WESLEY CHU

IDŐRABLÓ

 

 

 

„Lebilincselő, feszes tempójú űropera… Rendkívül élvezetes.”

Robert Jackson Bennett, a Lépcsők városa című regény szerzője

„Időutazással, erőtér-kungfuval és hatalmas adagnyi szellemességgel Wesley Chu ördögi, nagy oktánszámú szórakozássá varázsolja át a sivár, hosszadalmas nyöszörgéssé nyúlt apokalipszist.”

Max Gladstone, a Nagyrészt halott című regény szerzője

„Időt megcsavaró akció-kaland regény, ahogyan csak Wesley Chu tudja elképzelni! Nagyon tetszett. Olvasd el ezt a könyvet!”

Ann Leckie, a Hugo- és Nebula-díjas Mellékes igazság című regény szerzője

„Agyafúrt, gyors tempójú és szórakoztató.”

Brent Weeks, a Vakító kés című regény New York Times bestseller szerzője

„Chu a jelenbéli megváltást kereső, erőteljes és lenyűgöző múltbéli kutatást mondja el, izgalmas, édes és torokszorító fordulatokkal gazdagítva.”

Kevin Hearne, a Vasdruida Krónikái című regények New York Times bestseller szerzője

„Wesley Chu valami újat alkotott az időutazó-műfajjal, és ehhez tehetség kell! Izgalmas, érdekes és soha nem feledkezik meg az ötletekből eredő mókáról. Ez egy nagyszerű, új olvasmány.”

Paul Cornell, a London Falling című regény szerzője

„Az Időrabló több mint magával ragadó. Újszerű megközelítést nyújt az időutazás előnyeiről és buktatóiról, emellett agyafúrt tanulmány arról, hogy az emberi természet hogyan bizonyulhat az emberiség megmentőjének, illetve ítélhet legvégül mindannyiunkat halálra. Az efféle világteremtés következtében aggódni fogsz a jövőért. Jó értelemben.”

Cherie Priest, a Maplecroft című regény szerzője

IMPRESSZUM

Wesley Chu: Time Salvager

Copyright © 2015 by Wesley Chu

Hungarian translation: Kerekes Éva, 2016

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Wesley Chu: Time Salvager

A Tor Book, New York, 2015

 

Fordította: Kerekes Éva

 

ISBN: 978-963-419-143-8 (epub)

ISBN: 978-963-419-144-5 (mobi)

 

Agave Könyvek

 

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Borító: Copyright © 2017 Richard Anderson

Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szerkesztő: Ács Eleonóra, Rácz I. Péter

Korrektor: Boncz Éva

 

Műfaj: science-fiction

A nagyszüleimnek és azoknak, akik a születésem előtt éltek

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Tajvanon nőttem fel, vidéken, a nagyszüleim boltjának hátsó részében. Homályosak az emlékeim, de az üzletben kapható áruk címkéire tisztán emlékszem – valamint a buja dzsungelekre, a szitakötőrajokra, hogy zöld vesz körül mindenhol, és rengeteget esik. A legélénkebb emlékeim közé tartozik, mikor íjat és nyílvesszőt készítettem egy papírsárkányból, és rálőttem a bátyámra (meggyőződésem szerint teljesen veszélytelen művelet volt), mikor véresre haraptam az igazgató fiának az orrát az óvodában, mert elvette a játékomat, és mikor gyorsan kifőzhető tésztát loptam a nagyszüleim boltjából, hogy kiszopogathassam belőle a csilipaprikát a délutáni alvás során.

Az apai nagyszüleim neveltek egészen ötéves koromig, míg a szüleim a másoddiplomájukat szerezték meg az Egyesült Államokban, a Nebraska Egyetemen (Hajrá, Huskers!). Mindent egybevetve remek gyerekkorom volt, eltekintve az árnyékszéktől, a vödörrel való zuhanyozástól és a csirkéktől, melyek néhanapján meg-megcsíptek.

Mikor a szüleim visszajöttek, hogy a bátyámmal Amerikába vigyenek minket, emlékszem, azt mondtam a síró nagymamámnak, hogy vele maradok. Persze nem így történt, de mindig eltöprengtem rajta, hogy vajon hogyan alakult volna az életem, ha soha nem hagyom el Tajvant. Egyrészt lehet, hogy lelkiismeretesebben tanultam volna. Másrészt viszont valószínűleg nem lett volna belőlem író.

Elgondolkozom a szüleim, a nagyszüleim és az őseim döntésein, melyek mind oda vezettek, ahol ma vagyok, az Időrabló köszönetnyilvánítását írva. Egy más elhatározás, egy borzasztó baleset, vagy egy látszólag jelentéktelen irányváltás a kereszteződésben jobb helyett balra, és minden másként alakulhatott volna. Remélem, mindannyian büszkék arra, ami a döntéseikből, a hibáikból és a puszta szerencséből született.

Az édesanyám édesapja még a születésem előtt meghalt; édesanyja pedig akkor, mikor középiskolás voltam. Apai nagymamám nyolc hónappal azelőtt hunyt el, hogy megjelent az első könyvem, a The Lives of Tao (A tao megélése). A még életben lévő nagyapám, aki nyugdíjas tanár, a kilencvenes éveiben jár. Még mindig úgy vág az esze, mint a borotva, tornászik, és imádja az új tévéjét, amit 2013-ban vettem neki, mikor meglátogattam. Lehet, akkor láttam őt utoljára.

Köszönöm az összes elődömnek, hogy úgy éltek, ahogy éltek, ezáltal lehetővé téve, hogy létezzek, hogy író lehessek, és hogy bemutassam a világnak az Időrablót.

Nekik ajánlom ezt a könyvet.

 

Wesley Chu, Chicago, 2014. szeptember

1
VÉGIDŐK

Fénypászma hatolt át a világűrön, a kijelző középpontja felé száguldva. A hídon álldogálók visszatartották a lélegzetüket, ahogy tekintetük az űrben nyomot hagyó fénysugár útját követte. Halotti csend uralkodott a helyiségben, melyet egyedül a becsapódás időpontjáig visszaszámláló monoton hang tört meg. Az űr feketeségében borsónyi robbanás villant, mely, mint egy nyíló rózsa, betöltötte a kijelző felét, aztán ismét elsötétült.

A hídon az emberek üdvrivalgásban törtek ki, amint a Neptun Istenség nevet viselő szervezet parancsnoki hajójának holografikus avatárja tovatűnt. Az ünneplés azonban nem tartott sokáig. A felszabadult csevegést Dustinius Monk kapitány hangja szakította félbe.

– Helyzetjelentést kérek! – kiáltotta. Nem kapott túl jó híreket a hajó állapotáról.

– Elvesztettük a védőkarokat – jelentette a hídon szolgáló gyakornok.

– A manőverező rakéták sem működnek – tette hozzá egy másik.

– A hajótest hátsó része megsérült.

A hajót ért károk listája egyre csak duzzadt, ahogy minden állomás megerősítette: a helyzet valóban veszéllyel fenyeget. Kész csodának számított – és egyben a legénység rátermettségét is bizonyította –, hogy a Kevély Markőr, a Technológiai Izolacionisták zászlóshajója még mindig egyben volt.

Grace Priestly kényszeresen ásított. Rendszerint elunta magát, ha fájdalmasan lassú felfogású emberekkel kellett együttműködnie. Eltűnődött rajta, vajon mennyi idő múlva fog valaki valami érdemlegeset mondani.

Monk másodparancsnoka is jelentést tett. A pánik kiérződött a hangjából.

– Kapitány, még nem vagyunk túl a terminációs lökéshullámon! – A fedélzet tagjai között elhalt a pusmogás, s ismét halálos csend lett a helyiségben.

– Működésbe tudjuk hozni valamelyik védőkart? – kérdezte Monk.

– Alapos külső javítási munkálatok nélkül nem.

– Egyetlen átkozott védőkarra van szükségem, és kivédem a detonációt! – ordította Monk kapitány, és a hangja szinte belehasított a feszültségtől terhes levegőbe. A legénység megdermedt.

– Mi a helyzet a motorokkal? És az oldalsó manőverező rakétákkal? Valamilyen úton-módon meg tudjuk mozdítani a hajót? Az űr szerelmére, mondjatok valamit!

– Sodródunk az űrben, kapitány. – A közelében álló gyakornok a fejét csóválta. – Az energiamag teljesítménye hat százalékra csökkent. Bizonyára a Titán-forrás is megsérült.

– Azon nyomban váltson át.

A gyakornok arca holtsápadt lett.

– Kapitány, a rendszersegéd azt jelentette, hogy eltűnt az átalakító.

– Eltűnt? Hát az meg hogy lehet?

– Fogalma sincs róla, kapitány.

Monk felemelt egy kijelzőtáblát, és a Neptun Istenség szervezet parancsnoki hajójának lökéshullámát tanulmányozta. Megjelenített egy másik információs oldalt, és végiggörgette az adat-előrejelzéseket. Egész testében megmerevedett, az arcából kifutott a vér.

Grace-re pillantott, aki rideg közönnyel nézett vissza rá. Monk gyorsan kiadta a legénységnek a parancsokat, minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a közelgő katasztrófát. A fedélzeten mindenki lázasan dolgozott, miközben a hajóóra visszaszámolt a feléjük száguldó hullám becsapódásáig.

Grace tisztában volt vele, hogy semmi esélyük. Abban a pillanatban halálra ítéltettek, hogy a fúziós rakéta eltalálta az ellenség hajóját. A Kevély Markőr teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került, mivel sem a főmotor, sem az oldalsó manőverező rakéták nem működtek, illetve mindhárom védőkar lebénult. A lökéshullám ereje ki fogja sodorni a Naprendszerből a hajót, egyenesen a heliopauza felé, ahonnan még egyetlen hajó sem tért vissza.

Monkhoz hasonlóan tudta, mekkora a valószínűsége annak, hogy ez bekövetkezzen. És mivel a Kevély Markőr meghajtása meghibásodott, Monk engedélyt kért tőle a bolygórepesztő rakéta rövid hatótávolságon belüli kilövésére. Grace a lehetséges következmények tudatában elrendelte a rakéta indítását. Elvégre így is, úgy is meghalnak, de így legalább az ellenséget is magukkal viszik a túlvilágra.

A kapitány és a legénysége a Kevély Markőr megmentésén fáradozott, ám Grace szerint ennyi erővel akár megpróbálhatnák a holtakat is feltámasztani. Elég test sodródott a hajótest körül.

Ennek ellenére jól mulatott Monk erőfeszítésein, ahogy a kapitány az elkerülhetetlen ellen küzdött. Eszes ember volt, hiszen űrvándorként töltötte a maga mögött hagyott nyolcvan évet. Ha nem tudja, mire megy ki a játék, Grace arra tippelt volna, hogy a kapitány mindent megpróbál, hogy megmentse a hajóját. Csakhogy tudta: Monk miatta adta elő ezt a műsort, mert ha a Technológiai Izolacionisták Első Leszármazottja az ő hajóján leli a halálát, az örök szégyent hoz a családjára.

De az is lehet, hogy Monk kapitány nem gondolt bele ennyire mélyen a következményekbe, s tényleg abban a hitben ringatja magát, hogy képes csodát tenni. Grace remélte, hogy nem így van. Utálná a felvetést, hogy hibát követett el, és egy félkegyelműt tett meg zászlóshajója parancsnokának. Nos, csodák nincsenek, és Grace belefáradt abba, hogy a hiábavaló próbálkozást figyelje. A Kevély Markőr halálra volt ítélve.

A hajó megrázkódott, ahogy a lökéshullám elérte. A rengés a legénység tagjait leverte a lábáról. A kijelzőn vagy féltucatnyi új riasztás villant fel. Grace a gravitációs székében ülve nézte, ahogy a fedélzeten elterült legénység négykézláb mászva igyekszik megküzdeni ezekkel az új problémákkal, miközben a robbanás ereje félresöpörte a Kevély Markőrt.

Felállt, és a privát szeretőjére nézett.

– Gyere, Swails. Ha a derék kapitány készen áll arra, hogy jelentést tegyen, felhívhat a kabinomban.

Swails, Grace személyre szabott szexpartnere felállt, és követte a nőt. Grace ráncos kezével megsimogatta gyönyörű arcát.

Szerencsétlen hülyéje képtelen volt felfogni, hogy mi történt. Szép kis fejecskéjében valószínűleg soha nem fordult meg önálló gondolat, bár Grace pontosan ilyennek szerette a szeretőit.

A híd legénysége felfüggesztette a munkát, és tiszteletteljesen megvárta, hogy elhaladjon mellettük.

– Ó, csak folytassák, próbálják megmenteni a hajót – mondta Grace, és kivitorlázott a helyiségből. Ezek a féleszűek halálra fogják magukat dolgozni ebben a hiábavaló menetben. Micsoda pazarlás.

– Gyere, kicsikém – intett Swailsnek, miközben lesétált a roncsokkal tarkított átjárón. A Kevély Markőr a legkorszerűbb hajó volt, melyet valaha is építettek. Ha a Technológiai Izolacionisták létszáma és erőforrásai hagytak is némi kifogásolnivalót maguk után, képesség és technológiai tudás területén jócskán kárpótoltak minden hiányosságot. De a túlerő és az energiaforrások megléte mégis felülkerekedett rajtuk.

A Kevély Markőrre röviddel az után támadtak rá, hogy megejtette a randevút az Erisen lévő kutatóbázissal. A zászlóshajó, Grace két kísérője és a lenti bolygóról összehívott, körülbelül tucatnyi erősítés hatvanvalahány Neptun-hajó ellen vette fel a harcot, és aratott győzelmet. Meglehet, pirruszi győzelem volt, de még mindig jobb, mint ami máskülönben történhetett volna.

A monumentális küzdelem mindkét résztvevőjének hajói csaknem teljesen megsemmisültek, a Kevély Markőrt kivéve, amely éppen kifelé sodródott a Naprendszerből. Hacsak nem tudják megjavítani a motort – ami űrdokk híján még egyetlen hajónak sem sikerült –, halálra vannak ítélve: vagy a fagyos világűr végez velük, vagy valamelyik pusztító űrbeli jelenség. Grace remélte, hogy valami érdekes dologba csapódnak majd, például egy plazmafelhőbe vagy egy fekete lyukba, természetesen csakis tudományos kíváncsiságból.

Úgy döntött, hogy maximálisan kihasználja az életéből hátralévő időt, és addig hancúrozik kedvencével, amíg az élvezettől eszméletét veszti. Miért is ne halna meg boldogan?!

Elérték a hajó egyik, részben beomlott átjáróját. Egy fémgerenda és jó néhány nagy törmelékdarab állta útjukat. Grace észrevette egy romok alól kikandikáló láb megfeketedett maradványait, és óvatosan átlépett rajtuk, miközben próbálta nem beszennyezni a ruháját.

– Segíts, kicsikém – szólt.

A férfi kötelességtudóan engedelmeskedett, finoman megfogta ujjai hegyét, miközben Grace óvatosan átlépett a gerendán. Kilencvenhárom éves létére meglehetősen jól mozgott. Végignézte, ahogy Swails átugrik a gerendán, majd felzárkózik mögé. Valami nem stimmelt a mozdulataival. A fejében újra és újra lejátszotta a férfi képét. Valami azóta nem hagyta nyugodni, hogy hajóra szálltak; Swails ma mintha nem volna önmaga.

A részletek különböztetik meg az okos embert a zsenitől, és Grace generációja legbriliánsabb elméje volt, a valaha élt egyik legokosabb ember. Nemsokára, persze, ez már mit sem számít. Swails genetikailag módosított arcát bámulta. Tökéletes volt. Úgy nézett ki, mint a privát szeretője, úgy is mozgott, mint Swails, de a szeme elárulta. A tekintete nem volt olyan üres, mint általában.

A legtöbb ember észre sem vette volna azokat az apró részleteket, melyek arról árulkodtak, hogy csalóval van dolga, csakhogy Grace nem volt akárki. Swails talán csak megbetegedett, és egy pillanatnyi gondolatroham tette ezt vele. Időről időre megesett ilyesmi, holott a tenyésztők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy kiirtsák belőlük ezt a hajlamot. Nos, nem számít. Végül is csak egyetlen dologra kell neki a férfi.

A hajó fényei felvillantak, és pontosan tizennyolc százalékkal elhalványultak. A derék kapitány kétségkívül spórolni akart az energiával, hogy életben tartsa a járművet, hátha a megmentésükre siet valaki. Grace megeresztett egy kis mosolyt. Az a bolond csak elnyújtja a kínszenvedésüket. Ha valóban helyesen akarna cselekedni, kinyitná a légzsilipeket, és rögvest végezne mindenkivel a fedélzeten. Ő ezt tenné. De hát nem is a jó szívéről, hanem a lángelméjéről és szexuális étvágyáról volt híres.

Eltöprengett rajta, vajon hogy eshetett le ilyen hirtelen a Kevély Markőr energiaszintje. Mint minden modern űrhajónál, az erőforrás itt is a parancsnoki hajó szívében volt. Szinte lehetetlen anélkül megrongálni az energiamagot, hogy a hajó ne semmisüljön meg, és nem akadt olyan forgatókönyv, amelyben kilencvennégy százalékos energiaszivárgás léphetne fel valamilyen katasztrofális meghibásodás nélkül. Egy kevésbé végzetes helyzetben Grace szívesen megoldotta volna ezt a rejtélyt. Jelen pillanatban azonban nem fűlött hozzá a foga; sokkal közönségesebb célok lebegtek a szeme előtt.

– Gyere, kicsikém – intett újból a férfinak. – Vonuljunk vissza a kabinomba.

Ismét feltűnt neki az apró változás a férfi lépteiben. Pár centiméterrel hosszabbakat lépett a szokásosnál. Tartása valamivel egyenesebb volt, kezének szorítása pedig némiképp erősebb. Swails ma nem volt teljesen önmaga, de Grace tudomása szerint egyelőre semmilyen technológia nem létezett arra, hogy teljesen meg lehessen változtatni egy ember megjelenését. És ha mégis létezne, azt ő találta volna fel. Csak a biztonság kedvéért kinyújtotta a kezét, és még egyszer megsimogatta Swails arcát, hogy megbizonyosodjon felőle, nem hologrammal van dolga. Igen, a tökéletes arc változatlanul Swails arca volt.

Beléptek kabinja előszobájába. Odapillantott a sarokban álló két bekötött szemű, néma gyilkosra. Ez a két szolga teljesen különbözött a szeretőjétől; erőszakosság és végtelen lojalitás jellemezte őket, de hajlamosak voltak a túlzott izgalomra, és ilyenkor nehezen lehetett őket kontrollálni. A hajó fényei és a zaj következtében bármelyik pillanatban őrjöngeni kezdhetnek. Jól döntött, hogy itt hagyta őket. Ennek ellenére megnyugtatta a tudat, hogy ismét hallótávolságon belül voltak.

– Hozz egy pohár meleg vizet, kicsikém – parancsolta –, és a köntösömről se feledkezz meg. Ha meghalunk ma este, legalább kényelemben tegyük. – Swails odavitte neki a vizet, miközben a nő levetkőzött.

Kinézett a hajóablakon a fekete világűrbe. Az elsuhanó csillagok dőlésszögéből ítélve a hajó irányíthatatlan hánykolódása szemlátomást tovább erősödött. Grace számításai szerint bármelyik pillanatban lekapcsolhatják a gravitációt a hajón, hogy energiát takarítsanak meg vele. Monk abszolúte kiszámítható volt.

Elfordult az ablakoktól, és intett Swailsnek. Lehet, ez lesz az utolsó dugás, amiben valaha része lesz, úgyhogy ki akarta élvezni. Kedvenc szeretője a tenyészalom legkitűnőbb példánya volt; hiányozni fog a gyengéd érintése. De legalább a ma éjszaka még ott állt előtte.

Lefeküdt az ágyra, és intett Swailsnek, hogy tegyen eleget a kötelességének. A férfi engedelmesen levetkőzött, és elmondta a rabszolgák imáját, engedélyt kérve, hogy abban a megtiszteltetésben részesüljön, hogy csatlakozhat gazdájához az ágyban.

Grace Swails mozdulatait tanulmányozta: korábban már többtucatnyi alkalommal látta, ahogy a férfi a rituálét végzi. A gesztusai helyesek voltak, de hiányzott belőlük a megszokott kecsesség. Amint befejezte az imát, Swails térdre rogyott az ágy sarkánál, széttárta a karját, és felnézett a plafonra.

Ahelyett, hogy az ágyába engedte volna, Grace csábítóan odakúszott hozzá, és a férfi kemény, izmos mellkasára helyezte a tenyerét. Végigfuttatta a kezét a hasán, megérintve izmai jól ismert barázdáit és dudorait. Az ujjai aztán a szívéhez vándoroltak. Lehunyta a szemét, és figyelt. Swails szívverése lehetetlenül gyors volt egy klónhoz képest. A másik kezével megfogta a férfi állát, és közel húzta magához.

– Ki vagy te, idegen? – kérdezte.

Swails egy pillanatig habozott.

– Tudod?

– Reggel óta gyanítom. Nem igazán Swailsként viselkedtél a nap folyamán.

Hirtelen mosoly jelent meg a férfi arcán.

– Kivételes nő vagy, Grace Priestly. Megtiszteltetés találkozni veled. – Swails otthagyta az ágyat. A szoba túlfelében lévő íróasztalhoz sétált, és kotorászni kezdett a nő holmijai közt.

– Mit csinálsz? – Grace felállt, és riadtan a szoba sarkába húzódott.

Swails nem foglalkozott vele, papírok, szkennelt iratok és adatcsipek között keresgélt. Félrehajított pár könyvritkaságot, átkutatta Grace TAB-fájljait, jó nagy rendetlenséget hagyva maga után. Grace ki nem állhatta a rendetlenséget. Aztán előhúzta a nemrég bevésett Időtörvény Chartát, melyen elidőzött a tekintete. Végighúzta az ujjait a feliratokon. Megtalálta, amit keresett.

A charta Grace elmúlt tíz évben végzett kutatásainak a csúcspontja és erkölcsi alapelve volt. A technológia készen állt. Az emberiségnek csupán egy olyan erőre volt szüksége, amely felelősségteljesen tud bánni ezzel az új hatalommal. Ha új ügynöksége sikeres lesz, Grace Priestly nevéhez nemcsak az emberiség megmentése fog fűződni, hanem a Technológiai Izolacionistákat is eddig nem ismert magasságokba repíti. Ennek az új ügynökségnek – az időrend-szabályozási parancsnokságnak – a férfi kezében tartott alloriumvésett charta volt az irányadó okirata, mely kivezeti majd az emberiséget a saját maga okozta éhínségből.

– Azt tedd vissza! – kiáltotta. – Kau, Trau! Hozzám!

A két néma szolga berontott a szobába. A szemkötőt felhúzva felfedték világító, kibernetikus vörös szemüket. Grace érzékeny lelkének nem tett jót, hogy erőszakhoz kell folyamodnia közvetlenül azelőtt, hogy véget ér az élete. Soha nem kedvelte az efféle keménykedést, de ez a teremtmény nem az ő szeretett kis kedvence volt. Sőt, biztos volt benne, hogy megölte Swailst. Grace választ akart kapni a kérdéseire.

– Fogjátok el! Nem ölni! Nem ölni! – Nagy körültekintéssel ejtette ki a szavakat a száján. A néma gyilkosok alacsony intelligenciával rendelkeztek, és az „ölj” parancstól eltérő utasításokat egyértelműen kellett velük közölni.

Trau támadásba lendült, karjából és lábából tucatnyi apró penge nyúlt ki. Végtagjaival vagdalkozva nekiesett az imposztornak, miközben Kau védőn állt Grace és Swails közé. Az ő pengéi is előkerültek.

– Élve akarom! – vakkantotta Grace.

Trau olyan gyorsan Swailsnél termett, amire egyetlen ember sem lett volna képes, majd akkorát csapott a mellkasára, hogy az ütés ereje kettévágott volna egy közönséges halandót. Ehelyett egy halványsárga pajzs jelent meg Swails teste körül, mely szikrákat hányt, s az elektromos visszahatás következtében Trau pengéi ártalmatlanul lepattantak róla.

A szemfényvesztő viszonozta a támadást; olyan gyorsan mozgott, hogy szemmel követhetetlennek bizonyultak a mozdulatai, testének körvonalai szinte elhomályosultak. A páros halálos táncban pörgött egymás körül. Trau pengéi és a furcsa sárga szikrák meg-megvillantak a levegőben. A közelharc olyan gyorsan véget is ért, ahogy elkezdődött.

Az idegen az egyik pillanatban még Trau mellett volt, a másikban már mögötte termett. Egy csuklómozdulattal átrepítette a szolgát a szoba túlfelébe, ahol az olyan keményen csapódott neki a falnak, hogy a hajóablak pajzsai leereszkedtek az ütközés erejétől. Trau acéllal dúsított gerince hangos reccsenéssel tört el a falból kilógó szerkezeti gerendák egyikén. A néma szolga mechanikus búgás kíséretében elernyedt, a vörös izzás elhalványult a szemében.

Grace tátott szájjal bámulta elesett szolgáját. Ez lehetetlen. Elvégre hatos osztályú kiborgról volt szó! Úgy tervezték, hogy képes legyen legyőzni egy páncélos tengerészgyalogos osztagot is. Elfogta a pánik, ahogy ránézett Swailsre, vagy arra a valamire, ami úgy nézett ki, mint a kedvenc szeretője.

Kau továbbra is Grace és az idegen között állt. Parancsra rögtön támadásba lendülne, és valószínűleg ugyanolyan gyorsan vége is lenne. Swails nyugodt érdeklődéssel méregette Kaut, mintha csak arra várna, hogy véget érjen a harc, és folytathassa a feladatot, amiért idejött. Alaposabban szemügyre véve a férfit, Grace észrevette, hogy finom, áttetsző sárga fényréteg vonja be a testét. Tekintete aztán az allorium chartára vándorolt, ami az íróasztalon feküdt.

Majd egyszerre csak összeállt a kép, és minden értelmet nyert.

– Kau – szólt, az ajtóra mutatva –, menj ki a szobából! Gondoskodj róla, hogy senki ne zavarjon!

A néma szolga bizonytalanul nézett rá. A végén még kiderül, hogy ezek a kiborgok mégsem teljesen hülyék. Felismerték a furcsa utasítást, ha hallották.

– Menj! – ismételte Grace.

Óvatosan Swailsre szegezve tekintetét, a kiborg átlépett Trau testén, és kicsoszogott a szobából. A Swails-kinézetű idegen közömbösnek tűnt, s figyelemre sem méltatta a néma szolgát. Kau megtorpant, mielőtt elhagyta volna a helyiséget. A férfira nézett, majd egy morgás kíséretében távozott. Grace-nek feltűnt a pillanatnyi hezitálás. Úgy látszik, hogy még mindig maradt pár technikai probléma ezeknél a hatos szintű kiborgoknál, melyet el kell simítani.

– Csukd be az ajtót! – utasította Grace az idegent.

Az ál-Swails felvonta a szemöldökét. Kétségkívül meglepte, hogy Grace hajlandó egyedül maradni vele, ráadásul parancsolgat. Ennek ellenére eleget tett a nő kívánságának, és bezárta a dupla tolóajtót. Egymás szemébe néztek, és Grace most először látott valamit Swails tekintetében: félelemmel vegyes tiszteletet, szomorúságot, megbánást és fájdalmat. Csupa olyan érzés, melyet a valódi Swails képtelen lett volna megélni.

– Hány évnyi távolságból érkeztél a jövőből? – kérdezte végül.

Swails elmosolyodott. A fura sárga pajzs fénye elhalványult, majd az arca vonalanként törlődni kezdett, mintha valaki visszafelé játszana egy arcot megrajzoló művészi folyamatról készült felvételt. Grace végignézte, ahogy az összes vonása eltűnik, amíg semmi más nem maradt a csupasz, üres bőrön kívül, ahol az arcnak kellene lennie.

Majd az egész feje eltűnt, s a helyére egy világosabb bőrű férfié került, akinek divatjamúlt szőrzet borította az arcát.

– A huszonhatodik századból, Első Leszármazott. – Mélyen meghajolt, az orra majdnem a térdét verte. Egy pillanatra reményt ébresztett Grace-ben, hogy a Technológiai Izolacionisták a jövőben is jól boldogulhattak, ha pozícióját még mindig tiszteletben tartják.

– Honnan tudtad? – kérdezte a férfi.

Grace helytelenítően csettintett a nyelvével.

– Az álcád csak az érzékek egy részét téveszti meg.

Az idegen ismét meghajolt, ezúttal nem olyan mélyen.

– A legendás Grace Priestly. Pontosan olyan vagy, mint amilyennek tisztelnek.

Grace közelebbről tanulmányozta a férfit. Az ő ízlésének egy kicsit vézna volt, Grace jobban értékelte a szabványnál valamivel testesebb férfiakat. Viszont legalább csinos, szimmetrikus arca volt – legalább hetvenszázalékos eredményt érne el az optimálisarc-skálán. A betolakodónak hosszú, vékony arca volt, beesett orcával és egyéb tökéletlenségekkel, melyek összefüggésben álltak kimerültségével.

