzu karmai közé kerülj.

45
TÚL KÉSŐN

James már kilométerekről látta a csatát. Legalább fél tucat kolli lebegett a város felett. Füstoszlopok gomolyogtak onnan, ahol a Mezőgazdasági Tornyok álltak. Nyugtalansága egyre nőtt, ahogy közeledett. Komoly támadásról volt szó.

– A fekete mélységbe, de sokan vannak – mondta félelemtől elszoruló torokkal. A támadás hordereje elképesztette. Levin nagyon kézre akarhatja keríteni, ha ekkora haderőt vetett be csak az ő kedvéért. Meglepődve tapasztalta, hogy nemcsak Elise-ért aggódott, hanem az elfrethekért is.

A KronoCom mércéjével mérve ez jelentős akciónak számított. Hat hajó lebegett a levegőben, két égő roncsot is látott – az egyik a földön hevert, míg a másik egy felhőkarcolóba csapódott –, valamint legalább negyven őrzőt, akik légikarkötővel a karjukon röpködtek körbe-körbe. Arról már nem is beszélve, hogy ki tudja, hányan voltak még a földön. A KronoCom közel száz ügynököt vethetett be. Egy pár száz fős alultáplált, rosszul felfegyverzett, férfiakból, nőkből és gyerekekből álló pusztai törzs miatt. Valamint őmiatta és Elise miatt. Valójában őket akarták elkapni. Talán elterelhetné az ellenség figyelmét, hogy időt nyerjen az elfrethek számára a menekülésre.

Borzasztóan szeretett volna odaszólni Elise-nek a kommunikációs karkötőn, de túlságosan kockázatos volt. Nem tudta biztosan, hány csatornájukat tartják megfigyelés alatt. Mégis kell lennie valamilyen módnak, hogy kapcsolatba lépjen a nővel, és a tudtára adja, hogy itt van és úton van felé. Még ha túl későn is érkezik a megmentésére, Elise legalább tudná, hogy megkísérelte.

Úgy döntött, hogy megkockáztatja. Aktiválta kommunikációs karkötőjét a spektrumában lévő összes csatorna számára.

– Minden törzsnek, aki hall engem. Ne használjátok a csatornákat. Lehallgatják. Csak vészjelzést adjatok le rajta.

Csak Elise és Grace rendelkeztek kommunikációs karkötővel, tehát egyedül ők hallhatják. Ők, és mindenki más a KronoComban, akik a csatornákat figyelik. Remélhetőleg van annyi sütnivalójuk, hogy megértik az üzenetét.

A terve bevált. Végignézte, ahogy mind a hat kolli megindul felé, hogy feltartóztassa. Most már csak azon kell aggódnia, hogy túléli-e a következendő perceket. Az ő kollija nem volt felfegyverezve, de kétsége sem volt afelől, hogy a közeledő hajók egész arzenállal rendelkeznek.

Fénysugarak lőttek ki a vezérhajóból, és a csóvák egyenesen felé tartottak. Kollijának esélye sem lesz a hajófegyverzettel szemben. Darabokra fogják szaggatni, és az exója sem bír majd el egy ilyen szintű fegyverzettel. Kinyitotta az ajtót, és kiugrott a hajóból – egy másodperccel később Kolli felrobbant. A detonáció lökött rajta egyet, és irányíthatatlanul zuhant a föld felé.

Végignézte, amint tűzgömbbé robban a hajó, mely tizenöt évig a társa volt, s egy rövid pillanatra hatalmába kerítette a gyász. Ugyan mindig olyan járműként tekintett Kollira, mely az utált küldetésekre szállította, de igazság szerint soha nem hagyta cserben, még akkor sem, mikor körülötte minden és mindenki más igen. Smitt-től eltekintve Kolli volt az élete legmegbízhatóbb része. Fájt végignézni, ahogy elpusztították. Aztán eszébe jutott, hogy a tárolót a hajóhoz csatlakoztatva felejtette.

A homlokára csapott, miközben a Föld felé zuhant.

– Bassza meg.

Még egy másodpercet szentelt a gyásznak, aztán újból a csatára összpontosított. Gondosan kell bánnia az energiaszintjével, ha meg akarja nyerni ezt a harcot. Mégis, kit akar becsapni? Nagy az esélye, hogy ma meghal. Sőt, biztos, ha Elise nem élné túl. Egyedül az a tudat vigasztalta, hogy a Valta és a KronoCom élve akarja a nőt elfogni. És ha így áll a helyzet, akkor egy ideig még életben kell maradnia, hogy megmenthesse.

Iszonyatos erővel ért földet a Mezőgazdasági Tornyoktól két kilométerre, elesett, és végiggurult az összetört járdán. Rögvest tizennégy őrző vette körbe, akik őt követve pottyantak le az égből. Az egyiknél egy exolánc volt, és megpróbálta földhöz szegezni vele. James egy kinetikus kábeltekerccsel rázta le magáról. Tíz másik tekercset növesztett, miközben minden irányból nekirontottak. Kilencen a levegőben maradtak, egy ötfős földi alakulat pedig keleti irányból közelített.

James továbbhaladt, jobbra-balra szlalomozva, hogy minimalizálja a fénysugaras csuklópántok csóvájának hatását, nehogy szétégessék a pajzsát. Lesújtott az őrzőkre, akik pechjükre kinetikus tekercse hatótávolságán belül voltak, aztán nekirontott a többieknek is, akik csak a látókörében voltak.

Tizenegy kinetikus tekerccsel harcolt, ami rekordnak számított, mert egyszerre még sosem irányított ennyit. Mivel energiáit ennyire megosztotta, egyik tekercs sem bírt akkora erővel és intenzitással, hogy teljes hatékonysággal működjön. De még ez sem volt elég. Elérkezett az a pillanat, amikor minden tekercs használatban volt, s James még kézitusát is vívott egy fiatal őrzővel, miközben minden erejével igyekezett elkerülni, hogy golyót kapjon a fejébe.

Épp időben kapta fel a fejét, hogy lássa, amint egy újabb őrző ront neki oldalról. Ellépett, és felhasználta az egyik ellenfele lendületét, akivel éppen dulakodott, hogy kibillentse az egyensúlyából a másikat. Két robbanás találta el az őrzőt, míg a harmadik James vállát súrolta. Hirtelen fájdalom lángolt fel a testében, fél térdre esett, s egy pillanatra elveszítette az irányítást a tekercsei felett. Épp időben nézett fel, hogy lássa, ahogy az őrző újból célba veszi. Aztán egy fehér fénysugár ízekre tépte.

James felnézett az ablakra, ahonnan a fehér fénysugár érkezett, és meglátott egy ismeretlen pusztai harcost, aki neki integetett.

– Ismerünk, Többé Nem Kronotrop – kiáltotta a férfi. – Legidősebb Qawol méltónak ítél.

James gyorsan köszönetet intett. Azt kívánta, bárcsak időt áldozott volna arra, hogy szövetséget kössön ezekkel a harcosokkal. Félelmetes erőt jelenthetnének, ha valaki csatarendbe szervezné őket. Most már túl késő. Nem, még nincs túl késő. Ha James és a törzs túlélik ezt a harcot, még mindig összegyűjtheti őket. Már bebizonyították, hogy hatékonyak és szívósak. Csak irányításra és célokra van szükségük. A gondolatai ismét Elise felé kanyarodtak. Most azonban harcolnia kell, különben mindent elveszít.

Ahogy a küzdelem fokozódott, Jamesnek feltűnt, hogy mások is bekapcsolódtak a harcba. Nem a KronoComhoz tartoztak, de nem is az elfrethekhez. A Boston területén élő néhány másik pusztai törzs szintúgy szembeszállt az őrzőkkel. A pusztaság túlélői büszke népek voltak, épp arra a kevésre, amijük volt. Jamest most először töltötte el a bajtársiasság érzése irántuk, miközben vállvetve harcoltak a túlerővel szemben. Ám segítségük ellenére is vesztésre álltak.

Az esélyeik tovább romlottak, mikor James megpillantotta a csata kellős közepén földet érő auditort, Geneese-t. Az auditor éreztette a jelentétét, mikor az exója átszakította egy épület teljes ötödik emeletét, ahol az őrzőkre lesből lövöldöző törzsbéliek húzták meg magukat. Ha Geneese nyílt területen támad rá egy tucat őrzővel, James halálra van ítélve.

Újraértékelte a helyzetet. Túlságosan védtelen volt a nyílt terepen, hogy így küzdjön tovább. Felszállt a levegőbe. Egy egész tucat kinetikus tekerccsel sújtott az ellenségre, és sikeresen elintézett négy őrzőt, mielőtt megérezte a másik exo támadását. Geneese ijesztő sebességgel siklott felé. Az auditorok exója sokkal gyorsabb és erősebb volt, mint a kronotropoké. A becsapódás ereje eltérítette Jamest a pályájáról, elveszítette a kontrollt, és a levegőben bukfencezve zuhanni kezdett. Még időben tért magához, hogy kitérjen az újabb támadás elől, mikor Geneese lendületből ismét belé csapódott.

Az energiaszintje pár perc leforgása alatt hetvenre csökkent. James meglehetősen nagy hátrányban volt Geneese-zel szemben nyílt terepen. Mellesleg Geneese, az auditorok többségéhez hasonlóan, sokkal képzettebb volt az exoküzdelemben, mint ő. James viszont tapasztalati előnnyel rendelkezett, és jó pár trükk is lapult a tarsolyában, melyeket az évek során sajátított el. Kilőtt egy vaskos tekercset, egyenesen Geneese-re. Ahogy az várható volt, az auditor még erősebb tekerccsel válaszolt. Közvetlenül azelőtt, hogy a két forrás egymásba csapódott – James egész biztosan elveszítené a közelharcot –, a kronotrop kettéválasztotta a tekercset.

Geneese-nek csak egy másodperce maradt, hogy reagáljon. Sikerült szétvágnia James egyik tekercsét, de a másik telibe találta a mellkasán. Erőpajzsa felsercegett, de továbbra is kitartott. Az ütés ereje azonban hátrébb lökte pár méterrel. James kihasználta ezt a másodpercnyi kedvező alkalmat, és támadásba lendült, rácsapott három őrzőre a közelében. Mikor aztán még több őrző zárta körül, kilőtt a tisztásról, és felugrott a legközelebbi épület tetejére.

Energiaszintje mostanra hatvanöt százalék alá csökkent. Nem volt ereje, hogy hosszú harcot vívjon egy auditorral. Viszont sikerült elterelnie a figyelmet az elfrethekről. Ebben a pillanatban vagy harminc őrző lehetett a nyomában. Ez remélhetőleg meggyöngíti majd annyira a támadást a közösségi területen, hogy az elfrethek védekezni tudjanak vagy menedékbe vonulhassanak.

Elérte a legközelebbi épület tetejét, majd egy másodperc múlva továbbugrott. Geneese és egy tucat őrző volt szorosan a nyomában. Nekik nem kellett az energiaszintjük fenntartása miatt aggódniuk. Még nem lehetett tudni, sikerül-e kereket oldania, de a szerencse pillanatnyilag nem az ő oldalán állt.

Ugrás közben James irányt változtatott, és elzúgott a levegőben az egyik magasabb épület felé. Az ablakon keresztül hatolt be, majd végigfutott az emeleten a túloldalig. Pár másodperccel később meghallotta a mögötte földet érő őrzőket. Jó esély volt rá, hogy csak néhány őrt küldtek utána, azért, hogy kiűzzék onnan, mialatt a többiek körbeveszik a házat, és elvágják a menekülési útvonalat.

Az épület nagy volt, így Jamesnek több lehetőség is a rendelkezésére állt. Befordult a sarkon, és lesből rátámadt az első őrzőre, aki túl agresszívan követte. Öklével gyors ütést mért a másik nyakára, majd az arcába könyökölt, és a férfinak vége lett. James folytatta az útját, két szinttel lejjebb rohant a lépcsőházban, és dél felé fordult. Volt a közelben egy épület, ahol, ha feltűnés nélkül át tudna rá ugrani, lerázhatná magáról a követőit.

Sajnos azonban nem akadt egyetlen ablak sem az épület egész déli falán, így James kénytelen volt készíteni magának egyet. Nagy zajjal lyukat ütött az épület falán, és áttörte a következő épület falát is. Fölülről ijedt kiáltásokat hallott, miközben a közelben lévő őrzők üldözőbe vették. Hát, majdnem sikerült.

