12
AZ ELSÜLLYEDT VÁROS

Mennydörgő moraj zavarta meg a reggeli csendet, mikor az egész platform belerázkódott a robbanás erejébe. Abban az idősávban, amikor James hazakísérte Elise-t, és felkelt a nap, a négyes szektor vízerőműve túlterhelődött, és lemosta a föld színéről a szektort, s megbénította az egész várost. Sajnálatos módon pont a négyes szektor volt a várost összetartó alapzat központi része. Sok év gondos tervezése hullott apró darabokra pár perc alatt.

Hamarosan az összekötő egységek is felbomlottak, ahogy a létesítmény alátámasztása kibillent az egyensúlyából. Egész épületek dőltek az óceánba, köztük volt jó pár, majdhogynem felhőkarcoló magasságú szerkezet is. A szomszédos szektorok több részén is tűz ütött ki.

James kifutott a lakhelyéről, és végignézte, ahogy a hármas szektor középütt megreped, kettéválasztva a korábbi önkiszolgáló étterem területét, épületeket és embertömegeket taszítva az óceánba. Körülötte mindenütt sikítozó emberek hada iszkolt az ötös szektor irányába, hogy a szállítóhajókon elmeneküljenek.

Bekapcsolta az exóját, és átgázolt a sérült és halott emberek halmain, agyát elzárva a komor látvány elől. A levegő megtelt a haldokló város hangjaival. Több hasonlóan irtózatos látvány idéződött fel benne, mint a Karthágó lerombolása közben végzett mentése vagy a Kopernikusz holdkolónia meggyalázása a Harcoló Technológiák korának első napjaiban.

Kételkedett benne, hogy egy ekkora platformot egyetlen robbanás el tudna süllyeszteni, még ha kritikus szerkezeti ponton történt is a detonáció. A város elsüllyedése vagy szándékos gondatlanság, vagy pedig egy szerencsétlen véletlen következménye volt. James nem hitt a véletlenekben.

Az előtte futó emberek hirtelen eltűntek egy leomló épületrész alatt, segélykiáltásaikat elnyomta a keservesen csikorgó fém hangja. Egy másik csapatot az óceán nyelt magába, mikor beomlott alattuk az emelvény. James akármerre futott, a szakadó fémszerkezet hangja kísérte. Kizárta a fejéből az emberek képét, és folytatta az útját. A múlt már halott. Csupán tanúja a történelmi visszajátszás utolsó pillanatainak.

A világítótorony szerkezete sikolyhoz hasonló hangot hallatott, s összeomlott, épp amikor elhaladt alatta. Ha az exója nem maximális teljesítményen lett volna, valószínűleg otthagyja a fogát. Arrébb lökte a törmeléket, és továbbment a kettes szektor alsó szintjén található, víz alatti tesztlaboratórium irányába, ahol az első célpontja, egy szubatomi részecskeszűrő rejtőzött.

Senki nem tartózkodott a laborban. A helyiség tizenöt fokos szögben megdőlt. A szoba egyik sarkában befelé ömlött a víz. James derékig gázolt benne a folyosókon, amíg a jobbára víz alatt lévő helyiségben MI-karkötője be nem azonosította a célobjektumot: egy sor bonyolult szerkezetet, melyet csövek és szűrők kötöttek össze. Elvágta a padlóból kifutó csatlakozókat, kiszakította az alapzatból a hengert és a berendezéseket, majd mindet a konténerbe helyezte.

– A mélységbe, Smitt! – James az energiaszintjében beállt csökkenést szemrevételezte. – Ez a szerkentyű több tonnát nyom. A vártnál gyorsabban fogja leszívni a konténer erőtartalékát. Nem vagyok benne biztos, hogy miután mindhárom célpontot elhelyezem a konténerben, még arra is marad elég nafta, hogy visszaugorjak.

– Valahogy oldd meg, James. Végső esetben csökkentsd le a teljesítményszintet néhány karkötődön.

James kirohant az ingadozó épületből, és a második célpont felé száguldott. Energiaszintje perceken belül kilencvennégy százalékra csökkent.

Több embercsoport mellett is elrohant, akik az éppen kezük ügyében lévő tárgyakba csimpaszkodva próbáltak életben maradni. Míg mások továbbra is az ötös szektor szállítóhajóihoz próbáltak eljutni. Oda akart nekik kiabálni, hogy egyetlen hajó sem fog elmenekülni a halálra ítélt platformról. El akarta nekik mondani, hogy jobban teszik, ha megbékélnek a világgal az utolsó, kincset érő perceikben, amíg még életben vannak.

Esküdni mert volna rá, hogy egy női hang Salmant kiáltott. Ha nem csalt a füle, pontosan tudta, ki lehetett. Ebben a pillanatban Elise Kim volt az utolsó ember, akit látni akart. Kizárta őt a gondolataiból, s nem volt hajlandó hátrafordulni.

A következő célobjektumnak otthont adó épületben még mindig nagy volt a mozgás. Emberek rohangáltak ide-oda. James ügyet sem vetett rájuk, miközben a forgalommal szemben egy óriási, kör alakú helyiség felé sietett, melyet a Nutris egyik fő tesztlaboratóriumaként használtak. Berontott a helyiségbe, ahol két tudós dolgozott elkeseredetten azon, hogy eltávolítson egy furcsa kinézetű szerkezetet az alapzatából. Egy nagy kristály lebegett egy sor gépezettel összeköttetésben lévő üveghengerben. Magukat a berendezéseket egy fura fémszíjakból álló háló kapcsolta egymáshoz. A kristályt tengelypontokon forgó, körkörös gyűrűkhöz rögzített izzó tűk sokasága vette körül. James attól tartott, hogy ez a törékenynek tűnő szerkentyű eltörik, ha kitépi az alapzatából.

– Gaiának hála! – kiáltotta az egyik tudós, mikor meglátta Jamest. – Ki kell innen mentenünk a bakteriális szekvenszert! Segíts kocsira raknunk.

– Ti ketten, menjetek innen! – kiáltotta James, az ajtóra mutatva. – Az egész kóceráj a víz alá fog süllyedni!

A másik tudós, egy férfi, megrázta a fejét.

– A szekvenszer a megmenekülésünk kulcsa. Az életünknél is fontosabb, hogy megóvjuk. Ki kell innen mentenünk!

James ökölbe szorította a kezét. Erre nem számított. Beüzemelte az exóját, leszaggatta a szerkentyűt a tartólábakról, és a levegőbe emelve az előkészített konténer felé úsztatta. A két tudós tátott szájjal figyelte. Majd James világító kezére néztek.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte döbbenten az első tudós.

– Tűnjetek el innét, mielőtt elsüllyed a platform! – ordította James, majd kitágította a konténer nyílását, és beletolta a gépezetet.

A második tudós meredten bámulta, ahogy a szekvenszert elnyelte a tároló feketén tátongó nyílása.

– El… Elloptad! Nem teheted! Fogalmad sincs róla, mit csinálsz. – Ezzel a nő Jamesre vetette magát.

– Sajnálom – mondta James, miközben a karjával lendített egyet, s előhívott egy kinetikus kábeltekercset. Először gyomron vágta vele a tudóst, majd a falnak repítette. Az első tudós felsikoltott, aztán a kijárat felé menekült. James hagyta a férfit, hadd menjen. Nem volt hova futnia. Lezárta a tároló fogantyúját, és a Központi Adattár felé vette az irányt. Az utolsó célpont megszerzése nem lesz egyszerű, hiszen az épület az ötös szektor mellett helyezkedett el, és azon a területen egész biztosan embersokaságba fog ütközni.

Kezdett kifutni az időből. Átverekedte magát a tömegen, minden útjába ütköző személyt a földre döntött. Az erőtartalékait igénybe vevő konténer és a vártnál sokkal gyorsabban süllyedő platform jócskán megnehezítette a dolgát, gyorsan fogytak a rendelkezésére álló lehetőségek.

Emellett ott volt a tegnap este észlelt kronofolyam-maradvány kérdése is, melyet alig nyolc órája vett észre. Nem volt nagy repedés, de így is megakadályozhatta a meneküléshez szükséges ugrást. Az általános protokoll szerint minden lehetséges módon szabaddá kell tenni a repedést. Más szóval: megszakítani a küldetést, és elhagyni a területet, vagy kivárni a szakadás begyógyulását. De a KronoComból való kijutásukkal kecsegtető megbízatás mind Jamest, mind pedig Smittet hajtotta. Rendkívül óvatosnak kellett lennie. Anélkül végezte a feladatot, hogy biztosítva lenne a jelenbe való visszaugrás lehetősége.

A Központi Adattárhoz ért, és Elise jelvényét felhasználva bejutott az épületbe. Gondolatai a nő felé kanyarodtak. A biológusnő kétségkívül hajóhoz próbált jutni, a kint rohangáló reménytelen sokaság többi tagjához hasonlóan. James remélte, hogy halála gyors és fájdalommentes lesz. Az Adattár ahhoz képest, hogy nemsokára az óceánba fog süllyedni, meglepő módon hemzsegett az emberektől. Férfiak és nők szaladgáltak fel-alá, s eszeveszetten próbálták megakadályozni a további károkat, és vezényelni a mentőalakulatokat. Míg mások kétségbeesett segélykéréseket adtak le a különböző kommunikációs csatornákon.

James meghajolt a munkájuk iránti elkötelezettségük előtt. Még mindig a platform megmentésén fáradoztak. A legtöbben átnéztek rajta, miközben az alsó szinten lévő adatközpont felé igyekezett. Itt tárolták a legfontosabb központi adatbázisokat és ellenőrzési mechanizmusokat.

Elise hozzáférésével gond nélkül bejutott. A szerkezetek még mindig működtek, a kisegítő fedélzeti ellátóegységről üzemeltek, miközben megpróbálták feltölteni az adatbázis lehető legnagyobb részét. James tudta, hogy a magas sugárzás következtében a feltöltések java használhatatlan lesz, de a rendszer az utolsó másodpercig be lesz kapcsolva.

A villogó adatmagokat tanulmányozta, és a lehetőségeket mérlegelte. Nem volt benne biztos, hogy a szerkezetek áramtalanítása nem okoz-e majd hullámot az idővonalban, de nem sok választása volt. Nem várhatott tovább. Ha a szektor ebben a pillanatban az óceánba zuhanna, abba bele is halhat. Szétkapta a szerkezeteket, és a tárolóba rakta a részeket. A konténer közel teljes kapacitását kihasználta már, és alig bírta egyben tartani a mágneses erőteret.

A fémszerkezet valahol hangos csikorgással meghajlott, és a helyiség erősen oldalra billent. James megőrizte az egyensúlyát, és az előtte álló feladatra koncentrált. A levegőbe emelte az adattároló szerkezet utolsó alkatrészeit, és beúsztatta őket a konténerbe. Hirtelen valaki élesen beszívta mögötte a levegőt, és ez megzavarta az összpontosításban. Megfordult, készen rá, hogy lesújtson. Elise a korlátba fogódzkodva bámult rá, egyik kezét a szája elé kapta.

– Láttalak bemenni a Központi… – dadogta rekedten. – Mit csinálsz?

James megdermedt, és eloszlatta a tekercset. A jelen helyzetben az lenne a legokosabb, ha megölné Elise-t. Így is nagyon kevés ideje maradt a munka elvégzésére. Már csak az hiányzott, hogy valaki elvonja a figyelmét! A keze körül ismét felvillant az exo. James a nő rémült arcába nézett. Már vagy százszor látta, ahogy ez a kifejezés kiül valaki arcára. Elise csak egy szellem kellene, hogy legyen a szellemek tömkelegéből. De nem az volt.

– El kell tűnnöd innen! – mondta. – Menj a szállítóhajókhoz!

– Egy pillanat alatt eltüntetted az életem munkáját – válaszolta Elise. – Hogyan csináltad?

– Menj! – James nem bírt tovább ránézni. Nem volt szüksége egy újabb szellemre, aki egész életében kísérteni fogja.

– Az adatmag nélkül sehova nem megyek!

– Ez az egész hely az óceánba fog süllyedni! Kérlek, menj innen!

Elise a fejét rázta.

– A biztonsági személyzet szerint egyben maradnak a szektor alapjai. Ez a projekt túlságosan is fontos.

Bárcsak tudná, mekkorát tévedett. James további csikorgást és nyikorgást hallott a lába alól, ahogy széttöredeztek a platformot addig fenntartó meggyengült lemezek és gerendák. A padló dőlésszöge egyre meredekebb lett. Mindössze néhány másodperc állt a rendelkezésére, hogy befejezze, amiért jött. Az utolsó szerkezeteket is betette a konténerbe, majd szorosan lezárta.

– Hova lett a mag? – kérdezte újból Elise, miközben dobbantott egyet a padlón, és keresztbe fonta karjait a mellkasán. – Válaszolj!

– Nem tudod, miről beszélsz. El kell…

A szoba hevesen megrázkódott, aztán cserbenhagyta őket a gravitáció. Hirtelen szabadesésbe kezdtek. James bekapcsolta az exóját, és felkészült a becsapódásra. Elise-re nézett, aki a korlátba kapaszkodott. Mikor a torony néhány másodperc múlva az óceánba csapódik, a nőnek vége. Belehal abba, hogy nekizuhan a szoba szemközti falának. Vagy felnyársalja a helyiségben lebegő számos kicsorbult fémtárgy egyike. Vagy, ha valamilyen csodával határos módon túlélné mindezt, megfullad a termet elöntő tengervízben. Annyi a lehetőség, hogy életét veszítse.

Elise felsikoltott, ahogy a keze lecsúszott a korlátról, és karjával a levegőt kaszálta. James mellett elsuhanva a szoba túloldala felé zuhant. James összeszorította a fogát, majd egy kinetikus kábel segítségével elkapta, és köré vonta az energiapajzsot. Fél pillanattal később a torony belecsapódott az óceánba. Úgy tűnt, hogy az egész helyiség összeomlik körülöttük, elektronikai termékek, valamint acél- és betondarabok lavinájával temetve be őket. Tíztonnányi törmelék állt közöttük és a kijárat között. Aztán elkezdett beszivárogni a tengervíz. James felkészült az ugrásra. Vonakodva ugyan, de elengedte a nő karját.

Elise felnézett rá, és megremegett.

– Miért világítasz? Mi történik itt?

– Sajnálom – mondta James. – Mennem kell.

Elise-nek könnyek patakzottak az arcán, miközben a víz ömlött a terembe, több tucat apró vízesést alkotva.

– Hová akarsz menni? Csapdába estünk. Jaj, azok a szegény emberek… – Ingujjával megtörölte az arcát, majd Jamesre nézett.

James ellenőrizte a nyomást. Rohamos gyorsasággal süllyedtek az óceán fenekére. Eddig Elise miatt halogatta az ugrást. Már percekkel ezelőtt távoznia kellett volna.

– Minden jót! – köszönt el, s megpróbálta meggyőzni magát, hogy ezúttal tényleg komolyan gondolja.

– Smitt, húzz ki innen! – üzente gondolatban a barátjának.

– Na, végre, a rohadt életbe – válaszolta Smitt. – Készülj az ugrásra, öt, négy, három…

James Elise-en nyugtatta a tekintetét, mialatt a vízszint már a nő derekáig ért. Halálra rémült, de megőrizte a lélekjelenlétét.

– Azt hiszem, igazad van. Minden jót, Salman! Legalább nem egyedül halunk meg. – A férfi felé nyújtotta a kezét.

Nem értette. James behunyta a szemét. Képtelen volt ránézni. Még ezt a csekély vigaszt sem tudta megadni neki. Ebben a pillanatban gyűlölte magát.

– Kettő, egy… – folytatta a visszaszámlálást Smitt.

– Sajnálom, hogy itt hagylak – mondta James elcsukló hangon. – Minden jót!

– Ugrás!

James a sárga villanásra várt. Nem történt semmi.

13
A MAGYARÁZAT

James megdermedt egy pillanatra, ahogy a fémcsapda bezárult körülöttük. Mind az atmoszféra-, mind pedig az exokarkötője küszködött a rá nehezedő külső nyomás miatt.

– Mi a baj, Smitt? – küldte gondolatban a sürgős üzenetet. – Miért nem sikerült az ugrás?

– Várj egy kicsit, most ellenőrzöm! – felelte Smitt. Egy pár pillanattal később megvolt a válasz a kérdésre: – Még mindig túl közel vagy a repedéshez. Addig nem tudsz elugrani, amíg arrébb nem sodródsz a vízben!

– A mélység verje meg, miért nem szóltak nekünk erről? A fejét veszem valakinek, ha visszatérek! Illegális ugrás okozta a repedést?

– Nem tudom, James. A szakadás gyenge, a szélén lehetsz. Csak egy kicsit tarts még ki! Maradj életben!

James ellenőrizte energiamezeje szintjét: harmincöt százalékon volt. Elég rázós menet lesz. Elise hozzábújt. Ha fél méternél messzebb távolodik, a nyomás végez vele. Elengedje, vagy sem?

Elise behunyta a szemét, és mély levegőt vett. A mellkasa fel-le emelkedett, miközben igyekezett megőrizni a hidegvérét. Az ajkát mozgatta, ahogy elsuttogott egy imát. James érezte, hogy milyen gyorsan ver a szíve. Kinyitotta a szemét, és mélyen James szemébe nézett.

– Anyu szerint nincs értelme sírni. Örülök, hogy megismertelek, Salman.

– Kapaszkodj belém! – kérte James, majd átkarolta Elise derekát, és szorosan magához szorította. Elhajított két kinetikus kábelt, és szétválasztotta velük a törmelékhegyet. Összpontosított erővel, harmadjára sikerült lyukat ütnie rajta, aztán kimenekültek a vízbe. Az óceán mélyén lebegve találták magukat. A felszínről lesüllyedő roncsok lassított felvételként hullottak körülöttük, majd eltűntek a sötétség mélyén. Haragosvörös és sárga fénykaleidoszkóp táncolt felettük az óceán tükrén.

Elise megérintette az energiapajzs szélét.

– Hogyan lehetséges ez? Hogy csinálod?

– Maradj a közelemben! – utasította James, miközben felfelé tempózott a vízben. Mivel erős energiamezőt kellett fenntartania a víz alatti nyomással szemben, illetve a konténer épségét is meg kellett őriznie, az energiaszintje sebesen fogyatkozott. Muszáj volt a felszínre érnie, és csökkentenie az igénybevételt. Ha a konténer odavész, az egész küldetésnek lőttek.

Egy másodperccel később kint volt a feje a vízből. Az óceán felszínén és a tűzvész kellős közepén lebegtek. A vízen égő olajfoltok úsztak. Egyik robbanás követte a másikat, sűrű füstfelhőket bocsátva a levegőbe. A kék égboltot fekete felhők mocskolták be, eltakarva a napot.

Elise továbbra is James derekába kapaszkodott, miközben a férfi a víz felszínén lebegő roncsdarab felé úszott. Az energiapajzs segítségével a roncs felületére emelte magukat, s néhány óvatos lépést tett rajta, miközben a lángoló hullámok tetején ingadoztak. Elise elengedte a férfi testét, és megpróbált ellépni tőle.

James erősített a szorításán, és azonnal visszarántotta magához a nőt.

– Maradj a védőpajzson belül!

Elise vissza akart vágni, de elbizonytalanodott. Egymás mellett állva nézték a Nutris-platform maradványait. A pusztítás addig terjedt, ameddig a szem ellátott. Voltak életben maradt emberek. Legalább száz túlélő kapaszkodott a roncsokba.