A barna szem, az enyhén görbe orr és a jellegzetes áll pillanatokon belül mindent elárult neki, amit tudnia kellett a férfi múltjáról.

– Hogyan boldogul az emberiség háromszáz év múlva a jövőben? – kérdezte, a férfi minden rebbenését figyelemmel kísérve.

A kabin világításánál szinte áttetszőnek tűnt a bőre. Vajon érte valaha közvetlen napfény ezt az embert? A megjelenése alapján az űrben született: a sápadt bőr, a magas és nyurga testalkat az egész életét a bolygók közti űrben töltő emberről árulkodott. Rakoncátlan, barna haja piszkos és zilált külsőt kölcsönzött neki. Grace azt feltételezte volna egy, a jövőből érkező személyről, hogy valamivel ápoltabb. A Technológiai Izolacionisták szabványai szerint, a külseje alapján nem engedték volna be az időutazót a közösségbe, nemhogy Grace hajójára.

– Bárcsak jó hírt hozhatnék – válaszolta.

– Természetesen semmit nem mondhatsz, mivel az megváltoztathatja az eseményeket.

A férfi megrázta a fejét.

– Ebben az esetben nem számít, hogy elmondom-e a jövőbeni híreket, vagy sem. A charta második törvénye szerint…

– A múltba való utazás csonka idővonalakra, illetve az azon belül megfelelő időtartamra korlátozódik, hogy hullámok esetén begyógyulhasson a kronofolyam – sorolta Grace.

– Így van. Emlékszel rá.

– Tegnap este írtam.

– Ez a második legfontosabb időtörvény.

Mikor Grace ráeszmélt, szavai valójában mit is jelentenek, úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna.

– Akkor ezek szerint a Kevély Markőr lesz a végzetem.

Rá nem jellemző módon a fogát csikorgatta. Gyerekkori szokása volt egykor, amiről tinédzser korában leszokott. Most azonban minden vágya volt, hogy bepótolja az elvesztegetett éveket, és egészen a gyökerekig lemorzsolja a fogait.

– Tudtam, hogy halálra vagyunk ítélve. A túlélés valószínűsége csekély volt, de mégis más érzés, mikor cseppnyi kétely sem marad a sorsodat illetően.

Ezután az összes elfojtott érzelme a felszínre tört, melyeket eddig a hűvös külső rejtegetett. Leült az ágyra, s nem tudta eldönteni, hogy dühöt vagy inkább szomorúságot érez-e. Egymásnak ellentmondó érzelmek kavarogtak benne, s egész testében megremegett. Egyszerre akart nevetni, ordítani és zokogni. Évtizedek óta most először nem tudta, mitévő legyen. Lehunyta a szemét, és a tenyerébe mélyesztette a körmeit. Ő az Első Leszármazott! Több száz év múlva is nagy tiszteletnek örvend majd az emberek körében! Ez azért csak számít valamit, nem igaz? Jelen pillanatban azonban nem vigasztalta a megtiszteltetés.

Felpillantott a férfira.

– Miért vagy itt?… Hát persze. Te voltál az, aki megcsapolta a Kevély Markőr energiaforrását.

A másik bólintott.

– És a charta miatt, mely hőn áhított ereklye a jövőben.

– Tehát létezik az általam megálmodott időutazási ügynökség? Prosperál? – Grace mellkasa csak úgy dagadt a büszkeségtől.

Az időutazó egy másodpercig tétovázott, majd halványan elmosolyodott.

– Az ügynökséget tiszteletben tartják és szeretik az emberek. Egyedül ez akadályozza meg az emberiség bukását, Első Leszármazott.

Hazugság volt, vagy ha igaz is, Grace nem hitte el. Nem igazán volt jelentősége. A halál küszöbén Grace nem állt neki akadékoskodni.

– Értem. Hát rendben. Vidd csak el.

A férfi ismét meghajolt. A meghajlás bevett szokás lehetett a huszonhatodik században. Manapság senki nem hajlongott. Grace-nek azonban tetszett. Végignézte, ahogy az időutazó az íróasztalhoz sétál, és felemeli a chartát, fél kézzel megbecsülve a súlyát. Ahhoz képest, hogy állítólag hőn áhított ereklye volt, Grace szerint nem a kellő tisztelettel bánt vele.

Az időutazó intett a másik kezével, mire egy fekete kör materializálódott mellette a levegőben. Grace lenyűgözve figyelte, ahogy a lyukba helyezi a chartát. Aztán a kör egy villanás kíséretében eltűnt.

– Hogyan…? – kérdezte.

– Alkalmazott inflációs elmélet – válaszolta a férfi.

– Alan Guth?

Válaszként egy vállvonás érkezett.

– Én csak használom, de nem tudom, hogyan működik.

– Értem. – Grace kinézett az ablakon. – Legalább a tudomány ugrásszerű fejlődésen ment keresztül. Ez új erővel tölt el.

– Sajnos nem így történt. Neked nem hazudnék, Első Leszármazott.

A nő felállt és a férfihoz lépett.

– És most mi lesz? Azt mondtad, hogy a hajónak befellegzett. A charta nálad van, és megcsapoltad az energiaforrást. Eljött az ideje, hogy itthagyd az idővonalat?

– Az utasításod szerint cselekszem. – Úgy tűnt, ő már belenyugodott Grace sorsába.

A nő megragadta az alkalmat, akármilyen csekély eséllyel is kecsegtetett.

– Vigyél magaddal! – bökte ki hirtelen, a férfi csuklóját szorongatva. Az időutazó elszántsága megingott; ellentmondásos érzések kavarogtak benne, látni lehetett az arcán. – Még a jövőben sem igen létezik túl sok hozzám hasonló ember.

– Senkinek nincs olyan agya, mint neked – ismerte el a férfi, a fejét csóválva. – De az első időtörvény megtiltja, hogy…

– A fenébe az időtörvényekkel! – csattant föl Grace. – Én írtam az egész átkozott törvényrendszert, a nagy részét félig részegen, miközben fejben maszturbáltam. Semmit sem jelentenek. Vigyél magaddal!

Grace könyörgőre fogta, de nem érdekelte. Több mint fél évszázad telt el azóta, hogy így magával ragadták az érzelmei. Szégyenletesnek érezte a viselkedését, de még nem végezte el a munkáját. Még annyi mindennel szolgálhatná az emberiség javát. Gondját kell viselnie az egész Technológiai Izolacionista frakciónak. Még ennél is rosszabb volt, hogy most, mikor sikeresnek bizonyult a nemrég felfedezett időutazási technológia gyakorlatba ültetése – melyre egész életében törekedett –, annyi lehetőség várt még felfedezésre. Muszáj volt, hogy ezeknek részese legyen. A huszonegyedik század utópikus korába tett látogatásnak már csak a gondolatától is félrevert a szíve.

– Vigyél magaddal! – Grace zokogva ölelte át a férfit.

Az időutazó nem nézett a szemébe.

– Nem… nem tehetem, Első Leszármazott.

Pár meglehetősen kínos percig a karjai között tartotta. Végül eltolta magától, és Grace-nek feltűnt, hogy egy pillanatra üvegessé vált a tekintete.

– Mennem kell – mondta. – Már így is túl sokáig maradtam.

Grace vonakodva lazított a szorításán, összeszedte magát, és visszanyerte a lélekjelenlétét. Eszébe jutott, ki is ő.

– Mennyi időm van hátra? – kérdezte.

– Nem tudom, Első Leszármazott. A történelmi feljegyzések szerint a Kevély Markőr utolsó ismert tartózkodási helye az Eristől száznegyvennyolc csillagászati egységnyire volt. Azután nyoma veszett.

A nő letörölte az arcáról a könnyeket.

– Szólíts Grace-nek.

Az időutazó még egyszer, utoljára ráemelte a tekintetét, majd meghajolt előtte.

– Megtiszteltetés volt találkozni veled, Grace. Én igazán… sajnálom.

Majd a Swails arcát magára öltő időutazó egy fényes sárga villanás kíséretében eltűnt.

2
JAMES GRIFFIN-MARS

A villanás egy pillanatra elvakította James Griffin-Marst, aki azon kapta magát, hogy a kilencvennyolc csillagászati egységre lévő Nap tompa fényét bámulja: magányos, sárga pont volt a fekete világűrben. Az égitestet fura, tökéletes sötétség vette körül.

Néhány másodpercbe beletelt, míg az időzónaváltásból adódó hányinger alábbhagyott. Ezalatt James nagyokat szippantott az atmoszféra-karkötője biztosította levegőjéből. Az első mentése óta nem dobta ki a taccsot az időutazás során, és szó sem lehet róla, hogy most újból megtörténjen ez az újoncokra jellemző gikszer. Smitt a halála napjáig felemlegetné neki. A beleiben érzett émelyítő kavargásra mostanra már régi barátként kellene tekintenie. Ugyanakkor az időeltolódásból adódó rosszullét egyre erősebbé vált az utóbbi időben, egy-egy kalandozás után akár órákig is eltartott. Meglehet csak ez a bizonyos mentés hatott így rá, de a fájdalom és a torkába feltörő epe jobban megviselte a szokásosnál.

Összeszorította a szemét, és száztól kezdve visszaszámolt, a saját szívverését használva metronómként. Az üres térben való lebegés nem segített a hányingeren, és a teste érzékelhetően átvette a Kevély Markőr körforgását, ahogy visszaugrott saját idejébe. Elég gyorsan pörgött ahhoz, hogy kifacsarja a testéből a nedveket. A csuklóján viselt, környezeti pajzsot működtető atmoszféra-karkötő volt az egyetlen dolog, ami egyben tartotta a belső szerveit a vákuumban.

Ránézett az órára a karkötőjén: 2511. június 5., 22:38:44, földi idő szerint. Tizenhat óra, tizennégy perc és harminchárom másodperc telt el azóta, hogy visszaugrott 2212 júniusába.

Egy távoli hang recsegett a fejében, amely mintha egy hosszú, vékony cső másik végéből érkezett volna.

– James, itt Smitt, visszatértél? Jelentkezz, barátom! – James tízig számolt a csendben, mielőtt a hang tulajdonosa megismételte önmagát: – James, itt Smitt, visszatértél…

– Itt vagyok – válaszolta James magában, és kommunikációs karkötője közvetítette gondolatait technikusának. – Volt hullám?

– Negatív. Swails holttestére ráakadtak az Erisen, de a hullám csupán egy háromhetes időfolyamra gyűrűzött ki, mielőtt az idővonal begyógyult felette. Milyen állapotban van a csomag?

James aktiválta az exokinetikus karkötőjét, és kihúzta magát a körforgásból. Ahogy a teste felhagyott a pörgéssel, a Napot körülvevő sötét gyűrűnek nyoma veszett, és egy magányos fekete karika vette át a helyét: az Eris törpebolygó. Az égitest fekete felszínét bámulta, amely jelentősen eltért attól a ragyogó, élettel teli világtól, melyet mindössze pár órával korábban látott ugyanebből a szögből. Az Eris nyüzsgő gyarmat volt a múltban, tele fényekkel, élettel és állandó mozgással. Mostanra viszont elhagyatott porhüvely lett belőle. James kinyitotta a tárolót, és ellenőrizte a tartalmát. Elégedetten bólintott, majd felemelte a fejét, és visszanézett a Napra.

– Smitt, a csomag biztonságban van. Gyere értem.

– Küldöm a begyűjtő kollit. Egy kicsit kijjebb tértél vissza a jelenbe, mint ahogy számítottunk rá. Tarts ki! Mi tartott ilyen sokáig?

James előhívta a taktikai adatokat az MI-karkötőjéből. Smittnek igaza volt. Húsz perccel később érkezett vissza, a Grace-szel töltött utolsó pár perc miatt. A Kevély Markőr akkora sebességgel száguldott a világűrben, hogy húsz perc alatt hatalmas távolságot tett meg. Mégis megérte a késedelem, hiszen pár pillanattal többet tölthetett a legendás nő társaságában, akit az Idő Anyjának is neveztek.

Tizenhat órával ezelőtt visszaugrott 2212-be az Eris bolygóra, és fellopakodott a Kevély Markőr fedélzetére, mielőtt az felszállt volna. Aztán meggyilkolta Swailst, visszaküldte a holttestét az Erisre az egyik teherszállító konténerrel, majd a privát szerető szerepében, egész nap figyelemmel kísérte Grace Priestlyt munka közben. Fenséges élmény volt.

Csakhogy majdnem későn ugrott vissza a jelenbe. Ha további húsz percet fecsérelt volna el a Kevély Markőr fedélzetén – amely vakrepülésben, irányíthatatlanul száguldott az űrben –, halott lenne, mire odaér hozzá a kolli. Még így is, hogy csak húsz perccel tért el a tervezettől, egy bő órába telik majd, míg a szállítóhajó eléri a pozícióját. Ez volt a trükkös rész az ugrásokban. A hely és a párhuzamos időszakok két, egymástól teljesen különálló változók voltak; gondosan ki kellett kalkulálni mindkettőt. A jelenbeli idővonal mindentől függetlenül folytatódott. Azt az időt, amit James a múltban töltött, hozzá kellett adni a jelenhez a visszaugrás során.

Negyven perccel később megpillantott egy kis pislákoló fényt, mely az Eris fekete tömegének középpontjától tartott felé. Ahogy a szállítóhajó közeledett, hogy begyűjtse őt, egyre nagyobb lett a fénye. A világűrben bizarr módon eltorzulnak a távolságok. A meg-megcsillanó kolli, mely kezdetben nem volt nagyobb a mutatóujja körménél, folyamatosan növekedett. Újabb fél órába telt, mire végül lefékezett, és megállt mellette.

James parancsára az exo a szállítóhajó irányába lökte, egészen addig, amíg a hajó jobb oldali szárnyára nem lépett. Néhány szusszanás múlva már bent volt a hajótérben, s bekötötte magát a pilótaülésbe. Csatlakoztatta karkötőit a szállítóhajó energiaellátásához, hogy fenntartsa az energiaszintjét, de arra már nem vette a fáradságot, hogy bekapcsolja a légsűrítőt a hajó belsejében, inkább az atmoszféraszabályozó levegőellátására bízta magát.

A kronotropoknak általában elég rossz hírük volt a Naprendszerben, viszont soha senki nem nevezte őket hanyagnak. Egy felületes ember James szakmájában bizony nem sokáig maradt életben. Pár havonta legalább egy esetről hallott, ahol valakinek az ismerőse kikapcsolta az atmoszféraszabályozót egy öreg kolliban, aztán elájult, és soha többet nem ébredt fel, mivel a nyomás lassan megszűnt körülötte.

A kolli – vagy más néven Tang Kollineáris Gyorshajó – háromszáz éves kora ellenére viszonylag megbízhatónak számított, ugyanakkor mégiscsak több száz éves volt. Akármilyen festék is borította, mikor megépítették, már rég lepergett róla az időutazások során. A kolli jobb oldala egy páncéllemezekből álló, felemás tákolmány volt, melynek köszönhetően úgy nézett ki, mintha a két fele két különálló hüvely lenne, melyet valami torz szörnyeteggé forrasztottak össze.

A hajó belseje börtöncellához hasonlított: egyszerű, téglalap alapú fülkéből állt, egy fémpriccsel a fedélzeti nyílással szembeni hosszú oldalon, illetve hátul egy kis latrinával és tárolóval. A mennyezet épp csak elég magas volt ahhoz, hogy James fel tudjon állni, és csupán annyi hely állt rendelkezésre, hogy az ember körbe-körbe járkálhasson, ha éppen mozogni támad kedve. A vezérlőpulton és a hajó első részében lévő ülésen kívül a lecsupaszított kolli szinte minden más tekintetben kezdetlegesnek számított, és pont ez volt az erőssége. Egy bonyolult hajónak bonyolult volt a karbantartása is.

James figyelte, ahogy a létfenntartó rendszerek működésbe léptek, és tájékoztatták a hajó állapotáról, de nem foglalkozott vele. Ha ez az átkozott járgány bekrepál, akkor sem tud vele mihez kezdeni. Azt sem tudná, hogyan fogjon hozzá. A kronotropoknak épp elég feladatuk volt a munkájuk során, nemhogy még a hajójuk mechanikájával is foglalkozzanak. Ezzel a műszaki szakemberek és Smitt, a technikusa foglalkozott. James csupán annyit konyított a szerkezethez, hogy amikor zöldre vált a vezérlőpult jobb felső sarkában lévő villogó – ami egyébként pont most történt meg –, készen áll az indulásra.

– Smitt, Kolliban ülök – gondolta James, miközben kinyitotta az egyik szekrényt, és felkapott egy védőoverallt, hogy elfedje majdnem meztelen testét.

– Szép munka volt, haver – válaszolta Smitt. – Mikor adsz már végre rendes nevet az öreglánynak?

– Mi bajod van a nevével? – kérdezte James.

Smitt hangosan felnevetett, hozzá horkantott is egyet, amihez James már régen hozzászokott, és kedvesnek tartotta.

– Te vagy az egyetlen kronotrop, aki Kollinak nevezte el a kolliját. Körülbelül akkora a képzelőerőd, mint egy fémlemezé.

James elvigyorodott.

– Megspórolom a papírmunkát. Egyébként úton vagyok hazafelé, a csomag kíséretében.

– Remek. – Smitt rövid szünetet tartott. – Hogyan sikerült megszerezned? Mármint úgy értem, találkoztál vele? Beszéltél vele? Grace Priestlyt elvileg szigorú őrség védte. Úgy néz ki, mint a videókon?

– Ő… kiváló ember volt – mondta James. – Figyelemre méltó. Még a halála előtt is.

– Rájött, hogy ki vagy?

– Nem véletlenül hívják az Idő Anyjának, és tartják a történelem legokosabb emberének. Elég gyorsan kitalálta. És jobban viselte a helyzetet, mint a nagy többség.

– Hogyan kerültél a közelébe?

James felhorkant.

– Szerinted hogyan kerülhetsz egy lord közelébe az Egymással Harcoló Technológiák korában?

– Te lefeküdtél Grace Priestlyvel? – Smitt hangja egy oktávval magasabban csengett a megszokottnál, és elakadt a szava. James azzal sem sokkolhatta volna jobban, ha bejelenti, hogy idegen életformát fedezett fel. – Szóval… khm… milyen volt?

James hátradőlt, és kinézett a hátsó ablakon. A hajónak csak a bal oldalán voltak ablakok, mivel a jobb oldalt végig lemezek borították. A motorok életre keltek, és a kolli az Eris körül tovaslisszanva a Hajótemető felé tartott. James visszagondolt a karjai közt zokogó Idő Anyjára.

A halála után, az Egymással Harcoló Technológiák időszakát követően, az anyabolygók – a Vénusz, a Föld és a Mars – közti Alapvető Konfliktusokba beszálltak a távoli gyarmatok is. A háborúk erőforrásigénye végül akkorára rúgott, hogy a félreeső kolóniák – az Eris, a Plútó és a Merkúr – erőforrásait teljesen kiaknázták, amígnem el kellett őket hagyni. Az Eris – a régi Technológiai Izolacionisták egykori tudományos bástyája – jelenleg szellembolygó volt.

A vezérlőpult hangjelzésére James elfordította tekintetét az ablaktól. A szállítóhajó éppen a Hajótemetőbe készült belépni. Az űr zavarossá vált előtte, ahogy egyre több folt – akár a szürke por – tarkította a feketeséget. A kolli műszerfalának videója több ezer közeledő jelet regisztrált. Ezek mind a Naprendszer gázóriásainak – a Jupiter, a Neptunusz, az Uránusz és a Szaturnusz – gáznemű és vegyi erőforrásai miatt háborúskodó, több százezer hajó roncsai voltak. A Gázháborúk hetven évvel az Alapvető Konfliktusok után zajlottak. A leírások szerint ez volt az emberiség történetének leghalálosabb összecsapása, mely negyven év leforgása alatt egymilliárd ember halálát okozta.

A kolli bemanőverezett a temetőbe, az előző generációk hajói között navigálva. Még mindig értékes holmikra lehetett itt bukkanni, azonban az igazi aduász a múltban rejlett. James felfedezte az AR Csillagerőd címerét, mely múltbéli mentéseinek egyike volt. Arra nagyon jól emlékezett. A Csillagerőd valaha egy mozgó bázis volt, amely a Mars légvédelmi tüzérségének adott otthont: negyedmillió emberről volt szó. Ezenfelül ez volt a kiindulási pont az Oberon elfoglalására is, amely az Uránusz egyik holdjaként a Kuma-frakció támaszpontjául is szolgált. Végül a Csillagerőd összeomlott, és James háromszáz évvel később, a támaszpont energiaforrásának köszönhetően hatalmasat kaszált, mellyel egy teljes évet kiválthatott volna a szolgálati idejéből. James ehelyett whiskyre és kurvákra verte el hat hónap árát.

– Kolli elég lassan válaszol. Lehet, szükség lesz rá, hogy manuálisan átvedd a vezérlés egy részét – mondta Smitt, mialatt statikus zaj zavarta az adás nagyját.

– Kézi vezérlésre váltok.

James átvette a hajó felett az irányítást, és óvatosan átvezette a roncsmezőn. A kolli csigatempóban közelítette meg a Neptunuszt. A roncsokkal teleszórt tér egyre zsúfoltabb lett, ahogy közelebb ért a bolygóhoz. James a legjobb napjain is csak tűrhető pilóta volt, és képességei határait feszegette, mikor az űr ilyen veszélyes szakaszán kellett átmanővereznie. Smitt segítsége nélkül esélye sem lett volna rá, hogy épségben átnavigálja Kollit ezen az akadálypályán.

A kolli hét kimerítő órával később végül kilépett a Hajótemetőből; kicsit ütött-kopottabb állapotban, mint korábban, szerzett néhány karcolást, és elszenvedett pár kisebb ütközést is. Beletelik majd pár napba, mire James megérkezik a KronoCom előőrsre, a Himalia állomásra. Hullafáradtan visszaállt automata vezérlésre, lefeküdt a rozsdás fémpriccsre hátul, és aktiválta kriokarkötőjét. Pillanatokon belül elálmosodott. Pihenésre volt szüksége. Az időutazás fárasztó dolog volt, és megterhelte az ember elméjét. Az agya remélhetőleg túl kimerült lesz ahhoz, hogy álmodjon. James erősen kételkedett benne, hogy tudat alatti ábrándjai kellemesen pihentetnék.

3
HIMALIA ÁLLOMÁS

Épphogy álomba merült, mikor valaki felrázta. Reflexből bekapcsolta az exokarkötőjét, bővítette az erőteret, és odavágott az illetőnek. Az erőteljes exokinetikus rendszer – mivel a katonai-ipari komplexum egyike volt azon kevés iparágnak, melyet továbbfejlesztettek – gyakorlatilag istent varázsolt Jamesből, akárhányszor visszamerészkedett az időben. Az exo sárga fénye szikrázva életre kelt, kiterjedt, és nekicsapta a betolakodót a kolli falának. Az erőtérből egy kinetikus kábelszerűség nőtt ki, mely a férfi dereka köré tekeredett. Erősen szorította.

– Hé! – A dokkmérnök levegő után kapkodott, és felemelte a karját. – Csak nyugalom, kronotropkám. Barátok között vagy.

Beletelt néhány másodpercbe, mire James ráeszmélt, hogy hol van. Megdermedve pillantott mindkét irányba, mielőtt szétfoszlatta volna a kinetikus kábelt. Éppen egy álom közepén járt, mikor ez a szerencsétlen megpróbálta felébreszteni. Az álom már elhalványodott, bár Jamesnek nem volt nehéz kitalálnia, miről szólt. Manapság kizárólag rémálmok jutottak osztályrészéül.

A megrémült mérnökre nézett. A férfi lélegzet-visszafojtva várta, hogy James mondjon valamit. A bolondnak több esze is lehetett volna annál, hogy közvetlenül ugrás után felébressze. Érdekes módon James vegyes érzelmeket táplált annak kapcsán, hogy majdnem meggyilkolta a mérnököt. Na, nem mintha örömét lelte volna mások bántalmazásában, de vajon mit számítana, ha baleset történt volna? Nem volt benne biztos, hogy bűntudata lenne.

Felült és megrázta a fejét.

– A mélység szerelmére, mégis hogy gondoltad, hogy így ébresztesz fel egy kronotropot?

– Sajnálom… – válaszolta a mérnök. – Négy órán keresztül hagytunk pihenni a hajóban, de a technikusod üzent, hogy keltsünk fel, és vegyük át a küldetés során megszerzett holmit. A Földre tartó szállítmány egy cikluson belül indul. Hozzá kell tennem a rakományhoz. – Tekintete a James csuklóján lévő karkötőre esett. James odanyújtotta a bal karját.

– Öhm, kronotrop… – A mérnök a testét pajzsként körülvevő, sárga erőmezőre mutatott. – Még mindig be vagy kapcsolva.

James lenézett, aztán újból a hajó falára emelte a tekintetét. Végül kikapcsolta az exo- és atmoszféra-karkötőit. Mindkét erőmező megrebbent, mielőtt villódzva eltűnt. James orrát megcsapta az elhasznált levegő, és belélegezte az olaj és fém nehéz szagát. Az állomás légszűrő generátorai megint félgőzzel működtek. James odadobta a mérnöknek a konténer összekötő kapcsát.

– Hajrá. Két tételről van szó. S-yi és C-san névre regisztráld!

Mikor befejeződött az átadás, a mérnök olyan gyorsan távozott a szállítóhajó fedélzetéről, ahogy csak tudott. A kronotropok a KronoCom rangsorában a második legmagasabb beosztással rendelkeztek, és az átlagemberek – a civilek – tőlük tartottak a leginkább, méghozzá jó okkal. Csak különleges tulajdonságokkal rendelkező emberből válhatott kronotrop, és ezek a tulajdonságok nem feltétlenül voltak pozitívak.

Ahhoz, hogy valakiből kronotrop váljon, először is teljesítenie kell egy kimerítő, ötéves képzést a Tethysen található KronoCom Akadémián. Egy kronotropnak – vagy hivatalos nevén: időügynöknek – intelligensnek kell lennie, gyorsan kell alkalmazkodnia a változó helyzetekhez, és a jó színészi véna szintén elengedhetetlen. Emellett remek rövid távú memóriával kell rendelkeznie, de kevésbé jóval, ami a múltbéli megbízásokat illeti.

A jó kronotropnak negatív vonásai is akadtak. Hajlam az antiszociális, indulatos és erőszakos viselkedésre, illetve szélsőséges esetekben az öngyilkosságra is. Mondani sem kell, hogy a Jameshez hasonló emberek várható élettartama meglehetősen rövid volt.

Valamennyi pszichológiai problémájuk és különcségük ellenére úgy tartották, hogy a kronotropok léte elengedhetetlen az emberiség energiaellátása számára, ezért szinte mindent elnéztek nekik. Sőt, néhányan azzal érveltek, hogy a szeszélyeinek köszönhetően válik valakiből jó kronotrop, s nem a munkája váltja ki az efféle viselkedést.

James lesétált a kolli rámpáján, és áthaladt a zsúfolt dokkolóhangáron. A Himalia állomás a Jupiteren folytatott bányászat kiindulási pontja volt, illetve a Naprendszer peremén található egyetlen KronoCom-kirendeltség. A bányászatot jelenleg szinte teljesen felfüggesztették, míg a mentési hadműveletek gőzerővel folytak.

James megtorpant, ahogy egy új szállítóhajó – egy szépen festett sárga kolli, a Faltörő Kos – teljes gőzzel beérkezett a hangárba, s majdnem lekaszálta a mérnökcsapat felét a landolásakor. Mivel James már hónapok óta nem látta Paliát, várt egy kicsit, és nézte, ahogy néhány mérnök a hajóhoz fut, és feltépi az ajtót. Pillanatokkal később egy lebegő hordágyon tolták ki Paliát, és elrohantak vele.

James megragadta Palia technikusa, Kia karját, ahogy a nő elfutott mellette.

– Mi történt? – Kia lerázta magáról James kezét.

– Bányászfelkelés a Curellanon. A rakomány kimentése közben elkapták. Épphogy visszaértem vele. Bocs, James, majd később beszélünk. – S ezzel elsietett.

James végignézte, amint mindannyian eltűnnek a folyosó végén a sürgősségi osztály irányában. Remélte, hogy Palia túléli. Akadémiai végzős osztályából Palia és Shizzu voltak az utolsó életben maradt kronotropok, és ő ki nem állhatta Shizzut. A többiek mind meghaltak egy-egy küldetés során, vagy szemen bökték az óriást. Utóbbi egy kronotropkörökben használatos kifejezés volt, annyit tett, hogy az illető egy gázóriásba vezette a kolliját, majd kiadta a kezéből az irányítást. Palia halála igencsak kínos találkozóra kényszerítené Jamest és Shizzut.

Újabb mérnökcsapat rohant el James mellett, ezúttal egy számára ismeretlen kolli felé. James utat engedett nekik, és elindult kifelé a hangárból. Jelentést kellene tennie Smittnek a Techműveknél – a Technikusi Műveleti Központ rövidítése –, de ehelyett az alsóbb szintek felé vette az irányt, egyenesen a Megbillent Űrpálya felé.