Továbbfutott az épületben, a folyosókon cikázva, miközben véletlenszerűen lefutott egy-egy lépcsőn, útban a földszint felé. Az őrzők fölényben voltak a levegőben, de ha sikerülne a föld alá jutnia, akkor maga mögött hagyhatná őket, és visszajuthatna a közösségi területekre. Egyszerűen túl sok zegzug és szakadék van ebben a dzsungelben ahhoz, hogy bemérjék a tartózkodási helyét. Legalább az elfretheknek nyer egy kis időt.

Összetalálkozott még egy őrzővel, és az előzőhöz hasonló brutális hatékonysággal intézte el őt is. Eltűnődött, mekkora ostobaság, hogy így szétforgácsolják a haderejüket, aztán rájött, hogy Geneese valószínűleg a holléte kipuhatolására használja fel őket. Minden egyes alkalommal, hogy James megtámad és megöl egy őrzőt, az auditor hajszálpontosan be tudja lőni a jelenlétét.

Dél felé folytatta az útját, ablakokon ugrálva keresztül, mikor lehetett, s vágva magának egyet, mikor nem. Átrepült a város épülettömbjein, és behatolt pár oldalépületbe, hogy megtévessze ellenfeleit, míg végül megállt, hogy felmérje a helyzetet. Elvégre néha jobb egy helyben maradni, mint rohanni.

MI-karkötője szerint a város déli pereméhez közeledett, nemsokára elfogynak a rejtekhelyként szolgáló magas épületek. Pillanatnyilag csend volt, csak az óceán hullámait lehetett hallani.

Meglátott egy kúszó árnyékot a csarnok túloldalán lévő szobában. Talán egy újabb őrző az. Az ajtóhoz siklott és bekukkantott. Nagy szoba volt, közepén egy téglalap alakú asztal maradványaival. Különféle törött székek hevertek szétdobálva a padlón, a beomlott mennyezet darabjai mellett. Az őrző a helyiség túloldalán volt, és a szemközti oldalon lévő ajtó felé igyekezett.

Jamesnek támadt egy ötlete. Bekapcsolta az exóját, és rávetette magát az őrre. Hátulról csapódott a férfiba, és kitörte a nyakát. Ezután rögvest átugrott a beomlott mennyezeten, kikapcsolta az exóját, és mozdulatlanná dermedt. Percekkel később Geneese lépett a szobába, ötven százalékon működő exóval. Odalépett az elesett őrzőhöz, és a hátára fordította.

James a pillanat törtrésze alatt maximumra kapcsolta az exója maradék erejét, és teljes erőből ráugrott Geneese fejére. A fejét pont nem találta el, de ilyen távolságból és ekkora erővel ennek nem volt jelentősége. A csapás koncentrált energiája szétzúzta Geneese védőpajzsát és kettévágta a férfit. Geneese egy pillanatig meglepett arcot vágott, aztán eldőlt.

James a biztonság kedvéért Geneese karkötői köré fonta a tekercseit, és eltépte őket. Kár, hogy nem szerezheti meg magának őket. Az auditor-karkötők sokkal erősebbek voltak, és sokkal nagyobb energiatartalékkal rendelkeztek, viszont ugyanazok a biztonsági intézkedések védték őket is, mint a kronotropok karkötőit. Geneese halálával a karkötői már fabatkát sem értek.

James átkutatta Geneese öltözetét, akad-e rajta valami, aminek hasznát vehetné, majd felkészült a nyomában lévő őrzők kiiktatására. Levin iszonyatos dühbe fog gurulni, mikor megtudja, hogy James auditort ölt.

Energiaszintje mostanra negyven százalék alá csökkent. A többi őrzőt anélkül kell legyőznie, hogy több energiát pazarolna. Volt egy olyan érzése, hogy minden erejére szüksége lesz, mikor visszaér Elise-hez. Kiosont a szobából, és a megfelelő alkalmat várta a következő kelepce felállítására.

46
ELISE NYOMÁBAN

Magzati pózban kuporgott egy kicsi, félig összedőlt szekrény sarkában. Az a bunkó gúnyolódik vele. Elise nem tudta, hogy ez a Shizzu nevű fickó játszadozik-e vele, vagy sem. Minden irányból az ő hangját hallotta. Egyik pillanatban úgy tűnt, mintha a folyosó mélyéről érkezne, a másikban meg közelről, a mögötte lévő szobából. Aztán újból elhalkult. Kétszer is látta a férfi árnyékát a szekrény nyílása előtt elhaladni, és mindkétszer olyan hangosan dobogott a szíve, hogy szentül hitte, a másik meghallja.

Mikor közelről érkezett a hang, izzadni kezdett, megremegett a keze, és minden erejével arra kellett koncentrálnia, hogy veszteg maradjon. Mikor messziről csendült fel, le kellett küzdenie a késztetést, hogy kiugorjon a szekrényből, és menekülőre fogja a szomszédos torony irányába. Egyik sem tűnt jó ötletnek.

Azt kívánta, bárcsak itt lenne James. Egy rövid ideig hallotta a hangját, mikor a csata helyszínére érkezett. Eleinte azt hitte, hogy csak képzelte az egészet, vágyálom volt. Majd miután meghallotta, mit mond, rájött, hogy James nem tud csak úgy rátalálni, mint máskor. Arra figyelmeztette őket Grace-szel, hogy maradjanak csendben, mert minden nyomon követhető, amit a kommunikációs karkötőjükön keresztül mondanak. Az, hogy képtelen volt kapcsolatba lépni vele, még jobban megnehezítette a helyzetet, mivel sehogy sem tudta magához hívni. Azt üzente nekik, hogy végső esetben használják a vészcsatornát. Milyen vészcsatornáról beszélt? Elise még soha nem érezte magát ennyire egyedül.

– Tudod, kisegér – mondta Shizzu –, többet tudok rólad, mint gondolnád. Ugyanis mi már találkoztunk. Emlékszem rád. Már korábban is beszéltünk.

Ez meg hogyan lehet? Elise-nek lövése sem volt, hogy miről hadovál a pasi. Hogy érti, hogy már találkoztak? Ki van zárva, hogy már korábban is találkoztak volna, hacsak nem annak a két seggfejnek az egyike, akik megpróbálták nyakon csípni a hotelnél, mielőtt James a megmentésére sietett. Nem mintha látta volna az arcukat. Elvégre a fejükön volt az a kúp.

Vajon elfrethnek tettetve magát bujkált volna eddig? Összerezzent: talán ő is időutazó. James azt mondta, hogy mások is benne voltak a Nutris elpusztításában. Aztán hirtelen összeállt a kép: lehet, ez a fickó helyezte el a Nutrist megsemmisítő bombát!

Dühtől remegve az ajkába harapott. Ez a pasi a felelős az összes barátja és munkatársa haláláért. De ami a legrosszabb, ha ő nem lett volna, a Nutris-platform csapata talán képes lett volna megakadályozni a földvészt. Elnyomta a késztetést, hogy levadássza ezt a szemétládát, és szétlője a pofáját. Ha egy kicsit is hasonlít Jamesre, jó esély van arra, hogy őt is körülveszi az a hülye erőtér, amitől legyőzhetetlenné válik. Vagy még rosszabb esetben, hacsak nem közvetlen lőtávolságban lenne a férfi, öt testhosszal mellélőne, tekintve, hogy milyen borzasztóan céloz, s mindössze annyit érne el, hogy leleplezi a rejtekhelyét.

Csak okosan, csajszi – gondolta magában. Elhelyezkedett és várt.

Egy idő után Shizzu hangja és léptei elhalkultak, Elise pedig elvesztette az időérzékét. A nap lemenőben volt, és kezdett lehűlni a levegő. Az esti szellő szokás szerint befújt az épület rengeteg nyílásán. Rögtön kikapcsolta az atmoszféraszabályozóját, ahogy ez a Shizzu nevű fickó a nyomába eredt. Nem tudta biztosan, hogy a férfi képes-e nyomon követni a karkötőhasználata alapján, ezért félt bekapcsolni a karkötőit.

Ahogy teltek-múltak a percek, nyugtalanná vált. Már jó ideje nem hallott mást, mint a folyosón keresztülfúvó szürke szél éles fütyülését. Továbbra is beszűrődtek a távoli harc zajai, melyeket egy-egy robbanás és sikoly szakított meg, de mást nem nagyon hallott.

Közeli csattanás törte meg a csendet. Elise megdermedt. Aztán megint csattant valami, amit ezúttal a felnyögő fém és a finoman szitáló törmelék hangja kísért. Majd ismét. A rejtekhelyéül szolgáló szoba szemközti fala beomlott, porfelleget kavarva a levegőben. Elise összegömbölyödött, és elfojtotta a sikolyát. A pasi minden bizonnyal azért üt lyukakat a falba és azért tarol le emeleteket, hogy kiűzze őt a rejtekéről. Elise ösztöne először azt súgta, hogy meneküljön a szobából, és rohanjon a híd felé. De akkor egyenesen Shizzu keze közé futna. Ha itt marad, akkor pedig azt kockáztatja, hogy rábukkannak és lelövik. Nem létezik jó megoldás. A csattanások folytatódtak.

Úgy döntött, nem fog ott maradni, csak hogy rátaláljanak. Inkább elfut, és esélyt ad magának a menekülésre, mint hogy egy helyben marad, s aztán a férfi kanalazza fel a földről. Kezét-lábát lassan csúsztatva kiaraszolt a búvóhelyéről, és belőtte az irányt. A nap utolsó sugarai narancssárga fényben fürdették az egész emeletet, mielőtt alábukott volna a horizonton. Minden másodperccel egyre csak nőttek a sarokban az árnyak.

A padlóhoz lapulva végigtapogatózott a sötétben, miközben egyik fülkéből a másikba siklott. Shizzunak se híre, se hamva nem volt. Lehet, belefáradt a keresésébe, és feladta, vagy visszahívták valami fontosabb feladat elvégzésére, mint hogy őrá vadásszon. Mindenesetre Elise biztos volt benne, hogy ha át tudna lopakodni a hídon, átjutna egy másik emeletre, és megúszná. Elérte a szoba végét, és kikukucskált a sarkon. A folyosó kihaltnak tűnt. Aztán a másik irányban is megvizsgálta. A hídra vezető út is tiszta volt.

Mély lélegzetet vett, és végigkúszott a folyosón. Mögötte két újabb robbanás rázta meg az épületet. Elérte a Kettes és a Hármas Mezőgazdasági Torony közötti hidat, és gyorsított a tempón. A szél elég erős volt ahhoz, hogy elfedje a léptei neszét. Teljesen védtelen volt idekint, tehát minél hamarabb…

A híd bal oldali fala nagy törmelékesővel felrobbant, és a földre terítette. Elise megfordult, és meglátta a mögötte lévő folyosón a sötét alakot. Nekilódult, és amilyen gyorsan csak tudott, végigrohant a hídon, de nem volt semmi esélye. Lehetetlenség volt lekörözni a férfi karkötőit. Az égi híd kétharmadánál járt, mikor egy láthatatlan erő elbuktatta. Elvágódott, s érezte, hogy valami rátekeredik a bokájára. A lábánál fogva felemelte, amíg fejjel lefelé nem lógott a levegőben.

– Vészcsatorna – gondolta dühösen. – Van valaki a vészcsatornán? – Átváltott az alcsatornára, melyen Jamesszel osztoztak. – James! Vészhelyzet!

A levegőben függött, miközben az alak felé közelített. Oldalra billentette a fejét, és ránézett a támadójára. Nagyon hasonlított arra a Jamesre, akit megismert: szőrtelen, hullasápadt, jó erőben lévő férfi volt. Amíg azonban James szemében gyakran szomorúságot vélt felfedezni, ez a fickó szemlátomást átkozottul elégedett volt magával.

– Szia, kisegér – mondta. – Most már emlékszel rám?

– Nem – köpte a választ Elise, miközben úgy vergődött, akár a horogra akadt hal. – Pedig biztos emlékeznék egy ilyen rusnya emberre, mint te.

Shizzu felkuncogott.

– Nem ezt mondtad, mikor találkoztunk. Megdicsértél, hogy milyen jó erőben vagyok. Nagyon hízelgő volt. Igen elragadóan festettél abban a szűk fekete ruhában.