A történelem teljes veszteségként könyvelte el a tragédiát. Ez hogy lehetett? Az első mentőalakulatok órákon belül megérkeznek a katasztrófa helyszínére. A vízben lévő emberek közül néhányan bizonyára kitartanak majd a mentőcsapatok érkezéséig. James leolvasta a műszerek területre vonatkozó adatait, és rögtön rájött, hogy miért nem lesznek túlélők: akkora volt a sugárzás, hogy ennyi erővel nukleáris bombát is dobhattak volna rájuk. A víz felszínén lebegő, megmentésre váró, szerencsétlen emberek hamarosan mind halottak lesznek, hiszen a fulladásnál vagy az égésnél rosszabb sors várt rájuk.

Elise újból megpróbált elhúzódni tőle. James válaszul még erősebben szorította magához.

– Engedj el!

– Figyelj rám, Elise – mondta –, akkora itt a sugárzás, hogy ropogósra sülnél!

A nő felhagyott a küzdelemmel, és újból felnézett az őket körülvevő energiapajzsra.

– És ez az izé megvéd bennünket? – kérdezte.

James bólintott.

– Így maradhattunk életben a víz alatt?

James ismét bólintott.

Elise-nek leesett az álla.

– Ez lehetetlen. Mármint úgy értem, hogy efféle technológia nem létezik.

– A te idődben nem.

Beletelt néhány másodpercbe, mire Elise felfogta szavai jelentését.

– Az nem…

James megrázta a fejét.

– Tételezzük fel egy pillanatra, miközben a sugárzásveszélyes óceán közepén, egy fémdarabon lebegünk, hogy nem hazudok. Hiszen még mindig életben vagyunk, és hacsak nem idéztem meg valami vudu varázslatot a végtelen idő mélységeiből, nyilvánvaló, hogy lehetséges.

– Hű, de érzékeny valaki – mondta Elise, s egy pillanatra visszatért a tegnap esti énje. – Tehát a csillogó buborékod megóv minket a sugárzástól. És ott, azokkal az emberekkel mi lesz? – A több tucat, segítségért kiabáló ember felé intett. Valószínűleg mostanra már a legtöbbjüket megfertőzte a sugárbetegség.

James megrázta a fejét.

– Nem tehetek értük semmit.

– De hiszen emberekről van szó! – mondta Elise elszörnyedve.

– Mindenkin nem segíthetek, Elise.

– Meg fognak halni, Salman! Nem nézhetjük tétlenül!

– Nem Salmannak hívnak, hanem Jamesnek.

– James – mondta határozottan Elise. – James, az időutazó bunkó, aki hagyja meghalni az embereket.

– Jól összefoglaltad. Most pedig hagyd abba a mocorgást. Még nem vagyunk kint a slamasztikából.

– S azzal mi van, hogy nem hazudsz?

– Hazudtam.

Ülő helyzetbe tolta Elise-t, majd melléült. Ellenőrizte az energiaszintjét: huszonkét százalékon volt. Túl gyorsan csökkent. Ha ebben az ütemben halad, a védőpajzs erőmezeje kimerül, mielőtt maga mögött hagyná a repedést. Ha elengedné a konténert, mérsékelni tudná az energiafelhasználást, hogy kivárhassák, amíg lehetségessé válik az ugrás. De akkor elveszítené a teljes mentést, és búcsút inthetne a reménynek, hogy megszabadul a KronoComtól.

– Hogy áll a helyzet, Smitt?

– A hasadék majdnem eltűnt, de még mindig túl közel van ahhoz, hogy ne tudj elugrani. Szerintem hamarosan jó lesz. Kitartás!

James a pusztítás tengerére pillantott. Végignézte, ahogy egy fiatal nő felhúzza magát egy fejjel lefelé fordult emelvényre – ha jól látta, egy tetődarabra –, majd ráemeli a tekintetét. Pár másodpercig egymás szemébe bámultak, tízméternyi óceán választotta el őket egymástól. Aztán a nő megvonaglott, vért köpött, és térdre rogyott. James gyomra felkavarodott, ahogy a szeme láttára sorvadt el.

– Nem bírom végignézni – nyögte Elise, és James vállába temette a fejét. – Mit csinálunk mi itt? Tennünk kell valamit!

– Teszünk is – mondta James. – Várunk.

– Arra, hogy meghaljanak?

James tekintete továbbvándorolt az éppen összecsukló nőről egy hatfős csoportra, akik a vízben jajveszékelve egy gerendába kapaszkodtak, aztán egy férfira, aki beleúszott a tűzbe, csak hogy véget vessen az agóniának. A halál ma igazán szép műsorral készült, és James az első sorból nézhette végig az előadást. Több ezer ember halálának volt már tanúja az élete során, de messzemenően ez volt a legborzasztóbb. Elise-re nézett. A legszörnyűbb bűne még hátravolt. Mikor visszaugrik a jelenbe, a nő hosszadalmas haláltusája is kezdetét veszi.

Irgalmas cselekedet lenne, ha most rögtön megölné. Nem sok kellene hozzá. Exóval felvértezett karja pár pillanat alatt kiszorítaná belőle a lelket, és gyorsan meghalna. Sokkal emberibb megoldás lenne, mint kitenni a sugárzásnak. Ha Elise bármit is jelent számára, akkor most rögtön megöli.

A fiatal náci csak úgy előbukkant a semmiből, James egyik oldalán álldogált, egy égő roncsdarab tetején. A fiú integetett neki. James elfordította róla a tekintetét, és ismét Elise-re nézett. Összerándult a gyomra.

Elise riadtan nézett rá.

– Jól vagy? Nem azt mondtad, hogy a pajzsod megvéd minket? – Gyengéden a keze közé fogta James arcát, és az arcvonásait fürkészte. – Tudnom kell: te vagy a felelős mindezért? Te okoztad a robbanást?

James megrázta a fejét.

– Semmi közöm az egészhez. Esküszöm.

A nő néhány másodpercig tanulmányozta, végül bólintott.

– Nem tudom, hiszek-e neked, James, te hazudós időutazó, de megmentetted az életemet. Az adósod vagyok. Ha élve kijutunk innen, körbevezetlek 2097-ben.

Ezzel mosolyt csalt James arcára.

– Annak nagyon örülnék.

Elise még mindig nem hitte el, hogy ki ő, ugyanakkor Grace Priestly kivételével soha senki nem hitt még neki. A harmadik világháború kilenc hónapon belül felemészti a bolygót, véget vet az Utolsó Aranykornak, és megöli a világ népességének egynegyedét. A háborút követően világméretű éhínség sújtja a civilizációt további harminc éven keresztül. Aztán 2170-ben, a Mesterséges Intelligencia háborúk kitörésével a lakosság újabb egynegyede veszíti majd életét. A halál valóságos áldás lenne a jelen helyzetben. Legalábbis ezt ismételgette magának.

A náci katona hirtelen mellette termett, és a fülébe mormolt:

– Azt csak hiszed.

James ellenőrizte az energiaellátást: tizenöt százalékon volt. Talán így is, úgy is elveszti a lehetőséget, de azok nélkül az átkozott tárgyak nélkül nem tér vissza a jelenbe. Ennyi erővel akár itt is meghalhat. Legbelül érezte, hogy nem élne túl még öt évet. Inkább a Jupiterbe repül, minthogy ezt tovább csinálja. Tehát vagy hazamegy az áruval, vagy itt és most meghal Elise-szel. A halál több száz, sokkal rosszabb módja is kijuthatna neki.

– Milyen a jövő? – kérdezte Elise, és nekidőlt.

– Gúnyolódsz, vagy tényleg hiszel nekem? – kérdezte James.

– Egy kicsit mindkettő – válaszolta. – Bármit, csak ne kelljen ezekre a szegény szerencsétlenekre gondolnom, meg hogy éppen mi történik velük. Melyik évből jöttél, James, te hazudós időutazó?

– 2511-ből.

– Menő. A te idődben már biztos mindenki az Alpha Centaurira repked. Nagyszerű lehet.

Jamesnek a torkán akadt a szó. Talán jobb úgy, ha Elise nem tudja meg a valóságot. Végtére is lenne bármi értelme azzal terhelni, hogy a jövő egy elhagyatott pöcegödör?

– Igen, valóban az – nyögte ki végül a szavakat. – Az emberiség gyönyörű és virágzó világban él.

– Mindenki unikornisokon meg űrhajókon repked, mi?

James újból megnézte az energiaszintjét: kilenc százalékon volt. Lassíthatná a csökkenést, ha mérsékelné a védőpajzs erejét. Átszivárogna rajta egy gyenge sugárzás, ami még nem ölné meg őket, csak megbetegednének. Viszont nyernének vele pár percet. Vagy talán le kellene mondania a konténerről. Mondjon le róla a túlélés érdekében, vagy továbbra is tartsa magánál, aztán vagy túléli, vagy nem? Nyilvánvaló volt, hogy melyik opciót választaná.

– James – Smitt hangja szakította félbe a gondolatait. – Kiértél a repedésből. A mélység verje meg, már épp ideje volt! Majdnem kifutottunk az időből. Nemsokára megszűnik az energiaellátásod. Most azonnal kihozlak onnan.

– Várj egy percet, Smitt!

– Nincs rá idő…

– Csak egyetlen rohadt percet kérek. Majd szólok, ha indíthatod az ugrást.

Volt egy kis szünet, majd Smitt megszólalt:

– Rendben. Szólj, ha készen állsz. De siess! Nyolc százalékon vagy. – James megragadta Elise-t, és magához szorította. A nő viszonozta az ölelést. A gondolatai Sashára és az anyjára kalandoztak… Cserben hagyta őket. Az volt az egyetlen állandó, hogy nem sikerült megvédelmeznie a szeretteit, és ez a séma nemsokára újból megismétli önmagát. Felemelte Elise állát, és mélyen a szemébe nézett.

– Mi a baj? – kérdezte a nő.

James előrehajolt, hátradöntötte Elise-t, majd az ajkát lágyan az ajkához érintve megcsókolta. Elise először megmerevedett a karjában a meglepetéstől, és fel akart egyenesedni, de aztán elengedte magát. James érezte a nő nedves bőrét a sajátján, a nyelve melegét, miközben Elise felnyúlt, hogy lehúzza magához. James szíve úgy kalapált, hogy attól tartott, kirobban a mellkasából. Hallotta, ahogy a szíve az agyára förmed, amiért az agya azt parancsolja a testének, hogy engedje el a nőt.

– James, túl alacsony az energiaszinted. Rohadtul nem érdekel, mit mondasz, most azonnal visszajössz! Az ugrásig hátra van: öt…

– A fenébe is, Smitt, várj!

– Négy…

James ellökte magától Elise-t, és hátat fordított neki. A Sasha elvesztése óta el nem sírt könnyei patakokban folytak végig az arcán.

– Mi baj van? – kérdezte Elise összezavarodva.

– Három…

Smitt hangja zsongott a fülében. Ebben a pillanatban James legszívesebben megfojtotta volna.

– Semmi – mondta. – Sajnálom.

– Mit sajnálsz?

– Kettő…

– Minden jót! – búcsúzott tőle James.

– Egy…

– Nem értem – mondta Elise.

A sárga fény villogni kezdett. James megfordult, hogy a nő emlékét megőrizze az elméjében. Az ugrást követően perceken belül megfertőzi majd a sugárzás. Újabb szellem csatlakozik a halottak hosszú sorához. Elise már halott. Csak egy újabb…

– Már megint kezded – visszhangozta a másik fülébe Grace.

– Mit számít még egy halott az ezrek tengerében? – vonta meg a vállát a náci katona.

Sasha ránézett, majd szó nélkül elfordult tőle.

– A rohadt életbe! – kiáltotta James, azzal megragadta Elise karját, és magához húzta.

Ezután sárgába borult az egész világ.

14
NORMÁL ÜGYMENET

Levin nem igazán repesett a mai nap rá váró Auditori Lánctanácstól. Épp az íróasztalánál ült, amikor eltűnt körülötte a szoba, és egy nagy kerek asztal képe takarta el az eredeti helyiséget. Az asztal körül húsz auditor ült. A módosított festékmodul fényesen kivetítette mindegyikük képét.

Cole pere még élénken élt mindenki emlékezetében, s Levin látta, hogy a Naprendszer többi, tizenkilenc főauditora kényes témaként kezeli az ügyet. Egyrészt hálás volt az együttérzésükért, ugyanakkor bosszantotta a figyelmességük.

Végtére is, ha a lánc rangidősei szükségét érzik annak, hogy nagy gonddal kerüljék ezt a témát, az azt jelenti, hogy még mindig szégyenfolt tapad a nevéhez. Annak ellenére, hogy személyesen járt el Cole elfogásában, és a Nereidára küldte, ami a létező legszigorúbb büntetés volt, nem sikerült teljes mértékben visszanyernie tekintélyét az auditorok között. És ha a legmagasabb beosztású kollégái megbecsülését sem tudta visszaszerezni, akkor milyen esélyekkel indul a lánc alacsonyabb státuszú tagjainál? Vagy a kronotropoknál? Vagy az őrzők sorai között?

Meglehet, az ember a beosztásának köszönheti a tekintélyét, de az igazi vezetői hatalom a tiszteleten alapul; tehát ha Levint immár nem tisztelik a társai, nem számít, hogy a főauditor vagy az újonc helyét foglalja el a láncban. Levin végül az egyedüli elfogadható módon cselekedett: a kollégái lenéző és szánakozó tekintetével a tőle telhető legtöbb méltósággal nézett szembe, és elfoglalta az őt megillető helyet a Föld főauditoraként.

A megbeszélés kezdetben a tervek szerint zajlott. A láncban első Lynch főauditor adta meg a jelet. Valamennyi főauditor azzal indított, hogy jelentést tett a hozzá tartozó régió aktuális helyzetéről. Levin a Föld helytartójaként utolsóként beszélt, tekintve, hogy a bolygó, mint a civilizáció ősi otthona, megbecsült helyen állt, és a kimentésre váró múltbéli kincsek legnagyobb tárháza volt. Ezenfelül a Naprendszer legnehezebben kezelhető régiójának számított, és az ügynökségnek csak púp volt a hátán.

Levin fontos pozíciót töltött be, annak ellenére, hogy csak kilencedik volt a láncban, amely, tekintve, hogy a Föld főauditora volt, alacsony beosztásnak számított. Az ő esetében kétszeresen szokatlan volt a helyzet, mert ugyan az elmúlt száz év egyik legsikeresebb földi helytartójaként tartották számon, még mindig nem emelkedett feljebb a láncban. Ez volt Levin másik fájó pontja, olyasmi, amibe nem is akart mélyebben belegondolni.

Mikor rákerült a sor, noha már valamennyi kollégája tisztában volt Cole szabálysértésének tényével, Levin még egyszer összefoglalta a történteket. Gondolatban vállon veregette magát, amiért szenvtelenül és érzelemmentesen közölte a tényeket. Ha az unokaöccse volt Cole, ha nem, Levin Javier-Oberon akkor is a Föld főauditorának pozícióját töltötte be, és a Lánctanács tudtára kívánta hozni, hogy igyekezete és odaadása töretlen.

– Rendben van – bólintott Lynch, mikor Levin befejezte a jelentést. – Térjünk át az űrszektorokra. Rowe auditor?

A hatos űrszektor főauditora szólalt meg:

– Egy Bond nevű, 5-ös szintű kronotrop alig két hónappal azután, hogy elérte a szintet, nemrégiben megpróbált 2377-be visszaugrani, hogy megakadályozza az Első Gázháborúk kitörését. Eredetileg az volt a feladata, hogy 2335-be visszatérve megmentsen egy kisebb plutóniumszállítmányt. Az utolsó pillanatban azonban megváltoztatta a beállítást. A technikusa szerencsére észrevette a szabálysértést, és még azelőtt visszahozta Bondot a jelenbe, hogy valami kárt tehetett volna.

– Voltak következményei az esetnek? – kérdezte a Ganümédészről származó Marn főauditor. Itt igazából csak ez érdekelt mindenkit. A Lánctanács egyik tagját sem foglalkoztatta, hogy mit miért tesznek a kronotropok. Mindenkinek megvolt rá az oka, hogy miért követte el, amit elkövetett – személyes, politikai vagy vallási célból. Az életüket a KronoComnak szentelő férfiak és nők végül is kizárólag azzal törődtek, hogy az idővonal érintetlen maradt-e, s hogy milyen hatása lehet a kronológiai helyszín, a kronotoposz végleges elvesztésének.

– Csekély – folytatta Rowe. – A helyszín a hatodik dione-i csata volt. Az ugrás által érintett régióban zajlott a Pangaea két járőrhajója és a Valta Társaság egyik szállítóhajója közötti harc. Százharmincegy egységnyi megtérülő energia visszaszerzésére volt lehetőség.

Lynch felmordult.

– Nem jelentéktelen mennyiség. Mi volt az oka?

– Bond felmenőinek jelentős részesedése volt a Pangaeából. Úgy tűnik, hogy a Valtával vívott háború elvesztése után a család elszegényedett. Úgy gondoljuk, hogy Bond kifejezetten azért lépett be az Akadémiára, hogy végrehajtsa ezt a vakmerő tettet.

Halk moraj kelt a tanács tagjai között. Ritka eseménynek számított az ilyen, de már volt rá példa. Minden évben akadt pár bolond, akik azt hitték, hogy ilyen vagy olyan okból megváltoztathatják a történelmet, ha csatlakoznak az Akadémiához, és kronotrop válik belőlük. Fogalmuk sem volt róla, hogy az ügynökség által alkalmazott fékek és egyensúlyok rendszere milyen mértékben akadályozza az ehhez hasonló esetek megtörténtét. A legtöbb ilyen bűncselekményt már a Techműveknél lefülelik. A technikusok képesek voltak rá, és teljes jogkörrel rendelkeztek, hogy visszahozzák a hozzájuk kirendelt kronotropot a jelenbe, ha úgy ítélik meg, hogy az illető megszegte az idő törvényeit. Hébe-hóba azonban mégis előfordult egy-egy elszigetelt eset.

– Még szigorúbb pszichológiai követelményekre és vizsgálatokra van szükségünk az Akadémián – mondta Levin, mivel a Cole-lal történtek még frissen éltek az emlékezetében. – Az ehhez hasonló eseteket még azelőtt ki kellene szűrnünk, hogy kronotropszintre emeljük a nem megfelelő embereket.

Joellen, az Akadémia auditora a szemét forgatta.

– Már így is nehézségeink adódnak az üres helyek feltöltésével. Azt akarja, hogy még nehezebb legyen kronotropszintre lépni? A mélységbe, az elmúlt hat évben már kétszer vittük lejjebb a követelményrendszert, s még így sem érjük el a minimális kvótát!

– Selejteket állít hadrendbe, így még több eltakarítanivalót hagy a frontvonalban dolgozó auditoroknak – felelte Levin, s tisztában volt vele, veszélyesen súrolja a határát, hogy megkérdőjelezze Joellen auditor helytartóként betöltött pozícióját. A láncon belül a lehető legnagyobb sértés volt ilyesmivel megvádolni egy auditort.