A Himalia állomás nem volt olyan nagy, mint a többi bázis. Noha a Jupitert körülvevő négy műholdkolónia után a legnagyobb holdnak számított, a Himaliának mindössze százhetven kilométer volt az átmérője. Ennek ellenére negyedmillióan lakták, többnyire gázbányászok, katonák, és a KronoCom személyzete, ami a nemi arányokat enyhén szólva a férfiak irányába tolta el. Hat az egyhez volt a megoszlás. Az örömfiúk és -lányok rendkívül ritkák, éppen ezért keresettek voltak, és majdnem akkora tiszteletnek örvendtek, mint a kronotropok. A legtöbbjük ennek ellenére is csak átmeneti vendég volt az állomáson. Megérkeztek, megállás nélkül dolgoztak, hogy pár hét alatt megszedjék magukat, majd amint lehetőségük adódott rá, a lehető leggyorsabban elhúzták a csíkot.

Az állomás termeinek falait fém borította, a mennyezetet pedig egy természetes kőréteg alkotta. A műhold elliptikus pályája miatt a felszín szélsőséges hőmérsékletnek volt kitéve, ami miatt a bázis nagy része a föld alá épült. A folyosók éppen ezért hihetetlenül szűkek és porosak voltak, s folyamatosan kavics- és törmelékzápor potyogott az állomás lakóinak nyakába.

A fény villódzni kezdett, harmadára esett vissza az energiaellátás, ami az utóbbi időben elég gyakorinak számított. James egy keskeny átjárón gyalogolt, ahol talán ha három ember fért el egymás mellett. A folyosó lefelé kanyargott, és a lakórészlegbe vezetett. Noha az ember klausztrofóbiássá válhatott a helyszűkétől a Himalia állomáson, mégis ez volt James egyik kedvenc hadműveleti bázisa. A legtöbben túlságosan rövid időt töltöttek itt ahhoz, hogy energiát pazaroljanak a többiek megismerésére, az a kevés állandó lakos meg jól tudta, hogy a legjobb békén hagyni a másikat.

James a Megbillent Űrpályához ért, és a belépés után rögtön leült a bárpulthoz. Az olajtól mocskos arcú bányászok felpattantak, hogy helyet adjanak neki. Nem arról volt szó, hogy az emberek utálnák, de jobbnak látták, ha nem állnak az útjába. Senki nem szórakozott egy kronotroppal. Ha pedig egy kronotrop szórakozott valakivel, annak tűrnie kellett. James ritkán élt vissza hatalmi helyzetével, de ismert néhány embert, akik gyakran megtették. Mivel a kronotropokon állt a társadalom működése vagy teljes bukása, főbenjáró bűnnek számított megsebesítésük.

Az utolsó számítások szerint húsznál kevesebb kronotrop élt a Himalia állomáson, talán száz a Földön, és esetleg háromezer a Naprendszer többi részében elszórva. Egy híján háromezer, ha Palia nem marad életben.

– Jobe – intett James. – Whiskyt! Válassz valami vacakot, amit senki más nem engedhet meg magának, majd tölts egy pohárral mindenkinek.

A pultos bólintott, odavitte az üveget és egy bádogpoharat, majd bőven öntött neki az italból.

– A számládhoz írom, James. – Elindult, hogy kiossza a vendégeknek az ingyenwhiskyt.

James alig nézett fel, ahogy egy-két vendég az egészségére emelte bádogpoharát. Minden alkalommal ezt tette, mikor visszatért egy melóról. Néhányan baráti gesztusnak vélték, de tévedtek. Semmi sem állt távolabb az igazságtól. Azon keveseket, akik személyesen próbálták neki megköszönni a whiskyt, üres tekintettel fogadta, és hátat fordított nekik.

A következő egy órában James egymagában üldögélt, figyelmen kívül hagyva a növekvő létszámú vendégkört és az erősödő hangzavart, miközben egyre több bányász és egyéb területeken dolgozó áramlott a Megbillent Űrpályába. A whiskysüveget nézte, mely már csak félig volt az ingyenkör után. Gondolatai visszakalandoztak arra a whiskyre, melyet Grace töltetett ki vele. Swails feladatai közé tartozott a méregtesztelés is, és a nő szolgálatában töltött idő alatt megkóstolt kétféle whisky isteni volt. A múltban igazán jó minőségű whiskyt lehetett kapni, nem ezt a lőrét, amit itt, a pokol tornácán árultak.

Körbenézett a zsúfolt kocsmában. Csak két csehó működött az űrállomás területén, így szinte mindig tele volt mindkettő. Újabb kronotropok érkeztek, s kisajátították maguknak a lebuj egy-egy részét. Egy enyhe fejbiccentés kivételével senki nem vett tudomást a másik létezéséről. Jameshez hasonlóan ők is egyedül ültek és ittak.

Annak ellenére, hogy rengetegen voltak, senki nem ült James közelében. Senki nem volt hajlandó megkockáztatni, hogy túl közel kerüljön egy kronotrophoz. Azaz majdnem senki.

– Jelentést kellett volna tenned a Techművekben, mielőtt lejössz ide – hallotta Smitt hangját a háta mögül. Jobb volt személyesen hallani technikusa átkozott hangját, mint ha egyenesen a fejébe sípolt volna.

– Megszegtem egy hülye szabályt; rúgj ki, ha akarsz. – James megvonta a vállát, és intett Jobe-nak, hogy hozzon még egy poharat. Színültig töltötte az úgynevezett whiskyvel, majd átlökte a pulton. A harmada kiloccsant.

– Lassíts egy kicsit. – Smitt óvatosan a tenyerébe fogta a poharat. – Csak azért, mert Krőzusnak számítasz az emberek között, nem jelenti azt, hogy mi is azok vagyunk. A bányászok nem véletlenül isznak mosogatólevet, te meg…

– Szintén mosogatólevet – dünnyögte James, és ismét kortyolt a poharából. A Naprendszerben lévő egyetlen, még életben lévő barátjához fordult. – Tudni akarod, hogy azelőtt mit kóstoltam? Hogy mit láttam? Emlékszel arra a huszonegyedik századbéli mentésre, amikor megalakult a Luxe Birodalom? Volt ott egy ital, melyet úgy osztogattak, mint a vizet…

Smitt megemelte a poharát.

– Pezsgőnek hívják, James, és köszi, hogy az orrom alá dörgölöd.

– Nem csak erről van szó. Úgy tűnik, az összes korábbi korszak jobb volt. A civilizáció csontjairól szopogatjuk le a maradék húst. Őszintén, belefáradtam, hogy mindig vissza kell jönnöm a jelenbe. – Ököllel a pultra csapott. A kocsma elcsendesedett.

Általában a kutyát sem izgatta, ha a csehó törzsvendégei összeszólalkoztak, de mikor egy kronotrop is benne volt a buliban, arra mindenki odafigyelt. James körbehordozta tekintetét a rámeredő szempárokon, majd a fejét leszegve ismét a poharára koncentrált. Gyűlölt a figyelem középpontjában lenni, mint minden kronotrop. A kiképzésük része volt, hogy kerüljék a feltűnést.

– Ahányszor csak visszatérek, mindig olyan, mintha egy rémálomba kerülnék – mondta, ismét a pohár alján lévő sötét folyadékra összpontosítva.

Smitt megveregette a hátát. Talán ő volt az egyetlen emberi lény, akitől James ezt eltűrte.

– A múlt halott. A forgatókönyv lezajlott. Amikor visszamész, az csupán a választás illúziója, semmi más. – Már hozzászokott James zagyválásához. Na, nem mintha ez valami nagy felfedezés lett volna, ami csak úgy eszébe jutott Jamesnek, amikor egy whisky mellett önvizsgálatot tartott. Ez a szónoklat akár összefoglalóként is szolgálhatott volna minden egyes időugrásból való visszatérése során.

James felnézett: az emberek nagy része még mindig őt figyelte. Közülük jó párral összerúgta már a port, mielőtt rájöttek volna, hogy kivel is kezdtek ki. Azonban amint rádöbbentek, csak ott álltak, és várták, hogy elpüfölje őket. James soha nem emelt rájuk kezet. Így már nem volt jó móka a verekedés. Ezért nem viselte sosem a KronoCom jelvényét.

Végigszántott ujjaival a haján, és lehajtotta a fejét.

– Nem tudom, mit csinálok. Környezetváltozásra van szükségem, meg hogy kikerüljek ebből a pöcegödörből.

– Talán lehetőséged adódik rá – mondta Smitt, azzal odanyúlt, és kivette a whiskysüveget James kezéből. Bőségesen töltött magának. – Mint technikusodnak, az a feladatom, hogy eleget tegyek az igényeidnek. Újabb mentést kaptál. Hivatalosan is felkértek egy luxusküldetésre, ami igen nagy dohánnyal kecsegtet.

James a homlokát ráncolta.

– Mi a fenéről beszélsz? Épphogy visszaértem az előző küldetésről. Az előírt pihenőidőmet töltöm. Arról nem beszélve, hogy két hét késésben vagyok a miazmakúrámmal. Figyelj, az időzónaváltásból adódó betegség…

– Már elintéztem, hogy lemondasz róla. Majd a meló után bepótolod a kezelést. Hidd el, megéri! – bizonygatta Smitt. – Eredetileg Stophnak akarták adni a melót, de ő két napja szemen bökte az óriást. A KronoComnak jelenleg nem sok tapasztalt kronotrop áll a rendelkezésére ahhoz, hogy nélkülözni tudjon egy 1-es szintű időügynököt, úgyhogy önként jelentkeztem erre a kis gyöngyszemre. Magánfelkérésként érkezett egy, az Európán élő fejestől, így remélem, vágod, hogy tele van lével. Ez új perspektívát ad, nem igaz?

James felsóhajtott.

– Ezren járnak az Akadémiára, és mégsem tudják tartani a kronotropszinteket. Mi a fekete mélységet csinálunk?

– Tudod jól, hogy napjainkban a KronoCom nem engedheti meg magának, hogy elcsessze a mentéseket, és az Akadémián nyolcvanszázalékos a kihullási arány. A kronotropok halálozási aránya mekkora? Ha jó emlékszem, hetvenöt százalék, két éven belül. Talán ötszáz tag áll rendelkezésre, akiket a KronoCom 2-es és annál magasabb szintű munkákkal bíz meg. Emlékszel, mi történt, mikor az az idióta Jerrod berakta azt a friss újoncot egy küldetésbe? A kölyök meghalt, és az egész mentésnek lőttek. Egy csatahajónak elég, nyolcszáz egységnyi energia veszett oda mindörökre, mert a technikus kis híján átlagemberre bízta a melót.

– Legalább a forgatókönyv elejére ugratták, hogy meghagyják egy másik ugrás lehetőségét az idővonalon? – kérdezte James.

Smitt megrázta a fejét.

– Nem. A zöldfülűt pont a mentés kellős közepébe küldték. Túlságosan szétfoszlott és instabillá vált az egész idővonal, hogysem újabb ugrással próbálkozzanak. De ez az előírás. Általában csak egy esély van a mentésre. Ezért vagytok ti, 1-es szintű időügynökök csak százan, és ezért kaszáltok nagy pénzeket. – Valami sípolt, mire Smitt szeme elfátyolosodott egy pillanatra. Összevonta a szemöldökét. – Akarom mondani, kilencvenkilencen. Palia nem élte túl.

– Akkor már tényleg csak Shizzu és én tartunk majd osztálytalálkozót. – James az egykori osztálytársa emlékére emelte poharát. Mostanra ketten maradtak. Eltűnődött rajta, hogy vajon melyikük marad utoljára talpon.

Smitt elvigyorodott.

– Igazából csak te. Shizzu csatlakozott a vezetéshez, auditornak nevezték ki, míg te Grace-szel hemperegtél.

– Abból a görény Shizzuból auditor lett? – James a fogát csikorgatta. Shizzunál méltatlanabb embert el sem tudott képzelni arra, hogy felemelkedjen a ranglétrán, és a kronotropok felügyelőjévé váljon. – Ugye csak viccelsz? Mi a fenét tett az a szemétláda, amivel ezt kiérdemelte?

Smitt megvonta a vállát.

– Őszintén szólva, rengeteg embert meglepett.

– Azt a fekete mélységet! – James felhörpintette az italát, és az asztalra csapta a poharat. – Az egész ügynökség a pokolra fog jutni.

Smitt felállt, és újból meglapogatta barátja hátát.

– Menj aludni! A második váltással indulsz a Földre, a következő szállítmány kíséretében.

James elfintorodott.

– A Földre?

Smitt elmosolyodott.

– Néha be kell vállalnod ezt-azt a csapat kedvéért. Azt mondtad, környezetváltozásra van szükséged. Azt nem, hogy szép is legyen.

4
MING-DINASZTIA

Volt valami az északkelet-kínai Lojang városában, ami az Oberon C3 kolóniájára emlékeztette Levin Javier-Oberon auditort, ahol született. Talán a levegőben lebegő sűrű korom volt az oka, a hepehupás, szürke téglával kövezett utcák és falak, vagy csak a nap minden órájában, megállás nélkül zümmögő város zaja, esetleg a kézzelfogható mocsok. Ilyen a szegénység: nem számít, melyik bolygón van az ember, vagy milyen évet írunk, a mocsok az mocsok.

Az emberiség pontosan ugyanolyan pöcegödröt teremtett 1551-ben, a Ming-dinasztia fénykorában, mint a jelenben. Valamilyen oknál fogva ez a nyavalyás faj sosem tanulta meg, hogy ne merüljön el a szennyben. Valószínűleg ezért becsülték úgy a tudósok, hogy az emberi faj 3000-re ki fog halni. Nos, biztosan nem így lesz, ha Levinnek és a KronoComnak beleszólása lehet a dologba.

Levin egy kis koi tavacska mellé ért a valamivel kevésbé nyomorúságos kereskedőnegyedben, és megállt, hogy megszemlélje a tiszta vízben ficánkoló, kísértetiesen üveges szemű halakat. A fodrozódó víztükörben saját tükörképét figyelte. A kamuflázskarkötő nagyszerűen megváltoztatta a külsejét: tökéletesen elvegyült a városban sétálók ezrei között.

A tekintetét elfordította a vízről, és felnézett a halastavat három oldalról körülvevő kő- és faépületre, a hajlított zsindelyekig, melyek a tető középpontja felé íveltek fel. Mögötte a nap, félig takarásban, már lenyugodóban volt a nyugati horizonton. Nemsokára elérkezik az idő.

Levin akaraterejével szorosabbra húzta a karjait addig lazán átfogó tizennégy karkötőt – hatot viselt a balján s nyolcat a jobbján. Meg sem próbálta kamuflázskarkötőjével elfedni őket, a zsoldos katonák által rendszerint csuklóvédőként használt vaskarikaként hordta őket. A legtöbb ügynökhöz hasonlóan, ha tehette, ő is a lehető legkevesebb álcát használta, mikor megbízást teljesített. Feltételezve, hogy megfizetett forrásaitól kapott információi helyesnek bizonyulnak, nagyon hamar kapóra jönnek majd a karkötők. Felsétált a lépcsőn, és kivágta a Hong Jiu fogadóba vezető, kétszárnyú piros ajtót.

Mozgalmas este volt, csak úgy hemzsegtek a törzsvendégek a fogadóban, de nem volt nagyobb a jövés-menés az elmúlt két napban megfigyeltnél. Étkező kereskedőkkel, helybéliekkel és katonákkal volt tele. Bal oldali végében egy részeg ujgur csoport három asztalt is elfoglalt, külsejük alapján Levin karaváncsapatnak nézte őket. A velük szomszédos asztalnál egy mongolokból álló társaság foglalt helyet. Az őrök árgus szemekkel figyelték a fogadó azon részét, amely e két népcsoportnak adott helyet. Nem sok kell ahhoz, hogy konfliktus robbanjon ki köztük.

Jobb felől legalább három városi bandát vélt felfedezni. Kettőt közülük felismert: a Sárga Kígyókat és a Piszkos Sárkányokat. Összevonta a szemöldökét, mert egyikből sem nézte volna ki, hogy Cole emberei lennének. Aztán feltűnt neki a lépcsőn a második emeletre tartó vézna haramia, aki eltűnt az egyik szobában.

Hát persze. Cole most már fejesnek számított. Nem foglalkozott ezekkel a semmirekellőkkel. Levin átsétált a zsúfolt helyiségen, átcsusszanva a banditákkal, kereskedőkkel és örömlányokkal teli padok és székek között. Feltételezhetően nem lesz rá módja, hogy feltűnés nélkül teljesítse feladatát, de meg kell próbálnia. Két hetébe telt, mire nyomára akadt a hírhedt és rettegett Mélyen Fekvő Folyó Öklére, vagy hogy a pokolba hívatta magát itt Cole. Egy újabb hónapba telne, hogy ismét rábukkanjon, ha most kisiklik a kezei közül, s nem tudja nyakon csípni.

A lépcső alján álló kidobó felemelt öklével megállította Levint, és megrázta a fejét.

– Mi dolgod itt, disznó?

– A nagy testvérrel akarok beszélni odafent. Üzleti ügyben – válaszolta Levin, miközben kommunikációs karkötője han nyelvre fordította a szavait.

A kidobóember tetőtől talpig végigmérte, majd felhorkant.

– Az ilyen mocskoknak idelent van a helye, a többi disznó között. Takarodj innen, mielőtt úgy összeverlek, hogy az anyád is megérzi! – Majd mellkason taszította Levint.

Aki lazán kivédte az ütést a bal kezével, majd fájdalmasnak tűnő szögbe csavarta a kidobó hüvelykujját. A férfi megpróbált elhúzódni, de Levin exója satuként tartotta a markában, és addig csavarta az ujját, amíg a kidobó térde megroggyant.

– Egész biztosan el akarod állni az utamat, barátom? – Levin szorítása még acélosabbá vált. – Óriási a Jiang Hu. Az összes mestert ismered? – Még egyet csavart a férfi ujján.

A kidobó megremegett, és többször is fejet hajtott előtte.

– Nagyon… sajnálom Sifu, kérlek, bocsáss meg nekem.

Levin elengedte. Minél kevesebb hullámot ver, annál jobb, noha itt nem igazán aggódott emiatt. Elég nagy esély volt rá, hogy az idő folyama begyógyítja önmagát ebben a mocskos kis fogadóban. Mégis jobban teszi, ha nem kockáztat. A kölyök már kettejük helyett is elég hullámot vert azzal, hogy megszökött a jelenből. Szerencsétlen bolond tudhatta volna, mi vár rá. Soha senki nem menekülhetett az auditorok elől.

– Legközelebb győződj meg róla, hogy kivel beszélsz tiszteletlenül, mielőtt végleg móresre tanítalak – mondta.

A kidobóember sietve eloldalazott az útjából. Levin elindult a lépcsőn felfelé, amely egy folyosóra nyílt. Jobbra lenézve rálátott az étkezőre, míg baloldalt egy sor ajtó nyílt. A folyosó legvégén lévő felé vette az irányt, ahol a zajokból ítélve a tivornya éppen a tetőfokára hágott. Cole bizonyára könnyű menekülési útvonalakat akart, és az étkezőre nyíló ablakon át tisztán láthatta, hogy odalent ki lép be a fogadóba. Na nem mintha ez nagy segítség lenne ebben a pillanatban. Levin, álcájának hála, képes volt beolvadni a város több ezer hanja közé.

Levin eltolta a dupla ajtótáblákat, és belépett a privát vacsorára, ahol két tucat ápolatlan külsejű férfi ült két hosszú asztal mentén, a szoba bal és jobb oldalán. A helyiség túlfelén álló emelvényen, egy kisebb asztalnál két férfi és egy lány foglalt helyet. A bal oldali férfi külseje alapján a Sekély Folyó bandájának tagja lehetett, esetleg hadnagyi vagy alhadnagyi pozícióban. Az örömlány a középen elhelyezkedő férfi ölében hentergett.

– Ko Lit keresem – szólalt meg szertartásosan.

Minden szem rászegeződött. Levin visszafogta magát, és nem horkantott fel. Cole-nak természetesen istenként kell mutatkoznia az emberei körében. Az igazi Cole minden tekintetben hétköznapi jelenség volt, eltekintve gyerekkori betegség miatt himlőhelyes arcától, mely elcsúfította. Ám az álca, melyet viselt, valódi Adoniszt varázsolt belőle. Nem csoda, hogy hullámokat vert az időfolyamban. Hiú és ostoba húzás volt. Legalább arról gondoskodhatott volna, hogy a külseje megfeleljen a helybéliek külsejének, magasabb volt, jóképűbb, jobban táplált és erőteljesebb testfelépítésű náluk. Határozottan nem a legjobb módja annak, hogy az ember észrevétlen maradjon. Ha a fickó teljesen át akarta magát adni a fantáziavilágnak, akkor ennyi erővel apait-anyait is beleadhatott volna.

– Hogy merészelsz? – vicsorogta az asztal végén talpra kecmergő sovány haramia, és kidüllesztette a mellkasát. A társaságban ő lehetett a legalacsonyabb beosztású tag.

Levin Cole-on tartotta a szemét, mivel félig-meddig arra számított, hogy a szökevény bármelyik pillanatban megfutamodhat. Ehelyett Cole bólintott a vézna banditának.

A férfi odacsörtetett Levinhez, és a földre mutatott.

– Mesternek szólítsd Sifu Lit, te arcátlan kutya! – A haramia megpróbálta arcon csapni.

Levin arra sem vette a fáradságot, hogy bekapcsolja az exóját. Ha aktiválja, azzal lehet, hogy elárulja magát Cole előtt. Különben sem volt rá szüksége ez ellen a nyamvadt teremtés ellen. Levin előresiklott, megpördült, és a bandita lendületét felhasználva a szoba közepére hajította az ellenfelét, aki ott aztán elterült. A többi bandatag azonnal talpra szökkent, s előhúzták a bárdjaikat és szablyáikat.

– Sifu Ko Livel szeretnék beszélni, akit közismert nevén a Mélyen Fekvő Folyó Öklének hívnak – ismételte meg nyugodt és kimért hangon Levin. Cole következő lépésére várt.

A levegőben feszültséggel terhes csend ült, olyan, amely után elszabadul a pokol, és szanaszéjjel repül a tüzes kénkő. Levinnek teljesen megfelelt a várakozás. Cole következő lépése mutatja majd meg, mit forgat a szökevény a fejében. Ha menekülőre fogja, akkor tisztában van vele, hogy Levin auditor. Ha viszont ráküldi az embereit, akkor bizonytalan a helyzetét illetően. Ha…

– Kérlek, csatlakozz hozzám! – szólalt meg Cole, miközben felállt, és tapssal tisztelgett előtte. – Mindig megtiszteltetés számomra egy másik mester társasága. Kérlek, foglalj helyet!

Levin le sem vette a szemét a prédáról, ahogy besétált, és átsiklott a haramiák között, akik változatlanul kezük ügyében tartották a fegyvereiket. Pontosan Cole-lal szemközt állt meg, az asztal végén. Ezután egyszerre foglaltak helyet.

– Köszönöm a meghívást – mondta.

– Kihez van szerencsém? Kivel oszthatom meg az asztalt, mester? – kérdezte Cole.

– Semminek nem vagyok a mestere.

Cole elnevette magát.

– Milyen igazat szólsz. Hiszen ugyebár mindig tudásra szomjazó tanítványok maradunk. – Intett a nőnek, aki felemelte a teáskannát. – Szóval próbára akarod tenni a világ tanult tanulóit, nem igaz? Előtte viszont, kérlek, érezd otthon magad! Kérsz egy csésze teát? – A nő még azelőtt töltött neki, hogy válaszolhatott volna.

– Ahonnan én jöttem, ott nincs tea.

Cole felvonta az egyik szemöldökét, keze ledermedt. A két férfi hosszan egymás szemébe meredt, míg végül Levin előrehajolt, és fojtott hangon szoláris angol nyelvre váltott.

– Volt néhány igazán zseniális mozzanata a tervednek. Meghamisítottad az igénybevételi kérelmet, hogy napelemes töltőhöz juss. Megmérgezted a technikusodat. Megrongáltad az időugrásokat rögzítő feljegyzéseket, hogy ne tudjunk visszarángatni a jelenbe. Olyan korba és helyre menekültél, ahol karkötőid adta képességedet misztikus harcművészetnek tudod álcázni. Elég jól kitervelted ezt az egészet.

Cole arcából kifutott a vér. A banda érdeklődve figyelte az eseményeket. Kétségkívül azt hitték, hogy valamilyen mentális harc zajlik a két mester között. Meglehetősen babonás népség volt, a szökevény kronotrop nyilvánvalóan ezért választotta rejtekhelyéül ezt a helyet.

– Hülye lettem volna nem megpróbálni – mondta végül Cole, magához térve a kezdeti sokkból, s megpróbálta félvállról venni a dolgot.

Levin előtt abban a pillanatban vált egyértelművé, hogy Cole meghozta a döntését, és megpróbál majd elmenekülni. Előrehajolt.

– Áruld el nekem: múltfüggőségben szenvedsz? Ha igen, segíthetünk rajtad.

Cole hátravetette a fejét, és felkacagott.

– Nem, te bolond. Nem vagyok függő. Éppenséggel csak ki nem állhatom a jelent. Minden épeszű ember így tenne.

– Ezt sajnálattal hallom – mondta Levin. Tényleg így gondolta. Ha múltfüggőségről lenne szó, erre hivatkozva kegyelmet kérhetne neki. Ehelyett azonban most kénytelen lesz teljes szigorral végrehajtani az utasítást.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte Cole.

Levin a szájához emelte a kis teáscsészét, és belekortyolt. Kíváncsi volt az ízére, hiszen még sosem kóstolta. Keserű, de egyben zamatos volt; ízlett neki.

– Rajtad áll – válaszolta. – Megadhatod magad, és akkor békésen hazatérünk, valamint biztos lehetsz benne, hogy nem felejtem el megemlíteni a jelentésemben, hogy együttműködtél. Vagy próbára teszed a szerencséd, és szembeszállsz egy auditorral.

– Ha megvívunk egymással, nem okozunk nagy hullámokat az időfolyamban?

Levin vállat vont.

– Lehetséges, de ebben a korszakban és régióban erősen kétlem, hogy a kronofolyam ne gyógyulna be. A kérdés az, hogy túléled-e? Hajlandó vagy kockára tenni az életed?

Cole a földre köpött.

– Szemben azzal, hogy a jelenben haljak meg? Miféle kérdés ez? Ide figyelj, auditor, akármit is gondolsz, nem megyek vissza. A holttestemet fogod csak visszacipelni abba a pöcegödörbe.

– Gyakorlatilag – mondta Levin – nem kötelességem figyelembe venni, hogy milyen formában kerülsz vissza a jelenbe. – Még egyet kortyolt a teából. Kezdett hozzászokni ehhez a kesernyés italhoz. Talán egy keveset visszavihetne magával a jelenbe. – Áruld el nekem, Cole, miért nem rejtőztél el itt úgy, hogy kerülöd a feltűnést?! Miért kellett a karkötőket használnod, és mesterként nevet szerezned magadnak?

A 4-es szintű kronotrop megvonta a vállát.

– Egy pár hétig megpróbáltam. De aztán belefáradtam, hogy egy csóró senki vagyok. Nem bírtam tovább. Ezért alkalmaztam egy kis erőt. Majd egy kicsivel még többet.

Levin bólintott. Ismerős történet volt ez a szökevények körében, s pontosan ezért nem sikerült szinte sohasem a történelembe való menekülés. A kronotroppá válás hosszú és nehéz folyamat volt. Az Akadémia túlélői nemcsak státuszszimbólumként, hanem érdemük elismeréseként gyakorolták hatalmukat. Nehéz volt lemondani ekkora hatalomról, miután az ember olyan sokáig hozzá volt szokva.

– Na de hogy híres keleti mester légy? – nevetett Levin. – Ez azért egy kicsit túlzás.

Az utóbbi megjegyzésével kicsikart egy vigyort Cole-ból.

– Mit is mondhatnék? Ezen a vidéken gyorsan híre megy mindennek. Egy kis erőfitogtatással felhívtam magamra néhány mester figyelmét, párbajra hívtak, s mielőtt észbe kaptam, híresség lett belőlem. – Hátradőlt, és a feje mögé kulcsolta kezét. – Annyira jó vagyok, hogy lehetetlen elpalástolni.

Levin egy pillanatra a háta mögött ülő két tucat férfi motozására koncentrált, akiknek továbbra is a fegyvereiken nyugodott a kezük. Majd újból Cole-nak szentelte a figyelmét.

– Miért nem küldöd el az embereidet? Keresünk egy szép, nyílt területet, ahol senki nem lesz tanúja, hogy lezárjuk ezt az ügyet.

Cole felállt, és nagylelkűen a bandája felé intett.

– Mégis mi a francért tennék ilyet? Tanúk jelenlétében egész biztosan visszafogod magad. Ezzel nem lesz probléma, ugye? – Levin válla mögé nézett, és han nyelven elkiáltotta magát. – Testvéreim, tanítsátok meg ennek a kutyának, mi a tisztelet!

Levin épp időben állt fel, mikor az egyik idióta egy bárddal rátámadt hátulról. Exóval erősített mozdulatai és a pajzsa megóvták a veszélytől, de Cole-nak igaza volt. Levinnek kötelességeihez tartozott a minél kevesebb emberfeletti erő kimutatása. Emellett a halálos áldozatok számának a minimalizálása is fontos volt. De ez nem jelentette azt, hogy finomkodnia kellene.