Aztán beugrott neki. Ő volt az öreg biztonsági őr, akinek két héttel azelőtt veszett nyoma a Nutrison, hogy az felrobbant volna. Könyörgött neki, hogy helyezze át a négyes szektorba, mely, lévén a legkisebb szektor, járőrözés szempontjából a legrövidebb távolságot jelentette. Elise csak egy pillantást vetett rá, és engedélyezte az áthelyezési kérelmet.

– Csak jó fej voltam, te rohadék – morogta. – Ránézésre közel jártál a nyolcvanhoz!

Shizzu gúnyosan utánozta Elise-t, majd meghajolt.

– Vannak, akik tisztességesen játszanak, mint például a pasid, aki mellesleg kedves bajtársam. Én viszont szeretek színészi alakítást csempészni a munkámba. Említettem már, hogy Jamesszel húsz éve ismerjük egymást? Annak idején is egy mogorva pöcs volt. Én azonban sokkal szórakoztatóbb vagyok, kisegér.

– Tehát bicegő öregembernek tetteted magad, hogy elérd, amit akarsz? Te beteg vagy.

A férfi elvigyorodott.

– A lényeg az, hogy el legyen végezve a munka, kisegér. A múltba utazás azt igényli, hogy tisztában légy az adott korszakkal. Szeretek színészként tekinteni saját magamra, aki a szerepét tanulja.

– Te semmisítetted meg a platformot és ölted meg az összes barátomat – mondta Elise. – Miféle szerep a tömeggyilkosé?

– Talán leegyszerűsítetted egy kicsit, de igen, bevallom bűnömet. – Shizzu megvonta a vállát. – A barátaid már mind halottak voltak, ahogyan te is. Én csak áthágtam a szabályokat, és végig segítettem neked. Egyébként meg vagyok döbbenve, hogy még mindig életben vagy, és megőrizted a józan eszedet. Azt gondoltam volna, hogy mostanra felrobbansz, vagy legalábbis dühöngő őrültté válsz. Nyilvánvalóan újból át kell vennünk az időutazás néhány elméletét.

– Hogyan tudsz éjszakánként aludni, te szociopata?!

– De nagy a szád. – Shizzu a szemével egy vonalba emelte Elise arcát. – Talán jól meg kell leckéztesselek.

Laza mozdulattal, erősen arcon vágta a nőt, amitől annak oldalra csapódott a feje, és az egész teste kilengett. Elise látása elhomályosult, és külön erőfeszítésébe került, hogy ne veszítse el az eszméletét. Az sem segített, hogy még mindig fejjel lefelé lógott. Mikor ismét képes volt összpontosítani, Shizzut látta, réveteg tekintettel az arcán, ami Jamesszel is sokszor megesett, mikor a kommunikációs karkötőjét használta. Elise rikoltott egyet, és a férfi felé csapott, aminek az lett a vége, hogy sikerült hosszú, mély karmolást ejtenie az arcán.

Shizzu felmordult, és újból odavágott neki egyet, amitől Elise feje ismét zúgni kezdett. A férfi az állát megragadva közel húzta magához.

– Ha még egyszer megpróbálod, levágom a karod. Hallod, amit mondok, ribanc?

Elise érezte a másik forró lélegzetét, amint a bőrkeményedéses kezével megmarkolta az állát és a száját. Nem törődött a férfi vicsorgásával, megpróbálta kitisztítani a fejét. A láthatatlan kábelek továbbra is összekötözték a lábát, és a vér a fejébe szállt. Nem sokáig lesz képes öntudatánál maradni. Ahogy ide-oda vonaglott, hirtelen rájött, hogy a férfi fényes, narancssárga pajzsa belsejében van ő is.

Elise megtette az egyetlen dolgot, ami eszébe jutott: felemelte a karját, és arcon lőtte Shizzut. A férfi vagy túlságosan elbizakodott volt, vagy nem vette észre az ingujja alatt rejtőző karkötőket. Nem készült fel a támadásra, és a robbanás az arcát érte. A nő célérzéke sajnálatos módon közvetlen közelről is pocsék volt.

Elise úgy hitte, hogy Shizzu orrára irányítja a fénysugarat, de fejjel lefelé lógva vagy mellé lőtt, vagy a másik mozdult el az utolsó pillanatban. A fénysugár az arca bal oldalát súrolta, megégetve a bal szemét. Érdekes módon a haja is lángra kapott.

Shizzu felsikoltott, és hanyatt esett. Bizonyára elvesztette az irányítást a felett a valami felett, ami Elise-t a levegőben tartotta. Elise nem volt rá felkészülve, hogy hirtelen aláhull. Legalább két méter magasról pottyant fejjel lefelé a betonra. Alig volt rá ideje, hogy a karját maga elé rántva tompítson a becsapódáson, és csak részben sikerült megóvnia a fejét.

Felnyögött, ahogy szinte visszapattant a földről. Minden elhomályosult körülötte, és nehezére esett észméleténél maradni. Kényszerítette magát, hogy meneküljön, noha fogalma sem volt, melyik irányba tart. Négykézláb mászott, s próbálta kipislogni a szeme előtt táncoló, több száz apró csillagot. Épp észhez tért, mikor meglátta a felé rohanó férfit, aki miután beérte, hasba rúgta, mint a futballisták a labdát.

– Te rohadt ribanc – morogta Shizzu.

Elise levegő után kapkodott, a teste végigcsúszott a kövön, akár egy rongybaba. Az ajkába harapott, és visszatartotta a feltörni készülő nyögést. Felemelte a karját és Shizzu irányába lövöldözött, de a látását elhomályosították a könnyek.

Újból lőtt, de ezúttal megjelent Shizzu narancsszínű, áttetszően ragyogó pajzsa, és elnyelte a fénysugarat. Úgy tűnt, a férfit egyáltalán nem zavarja, és egyre közelebb nyomult. Elise még háromszor lőtt rá, ebből kétszer eltalálta, de egyszer sem ért el vele semmit.

– Apró cafatokra szaggatlak – morogta Shizzu. – A Valta élve akar megkaparintani. De azt senki nem mondta, hogy szükség lesz a kezedre meg a lábadra.

Ujjának egy mozdulatára láthatatlan erő szegezte Elise karját a földhöz, így nem tudott tovább lövöldözni. Küzdött a láthatatlan kábelek ellen, de mindhiába. Figyelte, ahogy Shizzu feléje közeledik, miközben megcsillant a narancssárga pajzsa, és visszatükröződött az éjszakában.

– Talán le kellene égetnem az arcodat is – mondta. – Élvezni fogom…

Hátulról egy sárga sugár vágódott Shizzuba, nekivágta a Kettes Mezőgazdasági Toronynak, ahová eget rengető zaj kíséretében csapódott be, majd leszánkázott több emeletet. Elise kábelkötelékei eltűntek, így képes volt feltápászkodni.

Látta, amint James egy óriási lyuk felett áll, s a gyilkos düh csak úgy süt az arcából. A férfi hátrapillantott, és odakiáltott neki:

– Maradj ott! – Aztán leugrott a lyukba. Felvillanó sárga és narancsszín fények színezték a levegőt, jó pár hangos csattanás kíséretében.

Ahogy mindig, Elise most is figyelmen kívül hagyta James utasításait, odamászott a lyukhoz, és lepillantott a szélén. James és Shizzu furcsa küzdelemben fonódtak össze. Ott álltak egymással szemben, s egyikük sem mozdult egy hüvelyknyit sem.

Szinte táncolt az őket körülvevő aura, hol elapadt, hol kiáradt. Látta az oda-vissza cikázó sárga és narancssárga pászmákat, amiket minden egyes alkalommal megszakított és visszaszorított néhány másik. Néhány másodpercen belül látható volt, hogyan alakul a csata – James vesztésre állt. Mikor Shizzu felé törtek a sárga pászmái, a narancssárga vonalak feltartóztatták őket, majd megindultak felé. James vissza tudta őket verni, de úgy tűnt, hogy Shizzu pászmái közelebb jutnak Jameshez, mint Jameséi Shizzuhoz.

A csata még egy percig folytatódott, miközben ide-oda cikáztak a fények. James lassan visszaszorult, és egyszer csak elérte az egyik narancssárga vonal, s megvágta a combját. Térdre rogyott, miközben még több narancssárga vonal jutott a közelébe.

– Bárcsak segíthetnék – motyogta Elise tehetetlenül. – Muszáj lesz…

James torokhangon üvöltött a fájdalomtól.

A férfi kiáltása visszahozta Elise-t a valóságba. Hát persze hogy tud segíteni. Átkozta magát az ostobaságáért, s hogy transzba ejtette a harc. Átkúszott a nagy nyíláson, amíg Shizzu mögé nem került. Tudván, hogy milyen pocsékul céloz, biztosra akart menni, hogy véletlenül nehogy Jamest lője le. Miután meggyőződött róla, hogy képes pontosan célozni, Shizzu hátára irányította fénysugaras csuklópántját, összeszorította a fogát, és belé eresztette a tárat.

Az aktív erőpajzs miatt látszólag semmi hatást nem ért el, de mivel semmi mást nem tehetett, Shizzu hátára célozva tovább lőtte a fénysugarakat. Látta, ahogy megvillan a férfi narancsszínű pajzsa, mely immár két fronton próbálta megvédeni. Aztán látta, ahogy James sárga mezeje teret hódít felette. Elise közelebb lépett, miközben megállás nélkül tüzelt. Shizzu megpróbált kitérni, de James a sárga mezejével megállásra kényszerítette. A Shizzu testét körülvevő narancssárga pajzs hamarosan repedezni kezdett és szétesőfélbe került.

– Ezt a Nutrisért kapod, te gyilkos szarházi! – kiáltotta Elise, miközben a csuklójából kilövellő fénysugarak végre áthatoltak Shizzu pajzsán.

47
A VÉG

James még egyszer utoljára ellenőrizte az energiaszintjét: tizennégy százalékon volt. Kikapcsolta MI-karkötőjét, az atmoszféra-, krio-, ugrás-, radiációs, sőt, a kommunikációs karkötőjével egyetemben… Most egyik sem működött. Ránézett Elise-re, aki azzal foglalatoskodott, hogy az ingéből tépett vászoncsíkkal bekötözze a véres kezét. A kommunikációs karkötőre meg különösképp nem lesz szüksége, amíg Elise itt van a közelében.

– Minden tiszta vér, a fene egye meg. – Elise elhúzta a száját, miközben úgy bebugyolálta a férfi karját, hogy az végül egy vastag farönkhöz hasonlított. – Meglep, hogy még mindig a helyükön vannak az ujjaid.

James felemelte formátlanná vált kezét, és megvizsgálta Elise alkotását. Felületes kötés volt, és valószínűleg egy órán belül kibomlik majd, de be kell érnie ennyivel. Elise-nek viszont igaza van: szerencsés, hogy egyetlen ujját sem veszítette el, amikor Shizzu tekercsei átszúrták az exóját. Súlyos égési sérülést szenvedett, és majdnem elvesztette az eszméletét. Nos, a keze és a szíve között kellett választania. Ha Elise nem lett volna ott, hogy a fénysugarakkal egyenesen főbe lője Shizzut, James nem élte volna túl.

A nő felsegítette, és együtt odabicegtek a tető pereméhez. Az erős szél nekivágódott, és kis híján felborította Jamest. Most, hogy kikapcsolta az atmoszféraszabályozóját, kénytelen volt megküzdeni a természeti erőkkel.

Az exójára irányította át az összes tartalék energiáját. Szüksége lesz rá. Lepillantott a hetven emelettel lejjebb elterülő földre. Az innen-onnan felhangzó ágyúdörgés és a fénysugaras csuklópántok fényei az odalent tovább dúló harcról árulkodtak. Az elfrethek és a szomszédaik folytatták a harcot, bár valószínűleg már nem bírják sokáig.

– Ki kell jutnunk innen – mondta James halkan, a felhők mögött rejtőzködő kollik sziluettjével tarkított égre tekintve. – A járőrhajók meg fogják akadályozni, hogy légi úton meneküljünk el, és az őrzők is a nyomunkba erednek, amint megtisztítják a terepet.

Elise megrázta a fejét.

– Nem hagyom magára a törzset. Mi hoztuk ezt a nyakukra. Különben is, itt van a teljes kutatási anyagom.