Joellen dühbe gurult, és védekezően reagált Levin vádjaira. Levin nem hibáztatta érte. Az Akadémia auditorának nem volt egyszerű dolga, a Föld auditora után valószínűleg ő töltötte be a második legnehezebb pozíciót. Azonban Cole még mindig az unokaöccse lenne, ha az Akadémián megfelelően kiszűrik az alkalmatlanságát. A kötelességük lett volna.

– Elég volt – mondta Lynch, félbeszakítva Levint és Joellent, miután mindketten kifejtették a saját álláspontjukat. A két auditor rögvest elhallgatott, és meghajoltak a másik előtt. Elvégre továbbra is munkatársak voltak. Lynch tekintete Levinről Joellenre vándorolt. – Joellennek igaza van. Kénytelenek voltunk minden szinten rugalmasabbak lenni a követelményrendszert illetően, annak érdekében, hogy kitöltsük az akadémiai kvótákat, amit még mindig nem sikerült elérnünk. Akkoriban ezt elfogadható kompromisszumnak ítéltük meg. Azonban, a közelmúlt eseményeinek tükrében, Levinnek szintén igaza van. Különösen a kronotropok mentális állapotára vonatkozó elvárásokból nem engedhetünk. A 2505 előtti szintre kell felemelni a pszichológiai követelményeket és a mentális próbákat. Megegyeztünk?

– Ahogy óhajtja, legfőbb auditor – válaszolta Joellen.

Levin bólintott.

– Köszönöm, Lynch auditor.

– Lépjünk tovább – folytatta Lynch.

A következő eset érdekesebb volt. Marquez, a Mars főauditora összegezte a helyzetet: a 3-as szintű, Taylor nevű kronotropnak sikerült megakadályoznia az Enipeus Vallis kolónia pusztulását a 2472-es éhínségben. Úgy tűnt, hogy Taylor családjának nagy része a kolónián élt. Az auditorok szerencsére észrevették a cselekedete által kiváltott hullámot a kronofolyamban, mielőtt a hullám a jelenbe érhetett volna. Marquez az Enipeusra küldte Sykes auditort, tizenkét nappal az után, hogy Taylor elkövette a szabálysértést, s ő maga pusztította el a kolóniát, így begyógyítva az idővonalon esett szakadás nagy részét.

Ekkora azonban Taylor már kicsempészte családtagjait a Marsról. Sykes hat hétig volt a nyomukban, mire rájuk talált a Próteuszon. Annak érdekben, hogy a kronofolyam teljesen helyreálljon, meg kellett ölnie Taylort és tizennégy családtagját. Sykes auditor kínosan aprólékos munkát végzett, de a tetteivel kiváltott hullámok egy éven belül elültek. Levinnek volt egy olyan érzése, hogy Sykes, aki már eleve nagyon gyorsan kapaszkodott fel a láncon, egy napon a Lánctanács tagjai közé lép majd. A férfi kiérdemelte, hogy helyet kapjon közöttük.

Folytatódott a küldetések és a krízishelyzetek lajstromozása. Annak ellenére, hogy az auditorok éberen őrizték a kronofolyamot, nem lehetett mindent megelőzni. Az auditorokra volt bízva, hogy korrekciós intézkedéseket tegyenek az idővonalban, mielőtt a hullámok elérnék a jelent. Ha ez mégis megtörtént, akkor az az idővonal jelenné vált, a kronofolyam helyrehozhatatlanul megváltozott, és semmit nem lehetett tenni. Az auditorok egy kézen meg tudták számolni, hányszor fordult elő, hogy jelentős esemény változtatta meg a kronofolyamot.

A tanácsülés nem sokkal később befejeződött, Levin legnagyobb megkönnyebbülésére. Élete legelső auditori tanácskozása óta nem érezte magát ennyire idegesnek. Mikor a tanács többi tagja eltűnt az irodájából, felállt, és töltött magának egy italt. Emberpróbáló éve volt. Az ajkához emelte a poharat, és belekortyolt az aranybarna folyadékba. Kiélvezte az édes, égő érzést a torkában. Aztán töltött magának még egyet.

Manapság egyre gyakrabban megtörtént, hogy a kronotropok elmenekültek a jelenből, vagy pedig múltbéli eseményekbe avatkoztak. Ez természetesen várható volt. Az emberiség minden évvel közelebb sodródott a kihaláshoz. A KronoCom feladata a hanyatlás elleni harc volt, de az emberek sora valahogy soha nem ment jobban. Minden évvel egy kicsit kevesebb felhasználható energia állt rendelkezésre. Az emberek kicsit hosszabb ideig éheztek. Az életük kicsit nehezebbé vált. Kezdték elveszíteni a háborút.

Az ügynökség nélkül már száz éve kihalt volna az emberi faj. Kizárólag a múltbéli mentések tartották életben. Ennek ellenére sziszifuszi küzdelmet vívtak, mely az idő múlásával egyre nehezebbé vált. A helyzet idővel csak rosszabb lesz, ahogy az emberek egyre kétségbeesettebbé válnak. Levinnek erre fel kellett készülnie. A Föld főauditoraként ő vezeti majd a harcot az idő törvényei ellen elkövetett bűncselekmények nagy részével szemben. Fel kell készülnie rá.

– Auditor – szólalt meg sietősen egy hang az ajtóban. Levin felvonta a szemöldökét, mikor a szemlátomást ideges és kifulladt Hameel technikus a szobába lépett, és meghajolt. Bizonyára valami fontos dolog történhetett, ha a Technikusi Műveleti Központ feje személyesen tesz nála látogatást, ahelyett hogy a kommunikációs karkötőn keresztül lépne vele kapcsolatba.

– Igen, Hameel?

– Elnézést a zavarásért, auditor, de lehet, hogy megszegték az idő első törvényét. Az egyik kronotrop épp most tért vissza a megbízatásról. Az ugrás során két emberi életjelet észleltünk.

Beletelt egy kis időbe, mire a szavak eljutottak Levin agyáig. Elvégre még soha senki nem merte megszegni az első törvényt. Ha ez az állítás igaznak bizonyul, Levin helytartósága alatt az ügynökség rekordmélységbe süllyedt. Lenézett a poharában kavargó barna folyadékra, majd felhörpintette. Ez az év valóban emberpróbálónak bizonyult.

15
A JELENKORI FÖLD

Az ismerős sárga villanás vakította el Jamest, mikor beleesett a barna, iszapszerű óceánba. Rögtön rátört az időeltolódásból adódó hányinger, ahogy elsüllyedt a sűrű hullámokban, melyek futóhomokhoz voltak hasonlatosak. A felemelkedő, majd alázuhanó olajos, barna trutyi maga alá temette és körülölelte, s azzal fenyegetett, hogy tovább ront a már így is érzékeny gyomra állapotán. Egy pillanatra megfeledkezett Elise-ről, és elengedte, ahogy a hullámok közt kapálózott. Mivel gondolataival nem tartotta az exóján belül, Elise kicsúszott a védőpajzsból, és eltűnt a fagyos, barna ürességben.

Mikor ráébredt, hogy mit tett, James a nő után kapott, de Elise-nek addigra már nyoma veszett a sár- és fekáliatenger mélyén. James pánikba esve terjesztette ki az exóját, és alámerült a vízbe. Kiengedte a kinetikus kábeleket, és kétségbeesetten tapogatott a nő után. Az exo energiaellátása lemerült, James nem mehetett mélyebbre, mert nem bírta volna a nyomást, de meg kellett próbálnia. Tudta, hogy Elise-nek még a közelben kell lennie. A Föld óceánjait hatméternyi szenny borította a valódi víz felett. Ha Elise eléri a határvonalat, örökre elveszíti.

Ekkor az egyik tekercs hozzáért valami szilárd anyaghoz. James megfordult és rákapcsolódott. Megpillantotta a fuldokló Elise-t, akinek vakrémület ült az arcán. Kiterjesztette az erőpajzsot a nő teste körül. Megragadta, miközben az fulladozva kiadta a gyomra tartalmát a pajzs belsejében. Mikor már semmi nem maradt a gyomrában, Elise egész testében remegett és köhögött. James mozdulatlanul tartotta. Ott maradtak a pajzs körül kavargó, barna forgatag kellős közepén lebegve.

– James, két perce észleltem az ugrást. A kolli úton van. Bármelyik pillanatban a helyszínre érhet. Minden rendben? – Smitt hangja bizonytalanul csengett. – Furcsa jeleket olvastam le.

James ügyet sem vetett Smittre, Elise-t tartotta. A nő vad reszketése lassan gyenge remegéssé csillapodott, s lazított a szorításán, mert egészen addig James vállába vájta az ujjait. Körbekémlelt a férfi bal válla körül.

– Azta, ez nem semmi – jegyezte meg, de a hangja a közönyös szavak ellenére feszültségről árulkodott. Felnézett a védőpajzs körül örvénylő sártengerre.

– Jól vagy? – kérdezte James.

Elise bólintott.

– Azt hiszem. Hol vagyunk?

– A kérdés inkább az, hogy mikor – válaszolta. – Pontosan ugyanazon a helyen vagyunk, mint négyszáz évvel ezelőtt.

Elise megdermedt.

– Ez a barna trutyi az óceán lenne? Mi történt?

– James, jelentkezz, haver! Kolli feletted van! Húzd el onnan a csíkot, és irány a hajó! A karkötőid majdnem csontra lemerültek.

James csuklóján a karkötők szép sorban elkezdtek leállni. Az összes megmaradt energiát a konténerre, illetve az exo-, a radiációs és a kommunikációs karkötőkre csoportosította át. Így is alig egy perce maradt.

– Hosszú történet – válaszolta Elise-nek. – Most kapaszkodj! Ki kell jutnunk innen.

Átkarolta a nő derekát. Egy másodperccel később kirobbantak az óceán sűrű sárrétegéből, és az ég felé száguldottak. Átrepültek az alacsonyan szálló párán, és száz méter magasra emelkedtek, a rájuk várakozó kolli irányába. A szállítóhajó a levegőben lebegve próbálta megtartani helyzetét a hajótestet faltörő kosként ostromló, üvöltő széllel szemben. James épphogy rálépett a szárny felszínére, mikor az exo megadta magát, és lemerült. James megragadta a nyitókart, miközben Elise belékapaszkodott. A szél vízszintesbe repítette őket, a lábuk hiába próbált fogódzkodót találni a csúszós szárnyon.

– Smitt, nyisd ki az ajtót! – gondolta James kétségbeesetten.

A hajó erősen megremegett a szélben, aztán hirtelen zuhanni kezdett, miközben James és Elise majdnem visszahullott a vízbe. A kolli megállt, s épp a vízszint felett lebegett. A hullámok mocskot permeteztek a szárny felületére.

– Smitt! – kiáltott James immár teli torokból.

– Rajta vagyok! – válaszolta Smitt. – Elektromos interferencia lépett fel.

Elise hirtelen élesen szívta be a levegőt, és a hátuk mögé mutatott. James megfordult, és megfagyott a vér az ereiben. Egy hatalmas hullám közeledett feléjük az óceán felszínén. Egyre magasabbra emelkedett, míg végül csak egy barna falat látott maga előtt. Már a hullám becsapódása megölné őket, mielőtt megfulladnának.

A kolli ajtaja sziszegve kinyílt.

– Befelé! Épp az útvonalat táplálom be Kolliba. Amint bezárul az ajtó, kilő onnan.

A közeledő hullám mélyen dübörgő, mennydörgésszerű zajától James alig hallotta Smitt hangját a fejében. Elise szerencsére megőrizte a lélekjelenlétét. Kivergődött James szorításából, a gallérjánál fogva megragadta a férfit, majd bevetődött vele a kolliba. Bebukfenceztek a hajó fedélzetére, miközben az ajtó bezárult mögöttük. A hullám nekicsapódott a jobb szárnynak, oldalra billentve a szállítóhajót. Elise és James nekivágódott a falnak.

– Vigyél ki minket innen! – kiáltotta James. A pilótafülke ablakait szünet nélkül verte a barna áradat. Mindketten úgy pattogtak ide-oda, mint labdák egy tartály belsejében. Végül abbamaradt az erős rázkódás, és mindent betöltött a néma csend.

Elise felnyögött, ahogy az oldaláról a hátára fordult. James a hasán feküdt, majd térdeplő helyzetbe tolta magát. A nő arcán egy csúnya vágás virított, és ömlött a vér a feje búbjából. A férfi sem volt sokkal jobb állapotban.

Mindegyik karkötője lemerült, a kommunikációs csatornát biztosító karkötőt és a konténert vezérlőt kivéve. Az utóbbit a beépített tartalék erőforrásnak köszönhetően tudta még épphogy csak tartani. Kikapcsolta a tárolókarkötőt, és átküldte a linket Kollinak.

Mióta a KronoComhoz csatlakozott, most először fordult elő, hogy nem működött egyik karkötője sem. Katasztrofális következményei lettek volna, ha csökken a kabinnyomás a kolliban. Még soha az életben nem érezte magát ennyire meztelennek.

Apropó, meztelenség…

Elise éppen rá mutatott.

– Mi történt a ruháddal? – Az álca lehullott róla, és James mindössze egy alsónadrágot viselt. – És mi történt az arcoddal? Tök fehér, akár egy albínóé!

James nem foglalkozott a kérdésekkel.

– Eltört valamid?

Elise felnyögött.

– A fejem, a józan eszem, a… – Grimaszt vágott. – Az orrom. Úgy bűzlök, mintha a szennyvízcsatornában fürödtem volna. – Felült. – De nem, látszólag semmim sem törött el. – Elhallgatott. – És veled mi a helyzet? Nem nézel ki valami jól, és az arcod még sápadtabb, ha az lehetséges egyáltalán.

James most először döbbent rá teljes egészében, hogy milyen bűncselekményt követett el. Megszegte az idő első és legfontosabb törvényét. A KronoCom 2363-as alapítása óta még soha egy kronotrop sem vetemedett arra, hogy visszahozzon valakit a múltból. Ez volt az egyik legalapvetőbb szabály, mely korán beleivódott az összes beavatott agyába az Akadémián. Ami az ügynökséget illeti, nekik befellegzett. Nemcsak hogy főbenjáró bűnt követett el, de potenciálisan meggyengítette és veszélybe sodorta a kronofolyamot. Emellett a Vallis Bouvard-katasztrófa is vészterhesen lebegett a gondolatai között.

Ökölbe szorította a kezét, miközben kétségbeesetten próbált megoldást találni arra, hogy hogyan jussanak ki ebből a slamasztikából, anélkül hogy kivégeznék őket. Lehet, hogy az őrzők még nem tudnak a nőről. Talán el tudná bújtatni. Elrejthetné az egyik távoli előőrsön. Távol tarthatná őt az őrzőktől. A Naprendszer elég tágas volt ahhoz, hogy ez a kis baleset észrevétlenül elslisszanjon a KronoCom háta mögött. Végtére is még sosem történt ehhez hasonló eset, ha jól tudja. Tehát nem számítanak rá.

A kolli élesen elkanyarodott a Központ irányába. James a pilótafülkéhez ugrott, és gyorsan beütött pár új parancsot.

– Miért állítottad kézi vezérlésre Kollit? – kérdezte Smitt. – Az MI-karkötőd nem elérhető. Nem tudom leolvasni az életjeleidet. Minden rendben?

– Jól vagyok – válaszolta James gondolatban. – Hamarosan jelentést teszek. Csak, izé… ellenőriznem kell előtte valamit.

– Rendben, barátom. Tégy, ahogy jónak látod. – Smitt hangjából mindent ki lehetett hallani, csak azt nem, hogy minden rendben lenne. – Figyelj, azzal a furcsa életjellel kapcsolatban…

– A kommunikációs karkötő is lemerülőben van – vágott közbe James. – Egy kis időre eltűnök az éterből. Hamarosan jelentkezem. – Harmatgyenge kifogás volt. A kommunikációs karkötő annyira kevés energiát igényelt, hogy nyitva hagyhatta volna a kettejük közti összeköttetést. A protokoll előírta, hogy a megbízatás során egyik kronotrop sem szakíthatja meg a kapcsolatot a technikusával, hacsak nem áll fenn valami rendkívüli ok. Nos, James mellett szó szerint ott állt a rendkívüli ok.

A szállítóhajó az észak-amerikai kontinens keleti partjához ért. A mocskos, barna óceánt szürke, kopár táj váltotta fel, amelyen az évszázados háborúk, a szemét és a környezetpusztítás okozta rombolás nyomai látszottak. Épp egy romokban heverő város óriási sugármezeje felett repültek át, melyet a tucatnyi konfliktus egyikében semmisítettek meg.

Elise szeme elkerekedett, akár a telihold, ahogy kezét a szája elé kapva kibámult az alattuk lévő pusztításra. Jamesre pillantott, és kimutatott az ablakon.

– Az ott a Washington-emlékmű? Mi történt itt?

Ez a név ismerősen csengett. James átfogó történelemkurzusra járt az Akadémián, mialatt ügynöknek képezték ki, de mindig is középszerű diáknak számított. Beletelt egy kis időbe, hogy felidézze a történelmi és földrajzi ismereteit.

– Lerombolták a harmadik világháború közepén – mondta. – A rá következő évben mind a Demokratikus Unió, mind pedig az Amerikai Konföderációs Államok megadta magát a Három Tengelyhatalom Szövetségének, melyhez Kína, Pakisztán és Oroszország tartozott.

– Mikor zajlott le ez a háború? – kérdezte Elise.

Jamesnek az arcizma sem rándult, ahogy tovább mesélt.

– 2098-ban, a Nutris-platform pusztulását követő évben. Tizenkilenc évig tartott, és több mint negyvenhárommillió ember életét követelte. A globális GDP…

– Ne mondd tovább, kérlek! – Elise, úgy tűnt, sokkot kapott. Leült a padra, és tenyerébe temette az arcát. – A családom, a barátaim…

James elbizonytalanodott. Nem tudta pontosan, mit tegyen, végül megveregette a nő hátát.

– Mire ez bekövetkezett, te már halott voltál.

Úgy gondolta, hogy a szavai némi vigasszal szolgálnak majd Elise számára. Végül is ez azt jelenti, hogy nem kellett átélnie mindazt a szenvedést, mely az elkövetkezendő években az emberiségre várt. Ehelyett a nő csak ott ült némán, ledermedve. A térde köré fonta a karját, ahogy a pad túlsó sarkán kuporgott.

James zavarba jött, és nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet, ezért visszasétált a vezérlőpulthoz, és ellenőrizte a szkennert. Néhány percen belül leszállnak Chicagóban. Kénytelen lesz elrejteni Elise-t, mielőtt visszatér a KronoComba. Talán miután válaszol Smitt és az őrzők kérdéseire, vissza tud érte menni. Ha a Valta állja a szavát, két napon belül az Európa kolónián lehet. Természetesen Elise-t is magával viszi. Talán új életet kezdhetnek, feltéve, hogy a nő vele akar maradni.

Persze mindez csak akkor valósulhat meg, ha Elise egészségi állapota nem romlik. Ha a Vallis Bouvard-katasztrófa valóban megtörténik, az időben előre utazó emberek arra vannak ítélve, hogy mentálisan és molekulárisan instabillá váljanak. James soha nem tulajdonított túl nagy jelentőséget ennek a történetnek, mindössze az Akadémia elrettentő taktikájának részeként tekintett rá, de azért ott motoszkált benne a kisördög, hogy mi van, ha mégis igaz. Nos, nem tehet mást, mint hogy kivárja, hogyan alakulnak a dolgok. Meglehet, végül a saját érdekében kell, hogy megölje Elise-t.