A bárd éle a védőpajzsának csapódott, szikrázó, narancssárga csillagokat szórva a levegőbe. Egy pillanattal később Levin hónaljon ragadta támadóját, és vadul nekivágta két másik haramiának. Megindult felé a tömeg, bunkósbotokat és pengéket lengetve. Természetes harci képességei mellett az exójának is jó hasznát vette, hogy vagdalkozva áthaladjon köztük; a banditák nem érték el, Levin az ütéseik elől elhajolva egyszerre három-négy tagot is lekaszált.

Cole, maximálisra kapcsolva az exóját, beszállt a bunyóba, és Levinre vetette magát. A 4-es szintű kronotropnak csak négy kinetikus kábeltekercse volt aktív. Levin nem hitte, hogy Cole képes lenne ennél többet létrehozni. Levin Cole szintjéhez igazította a harci mozdulatait, hogy fenntartsa a valódi közelharc látszatát. Ő is szabadjára engedett négy kábelt, hogy megállítsa velük Cole-éit, és exóval megerősített ökölcsapásokkal folytatta a küzdelmet.

Cole erejét megfeszítve próbált szabadulni, miközben további bandatagok szálltak be a dulakodásba, tovább növelve a helyiségben uralkodó káoszt. Az exóját ért ütések következtében kis szikrák csillantak a levegőben. Levin leszidta magát, amiért ennyire felhívja magára a figyelmet. Továbbra is két kézzel harcolt, jó nagyokat rúgva a közelében lévő haramiákba, és megállás nélkül mérve Cole védőpajzsára az ütéseket.

Az emberek száma nyomasztóvá vált, és a bandatagok rohama annyira elvonta Levin figyelmét, hogy Cole kiszabadulhatott. A szökevény kronotrop kiugrott az étteremre nyíló ablakon, és a lenti hosszú asztalok egyikén ért földet. Az asztal ripityára törött, a vendégek pedig szétspicceltek.

Levin a fogát csikorgatta. Na, ennyit a diszkrécióról. Cole példáját követve ő is kiugrott az ablakon, mialatt a másik kifutott az épületből. Levin az összetört asztal maradványain ért földet, és a szökevény után iramodott. Remélte, hogy az átkozott fickónak legalább annyi sütnivalója lesz, hogy nem működteti teljes erőből az exóját.

Épp időben rohant ki ahhoz, hogy lássa, amint Cole felugrik egy tetőre, és eliszkol. Na, erről ennyit. Minél előbb kijuttatja Cole-t ebből a korból, annál jobb lesz mindenkinek, a következményre való tekintet nélkül. Fellőve magát a tetőre követte a férfit. A közelben álló emberek levegő után kapkodtak. A nagyobb teljesítményű karkötőit felhasználva próbálta utolérni Cole-t.

A háztetőkön folytatott kergetőzés közel egy percig tartott, miközben végigvágtáztak a város határai mentén. Ahelyett, hogy kerülték volna a feltűnést, pont az ellenkezőjét csinálták, de a kelepce már készen állt. Így vagy úgy, de Levin el fogja kapni Cole-t.

Lépésről lépésre egyre közelebb került hozzá, amíg mindössze fél épület választotta el őket egymástól. Karnyújtásnyira volt Cole kábeleitől, mikor lesújtott. Levin két saját kábelt lőtt ki Cole irányába, az egyik blokkolta Cole elrugaszkodáshoz használt kábelét, a másik pedig a derekánál fogva elkapta a fiatalabb férfit. Cole a saját lendületének köszönhetően elbotlott, miközben Levin maga felé húzta. A szökevény kronotrop levágta a derekára fonódott kábelt, de rögtön hat másik tekeredett a teste köré, míg végül mozdulni sem bírt. Rángatózott, küzdött a láthatatlan kábelek ellen, mialatt Levin a levegőbe emelve közelebb úsztatta magához. Utolsó óvintézkedés gyanánt végigcsúsztatott két kisebb kábelt Cole karján, és elmetszette a szökevény mind a nyolc karkötőjét.

– Itt a vége. Hazamegyünk – mondta.

– Ölj meg, auditor! – könyörgött Cole. – Nem mehetek vissza.

– Bíróság elé kell állnod az ötödik időtörvény megsértése miatt.

– Kérlek! – Cole arcáról patakokban ömlött a könny. – Nem vihetsz vissza! A nagybátyám auditor. Nem hozhatok rá ekkora szégyent.

Levin levetette álarcát, és szobormerev arccal nézett a foglyára. Nem foglalkozott a Cole arcára kiült döbbenettel.

– Csak úgy hozhatnék magamra nagyobb szégyent, ha nem vinnélek vissza. Gyere, anyád biztosan el akar tőled búcsúzni! – Egy másodperccel később narancssárga fény villant, és a pillanatokkal korábban még Lojang háztetőin táncoló két alak köddé vált.

Az évek során városról városra terjedt a mendemonda a két titokzatos mesterről, tanúk esküdtek meg rá, hogy látták a két férfit a levegőben repkedni. A szóbeszédből történetek lettek, a történetekből tények, a tények pedig hagyománnyá alakultak. A mesék végül kikerekedtek, a cselekmények egyre fantasztikusabbá lettek, amíg a régió harcművészeti legendakincsének részévé nem váltak – melyek a mai napig megtalálhatók a KronoCom adatbázisaiban.

A pályafutása során ennél rondább folt még nem esett Levin Javier-Oberon becsületén. Egészen addig a napig, mikor is besétált az irodájába James Griffin-Mars.

5
1944

Egy héttel később, miután hozzácsatolta kolliját a Himalia állomásról a Földre közlekedő – a Marsot útba ejtő – Jóérzés szállítóhajóhoz, James csak a barna körvonalát tudta kivenni az emberi faj szülőbolygójának. Előbb-utóbb mindegyik kronotrop megfordult a Földön, egy-egy megbízatás erejéig. A jómódú emberek többsége – Jameshez hasonlóan – olyan messzire elkerülte a bolygót, amennyire csak tudta. Szerencsére James legtöbbször a múltban kalandozva tartózkodott a planétán, mikor még a Föld szebb napokat élt, és nem egy mérgező szeméthalom volt.

Többé egy kormány vagy vállalat sem támasztott igényt a Föld feletti uralomra. Minek? Kevés kiaknázható erőforrása maradt, és a légkör egyes részei olyan toxikusak voltak, hogy az ember akár az Uránuszon is lehetett volna. Így a mintegy száz megmaradt nagyváros saját államokat hozott létre a kihalt pusztaságban vagy mélyen a föld alatt, ahol a pár ezer fős, szétszóródott lakossága élt. Több mint száz éve nem tartottak népszámlálást a Földön, de a KronoCom becslései szerint mostanra százmilliónál kevesebben élhettek az emberiség szülőbolygóján.

Mivel nem létezett központi apparátus, a hatalom valamely látszatát fenntartó egyetlen globális szervezet a KronoCom volt, mely rendőri erőként lépett fel, ha a helyzet úgy kívánta. Az összes KronoCom-létesítmény közül a Föld Központ volt a legnagyobb az észak-amerikai kontinensen, Chicagóban lévő bázissal, mert a Naprendszerben még mindig a Föld volt az időmentések leggazdagabb lelőhelye. Ha nem így lett volna, az ügynökség java része már évekkel ezelőtt átköltözött volna a sárgolyóról az Európára vagy a Callistóra.

Smitt Jameshez lépett, megállt mellette, és a közeledő, lassan növekvő bolygót figyelte.

– Azt mondják, régen olyan kék volt a víz, hogy a világűrből is látni lehetett.

James a barnán kavargó óceánokra nézett, és felhördült.

– Nem hiszem el. Sok hülyeséget beszélnek az emberek. Utoljára a huszonharmadik század derekán láttam a Föld egyik óceánját, egy Tokió nevű helyen, két nappal azelőtt, hogy az egész város elsüllyedt. A víz színe már akkor is a fekália halványabb árnyalatára emlékeztetett. Emlékszem rá, hogy egy bohóc kijelentette, az emberiség 2350-ig megveti a lábát a szomszédos naprendszerben. Képzeld csak el milyen csalódott lenne, ha azt látná, amit mi.

Smitt tekintete elhomályosult, majd Jamesre nézett.

– Az ütemtervhez képest késésben vagyunk. Pozícióba kell állítsalak, vagy cseszhetjük. Már utasítottam a kapitányt, hogy először Európa felé tegyünk kitérőt, ott lepottyantunk a Jóérzés fedélzetéről. A kollidat külön eresztjük le, és hagyjuk, hogy fenntartsa neked a keringési pályát. Távirányítani foglak, amíg a Föld Központon lévő Techművekhez nem érek. Egyébként könnyű kis meló lesz: lezúzod a cuccot, felkapod, és már jössz is.

– Szerinted könnyű kis meló lesz beszambázni egy égő kastélyba, mialatt bombák potyognak rá? Mennyi időm lesz darabokra szedni a szobát? Harminc percem? Elég béna technikus vagy, ha szerinted ez könnyű melónak ígérkezik.

Smitt elvigyorodott.

– Hiszek benned. Ne feledd, hogy gazdag kuncsaftról van szó! Téged, a KronoComot és nem utolsósorban engem is ő támogat anyagilag. Az ilyen fickók nélkül felkopna az állunk.

– Mégis mihez akar kezdeni a Borostyánszobával? – kérdezte James. – Az emberiség az erőforrásínség határán egyensúlyoz, ez a pénzes alak az Európáról meg azért fizet egy 1-es szintű kronotropnak, hogy az életét kockáztatva visszamenjen az időben egy hülye műalkotásért? Ez azért az összes élvhajhász és pazarló kiadás közül is…

– Nem a mi dolgunk a miérteket firtatni – válaszolta Smitt. – Az ipse azt állítja, hogy a Borostyánszobát építő király leszármazottja. Ismét a család birtokában akarja tudni. – Elhallgatott, és a jobb oldali hátsó elválasztófalhoz rögzített kollira nézett. – Mellesleg szerintem meg kellene változtatnunk Kolli nevét Papverőre.

– Menj a fenébe! Nekem tetszik a Kolli.

Smitt a szemét forgatta.

– Egy kollit Kollinak nevezni ostobaság. Ez kábé olyan, mintha engem Embernek hívnál.

James tetőtől talpig végigmérte Smittet, és felhorkant.

– Aligha. – A szája ritkán látott mosolyra húzódott.

Smitt bemutatott neki.

– Rendben, barátom, rúgd szét a nácik seggét, de próbáld meg nem megölni azt, akinek egyébként nem kellene meghalnia.

A Jóérzés megrázkódott, amint belépett a Föld légkörébe. A hajóablakok vörösen izzottak a behatolás során keletkezett hőtől. A durva rezgések következtében James fogai összekoccantak. Kétszáz évvel ezelőtt az utasok meg sem érezték, amikor egy hajó átsiklott a Föld légkörébe. Ez is jelezte, hogy sajnálatos módon mennyi minden elveszett a műszaki tudományokból az évszázadok során. Az ablakok körüli vörös izzás megszűnt, s a helyébe valami sötétbarna, gélszerű anyag keményedett az ablaküvegre. Ez már a Föld.

Kopogó hangok hallatszottak, ahogy az eső, a jégeső vagy ki tudja, micsoda verte a hajótestet. A barna trutyit újabb adag barna trutyi mosta el, amint a szállítóhajó nagyokat döccenve keresztülszelte a felhőket. A hajótest újból megremegett, ami aggasztani kezdte Jamest. A hajó nyilván jobb napokat is látott már. Eltűnődött rajta, vajon sikerül-e egy darabban megérkezniük a leszállópályára. Ha a hajó felrobbanna a levegőben, ő talán túlélné a zuhanást, de Smittnek és a pilótáknak tutira befellegzene.

– A Balti-tenger felől, északról közeledünk – hangzott a pilóta hangja a kommunikációs csatornán. – Négy percen belül elérjük az északi hosszúság ötvennegyedik és a keleti szélesség huszadik fokát.

Smitt tekintete megmerevedett.

– Még mindig késésben vagyunk. Nincs idő a leszállásra. Készülj fel a ledobásra!

James felsóhajtott. Micsoda meglepetés. Mindig a lehető legnehezebb feladat elé állítják.

– Essünk túl rajta. – A lenyíló ajtóhoz ment. Középen kitárult a fedélzeti nyílás. A szél rikoltva süvített be a raktérbe. – Add ide a koordinátákat és az ütemezést!

Smittnek meg kellett kapaszkodnia a hajó falára rögzített fogóban, míg visszaszámolt az ugrásig, miközben folyamatosan mozgásban voltak. Jamest atmoszféraszabályozója megvédte a széltől. Várakozóan nézett Smittre.

– Még mindig kétezer méteren vagyunk. Túl magasan ahhoz, hogy kiugorjak.

– A leejtést hatszázharmincra időzítem. Az ugrás négyszázról indul. Fájni fog, és a küldetés során valószínűleg hetvenszázalékos energiaszinten leszel, de ennél többet nem tehetünk érted – mondta Smitt. Tizenhat másodperccel később felemelte a kezét, és egyesével visszaszámolt az ujjain. Mikor az utolsó ujját is az öklébe zárta, James kiugrott a szállítóhajóból.

A szabadesés rövid volt. Egyik pillanatban a szürke hamuval és korommal fedett, barna romhalmaz irányába zuhant – ami egykor Európa volt. A következőben sárga fényörvény villant, majd mindent ellepett a sötétség. Aztán ismét azon kapta magát, hogy szabadesésben száguld a Föld felé. Könny szökött a szemébe, és összerándult a gyomra. A torkába ömlő epe túlságosan is ismerős volt. Minden akaraterejével arra koncentrált, hogy leküzdje a testét elárasztó, az időeltolódásból adódó hányingert. Elvégre csak – rápillantott a MI-karkötőjére – kétszázötven kilométeres sebességgel zuhant. Nem ez volt a hasfájás ideje.

Pislogott egyet, és az ereszkedésre összpontosított. Egy pillanatra azt hitte, hogy nem sikerült az ugrás. Alatta még mindig egy törmelékekkel és romokkal tarkított táj terült el. Majd észrevette a tüzeket, melyek egy háború sújtotta városban lángoltak, és amelyet korábban nem látott. Felnézett az égre, és kiszúrt egy V alakzatban szálló, elavult repülőgéprajt. A talajt felszántó robbanássorozat ismét a földre irányította a figyelmét. Egy háborús övezet kellős közepén fog földet érni.

Néhány másodperccel később akkora erővel csapódott a földbe, mint a körülötte ledobott kezdetleges bombák. Az exója felfénylett, és a kinetikus becsapódás erejét a testétől messzire irányította. A földben három méter mély horpadás keletkezett, és negyven méterre kiható terminációs lökéshullám támadt, amely por- és törmelékfelhőt lökött magasra a levegőbe.

James térdre esett, és beletelt pár másodpercbe, mire visszanyerte tájékozódóképességét. Az MI-karkötőn előhívta az életfunkcióit mérő adatokat. Semmije nem törött el, és belső vérzése sem volt. Életjelei és az egészsége még mindig optimális szinten volt, az exo pedig hatvanhét százalékon. A zuhanás jó sokat elvett belőle. A kétharmadon lévő exotöltöttségi szint azonban gyakorlatilag így is istent csinált belőle, ha arra támadt volna kedve, akár a fél kontinenst is meghódíthatta volna.

1944-es tiszti kamuflázs: a Harmadik Birodalom századosa – gondolta, s előhívta az összes előre megszerkesztett taktikai adatot, melyeket Smitt tegnap telepített. Az egyenruha minden részletét gondosan meg kellett határozniuk, hogy a kamuflázskarkötő az eredetivel tökéletesen egyezőre rajzolja meg.

James külseje átváltozott, ahogy az álca rétegenként felkerült rá. Minden egyes vonal és árnyalat külön-külön lett megfestve, megváltoztatva arcvonásait, és fekete náci egyenruhával fedve el szűk védőöltözetét. Jamesből a Harmadik Birodalom közepes beosztású, pocakos tisztségviselője lett.

Kimászott a kráterből, és végigsétált Königsberg belvárosának kihalt utcáján, vagyis azon, ami maradt belőle. Nem látott egy teremtett lelket sem. Szemrevételezte a környéket: mindenfelé kráterek szaggatta macskaköves utcák és felgyújtott házak. Sok épületnek mindössze két vagy három külső fala maradt. Törmelékkupacok borították a városnegyedet. Hallotta a felette elsuhanó repülőgépek halk dübörgését, amit bombák gyors egymásutánban történő detonációja szakított meg, megrengetve a földet. Az egyik robbanás hamarosan el fogja találni a kastélyt.

– Smitt, ott vagy? – kérdezte gondolatban.

– Kicsit elmosódott a vétel, James. Gyenge a távolsági összeköttetés, bizonyára az interferencia miatt. Ezt az átkozott vidéket ionok borítják. Nagy valószínűséggel a Mesterséges Intelligencia háború jóvoltából: pont annak a helynek a középpontjában sütkérezünk, ahol az egész lezajlott. Figyelj, épphogy csak sikerült bejuttatnom téged, és még így is messzi vagyunk a célponttól. Indulj el! Nincs sok időd. Ne feledd, hogy mélyen vagy az időben, ezért nagyon óvatosnak kell lenned!

Smittnek igaza volt. Az idővonalak jó része saját magától begyógyult a hullámok fölött, de ha az ember az időfolyam bizonyos érzékeny korszakait babrálta meg, annak katasztrofális következményei lehettek, amely fölött a fő kronofolyam nem tudott begyógyulni. A KronoCom ezért írta elő olyan szigorúan, hogy milyen mentési szintre ugorhattak az egyes kronotropok. A második világháború egyike volt a történelem ezen érzékeny pontjainak, ahová kizárólag 1-es szintű kronotropok kaphattak felhatalmazást küldetések teljesítésére, mert itt még a legapróbb hullámverés is komoly következményekkel járhatott.

James fürgén kocogott, ügyelve arra, hogy ne fusson gyorsabban az emberileg lehetséges sebességnél, melyet jócskán meg tudott haladni az exójával. A főútról letérve, szűk sikátorokban, a falakhoz lapulva ment tovább, mikor robbanások rázták meg a földet. Áthaladt egy lebombázott épület vázán, átmászott egy törmelékhalmon, és átugrott a parkba vezető kerítésen. A parkban álló fák lombkoronája lángokban állt.

Körbekémlelt, és meglátott egy fiút a játszótér homokjába bújva, aki egyenesen őrá bámult. A gyerek vagy nagyon meg volt rémülve, vagy sokkot kapott. James felnézett az égboltra. Jelen helyzetben a homoknál jobb rejtekhely nem létezett. Segíteni akart a fiún, de az efféle önzetlen cselekedet tilos volt. Egyébként is, mit tehetne érte? A jelenben a fiú már több száz éve halott volt. Feltehetően ezt a hetet sem éli túl. Végtére is az oroszok és az angolok a fekete mélységbe lőtték ezt az átkozott várost, mielőtt véget ért a második háború. Ennek ellenére James mégsem állhatta meg, hogy visszabámuljon a fiúra.

Erőt vett magán, hogy elforduljon és továbbmenjen. Pont átugrotta a park kerítését, mikor egy robbanás a földre döntötte. Négykézlábra állt, s bebotorkált egy sikátorba, mialatt tégladarabok és homok hullott a fejére. James visszanézett a parkra. A játszótér helyén egy kráter tátongott. Ökölbe szorította a kezét.

– Letértél az útvonalról – mondta Smitt. – Mi folyik ott?

– Egy csomó szar potyog a fejemre – válaszolta James.

– És te attól félsz, hogy az egyik középkori nyíl majd áthatol az exódon? Ugyan már, szedd a lábad!

– Aligha nyilak – felelte James, mikor egy újabb hatalmas robbanás akkorát lökött rajta, hogy elvesztette az egyensúlyát. Ha fel voltak fegyverkezve, ha nem, ezek a primitív emberek igenis értettek a hadviseléshez. Az exója még teljes energiaszinten sem igen tudta volna hatástalanítani a bombák által okozott közvetlen pusztítást. Nem meglepő, hogy az emberiség ennyire jól elsajátította az öldöklés művészetét, mire kikerült a világűrbe. Jó nagy gyakorlatot szerzett a Földön. Talán kicsit korai volt itt istennek éreznie magát.

Jóval több időt vett igénybe a kastélyig hátralévő három kilométer megtétele, mint ahogy számított rá. Mire a vár területének szélére ért, az udvart már eltalálta egy bomba. Még egyszer ellenőrizte álcája tökéletességét, majd úgy tett, mintha megszorítaná sisakja pántját, aztán átrohant a nyílt terepen, átugrálva a kifordult föld- és kődarabokon, mintha akadályversenyen lenne. Az oldalsó bejáratnál három halálra rémült őrbe botlott.

– Remélem, hibátlanul működik a fordító – gondolta James, Smittnek címezve, a kommunikációs karkötőn keresztül.

– Nem mintha képesek lennének akárcsak egy karcolást is ejteni rajtad ezek a főemlősök.

– Azért vagyok itt, hogy a Borostyánszoba falborításának átszállítását felügyeljem – közölte hibátlan, huszadik századi német nyelven.

Az egyik őr furcsán nézett rá.

– A város atomjaira hullik körülöttünk, és téged az a hülye orosz relikvia foglalkoztat?

James bosszúságot színlelt.

– A Führer parancsa. Azonnal vigyen oda.

– A Führer bekaphatja – morogta hátul az egyik őr. – Ő volt az, aki a nyakunkra hozta ezt az egészet.

A bajtársa rémülettől tágra nyílt szemmel nézett James SS-egyenruhájára.

– Sajnálom, uram. Nem gondolja komolyan. Napok óta nem aludtunk. A város állandó bombázás alatt áll.

– Minden egyes szót komolyan gondoltam – kiabálta a másik őr, majd csuklani kezdett. Előhúzott egy laposüveget, és megkínálta vele Jamest. – Akkor hát a rohadt Führer egészségére, karót nyelt barátom.

James nem volt benne biztos, hogy lelője-e a fickót, vagy sem. Ha valódi SS-tiszt lenne, lehet, az lenne a helyes döntés. Azonban nem tudta biztosan, hogy az őrnek túl kell-e élnie a háborút, vagy sem. Míg ugyan a legtöbb idővonal önmagától begyógyul, jobban teszi, ha nem kockáztat. A második legjobb megoldás mellett döntött.

Fél kézzel kiverte a laposüveget az őr kezéből. A másikkal csak egy hajszálnyira bekapcsolta az exót, majd állon vágta a katonát. Pont elég erőt használt ahhoz, hogy a férfi eszméletét veszítse, anélkül, hogy eltörné az állkapcsát. A katona térde megrogyott, s összecsuklott a földön.

James a másik két őrre nézett.

– Van még valakinek mondanivalója a Führerről? – Mindketten megrázták a fejüket, és vigyázzba álltak. – Remek – mondta James. – Hol a Borostyánszoba? Vigyenek oda, mielőtt leég körülöttünk ez a hely! – A szavait újabb robbanás tette hangsúlyosabbá.

– James, igyekezz! Nincs róla adatunk, mikor ég le a kastély, de azt tudjuk, hogy mind a szövetséges hatalmak, mind pedig a szovjetek úgy öt körül hagyták abba a támadást, ami pontosan húsz perc múlva lesz. Siess!

Az egyik őr a folyosó vége felé intett.

– A Borostyánszoba az északi szárny első emeletén, az északnyugati szegletben található. Odakísérem.

A másik őr tétovázott.

– Láthatnám a papírjait, uram? – kérdezte.

Újabb robbanás rázta meg a kastélyt, ezúttal közelebbről. A távolban több tucat ablak tört ripityára, nagy csörömpölés közepette.

James átfurakodott a papírokat követelő férfi mellett.

– Vezessen oda!

Három lépéssel járt az őr előtt, mikor meghallotta az MP40-es kattanását.

– Állj! – vakkantotta az őr. James tudta, hogy ebből a szorult helyzetből ugyan nem beszéli ki magát. Lassan megfordult, és farkasszemet nézett a férfival, figyelmen kívül hagyva a mellkasára irányuló fegyvert. – Kérem a papírjait, uram – ismételte az őr, keményebb éllel a hangjában, miközben a fegyverével célba vette James mellkasát. A James balján lévő őr visszahátrált egy lépést, szemlátomást elbizonytalanodott.

– A papírjaimat akarja látni – gondolta James.

– Hát azok nincsenek. Próbáld nem megölni őket!

Az exo életre kelt, kemény kinetikus pajzsot vonva James teste köré. Az őröknek úgy tűnhetett, hogy a teste hirtelen felfénylett, és áttetsző sárga, zömök alakot öltött. Előrevetette magát, mielőtt az őr meghúzhatta volna a ravaszt, s a fegyver csöve mellett elcsusszanva megragadta a férfi csuklóját. Addig szorította, amíg meg nem repedt a csont. Aztán lendületből balra fordult, és rongybabaként elhajította a sikítozó nácit, egyenesen a döbbenettől megkövült harmadik őrre. A becsapódás ereje a falhoz vágta mindkettőjüket. James odalépett hozzájuk, és ellenőrizte, hogy életben vannak-e. A törött csuklójú őr eszméletlenül hevert, a másik halkan nyöszörgött. A halántékára irányuló, nagy erejű ütés rögtön elhallgattatta.

James épp időben nézett fel, hogy lássa, amint a kastély keleti szárnya nagy füstfelhő kíséretében felrobban. Az ablak szétrobbant, és a szilánkok az arcába repültek. A lökéshullám ledöntötte a lábáról. Gyorsan összeszedte magát, és nekilódult, végigrohant a folyosókon, az ott kuporgó katonák és civilek rémült csoportjai mellett. Nem foglalkozott velük. Csak pár percen múlik, hogy a kastély porig égjen.

Berontott a Borostyánszobába, halálra rémítve a három egyszerű öltözetű munkást, akik az arany- és borostyánlapokat bontották le a falakról. A szobát porréteg borította, de James a piszok alatt is meglátta a szépséget. A munkások még a faldíszítés felét sem szedték le. A helyiség közepén két hatalmas, borostyánlapokkal teli láda hevert.

A három férfi összehúzta magát, ahogy rájuk nézett, miközben James az ajtóra bökött, és elvakkantotta magát.

– Ti hárman! Kifelé! Rögvest!

A három civil nyilván nem állt neki egy SS-tiszttel vitatkozni, rögtön kirohantak a szobából. James bezárta mögöttük az ajtót, és több tekercset is aktivált. Kinetikusan, egyesével letépte a falat borító, díszes lapokat, és csinos kis kötegbe rendezte őket a levegőben. Mikor már hat lap lebegett egymás mellett, halomba rakta őket, és bekapcsolta a konténert. Addig tágította a gyűrűt, amíg elég nagy nem lett ahhoz, hogy mind a hat lap átcsusszanjon rajta.

Az energiaszintje megcsappant. A konténerek iszonyatos mennyiségű energiát emésztettek fel, és már akkor lecsökkent az ereje, mikor érkezésekor az exo elnyelte a becsapódás erejét. A távolban újabb robbanások rázták meg a kastélyt, a mennyezetről por és törmelékdarabkák záporoztak rá. Az ajtó túloldalán rémült katonák rohantak végig a folyosón, egy szót kiabálva: „Tűz!” A königsbergi kastély felnyögött, és James atmoszféraszabályozója rövid, éles hanggal jelezte a megnövekedett hő következtében keletkező környezeti ártalmakat.

Tovább dolgozott, egyszerre vagy tucat borostyánlapot vágott és szaggatott le a falakról, tetszetős halomban emelte őket a levegőbe, majd az összeset a konténerbe pakolta. Olyan gyorsan haladt, amennyire csak tudott, de a faldíszítés lebontása lassú munka volt: több lap is roppant kényesnek bizonyult. Ugyan James sem sebész, sem mesterember nem volt, óriási tapasztalattal rendelkezett a Titán-generátorokat illetően, amelyek összehasonlíthatatlanul törékenyebbek voltak ezeknél az agyonajnározott csecsebecséknél.

Majdnem elkészült, mikor kivágódott az ajtó, és egy rémült náci rontott a terembe. A tejfölösszájú katona tátott szájjal bámulta a feje felett lebegő borostyántáblákat. A tekintete ezután a különös jelenet középpontjában álló alakra vándorolt. Exójának köszönhetően a levegő sárgán csillogott James bőre felett. Megindult a fiú felé, miközben továbbra is a lapok lebegtetésére fordította az energiáját.

A fiatal nácinak elcsuklott a hangja, miközben felemelte a puskáját.

– Ez az ördög műve.

James lendületből odavágott a kinetikus energiával, és kiütötte a katona kezéből a fegyvert. Mikor a fiúhoz ért, gallérjánál fogva megragadta, és az exóval megnövelt erejével áthajította a szoba túloldalára. A fiú fura szögben csapódott a falnak, majd a földre zuhant. Az egyik lábából kiállt egy csont. Üvöltve próbált arrébb mászni.

– A francba, James, siess már! – recsegte Smitt sürgetően a fülébe.