James felsóhajtott. Elise-t nem lehet erről lebeszélni. Mégis meg kell próbálnia jobb belátásra téríteni.

– Megyünk, és összeszedjük a holmidat a laborban. Aztán elrejtőzünk. Valószínűleg a törzs többi tagja is ezt fogja tenni. Nem vehetjük fel a harcot a KronoCom ellen. Valahol máshol újra felépítünk mindent.

Elise bólintott, és átölelte a derekát.

James kiválasztotta az Egyes Mezőgazdasági Tornyot, és egyenesen afelé lőtte ki magukat. Egy pillanat alatt megtették az utat. Sürgette őket az idő. Energiaszintje arra még elég volt, hogy alacsony magasságban ugráljon az épületek között. Északnyugat felé vehetnék az irányt, és esetleg maguk mögött tudnák hagyni a KronoComot a vadonban. Még a második éjszaka feltérképezte a menekülési útvonalat, miután megérkeztek a törzsbe. Toronto romjai közt talpra állhatnának, és egypár napon belül esetleg kimenekíthetnék a törzs túlélőit. Ha az elfrethek egyáltalán elfogadják a segítségüket.

Elise a laborba futott, Jamesszel a nyomában. Odalépett a munkaállomásokhoz, s az arcán zavarodottság és aggodalom jelent meg. Átrohant a szoba másik felébe, és ellenőrizte a polcokat. Elkezdte kinyitogatni a szekrényeket és a fiókokat.

– Nem értem – zihálta. – A jegyzeteim. Nem találom őket.

James átkutatta az üres folyosókat, majd a labor többi részét. Valami nem stimmel. Elise mindig rendben tartotta a laboratóriumot, ezt a helyet viszont átkutatták.

– Hol van Grace? – kérdezte.

Elise megdermedt.

– Itt bujkált a csata alatt. Azt hittem… – Elise még jobban kétségbeesett, ahogy átrohant a szomszédos szobába, Grace-t szólongatva. A nő nem volt sehol.

James egy asztalnak dőlve várt rá, hogy kimerült testét pihentesse. Nem mutatkozhat gyengének Elise előtt, de alig tudott talpon maradni. Példátlan volt, hogy valaki két auditort is megöljön, a több tucat őrzőről már nem is beszélve, akiken át kellett törnie. Ha még nem ő volt a legkeresettebb férfi a KronoCom által, hát hamarosan az lesz. Mellesleg még a feladatát sem teljesítette. Volt egy olyan érzése, hogy még több öldöklésre kerül sor, mielőtt az éjszaka véget ér. Talán egy újabb auditor is felbukkan. Remélte, hogy nem így lesz. Ha összefutna egy újabb kronotroppal, egy auditorról már nem is beszélve, az a halálát jelentené.

Elise után cammogott, miközben a nő tovább keresgélt az emeleten. A falakat, illetve a bútorokat használta támasztékként, hogy végig tudja vonszolni magát. Az épület pereme felé pillantott, és meglátta a náci katonát, ahogy kinéz az ablakon, az arca félig árnyékban. A fiú felé pillantott, és elvigyorodott.

– Valakinek őrködnie kell. Ki lenne jobb egy szellemnél?

Grace és Sasha üldögéltek a lábánál, valamiféle játékot játszottak a kezükkel. James a húga felé nyúlt. Megérintette a haját, és a hajtincsek végigfutottak az ujjai között. Remegni kezdett, és könnyes lett a szeme, ahogy megérezte a kislány arcának melegét. Sasha egy vállrándítással lerázta magáról.

– Ne piszkálj, James – mondta. – Már nem vagyok kisbaba.

– Hát nem ez a szép abban, ha halott az ember? – mosolygott Grace. – Különösen a gyerekeknél. Örökké fiatalok és ártatlanok maradnak.

Ezekre a szavakra James torka összeszorult, és megrázta a fejét.

– Nem! Egyáltalán nem szép! Ennél rosszabb nincs is. Nem maradnak fiatalok, mert ez az egész nem valóságos. Ha az ember meghal, örökre eltávozik. – Csakhogy ez nem így volt. James megdörgölte a halántékát, hogy kitisztuljon az elméje. Többé már nem tudta megmondani, mi valóságos és mi nem.

– Hát, tudod – vágott át a sötét szobán egy új hang –, bolondnak mondanálak, ha nem láttalak volna már részegen.

Egy új alak jelent meg az ajtóban, a testét áttetsző, narancssárgán ragyogó exo vette körül. James rögvest felismerte a hang tulajdonosát, és megindult az ablak felé. Ilyen energiaszinttel esélye sincs megküzdeni Levin ellen, ebben az állapotban biztosan nem.

– Meg se forduljon a fejedben, James – mondta Levin. – Már így is elég sokáig menekültél az igazságszolgáltatás elől. Itt az ideje, hogy helyesen cselekedj.

James elnevette magát, és megcsóválta a fejét.

– Tudod, Levin, te vagy az egyetlen átkozott állandó ebben az univerzumban, mely soha nem fog megváltozni.

– Tedd meg az emberekért odalent – folytatta Levin. – Add fel magad, add fel azt az anomáliát, és életben maradnak a téged rejtegető, bűnös vademberek. Ennyire egyszerű az egész; nem kell több embernek meghalnia ma este.

James a szeme sarkából látta, hogy Elise kővé dermed a szomszédos szobában. El kell futnia, el kell rejtőznie. Menekülnie kell. Bármit, csak ne maradjon itt vele. Megpróbált jelezni a kezével, elhessegetni onnan, megüzenni neki, hogy menjen olyan messzire, amilyen messze csak tud. Elise ehelyett felemelte fénysugaras csuklópántját, és célba vette vele Levint.

– El kellene menned innen – szólalt meg James fennhangon, és nyomatékosan megrázta a fejét. A hallótávolságon belül lévő emberekhez intézte a szavait. – Csak menj el. Kérlek.

– Udvariasság? – jegyezte meg Levin. – Tőled ez új.

A két férfi ragadozóként körözött egymás körül. Legalábbis az egyikőjük ragadozó volt, a másik meg sarokba szorított préda, aki épp csak állva tudott maradni. Muszáj volt Elise-nek háttal tartania Levint. Elise minden egyes itt nyert másodpercet a menekülésre fordíthat. Csak azon imádkozott, hogy a nő vegye a lapot.

A jobbján lévő három hallucináció abbahagyta, amit addig csinált, és a szobában kibontakozó eseményekre fordította figyelmét. Többé már nem tűntek vidámnak, ahogy Levinre meresztették a szemüket. A kis Sasha odasétált mellé, és megráncigálta a karját.

– Mit bámulsz? – kérdezte Levin.

– Egyáltalán nem kedvelem őt – jelentette ki Sasha, tovább cibálva az autditor karját.

– Kössünk alkut, Levin. Hibát követtem el – mondta James, újfent az auditorra összpontosítva. – Elismerem, hogy megszegtem az idő törvényeit. Feladom magam, de körülöttem mindenki más ártatlan. Engedd el őket.

Levin felnevetett, de a jókedvnek nyoma sem volt a hangjában.

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy alkudozhass, James. Azon már rég túl vagyunk. Át kell adnod a nőt is.

– Tévedtek – mondta James. – A KronoCom. A Vallis Bouvard-katasztrófa. Hazugság az egész. Semmilyen következménnyel nem jár, ha visszahozol valakit a múltból. Nem sértettem meg a kronofolyamot. Érintetlen maradt az idővonal.

– Ez lényegtelen. Megszegted a legfontosabb időtörvényt.

– Hát nem érted? Veszítettünk. Nézz körül! A KronoCom megalapítása óta eltelt százötven évben mit sikerült elérnünk? Hogyan mentettük meg az emberiséget? Most valódi esélyünk van rá, hogy helyrehozzuk a dolgokat.

– Visszahoztál egy embert a múltból. Semmit nem tilt ennyire a törvény.

– Hallgass rám, a tudós, akit visszahoztam a múltból… segíthet nekünk – esdekelt James.

– Nincs jogod eldönteni, hogy ki meneküljön meg, és kit hozz vissza! – üvöltötte Levin ökölbe szorított kézzel, és közelebb lépett. – Nem mi hozzuk ezeket a döntéseket. Nem vagy isten. – Ismét előrébb lépett egyet. – Most pedig dobd a földre a karkötőidet, és gyere velem.

Jamesnek a lehető legtovább kell szóval tartania Levint. Elise csak rájön, hogy itt az ideje, hogy elhagyja. Utolsó mentsvárként leeresztette a kezét.

– Mindketten tudjuk, hogy nem tudlak legyőzni.

– Akkor oldd le a karkötőidet, és add meg magad. Tisztázd ezt az ügyet a bíróság előtt.

James lopva újra balra pillantott. Elise még mindig ott állt. Átkozott nőszemély. Így nem sok választási lehetősége marad.

– Nem teszem – mondta lemondóan. Bekapcsolta az exóját.

– Ne dobd el így magadtól az életed. – Levin exója lüktetett és szétterjedt. – Esélyed sincs. Én nem Geneese vagy Shizzu vagyok.

– Muszáj. – James összeszorította a fogát.

Támadásba lendült, Levin pajzsának egy központi pontjára összpontosítva az energiáját. Ha meg kell halnia ahhoz, hogy Elise felfogja, itt az ideje otthagyni őt, hát legyen.

Vagy talán rámosolyog Jamesre a szerencse. Lehet, hogy Levin exója lemerült a csata során. A bal karja végtére is be van gipszelve. Jamesnek talán mégis van ellene esélye. Mindenesetre már túl késő van ahhoz, hogy visszakozzon.

Mikor az exója Levinébe csapódott, rögtön észrevette, hogy az auditor exója majdnem maximális töltöttségi szinten van. Az ő meg-megremegő, legyengült pajzsa csak árnyéka volt az auditorénak. Visszapattant Levin exójáról, és a falnak csapódott.

Feltápászkodott a földről, majd megérezte az oldalról belé csapódó erőt, mely ezúttal áthajította a távoli falon. Felállt és kieresztett nyolc kinetikus tekercset, a legtöbbet, amire jelenlegi állapotában az exója képes volt. Támadásba lendült, tekercseit véletlenszerű hullámokban ide-oda lengetve a földön, azzal a céllal, hogy megtévessze az ellenfelet.

De Levint nem tudta becsapni, mivel az auditor tizenhat saját tekerccsel vette fel ellene a harcot, néhánnyal megbénítva James kábeleit, míg a többivel nekiesett az ellenfelének. James érezte, hogy megreped az exója, amint háttal átrepült az ablaküvegen, és alázuhant. Lehunyta a szemét, és elfogadta a sorsát. Már nem rendelkezett a repüléshez szükséges energiaszinttel. A zuhanás, mint halálnem, teljesen megfelelt neki.

Hirtelen megállt a levegőben, és valami visszahúzta oda, ahol Levin állt.

– Nem úszod meg ilyen könnyen az igazságszolgáltatást – mondta Levin, megkötözve és fogva tartva Jamest. A szemétláda még a jó haláltól is megfosztotta.

– Kímélj meg az igazságról szóló szentbeszédedtől – mondta James beletörődő hangon. Lopott pillantást vetett Elise rejtekhelye felé; a bolond nőszemély meg sem mozdult. – Tudod egyáltalán, mit tett a te drágalátos KronoComod? Eladtak minket, Levin. Eladó a múltunk a legtöbbet ígérő személynek. Az általad oly nagy becsben tartott ügynökség csak a képzeleted szüleménye.

Legnagyobb meglepetésére Levin lebiggyesztette az ajkát és bólintott.

– Tisztában vagyok vele, és számolnom kell az általam hozott döntések következményeivel, amint téged bevittelek. Akármi fertőzte is meg azonban az ügynökség szívét, nem változtat azon, hogy mi a helyénvaló; ebben az esetben az, hogy beviszlek.

Az auditor szemlátomást valóban bánta, amit tennie kell, lefoszlott róla megszokott sztoikus álarca, mintha a saját démonaival lenne kénytelen megküzdeni. James felhorkantott; ő ennél jobban ismerte Levint. Nem az a fajta ember volt, aki megkérdőjelezte saját tetteit. Mindazonáltal félreérthetetlen volt az arcára kiülő fájdalom. James ugyanezt érezte minden egyes nap, amióta Sashának nyoma veszett.