Chicago nyomorvárosa jelent meg a horizonton. Először egy biztonságos helyet kell találnia, ahol elrejtheti Elise-t. A sűrű füst- és koromfelhőkön keresztül lejjebb ereszkedett a kollival, és belépett a lakóövezet területére, mely pontosan a járművek égi pályái alatt helyezkedett el. A kollik nagyobbak voltak a hagyományos, alacsony magasságban közlekedő szállítóeszközöknél, ezért egészen biztosan felhívja majd magára a figyelmet a leszállásnál. Le kell parkolniuk a kollit, és gyalog folytatják tovább. Humboldt nyugati része felé manőverezte a gépet, ahol a városi hulladék java részét feldolgozó ipari központ volt. Valahol a gigantikus épületek között akart leparkolni, melyek tetején több tucat kémény emelkedett a magasba, káros gázokkal teli füstfelhőket eregetve a levegőbe. A füstfelhők szétterjedtek az égbolton, míg végül beleolvadtak a felhőkbe.

A sűrű füst remélhetőleg elrejti az érkezésüket, és kevesebb ember lesz ezen az erősen szennyezett területen. Mikor a kolli motorja leállt, James a vészhelyzet esetére fenntartott tárolószekrényhez lépett, s kihúzott belőle két légzőkészüléket és védőöltözéket, majd az egyiket átnyújtotta Elise-nek.

– Ezt vedd fel! – utasította. A védőöltözet túlzás volt, és felhívhatta rájuk a figyelmet, de nem volt példa nélküli, hogy valaki ebben szaladgáljon az utcán. Elise sokkal kevésbé fog kitűnni ebben, mint régimódi ruházatában, amit jelenleg viselt. A helyzet iróniája volt, hogy a nő ruhája sokkal futurisztikusabban festett, mint a James idejében hordott ruhák. Arról nem is beszélve, hogy James szinte teljesen meztelen volt, tehát ő még feltűnőbb lenne.

Elise, még mindig sokkos állapotban, átvette a szürke gumioverallt, és némán bámulta. Majd összeráncolta a homlokát.

– Ezt miért adtad ide? A városba megyünk, vagy Ebola-vírusokat szaporítunk egy tesztlaborban?

– Sem immunizálva, sem pedig beoltva nem vagy. A levegőtől beteg leszel, amíg nem akklimatizálódtál, vagy míg be nem szerzünk neked egy atmoszféra-karkötőt – válaszolta James. – Meg aztán nem nagyon hasonlítasz a helybéliekre. Egy ideig el kell rejtselek, amíg meg nem oldom a problémánkat.

Elise fél lábbal belecsusszant a védőöltözetbe, majd a másik lábára is felhúzta a ruhát. Úgy nézett ki, mint egy kislány, aki az apja ruháit viseli.

– Hogy érted azt, hogy meg kell oldani? Milyen problémáról beszélsz?

– Gyerünk, induljunk! – mondta James, majd kinyitotta a tolózárat, és kitessékelte az ajtón. – A törvények megtiltják, hogy bárkit is a jelenbe hozzunk. Később elmagyarázom.

Sietősen maga mögött hagyta a leparkolt kollit, Elise-t a kezénél fogva húzva maga után. Végigballagtak egy keskeny utcán, amelyet kétoldalt tucatnyi, toronymagas feldolgozóüzem szegélyezett. Elise az épületek közötti cikcakkos réseken átsejlő, szürke eget nézte. James a nő csuklójára fonta a kezét, s így vezette végig az úton. Néhány perc múlva beléptek egy föld alatti alagútba, majd nemsokára még mélyebbre hatoltak a város alsóbb rétegeibe. Elise, légzőkészülékkel az arcán, körülnézett az éjszakai műszakból hazafelé tartó, piszkos és fáradt munkásokkal teli vonaton.

Megrángatta James karján a ruhát.

– Biztos vagy benne, hogy a jövőben vagyunk?

– Léteztek repülő autók a te idődben? – kérdezett vissza James.

– Hát, az biztos, hogy ugyanez a közlekedési rendszer létezett – mondta Elise. – Mármint hogyan lehetséges, hogy manapság ugyanolyan szerelvényeket használtok, mint négyszáz évvel ezelőtt?

– Nem tudom – felelte James. – Nem idevalósi vagyok.

– Akkor mit keresünk itt? Hova való vagy?

James közelebb hajolt hozzá, és fojtott hangon válaszolt.

– A Mars kolónián születtem.

– Miért suttogsz? – kérdezte Elise.

– Mert nem szeretném, hogy kiraboljanak minket – válaszolta James, és hirtelen felrémlett neki, milyen csupasz a karkötői nélkül.

A szerelvény mélyen a föld alatt megállt, és James keresztülvonszolta Elise-t az alagutakon. Jó húsz percet gyalogoltak a szürke és barna alsó szinteken, mire elérték a lila szinteket. A felszín felé közeledve kék alagutak sorához érkeztek, ahol a dekoráció jóval tisztább volt, mint a föld alatti rendszer korábbi részeiben.

– Miért akarna bárki is kirabolni, ha marsinak hisz? – kérdezte Elise.

– Mert akinek van egy kis pénze, már rég elhagyta volna a Földet.

Tovább folytatták útjukat a kék alagutakon keresztül, míg végül egy tiszta zsákutcához nem értek. James a kétszárnyú tolóajtón át bevezette Elise-t egy épületbe. A helyiség merőben eltért az addig látott pusztulattól, melyen keresztül kellett gázolniuk, hogy ideérjenek.

A Heights Chicago egyik legjobb szállodája volt. Általában az odalátogató méltóságok és bolygón kívüli vállalati vezetők számára volt fenntartva. Egy hotelben töltött éjszaka rendszerint többe került, mint amennyit az ott dolgozók egy hét alatt megkerestek. A jelenkorban kevés ehhez fogható, elegáns hotel létezett a Naprendszerben – az Európa, Kallisztó és Titán holdakon kívül.

Elise fintorogva húzta fel az orrát. Nyilvánvalóan nem volt lenyűgözve.

– Micsoda egy kupleráj.

James kibérelte a tetőtéri luxuslakást, és kézen fogva Elise-t a lakóegységhez tartozó magánlifthez vezette. Pár másodperccel később már nappali fényt láttak, miután a lift elhagyta a talajszintet, teljes rálátást biztosítva a rothadó város pompájára. Elise tekintete az ablakra tapadt, amint meglátta a fejlett technológia vívmányait, s vele párhuzamosan a jelenkor hanyatlását. Többtucatnyi magas felhőkarcoló hasított az égbe, a tetejük eltűnt a Napot eltakaró, alacsonyan szálló szürke szmogfelhőkben. A földről további kémények emelkedtek a levegőbe, a felhőket látszólag fenntartó, vastag füstoszlopokat okádva magukból.

Több száz apró jármű és szállítóhajó repkedett az épületek teteje körül, mint egy fém sáskaraj, amely a véget nem érő égi pályán közlekedett, ameddig a szem ellát. Azok, akik nem engedhették meg maguknak a saját autót, a földön apró hangyaként araszoltak a tömegben, illetve autóbusszal vagy vonattal utaztak.

Akármerre néztek, a rozsda uralta a tájat: az épületek falaitól kezdve a kocsik alvázán át egészen a szobájukhoz tartozó lift korlátjáig, mindent beborított. Néha sikerült egy-egy gyenge, halovány fénysugárnak áthatolnia a sűrű, szürke felhőkön, hogy narancssárga fátyollal vonja be az épületeket, de a felhők pár pillanat múlva ismét elnyelték. A messzi távolban elektromos vihar tombolt a Michigan-tó fölött, a ködön áthatolva hosszú villámokat hányt a víz felszínére.

Elise elborzadt, miközben kitekintett az ablakon.

– Minden olyan fakó. Mi történt itt?

– Nem csak itt. Az egész Föld ilyen – mondta James.

– Gaiára mondom, hogy mikor a víz alatt voltunk, nem mondtál igazat a jelennel kapcsolatban, James, te hazudós időutazó.

A lift az ötvenhatodik szinten rakta ki őket, közvetlenül az égi pálya alatt. James a lakosztályba vezette Elise-t. A szoba egy tágas, négyszer négy méteres helyiség volt, saját fürdőszobával. A szoba közepén tiszta, egyszerű ágy állt, a szemközti falra pedig egy videoképernyőt szereltek. A legdrágább lakóegység lévén, a hotelszoba egyik fala csupa üveg volt, noha a mocsok rászáradt az ablaktáblákra, így csak nehezen lehetett kilátni a tájra. Ebben a magasságban James csak az épület körül kavargó, barnásfekete felhőket tudta kivenni.

Elise-hez fordult.

– Figyelj, itt kell maradnod! Ne hagyd el a szobát! Ne nyiss ajtót! Ha feltelefonálnak a recepcióról, mondd azt, hogy gyengélkedsz, és nem akarod, hogy zavarjanak! Ez nagyon fontos, megértetted?!

Elise-nek elakadt a lélegzete, és arcára kiült a pánik.

– Itt hagysz? Hová mész?

– Jelentést kell tennem. Ígérem, hogy visszajövök!

– Én addig mit csináljak?

James megpróbálta féken tartani a gyomrából kiinduló ingerültségét. Elvégre Elise-nek fogalma sincs arról, hogy mekkora kutyaszorítóban vannak. Ő is épp csak kordában tudta tartani az érzelmeit, anélkül hogy elöntené a páni félelem. Egy röpke pillanatra fontolóra vette, hogy feladja a nőt. Azt mondhatná nekik, hogy hibát követett el, s egy pillanatra elgyengült. Talán még azt is beadhatná az auditoroknak, hogy Elise belékapaszkodott. Több tucat különböző forgatókönyv jutott az eszébe, hogy megmeneküljön ebből a dilemmából. A gondolatai aztán Sashára vándoroltak.

– Azt a rohadt mélységit! – morogta a bajsza alatt. Az ágyhoz vezette Elise-t, és leültette. – Nincs semmi okod az aggodalomra. Pihenj egy kicsit. Hamarosan visszatérek.

Elise bólintott.

– Mi van, ha kopogtat valaki? A szobaszerviz, vagy mit tudom én, ki.

– Ne válaszolj! Ha valaki megpróbál bejönni, fuss el! Rejtőzz el! Fontos, hogy egyelőre senki ne tudja meg, hogy itt vagy. Megértetted?! – Elise újból bólintott.

James bekapcsolta a videoképernyőt, és egy Lok Gull-meccset sugárzó csatornát választott. Ez majd lefoglalja Elise-t. Felállt, és az ajtóhoz ment. Egyszer még visszanézett a nőre, aki az ágyon üldögélve zavarodottnak tűnt, és egy kicsit még mindig sokkos állapotban volt. James nem csodálta. Elise épp most utazott az utópikus múltjából az ő disztópikus jelenébe. Ennél nagyobb kontraszt nem létezett két világ között. Sok volt ez neki így egyszerre. Bőven volt mit megemésztenie.

– Hamarosan visszajövök – ismételte James, s kétségbeesetten reménykedett benne, hogy igazat szólt, s nem búcsút intett.

16
NAGYHATALMAK

Feljebbvalói nem repestek a boldogságtól, mikor durván háromórás késéssel, végre megérkezett a Föld Központba. James az égből figyelte az eseményeket, miközben a leszállópálya felé ereszkedett. Smitt ott álldogált négy őrzővel az oldalán. James ötven méter távolságból is levette a barátja arcára kiülő aggodalmas grimaszt; illetve az is feltűnt neki, hogy Smitt nem tud egy helyben maradni. Az auditorok biztosan megpróbáltak minden információt kicsikarni belőle, amikor James, a protokollban előírtaktól teljes mértékben eltérve, meglépett.

Ismét felmondta magának az előre begyakorolt kifogásokat. A kronotroplét egyik előfeltétele volt, hogy az ember képes legyen az adott szituációban improvizálni, és elhiggye a saját hazugságait. A huszonharmadik század derekán, a Nyilvánosság korában, az idegpoloskák mindennapos dolognak számítottak, és kronotrop be sem tehette a lábát a korszakba, anélkül hogy előtte sikeres kiképzést ne kapjon a hazudozás művészetéről, illetve hogy miként szűrje meg tudatosan a gondolatait az állandó mentális megfigyelés alatt. Jamesnek mégis olyan érzése támadt, hogy nehéz feladat áll előtte.

Az, hogy majd fél napra nyoma veszett, ráadásul mindez pont a Földön történt, egész biztosan megkongatta a vészharangot. Pontosan nem tudhatta, mennyire közelről figyelték, de maga a tény, hogy a leszállópályán vártak rá, valószínűleg azt jelenti, hogy azóta a nyomában voltak, mióta Chicago légterébe lépett.

Előhúzta a szállodában vásárolt whiskyt, és meghúzta az üveget, mire körülbelül a fele a nyakába ömlött. Változatlanul csatornaszaga volt, a whiskyvel valószínűleg csak javított a helyzeten. Alighogy leszállt, s két lépést tett a kollitól, a négy őrző körbevette. Legalább annyi tisztesség volt bennük, hogy nem vették célba fénysugaras csuklópántjaikkal. Azt, hogy nem tartóztatták le ott helyben, már jó jelnek vélte.

Levin a rámpa alján várt rá Smitt-tel, s szemlátomást komor és elégedett is volt egyben. Egész biztosan kedvét lelte abban, hogy nemsokára büntetést szabhat ki rá. Végre bosszút állhat, amiért James állon vágta. A bolondja bizonyára nem tudott a Valtával kötött egyezségéről. A KronoComnak nem lenne hozzá bátorsága, hogy külső féltől származó kifizetést hatálytalanítson. Ha valaha is kitudódna, hogy a KronoCom ilyet tett, teljes lenne a káosz a kronotropok között. Ameddig nem tudnak Elise-ről, James biztonságban van.

Odasétált Smitthez és Levinhez, és hüvelykujjával az egyik őrzőre bökött.

– Erre tényleg szükség van?

– Eltűntél a küldetés során, kronotrop – mondta Levin –, és megszakítottad a kapcsolatot a technikusoddal.

James erőltetett könnyedséggel vonta meg a vállát.

– Lemerült a kommunikációs karkötőm. Elég kemény küldetés volt. Helyre kellett tennem pár dolgot a fejemben. Elvégeztem a munkát, ünnepelni mentem. Mi baj van ezzel? – Meglóbálta előttük az üveget. – Kértek?

Levin arca elvörösödött.

– Munka közben piáltál, miközben egy 1-es szintű mentést teljesítettél?

James felemelte a kezét.

– Nyugi. Higgadj le, mert a végén még összepisálod magad. Addig nem piáltam, míg be nem fejeztem a melót. – S újfent meghúzta a whiskyt.

Levin nem találta olyan humorosnak a helyzetet.

– Őrzők, vegyék le a karkötőit!

James az őrök felé nyújtotta a karját, mintha teljesen hidegen hagyná Levin döntése.

– Csak nyugodtan. Amúgy is lemerültek. – Dúdolni kezdett.

Levin a szemöldökét ráncolta.

– Vigyétek a kihallgatószobába! Én magam fogom kikérdezni. – Azután sarkon fordult, és elviharzott.

James tovább dúdolgatott, és játékosan az őrzőkre kacsintott.

Smitt arckifejezése elkomorult.

– Igen vadvirágos jókedved van. Nem szeretem a vidám énedet. Természetellenes. A konténeredben minden benne van, amit kértek?

James bólintott. Végignézte, ahogy Smitt kihozza a konténert a szállítóhajóból, majd átadja egy másik technikusnak. Az összevetette, hogy a tartalommezők megegyeznek-e a rajzokon szereplő szerkezetekkel, melyeket nagy valószínűséggel a Valta bocsátott rendelkezésére, majd bólintott.

Na, ettől is megszabadultam – gondolta James. Abban a pillanatban, hogy a KronoCom átvette a tételeket, James teljesítette a Valtával kötött szerződés feltételeit. Most már csak annyit kell tennie, hogy egy kicsivel tovább életben marad, s akkor hamarosan megszabadulhat ettől a lidércnyomástól. Elise-t egy pár hónapig elrejtheti, amíg le nem telik a KronoCommal kötött megállapodása. Aztán a félretett pénzalapból új személyazonosságot vesz neki, és az életük hátralévő napjait békében és luxusban élhetik le. James megrázta a fejét. Hogyan is gondolhat ilyesmit? Hiszen alig ismeri Elise-t!

Smitt-tel a kihallgatóhelyiség felé tartottak, miközben a négy őrző végig a sarkukban volt. James jól tudta, milyen nehezére esik Smittnek elfojtania a szorongását. A barátja nem éppen a leleményességéről volt híres; pont ezért nem léptették elő soha kronotropnak az Akadémián. Nagyon be volt majrézva, ami Jamest is nyugtalanná tette. Már majdnem a kihallgatószobához értek, mikor James úgy döntött, hogy kiszedi technikusából, mi a helyzet. Tudni akarta, hogy nyakig ülnek-e a szószban, vagy sem.

– Mi a baj, haver? – kérdezte Smittet. – Csak ünnepelni támadt kedvem. Miért ilyen feszült itt mindenki?

Smitt habozott a válasszal.

– Két életjelet észleltek az időugrás során. Azt hiszik, hogy… – Idegességében képtelen volt befejezni a mondatot, de James számára egyértelmű volt, hogy mire céloz.

Összeszorult a szíve. Ha képesek voltak észlelni a két életgramot, akkor bajban van. Új tervet kovácsolt. Csupasz csuklójára nézett. Az is lehet, hogy ki kell verekednie magát innen, noha előtte még össze kell szednie egypár dolgot – mindenekelőtt egy új karkötőszettet. Ha sikerül valahogy meglógnia, majd felszerelésre lesz szüksége, ha túl akarja élni odakint, a Föld zord pusztaságán. A Központnál jobb helyen nem is lehetne, hogy begyűjtse ezeket a tételeket.

Kellett egy kis idő, hogy összeszedje a gondolatait. Megállt.

– Kénytelenek leszünk gyorsan változtatni a terven.

Smitt zavartnak tűnt.

– Azt a parancsot kaptuk, hogy egyenesen az I-3-ba menjünk.

James közelebb lépett a barátjához.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem mindenkinek szívességet tennék, ha először lezuhanyoznék. Különösen arra való tekintettel, hogy ki tudja, hány órára fészkeljük be magunkat a kihallgatószobába. – Még közelebb hajolt.

Smitt orrát is megcsaphatta James áporodottvíz-szaga, mert hátrahőkölt, és összeráncolta a homlokát.

– A fenébe is, megmártóztál az óceánban? Rendben, menj fürödni, de iparkodj!

– Azt a parancsot kaptuk, hogy egyenesen az I-3-ba kísérjük a kronotropot, technikus – szólalt meg az egyik őrző.

James sokatmondó pillantást vetett rá.

– Ugyan már, csak tíz perc.

Smitt James kabinja felé intett.

– Srácok, nem ti lesztek vele összezárva egy szobába, a mélység tudja, meddig. Ti szépen kint maradtok őrt állni. Én bent leszek vele a szobában.