James elfordult a fiútól, és befejezte a munkát. Az utolsó lapot is berakta a tárolóba, mikor észrevette a szomszédos szobába vezető ajtó alól feltörő lángnyelveket. Hátranézett a távoli sarokban kuporgó fiúra, és rettenetet látott a tekintetében. Vagy a tűz, vagy James volt rá ilyen hatással. James karkötője segítségével lezárta a konténert, és sarkon fordult.

– Istenem, ments meg engem! – kiáltotta a fiatal katona újra és újra. – Én jó ember vagyok. Nem akarok meghalni.

James egy kinetikus kalapács segítségével lukat ütött a falba.

– Kérem, segítsen! – sikította a fiú. – Maga bizonyára egy angyal, akit Isten küldött. Keresztény vagyok! Mentsen meg! Szabadítson meg!

James ismét megtorpant. A tűz azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban felemészti a szobát. A fiú egészen biztosan nem jut ki innen élve, ha ő nem tesz valamit. De ha így áll a helyzet, a kölyök ennyi erővel halott is lehetne. Megfordult, és megközelítette a halálra rémült nácit.

– Lejárt az időd ebben a világban. Békélj meg az életeddel! Így könnyebben viseled majd az utolsó pillanataidat a Földön.

A fiú talán tizenhat éves sem lehetett. Az arca könnyektől fénylett. A keze kinyúlt, és megragadta James bokáját.

– Kegyelem! A Führert követem. Jó ember vagyok. Jó ember vagyok!

James a rémült fiúra bámult, és visszaemlékezett a saját gyerekkorára, amikor állandó félelemben élt. Szomorúan megcsóválta a fejét.

– Nem vagy az, de ettől függetlenül sajnálom.

Megadta neki a végső kegyelmet, teljes erőből lesújtott a fiú koponyára, s az öklével összezúzta. Majd sarkon fordult, és otthagyta a Borostyánszobát, mialatt a königsbergi kastély porig égett. Néhány perccel később James egy fényes, sárga villanás kíséretében elillant 1944. április 10-ből.

6
ÁLMOK

James felemelte fejét a whiskyspohárból, és körbepillantott a Föld Központon található Sosem Késő bárban. A Sosem Késő kétszer akkora volt, mint a Megbillent Űrpálya, viszont csak harmadannyian látogatták, és mindenki – egész biztosan kronotropok – egymagában iszogatott. Itt viszont legalább jobb volt a szebbik nem aránya. James összesen húsz nőt számolt össze, úgyhogy az elmúlt hat hónapban ebben a csehóban látta a legtöbb potenciált.

És olcsóbb volt a whisky, na, nem mintha az ár valaha is számított volna neki. A mosogatólé-ízű ital ugyanolyan rossz volt a Földön, mint az űrben, de tényleg igaz volt, hogy a jelenben mindennek pocsék az íze a múltbéli cuccokhoz képest. James felhörpintette az italát, és töltött magának még egyet.

Sosem gondolta volna, hogy sajnálni fog egy nácit, még ha egy kölyökről volt is szó. Némi zsidó vér csörgedezett az ereiben, noha ez manapság sokkal kevesebbet jelentett, mint ötszáz évvel ezelőtt. Mostanság mindenkiben volt egy kicsi mindenki más véréből.

A Brukhim Ha’baim nevű Mars-kolónián született, a Hellas Planitia-medencében, amely a régi Izrael egyetlen gyarmata volt a Naprendszerben, tehát több zsidó vér volt benne, mint az emberek többségében. A fiatal náci viszont csak egy ostoba kölyök volt. James az ő emlékére emelte a poharát, és lehúzta a tartalmát. Itt legalább nem bádogpohárban szolgálták fel az italokat.

Az anyjára és kishúgára, Sashára gondolt. Anyja a Marsra dobott pestisbomba következtében vesztette életét – James előhúzta az adatbázisból a dátumot – 2490-ben. Nem emlékezett rá, hogy Sashát mikor veszítette el. A Mnémoszüné állomáson tartózkodtak, fenn a Mars keringési pályáján lévő menekülttáborban. Alig tizenöt évesen mindkettőjüket ő tartotta életben, majd’ egy éven át. Könnyek szöktek a szemébe, és szeme fehérje ugyanolyan árnyalatot vett fel, mint alkoholtól kipirult arca. Minden egyes éjszaka a közelében igyekezett tartani a kislányt. Az összes ételmaradékot odaadta neki, felvette a harcot a felnőttekkel, mikor el akarták lopni szegényes holmijukat, vagy kezet emeltek rájuk. Aztán egy nap felébredt, és Sashának nyoma sem volt. Soha többet nem látta. Kilenc- vagy tízéves lehetett. Gyűlölte magát, amiért nem emlékezett rá pontosan.

Miután eltűnt, James teljesen elvesztette az eszét. Megölte azt a két férfit, akik folyton zaklatták őket, egy másikat pedig eszméletlenre vert, amiért szüntelenül Sashát bámulta. Emiatt a menekültek börtönébe került, ám felkeltette egy KronoCom-toborzó érdeklődését. A férfi megmentette Jamest a munkatáborban rá váró rabszolgasorstól, és beíratta az Akadémiára. A halálával Sasha az életet ajándékozta Jamesnek.

Smitt két órával később csatlakozott hozzá a bárban. Ekkorra James megszokott sztoikus viselkedésének már lőttek, és harciasan ordibált a csapossal, s mindenki mással a környezetében. A többi vendég nem foglalkozott vele. Míg ez általában megfelelt neki, most egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor mindenki figyelmét magára akarta vonni. Valósággal tombolt, és hallótávolságon belül mindenkinek csak mondta a magáét.

– Hékás, nyugi van! – mondta Smitt, lefogva James karját, majd visszavezette a helyére. – Kronotropokkal ordibálsz, nem átlagemberekkel. Ezek a srácok egy pillanatig sem haboznának, hogy eltángáljanak-e, vagy sem.

– Remek – felelte James. A pohara után nyúlt, s majdnem felborította. – Elegem van belőle, hogy leprásként kezelnek az emberek.

– Aligha. – Smitt intett a csaposnak, hogy hozzon egy pohár vizet. – Inkább seggfejként. De leprásként soha.

James a kezébe temette az arcát, és beletúrt a hajába. Keserves arcot vágott.

– Egy kis fasiszta volt, érted? Egy rohadt kis náci, és bezúztam a koponyáját, itt, ezzel. – James felemelte a jobb kezét, és bekapcsolta az exót. – Úgy loccsant szét az agya, mintha kalapáccsal csaptam volna egy dinnyére. És még könyörületes is voltam vele.

Smittnek nem a lelki segély volt az erőssége.

– Figyelj, James, a kölyöknek így is, úgy is befellegzett! Ezzel te is tisztában vagy. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban azt kívántad, hogy bárcsak tehetnél érte valamit, de ez nem lehetséges. Elvégre a jövőjükből érkeztél. Nem változtathatsz a múlton. Az idővonal magától begyógyul.

Ezek voltak az időtörvény alapjai. Smitt és James együtt jártak az Akadémiára. Smittnek nem sikerült teljes státuszt elérnie, és ahogy sokan mások, akik nem mentek át a rostán a kronotropképzés során, Smitt is ott maradt, és technikus vált belőle, míg Jamesből kronotrop lett.

Előbb-utóbb minden kronotrop fejében megfordult a gondolat, hogy változtasson a múlton. Mivel túl nagy volt a kísértés a már megtörtént dolgok újraírására, a KronoCom egy külön osztályt hozott létre. Az auditori részleg őrködött azon, hogy a kronotropok ne kövessék el ezt a hibát.

James felemelte a fejét, és Smittre szegezte homályos tekintetét.

– Na, akkor essünk túl a hülye megbeszélésünkön. Volt hullám a náci rablóhadjáratom után?

Smitt a fejét rázta.

– Csak pár kisebb. Az egyik őr, aki meghalt, valójában túlélte a háborút, és 1952-ben fia született. Azonban 1961-ben egy hajóbaleset következtében kihalt a család. Az idővonal 1978-ra eredményesen begyógyult.

– Nagyszerű. Ezek szerint megakadályoztam egy gyerek születését. Ennyi erővel meg is ölhettem volna – motyogta a bajsza alatt James, majd bedobott még egy kupica whiskyt. Ezúttal ahelyett, hogy a bárpultra érkezett volna vissza, a pohár kicsúszott az ujjai közül, és a földön landolva darabokra tört. A csapos a fejét csóválta, s a kijáratra mutatva jelezte Smittnek, hogy itt az ideje a távozásnak.

James hirtelen felpattant, és majdnem elvágódott. A bárszéket sikeresen felborította. Ujját a csaposra szegezve tombolni kezdett.

– Akkor megyek, amikor nekem úgy tetszik, te rohadék! A mélység csapjon agyon!

– Ezzel a végszóval távozhatunk is. – Smitt átkarolta James vállát, és kivezette a bárból. – Ideje lefeküdnöd. Pár hónapig a Központban fogunk állomásozni, próbáld meg nem kivívni magad ellen a helyiek ellenszenvét. Kellemetlenné tehetik számunkra az életet.

Pár perccel később James a kimerültségtől félájultan feküdt az ágyban, és a szobából kilépő Smitt után hunyorgott. Olyan részeg volt, hogy nem látott tisztán. Egy kilencéves kislány sziluettjét látta az ajtóban álldogálni.

– Sasha – szólította meg, a kezét nyújtva felé.

Az alak megfordult, és egy ismerős hangján szólalt meg.

– Bocs, James, mit mondtál?

– Nem akartalak elengedni. Megpróbáltalak magam mellett tartani – mormogta James, mielőtt visszarogyott az ágyba. – Sajnálom.

Ezután mindent beborított a sötétség.

 

Egy dehidratált élelmiszerekkel megrakodott polcokkal teli konténerben ébredt. Beletelt egy kis időbe, mire eszébe jutott, miért is tűnik ismerősnek a hely. Grace Priestly. Ebben a konténerben rejtőzött el potyautasként, hogy fellopakodjon a Kevély Markőr fedélzetére. 2212-be ugrott vissza az Erisre, órákkal azelőtt, hogy a hajó megkezdte volna baljóslatú útját a Föld felé. Itt bújt el, miközben a készleteket a hajóra rakodták. A Kevély Markőrön vagy az Erisen volt? Nem tudta megmondani.

Megtapogatta a konténer barázdás szélét, amíg rá nem lelt az ajtóra. A falhoz szorította a fülét, és hallgatózott. Síri csend volt. Már majdnem lehúzta a fogantyút, mikor észrevette, hogy csupasz a karja. A karkötőinek nyoma sem volt!

Végigtapogatta mindkét karját a tucat karkötőt keresve, melyeknek ott kellett volna lennie. Teljesen csupasz volt! Hogyan történhetett ez? Évek óta először szorult össze a torka a rémülettől. Nélkülük csak egy átlagos ember volt, akit le lehetett lőni vagy meg lehetett égetni, és így tovább… A konténer ajtaján lévő reteszre meredt. Atmoszféraszabályozója sem volt. Ha zéró atmoszferikus környezetben van, az ajtó kinyitása után pár másodperc múlva meghal. Tucatnyi forgatókönyv játszódott le a fejében. Visszaült a konténer aljába. Egyébként is, hogy került ide?

Nem emlékezett rá.

Mintegy vezényszóra elfordult a kar, és az ajtó hangosan és tompán visszhangozva kitárult. James óvatosan megfigyelte a fölé hajló személy arcvonásait. A másik derűs arckifejezéssel tanulmányozta.

– Most már örökre idebent maradsz, kicsikém? – kérdezte Grace Priestly.

James felnézett a nőre. Valahogy egy cseppet sem zavarta, hogy Grace ott áll, és leereszkedő mosollyal néz rá. Kilencvenhárom éves létére jól tartotta magát. Különösen annak tükrében, hogy halott volt. James felé nyújtotta a kezét, és jóval nagyobb erővel rántotta talpra, mint ami vékonyka testétől első ránézésre várható volt. Körülnézett az ismerős, barlangszerű helyiségben. A Kevély Markőr 6-os rekeszében, a raktérben állt, ahol eredetileg meghúzódott.

Mégis mit csinál itt?

– Jössz már, kicsikém? – Grace az ajtóban állt, és türelmetlennek tűnt. Az olyan nők, mint ő, nem voltak hozzászokva, hogy megvárakoztassák őket.

James kötelességtudóan követte, és hagyta, hogy Grace a karjába kapaszkodjon, holott a nő magatartása kétséget sem hagyott afelől, hogy ki tartozik kihez. A Kevély Markőr jól megvilágított, rideg folyosói ugyanolyanok voltak, mint ahogyan az emlékezetében éltek, de a hajó most békés volt. Hátborzongatóan csendes. James hátranézett. A folyosók kihaltak voltak. Még a Technológiai Izolacionisták híres Titán-motorjának búgó hangja is hiányzott.

– Hol vagyunk? – kérdezte.

– Ott, ahol lenni akarsz – válaszolta Grace.

– Én nem akarok itt lenni.

Grace szemlátomást jót mulatott rajta.

– Azt csak hiszed.

A vezérlőterembe vezette Jamest, ahol a kijelzőn a Naprendszer helioszféráján kívüli, üres világűr látszott. A fekete űrön mindössze pár fénypötty hatolt át.

Grace odafordult hozzá.

– Innen már nincs visszaút. Most mihez kezdesz?

Pillanatnyi csend, James a képernyőre pillantott, majd vissza a nőre.

– Semmit sem tehetek.

Grace elmosolyodott, és megismételte:

– Azt csak hiszed.

Kézen fogva a kijárat felé vezette a férfit. A parancsnoki hídról lelépve James egyenesen a Borostyánszobába sétált. Odabent a fiatal náci katona a szépen kidolgozott arany- és borostyánfaragványokat tanulmányozta a falon. Maga a szoba másképp festett. Nyoma sem volt a csillogást elrejtő, több réteg pornak, mintha valaki az egész szobát kipolírozta volna, hogy fényesen ragyogjon. A falak valósággal tündököltek, álomszerűen világítva be a szobát.

A katona megfordult, szája mosolyra húzódott. Aztán a vakítóan fényes falra mutatott, melyre szinte fájt ránézni.

– Hát nem gyönyörű? Most már értem, miért öltél meg, hogy megszerezd.

– Nem így történt – mondta James.

– Persze, persze. – A katona felnevetett. – Nem volt más választásod. Az időtörvények meg a többi miatt. Minden sokkal fontosabb az életemnél, ja?

Mikor közelebbről megvizsgálta a katonát, James rájött, hogy nem az egyenruháját viseli, hanem csak egy korabeli inget és nadrágot. Egy fiatal fiúnak tűnt csupán, nem egy tömeggyilkos fasisztának. A fiú a mennyezetről lelógó, szépen kidolgozott aranycsillárra mutatott.

– Arról megfeledkeztél, nem tűnt fel? – kérdezte. – Elfelejtetted magaddal vinni. Nem fogja kifogásolni a gazdag megbízód, aki valószínűleg a magángyűjteményébe szánta a Borostyánszobát?

James megvonta a vállát.

– A mélység szerelmére, egy cseppet sem érdekel.

A katona hozzájuk igazította a lépteit, mialatt ők maguk mögött hagyták a szobát, és folytatták az útjukat a folyosón.

– Megmented a szép kis csecsebecséket, pedig teljesen hidegen hagynak, és nem félsz gyilkolni, pedig ez az, ami igazán megviseli a lelkedet. Kicsit összekeverted a fontossági sorrendet, ja?

– Csak a munkámat végeztem – mondta James, miközben befordultak a sarkon, és közelebb értek ahhoz a ponthoz, ahol először a kastélyba lépett.

A katona gúnyosan vigyorgott.

– Lefogadom, hogy a pénzes megbízód jól alszik ma este.

Elhaladtak a három őr mellett, akikkel James a kastély bejáratánál találkozott. Az ablaknál ácsorogtak, és a kastély közepén lévő udvarra bámultak, ahol hatalmas máglya égett. A tűz fénye haragos, vörös izzást kölcsönzött az arcuknak. Felé fordultak, és integettek neki.

– Semmi baj – szólalt meg az egyik. – Így is, úgy is halottak vagyunk. Ettől, remélem, jobban alszol éjszaka.

– Hé! – jegyezte meg dühösen az egyikük. – Nekem túl kellett volna élnem a háborút, hogy fiam szülessen!

– Igen, de mindannyian megfulladtatok – mondta az első katona. – Itt sokkal kevésbé fájdalmas halál vár rád. Szívességet tett neked.

– Azt csak hiszed – válaszolta a másik, akinek túl kellett volna élnie a háborút.

James és két kísérője kiléptek a várból, és egy szemetes, sötét folyosón találták magukat. Ismerős, orrfacsaró bűz csapta meg James orrát: az emberi nyomorúság és a halál szaga.

Az agya szinte lefagyott, ahogy rájött, hol is vannak: a Mnémoszüné állomáson. Elfogta a vakrémület, és megpróbált visszahátrálni a kastélyba, de az út eltűnt, s a helyébe rozsdás-szürke, nyálkás falak kerültek. A folyosó teljes hosszán nagy, kiálló vascsövek futottak végig.

Grace felnevetett, mit sem törődve azzal, hogy a bokájukig ér a folyékony fekália.

– Jaj, kicsikém, soha nem mehetsz vissza oda, ahonnan jöttünk. Mindig csak előre, nem igaz?

– Egy újabb időtörvény, ja? Kizárólag a jelen számít. A múlt meg bekaphatja! – mondta a katona.

Továbbhaladtak a folyosón, és James újból átélte azokat a borzasztó napokat. A távolban hallotta a bandák kegyetlen csevejét, az áldozatok sikolyát, valamint a gőzcsövek állandó dörgését és sziszegését. Hangos, tompa zengés visszhangzott megállás nélkül az egész állomás területén, akár a repedt harang, pont, ahogy az emlékeiben élt. Összeszorította a szemét, és megpróbálta kizárni ezeket a fájdalmas emlékeket.

– Már nem az a gyermek vagy, aki a múltban voltál, kicsikém – mondta Grace, az arcát simogatva. – Különben is, látni akarod őt, nem?

Az „őt” szócska visszarántotta Jamest a valóságba. Csak egyvalakit jelenthetett. Kinyitotta a szemét, és egy kócos, vörösesbarna hajú, nagy, kerek szemű kislányra lett figyelmes. Mezítláb volt, rongyokat viselt ruha gyanánt, és egy koszos tarisznyát tartott a kezében. A folyosó végén állt, és neki integetett. Aztán sarkon fordult, és elrohant.

– Sasha! – ordította James, s a kislány után rohant, el a búvóhelyük, egy kis zug mellett, amit valaha az otthonuknak hívtak, keresztül a rögtönzött, légnyílásos piactéren, végig az őrök irodái előtt. Akármilyen gyorsan futott, Sasha mindig előrébb járt egy lépéssel, és nem tudta utolérni. Tovább kergette a húgát, szíve a torkában dobogott, míg teste azzal fenyegetett, hogy cserben hagyja.

Mikor a kislány befordult egy-egy sarkon, James még gyorsabb vágtára ösztökélte magát. A lába kezdett elnehezedni, de tovább nógatta. Gyorsabban! Gyerünk! Egyre nőtt benne a kétségbeesés. Valahogy elvesztette Sashát. Végül kimerülten a földre rogyott, öklendezve próbált nagyokat kortyolni a levegőből. A több réteg mocsok és az ürülékpocsolyák egyvelegétől összerándult és jobban felkavarodott a gyomra, mint bármelyik időugrás során.

Feltápászkodott, aztán megtántorodott. Majdnem orra esett, épphogy csak meg bírt állni a lábán. A nyálkás falaknak dőlve keresett támaszt. A sarkon befordulva több tucat, sőt, több száz emberrel zsúfolt terembe lépett. Mindannyian nyugodtan cseverésztek egymással. Ahogy belépett, egy emberként fordultak felé, és integettek neki.

Jamesnek megfagyott a vér az ereiben. Már korábban is látta ezeket az embereket. A bal oldalán egy zarándokcsoport állt 2235-ből, akik megfulladtak, mikor a lélegeztetőrendszerük meghibásodott. Középen az Alapvető Konfliktusok során megsemmisített Júdás csatahajó legénysége. Mögöttük a Delta Holdbázis tudósai álldogáltak, akik elkapták a 2C-F nevű aszteroidavírust. Az arcok és korszakok egyre csak folytatódtak. Mindegyikük egy-egy múltbéli megbízatásra emlékeztette, mely során az összes itt lévő embert hagyta meghalni.

Aztán Grace-re pillantott. A nő Sashát lovagoltatta a térdén, és öreg, ráncos kezével a kislány gubancos, vörösesbarna haját fésülgette.

– Milyen szép fürtjeid vannak, kedvesem – gügyögte Sasha fülébe. Jameshez fordult, és a Grace Priestly védjegyévé vált leereszkedő mosolyt villantotta felé. – Kedves tőled, hogy végre csak csatlakozol hozzánk, kicsikém. Foglalj helyet, és pihenj meg egy kicsit.

James tett egy erőltetett lépést előre, majd még egyet. Szinte karnyújtásnyira volt Sashától, mikor az állomás megrepedt, és egy rés nyílt a padlón. Tehetetlenül nézte, ahogy a szoba elsodródik tőle. Hatalmas légrobbanás szökött az űrbe, és a szájában lévő nedvesség elpárolgott. Hiába nyújtotta a karját húga felé.

– Sasha! – üvöltötte némán a légüres térbe. Márpedig ő volt az egyetlen, aki nem tudott beszélni.

– Miért hagysz itt? – kérdezte Sasha sírva, és könnyek csorogtak az arcán.

– Jaj, nekem – mondta Grace. – Kicsikém, csak nem ölsz meg minket immáron másodjára? Ó, hát persze, már halottak vagyunk…

– Azt csak hiszed – mosolyodott el a náci katona.

 

– Sasha! – sikította James hirtelen felülve az ágyában. Jól bevágta a fejét az alvókamra tetejébe, ezért visszahanyatlott a matracra. Felnyögött, majd hadonászva kikecmergett a nyíláson, és két métert zuhant a betonpadlóra. Ösztönösen bekapcsolta az exót, és kibővítette kinetikus mezejét, illetve négy kábelt is magához hívott, készen arra, hogy lecsapjon velük. A sötét szoba sárga fényben fürdött, ahogy a testét körülvevő energiamező sistergett. A padlón guggolva jobbra-balra nézegetett, félálomban lévő agyával régóta halott húga után kutatva.

– James, hallasz engem? – visszhangzott a fejében Smitt hangja.

Feszült arcvonásai lassan elernyedtek, ahogy ráébredt, hol is van valójában. Felállt, és körülnézett a szobában.

– Smitt?

– Az ajtód előtt állok. A kommunikációs karkötőd egész éjszaka aktív volt. Valami mélységesen szörnyű rémálmod lehetett. Mikor éreztem, hogy bekapcsol az exód, iderohantam. Figyelj, először is kapcsold ki az energiapajzsot, aztán nyisd ki az ajtót!

James izzó csuklójára pillantott, majd a testét ködfelhőként körülvevő pajzsra. Végezetül bizonytalanul talpra állt. A sárga fény elhalványult, és teljes sötétségben találta magát. Kinyitotta a zárat, s odébb ment, anélkül hogy megvárta volna, hogy kinyíljon az ajtó. Leült a sarokban álló asztalhoz, melyen egy majdnem üres whiskysüveg szinte könyörgött azért, hogy eltüntesse. Lehúzta az üveg tartalmát, miközben nyikorogva kinyílt az ajtó.

Smitt bedugta a fejét a szobába.

– Hahó! – Felkapcsolta a villanyt, meglátta a whiskysüveget szorongató Jamest, és megcsóválta a fejét. – Hajnali öt óra van. – Belépett, majd Jamesszel átellenben helyet foglalt az asztalnál. – Most az egyszer nem tudnád megállni, hogy ne piálj a megbízatás alatt?

James felhorkant, levett a polcról egy poharat, és Smitt felé nyújtotta. Smitt a fejét rázta, aztán mégis elfogadta az italt. Utána félretette a poharat. James hátradőlt a széken, és megtörölte a homlokát. Az inge teljesen átázott, és úgy égett, viszketett a bőre, mintha radiációs karkötő nélkül bolyongott volna a Merkúr felszínén. Megérintette a fején növekvő dudort.

– Ez fájt. – Érezte, ahogy a pukli egyre csak növekszik. Nem tudta megmondani, mitől szédül ennyire. Az első opció az volt, hogy bevágta az alvókamrába a fejét, vagy pedig a korábbi nagy ivászatnak köszönhetően pörög körülötte a világ.

Smitt aggodalmas arcot vágott.

– Talán csökkenthetnénk a kocsmatúrák számát. Ebben a hónapban már harmadszor borultál ki.

James letette az üres palackot a földre, és felnyúlt a fölötte lévő polcra egy újabb üveg whiskyért. Lekapta a kupakját, és a szájához emelte az üveget.

– Ne, szerintem azt már nem kellene – mondta Smitt, és megpróbálta elvenni tőle a piát. James csak egy pillantást vetett rá, és rögtön felhagyott a próbálkozással. James jól meghúzta a whiskyt, majd Smittnek nyújtotta. Barátja újból megrázta a fejét.

– Figyelj, James, kezd kicsúszni a kezedből az irányítás! A barátodként mondom ezt, nem mint a technikusod.

– Valószínűleg igazad van. – James ismét nagyot kortyolt az italból. – De nem igazán érdekel. A helyzet az, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban széteshetek, és ez az üveg az egyetlen dolog, ami egyben tart. – Elégedetten csettintett a nyelvével. – Mégis mit fognak tenni? Kirúgnak? Eltiltanak a mentésektől?

– A végén ki akarsz kerülni a KronoComból, nem igaz? – kérdezte Smitt. – Jó úton haladsz afelé, hogy sikerüljön. Ebben az ütemben négy, maximum öt év alatt kivásároljuk magunkat. Tényleg kockára akarod ezt tenni?

James lehajtotta a fejét. Négy-öt év még vagy száz mentést jelent. Vajon hány halott arcát fogja még látni? Még hányan fogják kísérteni az álmait? Felmordult. Nem mintha bármit is számítana. A halottak száma már így is magasabb volt, mint amennyit meg tudna számolni. Mit számít, ha pár még hozzájön ehhez?

– Azt, ugye, vágod, Smitt, hogy nulla esélyem van arra, hogy kivásároljam magam? A mélység verje meg! – szitkozódott elfojtott hangon. – Nem élek túl további négy vagy öt évet.

Smitt előredőlt a székében.

– Figyelj, addig nem akartam szólni, míg a whiskysüveget dédelgetted, de nemrég kaptunk egy opcionális melót! Elég nagyszabású ahhoz, hogy a jóvoltából több évet meg tudjunk váltani a szerződésből. És van egy bónusz is hozzá: a mennyországba repít minket.

James felvonta a szemöldökét.

Smitt lelkesen bólintott.

– Igen, kész főnyeremény.

– Miről van szó? – kérdezte James.

Smitt tetőtől talpig végigmérte barátját.

– Pár órán belül kezdődik az eligazítás, úgyhogy rohadtul hagyd abba a piálást, és józanodj ki!

– Nem bírom már sokáig – közölte James. Az üvegben lötyögő folyadékra bámult. – Egy nap fogom magam, és… – Az asztalra fektette tenyerét, majd előrecsúsztatta. – …egyenesen belerepülök a Jupiter szemébe.

Smitt megvonta a vállát.

– Mindig is olyan embernek hittelek, aki egyszer csak azért belerepül a heliopauzába, hogy megnézze, mi van a túloldalon. – Megcsóválta a fejét. – Különben meg úgysem így lesz. Megütöttük a főnyereményt – ismételte –, hacsak el nem cseszed. – Lekapott egy törölközőt az állványról, és James fejére dobta. – Menj, szedd rendbe magad!

7
TERVEZÉS

Egy kínkeserves órával később James megpróbált nem foglalkozni a szaggató fejfájással, miközben Smitt és egy jól öltözött, európai stílusú öltönyt viselő testületi tag átbeszélték az Elsüllyedt Város kódnevű, soron következő mentés részleteit. Ez a küldetés kiemelt fontosságú, 1-es szintű melóként nagyon fontos lehetett, mivel az eligazítás meglepően részletes volt. James rápillantott az őt tanulmányozó, féltucatnyi sápadt arcú testületi tagra, akik a terem szélén foglaltak helyet. Kevés olyan eligazításon vett részt, ahol vendégek és a téma szakértői is jelen voltak, a kódnevek használatáról már nem is beszélve.

Az eligazítás első pár perce után jött csak rá, hogy milyen kardinális fontosságú ez az ugrás. Az Elsüllyedt Város név a hírhedt 2097-es, a Nutris-platformon történt katasztrófa mentési küldetését takarta. Már maga az év is nevezetes volt – 2097-re gyakran az Emberiség Szirtjeként utaltak –, hiszen a jólét utolsó éve volt, mielőtt kezdetét vette a Nagy Hanyatlás.

A huszonegyedik század második fele az Utolsó Aranykorként vált ismertté, mert egy békével, együttműködéssel és innovációval megáldott fél évszázad volt. Ez időszak alatt a Föld nemzetei összefogtak, és felléptek a környezeti katasztrófák, az éhínség és a kapzsiság fenyegetései ellen. Bevezették az emberiséget a nagy technológiai és kulturális csodák korszakába. Sajnálatos módon azonban ez az időszak nem tartott sokáig. A Nutris-platform a korszak utolsó emlékeinek egyike volt.