Aztán rájött valamire: Levin tud róla, hogy a KronoCom megszegi az idő törvényeit. Tisztában van vele, hogy az általa oly nagyra tartott ügynökség nem más, mint ámítás. Ez belülről emésztette, ennek ellenére engedelmeskedett az utasításaiknak.

– Rohadt képmutató alak vagy! – köpte a szavakat James.

Levin közelebb úsztatta magához Jamest a levegőben.

– Biztosíthatlak róla, számomra semmi örömet nem jelent, hogy beviszlek. Valaha barátok voltunk James, és engem elszomorít ez a veszteség. Régen szeretted a szilárd erkölcsi nézeteimet.

– Igen, amíg hátba nem szúrtad a barátunkat.

– Nyilván nem vagy tisztában a szilárd szó jelentésével. Nem számít…

Elise hirtelen felbukkant Levin bal válla mögött, és bár James a fejét rázta, hogy elhessegesse onnan, a nő nem foglalkozott vele. Mily meglepő, nem? Felemelte a karját, és fénysugaras csuklópántjából tüzet nyitott a gyanútlan auditorra. A férfi exója megvillant, és egy ezredmásodpercbe telt, mire ellensúlyozni tudta a támadást. Sikeresen kivédte a közvetlen közelről érkező lövés oroszlánrészét, de a robbanás vége a hátát érte. Előretántorodott és fél térdre esett.

James kapott egy esélyt. Rátámadt Levinre. Az exo automatikusan elkapná a tekercseit, de az emberi testet nem akadályozza meg, hacsak direkt arra nem irányítják. Elise kényszerítette erre. Muszáj megpróbálnia. Felemelte a térdét, és állon rúgta a térdeplő Levint, majd egy lefelé irányuló ütéssel lesújtott a halántékára.

Levin hanyatt terült a földön, James pedig rávetette magát. Ha eszméletlenné veri, talán esélyük lesz ellene. A levegőbe ugrott, és öklével az auditor arca felé csapott. Levin az utolsó pillanatban oldalra kapta a fejét, így James csak a betont találta el. James ezután a könyökhajlatába szorította Levin nyakát, hogy mozdulni se tudjon. Meglendítette a szabad karját, és apait-anyait beleadott, ahogy rávágott az auditor fejére.

Felüvöltött, ahogy az ökle, kalapácsként lecsapva, Levin szemétől néhány centiméternyire megállt. Küzdött, hogy lejjebb nyomja, de egy láthatatlan erő feltartóztatta a gyilkos ütés lendületét. James állati hangon morgott és vergődött, iszonyatos elszántsággal küszködve, hogy továbbvigye a kezét, tudván, hogy az ökle és a Levin feje közötti kis távolság Elise életébe kerülhet. De akármennyire is igyekezett, képtelen volt megmozdulni.

– Nem! – kiáltott fel. Olyan közel volt hozzá, hogy sikerüljön. Nemcsak a saját életét játszotta el, hanem Elise-ét is. Körmeivel Levin arca után kapott, mikor egy kinetikus tekercs leemelte ellenfele testéről. Hirtelen a levegőben találta magát, majd hátrarepült, és a szoba elhomályosult, ahogy irányíthatatlanul sodródott a betonfalig. A becsapódáskor elájult.

Mikor pár másodperc múlva magához tért, arccal lefelé feküdt, és az egész teste lüktetett a fájdalomtól. Kába volt, s képtelen bármire is ráfókuszálni, a fekete mélységbe, még a lélegzetvétel is fájt. Meglátott egy pacát a terem túloldalán, és pislogott egyet, hátha sikerül kivennie, mi is történik. Egy nő felüvöltött, s ez rögtön visszahozta a valóságba.

Elise a levegőben lebegett, teste megfeszült, karja az oldala mellé volt szorítva. Szemlátomást halálra rémült, miközben Levin halkan beszélt hozzá.

A kettejük látványa, ennyire közel egymáshoz, halálra rémítette Jamest. Mit csinál vele Levin? Életben van még Elise? Tehetetlenül végig kell néznie az ő halálát is, ahogy az anyjáét és az ugrások során megismert áldozatokét? James hamarosan Elise-t is elveszíti, ahogy korábban Sashát?

– Nem – nyögte. – Hagyd őt békén, te rohadt szemétláda!

Megpróbált felállni, de a térde megadta magát. A földön tapogatózva araszolt közelebb, aztán először mégis térdre küzdötte magát, majd bizonytalanul felállt. Kezével egy kődarabot tapintott – kénytelen lesz ezzel beérni. Felvette, a feje fölé emelte, és az ellenszegülése utolsó momentumaként támadásba lendült. Ki tudja? Legutóbb majdnem sikerült neki. Talán ismét szerencséje lesz.

De nem jött össze. Levin kinyújtotta maga mögött a kezét, és a kő Jamesre hullt. Aztán további két méter magasra emelkedett a levegőben, és a két férfi között lebegett. Mikor James újból Levinre vetette magát, a kő újból rázúdult. A szeme elhomályosult a fájdalomtól, de megpróbált előrebotorkálni. A kő tovább püfölte a fejét, ahogy Levin felé próbált közelíteni. Végül elszédült, s érezte, ahogy összecsuklik alatta a térde, aztán négykézlábra esett.

Levin megfordult, miközben a fejét csóválta.

– Maradj ott, James, a fenébe is. Nem akarlak megölni, de megteszem.

Mikor James megpróbált bizonytalanul talpra állni, megcsóválta a fejét.

– Te tényleg soha nem tanulsz a hibáidból, ugye? – Egy ujjmozdulat, s a kő összetört James feje búbján. A férfi véráztatta arccal végleg összerogyott.

– Vége – mondta Levin, letörölve szájáról a vért. Hangja dühösen csengett, egyike azon ritka alkalmaknak, amikor James ilyen állapotban látta. – Fogalmad sincs róla, mit varrtál a nyakamba ezzel a hiábavaló cirkusszal. Jogom lenne itt és most a torkodnak esni, de ezzel megkímélnélek a bírósági tárgyalástól és a büntetőkolónián töltendő életfogytiglantól. Ami pedig ezt az anomáliát illeti – Elise-re pillantott –, a Valtának sem adom meg azt az elégtételt, hogy győzedelmeskedjenek. – Levin Elise-re emelte a kezét. – Sajnálom. Nem a te hibád. Ennek soha nem kellett volna megtörténnie. – A keze narancsszínben izzott fel.

– Neeem! – kiáltotta James az ujjait a nő felé nyújtva, de már képtelen volt beszélni, mert megalvadt a szájában a vér.

Akárhová nézett, nem igazán tudott fókuszálni. Már az is fájt, hogy felemelte a fejét, miközben azt az egyetlen dolgot kereste, ami számított neki. Aztán meglátta a szoba túloldalán. Elise még mindig a levegőben lebegett, Levin kinetikus tekercseinek foglyaként. Találkozott a tekintetük, Elise bátorítóan bólintott, és gyermekkora óta harmadszor, könnyek csordultak végig James arcán.

– Ezt azonnal hagyd abba! – Grace erős hangja mennydörgésként csattant, a kint üvöltő szelet is túlszárnyalva. Az összes szempár rászegeződött, ahogy ott állt az ajtóban, egy köteg papírt ölelve magához. Bizonyára elbújhatott valahol, mert mindenütt por lepte a testét. Maszatos volt az arca, a haja meg kócos és rendetlen. Azonban lehetetlenség volt bárkivel is összetéveszteni. Grace-nek olyan tartása volt, mintha mindenkor a saját koronázásán venne részt.

Levin másik keze is kilőtt az új hang irányába, s egy újabb, narancssárgán izzó, halálos tekerccsel készült lesújtani. Aztán megtorpant. Tátva maradt a szája, és meghátrált.

– Ez lehetetlen.

– Tedd el a játékodat, te marha, mielőtt megsebesítesz valakit. – Grace levágta a földre a papírköteget, átsétált a szobán, és Levin meg Elise közé állt. Mikor Levin nem engedelmeskedett, csípőre tette a kezét. – Olyan képet vágsz, mint a partra vetett hal; tudod, ki vagyok, ugye? Nem kell bemutatkoznom?

A férfi bólintott.

– Remek. Utálom az időmet vesztegetni. – Grace rámutatott a levegőben lebegő Elise-re. – Őt pedig most tedd le szépen.

Mikor Levin a füle botját sem mozdította, és nem engedte ki Elise-t az exójából, Grace mellkason taszította, akkora erővel, amennyi egy kilencvenhárom éves nőtől kitelt. Bizonyára jó erőben lehetett, mert Levin megtántorodott, és a fenekén landolt. – Maga nem lehet itt – motyogta döbbenten. Dühös pillantást vetett Jamesre. – Te szentségtörő kis szarzsák. Visszahoztad az Idő Anyját.

– Ne vedd a szádra a nevem, amikor itt vagyok a szobában – csattant fel Grace. – Ide hallgass, fiam, idáig rosszul csináltunk mindent. Itt az ideje, hogy változtassunk.

– Maga nem lehet itt – motyogta Levin. – A múlt már…

– Ezt fejezd be. – Grace James felé intett. – Ez a szerencsétlen hetekig próbált meggyőzni erről.

Levin zavartnak tűnt.

– Egész életemben az idő törvényeit követtem. A kronofolyam sértetlen maradt. Az idő törvényei megtiltják…

Grace nagy lendülettel a levegőbe emelte a kezét.

– Azok a világűrverte időtörvények. Mekkora hiba volt, hogy kitaláltam ezt a baromságot. Honnan tudhattam volna, hogy egy átkozott vallást építenek körém? Nyilvánvalóan sokkal zseniálisabb vagyok, mint hittem – tűnődött el. Megenyhült egy kicsit, és Levin vállára tette a kezét. – Hogy hívnak?

– Levin Javier-Oberonnak, Idő Anyja.

– Szólíts Grace-nek. Ez a cím olyan nehézkes. Mondd csak, Levin, tudod miért találtam fel az időutazást?

– Hogy megmentse vele az emberiséget.

– Igen, de nem működik, ugye? Tudod, miért?

Levin megrázta a fejét.

– Rövidlátó voltam, hogy a Technológiai Izolacionisták helyzetét használtam mintaként. Mindig is forrásszűkében volt a frakcióm, ezért létrehoztam az ügynökséget, hogy az majd kielégíti ezt az igényt. Tévedtem. Az emberiségnek igazából nem erre van szüksége.

– Nem értem – mondta Levin.

– Folyamatosan a vérzést próbáljuk elállítani a lyukak tömködésével és a repedések befoltozásával. Bármivel próbálkoztunk, csak rosszabb lett a helyzet. Az összes egymást követő generáció csak azt látta, ami az orra előtt volt, anélkül hogy az összképet nézte volna. Egykor a Technológiai Izolacionisták voltak ezért a felelősek, most pedig a KronoCom. Sosem vizsgáltuk a problémáink gyökerét. Egy nap, és ez a nap szemlátomást egyre közeledik, semmilyen foltozgatás nem fog működni. Az emberiség menthetetlen lesz, s a tüzünk kialszik.

Levin lehajtotta a fejét.

– Csak annyit tehetünk, hogy küzdünk az elkerülhetetlen ellen.

– Talán, vagy talán elérkezett az idő, hogy helyrehozzuk azt, ami elromlott. – Grace talpra rántotta a férfit, és kézen fogva Elise laborja felé vezette. – Gyere, tudom, honnan kezdhetjük! Segíts felszedni ezeket a papírokat, kedvesem. Meglehetősen fontosak. Hallottad már valaha azt a régi, földi közmondást, hogy mi lesz, ha megtanítod az embert halászni?

48
UTÓHATÁS

James a hat másik mezőgazdasági toronyra néző épület tetejének szélén állt. Lemutatott a földre, ahol a harc az éjszakába nyúlóan folytatódott.

– Vess véget a mészárlásnak! – Felnézett Levinre. – Csak te teheted meg.

Levin behunyta a szemét, és tisztán csengő hangon megszólalt:

– Itt Levin Javier-Oberon főauditor beszél, a Föld helytartója. Azonnal vonuljon vissza minden haderő. Engedjék szabadon a foglyokat. Hazamegyünk.

A küzdelem hangjai rögvest abbamaradtak, és James látta, ahogy az őrzők csoportjai felhagynak az előrenyomulással, és szép lassan előbukkannak a tornyokból és a föld alatti alagutakból.