Pár másodpercnyi habozás után az őrzők jóváhagyták a zuhanyt, és a szobájába kísérték Jamest. James hallotta, amint az ajtó túloldalán egy Lok Gull-meccsről beszélgetnek. Beugrott a zuhanyfülkébe, de nem siette el a dolgokat. Dúdolgatott és Smitt-tel cseverészett az új életükről, amit az Európa kolónián kezdenek majd, miközben hasznos holmik után keresgélt a kabinban. Smitt lelkesedése egy kicsit mesterkéltre sikeredett.

– Valószínűleg téves radarjel lesz, nem igaz? – kérdezte James.

– Hát, nem szokványos dolog, az biztos. – Smitt hangjából kicsendült az aggodalom. – Azt hiszem, még sose láttam duál életjelet egy ugrás során.

James szóval tartotta Smittet, miközben átfésülte a fürdőszobát. Ahogy tiszta ruhába bújt, elrejtett egy borotvapengét a nadrágjában. Az adott helyzetben csak ennyit tudott tenni.

– Indulhatunk – mondta vidáman, mikor kiléptek a szobából.

Az őrzők összezárták a soraikat, és a kihallgatóhelyiséghez kísérték Jamest. Pár perccel később James és Smitt besétált az I-3-ba, ahol Levin homlokráncolva és dühtől tajtékozva fogadta őket az asztal túloldalán. Dühös pillantást vetett Smittre.

– Le kellett zuhanyoznia – mentegetőzött Smitt, szemlátomást zavarban.

James megvonta a vállát.

– Figyelmesség volt a részemről. Bűzlöttem.

– Térjünk a tárgyra! – mondta Levin, s az állkapcsán megfeszültek az izmok. – Magyarázatot kérek a késésre.

James minden tőle telhetőt megtett, hogy bosszúsnak tűnjön.

– Mit kell ezen magyarázni? Nagy robbanás a Nutrison, a város a tenger fenekére süllyedt. Több ezer ember halt meg. Kimentettem a szerkezetet, és hajszál híján otthagytam a fogam. – Felállt. – Most már mehetek?

Levin szeme összeszűkült.

– Ülj le! Az őrzők duál életjelet rögzítettek az ugrás során. Magyarázd meg, ez hogyan történhetett!

– Azt sem tudom, hogy ez mit jelent – felelte James.

– Visszajött veled valaki?

– Nem. Talán pár liter tengervíz, hiszen a víz alatt voltam, mikor visszaugrottam.

– Szerinted a Techművek nem tud különbséget tenni a jelenbe visszahozott víz és egy életjelet mutató valaki között?

– Fogalmam sincs arról, amit ők sem tudnak – válaszolta James. – Talán pár hal is velem jött.

– Cápát hoztál vissza? Mert rohadt nagy életjelről van szó – vicsorgott Levin.

– Hogy micsodát…? – kérdezte James.

– Egy rohadt nagy halat! – csattant fel Levin. Széttárta a kezét. – Ilyen nagyot! Mert ekkorának kellene lennie ahhoz, hogy a felügyelet életjelként regisztrálja!

– Nem volt rá időm, hogy a fajtáját vizsgálgassam – vágott vissza James. – Azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem a radioaktív sugárzást a robbanás epicentrumában.

A két férfi farkasszemet nézett egymással. Levin végül lenézett az MI-karkötőjére, és nyugodtabb hangon szólalt meg.

– Kezdjük az elején! Minden részletet hallani akarok. Semmit ne hagyj ki!

James egy nagy sóhaj kíséretében beszámolt az egész küldetésről. A robbanással kezdte, és hogy épp csak sikerült megszereznie a Valta három célpontját. A sikertelen ugrással folytatta, aminek a kronofolyamban lévő repedés nyoma volt az oka. Aztán részletes módon szemléltette a sugárzásba belehaló több száz ember lassú kínhalálát. Utána az érzéseiről kezdett beszélni. Levin utasításait követve a küldetés minden apró-cseprő részletéről beszámolt. A nagy részük éppenséggel igaz volt, de azért kiszínezte egy kicsit a történteket, hogy a lehető legjobban érzékeltesse a helyzet drámaiságát. Egyedül csak Elise-t hagyta ki a beszámolóból.

Levin becsületére váljon, hogy majd egy órába telt, mire elfutotta a méreg, s magából kikelve felszólította Jamest, hogy haladjon tovább az események ismertetésével. James gondolatban vállon veregette magát. Remek elbeszélés volt. A történet végül a jelenbe való visszatéréséhez ért, ahol merőben új beszámoló vette kezdetét. James továbbra is az érzéseiről beszélt, részletesen leírva, hogy milyen mélyen felzaklatták az orra előtt lezajlott haláltusák, és mennyire megkönnyebbült, hogy sikerült élve kijutnia onnan.

Egy bizonyos résznél James megpróbált könnyeket kisajtolni a szeméből. A teste azonban nem engedelmeskedett. Végül a történet végére jutott, és elmesélte, hogy úgy akarta megünnepelni közelgő szabadulását, hogy magába dönt néhány pohárka whiskyt.

Levin ennél a résznél összevonta a szemöldökét.

– Miért nem a Sosem Késő bárba mentél?

James gúnyosan elvigyorodott.

– Azért, mert az a kóceráj dugig van kronocomos emberekkel. Meg akartam ízlelni a szabadság ízét, ha már ennyire közel vagyok hozzá. Jó érzés átlagemberként élni az életet, ugye, megérted?

Levin tekintete egy pillanatra fátyolossá vált, majd újból megszólalt.

– Rendben van. Akkor most mesélj nekem a Heights Hotelben bérelt szobáról!

Jamesnek az arcizma sem rándult, ugyanúgy mosolygott, mint korábban, de a torka összeszorult. Naná, hogy Levin leellenőrizte a tranzakciós adatait. Abban reménykedett, hogy az őrzők figyelme átsiklik majd ezen, de felkészült erre a kérdésre is.

– A szajháknak kellett – válaszolta. – Nélkülük nem lehet rendesen ünnepelni, nem igaz?

Levin a balján lévő tükörre pillantott, és biccentett. James is odafordult, és integetett. Aztán észrevette, hogy megcsillant Levin szeme. Talált valamit, és az neki egész biztosan nem fog tetszeni.

– Felbéreltél egy szajhát, hogy a Heights Hotelben ünnepeljetek. – Levin nem kérdezte, hanem állította.

James bólintott.

– Még mindig ott van?

James gondolatai lázasan cikáztak. Levin már bizonyára tudta a választ, vagy fogást talált rajta; különben nem tenné fel a kérdést.

Újfent bólintott.

– Egy teljes napra felbéreltem, úgyhogy kihasználnom a lehetőséget, ha már annyit ráköltöttem.

– Jelenleg ő használja a hálózati hozzáférésedet? – kérdezte Levin.

Jamesben megállt az ütő. Elise minden bizonnyal rájött, hogyan használja a videót.

– Nem akartam, hogy elunja magát – fejezte be sután.

Levin felállt, és az öklével az asztalra csapott.

– Azt várod tőlem, hogy bevegyem, hogy megadtad egy szajhának a kódodat, mellyel az egész videohálózathoz hozzá tud férni?

Ideje volt, hogy James ugyanolyan vehemenciával vesse be magát, mint ahogy a másik is tette. Felállt, és Levin arcába tolta a képét.

– Igen. És akkor?

Dühös tekintettel fixírozták egymást.

– Hát rendben – mondta végül Levin. – Valószínűleg itt maradsz egy darabig, úgyhogy, gondolom, nem bánod, ha odaküldünk valakit a hotelbe, hogy behozza a nőt kihallgatásra.

James minden tőle telhetőt megtett, hogy közönyösnek tűnjön.

– Csak tessék. Viszont ha emiatt több pénzt követel, az a te bankszámládat fogja terhelni. – Semmi nem jutott eszébe, amivel kikerülhetne ebből a kutyaszorítóból.

Levin felállt, és az őrzők vezetőjére nézett, aki a szobában várakozott. Az bólintott, aztán kifelé menet intett az egyik társának, hogy kövesse. Feltehetően Elise-ért mentek. Jamesnek gyorsan ki kellett valamit fundálnia.

Mielőtt távozott, Levin hozzájuk fordult.

– Technikus, kísérje a kronotropot a fogdába.

Smitt összeráncolta a homlokát.

– Miért? Le van tartóztatva?

– Egyelőre nincs.

– Akkor a kabinjába viszem – felelte Smitt. – Semmi rosszat nem tett, és fegyvertelen. Addig is korlátozhatom a hozzáférését.

Levin a fejét rázta.

– Fogdába vele! Ez parancs. Ha mindent rendben találunk, csak pár órát tölt a cellában, s utána én leszek az első, aki mindkettőjüknek gratulál az Európán hamarosan kezdetét vevő, új életükhöz.

James és Smitt néma csendben hagyták el a kihallgatóhelyiséget. James agya lázasan dolgozott, miközben felmérte a lehetőségeit. Sürgette az idő. Most azonnal útnak kellene indulnia, hogy az őrzők előtt érjen Elise-hez. Exokarkötő nélkül öngyilkosság lenne kiverekednie magát innen. Mélyen a Központ szívében voltak, együtt a teljes helyőrséggel. Az őrzők nem izgatták túlságosan Jamest, de legalább három tucat kronotrop és talán még néhány auditor tartózkodott a Központ területén. Ők jelentették a valódi veszélyt.

Smitt megvárta, hogy egyedül maradjanak az egyik folyosón, és nekiesett.

– Kérlek, mondd, hogy nincs okom aggodalomra! Ez a nagy lehetőség, hogy kijussunk innen. Mondd, hogy ártatlanul vádolnak, s ez csupán egy elcseszett gyakorlat, amibe belecsöppentünk!

James csak a pillanat törtrészéig habozott, mielőtt bólintott. Smitt azonban az Akadémia óta együtt dolgozott vele.

– Mi történt a Nutrison, James? – kérdezte Smitt tágra nyílt szemekkel. Arcára kiült a kétségbeesés. – Figyelj, bennem megbízhatsz! Mindig fedeztelek.

S ez így is volt. Smitt soha nem fordított neki hátat, és még egyszer sem hagyta cserben. Jamesnek minden segítségre szüksége lesz.

Közelebb hajolt hozzá.

– Visszahoztam valakit.

Smitt arca hamuszürkére vált, és halkan felnyögött:

– Hogy mit csináltál?

– Nem hagyhattam meghalni. – Itt volt a lehetőség James számára, hogy megszökjön. Remélte, hogy a Smitt-tel való barátsága elég erősnek bizonyul majd. – Figyelj, szükségem van a segítségedre. Az őrzők előtt oda kell érnem hozzá. Tudsz segíteni, hogy új karkötőket szerezzek?

Smitt arcán egymással ellentétes érzelmek dúltak, végül bólintott.

– Letiltották a hozzáférésed, de az enyémnek még működnie kell. Elmehetünk a fegyvertárba.

A fogda cellái és a laktanya mellett folytatták útjukat az alsóbb szinten található fegyvertárhoz. Smitt beütötte a biztonsági kódot, és kinyitotta a fegyvertár ajtaját.

Jameshez fordult.

– Figyelj, James, még nincs túl késő. Add fel a nőt, és kérj kegyelmet! Ne feledd, hogy expresszjegyet kaptunk, hogy elhúzzunk innen, egyenesen az Európa kolóniára. Van megtakarításunk. Elmehetünk innen. Gondolj bele, hogy mit dobsz el magadtól!

És néhány pillanat erejéig James fontolóra vette a dolgot. Elise nem ide tartozik. Halottnak kellene lennie. Ha feladja, azzal garantáltan halálra ítéli, de Elise már így is tovább élt, mint azt a sorsa diktálta. Nem száradna a lelkén a halála, hiszen helyesen cselekedne, nem igaz? Csak az idő törvényeit követné. Helyreállítaná a kronofolyamot.

Furcsamód rengetegszer érvelt hasonlóképpen a múltban, mikor emberek tömegeinek halálát nézte végig. A mai nap előtt valahogy mindig volt értelme. Jogosnak ítélte, hogy nem tesz értük semmit. A múlt már halott volt. James mindössze megfigyelőként vett részt a történetükben.

Még azt is helyénvalónak érezte, hogy magára hagyta Grace Priestlyt, az Idő Anyját. Azonban ebben a pillanatban, amikor az egész jövője azon áll vagy bukik, hogy betartja-e az idő törvényeit, szánalmasnak találta a kifogást. Az egész úgy volt helytelen, ahogy.

– Nem… tehetem. – Úgy kellett kipréselnie magából a szavakat. Vállai megrogytak. – Most az egyszer nem. Képtelen vagyok továbbra is hátat fordítani ezeknek az embereknek. Sajnálom.

– Megértem. – Smitt bólintott. Kinyitotta az ajtót, és a fegyvertárba vezette Jamest. – Én is sajnálom.

Négy őrző várta a helyiségben.

– James Griffin-Mars kronotrop, le van tartóztatva az idő első törvényének a megszegéséért.

– Fegyvertelen, senkinek nem tud ártani! Nincsenek rajta a karkötői! – kiáltotta Smitt, miközben félreállt. – Nincs szükség erőszakra. Békésen megadja magát. Ártalmatlan.

James nem tudta eldönteni, mi fáj jobban: Smitt árulása, vagy az, amire készül.

– Én is sajnálom, Smitt – mondta James.

Azzal a zsebébe csúsztatta a kezét, előrántotta a borotvapengét.

17
A KÖZELLENSÉG

A legközelebb álló két őrzőre sújtott le elsőként a haragja. Smitt még meg sem tudott szólalni, mikor a James jobbján álló őr a földre rogyott, miután a férfi arcon könyökölte. Mielőtt a teremben bárkinek esélye lett volna bármit is tenni, James beledöfte a borotvapengét a balján álló őr gyomrába. Az őrző teste megmerevedett, amint az éles szerszám a szegycsontjába hatolt.

Még azelőtt, hogy a földre rogyott volna, James mögötte termett, és pajzsként tartotta maga elé a testet. A borotvapenge esélyei a két életben maradt, felfegyverzett, fénysugaras csuklópánttal rendelkező őrrel szemben elég gyengék voltak, feltéve, hogy Smitt nem avatkozik közbe. Na, arra igen csekély volt az esély.

James volt már rosszabb helyzetben is. Felmérte a szobát. A központi fegyvertár négyszögletes helyiség volt, a falak mentén polcok sorakoztak, középen pedig egy hatalmas munkapad állt. Kicsi volt a mozgástér, és szinte semmi mögé nem lehetett fedezékbe bújni. A hozzá legközelebb álló őrző – frissen borotvált arcából, illetve a tüzeléshez felvett, kifogástalanul szabályos állásából ítélve zöldfülű – egyik kezével a fénysugaras csuklópánttal övezett karját fogta. A kölyök négy méterre volt Jamestől.

A távolabbi őr, egy őszülő veterán, a terem túloldalán állt. Csuklópántját a többi tapasztalt, harcedzett katonához hasonlóan viselte. Egyik karját kinyújtotta, míg a másikat maga elé emelte, hogy kivédje a csapásokat. James először a veteránt intézte el.

Nem voltak rajta a karkötői, de az őrzők ellen nem is volt rájuk szüksége. A beavatottak csupán az utolsó két évben dolgoztak karkötőkkel az Akadémián. Azt megelőzően szigorúan hagyományos harci kiképzést kaptak, s James ezen a területen igencsak jeleskedett.

Az őrt, akit szorongatott, az ősz hajú veterán felé lökte, és az újonchoz ugrott. A padlón csúszva elhajolt egy sebtében leadott lövés elől. Elég közel került ahhoz, hogy beleszúrja a borotvát a zöldfülű őr szabvány szerinti, acélorrú csizmájába, melyet egy tizenhárom centiméteres sávon erősített a betét. James a csizma hegyétől tizennyolc centire vágta bele az őr lábába a pengét, és érezte, amint az áthatol a puhább műanyag részen, a boka és a lábfej találkozásánál.

Mielőtt a meglepődött zöldfülű felüvölthetett volna a fájdalomtól, James kihúzta a véres borotvát a lábából, és egy sima mozdulattal a veterán felé hajította. A borotvapenge célt tévesztett, mivel az őrző ellépett előle, s páncélozott alkarjával elütötte a levegőben. Mielőtt James a szobán átvágva rávetette magát, a veteránnak sikerült leadnia egy lövést, mely tőle távolabb, balra csapódott be.

James három gyors ütéssel reagált. A veterán kettőt kivédett, a harmadik gyomorszájon találta, pont a mellkasát védő páncéllemezek között. Az ősz őr összerogyott, és levegő után kapkodva vonaglott a földön. James egy újabb ütéssel végzett vele. Megfordult, hogy a maradék két őrrel is megbirkózzon. Épp időben hajolt el, mielőtt arcon találta volna egy fénysugár.

Mint a frissen végzett őrzők nagy része, ez az őr is fejre célzott. James rátámadt. Az újonc hanyatt esett, s mindössze egy lövést sikerült leadnia, mielőtt James rámászott. Fél kézzel letépte a fejéről a sisakot, míg a másik kezét magasra emelve, ököllel sújtott le a szerencsétlen kölyök halántékára. A zöldfülűnek fennakadt a szeme, és elernyedt a teste.

A kronotrop most Smitthez fordult. Ahogy az várható volt, a férfi, akit az egyetlen barátjának tartott a világon, meg sem mozdult. Volt technikusa az eszét mindig is jobban használta, mint az öklét. Jelen helyzetben azonban az esze is cserbenhagyta. James nem tudta, mitévő legyen vele. Valahogy nem tudta magát rászánni, hogy meggyilkolja az egyetlen barátját, akkor sem, ha az elárulta őt.

Smitt arcából kiszaladt a vér. Megfordult, és a falon keresztül próbált elmenekülni a fegyvertárból. Csak annyit ért el vele, hogy jól bevágta a fejét a polcba, és pukli nőtt rajta. A fején lévő csúnya púpot dörzsölgetve Jameshez fordult, és az életéért könyörgött.

– Sajnálom, barátom. A te érdekedben tettem. Nincs hová menekülnöd, James.

James lassan Smitt felé lépett, de még mindig nem tudta, mihez kezdjen vele.

– Tudod jól, hogy Levin addig nem nyugszik, amíg el nem kap. – Smitt kétségbe volt esve. Teljesen jogosan.

James még két lépést tett felé, közben az öklét ropogtatta. Már jó pár éve nem sajgott így a keze, valósággal lüktetett. Nem volt benne biztos, de lehet, hogy eltörte a jobb mutatóujját. Hosszú idő óta először exo nélkül harcolt. Gondolatban visszakalandozott az első találkozásukra, amikor Smitt-tel megismerték egymást az Akadémián.

James éppen megbukott a kommunikációscsatorna-tervezési vizsgán, míg Smitt másodjára hasalt el az elsőéves erőnléti teszten. Történetesen mindketten a Friss Hal kocsmában kötöttek ki, hogy italba fojtsák a bánatukat, és ott találkoztak. Megegyeztek, hogy segítenek egymásnak átmenni a vizsgán, és pillanatok alatt barátok lettek.

Az lenne a legjobb, ha James ott helyben végezne Smitt-tel. Túl sokat tud róla. Az auditorok felhasználhatják, hogy James és Elise nyomára bukkanjanak. Elvégre James körözött bűnöző volt. Megszegte az idő törvényeit, melyek betartására esküt tett. Nem is akármelyik időtörvényt: az elsőt és legfontosabbat. Ha bármelyik kronotrop hasonlóan cselekedett volna, James habozás nélkül elintézte volna az illetőt, ha úgy parancsolják neki. A karját kinyújtva megmarkolta Smitt gallérját, és a falnak csapta.