– Miért kell ilyen távol érkeznem a platformtól? – kérdezte James, miközben előhívta a megbízatásra vonatkozó utasításokat. Valamilyen oknál fogva a fizikai beszúrási pont harminc kilométerrel kijjebb esett a szokásosnál.

– A katonai létesítmény fejlett megfigyelési rendszere aggodalomra ad okot – mondta Smitt. – Mindössze arról van szó, hogy különösen óvatosak vagyunk ez alatt a küldetés alatt. – James hitetlenkedve felhorkant, de ennek ellenére tovább olvasott, felületesen átfutva az általános áttekintést, majd beleásva magát küldetése paramétereibe. A hatalmas, titkos katonai létesítmény Oroszország partjai mentén helyezkedett el. A platform pár nappal az után, hogy működésbe lépett, elsüllyedt az Északi-sarki-óceánban. A nyilvános adatok szerint egy meghibásodott kísérleti erőforrás – a Titán-forrás elődje – volt a felelős. Több mint háromezer ember vesztette életét, köztük tudósok, katonai személyzet és a legénység tagjai.

James összevonta a szemöldökét.

– Ha a katasztrófa katalizátora a generátor volt, nem távolíthatom el a robbanást előidéző energiaforrást. Nem ezért volt egészen eddig tiltott terület a Nutris a mentéseket illetően?

Smitt bólintott, és az öltönyös fejesre, Sournra nézett. Sourn képviselte a Valta Társaságot, amely a Naprendszer három legnagyobb bányászati konglomerátumának egyike volt, illetve az Európa kolónia többségi tulajdonosa. Ezenkívül ők rendelkeztek a Jupiter bányászati jogainak tizennégy százalékával és a Neptunusz bányászati jogainak a huszonegy százalékával, mindemellett a Jupiter hatvanhét holdjából tizennégy teljes egészében az ő birtokukban volt.

Sourn külseje és erőltetett járása arról árulkodott, hogy feltételezhetően most először lépett a Földre. James kételkedett benne, hogy a férfi korábban is megtapasztalta volna már, milyen egy teljes gravitációs környezet. A Valta bázisaként szolgáló Európa bolygó a Föld gravitációs mezejének csupán az egyharmadát működtette a kolónián. A vállalat képviselőjének különösen sápadt volt az arca, még űrbéli mércével mérve is.

– James Griffin-Mars kronotrop, tökéletesen tisztában vagyunk az időtörvényekkel, és a Nutris-szerződés megvásárlásából eredő korlátozott jogainkkal. Tudomásul vettük, hogy az erőforráshoz nem nyúlhatunk. Nem is ez a szándékunk. – Továbbított pár képet James MI-karkötőjére. – Ezekre van szükségünk.

Az egyik egy adattárolót ábrázoló fotó volt, míg a másik kettőn valamiféle berendezésről készült rajzok voltak. Az egyik csövek és szűrők által összekapcsolt kis gépek sorát ábrázolta, a másik pedig egy kör alakú szerkezetet, mely egy kristályt vett körbe egy tartályban. James először a fényképet, majd a rajzokat tanulmányozta. A képek olyan sematikusan mutatták be a gépeket, hogy nem tudta kivenni, mi lehet a rendeltetésük.

– Elég egyszerűnek tűnik – állapította meg James kábán. Nem egészen értette, miért ekkora szám ez a megbízatás. – Azt akarják, hogy az északi sarkkörön található, elszigetelt katonai platformról megszerezzem ezeket az ipari berendezéseket egy két-három napos időrésen belül?

– Gyakorlatilag egy négyórás időrésről lenne szó, ami a között telik el, hogy a robbanást először jelentik, és a platform az óceánba süllyed – javította ki Smitt.

Jamesnek leesett az álla.

– A robbanás után? Miért nem az azt megelőző éjszaka?

Sourn a fejét csóválta.

– Ebben az időrésben kell kimentenie a gépeket. Túl nagy veszélynek tesszük ki az idővonalat, ha korábban indul.

– Ennek semmi értelme – mondta James, közelebbről is megvizsgálva az adatokat. – Hacsak meg nem akadályozom a robbanást a három egység elvitelével, az azt megelőző éjszaka is megszerezhetem őket, így elkerülve a káoszt. Nem értem, mi…

– A robbanás után kell odaugrania! – szakította félbe Sourn, majd Smittre nézett. – Lépjünk tovább.

– Fennáll a veszélye, hogy idő előtt megszakad az adattároló összeköttetése – magyarázta Smitt.

Jamest nem győzte meg ez az érvelés. Az idővonal könnyen begyógyulna, de ha így akarják kivitelezni a küldetést, hát rajta ne múljék, eleget tesz a kívánságuknak.

– Rendben. A robbanás után ugrok oda. Mi a helyzet a hely alaprajzával?

– A létesítmény szigorúan titkos besorolású volt, így semmilyen tervrajz nem maradt fent – válaszolta Smitt. – A helyszínen kell felderítened a platformot.

– Szóval, lássuk csak: szűk időrés, nulla felderítő jelentés, szigorúan titkos berendezés. – James az ujjain sorolta fel a tényeket. – A rohadt életbe, ez a küldetés szó szerint lehetetlen.

Sourn megvonta a vállát.

– Amikor megvásároltuk ezt a szerződést a KronoComtól, biztosítottak minket, hogy az egyik legjobb emberüket jelölik ki a feladat elvégzésére. Teljesen megbízunk a képességeiben, és hogy sikeresen végre tudja hajtani a küldetést. Miután áttárgyaltuk a részleteket a társával, úgy véljük, hogy a hozzáadott ösztönzők kellőképp vonzóak mindkettejük számára.

Smitt közelebb hajolt Jameshez.

– Emlékszel rá, miről beszéltünk tegnap éjszaka? A fizetésen felül, ami effektíve négy évet kivásárol a szerződésünkből, a Valta lakóhelyet biztosít számunkra az Európa kolónián, ha az összes célpontot megszerezzük. Azt mondtad, kiutat akarsz a KronoComból, hát tessék: itt van!

Sourn bólintott.

– Mint tudják, az Európa egy exkluzív kolónia; csak úgy nem vándorolhat oda senki. Ha az elvártak szerint teljesítik a küldetést, a Valta szívesen látja önöket a kolónián. Emellett munkát is biztosítunk, a bérük pedig a KronoCom-ügynöki státuszukkal lesz arányos.

Az ehhez hasonló, főnyereményként emlegetett küldetések kifejezetten ritkaságszámba mentek. A jelenlegi beosztással arányos, garantált bér az Európa kolónián már csak hab volt a tortán. Túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen. Az összes kronotrop számláját a KronoCom vezette és ellenőrizte, és a pénz az ügynök halála esetén visszaszállt a KronoComra. A kronotropok csak azután rendelkezhettek a saját számlájuk felett, hogy kivásárolták a szerződésüket. És figyelembe véve, hogy James szakmájában átlagosan tíz évnél is kevesebb volt a dolgozók előre jelezhető életideje, elég csekély volt rá az esély, hogy az ember kiszabaduljon a KronoCom fogságából.

James majd tizenöt éve húzta az igát. Rangidősnek számított, de még így is öt év volt hátra a szerződéséből. Igen borsos összeget fizethet a Valta, hogy a hátralévő öt évéből négyet megvehessen, különösen annak tükrében, hogy az utóbbi időkben hiány volt az 1-es szintű kronotropokból. James az asztalon dobolt az ujjaival, a gondolataiba merülve. Itt valami nagyon bűzlött, de képtelen volt pontosan rámutatni arra a valamire.

– Miért? – kérdezte végül, és a szemöldöke az égbe emelkedett. – A kivásárlásunk egy vagyonba kerülhet a Valtának. Mi a bibi?

Sourn elmosolyodott.

– Tekintse rendkívüli ösztönzésnek. A Valta tisztában van vele, hogy milyen kényes ez a megbízatás. Ezzel szeretnénk bebiztosítani magunkat, hogy még csak véletlenül se hiúsuljon meg a mentés egy kósza döntés miatt. Csak szerezze meg, amire szükségünk van, és mi tartjuk magunkat a megállapodáshoz.

James Smittre nézett, aki bólintott.

– A Központ már megerősítette a feltételeket. Csak a küldetést kell teljesítenünk.

James az ajkába harapott. Annyi juttatást kínáltak nekik, hogy kit érdekel, ha valami nem stimmel? Most semmi más nem számított, mint hogy megtalálja a leggyorsabb módját, hogyan menekülhet a mostani pokolból. Túlzott, mikor azt mondta, hogy lehetetlen küldetésről van szó; csupán nagyon nehéz volt. Korábban is sikeresen teljesítette a nehéz munkákat. Végtére is túlélte a Mnémoszüné állomást, s annál még ez a meló sem lehet nehezebb.

– Úgy tűnik, nincs választási lehetőségem – mondta. – Essünk túl rajta!

Az egész délelőttöt azzal töltötték, hogy kidolgozták a logisztikát. James minél több részletet tudott meg a mentésről, annál nyugtalanabbá vált a megbízatással kapcsolatban, viszont évekkel ezelőtt megtanulta, hogy a kronotropok számára nem sokat jelentenek a kétségek, a mamutcégek számára meg még annál is kevesebbet.

A hosszúra nyúlt eligazítás tízkor ért véget, vagyis tizenhat óra állt rendelkezésére, mielőtt kezdetét veszi a küldetés. James még nem reggelizett, és farkaséhes volt. És szomjazott egy pohárka italra is. Mindkettőt orvosolnia kell, mielőtt nekivág a nap hátralévő részének. Teste tájékoztatta a fontossági sorrendről, ezért a Sosem Késő kocsma felé vette az irányt. A pia állt az első helyen, a táplálék még várhatott.

– Hová-hová, barátom? – kérdezte Smitt, és mellészegődött.

James felnyögött. Amilyen mázlija van, a technikusa még a szabadidejében sem hagyja békén. El tudta képzelni, milyen különösen elviselhetetlen lesz Smitt az elkövetkezendő napokban. A jelenlegi küldetés sikere mindkettejük sorsát befolyásolta.

Smitt majdnem ugyanannyira ki akart kerülni ebből a mókuskerékből, mint James. Majdnem. Bár a technikusoknak nem kellett megküzdeniük a múltba ugrás traumájával, a legalacsonyabb szintet töltötték be az ügynökség rangsorában, és talán csak egy hajszállal részesültek jobb bánásmódban a láb alatt lévő gondnokoknál. Majd húsz év után a technikusok között is felbukkant azért az öngyilkos késztetés, a kronotropokhoz hasonlóan. Lényeg a lényeg, mindkettőjükre ráfért egy kis környezetváltozás.

– Hékás, csak lassan a testtel! Most biztosan nem mész a Sosem Késő bárba, James. – Smitt elé ugrott. Széttárta a kezét, mintha ezzel ténylegesen megakadályozhatná. – Ma nincs piálás. Egy ilyen kulcsfontosságú ugrás előtt kizárt dolog. Mindenesetre elég fontos mentés lehet, mivel az igazgató azt akarja, hogy egy óra múlva Levinnel találkozz, s csak azután ad nekünk zöld utat.

– Levin bekaphatja – vicsorogta James. – Különben is, az audit kezdete előtt még van egy órám, hogy bedobjak pár felest, és megebédeljek.

Smitt nekiszegezte az ujját.

– Nézz már magadra, James! Ki akarsz jutni? Ez a meló hozzásegíthet. Csak legyél jó fiú Levinnél, és lecsökkentheted az ötéves szolgálati időnket egy évre. Aztán minden megváltozik. Csak mosolyogj és viselkedj Levin társaságában! Rohadtul erőltesd meg magad! Felfogtad, hogy nyert ügyünk van, ha megcsinálod a melót?

James újból megpróbált elslisszolni Smitt mellett, de a barátja nem hátrált meg. Nem engedett neki. Kitárt karral majdnem feltartóztatta, mikor James átfurakodott a barikádon. Akár vicces is lehetett volna, ha nem olyan szomorú a helyzet. James látta barátja szemében az elszántságot, ahogy megpróbálta távol tartani a piától.

– Akkor majd azután, hogy végeztem az audittal meg Levinnel – morogta, és megfordult. – Megyek, ledőlök egy kicsit a szobámban.

– Kint várok rád, az ajtó előtt – válaszolta Smitt, és egész úton a sarkában volt.

8
LEVIN JAVIER-OBERON

Levin végignézte, ahogy a rabszállító kolli felemelkedik a felszállópályáról, és kilövi magát az égbe. Kis sárga csíkként tűnt tova a reggeli égbolton, a légkörben megállás nélkül hömpölygő hajókaravánhoz csatlakozva.

A tárgyalásnak nem kellett volna elhúzódnia. Egy KronoCom-kihallgatás általában csak formalitás. Végtére is, a hivatal soha nem járt el egy ügyben hivatalosan, amíg bizonyosságot nem szerzett felőle. Ellenkező esetben pazarolnák a szűkös erőforrásokat. Ebben az esetben viszont Levinnek személyes érdeke fűződött a végkifejlethez, és addig érvelt, amíg el nem érte a kívánt eredményt. Egy egész éjszakába beletelt, mire megkapta, amit akart.

Hivatalosan Levin szerepe csak mérsékelt sikert aratott ebben a jóvátételt szolgáló auditban, tekintve, hogy a szökevény által vert hullámokat sajnálatos, de nem váratlan utóhatásként könyvelték el. Az idővonal helyreállt, bár soha nem gyógyult be teljesen. Ez kisebb foltot fog hagyni a karrierjén.

Levinnek megvolt rá az oka, hogy személyesen végezze el ezt a munkát. Visszaszerezte a becsületét, melyen foltot ejtett dezertőr unokaöccse; húga, Ilana még egyszer, utoljára láthatta a fiát; és Levin valamilyen úton-módon megmentette Cole-t a haláltól. Ez már önmagában kész csoda volt, hiszen a fiú duhajkodása komoly hullámokat vert a Ming-dinasztia korában.

A rabszállító hajó végül elhagyta a légkört, fénye tovatűnt az égbolton. Pár napos út állt a kolli előtt, mire megérkezik a Nereidán lévő büntetőkolóniára, ahol Cole-t életfogytig tartó, kemény fizikai munkára ítélték a gázfeldolgozó üzemben. Levin megmentette az unokaöccsét a halálbüntetéstől, viszont bizonyos szempontból sokkal rosszabb sors várt rá a Nereidán.

Levin zokogó húgára pillantott.

– Vége. Minden tőlünk telhetőt megtettünk. Itt töltöd az éjszakát, mielőtt visszatérsz az Oberonra?

Ilana inge ujjával letörölte a könnyeket az arcáról, majd a bátyjára nézett. Ha tekintettel ölni lehetett volna, Levin már halott lenne.

– Békén kellett volna őt hagynod, Levin. Miért nem hagytad, hadd maradjon a múltban? Senkinek sem ártott volna.

– Megszegte az időtörvényeket – válaszolta Levin. – Helyesen tettem, hogy visszahoztam.

– Az unokaöcséd, a saját véred megmentése lett volna a helyes! – robbant ki Ilana, és Levin arcába tolta az ujját. – Nem kellett volna az átkozott ügynökségedhez csatlakoznia. Rengeteg lehetőség állt előtte. És most nézd meg, mi történt a gyermekemmel! Soha nem bocsátok meg neked.

Újra könnyek csurogtak végig Ilana arcán, miközben elrohant a leszállópályáról, útközben végig a bátyját szidva. Levin a húgát nézte, ahogy eltűnt a Föld Központban. Tisztában volt vele, hogy Ilana hajthatatlan. Meglehetősen kicsi esélye volt rá, hogy a mai nap után valaha is látja még.

Felsóhajtott. Helyesen tette, hogy visszahozta Cole-t. Efelől szikrányi kétely sem volt a szívében. Ettől függetlenül nagy terhet vett a vállára. Felnézett a műszaki személyzet tagjaira, akik látványosságként bámulták a családi gyász pillanatait. A dühtől felforrt ereiben a vér, s a felszín alatt fortyogott – illetve nem kis mértékben a szégyen is. Végső soron valamelyest eltávolította a becsületén esett foltot, de a Központ még mindig a botrányos eset részletein csámcsogott. Az összes pletykafészek őróla beszélt.

Meggondolatlan, kemény szavak tolultak a nyelve hegyére, de ahelyett, hogy kitört volna, inkább belenézett a felette ítélkezők szemébe. Tekintetéből csak úgy sütött a jeges düh. Tudta, hogy nem kellene szégyenkeznie, hiszen nem ő szegte meg az időtörvényeket, hanem az unokaöccse. Nem azért kerítette elő az öccsét, mert túlreagálta a helyzetet, hanem mert így volt helyes. Úgyhogy a mélység verje meg, nem fog ezek előtt az alacsonyabb beosztású senkiházik előtt szégyenkezni.

A műszaki személyzetnek inába szállt a bátorsága, és behúzott füllel-farokkal szétszéledt. Rájöttek, hogy égetőbb teendőjük is akad, mint hogy a Föld főauditorán gúnyolódjanak. Hadd érezzék magukat felsőbbrendűnek vele szemben e röpke pillanat erejéig. Valószínűleg soha az életben nem lesz benne többet részük.

Akkor nyugodott csak meg, mikor visszaért az irodájába, és engedélyezett magának pár másodpercet a gyászra. Ilana nem tévedett. Az egész az ő hibája volt. Cole miatta csatlakozott az ügynökséghez, mert a nagybátyja múltbéli történetekkel szórakoztatta gyerekkorában. A legtöbb kronotroppal ellentétben, Cole-nak más lehetőségei is voltak. Levin a munkája révén – először kronotropként, majd pedig auditorként – kiemelte családját az Oberon pöcegödréből, egy jobb életet biztosítva nekik. A fiú valami más hivatást is választhatott volna. Bármi mást.

Levin az íróasztala mögé lépett, és töltött magának egy pohár bourbon whiskey-t. A ritka Pappy Van Winkle-t egy késő huszadik századi mentés során szerezte, és egy különleges alkalomra tartogatta. Ha a mai nap nem volt különleges, akkor nem tudta, mi más lehetne az, noha nem éppen az elképzelései szerint alakultak a dolgok. Fenékig ürítette a poharat, majd töltött magának még egyet.

Cole az anyja és a nagybátyja ellenkezése ellenére, saját akaratából csatlakozott az Akadémiához. Megvolt a tehetsége és képessége ahhoz, hogy kronotropszintre emelkedjen. Cole érzékeny lelke azonban megsínylette a küldetéseket, és a ránehezedő nagy nyomás következtében megtört benne valami. Az állapota gyorsabban romlott, mint bármelyik másik kronotropé az elmúlt időszakban.

Levin az Akadémiát hibáztatta. A pszichológiai vizsgálat során valakinek már korán, az első évben rá kellett volna mutatnia unokaöccse gyenge mentális állapotára. Lehet, hogy nem merték megbuktatni a magas beosztású auditor unokaöccsét. Vagy a KronoCom úgy akarta feltölteni megcsappant sorait, hogy engedett a szigorú követelményekből. Mindenesetre minden szinten kudarcot vallottak, s csak rakódtak egymásra a dolgok, ami végső soron a mai nap történtekhez vezettek. Levinnek különösen rossz volt a lelkiismerete. Az ajkához emelte a poharat, és belekortyolt a bourbonbe.

Még egy percet engedélyezett magának, hogy a világra haragudjon, majd félretette az érzéseit. Várta a munka, és már így is túl sok időt pazarolt a történteken való merengésre. A múlt már halott – a kronotrop-axióma nem is lehetett volna igazabb.

Villogni kezdett az asztalán lévő videokijelző. Levin néhány másodpercig csak nézte, majd leült, és előhívta az adatokat. Korábban mindent kitörölt aznapra a naptárából, hogy Cole tárgyalásával foglalkozhasson. Bármi is legyen az, bizonyára fontos.

Utasítás érkezett az igazgatótól, hogy az utolsó percben kerítsen sort egy 1-es szintű kronotrop pszichológiai vizsgálatára, aki időugrásra indul az ügynökség egyik legnagyobb szponzora megbízásából. Levin összevonta a szemöldökét. Elítélte az efféle munkákat.

Az ügynökséget direkt a vállalati komplexumon kívül hozták létre, hogy távol maradhasson a kapitalista érdekektől. Végtére is a KronoCom túlságosan fontos volt az emberiség és a Naprendszer számára ahhoz, hogy működését a nyerészkedés és a kapzsiság befolyásolja vagy megrontsa. Ám a vállalatok által finanszírozott KronoCom-akciók százalékos aránya egyre növekedett, s így nehezebbé vált a korrupció kiszűrése.

– A mélység vigye el! – szitkozódott, mikor meglátta a pszichológiai vizsgálatra szoruló kronotrop profilját.

Az illető nem más volt, mint James Griffin-Mars. Ennél rosszabb fordulatot nem is vehetne a mai nap. Levin három évvel ezelőtt eltiltotta Jamest a Földön végzett összes mentéstől, mert ők ketten nagyon nem jöttek ki egymással, egészen a Landonnal történt szerencsétlen incidens óta. Levin, a Föld főauditoraként, kénytelen volt nehéz döntéseket hozni. Erre ékes példa volt Cole esete. James visszatérése bizonyára összefüggésben áll az utóbbi időben az 1-es szintű kronotropok soraiban tapasztalt hiánnyal. Pech mindkettejük számára…

Levin elhúzta a száját. Akár túl is eshet rajta.

 

Smitt állta a szavát, és két órával később is ott állt az ajtaja előtt, mikor James megkapta az idézést Levin főauditortól, vagy, ahogy ő szerette hívni: az Áruló Szemétládától. James savanyú képpel hagyta, hogy technikusa átvezesse az auditori szárnyon, egyenesen Levin irodájához.

– Itt várlak, mikor végeztél – mondta fontoskodóan a legjobb barátja. – Viselkedj!

Nem arról volt szó, hogy Jamest zavarná az audit ténye, de ki nem állhatta Levint. Nos, ez így nem volt igaz: az auditot is teljes időpocsékolásnak tartotta. Nem igazán számított, hogy az ember átmegy-e a hülye teszten, vagy megbukik. Az audit a kronotrop által vállalható megbízatások szintjét határozta meg. A kronotropok körében túl magas volt az öngyilkossági arány, ezért az eredménytől függetlenül is túl kevés 1-es szintű ügynök állt manapság az ügynökség rendelkezésére ahhoz, hogy bárkit is diszkvalifikáljanak. Így ezek a pszichológiai vizsgálatok lényegében formalitásnak számítottak.

A KronoCom pár évvel ezelőtt megbízást adott egy tanulmány elkészítésére, hogy megvizsgálják, miért olyan magas az időügynökök körében az öngyilkossági ráta. Néhány tudós azt feltételezte, hogy a túlzásba vitt időutazás káros hatást gyakorol az agysejtekre. James megkímélhette volna őket a felmérésbe fektetett időtől és energiától, ha közli velük, hogy azért váltak a kronotropok olyanná, amilyenné, mert szar a meló. A tanulmány eredménye vitatottá vált, mikor a tudósok csak a hosszabb pihenőidő biztosítását tudták ajánlani a rangidős kronotropok számára. Az emberiség nem engedhette meg magának, hogy az 1-es szintű ügynökök lepihenjenek.

Bekopogott az ajtón, aztán belépett. Levint roppantul lekötötte, hogy elfoglaltnak tűnjön és Jamest levegőnek nézze. Az orra előtt lebegő videót bámulta. A magas beosztású, planetáris auditorok közül talán Levin volt a legellenszenvesebb, ami meglepő volt, tekintve, hogy ő is kronotropként dolgozott korábban.

Ez volt az egyik lehetőség, amely a Jameshez hasonló fickók rendelkezésére állt a nyugdíjazás után. Általában életüket vesztették a küldetések során, de alkalomadtán akadt egy-egy kivételes tehetségű kronotrop, akit auditorrá léptették elő, ha a megfelelő ember talpát nyalta. Az auditorok feladata a kronotropok és technikusaik teljesítményének nyomon követése volt.

– Foglalj helyet – szólalt meg Levin kis idő elteltével. Előhívta James aktáját a videón, és felületesen átfutotta, miközben a kronotrop lehuppant egy székbe az íróasztal előtt. Levin beleszimatolt a levegőbe, és felhúzta a szemöldökét. – Reggeli után egyenesen a bárba mentél, vagy a tegnap esti pia szagát érzem rajtad?

– Előtte, utána, nem tök mindegy? – felelte James vállvonogatva. – Te is gyakran csináltad ezt, mikor még közénk tartoztál.

– Jobe szerint a Himalia állomáson szinte minden idődet a bárban töltötted. Jóformán egymagad tartottad el a kocsmát. Azt mondja, hogy meghívsz minden jöttmentet egy-egy italra. Semmi pénzt nem teszel félre. Kujo elmondása szerint tegnap este jelenetet rendeztél a Sosem Késő bárban. A számlád egyenlege közel sem olyan magas, mint az egy hozzád hasonló beosztású kronotroptól elvárható lenne. Mégis miből fogsz megélni az ügynökség szolgálatában töltött idő leteltével?

James megvetően felhorkant.

– Úgy érted, mikor már hulla leszek? Meséld már el, hogy kinek van élete a KronoCom után? És azt ne mondd, hogy az a baromság számít, amit te csinálsz.

Levin hátradőlt a székében.

– Mi bajod van azzal, amit csinálok? Az a munkám, hogy meggyőződjek róla, hogy az embereink csúcsteljesítményen dolgoznak, ami alól te nyilvánvalóan kivételt képezel. Valamint az is a munkámhoz tartozik, hogy korrekciós intézkedéseket hozzak meg.

– Korrekciós intézkedéseket, mint például hogy beköpted Landont, és lenyúltad a megtakarításai felét, mikor már csak hat hónap volt hátra a szerződése kivásárlásáig? – kérdezte James, a székéből megemelkedve az asztalra támaszkodott, keze karomként markolta a fémet.

– Ne gyere megint Landonnal! – válaszolta Levin. – Megérdemelte a büntetését, mivel három egymást követő küldetést is elcseszett, majd megpróbálta eltussolni őket.

– Húsz évet töltött az ügynökség szolgálatában, és hat hónapja volt hátra a szabadulásig. – James ökölbe szorította a kezét. – A mentorunk és a barátunk volt.

– Talán a szabadsága elnyerésére kellett volna koncentrálnia, nem pedig arra, hogy leigya magát az ugrások előtt – mondta Levin. – Mellesleg, úgy tűnik, átvetted tőle ezt a szokást.

Jamesnek elsötétült az arca.

– Baszódj meg, Levin!

– Először téged baszogatlak – válaszolta Levin. – Át kell hogy engedjelek a teszten ahhoz, hogy megkapd ezt a megbízatást. Lehet, hogy nem engedlek át. Kezdjük a legutolsó küldetéseddel, rendben? – A szemöldöke az égbe szaladt, miközben a jelentést olvasta. – Hatos hullámérték. Kicsit magas egy ilyen kis kaliberű mentéshez képest, nem gondolod?

– A háború kellős közepébe ejtettek le!

A megbeszélés innen kezdve egyre jobban eldurvult, Levin szőrszálhasogató módon megkérdőjelezett minden egyes döntést, amit James az utolsó hónapban hozott. Végül, egy kimerítő óra elteltével, miután számtalan sértést vágtak egymás fejéhez, Levin megcsóválta a fejét.

– Nagyon rezeg a léc.

– Rohadtul nem érdekel.

– Talán érdekelni fog, ha elapad az anyagi forrásod, ami könnyen megtörténhet, ha nem lassítasz a tempón.

– Mert ugyanazt teszed velem is, mint Landonnal, mi? És még csodálkozol, hogy miért utálnak a kronotropok.

– Téged se nagyon kedvelnek.

– Landon miattad repítette a kolliját a Neptunusznak.

Ezzel Levin elevenébe talált.

– Nem én vagyok a hibás azért, hogy öngyilkosságot követett el.

– Hitegesd csak magad – mondta James. – Biztos vagyok benne, hogy úgy alszol, mint a bunda. Azt csak hiszed…

James megdermedt, mert bevillant neki egy gondolat, emlék vagy álom. Hirtelen azon kapta magát, hogy alig kap levegőt. Miért rázta ki a hideg ettől az utolsó mondattól? Ökölbe szorította a kezét, és rákényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Nem mutatkozhatott gyengének Levin előtt.

Levin azonban jó megfigyelő volt.

– Jól vagy, James? Hogy vannak az idegeid? Úgy nézel ki, mint aki bármelyik pillanatban szétesik.

– Hogy van az állad? – vágott vissza fogcsikorgatva James.

Levin gúnyosan elvigyorodott.

– Teljesen meggyógyult. Ha legközelebb is be akarsz egyet húzni, legalább azt várd meg, míg feléd fordulok.

Egy pillanatra kínos csend lett a szobában. Egyik férfi sem volt hajlandó meghátrálni. Levin újabb fájlokat hívott elő, s átfutotta őket.