– Köszönöm, Levin. Azt teszed, ami helyénvaló – mondta James.

– Megint udvarias vagy? Jól áll neked, James. Gyakrabban próbálkozhatnál vele. – Levin lelépett az épületről, s a levegőben lebegett. Szembefordult Jamesszel, Elise-szel és Grace-szel. – Levigyelek benneteket?

Néhány perccel később a kis csapat, immáron a földön, az őrzők csoportjait figyelte, ahogy a rájuk várakozó kollik fedélzetére léptek. Láthatóan sokukat megviselte a harc, és a legtöbbjük kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedett. Több embert lebegő hordágyon kellett elvitetni.

Az állítólagos vademberek jól megmutatták a KronoComnak, hogy mire képesek. James keble csak úgy dagadt a büszkeségtől, ahogy egykori munkatársai visszavonulását nézte. Az alulmaradt elfrethek nagyszerűen helytálltak a mérhetetlen túlerővel szemben.

Több őrző is csúnyán nézett rá, ahogy elmentek mellette. Az „áruló” szót mormogták, és megtorlással fenyegetőztek, de ez Jamest mind hidegen hagyta. Már nem az ő népe voltak. Az igazat megvallva, voltaképpen sosem voltak azok. A KronoComhoz a túlélés érdekében csatlakozott, mert ez egy módja volt a Mnémoszüné állomásról való menekülésnek. Most meg a KronoComtól menekült meg azzal, hogy az elfrethekhez csatlakozott. James Elise-re sandított. Ezúttal az volt a különbség, hogy az elfrethek között akart lenni, és itt hitt valamiben. Talán Elise-szel ugyanez volt a helyzet.

– Ne nézz így rám – mondta Elise, James kezébe csúsztatva a kezét. – Idegesítesz.

Már csupán egyetlen árva kolli lebegett a levegőben, utolsó utasára várva.

– Van még valami, amiről tudnod kell – mondta Levin. – Smittet rajtakapták, hogy betört a kronoadatbázisba, és miazmatablettákat lopott. Gondolom, neked szánta őket.

James bólintott.

– Mikor lesz a tárgyalása? Nem tehetnél érte valamit?

Levin elhallgatott, s kiült az arcára a sajnálkozás.

– A Valta ügynöke, Kuo kezei közé került. Cserben hagytam. Sajnálom. Smitt a Nutrison végzett küldetésed után szaglászott. Eközben bizalmas, a Valtát érintő adatokra bukkant. Nézz utána az Iapetusnak, Smitt ezért az információért halt meg. Bízom benne, hogy érdemes volt feláldoznia az életét azért, amit ott találsz.

James olyan fájdalmat érzett, mely túlszárnyalta az éjszaka során elszenvedett összes sérülését. Ha Elise nem tartotta volna meg, lehet, hogy összeesik. Remegett a keze-lába, ahogy megpróbált talpon maradni. Elise aggodalmasan fonta dereka köré a karját, és erősen megszorította. Mielőtt Levin otthagyta volna őket, James odakiáltott neki:

– Sok mindent feláldoztál ma este. Tisztában vagyok vele; nem fogom elfelejteni.

– Csak járj sikerrel – válaszolta Levin –, és akkor nem számít.

James tudta, hogy valószínűleg soha többet nem látja Levint. Talán végre eljött az ideje, hogy elássák a csatabárdot. Egyik kezét az auditor vállára tette, a másikat pedig felé nyújtotta.

– Túl sokáig tartottam a haragot Landon miatt. Megbocsátok neked.

Levin megfordult, s a felé nyújtott jobbra szegezte a tekintetét, majd James arcára.

– Menj a francba, James. – Levin Javier-Oberon ezután felrepült a várakozó kolli felé, és eltűnt az éjszakai égbolton. Ők hárman az eget nézték még jóval azután is, hogy az utolsó hajó is a ködbe veszett.

– Hogy értetted, hogy sok mindent feláldozott? – kérdezte Elise.

Grace sokatmondó pillantást váltott Jamesszel.

– Gyertek, mára elég volt a halálból. Keressük meg az élőket.

Jó mélyre merészkedtek az alagutakban, a bujkáló elfrethek nyomai után kutatva. Átvizsgáltak számos helyszínt, de nem jártak sok sikerrel. Két órával később, amikor egy elhagyatott metróalagútban baktattak, végül sikerült rájuk bukkanniuk. Két őr kiáltott rájuk, akik az egyik átjáró fölött, egy rejtett falmélyedésben húzódtak meg.

Pár perc múlva további fél tucat őr közeledett feléjük, és James konstatálta, hogy az összes fegyver rászegeződik. Na, ennyit az utóbbi hónapokban kialakított bizalomról. Nem mintha hibáztatná őket. Ez a nép viszonylagos békében élt, amíg Elise-szel a nyakukra nem hozták a háborút. Ki tudja, hány emberük veszett oda? Kijavította magát. Most már az ő emberei is voltak. Teljes hűséggel tartozott nekik a mai este után.

A csoport kanyarulatokon és föld alatti kereszteződéseken, rejtett lyukakon és elhagyatott házakon keresztül vezette őket, s egyszer még mellig érő vízben is gázoltak egy elsüllyedt épületben.

Mindannyian kimerültek, mire odaértek a hosszú, barlangszerű metróállomás területén rejtőzködő túlélőkhöz. Az egész tábor egy kórház sürgősségi osztályára hasonlított, ahol a betegek sebesülésük súlyossága alapján kerülnek ellátásra. Több tucat sérült és haldokló ember feküdt szépen rendezett sorokban. A hely olaj, izzadság és halál szagától bűzlött. Itt-ott kiáltás és nyögés, alkalomadtán jajveszékelés hasított a levegőbe. Mégis nagyon szervezett volt minden. A bejárat bal oldalán James hármas-négyes csoportokban dolgozó gyerekeket látott – tízéves is akadt közöttük –, amint a holtak tetemét húzták egy hasadékhoz, és belegördítették őket. Sajnos nem tudtak más módon gondoskodni az elesettekről.

Tőlük jobbra egy halomnyi készlet hevert szedett-vedetten a sarokban. Az egyik megmenekült vén őrködött felette, és osztotta szét az elfrethek rendelkezésére álló szűkös javakat azok között, akiknek szükségük volt rá. James hamar felmérte, hogy a legtöbbjüknek bizony nem jut étel aznap este. Ha mindössze ez a kis tartalékuk maradt, pár hónapon belül valószínűleg mind éhen halnak.

Elsétált az ideiglenes kórház mellett, végignézett a takarón fekvő sebesültek sorain. Volt, aki erősen vérzett, másnak valamelyik végtagja tört el, míg sokan élet és halál között lebegtek. A támadás brutális volt. Épp elég csatában vett már részt ahhoz, hogy felismerje, milyen súlyosak a sérüléseik. Az itt fekvő emberek több mint fele nem fogja túlélni az éjszakát.

A szeme Rimára tévedt, aki kétségbeesetten próbált bekötözni egy nőt, akinek mély nyílt seb volt az oldalán. James felismerte a kinetikus tekercs okozta sérülést. Ahogy a nő köhögött, vér ömlött a szájából és a sebeiből. A lány fogott egy újabb tekercs értékes gézt, s még szorosabban átkötözte az asszony derekát. A nő szeme pár pillanattal később fennakadt, és nem mozdult többé.

Rima zokogva lépett a következő testhez. James ekkor döbbent rá, hogy az ittlévőknek fogalma sincs róla, mit csinálnak. Egy képzett orvos rögtön felismerte volna, hogy a nő menthetetlen. Rima egy reménytelen esetre pazarolta az értékes készletet.

Körbenézett a helyiségen. Öt idősebb törzsbéli ácsorgott a közelben, akik azon igyekeztek, hogy fenntartsák a rendet, és még vagy tíz, tizenöt évesnél fiatalabb gyerek. A legtöbb ereje teljében levő ember vagy meghalt, vagy megsebesült. Az idősek túl kevesen vannak, és túl lassúak ahhoz, hogy irányítsák az embereket, a fiatalok meg nem tudják, mitévők legyenek. Senki nem vezeti őket. Vajon hol van Qawol és Franwil?

Meglátták a túlsó fal mellett fekvő Chawrt, akinek csúnya vörös seb futott végig az arcától a derekáig. Bal karjával a jobbat tartotta, miközben egy kisfiú ápolta. Fájdalomtól eltorzult arca felvidult, mikor meglátta őket. Integetett nekik.

– Idősebb Elise, mondtam, hogy senki nem ölheti meg Chawrt. – Elfintorodott, mikor a fiú megpróbálta helyretenni a törött karját.

Elise könnyes szemmel rohant oda hozzá, és megölelte a fiatal férfit. Néhány másodperccel később visszatért, s szemlátomást megrendült a kőre sorban lefektetett, rengeteg sebesült látványától. Behunyta a szemét, és összeszedte magát. Mély lélegzetet vett, és letérdelt Rima mellé, hogy ellásson egy hadisérültet. Felpillantott Jamesre, hogy tudassa vele, itt marad. James hagyta, hadd tegyen a legjobb belátása szerint, és továbbment az alagútban, átlépdelve a termet megtöltő testek sorain.

Grace odahajolt Jameshez.

– Olyan nagy itt az összevisszaság. Fejetlenség társul az ostobasággal. – Megkopogtatta az egyik gyerek fejét, és az elfrethek nyelvén szólt hozzá. – Elnézést gyermekem, hol van Legidősebb Qawol?

A gyerek arca elkomorult, és a közelben lévő kis csoport felé fordult, akik egy test körül gyülekeztek. Qawol feküdt ott véresen, zihálva, miközben próbált megszólalni. Hosszú ősz haja leperzselődött, és a teste egyik fele csúnyán összeégett. James első gondolata az volt, hogy a Qawolra pazarolt törölközőket és emberi erőt inkább a többi sebesültre kellene fordítani, akiknek talán még van esélye a túlélésre. A bennszülöttek kis csoportja Qawol köré csődült, és ott virrasztott felette, miközben nedves törölközőkkel tovább borogatták.

James meglátta közöttük Sammuiát, Qawol kezébe csimpaszkodva. Legalább a fiú életben van. Elise megkedvelte. Nagyon feldúlná a fiú halálhíre. James elszégyellte magát, amint rájött, hogy önző okokból értékeli többre a fiút a többi sebesültnél és halottnál. A gondolatai Smitt felé kalandoztak, és hogy őutána senki más nem bánkódik. A barátja őt követte, és megfizetett a hűségéért. Sok mindent jóvá kell itt tennie. James lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Összeszedte a gondolatait, és néma fogadalmat tett. A világnak egy jobb James Griffin-Marsra van szüksége, és neki szándékában áll ennek megfelelni.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– A Legidősebb nem volt hajlandó otthagyni a csatát – felelte a virrasztók egyike keserűen. – Ragaszkodott hozzá, hogy az utolsók közt vonuljon vissza az épületekbe. Egy közeli robbanás keresztülrepítette a téren.

– Vén bolond – motyogta James. – Te vagy a néped vezetője. A hadvezérük. Neked nem lett volna szabad veszélynek kitenni magad.

James azonban tudta, hogy ennél többről van szó. Qawol nemcsak a vezetőjük, hanem a jelképük is volt. Azáltal tartotta össze az elfreth népet, hogy mellettük állt. Csak egyetlen módon tudta őket vezetni, márpedig úgy, hogy ott harcol velük a frontvonalban.

A szívós öreg egészen hajnalig kitartott. Mindössze az jelezte távozását, hogy a szaggatott légzése elcsendesedett. Néhány törzsbéli abban reménykedett, hogy legalább még egyszer felébred, talán azért, hogy kinevezze az utódját, vagy egyszerűen elbúcsúzzon tőlük. Az idős férfi régebb óta volt velük, mint arra az élők közül bárki emlékezni tudott volna. A halálával mély szomorúság lett úrrá az egész táboron.

James egy sarokban talált rá a búslakodó Elise-re, aki a kezébe temette az arcát, és zokogott. Nézte a remegő testét, s újfent nem tudta, hogy mitévő legyen. Csak egyszer látott ehhez hasonló fájdalmat, Sashánál, az édesanyjuk halálakor. A kishúga egy hétig vigasztalhatatlan volt, sem enni, sem aludni nem tudott. James végigsírta vele az első éjszakát, majd azt mondta magának, hogy kettőjük helyett kell erősnek lennie. Akkor mutatta ki utoljára, hogy mit érez legbelül. Egészen az idei évig, mikor nem bírta tovább, s végre megrepedt a maga köré húzott fal.