A barátja nyaka köré fonta az ujjait, és erősített a szorításán.

– Most azonnal nyisd ki a szekrényeket!

Smitt bólintott, és fulladozó hang szakadt ki a torkából.

– Megtörtént.

A háta mögött kattant egy tucat biztonsági zár. Smitt ezután lehunyta a szemét, és a végső csapásra várt. James fél kézzel Smitt feje mögé nyúlt, a másikkal meg megfogta az állát. Egy gyors mozdulat, nem lenne túl fájdalmas halál. Mély torokhang szakadt fel belőle, ahogy oldalra csavarta barátja fejét, majd hirtelen abbahagyta.

Smitt zavartan nyitotta ki a szemét.

– Essünk túl rajta, James. Nem tudom, számít-e, de tényleg sajnálom.

– Ez sokat jelent nekem – válaszolta James.

Smitt rémült arca ellazult egy kicsit.

– Mindig is a bátyám voltál, és én…

James állkapcson vágta, mire Smitt elvesztette az eszméletét. Megrázta a kezét, ahogy a földön heverő, ájult barátjára nézett. Nagyon hagyta elgyengülni az öklét, túlságosan az exójára hagyatkozott az elmúlt években. Smittnek hasogatni fog a feje, mikor felébred, s talán az állát is eltörte, de legalább életben lesz.

Smitt állta a szavát, és az összes tárolót kinyitotta. Ha James életben akarja tartani Elise-t odakint, különféle készletekre lesz szüksége. Több halom túlélőfelszerelést kapott fel: a pusztaságon való túléléshez szükséges készleteket, többek között élelmiszert, vizestartályokat, orvosi elsősegélydobozokat. Majd átkutatta a raktárkészletet, és magára csatolta az összes karkötőt, amire szüksége lehet. Nem tudta, hogy mikor, vagy hogy egyáltalán lesz-e még alkalma ilyen technológiai eszközökhöz jutni, ezért James számos pótkarkötőt is bepakolt a konténerébe. Volt köztük kommunikációs, MI- és atmoszféra-karkötő is Elise-nek. Az exo használatának elsajátítása számára túl bonyolult és veszélyes lenne. Helyette inkább egy rakás szabvány, őrzőknek tervezett, fénysugaras csuklópántot választott. Elise-nek kapóra jöhet még, ha ismeri a fegyver használatát, a saját védelme érdekében. És a feketepiacon mindig van kereslet az ilyesmire. James számláját kétségkívül befagyasztják a mai incidens után, és valamiből fenn kell tartania magukat.

Miután kiürítette a fegyvertárat, megnézte a földön heverő öt testet. Smitt és az egyik őrző még mindig eszméletlenek voltak, kettő meghalt, az utolsó meg épp kezdett magához térni. James a biztonság kedvéért még egyszer földhöz csapta a fejét. Egy pillanatra felötlött benne, hogy az egyik őrzőnek álcázva surranjon ki a Központból, de végül meggondolta magát. Túl hosszadalmas folyamat lenne, mire a kamuflázskarkötő pontosan beszkenneli és lemásolja az illető arcát, és jelenleg igencsak idő híján volt.

Otthagyta a fegyvertárat, s tempós léptekkel indult útnak. Ha ennél gyorsabban menne, túlságosan felhívná magára a figyelmet. A közelharc szerencsére nagyon gyorsan lezajlott a fegyvertárban, így egyik őrnek sem volt ideje riadót fújni. Az őrzők nem használhattak kommunikációs, illetve MI-karkötőt, ugyanazon okból kifolyólag, amiért exokarkötőt sem kaptak. Ezek a csúcstechnológiás eszközök ugyanis túl drága erőforrásnak számítottak ahhoz, hogy közkatonáknak osztogassák őket. Ez most James malmára hajtotta a vizet, és értékes perceket nyert vele. Előfordulhat azonban, hogy a műveleti technikus arra számít, hogy a csapat rövidesen bejelentkezik nála.

Először is rejtekhelyet kell találnia, ahol meghúzhatják magukat. Chicago és a többi nagyváros veszedelmes búvóhely lenne: a KronoCom túl nagy befolyással bírt a civilizáltabb településeken, tehát a helybéliek egy percig sem haboznának, hogy kiadják a szökevényeket. Így kizárólag az elvadult vidék települései, esetleg a pusztaságok jöhetnek szóba.

A hangár felé vette az irányt. A Föld Központban, szokás szerint, még késő este is nyüzsögtek az emberek. Egész nap zajlottak planetáris mentések, és éjjel-nappal folyt a visszanyert anyagok kivitele. Pont ezért a hangár volt a bázis legforgalmasabb pontja. Jamesnek semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán, ahogy egyenletes léptekkel haladt a zsúfolt folyosókon. A személyzet nagy része kitért az útjából, és nem keltett nagyobb feltűnést, mint máskor.

Úgy becsülte, talán tíz perce lehet hátra, amíg riadót fújnak, és az egész Központ zárlat alá kerül. James biztos volt benne, hogy figyelik a hangárt, de akkor is meg kellett próbálnia. Ha őrizetlen vagy gyengén őrzött a terület, könnyen legyűri majd az őröket, és elmenekül a kollival. Ha nem jön össze, akkor még mindig ott a B-terv. James emlékeztette magát, hogy ki kell dolgoznia egy B-tervet.

A gyengén őrzött terület definícióját szintén érdemes lenne újragondolnia. Biztos volt benne, hogy az exokarkötővel tíz védekező őrzőt is könnyen legyőzne. Akár tizenöttel is megbirkózna, de abból már nem jönne ki sértetlenül. Viszont ha rajta kívül más kronotropok is tartózkodnak a helyszínen, az esélyei drasztikusan lecsökkennek. James jó volt abban, amit csinált, s talán egy kronotroppal és egy csapat őrzővel is képes lett volna megvívni, vagy akár kettővel is. Azonban ha ennél több száll be a csatába, garantált a vereség. Ha egy auditor is csatlakozik, az esélyei egyenlőek lesznek a nullával.

Elérte a déli szárny hangárba vezető folyosóját. A személyzet tagjai és a szállítmányok megállás nélkül hömpölyögtek mindkét irányba. Ez lehetővé tette, hogy beolvadjon a tömegbe, de csigatempóban tudott csak haladni. Szokatlan volt, hogy így lelassuljon a forgalom, gyanús véletlennek tűnt. James nem hitt a véletlenekben.

Otthagyta a lassan araszoló sort, és végignézett a hangárba igyekvő embertömegen. Az ajtóban két őr strázsált. Intettek az embereknek, hogy továbbmehetnek. A felszínen úgy tűnt, hogy minden a normális kerékvágásban folyik. Talán még nem riasztották az őröket. Lehet, hogy mégis átjuthat az ellenőrző ponton, aztán a kollin maga mögött hagyhatja a Föld Központot, mielőtt bárki rájönne a turpisságra. Csak egy módja volt, hogy kiderítse, mi a helyzet.

Egy másodpercig sem hitt a jó szerencséjében, de ettől függetlenül a sor elejére nyomult. A finomkodás helyett a gyorsaságot választotta. Senki nem fog azon háborogni, hogy elé vág egy kronotrop. Alig ötven méterre volt a szabadulástól. Kijuthat innen, anélkül hogy fény derülne a csalafintaságra. S mikor már kezdte azt hinni, hogy a szerencse mégiscsak rámosolygott, a Központ úgy döntött, ideje ráébrednie a zord valóságra.

Az MI-karkötő vészcsatornáján felugrott az arcképe, és látta, hogy számos biztonsági monitoron szintén megjelenik a képmása. Elsőre fel sem ismerte a képernyőn látható férfit; jó ideje nem nézett már tükörbe. Nem festett valami fényesen.

Fontolóra vette, hogy visszavonul a folyosó védelmébe, de már félúton volt a hangár bejáratához. Azzal is eléggé felhívta magára a figyelmet, hogy a sor elejére verekedte magát. Feltűnő lenne, ha most nekiállna hátrálni. Mellesleg a háta mögött csak még több őrzőbe és auditorba ütközne. Ennél jobb esélye nem lesz.

Leszegte a fejét, és ment tovább. Az előtte lévő őrök nem jelentenének túl nagy kihívást, ha úgy döntenek, hogy megállítják, viszont ha mód van rá, akkor inkább nem ölné meg őket. A hangárban tartózkodó személyzet többi tagja nem aggasztotta. A hangár vezetője nem tűrte, hogy őrzők és auditorok őgyelegjenek a területén.

A hangárba áramló tömeg az új biztonsági figyelmeztetés ellenére sem torpant meg. A legtöbben csak egy pillantást vetettek a képernyőkre, majd visszatértek a dolgukhoz. Az ajtóban strázsáló két őrző sem nagyon foglalkozott vele. Talán ha leszegi a fejét, észrevétlenül átosonhat az ajtón. Ennél jobb lehetősége nem fog adódni.

A bejárat jobb oldalát őrző férfira tekintett, és szitkozódni kezdett. Beaulieu volt az, akivel korábban együtt dolgozott egy-két küldetés során, mikor erősítésre volt szüksége. James nem tartotta a barátjának; Smitten kívül nem voltak barátai. Nos, gyakorlatilag már Smitt sem gazdagítja ezt a nem túl népes tábort, de Beaulieu egyike volt annak a pár kronocomos őrzőnek, akinek odaköszönne, ha összefutna vele.

Bal oldalra húzódott, és gyorsított a léptein. Már csak tíz méter volt hátra. James alacsony szintre kapcsolta az exóját, de a kezét változatlanul az oldalához szegezve tartotta. Átnézett a kapun, és meglátta a parkoló kolliját az egyik bal oldali leszállópályán, a földszinttől számított harmadik sorba felemelve. Gyorsan új tervet szőtt. Ahogy elhaladt a két őrző mellett, és kezdte azt remélni, hogy elkerülte a figyelmüket, Beaulieu mindent elrontott.

– Kronotrop? – kérdezte bizonytalanul.

James odafordult, s szívből remélte, hogy a fickó csak köszönni akar neki.

– Őrző – bólintott. – Mit tehetek érted?

Beaulieu a homlokát ráncolta.

– Sajnálom, kronotrop, de elfogatóparancs van ellened. Kérlek, gyere…

Mielőtt Beaulieu befejezhette volna a mondatot, James odavágott az exóval, és arcon csapta. Beaulieu a tömeg közé repült, és tekegolyóként jó pár embert a földre döntött. James balra pördült, és egy exóval megerősített ütést mért a másik őrző mellkasára, jó eséllyel eltörve néhány bordáját.

A körülötte lévő emberek sikoltozni kezdtek, és szétszéledtek, megkönnyítve a menekülést. A java részük a segédszemélyzethez tartozott. Mindannyian ártatlanok voltak; minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy ne essen bántódásuk. Ugyanakkor Beaulieu és a másik őr szintén vétlenek voltak. Elhessegette magától ezeket a gondolatokat. El kell jutnia Elise-hez. Most egyedül ez számított.

Egy másodperccel később az egész bázis területén felharsant a vészjelző, a hatalmas hangár visszhangzott a sivításától. James észrevette, hogy jobbról egy újabb őrző rohan felé, egy kronotrop pedig a hangár túloldaláról repül az irányába. Mindkettőt el kell intéznie, mielőtt elmenekülhet a szállítóhajójával. Egy kronotrop könnyedén használhatatlanná tehet egy kollit.

Az ostoba őr ért hozzá először, s James könnyűszerrel elbánt vele, egy kinetikus kábellel vágta meg a férfi bokáját. Felkapta a testét, és a közeledő kronotrop felé hajította. Az egy laza mozdulattal félrelökte a szerencsétlen őr testét.

James felismerte Tassint, aki 4-es szintű kronotrop volt, és két éve végzett az Akadémián. Kicsit hirtelen és zöldfülű volt még, amit világosan mutatott, hogy előszeretettel használt gesztusokat mozdulatai irányításához.

– Vonulj vissza, Tassin! – mondta a fiatalabb kronotropnak, mikor az hallótávolságon belül került. – Ennek nem lesz jó vége.

Tassinról szinte sütött a vágy, hogy támadásba lendüljön.

– Csak idő kérdése volt, hogy elmenjen az eszed, James. Ezt mindenki tudta. Én leszek a szerencsés, aki véget vet a szenvedéseidnek. Ezért egész biztosan előrelépek egy kronotropszintet.

Tassin a levegőbe vetette magát, és lecsapott. James beállította az exo mezejét, hogy az láthatóvá tegye számára a másik kronotrop kábeltekercseit. Három kígyózó vonal nyúlt ki Tassin testéből. James megvárta, amíg az egyik meglendül felé. Az utolsó pillanatban balra vetette magát, a kábel pedig a hangár kövezetébe vágódott. Az ütés ereje megrepesztette a betont.

Rögtön leszűrte, hogy Tassinnak vajmi kevés tapasztalata van az exo-exo elleni közelharcban. Az exóval megerősített ellenfelek közötti csatározást az Akadémia nem engedélyezte a képzés során. A KronoCom a legkevésbé sem akarta, hogy a drágalátos mentőosztagosai megsebesítsék egymást. Kizárólag az auditorok részesültek katonai szintű exoközelharc kiképzésben. Azonban az Akadémián töltött évek során a legtöbb beavatott baráti mérkőzéseket vívott, hogy tökéletesítse tudását. Az Akadémia oktatói felismerték az ilyen tapasztalat előnyeit, és szemet hunytak a titkos rangadók felett. Az Akadémián zajló exoközelharcok azonban sehol sem voltak egy igazi összetűzéshez.

Egy kronotrop úgy tudta megtanulni, hogyan küzdjön az exójával az ellenfél exója ellen, ha tényleges harcra került a sor. Az évek során Jamesnek bőven akadt rá lehetősége, hogy exóval megerősített kalózokkal vívjon meg a Hajótemetőben. Ezzel szemben Tassin gyakorlatilag semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett e téren, bár ez nem szegte a fiatalabb és elbizakodott férfi kedvét, hogy újabb támadásba ne lendüljön.

James kivédte a rohamot, s ráküldte Tassin kábelére a sajátját. Tassin megpróbálta feloldani a kábelt, de James szorosra fogta. Kezdetét vette az akaraterő és mentális koordináció küzdelme, ahogy egy tucat kinetikus kábel nyúlt ki mind James, mind pedig Tassin testéből. Mindegyik támadásba lendült, vagdosott, vonaglott, és megállás nélkül a másik kronotrophoz próbált hozzáférkőzni.

Tassin igen gyorsan bocsátotta ki a kábeleit, és a precizitása dicséretes volt. Jamesnek egypárszor el kellett hajolnia, mielőtt semlegesíteni tudta Tassin kábeltekercseit a sajátjaival. Tassin azonban nyers erővel irányított. Kábelei inkább egyszerre mozogtak, mint külön-külön, s mikor aktívan használta az egyiket, a többi célját vesztve megingott. Egyik kinetikus tekercse sem tűnt igazán önállónak.

Nem úgy James kábelei.

Egyidejűleg kilenc kábeltekercset hozott létre, és minden elképzelhető szögből Tassin irányába lőtte őket, látszólag véletlenszerűen. Tassin mindössze öt tekercset tudott egyszerre kontrollálni, és ebből négyet James támadásának kivédésére irányított. Hátrébb ugrott, hogy helyet hagyjon kettejük között, de James a terület irányítása felett szintén fölényben volt. Ahogy Tassin hatókörön kívülre próbált csusszanni, James egy-egy tekercse a bokája és térde köré fonódott, és földhöz vágta a fiatal férfit.

Tassin védőpajzsa sárgán villant, megvédve őt a sérülés javától, de James többi kábele is csatlakozott a támadáshoz, és Tassin teste köré fonódott. Addig szorították a férfit megóvó sárga pajzsot, amíg az megrepedt, és kezdett lebomlani. James még szorosabbra húzta a tekercseket, s apránként összezúzta az energiapajzsot. Amint áttöri a védőburkot, az alatta lévő puha hús szétrobban a nyomástól.

Mit számít még egy halál? – visszhangozta a náci katona hangja. – Elvégre ő is csak egy szerencsétlen áldozat, aki már halott. – Kis szünetet tartott. – Ó, várj csak, ő nem az.

A náci katonának igaza volt. Tassin nem szellem volt. Az ő halála valódi gyilkosság lenne. James a fiatal kronotrop rémült képébe nézett. Huszonhárom évesnél nemigen lehetett több. Ő még valószínűleg hitt a KronoCom ügyében, mely szerint minden ugrás közelebb juttatja az emberiséget a megmeneküléshez. Az ifjú bolond bizonyára úgy vélte, hogy mindössze a kötelességét teljesíti. Ártatlan volt.

James torokhangon felhördült, elengedte Tassint a szorításából, majd egy apró tekercset font a férfi karkötői köré, és széttépte őket. Tassin a földre rogyott, s a mellkasa vészesen emelkedett-süllyedt, ahogy levegő után kapkodott.

James nagy bánatára nem tarthatta meg Tassin karkötőit. A karkötőket úgy tervezték, hogy az első használat után összekapcsolódjanak a használójukkal. Ha a felhasználó meghal, a karkötők használhatatlanná válnak. Ez a biztonsági óvintézkedés eredetileg arra az esetre szolgált, ha a kronotrop meghal a megbízatás során. Ha mentés közben a múltban maradna a KronoCom jövőbeni technológiája, és egy múltbéli ember felhasználná, annak katasztrofális következményei lennének.

James a gallérjánál fogva rángatta fel a fiatal férfit.

– Nem egy súlycsoportban vagyunk, kölyök. Most megkegyelmezek neked. Ezt soha ne felejtsd el. – Ezután James felugrott a kolliját tároló szintre, és pont akkor hagyta el a parkolót, mikor Levin egy szakasz őrző kíséretében megjelent a hangárban, és végignézte, ahogy James a szállítóhajó fedélzetén kilő az égbe.

18
SZÉP ÚJ VILÁG

Elise arra várt, hogy Salman, vagy James, vagy hogy is hívják – talán a hazug időutazó volt a legmegfelelőbb név rá – elhagyja a szobát, és ő átengedhesse magát a gyásznak, amely azóta készült feltörni belőle, hogy megérkezett ebbe a borzalmas jövőbe. Valamilyen oknál fogva, melyben maga sem volt biztos, nem akart a férfi előtt sírni. Épphogy magában tudta tartani az érzéseit, amíg elment. Mikor meggyőződött róla, hogy valóban egyedül maradt, megengedte magának, hogy összeroskadjon, és kellőképp meggyászolja mindazt, amit elvesztett.

Egy darabig magzati pózban kuporgott az ágyon, s zokogott. Szabad folyást engedett a könnyeinek. Mindaz a felgyülemlett borzalom, amit az elmúlt napban látott – a Nutris-platformon átélt iszonyatos utolsó reggeltől kezdve a szörnyűséges jövőig, amelyben most megrekedt – túlontúl megviselte a lelkét. Megsiratta a platformon kínhalált halt embereket. A szüleiért és a családjáért is sírt, akiket soha többet nem láthat. A szerettei a jelen távlatából nézve már több száz éve halottak voltak. Meggyászolta a Földet, és hogy mennyire megsebezték ezt a valaha gyönyörű bolygót.