– Az utolsó jelentéseid szerint együttérzést mutattál a zsákutcába vezető idővonalak áldozataival – állapította meg Levin. – Milyen érzéssel tölt el, hogy cserben hagytad az Idő Anyját?

James előtt megjelent Grace arca.

– Milyen érzés, hogy cserben hagytál? – kérdezte.

– A múlt már halott. – James már nem volt benne biztos, valóban így van-e. – A halottakat nem lehet cserben hagyni. – Ezt sem hitte el.

– És mi a helyzet a hajó legénységével? – kérdezte Levin.

– Lényegtelen. Kizárólag az Időtörvény Chartáért, a Titán-forrásért és az átalakítóért mentem vissza. Egy egymillió egységgel rendelkező holdkolónia áramellátását biztosítottam vele több évre – felelte James.

Levin lejegyzett valamit a jelentésébe.

– Remek. Szóval továbbra is a jelenben élők értéke az elsődleges szempont a számodra?

James kényszerítette magát, hogy bólintson, majd egyszerre kibukott belőle a kérdés:

– Mihez kezdünk azután, hogy elfogynak a források?

– Természetesen további mentésekkel újakat szerzünk.

– Nem. Úgy értem, hogy akkor mihez kezdünk, ha már nem lesz több megmenteni való forrás? – Hátradőlt a székében, és összevonta a szemöldökét. – A szolgálatban töltött időm alatt több mint tizenöt Titán-forrást és majd száz kisebb energiamagot, átalakítót és generátort szereztem meg. Ha jól emlékszem az Akadémián tanultakra, ezernél kevesebb Titán-forrás meghajtású létesítmény és hajó készült, melyeknek, az időtörvények értelmében, mindössze a fele menthető meg. A megmenthető források harmadát vagy talán a felét is megszereztük. Már nem áll rendelkezésünkre semmilyen technológia, amellyel elég erős berendezést tudnánk építeni a holdkolóniák fenntartásához, legalábbis azóta, hogy a Technológiai Izolacionisták utolsó csoportját is kiirtották. Szóval mi lesz velünk, ha kifogyunk a kifosztható történelmi ereklyékből? Utána mihez kezd az emberiség?

– Ez nem a te dolgod, James – felelte Levin. – A vállalatok és a végrehajtó hatalmak előbb-utóbb új technológiákat fejlesztenek ki, vagy újratanulják a múltban elveszett ismereteket.

– Na, persze, a vállalatok – gúnyolódott James. – Csak a haszonszerzés és a hatalom érdekli őket, semmi más. Azok a rövidlátó gazemberek nagy ívben tesznek a jövőre.

– Cinikus vagy, James – mondta Levin. – Mindig is az voltál. Mindannyiunknak megvan a szerepe abban, hogy megakadályozzuk az emberi faj kihalását. A KronoComnak az a feladata, hogy a múlt kiaknázásával időt nyerjen az emberiség számára.

James kinézett az ablakon.

– Mikor sétáltál utoljára odakint? – kérdezte halkan. – A nyomorult emberek között. Mikor szippantottál utoljára szűretlen levegőt? Éltél már a mocsokban? Vesztésre állunk.

Levin követte a tekintetét, és néhány pillanatig némán meredtek maguk elé mindketten, miközben viharos erejű, szürke szél örvénylett a pusztulófélben lévő város körül. Aztán Levin megrázta a fejét, mintha transzból ébredne, és ismét Jamesre emelte a tekintetét.

– Eltértünk a tárgytól. Hogy alszol?

– Mint a bunda – hazudta James.

– Mi a helyzet az időzónaváltásból adódó hányingerrel? Rendszeresen végzed a miazmakúrát? – Levin a videóra pillantott. – Itt az áll, hogy két hónapos csúszásban vagy.

James megvonta a vállát.

– Túlságosan lekötött az emberiség energiaellátásának biztosítása. Bepótolom, amint lesz egy kis időm.

Levin további harminc percen át csípős megjegyzésekkel fűszerezett kérdéseket tett fel az egészségével és az érzéseivel kapcsolatosan. Mindent tudni akart. A skála az ugrások utáni hányástól kezdve az álmain és az alkoholfogyasztási szokásain át egészen addig terjedt, hogy mikor volt utoljára nővel. Igazából megvariálta kicsit a kérdéseket, mióta James utoljára nála járt, noha nem nagyon.

Végül Levin felállt, láthatóan csalódottan.

– Immáron harmadízben kapom ugyanazokat a válaszokat az auditok során, úgyhogy térjünk a tárgyra. – Megkerülte az íróasztalt. – Nehogy azt hidd, hogy nem veszem észre a kézremegésedet. Minden egyes küldetés után be foglak rendelni, amíg egyenes és őszinte válaszokat nem kapok tőled. Sajnos túlságosan magas pozícióban vagy ahhoz, hogy visszaküldjelek a tizenhetedik századba famentéseket végezni, különben hidd el, egy percig sem haboznék. Jól figyelj arra, amit mondok: amikor legközelebb visszajössz a megbízatásról, rögtön jelentést teszel a technikusodnak, s csak azután állsz neki piálni. Megértetted?

– Különben mi lesz? – kérdezte James.

Levin ököllel az asztalra csapott.

– Elegem van a nyakasságodból – jelentette ki, miközben felállt. – A KronoComnál az én kezemben van a sorsod. Hiába a jó hírneved, örökre itt tarthatlak.

– Világosan tudtodra adtam, mi a véleményem az üres fenyegetéseidről – válaszolta James, s ő is felállt az asztaltól.

A két férfi jó pár másodpercig farkasszemet nézett egymással. A levegőben feszültség vibrált. Végül Levin hátat fordított.

– Véleményem szerint instabil vagy, de megjátszod magad, és hozod a kívánt eredményeket. A KronoComnak túl kevés magas rangú ügynök áll a rendelkezésére ahhoz, hogy lefokozzalak, de rajtad tartom a szemem. Hacsak egyszer is hibát vétesz, amint lehetőségem nyílik rá, örömmel megteszem veled ugyanazt, mint Landonnal. Most pedig tűnj innen, és küldesd be Thompsont!

James gúnyosan elmosolyodott, majd megindult az ajtó felé.

– Jó volt újra látni. Örülök, hogy ilyen jót csevegtünk.

– És most azonnal intézd el a miazmakúrát, amint innen kilépsz! Addig nem mehetsz sehová, amíg a kórházi osztály azt nem mondja, hogy kész vagy.

James kivonult Levin irodájából, és éppen azon volt, hogy a Sosem Késő bár felé vegye az irányt, mikor meggondolta magát, és inkább az kórházi osztály irányába indult. Ennyi erővel túl is eshet a miazmakúrán. A torkába toluló epe minden egyes alkalommal közelebb ért a szájához. A kúra segítségével megmenekülhet egy kellemetlen pillanattól, és nem hányja össze magát a következő ugrás során.

Levin kezdte kapiskálni, hogy mi a helyzet Jamesszel, s meglehet, egy áruló rohadék volt, de jól végezte a munkáját. Joggal kérdőjelezte meg James józan eszét. Őszintén szólva, maga James is megkérdőjelezte. Hajszál híja volt, hogy megőrüljön, de abban biztos volt, hogy nem fogja engedni, hogy egy Levin-féle szemétláda a sarokba szorítsa. Simán megfeledkezett róla, hogy Thompsonért küldessen.

9
A NUTRIS-PLATFORM

James észak felé repült Kollival, túl a sarkkörön. Növekvő aggodalommal állapította meg, hogy a szállítóhajó valósággal küszködik, hogy a levegőben maradjon. Az oldalszelek, az özönvízszerű esőzés és az ökölnyi jégdarabokat produkáló jégeső megállás nélkül csapkodták a kis hajót minden irányból. Szomorú bizonyítékul szolgált a Föld állapotára, hogy az űrszemét és a bolygóközi por kevésbé nyűtte el a kollit, mint a Földön tapasztalt időjárási körülmények.

A kolli motorja el-elakadt, és néha durrant egyet; Jamest sérült madárra emlékeztette, amely bármelyik pillanatban lezuhanhat. Valahonnan az utastérből meg állandó sziszegő hang érkezett. James figyelmeztette magát, hogy még csak véletlenül se kapcsolja ki atmoszféra-karkötőjét.

– James, milyen a vétel? A forgásmérő azt mutatja, hogy rázós lesz az út az Északi-sarkig – szólalt meg hirtelen Smitt hangja a fejében. Technikusa a Központon található Techművek kényelméből jelentkezett.

– Csak tartsd alacsonyan a hajót, arra az esetre, ha megadná magát – válaszolta James gondolatban. – A felszállás után egy órával szivárogni kezdett a légkörszabályozó, és csökkent a kabinban a nyomás. Erre rá kell néznünk, mielőtt újból nekivágunk a világűrnek.

James hátradőlt a székében, és figyelte, amint a kolli belerepül a bolygó északi részén gyakorta előforduló elektromos viharok egyikébe. Nem hitte volna, hogy a szállítóhajó képes az eddiginél nagyobb rázkódásra, de tévedett. Megnövelte az exo- és atmoszféraszintjeit, arra számítva, hogy egy robbanás bármelyik pillanatban az óceánba repítheti.

Szerencséje volt, hogy nem halt meg az ugrás helyszínére tartó utazás során. Kicsivel több, mint három óra múlva megérkeztek. Kolli bizonytalanul lebegett az óceánba süllyedt Nutris-platform hullámsírja felett. James kinyitotta az ajtót, és lenézett a dühöngő hullámokra. Energiapajzsát majdhogynem vízszintesen csapkodták a barna esőcseppek.

Alatta százméteres hullámok örvénylettek és csaptak össze. A széllökések közel kétszáz kilométeres sebességgel üvöltöttek a fülébe. Olyan hangzavar volt, hogy alig tudta kiókumlálni, Smitt mit magyaráz a fejében. Ráadásul magas volt a sugárzásveszély.

– A célövezetben vagyok. Kiszállok – gondolta James. – Hívd vissza Kollit a Központba!

– Vettem. Keringési pályára állítottam – válaszolta Smitt. – Ne feledd az ugrásra rendelkezésre álló időrést! Pár nap múlva találkozunk.

James lenézett az ötszáz méterrel alatta kavargó barnásfekete óceánra, amelybe bele kell magát vetnie. Annak ellenére is kockázatos manőver lesz, hogy vízről van szó. Ebből a magasságból leugorva bele is halhat, ha esetleg valami szilárd tárgynak ütközik. Arról nem is beszélve, hogy a zuhanás során akkora sebességet vesz majd fel, hogy becsapódáskor a hullámok legalább olyan veszélyesek lesznek, mintha egy sziklának ütközne. Ám nem kockáztathatta meg, hogy lejjebb vigye a kollit; egy nagy hullám a végén még egy az egyben maga alá temetné.

Nagy levegőt vett, és kilépett a levegőbe. Kődarabként zuhant a víz felszíne felé. Felnézve látta, ahogy a szállítóhajó egyre zsugorodik. Aztán nekicsapódott egy hatalmas hullám, és oldalra sodorta. Azonnal elhomályosult a látása, és szem elől vesztette a fölötte lévő felhőket. Egy másik irányból újabb hullám találta el, s az ég ismét megjelent, amint visszadobta a levegőbe. Éppen akkor aktiválta karkötőjét, mikor a harmadik hullám is összecsapott a feje fölött, és maga alá temetve mélyen a víz alá nyomta a testét.

Elernyedt, és hagyta, hogy az áramlat kénye-kedve szerint magával sodorja. Neki csak arra kellett koncentrálnia, hogy ellazuljon, és tartalékolja az erejét, amíg az áramlat lecsendesedik. A látási viszonyok a nullával voltak egyenlőek, és az energiapajzsára tapadó trutyitól a maga elé nyújtott kezét is alig látta.

Fényes sárga villanás vakította el, és a barna trutyi szépen elkezdett széttöredezni, majd letisztult. Másodpercekkel később már kristálytiszta kék vízben lebegett. Zavartan felnézett, és meglátta az óceán felszínét megtörő, csillogó fényt. A tengert fehéres árnyalatban fürdette a fénysugár, mely finoman imbolyogva táncolt a vízben.

Alatta több ezer – a jelenben már többnyire kihalt – hal úszkált rajban, egyetlen hatalmas lényként. Egyszerre, összhangban mozogtak, ide-oda cikázva. Mint megannyi apró csillag ragyogtak a fényben. A távolban egy lehetetlenül nagy fenevad úszott komótosan. Talán bálna vagy valamely más őskori óriás lehetett. James korábban csak képeken látott tengeri élőlényeket, és azokról valahogy nem jött át, hogy mekkorák valójában. Tátott szájjal bámulta, amint a gigantikus állat kecsesen siklott tova. James bejárta a Naprendszer szinte minden zugát, de ennél csodálatosabb látványban még sohasem volt része.

– Épségben sikerült átjutnod? – kérdezte Smitt, s a hangja mintha egy csövön keresztül érkezett volna. – James?!

A barátja hangja hirtelen visszarántotta Jamest a valóságba.

– Igen, még egy darabban vagyok, Smitt. Látnod kellene, hogy mi van itt. Egyszerűen elképesztő.

– Hivatalosan is 2097-ben vagy. Élvezd ki a tájat, mert nemsokára az egészet elnyeli a mélység!

James felnézett, és a felszín felé úszott. Egy perccel később kint volt a feje a vízből, és belebámult a huszonegyedik századi nap ragyogó, sárga fényébe. Megnyugtató és békés látvány volt.

Kelet felé nézett a horizonton, és meglátta a Nutris-platformot. Tátva maradt a szája. Akármilyennek is képzelte előzőleg, teljességgel tévedett. Igazából nem is titkos katonai kutatóközpontra hasonlított, hanem egy óriási, vízen lebegő városra. S pár napon belül mindez a tűz martalékává válik, és a hullámokba süllyed.

A feje fölött átsuhant egy nagy árnyék, aztán még egy. Felnézett, és két tucat nagy testű légi járművet látott a platform felé repülni. Megérkeztek a város új lakói. Sajnos nem tudhatták, hogy éppen a sírjukba tartanak. James a víz alá bukott, és úszva követte őket.

Sokkal könnyebben bejutott a titkos katonai kutatóbázis területére, mint remélte. A legközelebbi szárazföld Grönland volt, több ezer kilométerrel arrébb, ezért a Nutris biztonsági csapata nem tartotta fontosnak, hogy őröket állítson a körzet védelmére. Azután, hogy az úszó városhoz ért, tíz percébe sem telt, hogy rábukkanjon az egyik víz alatti aknára. Miután felmászott a központi szintre, csak pár lépésre volt a legközelebbi irányítóteremtől.

Az elkövetkezendő néhány percet az álcája elkészítésének szentelte. Megtartotta a saját arcvonásait, noha pár árnyalatot sötétített az arcbőrén. Ebben a században az emberek többsége szeretett a napon sütkérezni. Ez teljesen elképzelhetetlen volt a jelenben. A lehető legtermészetesebb megjelenésre törekedett. A kamuflázs így kevesebb energiát igényelt, és ha netalántán rajtakapnák az álca nélkül, könnyebben ki tudja magát magyarázni a helyzetből.

Eddig csak egyszer került hasonló helyzetbe, mikor egy mentőakción vett részt a Merkúron. A sugárzási szint túlterhelte kamuflázskarkötőjét, amely ennek köszönhetően meghibásodott. Azon az időugráson kifejezetten szerencséje volt. A Minos kolónia lakói általában kivégezték az idegeneket: egy silány minőségű radiációs öltözetet adtak az illetőre, majd kikötözték a bolygó felszínén egy cölöphöz, és otthagyták lassú kínhalált halni.

James, immár elégedetten a külsejével, meghekkelte a platform összeköttetését, és betáplálta a rendszerbe az inkognitóját. Annak ellenére, hogy katonai létesítmény volt, roppant könnyen bejutott a Nutris központi mesterséges intelligenciájába. Ebben a korban majdnem minden információt megosztott MI-rendszerben tároltak. A mesterséges intelligenciával rendelkező gépek és programok fellendülőben voltak a századfordulón, ugrásszerű fejlődést produkálva, egészen a hetvenhárom évre rá beköszöntő Mesterséges Intelligencia háborúkig.

A megosztott mesterséges intelligencia erőssége volt, hogy nagyon nehezen lehetett működésképtelenné tenni. Gyenge pontja azonban, hogy könnyen hozzáférhetővé vált egy kellőképp fejlett, a hálózatba behatoló rendszer számára. Jamesnek csak rá kellett csatlakoznia az összekötő rendszerhez, mely korszerű MI-karkötője számára pofonegyszerű feladatnak bizonyult. Alig két perccel később James Salman Meyer néven vált ismertté a Nutris-platform MI-rendszerében. Inkognitója Brit Columbia tartomány Prince Rupert kikötővárosából érkezett. A központi lakóövezetbe osztotta be alteregóját, és megadta számára a létező legtöbb mozgásteret biztosító engedélyt, anélkül hogy felhívná rá a figyelmet.

A platformról készült vázlatokat is feltöltötte Smittnek. Ki kell dolgozniuk egy tervet, ha hármas rablást akarnak kivitelezni egy ekkora létesítményben. Néhány órába biztos beletelik, mire a kronofolyamon keresztül Smitt megkapja a feltöltött adatokat. Addig pedig Jamesnek egymagában kell átverekednie magát ezen a labirintuson.

Ki nem állhatta, ha vaktában kellett nekivágnia egy feladatnak. Többek között azért tartozott a régóta szolgálatot teljesítő kronotropok közé, illetve azért volt még mindig az élők sorában, mert odafigyelt a részletekre. Nem szerette a meglepetéseket. Az ő szakmájában az ismeretlen egyet jelentett a halállal. Egyenesen az érkezési csomópont felé vette az irányt, ahol a látogatókat leszállították a hajókról, majd feldolgozták az adataikat. Mikor a platform magasabb épületekkel tarkított részéhez ért, menthetetlenül eltévedt, és szem elől vesztette, hol érnek földet a szállítóhajók.

A szűk sikátorok teljesen egyformának tűntek a számára, látszólag véletlenszerűen kanyarogtak erre-arra. Húsz perc múlva egy zsákutcában találta magát. Türelme fogytán volt, ezért már éppen arra készült, hogy exóját aktiválva felugrik az egyik épület tetejére, mikor egy hang megmentette attól, hogy felfedje magát.

– Mit csinálsz itt?

James egy hatalmas szörny árnyékát látta maga előtt a kövön. Felugrott, ösztönösen alacsony szintre kapcsolva az exóját, és szembenézett a vélt fenyegetéssel. Tátott szájjal bámult az óriási mechanoidra. Ránézésre ipari gyártmány lehetett, az a típus, melyet gyakran használtak ebben a korszakban.

Négy pókszerű lábbal és zömök humanoid felsőtesttel építették meg, s az összképet négy kar és egy fej tette teljessé. A gépszörnyeteg fölébe tornyosult. Jamesnek felrémlett, hogy a Mesterséges Intelligencia háborúk korában az ehhez hasonló gépek militarizált változataival küzdött meg.

Fogalma sem volt róla, hogyan lopakodhatott mögé ez a nyavalyás gép. Bizonyára az óceánból mászhatott elő, mert még mindig csöpögött róla a víz. A mechanoid hirtelen elnevette magát, tompa, visszhangzó kuncogást hallatva, mely határozottan emberinek tűnt. A sima, gömbölyű, szürke arcú nagy fémfej előreborulva kinyílt, és felfedte a mechanoidban lévő nőt.

Széles vigyor terült el az arcán.

– Ne haragudj! Beteges örömöm lelem abban, hogy az emberek mögé lopakodom Charlotte-ban. Talán a négy komisz bátyám az oka. Eltévedtél? Az új lakóknak elméletileg nem szabadna itt lenniük addig, amíg eligazítást nem kaptak.

James azon kapta magát, hogy a nőt bámulja. Volt valami szórakoztató az arcában. Pontosan nem tudta megmondani, hogy mi az.

– Belefáradtam a várakozásba – válaszolta, mikor végre meglelte a hangját. – Gondoltam, körülnézek az új otthonomban.

Az előre kigondolt válasz, úgy tűnt, működik. A nő elmosolyodott.

– Nos, ha kétéves szerződéssel vagy itt, rengeteg időd lesz az összes zegzug felfedezésére, az egész két négyzetkilométeres területen. – A mechanoid felszisszent, miközben lemezei középen kettéváltak.

A filigrán nő testre feszülő, fekete öltözetet viselt, amely az egész testét elfedte, az arca kivételével. Kilépett a gép belsejéből, s fürgén a földre ugrott. James a jelenkori űrbéli mércével mérve nem számított magas férfinak, de a nő feje búbja épp csak az álláig ért.

A nő Jameshez lépett, és kezet nyújtott.

– Elise Kim kettes szektor, vezető kutató.

James kezet rázott vele.

– Salman Meyer, tengeri biztonsági részleg, kettes szektor… – Túl későn jött rá, hogy hibát követett el.

Elise a homlokát ráncolta.

– A biztonsági személyzetem tagja vagy? Azt hittem, hogy személyesen én vizsgáltam át mindenkit.

James agya lázasan dolgozott, mialatt egy grafikus konzol nyílt meg Elise arca előtt, és a nő előhívott egy személyzeti jelentést. Az összes adat ott lesz rajta, de ha megkérdőjelezi az érvényességét, lehet, hogy meg kell ölnie. Nem hívhatja fel magára a figyelmet. Ha az adatait beviszik a rendszerbe, azok nem állnak ki egy alaposabb vizsgálatot.

A nő szerencsére megtalálta a nevét a személyzet tagjai közt, és vállat vont.

– Á, nem is csoda. Hiszen csak három nappal ezelőtt adtak hozzá a listához. Visszakísérlek az eligazításhoz. Kijelölték már a lakóhelyedet? Várj egy kicsit, hadd parkoljam le Charlotte-ot!

Elise a háta mögött lévő mechanoidhoz fordult, és megnyomott egy gombot a konzolon. A mechanoid géphangon felhörrenve életre kelt, majd elsétált. Feltehetőleg a garázsba vagy más parkolóhelyre tartott. Elise elégedettnek tűnt. Intett Jamesnek, hogy kövesse felfelé a lépcsőn, mely egy jó pár épületet összekötő, lebegő átjáróhoz vezetett. A város felett sétáltak, miközben langyos napsugarak simogatták a bőrüket, és nyugatról enyhe szellő fújt. A levegő olyan tiszta volt, hogy szinte égette James tüdejét.

Hamar rájött, hogy a kettes szektor vezető kutatója roppant beszédes nőszemély. Miközben átsétáltak a városon, a nő a személyes idegenvezetőjévé vált. Csak úgy dagadt a büszkeségtől, ahogy a Nutrisról mesélt – mintha saját két kezével építette volna. Többször is megállt, hogy rámutasson az alattuk lévő egyik-másik épületre. Részletekbe menően leírt számos különböző létesítményt, beleértve a műveleti központot, a tudományos laboratóriumot, a szűrőüzemet, az önkiszolgáló éttermet s a kocsmát – a legfontosabbat hagyta a végére.

Rengeteg kérdést tett fel Jamesnek, amitől a férfi rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Elise túlságoson segítőkész és végtelenül barátságos volt. Ha pár perccel tovább faggatózott volna, James álcája atomjaira hull. Minél többet beszél magáról, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy előbb-utóbb elszólja magát. Úgyhogy minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a nőt beszéltesse. Elise pedig boldogan eleget tett ennek.

Mélyrehatóan kivesézte a Berkeley oktatási központban kapott képzésének részleteit, s hogy utána hogyan csatlakozott a Nutris Iniciatívához, a Harmadik Olaj- és Környezeti Összeomlást követően. Végül mindez hozzásegítette ahhoz, hogy a kettes szektor biológiai és kutatási részlegének a vezetője legyen. Mindössze pár percbe telt, és James elvesztette a fonalat a nő által használt szakzsargonban.

Azon kapta magát, hogy lenyűgözve tanulmányozza Elise-t. Valami egészen különlegeset vélt felfedezni a nőben. Először is elképesztően lendületes és eleven volt, amiben egészen eltért a jelenben vegetáló bányászoktól, prostituáltaktól és a nyomorult, üres emberi porhüvelyektől. A lány optimizmusa mágnesként vonzotta. Gyakorlatilag bármilyen témáról beszélhettek, Elise-ből sugárzott a pozitív életszemlélet.

Az efféle optimizmust már régóta kiirtották a huszonhatodik század emberéből. Jamesnek emlékeztetnie kellett rá magát, hogy az emberiséget ért tragédiák ebben a korban még nem voltak érzékelhetők, noha nemsokára az összes borzalom meg fog történni. Elvégre ezt az évet nevezték az Emberiség Szirtjének.

James nem siette el, és tüzetesebben megvizsgálta zavarba ejtő idegenvezetőjét. Lebarnult arca a napon töltött órák miatt volt kicsit megviselt, s nem a kora miatt, emellett pedig úgy csillogott a szeme, hogy James ahhoz hasonlót ritkán látott odahaza. És most, hogy a beszélgetés elkanyarodott róla, nem bánta, hogy Elise ennyire cserfes. Volt valami különleges a hangjában. Nem tűnt fásultnak. Rájött, hogy a ragyogó mosolya is tetszik neki. Igazán szépen mosolygott.

James próbálta nem mutatni a csalódottságát, mikor elérték a csomópontot, ahol nagyban zajlott az új lakók adatainak a feldolgozása. Talán öt szót, ha kiejtett a száján ez idő alatt Elise-hez, de remélte, hogy valami úton-módon késleltetheti az elválásukat.

– Hát megérkeztünk – mondta. – Köszönöm, hogy visszavezettél a civilizációba. Lehet, éhen vesztem volna a vasdzsungelben.

Elise elvigyorodott.

– Irdatlan mennyiségű hal van a tengerben. – Egy pillanatra beállt a kínos csend. – Attól tartok, hogy vissza kell mennem dolgozni. A szektorban találkozunk.

– Később van kedved meginni valamit a bárban? – szaladt ki James száján, mielőtt felfogta volna mit is beszél.

Elise kacsintott egyet.

– Talán máskor. Még öt órát kell lehúznom Charlotte-ban, mielőtt végzek a mai műszakkal. De semmi gond. Két évünk van rá, hogy jobban megismerjük egymást.

James integetett neki, miközben a nő befordult a sarkon, majd nyoma veszett. Maga mellé ejtette a karját, és ökölbe szorult a keze.

– Mármint úgy érted, két napunk – motyogta.

Két nap múlva Elise és a Nutrison tartózkodó összes ember halott lesz. James elfintorodott, majd beállt az egyik sor végére, s várta, hogy feldolgozásra kerüljenek az adatai.

– Te, James, minden rendben? – kérdezte Smitt.

– Minden oké – válaszolta James. – Miért kérdezed?

– Mert percenként száznegyvenet ver a szíved.

10
ELISE KIM

Elise éppen befejezte a tizennégy órás műszakot a tenger fenekén, és úton volt visszafelé a Nutris-platformra, a heti vezetői megbeszélésre. Jó sokáig ült egy helyben, de egy cseppet sem bánta. Éjfél környékén szunyókált egy kicsit Charlotte-ban, miközben a mechanoid talajmintákat dolgozott föl. Charlotte volt a második hálószobája. Elise kinézett a tiszta vizű tengerre, és elámult, amint Charlotte fényszórói a sötétségen áthatolva feltárták előtte a tenger szépségét.

Hosszú volt az éjszaka, és jó esélye volt, hogy egy úgyszintén hosszú nap előtt áll. A platformon szállítóhajók landoltak az újabb áldozatokkal – ahogyan Elise nevezte őket –, akik hármas-négyes csoportokban érkeztek. A Nutris a hét végére nyolcvanszázalékos kapacitással, teljesen működőképes lesz. Elise-re sok álmatlan éjszaka vár majd mélyen a víz alatt az elkövetkezendő jó néhány évben. Semmiért nem cserélné el. Igazából már a gondolatba is beleszédült; élete nagy álmát élte, a világ legtávolabbi részeit fedezve fel, és gyógyítva Gaiát a korábbi évszázadok pusztításai után.

– Csűrpók, várhatóan mikor érkezel? Mi a felső határ? – recsegte egy dörmögő hang a rádióban.

Charlotte MI-rendszere még azelőtt előhívta a mélységüket mutató adatokat, hogy Elise-nek kérnie kellett volna, majd a bal szeme elé villantotta őket. Elise visszaszólt a rádión.

– Jó reggelt, Hank. Három kilométer mélyen vagyok, és emelkedem. Száz méteren tartok egy kis szünetet, megnézem, hátha üdvözölhetem a környéken rejtőző kékbálna-rajt. Biztosra akarom venni, hogy az alapzati kábelek nem jelentenek nekik gondot. Legalább pár képet lövök róluk, hogy hazaküldhessem őket a szüleimnek.

– Akkor tizenöt perc múlva?

– Inkább fél óra.

– Rendben, Csűrpók. A kettes rekeszben helyezlek el.

– Örök hála.