Odament, hogy amennyire tudja, megvigasztalja Elise-t. Az megragadta a kezét, és a tenyerébe zokogott. Ott maradtak kettesben a sarokban, magára hagyva a törzset, hogy gyászolják az elesett vezérüket. Elise végül elaludt, még mindig Jamesre támaszkodva, a kezét szorítva.

Később, az éjszaka folyamán Franwil meglátogatta őket. Az idős asszonynak vörös volt a szeme a szomorúságtól, de nyugodtnak és erősnek tűnt, mikor megszólalt:

– A mai nap sok áldozattal járt. A Legidősebb elesett, az életerős embereink java vagy meghalt, vagy túl súlyosan megsebesült ahhoz, hogy irányítani tudjon. Ti adtatok nekünk reményt, és ti hoztátok ezt ránk. Most a ti dolgotok, hogy helyrehozzátok.

James a homlokát ráncolta. Vajon Franwil tényleg arra kérte, hogy a vezetőjük legyen? Felkészült arra, hogy a haragjuk céltáblája lesz, és esetleg száműzik őket Elise-szel a törzsből, de erre a fordulatra végképp nem számított. Nem lehet a vezetőjük. A fekete mélységbe is, éppen azt akarta javasolni Elise-nek, hogy folytassák a maguk útját.

Felállt, és az egész csoporthoz szólt.

– Nézzétek, sajnálom a történteket, és megtisztelve érzem magam, hogy…

– Nem te, kronotrop – vágott a szavába Franwil. – Te még mindig nem nyerted el a bizalmamat. Őhozzá szóltam. – Elise-re mutatott.

Elise összerezzent.

– Micsoda? Ugye csak viccelsz?

Franwil bólintott.

– A kronotropot senki se fogja követni, és aki a vénekből megmaradt, az túl elcsigázott. Életerős emberből túl kevés van. Csak abba az álomba kapaszkodhatunk, amit tőled kaptunk. Várjuk a napot, mikor meg tudod gyógyítani a Földet, így az a helyénvaló, ha te mutatod nekünk az utat.

Elise Jamesre nézett, és páni félelem csillant a szemében.

– James, mondj valamit. Mondd meg neki, hogy ez egy borzasztó ötlet!

Szörnyű ötlet volt. Egy múltból érkezett embertől alkalmatlanabbat nem is találhatnának egy pusztai törzs vezetésére, hiszen az illető még soha nem tapasztalta meg a mostani világ kegyetlenségét. Elise viszont valami olyasmivel rendelkezik, ami egyikőjüknek sincs a birtokában. Célok. Optimizmus. Remény. Ezeket a jellemvonásokat már rég kiszipolyozták a jelenben élő emberekből. A legritkább árucikknek számítottak ebben az évszázadban, nehezen lehetett hozzájutni az efféle erőforrásokhoz. Talán erre van szükségük. Franwil ezt látta meg.

– Semmit se tudok a vadonban való túlélésről – mondta Elise.

Franwil elmosolyodott.

– Sok elfreth rendelkezik ezzel a tudással. Nem emiatt leszel a vezetőnk.

– Segíteni fogunk – tette hozzá James. – Én. Az összes elfreth.

– Egy jó Legidősebb vezető tudja, mikor mártózzon meg más bölcsességének a kútjában. Bőven lesz miből innia. – Franwil Jamesre tekintett. A férfi bólintott. Bostonba érkezése óta először villant fel közöttük az egyetértés szikrája. – Ez akkor megoldódott. Az első teendő az, hogy új otthont találjunk az elfreth népnek. Van pár javaslatom, Legidősebb Elise. – Franwil elmosolyodott, ahogy kimondta a szavakat.

James ránézett az oldalt ülő náci katonára, Sashára és Grace-re. Mindhárman integettek. Ezúttal ő is visszaintegetett. Odafordult Elise-hez.

– Egyetértek. Keresnem kell egy másik kollit, aztán elkezdhetem felkutatni az új otthonunkat. Láttam néhány roncsot, melyet az őrzők hagytak hátra. Talán megmenthetünk egyet-kettőt. Amint szárnyra kapok, visszaugorhatok párszor a múltba, hogy megszerezzem mindazt, amire égető szükségünk van.

– Nem, ezt felejtsd el, James! – mondta a valódi Grace, odasétálva hozzá. – Nyomon követtem az életjeleidet az elmúlt pár ugrás során. A tested nem bírja tovább. Hatvan százalékra saccolom a túlélési esélyeidet egy újabb ugrásnál, és huszonöt százalékra két ugrás esetén. Minden egyes alkalommal súlyos agyvérzés szélén állsz, mikor visszamész, és fokozatosan romlik az állapotod. Az időutazóként töltött napjaid véget értek.

– Nincs más választásom – mondta James. – Mi, elfrethek most aztán végképp rá vagyunk szorulva a rablásaimra.

Franwil egyszerre vágott hökkent és furcsa arcot a szavai hallatán. Beleegyezően bólintott, és a szája széle enyhén felkunkorodott.

Grace Elise-hez fordult.

– Térítsd jobb belátásra ezt a hülyét.

Elise meglepődött, majd aggodalom ült ki az arcára.

– Grace-nek igaza van. Erről nem tudtam. Kitalálunk valami mást.

James csak állt ott döbbenten, szóhoz sem jutott. Bizonyos értelemben mindig is erre vágyott. Hogy ne legyen többé kronotrop, és ne kelljen a múlt tragédiáival szembenéznie. Ám most az egyszer vissza akart utazni az időben. Végre volt egy ügy, amiért érdemes küzdenie, együtt olyan emberekkel, akik fontosak a számára.

Eszébe jutott valami.

Odafordult Grace-hez.

– Csak egy ugrást élhetek túl?

– Hatvanszázalékos eséllyel én nem hazardíroznék.

James bólintott.

– Ez belefér. Muszáj elintéznem még egy ugrást. Nem érdekel, hogy mekkora az esélyem a túlélésre. Megéri a kockázatot.

49
KÖVETKEZMÉNYEK

A bírósági eljárás eseményszámba ment, szenzáció lett belőle, melynek az egész Naprendszerben híre ment, akárcsak az akadémiai pletykának. A lánc összes vezető beosztású tagja a Földre utazott, hogy saját szemével láthassa a megszégyenítését. Levin úgy gondolta, hogy megőrizheti a méltóságát a nap folyamán, de nehezen sikerült. A szóbeszédből pletyka lett, a pletykából tények, a tényekből pedig vádak. Mire odakerült a sor, hogy vádat emeljenek ellene, Levin kis híján népirtást követett el az emberi faj ellen, és elpusztította az egész kronofolyamot. Minden erejére szüksége volt, hogy egyenes gerinccel álljon, és ne roskadjon össze a ránehezedő vádak súlya alatt.

Hála a mélységnek, a bíróság szerencsére gyorsan végzett. Semmi értelme nem volt, hogy bárkinek is az idejét vesztegessék, és tovább tartson a tárgyalás annál a három óránál, mely alatt a KronoCom teljes vezetősége bűnösnek találta Levin Javier-Oberont az összes vádpontban. Végtére is bűnösnek vallotta magát minden egyes pontban, és nem védekezett a vádak ellen, nevezetesen, hogy miért nem tartotta be az idő törvényeit, miért hagyott elmenekülni egy közismert szökevényt, miért támadt rá egy nagy becsben tartott szövetséges Valta-ügynökre, illetve miért követett el hazaárulást. Az utolsó vádpont fájt a legjobban Levinnek, de magasra emelt fejjel és sztoikus nyugalommal fogadta, ahogy felolvasták ellene a vádakat.

Tőle balra a videók a megszégyenítését közvetítették, több milliárd néző figyelte a főauditor bukásáról szóló szórakoztató valóságshow-t. Jerome főigazgató, a KronoCom vezetője személyesen sorolta fel a bűneit, és folytatta hosszasan a világmindenség füle hallatára, hogy Levin foltot ejtett az ügynökség becsületén, és hogy a KronoCom tagjainak kell majd megbirkóznia ezzel a szégyennel.

Tőle jobbra Kuo, a Valta-vezetőségi tagok teljes delegációjával egyetemben, önelégülten mosolygott, ahogy reflektorfényben, mindenki szeme láttára alázták meg Levint. El kellett ismernie, hogy a nő jelenléte szintén rosszul érinti. A terem közepéről is tökéletesen érezte, micsoda dölyf sugárzik a másikból. De legalább eltört a lába, Levinnek és legfőképp az őrzőknek köszönhetően, akik kiálltak mellette azon a bizonyos napon a Központban.

Levin egyedül az embereit védte a tárgyalás során. Szenvedélyesen érvelt amellett, hogy minden őrző kegyelemben részesüljön, aki megmentette őt Kuótól, hivatkozott az ügynökség iránti hűségükre, és hogy tőle kapták a közvetlen parancsot az úgynevezett nagyra becsült szövetséges megtámadására. Megparancsolta az összes őrzőnek, hogy ne tiltakozzanak a hamis állítás ellen. Ez a kegyes hazugság ez esetben több tucat emberét mentette meg attól, hogy az ő sorsára jussanak. A végén ugyanazt az ítéletet szabták ki rá, mint előtte oly sok emberre.

– Legalább még egyszer láthatom Cole-t – motyogta, ahogy kimondták az ítéletet: életfogytig tartó kényszermunka a Nereidán. Eltűnődött, hogy unokaöccse örülni fog-e neki, vagy majd hátba szúrja, mikor senki nem figyel. Meglepte és még mélyebbre döfte a kést a szívében, mikor Jerome bejelentette, hogy kitörlik a nevét az Őrzők Táblájáról és a KronoCom összes feljegyzéséből. Mintha soha nem létezett volna. Azzal, hogy kitaszították… megrepedt Levin sztoikus álarca, és megrendült a vasakarata. Kiérdemelte, hogy rajta legyen azon a táblán. Ezt nem lett volna szabad senkitől se elvenniük.

Mégsem bánta meg a döntését. Ha az Idő Anyja igazat mondott, akkor örömmel viseli a sorsát. Kinézett a hatalmas, poros ablakokon: szürke szél kavargott odakint, folyamatosan rétegezve a mocskot az ablaküvegre, amíg az ember az elhaladó sötét árnyakon kívül már mást sem látott a külvilágból. Ha tényleg igazat mondott, akkor miért ne? Igenis megérte feláldozni az életét. Csak abban reménykedik, hogy James és a lány beváltják az ígéretüket.

– Megértette a maga ellen felhozott vádakat és ítéletet, Levin Javier-Oberon? – kérdezte Jerome a tárgyalás befejeztével.

Visszafordult az ablaktól, és tisztán csengő hangon szólt a bírósághoz.

– Igen, igazgató úr.

– Mik az utolsó szavai, mielőtt végrehajtjuk az ítéletet?

Levin Kuóra nézett, akinek megcsillant a szeme a fényben. A nő szembeszállt vele, azt akarta, hogy megtörjön, és kimutassa, hogy elvesztette a hitét. Végül is, ha jobban belegondol, így történt, legalábbis az egykor olyan nagyra becsült, aztán megutált ügynökséget illetően. Ugyanakkor valami újat is tanult, és noha innentől kezdte tehetetlen, és nem látja majd, mi történik, szeretné azt hinni, hogy ő, Levin Javier-Oberon, a lánc kilencedik tagja, valamivel hozzájárult az emberiség megmentéséhez. Ezt senki a teremben nem tudja elvenni tőle.

– Nem kívánok szólni, igazgató úr.

 

Kuo, Jerome és Young több száz ember kíséretében álltak a kilövőállomáson, és nézték, ahogy a szállító jármű tovatűnik az éjszakai égbolton, és megkezdi az útját a Nereidán lévő büntetőkolónia felé. Kuo a mesterséges intelligencia csipjén keresztül jelet küldött csapatának. A végeredmény igencsak drámaira sikeredett.

– Kínos ügy. – Jerome Youngra pillantva felsóhajtott. – Tartsa szemmel az embereket az elkövetkezendő pár hónapban. A közhangulat a mélyben lesz; tartsa kordában őket. – Kuóhoz fordult. – Bízom benne, hogy szövetségeseink kielégítőnek találják az eredményt.