Helyette a legrosszabb rémálmát, egy mérgezett, ocsmány jövőt talált, mely torz volt, és sötét. A gyönyörű óceán, melyben több száz órát töltött, immáron egy fertőzött mocsoktenger. Még az ég sem úgy nézett ki, ahogy kellene, legalábbis az ő huszonegyedik századi emlékképeihez képest. A felhők és a Nap túlságosan betegesnek tűntek. Ez az egész egy rémületesen rossz álom volt, melyből nem bírt felébredni.

Elise saját magát is megsiratta, s mindazt, amit egy szempillantás alatt elveszített. Tegnap még voltak barátai, családja és élete. Mára mindennek nyoma veszett, és elölről kell kezdenie az egészet. A pokolba, mégis, kit akar átverni? Semmi esélye sincs túlélni ezt az apokalipszist. Ennyi erővel meghalhatott volna a Nutrison. Csakhogy nem halt meg, és most bűntudatot érzett, amiért ő túlélte, a többiek pedig nem. Teljesen elborította ez a nyomasztó érzés.

Addig zokogott, amíg már képtelen volt több könnyet kipréselni magából, és túlságosan kimerült ahhoz, hogy tovább bőgjön. Az elméje azonban rettegett az alvás gondolatától. Végül, egy óra múlva, megelégelte az önsajnálatot. Felült az ágyban, megtörölte az arcát, és vett pár mély lélegzetet.

– Szedd össze magad, Elise! Kisírtad magad, most viszont itt az ideje, hogy nőként viselkedj. A bőgéssel semmit nem oldasz meg. Voltál már rosszabb helyzetben is.

Még önmagának sem tudott elég meggyőzően hazudni. Nem érdekelte az űrbéli játék a jövőbeli televíziókészüléken. Rákényszerítette magát, hogy kikászálódjon az ágyból és kinézzen az ablakon. Rábámult a furcsa, de egyben ismerős új világra. A szobájából homályos volt a kilátás, az ablakra tapadt olajos réteg félig-meddig eltakarta a kinti tájat, s szinte álomszerű, víz alatti megjelenést kölcsönzött neki.

Mégis érdekes és ijesztő képet festett erről az új világról. Rácsodálkozott néhány fantasztikus vívmányra, mint például az égboltot autópályaként használó repülő autókra vagy az egymás tetejére állított magas épületekre, melyek tisztára olyan hatást keltettek, mintha hatalmas építőelemekből lennének összerakva. Elise ezután egy ismeretlen szerkezetet pillantott meg, amely látszólag a levegőben lebegett. A tó mellett épp felszállt egy gigantikus hajó, és fénysebességgel lőtt ki a világűrbe. Elborzasztotta a levegőben fújdogáló, láthatóan barnásszürke szél, és a tájat tarkító óriási kémények sora, melyek kolosszális füstoszlopokat okádtak a felhőtakaró felé. Az épületek falai megkoptak, minden felületen eluralkodott a rozsda, mintha szép lassan minden hanyatlásnak indulna.

Miután egy órán át nézelődött, s az agyában már nem kergetőztek tovább a vadabbnál vadabb gondolatok, és reménytelen helyzete minden aspektusát felmérte, végül elunta magát. Éhes volt. Nagyon éhes. Tegnap este evett utoljára, mikor Salmannal – nem, Jamesszel – randizott, és korgott a gyomra. Többször az ajtóra pillantott, és elmerengett, milyen lenne felfedezni ezt az új világot. Salman figyelmeztetése azonban minden egyes alkalommal felcsendült a fejében, és úgy döntött, hogy vár még egy kicsit.

Mikor már vagy három óra vagy több is eltelt, nem bírt megülni egy helyben, és valósággal kopogott a szeme az éhségtől. Eltűnődött: James vajon itthagyta? A kétség befészkelte magát az agyába. Mitévő lesz, ha a férfi soha többet nem jön vissza? Hogyan élné túl a jelent? Az újonnan rátörő félelmek valósággal megbénították, s hirtelen nagyon egyedül érezte magát.

Elise a televízióra fordította a figyelmét, mely egy fura sportágat közvetített. Pár perc alatt rájött, hogyan válthat csatornát egy sor kézmozdulattal, de ennél is hamarabb levonta a következtetést, hogy a jövőben ugyanolyan ramaty a műsor, mint az ő idejében.

Mikor a falon lévő videokijelző vörösen felvillant, Elise szinte repült, hogy megválaszolja. Mindennél jobban reménykedett benne, hogy James tért vissza, és remélhetőleg ételt is hozott magával. Ehelyett a recepciós képe jelent meg a levegőben, háromdimenziósan elfoglalva a szoba negyedét.

A férfi mondott valamit, de Elise nem igazán értette, mit. Nagyjából úgy hangzott, mint a világangol az ő idejében, de a szavak egyetlen szótagból álltak, mindegyik szót felkiáltójel hangsúlyozott ki, és éneklő hangon ejtették őket. Nagyon gyorsan énekelve.

A recepciós megismételte a szavait. Nyilvánvaló volt, hogy kérdez valamit. Elise újból megrázta a fejét. Aztán a kép távolabbi nézetre váltott, s láthatóvá vált a recepciós mögött álló két, fenyegető külsejű férfi, akik kúp alakú sisakot, és egyenruhát viseltek. Elise rájött, hogy az a két ember őt akarja látni. Határozottabban megrázta a fejét. James a lelkére kötötte, hogy senkit se engedjen be. A recepciós valahová a képernyőn túlra nézett, mondott valamit, közben a fejét rázta. Ezután, Elise legnagyobb rémületére, az egyik egyenruhás fickó átnyúlt a pulton, behúzott egyet a recepciósnak, és kiütötte a képernyőről. A másik egyenesen őrá mutatott, aztán megszakadt a kapcsolat.

Elise pánikba esett. Mi lesz, ha ezek feljönnek? Tanúja volt, ahogy az egyik egyenruhás megtámadta a munkáját végző, szerencsétlen fickót. A legkevésbé sem akarta, hogy ezek a fickók vegyék őt őrizetbe. A kijárat felé rohant. A rövid folyosón csak egy lift volt, s mellette egy ajtó. Rémülten látta, hogy a lift kijelzője az ő emelete felé közeledik. Az egyetlen menekülési út az ajtón keresztül nyílt. Kivágta az ajtót, és belépett a félhomályba borult lépcsőházba. Átnézett a korlát szélén, s rádöbbent, milyen magasan van. Hosszú volt a lefelé vezető út.

Összeszorította a fogát, és egyszerre két-három lépcsőfokot ugorva megindult lefelé. Nagyjából félúton járhatott, mikor felülről hangos csattanás hallatszott, melybe belevisszhangzott a lépcsőház. Férfiak kiabálását hallotta. Elise megszaporázta a lépteit, és pár perc múlva átrohant a hallon, ahol a recepciós még mindig ájultan hevert a földön, a pult mögött.

Mivel nem tudta, mitévő legyen, kiszaladt a Heightsből, egyenesen a kék színnel jelölt alagútba. Abban a pillanatban jött rá, hogy a nagy sietségben megfeledkezett a védőruháról. Szitkozódni kezdett, mivel tudta, hogy rendkívül kockázatos lenne visszamenni érte. Iparkodnia kell. Elvegyült a hoteltől távolodó forgatagban, abban reménykedve, hogy amíg a hullámzó sokaságban marad, és nem kelti fel senki figyelmét, a két egyenruhás férfinak esélye sincs, hogy kövesse a sűrű embertömegben.

Noha mindössze pár órával ezelőtt sétált végig az alagútrendszeren, Elise akkor nem volt olyan idegállapotban, hogy odafigyeljen a környezetére, mellesleg James is sietett. Most, hogy a színesre festett folyosókon bandukolt, kihasználta az alkalmat, és alaposan megfigyelte a jövő ezen szeletét. Először az tűnt fel neki, hogy mennyire zsúfoltak a folyosók. Emberek százait látta mindenütt. Volt, aki sétált, volt, aki a portékáját és szolgáltatásait kínálta, míg mások koldultak. Elise még női és férfi prostituáltakat is felfedezett! Másodjára azt vette észre, hogy az egész alagútrendszer olyan, akár a disznóól. Több réteg barna és szürke üledék száradt a kövezetre, a falakra, a lámpákra, de még az emberekre is.

A látvány elszomorította. Messzi a jövőben minden sokkal rosszabb volt. A késő huszonegyedik században kevés ehhez fogható, borzalmas hely létezett. A világ kormányai egy generációval korábban összefogtak, hogy felszámolják a szegénységet és az éhezést, és jobbára sikerült is véghezvinniük a céljaikat. A pénzt és az erőforrásokat különböző kutatásokra fordították, mint például a betegségek gyógymódjainak kifejlesztésére, új élelmiszerforrások felfedezésére és az energia-újrahasznosításra. A megfizethető építkezési lehetőségek és a szociális háló kiterjesztését célzó tervek hozzájárultak, hogy ne legyen több hajléktalan ember, sem pedig betegségek. Az országok feloszlatták a hadseregüket, és a béke érdekében lecsökkentették a hadiköltségeiket. Úgy tűnt, hogy minden a lehető legjobban alakul. A civilizáció azonban valamilyen okból kifolyólag letért a helyes útról, és mindaz, amit Elise idejében elértek, elveszett.

Még csak pár perce sétálhatott az alagútban, mikor egyre nehezebben kezdte venni a levegőt. Eszébe jutott, hogy hasonlóképp érzett, mikor legelőször ment búvárkodni. Bármennyire igyekezett, nem sikerült mély lélegzetet vennie. Azt gondolta, hogy az üldözés hatására termelődött adrenalin lehet a ludas, ezért csak ment tovább a kék alagútrendszerben. Egyszer csak jobbra fordult egy kereszteződésben, és a föld felszínén találta magát, a piszkosszürke égbolt alatt.

A nap sugarai épphogy átszűrődtek a sűrű, gyorsan mozgó felhőtakarón, mely valósággal száguldott a horizonton. Elise-t meghökkentette a napsugarak homályos fénye, mintha zsírréteg fedné a légkört.

Körbepillantott. Idefent jóval zsúfoltabb volt minden. Emberek sorai haladtak minden irányba, akárha egy őrült tudós állította volna őket a futószalagra. Itt-ott elkülönült embercsoportok ültek összekuporodva, s beletörődéssel nézték, ahogy társaik elhaladnak mellettük. Elise meglátott egy mezítlábas, rongyokat viselő gyermeket, aki az anyja ruhaujját cibálva ránevetett.

Ujjaival gyengéden megérintette a szokatlan módon színezett szellőt, amely finom, de látható dimenziókkal rendelkezett. Elise látta, melyik irányba fúj a szél. A légzéssel egyre komolyabb nehézségei támadtak, és érzékeit teljesen eltompították a szervezetét ért támadások. Fájt a feje, égett az orra belseje és könnyezett a szeme. Mikor megpróbált levegőt venni, úgy érezte, mintha füstöt nyelne. Térdre ereszkedett, és megpróbálta összeszedni magát fuldoklása közepette.

Egy idős asszony – valamiféle árus lehetett, a tálcáján kínált hervadt fűből ítélve – megérintette a karját, és beszélni kezdett hozzá. A hangja tompának és távolinak tetszett. Elise oldalra billentette a fejét, és a fülére mutatott. Erre a nő még hangosabban és gyorsabban beszélt, látható ingerültséggel. Elise-nek semmi értelmeset nem sikerült kihámoznia az elhangzottakból. Ezúttal mindkét fülére rámutatott. Semmit nem értett abból, amit az öregasszony magyarázott neki. Megrázta a fejét, és megvonta a vállát. A nő végül, mint akinél betelt a pohár, elvett egy csipetnyi füvet a tálcáról, és Elise szájába tömte.

– Edd meg! – utasította. Vagy legalábbis valami ilyesmit mondhatott.

Elise túlságosan meglepődött ahhoz, hogy tiltakozzon. Engedelmesen elrágcsálta a füvet. Általában nem rágott meg semmit, amit csak úgy a szájába tömött egy vadidegen, de most túl sok minden történt vele ahhoz, hogy ellenkezzen. Rögvest rátört a hányinger, aztán mindene elzsibbadt. Először a nyelvét nem érezte, majd a szaglása illant el, s végül a kezétől egészen a lábujjaiig minden érzés megszűnt a testében. Az összes érzékszerve eltompult.

– Újra tudsz lélegezni, idegen – mondta az öregasszony. Ezúttal szándékosan lassan, elnyújtottan beszélt. – A szurdokgyom az összes jó dolgot blokkolja, melyhez ti nem vagytok hozzászokva.

– Köszönöm – válaszolta Elise, s mély lélegzetet vett. A levegő még mindig égette egy kicsit az orrát, de nem volt rá olyan elgyengítő hatással, mint korábban. Megérintette az arcát, és nem érezte az ujjait.

– A zsibbadtságot meg kell szoknod – mondta az asszony. – Jó fű, mi? Jó kis szurdokgyom.

Elise bólintott.

– A hatása sötétedés előtt elmúlik, te lány. Többre lesz szükséged. Akarsz még? – Az idős asszony felemelte a kosarát. – Jól működik.

Elise a fejét csóválta.

– Nincs nálam… – Vajon mit használtak itt pénz gyanánt? – Nem tudok fizetni. Sajnálom.

Az öregasszony undorodva nézett Elise-re, és felhorkantott.

– Idegen söpredék díszes ruhában, de egy fillérje sincs. De a mintámat bezzeg elfogadtad. Rohadj meg, te nem e világi kis tetű! – Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a barátságtalan öregasszony mindjárt benyúl Elise szájába, és visszaveszi a szurdokgyommintát. Helyette azonban sarkon fordult, és elviharzott.

Elise nézte, ahogy a nő tovatűnik az embertömegben, s egy újabb hajlott hátú alak válik belőle a görnyedt árnyak futószalagján. Vett még egy nagy levegőt, és körülnézett. Bármit is csinált ez a gyomnövény, hatásos volt. Noha azt kívánta, bárcsak többet tudna arról, hogy mi is történik a testével.

Nos, ami történt, megtörtént. Feltápászkodott, és elindult, hogy felderítse a terepet, ügyelve arra, hogy a kék alagút kijáratát ne tévessze szem elől. Már csak az hiányozna, hogy eltévedjen, és ne találjon vissza a Heights Hotelhez. Végtére is James csak visszatér, nem igaz? Ajánlja, hogy így tegyen. Ha elveszti a férfit ebben a furcsa világban, akár el is áshatja magát. Egyelőre annyi dolga volt, hogy a hotel közelében maradva távol tartsa magát attól a két fickótól, amíg azok nem szedik a sátorfájukat.

Lassan körbefordult, és felmérte a környezetét. Egy hatalmas tér közepén ácsorgott, melyet három oldalról gigantikus épületek fogtak közre. Mindegyik épület alsó hangon száz emelet magasan tört a fellegekbe, tetejük beleveszett az alacsonyan szálló felhőkbe. Rekkenő hőség volt idelent. Eleinte azt hitte, hogy kipirult, ahogy menekült a fura, egyenruhás alakok elől. Kis idő elteltével azonban rájött, hogy igazából leégett az arca, holott csak rövid időt töltött a szabadban. Ráadásul a Nap sehol sem látszott, az épületek, a szmog és a hátborzongatóan színes szél mind elrejtették előle.

A tér túlsó oldalán egy tízsávos autóutat látott, melyen különböző sebességgel közlekedő járművek zümmögtek tova. Mindegyik sávhoz meghatározott sebességhatár tartozott. A leglassabban haladó, ember vezette kocsiktól kezdve, az elmosódott foltként elsuhanó, csúcstechnológiás gyorskocsikig mindent megtalált itt az ember lánya.

Karját az arca elé emelve, hogy megvédje bőrét a napsütéstől, nekiindult, hogy felfedezze a teret. A tömeggel sodródva, egymás után végignézte az összes árust és a portékáikat. Meglepődve tapasztalta, hogy nem sok minden változott. Az itt árult holmi java részét valójában a saját korszaka legszegényebb országaiban is megtalálná, csakhogy ez itt egy nagy metropolisz. Mintha éppenséggel nem előre utazott volna az időben, hanem vissza a múltba. Árultak itt mindenfélét: zöldséget, magokból készült csecsebecséket, kisebb elektronikai cikkeket, primitív kinézetű eszközöket és néhány lőfegyvert. Legnagyobb döbbenetére az egyik bódéban emberkereskedelem zajlott.

Undorodva ingatta a fejét, s folytatta az útját. Befordult egy másik utcába, s ugyanazt találta. Ezúttal a koldussorra tévedt – máshogy nem lehetett nevezni a szeme elé táruló látványt. Elhagyatott, koszos csavargók százai üldögéltek szelíden, és a betevő falatért vagy pénzért esdekeltek. A bűz a szurdokgyom ellenére is túl soknak bizonyult a számára, és émelyegni kezdett. Otthon, a munkája révén, gyakran sodorta sivár területekre a sors, ahol a szegénység és a szutyok uralta a vidéket, de ez a hely itt, a nagyváros kellős közepén volt az egyik legrosszabb, amit valaha látott. Sarkon fordult, és az ellenkező irányba futott, hogy minél messzebbre kerüljön a nyomortól. Ám ebből a világból nem volt menekvés.

Ahogy átbukdácsolt a sokaságon, véletlenül rábukkant az első tiszta, jól megvilágított helyre a mocsok közepette. Úgy festett, mintha egy frissen lemosott űrhajó parkolt volna le a város közepén. Fehér fénysugarak jelölték az épület határait, ahova a színes szél valamiért nem tudott behatolni. A fényes épület vonzotta Elise tekintetét, szinte nem is tudott máshova nézni. Megindult felé, akár a bogár, amit magához csábít az erős lámpafény. Nem csak rá hatott ilyen bódítóan az épület bűvereje. Az emberek körbeállták az építményt, s a ragyogó szerkezetre tapadt a szemük. Amint Elise a tömeg széléhez ért, az épület bejáratától tíz méterre megállította egy fegyveres őr.

– Ennél közelebb nem jöhetsz, te földi mocsadék – hördült fel a fehér páncélos őr. Fél kézzel hátralökte Elise-t, miközben a másik kezét nekiszegezve folytatta: – Ebbe a bevásárlónegyedbe kizárólag vállalati polgárok léphetnek. Ti, csőcselék népség, maradjatok ott, ahová valók vagytok. – Legalábbis Elise ezt szűrte le abból, amit hallott; épp csak kezdett belejönni a helyi nyelvjárásba.

Az őr válla mögé pillantott. Jól öltözött emberek megállás nélkül özönlöttek ki és be az épületbe, közvetlenül a szállítóhajóról, hogy még csak véletlenül se kelljen elvegyülniük a csőcselék közt. Az épületet körülálló őrök gondoskodtak róla, hogy az átlagpolgárok ne juthassanak túl közel az úgynevezett vállalati besorolású polgárokhoz.

Elise még egy ideig ott maradt, és követte az eseményeket. Szinte sóvárogva nézte a káprázatos, futurisztikus megjelenésű vásárlók kis csoportjait, ahogy belépnek, illetve elhagyják a vásárlónegyedet. Pont úgy néztek ki, ahogyan a jövő embereit elképzelte. Aztán végül, szinte ugyanabban a pillanatban, az összes őr visszavonult az épület belsejébe, majd az egész szerkezet a levegőbe emelkedett.

– Gaia nevében, ez meg mi volt? – kérdezte Elise.