Egy órával később Charlotte bemászott a mechanoidtároló kettes rekeszébe. Elise kilépett, és lábujjhegyre emelkedve kinyújtózkodott. A mechanoid egyedi építésű volt, rá szabták, tehát gyakorlatilag a gépben is ki tudott nyújtózkodni, de tizennégy óra mégiscsak tizennégy óra volt, s még Elise-t is elfogta kissé a klausztrofóbia, holott arra született, hogy mechanoidokat vezessen. A kék bálnákra végül nem akadt rá, de jól elszórakozott egy vidám belugacsaládon, akik a reggeli napfényben fürdőztek.

Kibújt a kezeslábasából, és felvette a hivatalos Nutris-platform-egyenruháját. Ki nem állhatta a merev, katonai jellegű öltözetet, de az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy az összes vezető beosztásban lévő személy megfelelő ruházatot viseljen a Központi Adattár területén. Szerencsére csak hetente egyszer kellett magára öltenie az egyenruhát, a megbeszélésekre.

Szeretetteljesen megpaskolta Charlotte lábát, és még mielőtt elindult a hangárból, az utolsó pillanatban kiadott pár instrukciót a főmérnöknek. Ruganyos léptekkel haladt az alsó dokk folyosóján, majd megállt egy kereszteződésnél, és elmosolyodott. Tegnap itt találkozott Salmannal, a személyzete új biztonsági őrével.

Elise a parttól száz méterre lebegett az óceán felszínén, mikor felfigyelt a körzetben eltévedt kiskutyaként kóborló férfira. Lebukott a víz alá, és bekerítette, akár egy cápa. A Cápa című film betétdalát dúdolta, miközben a férfi mögé osont, majd rávetette a mechanoidot gyanútlan áldozatára. Hát, amilyen arcot vágott…

Akárhányszor csinálta meg ezt a kis trükköt Charlotte-tal, sosem unta meg.

Salman cuki pasi volt. Kicsit furán és feszélyezetten viselkedett, de rendes fickónak tűnt. A mama mindig azt mondta, hogy óvatosan bánjon a túlságosan tökéletesnek tűnő férfiakkal. A férfi nem őszinte és jóravaló példányainak mindig van valami stichje. A mama egy portlandi hippi volt, apu meg egy jóhiszemű csodabogár, úgyhogy anyja tanácsát mindig fenntartással kell fogadni. De végül is két évre itt ragadtak ezen az óriási fémtutajon Salmannal, úgyhogy rengeteg lehetősége lesz még közelebbről megismerni a férfit.

Elise az alsó dokk folyosón továbbhaladva átvágott a kettes szektoron. Az ő szektorán. Már attól eldobta az agyát, hogy néhány, feltételezhetően nagyon okos ember úgy döntött, hogy őt teszi meg a szektor vezetőjének. A Nutris legfiatalabb szektorfőnökeként és vezető biológusaként igen jelentős státuszt töltött be, és esze ágában sem volt csalódást okozni azoknak, akik megbíztak benne.

A múlt héten rátaláltak egy újabb, kis kiterjedésű, a Kaszpi-tenger fenekén virágzásnak indult vírustörzsre. Akármi is volt ez a vészfene, egyre jobban elterjedt. A korai kísérletek szerencsére ígéretesek voltak. A világközösség még azelőtt nyakon csípte a vírust, hogy az kifejlődhetett volna, és jó esélyük volt rá, hogy még csírájában elfojtják a bajt. Gaiának hála. Ha nem így történt volna, a vészfene csúnya mutációja elméletileg néhány év leforgása alatt elpusztította volna az óceán több millió köbkilométeres területét.

Elise már régen belenyugodott, hogy az elkövetkezendő négyórás dögunalom ugyanolyan fontos, mint a négy kilométerrel a víz alatt végzett munkája. Az élelmiszer-tartalékoktól kezdve az új űrkori energiagenerátoron át egészen a munkába álló, számtalan új emberig szinte mindent átvettek a fejesek. Az aktatologatás hozza a fényt és a laboratóriumok finanszírozását, mondogatta mindig Hammon igazgató. A vezetői megbeszélés ettől függetlenül is lélekölő volt egy kicsit, de Elise széles mosollyal az arcán tűrte. Késő délután véget ért az értekezlet, itt volt az idő a korai vacsorára vagy szunyókálásra. Vagy hogy megigyon egy pohárkával.

– Szia, Elise – szólt oda neki Hugh, a négyes szektor biztonsági főnöke, miután végeztek a megbeszélésen.

Elise intett neki, hogy kövesse.

– Mi újság?

– Emlékszel még arra a biztonsági őrre, akit az én szektoromba helyeztél át?

– A hosszú szakállú fickóra gondolsz, aki úgy néz ki, mint az Idő Atyja? Körülbelül két hete?

– Igen, ő az. Amúgy köszi. Nincs is jobb annál, mint ha az ember csapatát egy sétapálcával járőröző biztonsági őr erősíti.

A nő elvigyorodott.

– Bevált az öregúr?

Hugh megrántotta a vállát.

– Nem igazán. A fickó pár napig dolgozott, aztán nyoma veszett.

Elise fejében vészharang kondult. Egy hatalmas úszó platformon tartózkodtak, teli zegzugos repedésekkel és vagy száz olyan hellyel, ahonnan az ember az Északi-sarki-óceánban köthetett ki, ha nem figyelt a lába elé. Hibát követett el. Mikor a férfi először odament hozzá, hogy az áthelyezését kérje a kettes szektorból a négyesbe – azon az alapon, hogy a kettes szektor a méretéből adódóan túl nagy falat volt a számára –, Elise az első megérzése alapján legszívesebben elbocsátotta és nyugdíjazta volna a férfit.

Azonban előfordult már, hogy kilencvenéves versenyzők pipálták le a triatlon és a maratoni futás során, úgyhogy rosszul érezte magát, amiért a kora miatt akarja kirúgni a férfit. Ha a fickó úgy gondolja, hogy képes a munka elvégzésére, akkor Gaia nevében lehetőséget ad neki arra, hogy bizonyítson. Ám ennek ellenére is úgy gondolta, hogy hibázott, méghozzá nem is kicsit.

– Jelentetted az esetet az igazgatónak? Kiküldted a mentőosztagot a keresésére? – kérdezte Elise. – Szólhatok a búvároknak, hogy vizsgálják meg a tengert a platform alatt. Lehet, hogy vízbe esett és…

– Igen, mindez megvolt – válaszolta Hugh. – A srácok átnézték a teljes négyes szektort és a lakóövezetét is. Ma reggel elmentem, hogy lehívjam a személyzeti aktáit, és semmit nem találtam. A fickó nincs benne a rendszerünkben.

Elise a homlokát ráncolta.

– Az lehetetlen. Láttam a fájlokat, mielőtt átküldtem neked.

– Hát pont ez az – mondta Hugh. – Én is láttam őket, mikor az ipse átjött a szektoromba, de mostanra nyomuk veszett. Az összesnek. – Hugh a háta mögé pillantott. Az igazgató még mindig a helyettesével trécselt a tárgyalóteremben. – Valahogy nincs kedvem odamenni Hammonhoz, és közölni vele, hogy elvesztettem egy fickót, aki valamilyen úton-módon nem is létezik.

– Hát igen, megértem. Elég kellemetlen beszélgetés lenne – mondta Elise. – És mi a helyzet a szárazfölddel? Nem szerezhetnénk róla háttér-információkat?

– Milyen információkra gondolsz? Én nem találtam semmit.

Kínos csendben álldogáltak a folyosón.

– Hát – szólalt meg végül Elise –, egyik oldalról azt mondom, hogy ha te hallgatsz róla, én is azt teszem, de valószínűleg nem ez a legjobb módja a helyzet kezelésének. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Keresd ki a biztonsági személyzet toborzási fájljait, és vesd össze az adatokat a személyzet létszámával. Valahogy csak előkerül. Ha semmit nem találsz, gáz van, mert nem zárhatjuk ki, hogy kémkedésről van szó. Addig ne kongasd meg a vészharangot, amíg biztosak nem vagyunk benne.

– Jól hangzik – mondta Hugh.

– Majd szólj, hogy alakulnak a dolgok!

Elise végignézte, amint Hugh a kommunikációs terembe lép, és leadja a kérelmet. Rossz érzése volt. Szinte lehetetlen, hogy az ember csak így szőrén-szálán eltűnjön. Talán kémkedésről van szó, de mégis kinek állna az érdekében a Nutris-platform felderítése? Nonprofit szervezet voltak, emellett a projekt forrásai a legnyilvánosabbak közé tartoztak. Semmi értelmét nem látta a kémkedésnek.

Szüksége volt valamire, ami elvonja a figyelmét a hosszú megbeszélésről és a kísértet őrrel kapcsolatos hírről. Olyan jó napja volt, erre tessék! Az imént hallottak totál a kedvét szegték. Maga mögött hagyta a Központi Adattárat, és a legközelebbi kocsma felé vette az irányt.

Ahogy oldalra nézett, jobb kedvre derült.

– Pont ez kell neked, Elise Kim. Csak kérned kell, és megadatik – viccelődött magán. A fal mentén pihenő alak felé tartott. – Már rögtön az első nap elszunyókálsz a munkaidőben?

11
A HÁROM CÉLPONT

A Nutris-platformra való érkezését követő reggelen James ismét eltévedt, és ezúttal nem volt a közelében Elise, hogy útba igazítsa. Az óra ketyegett. A Nutris holnap reggel lép működésbe, s délutánra már csak az égő roncsai úsznak az óceánon. Egész éjszaka a különböző szektorokban barangolt, hogy feltérképezze a területet, és felvázolja a célpontjaihoz vezető utat. Már jócskán felkelt a nap, mire mindhárom objektum holléte felől megbizonyosodott, és körvonalazódni kezdett a terve.

Amint bejut az épületbe, MI-karkötője képes lesz a céltárgyak azonosítására, de addig még fel kell derítenie a terepet. Eredetileg úgy gondolta, hogy mindössze pár órájába telik, mire a karkötő összeállít egy jól működő térképet a megtett útvonalak alapján. Sajnálatos módon azonban az úszó város éjszaka még jobban összezavarta Jamest, mint napközben. A járdán még nem égett minden lámpa. Ennek köszönhetően gyakran eltévedt, és a végén körbe-körbe járkált. Mire megvirradt, teljesen kimerült, és csak arra vágyott, hogy álomra hajtsa a fejét. Viszont sajnos jelentkeznie kellett az első műszakra.

Eredetileg ezért nem szerette volna magát a hálózathoz kötni, de végül annyi előnnyel járt a munkaviszony, hogy ellensúlyozta a kockázatokat. Pontosan ezért osztotta be magát a biztonsági személyzethez. A biztonsági őr feladatköre négyszáz év távlatában ugyanaz volt. Egy késő huszonegyedik századi fegyver természetesen lényegesen eltért a korai huszonhatodik százai karkötőtől, de az alapok változatlanok maradtak: járőrözés, fedezék, cél és bumm. A dolog filozófiája mit sem változott ehhez a primitív korhoz képest.

Rossz szót használt. Nem a „primitív” a megfelelő jelző. Ezt az időszakot tartották az emberiség által elért eredmények csúcspontjának, mielőtt kezdetét vette a nagy hanyatlás. Míg a jelen komoly előrelépéssel büszkélkedhetett az űrutazás, a hadsereg és a gyarmatosítás területén, sok más technológiának nyoma veszett a négy évszázadon át tartó háborúk és éhínség során.

A szektor parancsnoka az első öt perc után úgy döntött, hogy ki nem állhatja Jamest, ami nem gond, hiszen a pasi egy napon belül úgyis hulla lesz. James gondolatban a puhos jelzővel illette a férfit, ami a jelenben majdhogynem ismeretlen szónak számított. A puhos parancsnok mindenesetre kihasználta a Földön még hátralévő idejét, és a kettes szektor nyugati blokkjaiba osztotta be Jamest, akinek ez tökéletesen megfelelt. Ezáltal lehetőséget kapott rá, hogy fejben felülvizsgálja a Nutris tervrajzát.

Becslése szerint legalább egy órára lesz szüksége, hogy mind a három berendezést megkaparintsa. Nem tudta biztosan, mennyi idő áll a rendelkezésére, amíg a teljes város víz alá nem kerül, de nem kockáztatott. Két célobjektum is ebben a körzetben volt, és járőrözés közben alkalma nyílt bejutni az összes épületbe, s hajszálpontosan meghatározni a kiszemelt célpontokat. Mire véget ért a műszakja, már feltérképezte az első két berendezéshez vezető teljes útvonalat.

Már csak a Központi Adattárban található adattároló volt hátra. Oda vaktában kell majd bemennie. Az épületbe való bejutáshoz a legmagasabb szintű engedélyre lesz szüksége, ezt James nem hagyta magának jóvá, amikor megérkezett. Kezdetben nagy volt a kísértés, hogy megszerezze a számára nélkülözhetetlen hozzáférési engedélyt, de meggondolta magát. A Központi Adattárhoz kizárólag magas beosztású vezetőségi tagoknak volt hozzáférése. Valószínűleg mindannyian ismerték egymást, és kérdések merülnének fel, ha a jogosultsági listán egyik pillanatról a másikra, rejtélyesen megjelenik egy idegen neve.

Jobb híján kívülről derítette fel az épületet, egy hozzáféréssel bíró valakit keresve, akinek az adatait a karkötőjére másolhatná. A műszak végével nekidőlt a Központi Adattárral szembeni falnak, és a ki-be járkáló embereket figyelte. Jelvényük biztosította számukra a hozzáférést. Valamelyiküknek a nyomába kellene szegődnie, hogy illető közelébe érve, a mesterséges intelligencia révén elcsenje a jogosultsági kódokat, és betáplálja a saját jelvényébe. Szóval vagy ellopja a jogosultsági listát, vagy berúgja az ajtót, miközben a város az óceánba süllyed. Az első verzió volt a gyorsabb és elegánsabb megoldás. Még szüksége lesz azokra az értékes másodpercekre.

– Smitt – gondolta. – Pontosan mikor küldtek segélykérést a platform elsüllyedésének a reggelén?

– Három óra negyvenhat perc telt el az első segélykérés és aközött, hogy az első jármű a helyszínre érkezett. Addigra csak nagy olajtüzek maradtak a víz felszínén, és magas sugárzásértékeket mutatott az egész környék.

Nem nagyon hibázhat, valójában egyáltalán nem. Helyesen ítélte meg a helyzetet a legelején. Ez egy nehéz küldetés. Kész csoda lenne, ha mindhárom célpontot sikerülne megkaparintania. Mégis meg kell próbálnia. Ha összejön, kijut a KronoComból.

– Már rögtön az első nap elszunyókálsz a munkaidőben?

James a hang irányába fordult, és meglátta a Központi Adattárból kisétáló Elise-t.

Őszinte mosoly terült el James arcán, és integetni kezdett. Furcsa érzés volt. Aztán feltűnt neki a nő egyenruhája. Most, hogy nem a kezeslábasát viselte, nyilvánvalóvá vált, hogy Elise katona, ezenfelül nem is akármilyen: ezredes. James az integetéssel felhagyva tisztelgett.

Elise lezser mozdulattal viszonozta a gesztust.

– Csak ha szolgálatban vagyunk, illetve a tisztek jelenlétében. Csupán egy civil vagyok, akire szép fényes jelvényt biggyesztettek. Már így is elég nehéz itt barátkozni.

– Neked? Na, azt kétlem.

– Régen én is azt hittem – válaszolta Elise színlelt elkeseredéssel. – De a kétéves megbízatásokra általában családos civileket toboroznak. Nem túl sok szingli jelentkezik az efféle munkára annak a tudatában, hogy egész idő alatt itt kell dekkolnia.

– Akkor legalább már ketten vagyunk. – James megvonta a vállát. Rögtön megbánta, amit mondott. Mégis mit gondolt? Hiszen küldetése van, és alig tizenhat óra áll rendelkezésére, hogy elvégezze.

Elise levette a jelvényt a gallérjáról.

– Nos, jelenleg nem vagyok szolgálatban. Akár meg is hívhatsz vacsorázni.

Közvetlensége hideg zuhanyként érte Jamest. Egyrészt nagyon szívesen vacsorázott volna Elise-szel, másrészt viszont ez elterelné a figyelmét a küldetésről, és erre végképp nincs lehetősége. Végtére is holnap az egész kóceráj radioaktív tűzgolyóként fog felrobbanni. Azzal, hogy egy leendő kísértettel tölti az estét, egészen biztosan nem érne el mást, mint hogy elcseszi a feladatot, vagy rosszabb esetben megöleti magát.

Éppen vissza akarta utasítani Elise-t, mikor újra gondolkodóba esett. Miért is ne vihetné el vacsorázni? Életében először vonzódott egy olyan nőhöz, aki nem üzleti tranzakcióként kezelte a helyzetet. Kinek ártana azzal, ha Elise-szel tölti az estét? Valószínűleg jót tenne az egészségének, és segítene megőrizni a józan eszét. Hiszen megérdemel egy kis boldogságot, nem igaz?

A nő halott. Ezért nem jó ötlet. Mellesleg küldetése van. Még jó néhány másodpercig vívódott, nem tudott dűlőre jutni.

Elise megérezte a tétovázását, és füttyentett egyet.

– Hűha, totál félreértettem a jeleket. Hivatalosan is zavarban vagyok. Sajnálom, közlegény. Most pedig engedjen utamra! – Hirtelen sarkon fordult, és leszáguldott a rámpán.

James a távolodó alakot figyelte, amíg el nem tűnt a sarkon. Így volt helyes. El kellett engednie. Küldetése van. Nem ebből a korból jött. Semmi jó nem származna ebből.

– Elise csak egy szellem. Elise csak egy szellem – ismételgette újra és újra. – Végzek ezzel, és egy év múlva az Európa kolónián leszek. Soha többet nem kell ezt a szart csinálnom.

Megfordult, hogy elinduljon, de hirtelen megtorpant. Elise jelvénye. A nő hozzáféréssel rendelkezik a Központi Adattárolóhoz. Használhatná a jelvényét. Tulajdonképpen majdhogynem a kötelessége meghívni egy italra, és közelebb kerülni hozzá. James szája bamba vigyorra húzódott, miközben a nő után rohant.

– Hé, Elise, várj! – Utánafutott, majd elé ugrott, s elállta az útját. – Nem úgy gondoltam… Nagyon szeretnélek… Hadd hívjalak meg egy italra!

Elise felvonta a szemöldökét.

– Komolyan? Elszúrtad, barátocskám. Nincs rá szükségem, hogy szánalomból hívj meg egy italra. Majd valaki olyannal töltöm az időmet, aki azt megbecsüli.

– Nem, félreértetted… – dadogta James, miközben Elise elsétált mellette. A férfi az ajkába harapott, és elmormolt egy szitkot.

– James, minden rendben? A pulzusod megint a maximális határértéken van – szólalt meg Smitt.

– Csönd legyen, csönd legyen! – üzent vissza gondolatban James dühösen.

– Ne akard, hogy idő előtt visszahozzalak a jelenbe! Különösen erről a küldetésről ne.

James tehetetlenül nézte, ahogy Elise eltűnik az utcasarkon. Mégis hány hülye sarok van ezen a helyen? A fejében egymást kergették a gondolatok. Nem sok tapasztalata volt a nők elbájolása területén. Elise után futott.

– Elise, légy szíves! – szaladt ki a száján.

A nő megfordult, és hidegen végigmérte.

– Ha jól sejtem, azt akartad mondani, hogy legyen szíves, ezredes vagy asszonyom.

– Igen, asszonyom, elnézést, hogy a terhére vagyok, de új vagyok a Nutrison, és azon töprengtem, van-e valami helyi létesítmény, ahol italokat szolgálnak fel.

– A szektor keleti végében. Harmadik emelet, B15 – felelte Elise, túlságosan is közönyös arccal. – Most pedig, ha megbocsát, fontos dolgom van.

– Oda tudna kísérni? Könnyen eltévesztem az utat. Mikor legutoljára eltévedtem a szektorban, majdnem éhen haltam. Ha nem találkozom…

– De egy lökött vagy. – Elise a szemét forgatta, majd önelégülten elmosolyodott. – Rendben, odaviszlek, de egész este a te kontódra iszunk. Korábban egy itallal megelégedtem volna, tekintve, hogy alacsonyabb bérskálán vagy, de ki kell engesztelned.

Pár perc múlva a tiszti negyedben ültek a Kristálytiszta Szesz nevű bárban, mely az úszó város két kocsmájának egyike volt. Elise, rangjának köszönhetően, vendégként bevihette Jamest. Ennek ellenére James kapott pár csúnya pillantást, többek között a seggfej parancsnokától. Ezek szerint több egyedülálló férfi akadt itt, mint azt Elise gondolta.

– Na, akkor – hajolt hozzá Elise – mesélj magadról! Bizonyára érdekes a történeted.

James megfontoltan válaszolt.

– Ezt miből gondolod? Csak egy átlagos fickó vagyok.

Elise kedélyes, hitetlenkedő pillantást vetett rá.

– Én nem így gondolom. Ránézésre a harmincas éveid közepén jársz, de semmi extrát nem viselsz magadon. Senkit sem ismerek, akin ne lenne valami modern ruha, implantátum vagy tetoválás. Te pont olyan csúnya vagy, ahogy Gaia megteremtett.

James meghökkent.

– Miért is fogadtad el a meghívásomat?

Elise közelebb hajolt hozzá.

– Én azokat a pasikat szeretem, akik olyan jól érzik magukat a bőrükben, hogy nincs szükségük semmi mesterséges extrára. Manapság mást sem gyártanak, csak plasztikférfiakat. – Kinyújtotta a kezét, majd ide-oda forgatta James fejét. – Az arcodon lévő hegeket sem távolíttattad el. Melyik összetűzésben vettél részt?

James arca lefagyott.

– Smitt, mondj egy háborút! Bármit, csak küldd át gyorsan!

– Ötven éve nem zajlott valódi háború. A harmadik világháborút megelőző időszak az emberiség aranykorának a csúcspontja volt.

– Biztonsági munkát végeztem – válaszolta James. – Egy magánhadseregben.

– Á, szóval a pénzért csináltad.

– Hát nem ezért vagyunk itt mindannyian? – kérdezte James, és belekortyolt a huszonegyedik századi whiskybe, melynek kellemes füst-, föld- és citromíze volt. Nyilvánvalóan a whiskykészítés művészete is virágkorát élte ebben a században. James az élete egy olyan pillanatára sem emlékezett, amikor annyira boldog lett volna, mint most, Elise-szel szemközt ülve az asztalnál, ezzel a finom itallal a kezében.

Elise megrökönyödést színlelt.

– Hogy micsoda? Neked fizetnek? Mi itt szinte mindannyian járandóságot kapunk.

– Mégis miféle katonai város fizet járandóságot az embereinek? – nevetett fel James.

Elise arca elkomolyodott.

– Na várj, te komolyan beszélsz? Neked tényleg fizetnek? Hogyan lehetséges, hogy a biztonsági őr fizetést kap, mikor az összes tudós önkéntesként dolgozik?

James összezavarodott, de gyorsan rögtönzött.

– Járandóság vagy fizetés, nekem mind egy kutya. Valójában éhbér. Most már tudom, miért. Nem tudtam, hogy egy hülye nonprofit szervezethez szegődtem.

Smittnek eközben a következő gondolatot küldte:

– Mélyebbre kell ásnunk ez ügyben! Valami nem stimmel. Ez a hely nem katonai létesítmény, mint ahogy azt hittük.

– Utánanézek. Maradj készenlétben, James!

Az este hátralévő részében Elise-t bámulta, miközben jó hallgatóságnak bizonyult. Elise nagyon lendületesen beszélt, s közben apró kezével hevesen gesztikulált. Gyakran a feje is csatlakozott a tánchoz, és a vállánál kicsit lejjebb érő, sötétvörös haja ide-oda ringott, ahogy magyarázott.

De Jamesnek leginkább a szeme tetszett. A nő csillogó tekintete valósággal rabul ejtette, és azon kapta magát, hogy folyamatosan a pillantását keresi. A szeme színe igazából nem világos-, hanem sötétbarna volt, de mikor Elise ránézett, vidáman felragyogott a tekintete.

Elise Észak-Amerika szívében, egy Lincoln nevű helyen született, az Amerikai Konföderációs Államok határán. Kilencévesen nyugatra költözött, a Demokratikus Unióban található Portlandbe, és egészen addig ott élt, amíg a Berkeley-re nem ment biológiát tanulni.

Mire élettörténete a huszonkettedik születésnapjához ért, James MI-karkötője lemásolta a jelvényét. Ennek azt kellett volna jelentenie, hogy ideje nyugovóra térnie, és kipihennie magát. A történelmi feljegyzések szerint a robbanás valamikor kora reggel történt. Készen kell állnia. Ehelyett ott maradt, és még egy órán át hallgatta Elise-t, míg a nő körülbelül tíz perccel ezelőtt be nem fejezte az élettörténetét.

Elise a hibrid Öko-Tengeri Alga Iniciatívánál kezdte a karrierjét, ahol az óceán vizét tisztító, mutáns tengeri algát tenyésztett. Végül az Ózon Földrétegző Programnál kötött ki, ahol huszonhat éves vénségként a világ egyik legjelentősebb biotechnológusává vált. Most pedig, harmincegy évesen a Nutris Iniciatíva Bakteriális Konzultációs Programjának volt a vezető biológusa, emellett pedig civil ezredes.

– De mihez kezdene a hadsereg a bakteriális konzultációval? – kérdezte James a hatodik pohár whiskyjét is felhörpintve. Ez a cucc annyira jó volt, hogy jó sokat akart még belőle vedelni a holnapi ugrás előtt. A másnaposságra meg nagy ívben tett.

Elise felvonta a szemöldökét.

– Te szórakozol velem? Már másodjára mondod ezt. Gaia nevében, miért hiszed azt, hogy egy katonai bázison vagyunk?

James erre nem tudott mit mondani. Azt csak nem válaszolhatja, hogy Smitt ezt mondta neki. A mai nap során szerzett ismeretek egy része nem egyezett meg az eligazításon hallottakkal, s míg a téves információ gyakori volt, ritkán fordult elő, hogy a tájékoztatás ennyire távol álljon a valóságtól. Ugyanakkor elvileg ez egy titkos létesítmény volt, tehát a platform létrehozásának a valódi oka elveszhetett az idő során. Vagy talán ez volt Elise inkognitója? James agya lázasan dolgozott, miközben felsorakoztatta a lehetőségeket. Nem tetszett neki, hogy nem tudja, mi is pontosan a helyzet. Végtére is, emlékeztette magát, nem számít. Neki feladata van.

Későre járt, habár a sarkvidéki nap még mindig fényesen ragyogott az égen. Az égitest meleg narancssárga árnyalatban fürdette a platformot, egy kísértetiesen foszforeszkáló, izzó fény kíséretében, amely egy kivételesen kellemes álomra emlékeztette Jamest. Ez után a fantasztikus este után kételkedett benne, hogy álmai valaha is felül tudnának kerekedni a valóságon.

Elise egy kicsit felöntött a garatra, mivel James az ígéretéhez híven egész este állta a cechet. Kicsit imbolyogva járt, néha Jamesre támaszkodva, miközben visszasétáltak a lakóhelyéhez.

– Megérkeztünk, uram – mondta Elise, az ajtóra mutatva. – Számomra itt ér véget az út. Ismételjük meg a ma estét. Holnap?

James nem tudta rászánni magát, hogy igent mondjon.

Elise a szemét forgatta.

– Semmi gond. Kezdek hozzászokni a modus operandidhoz. Nem igazán megy a nőbűvölő szöveg, ugye?

James nem volt benne biztos, mire utalt Elise a „nőbűvölő szöveg”-gel és a „modus operandi”-val, mindenesetre bólintott.

– Hát akkor – mondta –, holnap találkozunk.

Megfordult, hogy távozzon, mikor a nő a vállánál fogva megragadta, és lábujjhegyre emelkedve megcsókolta. James ledermedt. Elise a nyaka köré fonta a kezét, és lehúzta magához. James a martini ízét érezte a nő ajkain, miközben Elise a testéhez dörgölőzött. Nem siettek a csókkal, és James egy pillanatra elfelejtette, hogy ki is ő, és miért van ott. A világon egyedül Elise Kim számított.

A nő végül hátrahúzódott, és megborzolta James haját.

– A jövőben ezt várom el tőled. – Aztán egy kacsintással eltűnt lakóhelye biztonságában.

– James, az életjeleid szélsőséges értékeket mutatnak. Baj van?

– Jól vagyok, Smitt – felelte James. – Nagyon jól.

Visszabattyogott az alvókamrája felé, még egyszer utoljára kiélvezve a hűvös szellőt és a tengeri levegőt. A legtöbb küldetéshez képest ez a megbízatás varázslatos volt, és kizárólag azért érzett így, mert megismerte Elise-t. Kár, hogy holnap mindennek véget kell érnie. James kétségbeesetten reménykedett benne, hogy nem fog vele összefutni. Ki tudja, hogyan reagálna az adott helyzetben.

Már majdnem visszaért a lakhelyére, mikor a kettes szektor egy olyan részén haladt át, amelyen korábban még soha. Az egyik karkötője vészjelzést adott le. James megriadva körülnézett, és felmérte a terepet.

– Smitt, valami nem stimmel. Az időugráshoz használt karkötőm figyelmeztetést adott le. A kronofolyam itt ki van kopva. Valaki nemrég ideugrott, ebbe a zónába.