Kuo bólintott.

– A Valta úgy érzi, ez volt az egyetlen módja, hogy igazságot szolgáltassunk, és megelégedéssel tölt el bennünket, hogy megfelelő ítéletet hoztak. Ezenkívül szeretném átadni vezetőségünk üzenetét, mely szerint kérelmüket a Hajótemetőbe építendő űrállomásról elfogadták, és a Valta örömmel finanszírozza a létrehozását.

– A Valta nagylelkűsége legendába illő, ügynök – mondta Jerome, visszafelé indulva a Központba. – Hát akkor rendben. A média megkapta a nagy szenzációt, mely feledésbe is merül a jövő hónapban, amint valami hasonlóképpen nagy hírt kavaró ostobaság történik.

– Még egy szóra – mondta Kuo, nem mozdulva a helyéről.

Mind Jerome, mind Young visszafordultak.

– Még mindig itt van a Nutrisról származó tudós problémája. Továbbra is gondot okoz, hogy ez az időbeli anomália szabadon van, és mi továbbra is elvárjuk, hogy megkapjuk azt, aminek busásan megfizettük az árát.

– Újabb támadást indítunk, amint elül a zaj – válaszolta Young.

Kuo a fejét rázta.

– Nem, először a KronoCom módszere szerint próbáltuk meg kezelni a helyzetet. A Valta most a saját módszerei szerint fog eljárni.

Mögötte kinyíltak a sorban leparkolt Héphaisztosz szállító járművek ajtajai, s kiadták magukból rakományukat. Egy hat ügynökből álló csapat és hatvan Valta-rohamosztagos vonult le a rámpán, pár pillanattal később négy harci mechanoid követte őket. Kuo helyeslően nézett végig rajtuk, miközben különítménye egy emberként tisztelgett előtte.

Odafordult Jerome-hoz és Younghoz.

– A Valkűr repülőszázad szintén úton van. Egy héten belül itt lesznek. Ezúttal teljesíteni fogjuk a küldetést úgy, ahogy kell. Ürítsék ki a lakóhelyeket és a hangárt a fegyveres erőim számára. Elvárom, hogy mostantól az összes erőforrásukat a rendelkezésemre bocsássák.

EPILÓGUS

Sasha Griffin-Mars a távolban csattogó csövek hangjára ébredt. Gyűlölte őket. Mindig akkor szólaltak meg, mikor aludni próbált. Kikúszott kis, kamraszerű búvóhelyéről, ahol bátyjával az otthonukat rendezték be. Bázisnak hívták. Ide futottak fogócskázás közben a nagy űrállomáson kószáló rossz emberek elől.

Éhes volt, és szomjas. Mondjuk, éhesnek mindig éhes volt. Nem emlékezett olyan alkalomra, amikor ne lett volna az. Ezzel nem tudott mit kezdeni. A szomját viszont oltani tudta. Az adagoló ott volt a folyosó végén. Egyedül nem volt szabad odamennie, de James fáradt volt. Későn jött haza a fogócskázásból tegnap este, egy kis darab kenyeret és három gyümölcsöt hozott, amit a piacon talált. Neki adta a gyümölcsöt, mert ő, ahogy mondta, ki nem állhatta. Sasha boldogan elfogadta. Fura, hogy James nem szereti a gyümölcsöt. Pedig annyira finom. Valójában az is fura, hogy a bátyja semmilyen ételt nem szeret. Sasha nagyon szívesen átvett tőle mindent.

Kimászott a búvóhelyéről, és kinyújtóztatta vékonyka karját és lábát. Fel kellene ébresztenie Jamest, hogy elkísérje a vízadagolóhoz, de a bátyja fáradt volt. Ma este még többet kell fogócskáznia, úgyhogy hagyta aludni. Egyébként is sokszor osont már ki egyedül vízért. Végtére is már kilencéves volt, elég nagy ahhoz, hogy vigyázzon magára. Nemsokára ő is fogócskázhat majd Jamesszel.

Sasha kikukkantott a folyosóra, aztán elindult az adagoló felé, mezítláb, fürge léptekkel haladt a fémrácson. A levegő erősen bűzlött a szeméttől, de ebben semmi különöset nem talált. Mindennek ilyen szaga volt a Mnémoszüné állomáson. Különben sem emlékezett rá, hogy milyen volt az élet azelőtt, hogy idejöttek.

Megfakult körvonalaknál nem több, halovány emlékei voltak csak a mamáról. Mamának szép volt a haja, és magas volt. Mama nagyon szomorú is volt. Aztán mama elment. Sasha emlékezett rá, hogy sírt, mikor elment. Ennyi volt az egész. Semmi másra nem emlékezett azonkívül, hogy a Mnémoszüné állomásra jöttek, és hogy éhes. Mindig éhes volt.

Ott volt az adagoló. Sasha elvigyorodott. Nagyon csendes és trükkös volt. Nemsokára együtt fogócskázik majd Jamesszel, és akkor nem kell olyan hosszú időre otthagynia őt mindennap. Elérte az állomás sarkát, és kikukucskált. Senki nem volt ott. James azt mondta, nagyon fontos, hogy senki ne legyen a közelben. Senkiben nem szabad megbíznia rajta kívül, mondta a bátyja. Mind rosszak lehetnek.

Meghúzta a láncot, és várt, miközben a mennyezethez közeli cső megzörrent, aztán szivárogni kezdett a víz a fémcsövön lévő sok lukból. Bepermetezte Sasha arcát, és ő kinyitotta a száját, ahogy a víz ráfröcskölt. A cső tovább csörömpölt, miközben megremegett, a víz folyt, aztán elállt, aztán ismét folyt. Sasha lehunyta a szemét, és teleitta magát.

Mikor befejezte, és megfordult, hogy visszasettenkedjen, két ember állta el az útját. Hátraugrott, és rémülten felnyüszített. Szeme búvóhelyet keresett, ahova befuthatna.

– Szia, kislány – mondta az egyik férfi. – Mit csinálsz idekint egyedül?

– Inni jöttem – motyogta Sasha a földre szegezve a tekintetét, miközben a lábujját csavargatta a rácson.

– Hol van a mamád? – kérdezte a másik.

– Meghalt – válaszolta.

– Ó, szegény kislánynak nincs családja – mondta az első férfi. – Vannak testvéreid?

Sasha megrázta a fejét.

– A bátyám van velem.

– Van egy lányom – mondta a férfi. – Szeretnél vele találkozni, kislány?

– A bátyám szerint nem szabad olyan emberekkel beszélnem, akik nem tudják a nevem.

– Hát akkor miért nem árulod el nekünk a neved? – kérdezte a második férfi. – Aztán mind barátok leszünk.

– Mennem kell. – Sasha megpróbált átsurranni közöttünk. Talán elengedik, és úgy tesznek, minta ott sem lenne.

A második férfi húsos karjával elállta az útját, és a vállára tette a kezét.

– Nem engedhetem, hogy egyedül menj, kislány – mondta. – Miért nem jössz velünk? Találkozhatnál korodbeli lányokkal.

Sasha megpróbált kiszabadulni, de a férfi erősebben megszorította a vállát. Megpróbált kiáltani, de az a szájára tapasztotta a kezét.

– Na, na – gügyögte. – Nyugodj meg. Nem fog túl sokáig tartani, Paelt ismerve. Én lehet, hogy tovább elidőzöm majd.

– Hé, menj a picsába, Bach – felelte az első férfi.

A Bach nevű férfi elvigyorodott.

– Gyerünk! Ez aztán szeret vonaglani. Menj előre, és figyeld az utat, hogy nem jönnek-e az őrök!

Sárga fény villant, és Sasha nem tudta, mi történik, de a száját betapasztó, büdös kezű ember hirtelen a levegőbe repült és a falnak csapódott. A másik férfi tátott szájjal és tágra nyílt szemmel bámult valamire a háta mögött. Aztán megpróbált a másik irányba menekülni.

Orra esett, majd Sasha felé kezdett csúszni. Üvöltött, ahogy a rácsba csimpaszkodott, kézzel és lábbal hadonászva. Hanyatt vágódott, s zokogva könyörgött kegyelemért. Valami eltakarta Sasha száját és szemét, úgyhogy nem látott semmit. Hangos puffanás hallatszott, majd minden elcsendesedett.

A fátyol felemelkedett a szeme elől, és meglátta a két férfit a lába előtt.

– Meghaltak? – kérdezte, egész testében remegve.

– Nem – válaszolta egy hang mögötte. – Csak alszanak. Nemsokára felébrednek, és nagyon fog fájni a fejük.

Sasha megfordult, és egy ragyogó alakot látott maga mellett. Azokra a régi képekre hasonlított, melyek előtt a mama mindig meghajolt, és amikhez könyörgött. Sasha emlékezett, mikor megkérdezte mamától, mit csinál, a mama azt mondta, hogy Jehovához imádkozik, hogy elvigye őket erről a helyről. Sasha sok napot töltött imádkozással, ahogy mama tette, mikor először a Mnémoszüné állomásra érkeztek Jamesszel, kicsivel több, mint egy éve, de soha senki nem vitte el őket. Utált itt lenni. A Jehova sose jött el. Vagy lehet, csak késésben volt. A földre szegezte a tekintetét, és ide-oda csavargatta a nagylábujját a fémrácson, miközben szégyenlősen, lopott pillantást vetett a férfira. Annyira fénylett. Az állomás nagy része mindig olyan ijesztően sötét volt.

A férfi letérdelt elé, és a kezét nyújtotta.

– Szia, Sasha – mondta megnyugtató hangon.

– Te tudod a nevem – suttogta Sasha, miközben nagyot dobbant a szíve. Jamesen kívül senki nem tudta a nevét az állomáson.

A ragyogó férfi bólintott, és elcsuklott a hangja. Biztosan beteg volt, mert szipogott.

– Sokat tudok rólad. Már nagyon régóta hiányzol nekem. Megfogod a kezem? El szeretnélek vinni egy szebb helyre.

Sasha habozott. Ez az ember kedvesnek tűnt, és hasonlított a mama fényképén lévő férfira, akit annyira szeretett nézegetni. Most James szerette bámulni azt a fényképet. – Te vagy a papám? – kérdezte.

A ragyogó ember elmosolyodott.

– Nem a papád vagyok. Senki nem pótolhatja az apukádat. Nekem is hiányzik.

Sasha ránézett a két rossz ember testére, akik megpróbálták elvinni őt, majd ismét a ragyogó emberre pillantott. Tudta a nevét, és megmentette ezektől a rossz emberektől. A ragyogó ember tehát nem lehetett rossz.

Megfogta a kezét. A sárga ragyogás mintha körülvette volna, az orrát és a bőrét csiklandozta, és minden olyan meleg lett. Azóta nem érezte magát ilyen jól, hogy a mama mellette volt. Világítani kezdett körülötte a folyosó, és sárga lett minden, amit látott. Mielőtt minden túl fényessé vált volna, Sasha még látta a folyosó másik vége felé futni Jamest, miközben újra és újra az ő nevét kiáltotta.

– Itt vagyok! – kiabálta Sasha, felé nyújtva a kezét. – James!

Aztán furcsa dolgot érzett a hasában, és minden elsötétült.

A SZERZŐRŐL

Wesley Chu Tajvanban született 1976-ban, a szülei azonban még gyerekkorában a nebraskai Lincolnba emigráltak, majd később Chicagóban telepedtek le. Az Illinoisi Egyetemen szerzett diplomát információs rendszerek menedzsmentjéből, majd tíz évet dolgozott a bankszektorban. Ezt követően szerencsét próbált Hollywoodban, először kaszkadőrként, majd később színészként. Kisebb szerepekig jutott, például látható volt a Télbratyó című filmben és a Mind Games című sorozatban.

A 2010-es évek elején Chu egyre több idejét szentelte az írásnak. A The Lives Of Tao című első regénye az Angry Robots kiadó nyitott pályázatára érkezett be, és hatalmas sikert aratott. Több folytatást is írt hozzá, amikért idővel elnyerte a John W. Campbell- és Alex-díjakat. A legújabb regénye Időrabló címmel jelent meg, és szinte azonnal elkeltek a filmjogai, ráadásul lehet, hogy Michael Bay fog ülni a rendezői székben.