– Az átkozott vállalatiak üzleti ügyben jönnek a Földre, de nincs olyan gazdag város, amely kielégíthetné a szükségleteiket. A mobil vállalati bevásárlólétesítmények gondoskodnak róluk, amíg el nem végzik a dolgukat, s el nem takarodnak a bolygóról. – A mellette álló férfi a fejét csóválta. – Ahogy elkerítenek minket… Mintha állatok lennénk… – A kezét a szájához emelte, és elbődült: – Hé, ti is innen indultatok egykor!

Elise kimerült a nyomasztó sétában, arról nem beszélve, hogy húzódott az arcán a bőr, holott mindössze pár percet tartózkodott a továbbra is a felhők mögött bujkáló napon. Úgy döntött, visszamegy a szállodához, és megnézi, hogy James visszaért-e már. Talán elrejtőzhetne a bejárat közelében, s elkaphatná a férfit, mielőtt az bemegy a hotelbe. Vagy ha már ott van, biztosan megvárja őt, nem igaz? Egyébként meg mi mást tehetne? Visszafordult, s a már ismert útvonalon, keresztül a szűk bazársoron, egészen a térig haladt, majd rátalált a föld alá vezető alagútra.

Már épp feltűnt előtte a Heights bejárata az alagút túlsó végén, mikor két fekete páncélos, kúp alakú sisakot viselő férfi jelent meg mindkét oldalán. Az egyikük mondott neki valamit, amit Elise nem egészen értett. Megrázta a fejét. A másik őr a barátjára nézett, és elvigyorodott.

– Nem e világbéli, mi? – mondta. – A kronotrop aztán jól meg tudja válogatni a nőit.

– A KronoCom őrzői vagyunk – szólalt meg az első férfi. – Velünk kell jönnöd.

Aztán az őr szemléltette, hogy Elise-nek pontosan mennyi választási lehetősége van a parancs teljesítését illetően: megragadta a vállánál fogva, és magával rángatta. Elise épp tiltakozni akart, mikor észrevette a két férfi vállán virító emblémát. Ugyanaz volt, mint a James űrhajójáról félig-meddig lekopott jelkép. Lehet, hogy Jameshez viszik őt.

– Ti Salman, mármint James kollégái vagytok? – kérdezte Elise.

– Csönd legyen, ribanc! – mordult rá az első férfi.

Elise döbbenten nézett rá. Ezt a három szót kristálytisztán értette.

A vigyorgó őr arcátlanul végigmérte, miközben úgy beszélt a barátjához, mintha ő ott sem lenne.

– Én ilyen szokatlan külsejű prostituáltat még nem láttam. Most hallok először idegen világbéli ribancról. Nézd meg a bőrét. Nem olyan fehér, mint az űrben született egyedeké, de semmi felületi hiba nincs rajta. Kíváncsi vagyok, vajon mennyibe kerülhet.

Az első őr felhorkantott.

– Valószínűleg többe, mint amit megengedhetsz magadnak. Siessünk vissza. Már így is megvárattuk az auditort.

– Hé, seggfejek! – csattant fel Elise, a könyökével jelezve nekik, hogy ő is ott van. Inkább az ellen tiltakozott, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyták, és tárgyként bántak vele, mint hogy leribancozták. Mégis kinek képzeli magát ez a két fickó? Így nem bánhatnak egy nő…

Az első kúpfejű visszakézből arcul csapta. Elise érezte, hogy összecsuklik alatta a lába, és térdre rogyott.

– Add fel a küzdelmet, ribanc! – hallotta Elise a feje fölül, miközben a könyökénél fogva megragadták, és ernyedt testét végigvonszolták a földön.

Beletelt egy percbe, mire kitisztult a feje. A kúpfejű őr akkorát odavágott neki, hogy felrepedt az ajka. Az ütés még jobban csípett, hiszen megégett az arcbőre. Ha James barátairól volt szó, ha nem, meg kell lógnia ettől a két barbártól. Kénytelen kitalálni valamit.

A két férfi végigcipelte Elise-t az alagúton, vissza a térre. Akárkik is voltak ezek az alakok, a zsúfolt alagútrendszerben minden ember nagy ívben elkerülte őket. A két férfi tudomást sem vett a tömegről, tovább csevegtek egymással. Egyszer fellöktek valakit, mert az illető nem tért ki elég gyorsan az útjukból.

Elise szökési tervet dolgozott ki. Nem volt valami frenetikus elgondolás, de mindenképpen többre ment vele, mint hogy eszméletlennek tettetve magát, krumplis zsákként húzzák végig az utca porában. Elernyedve maradt mindaddig, amíg át nem értek a tér túloldalára. Amint azonban az embersokaság végéhez közeledtek, a bal oldali őrhöz hajolt – a vigyorgó kúpfejhez –, s teljes erőből meglökte. Elise meglehetősen kis termetű volt, és a férfi minden bizonnyal csak enyhén botlott meg, de ahhoz mindenesetre elég volt, hogy kibillentse az egyensúlyából, és a tömegbe taszítsa.

A vigyorgó kúpfej kénytelen volt elengedni őt, hogy ne essen el. Amint ezt megtette, Elise fellendítette a jobb karját, és behúzott egyet a jobb oldali kúpfejnek. A férfi álla az ütéstől csupán egy hajszálnyira fordult el, aztán visszafordult. Elise megpróbálta ágyékon térdelni. Ugyanazt a hatást érte el vele. Vajon robotok ezek a fickók?! Ekkor a vigyorgó őr, akit nemrég taszajtott meg, belemarkolt a hajába, megpörgette a tengelye körül, és keményen halántékon ütötte. Az ütés ereje leterítette Elise-t.

– Nyugi – szólalt meg a jobb oldali kúpfej –, még ki kell hallgatnunk.

A vigyorgó őr szinte köpte a szavakat.

– A ribanc szándékosan lökött meg!

Elise arccal lefelé hevert a földön, mikor rájött, hogy egyik férfi sem fogja. Négykézlábra emelkedett, és nekiiramodott a lábak tengerében. Hallotta az egyik őr rikoltását, de kétségbeesetten kúszott tovább előre, lábak között, szekerek alatt és testek közt törve magának utat. Balra fordult, majd jobbra, és folyamatosan irányt változtatott, amíg már maga sem tudta, merre tart. Csak a két kúpfejű őr kiáltásait hallotta maga mögül, ahogy átcsörtetnek a tömegen, őt keresve.

Hirtelen szabad térre került ki, ahol egy szál maga volt. Felpattant, és rohant. A tőle telhető leggyorsabb iramban a tér széléig futott, majd fel egy fémlépcsőn. Lökdösődött és tolakodott, már amennyire tudott, de jobbára még mindig a tömeg kegyelmének volt kitéve. Ha haladt a sor, ő is haladt. Egyszer a háta mögé pillantott, vajon követik-e, és elszörnyedve látta, hogy mindössze pár lépés választja el üldözőitől.

Jobbra fordult, egy zsúfolt kereszteződésbe, majd továbbrohant, balra és jobbra kanyarogva, miközben a szemével búvóhelyet keresett. Felnézett, és meglátott egy másik fényes, tiszta űrhajó-üzletet, amely éppen egy üres térre szállt le. Azon nyomban megindult felé. Odaért, ahol a hajó, jelenleg még ötven méterrel a föld felett, szép lassan ereszkedett a föld felé.

Elise átvágott a határt jelölő fehér fénysugarakon, mit sem törődve a tömeget ellenőrzés alatt tartó fehér ruhás őrök kiáltásaival. Összeszorította a fogát, és bevetődött az egyre süllyedő hajó alá. Ha sikerül átérnie a túloldalra, talán lerázhatja az üldözőit, mivel nekik meg kell majd kerülniük az épületet. Az épület alatti terület körülbelül százméteres sprintet jelentett. A hajó alatt loholva szinte azonnal mellbe vágta a hajtóművek által generált hő. Egy pillanatra megtántorodott, de továbbrohant, kényszerítette magát, hogy átjusson. Az épület egyre lejjebb süllyedt, s minden másodperccel tovább emelkedett körülötte a hőmérséklet. Ha nem szedi a lábát, hogy mielőbb kijusson innen, ropogósra fog sülni.

Épphogy csak kiért az űrhajó-pláza alól, mikor az egy eget repesztő dörrenés kíséretében földet ért. Elise a kimerültségtől térdre rogyott, de tisztában volt vele, hogy ha nem áll fel, neki annyi. Rejtekhelyet kell találnia. Sajnos a lábai nem így gondolták. Megadták magukat. Elise újból a földre rogyott, és ezúttal már nem sikerült felállnia. Levegő után kapkodva a hátára fordult. Az egyik kúpfejű őr, a vigyori, hirtelen mellette termett.

– Kelj fel! – vicsorogta. Felemelte a lábát, mintha rá akarna taposni Elise arcára.

– Ne a fejét, te idióta – szólt rá a másik fickó.

Szép nagy sokaság gyűlt köréjük. A vigyori kúpfej felmordult, és Elise ingébe markolva talpra rángatta őt. Elise nekiesett, és a férfi pofáját találta el. Vicsorgás és egy gyomros volt a válasz. Elise levegő után kapkodott, és majdnem elájult a fájdalomtól.

– Ezt azért kapod, mert meglöktél – mondta önelégült vigyorral a férfi. – Ezt meg azért, mert elfutottál.

Elise nem adta fel, és minden adandó alkalmat megragadott, hogy megüsse és megkarmolja az őrt. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából. A kúpfej fél kézzel az ingénél fogva tartotta, míg a másikkal újból odacsapott. Elise összeszorította a szemét, miközben csak úgy záporoztak az ütések az arcára és a testére. Az ellenállása alábbhagyott. Aztán hirtelen abbamaradt a verés. Résnyire nyitotta a szemét, és észrevette, hogy a támadója már nem vele foglalkozik, hanem az égboltra bámul. Követte a tekintetét, és fölöttük egy ismerős hajót vélt felfedezni.

– Kronotrop – mondta sietősen a másik kúpfej –, nagyra értékeljük a segítségedet, de mindent az ellenőrzésünk a…

A férfi még be sem fejezte a mondandóját, mikor valaki a levegőbe rántotta, majd a tágra nyílt szemekkel figyelő tömegbe hajította, akár egy rongybabát. A vigyorgó kúpfej leejtette Elise-t a földre, és felüvöltött, amikor a titokzatos idegen őt is felkapta. Elise elszörnyedve figyelte, ahogy a férfi teste nagy erővel a földnek csapódik. Ezután James termett mellette a levegőből, és a kezét nyújtotta.

– Megvagy – mondta, magához húzva Elise-t –, és most tűnjünk innen!

19
VADÁSZAT

Levin Javier-Oberonnak szörnyű hete volt. A mai nap viszont legalább emlékezetesre sikerült. Az Őrzők Tábláját tanulmányozta a folyosón, Young Hobson-Luna igazgató irodája előtt, aki a Föld Planetáris Felügyeletének feje volt. Az Őrzők Táblája egy óriási, bekeretezett képernyő volt, teli apró, elektronikus tintával felírt nevek százaival, melyek naponta egyszer, nulla órakor kerültek frissítésre. Kezdetleges technológia: olcsó, egyszerű és szimbolikus. Mindössze egyetlen célt szolgált: hogy számszerűen megjelenítse a KronoCom munkatársainak aktuális névsorát.

Levin a tábla alján lévő számokra pillantott. Száztizenkétezer-háromszáztizenegy kisegítő személyzeti tag, kétezer-kétszázhatvanhat adminisztrátor, negyvenkétezer-háromszázkilencvennyolc mérnök, háromezer-huszonegy technikus. A szeme feljebb haladt a listán: negyvenkétezer-kilencszázötvenhárom őrző, háromezer-háromszáznegyvenegy kronotrop. Tegnap óta mindkét utóbbi szám csökkent. Az őrzők csoportja huszonhattal, a kronotropoké pedig kettővel. Levin ezután felnézett a tábla tetején található utolsó listára: kétszázhuszonnégy auditor.

Csak kétszázhuszonnégy.

Az Akadémián évente felavatottak tízezreitől kezdve a gyalogos katona funkcióját betöltő őrzőkig a kronotropszinteken át egészen az auditori láncig haladva mindössze kétszázhuszonnégy hozzá hasonló emberi lény létezett a Naprendszerben élő, húszmilliárd fős népességben.

Levin a csúcshoz tartozott, egy zárt körű elit katonai szervezet tagja volt, mely féltve őrizte a kronofolyamot. A legnagyobb vállalatok közül is csak néhány tudott náluk különb katonai egységet összeállítani. E pozíció megszerzése olyan ritka és jelentős dolog volt, hogy az összes auditori jelvényt viselő személy nevét mindörökre bevésték a KronoCom történetébe. A többi rendfokozattal rendelkezők nem dicsekedhettek ezzel. Minden jelentős dolgot, mely az auditorokkal történt, gondosan dokumentáltak az ügynökség feljegyzéseiben. Mert az auditorok számítottak. Az auditorok fontosak voltak.

Nos, a mai nap egész biztosan jelentős napnak számított. Egy kronotrop megszegte az idő törvényeit, és nem is akármelyiket, hanem az első törvényt. Efféle főbenjáró bűnt még soha senki nem követett el a történelem során. James Griffin-Mars kronotrop, az a mélységverte rohadék, visszahozott valakit a múltból, és éppenséggel Levin felügyelete alatt tette ezt. Azon a bolygón, ahol Levin a helytartó. Csak hogy tovább rontson a helyzeten, a szörnyű bűn elkövetése után megszökött az orra elől a Föld Központból, majd nyoma veszett, és csak a mélység tudja, most hol a fenében tartózkodik.

Levin a fogát csikorgatta, és a keze ökölbe szorult. Hihetetlen mértékű hozzá nem értésről tett tanúbizonyságot. Az igazgatóság helyében biztosan halállal büntetné magát egy ilyen ostoba hibáért. Még ha képes is lenne helyrehozni ezt a bűncselekményt, örökre a kötelessége teljesítése közben katasztrofális kudarcot valló auditorként emlékeznek majd rá. Valójában James szökése miatt aggódott a legkevésbé. Biztos volt benne, hogy sikerül elkapnia és törvény elé állítania a kronotropot. Az sokkal jobban fájt neki – mintha szíven szúrták volna –, hogy a gazember a legfontosabb időtörvényt szegte meg. Még az öngyilkosságot is fontolóra venné, ha azzal legalább részben megtisztíthatná a nevét a rátapadó szégyenfolttól, s visszaállíthatná a becsületét. A fenébe is, lehet, kénytelen lesz rá, miután az igazgató végez vele. Ez azonban nem így működik. Ilyen könnyen nem úszhatja meg hibája következményeit. Manapság soha semmi nem ilyen egyszerű.

A folyosó végén nyikorogva kitárult a kétszárnyú ajtó – a jobb oldali ajtószárny alsó zsanérja volt a zaj forrása –, koromfekete belső teret tárva fel Levin előtt. A nyíláson át szabadon járt-kélt a huzat. Az igazgató azt szerette, ha fagyos légkör uralkodik az irodájában.

A sötétségből egy reszelős hang vakkantott ki neki.

– A rosseb vigyen el, Levin, galaktikus mércével mérhető csupán, hogy mennyire elcseszted. S ráadásul nem másutt, mint az én rohadt körzetemben. Na, húzd ide a beled.

Levin elszakította tekintetét a tábláról, és azzal a szándékkal lépett be az igazgató irodájába, hogy megőrzi a méltóságát. Ha parancsot kap a saját élete kioltására – melyre jó esélye volt –, emelt fejjel és egyenes gerinccel fogja megtenni.

– Ülj le, Levin. – Young igazgató az íróasztala előtti székre mutatott. – Nem, inkább álljál csak! Az ülhet le, aki nem ilyen balek, mint te.

Young harsány és közönséges beszédmódja szinte mindenkit letaglózott, mikor először szenvedte el. A Föld Központban ledolgozott évek során Levin több tucat alkalommal találkozott az igazgatóval, de annak még sosem volt hozzá egyetlen kedves szava sem. Levin ennek ellenére nagyra értékelte az őszinteségét.

Young törékeny, vézna férfi volt. Csupán egy-egy fehér pamacs szolgált hajként a feje búbján és arcszőrzetként az állán. A háta meghajlott, és az egész teste féloldalra dőlt, akár egy elhajlott fa. Jobb karja könyöktől lefelé hiányzott, s hasznavehetetlenül lógott. Még évtizedekkel ezelőtt zúzta össze az ügynökségnek tett szolgálata során.

A sérülése előtt Young Hobson-Luna volt a legrégebb óta szolgálatot teljesítő auditor, és a láncban a második helyet foglalta el. Azután hagyta ott az auditori munkakört, hogy már nem tudott legfőbb őrzőként helytállni, ekkor adminisztratív pályára váltott. Jelenleg nála magasabbra kizárólag Jerome-nak, az Európa kolónia vezetőjének ért a keze.

– Mindentől függetlenül inkább állva maradnék, igazgató – mondta Levin. – Hogy van a válla?

Young a jobbjára pillantott, majd megvonta a vállát.

– Változatlanul torz és hasznavehetetlen. Te is így mész majd nyugdíjba, Levin, feltéve, hogy nem mondom azt, fojtsd meg magad, vagy az Európa bolygóról nem kapok arra utasítást, hogy dobassalak ki egy légzsilipen a hülye karkötőid nélkül. Vagy mindkettő.

– Kész vagyok elfogadni a bölcs döntést, igazgató úr.

– Még mindig kilencedik vagy a láncban? – kérdezte Young.

– Igen, igazgató úr – válaszolta Levin. Még az volt, de vajon meddig?

Young elnevette magát.

– Azt hiszed, hogy emiatt lejjebb csúszol majd.

– Ez lenne a legenyhébb büntetés. Kevesebbre nem is számítok.

– Mindig készséggel odaállsz a kilőtt fénysugár elé, ha kell, ha nem. Csodálatra méltó és egyben baromi ostoba dolog. Nos, jóval fontosabb ügyeket kell megvitatnunk, úgyhogy szólj annak az álszent becsületednek, hogy húzzon el a büdös francba, és térjünk a lényegre.

Levin kifejezéstelen arca megrándult egy pillanatra.

– Elnézést, hogy mondja, igazgató úr? Ha nem a büntetésemet akarja kiszabni, miért hívatott?

– Ne akard magad felköttetni, te marha. Semmi értelme, csak a szarnak adnánk vele egy pofont. Most pedig ülj le. Belefáradtam, hogy fel kelljen rád néznem. Ülj le! Ez parancs.

Levin helyet foglalt, bár ugyanolyan egyenes háttal, mint amikor állt.

Young a szemét forgatta, és az arca elkomolyodott. Előrehajolt.

– Tudod, mi forog kockán, auditor?

– Micsoda, igazgató úr?

Young előrehajolt, és az asztalra támasztotta a még ép könyökét.

– A KronoCom hivatalos alapítása óta eltelt száznegyvennyolc évben soha egyetlen kronotrop sem hozott vissza senkit a múltból. Egyszer sem. Tudod, miért?

Levin bólintott.

– Az idő első törvénye határozottan megtiltja…

– Kicsit tegyük félre a törvényeket – vágott közbe Young. – Azok csak szabályok. Az idő első törvényének megsértése valójában azért számít a legsúlyosabb bűntettnek, mert… – Elhalkult a hangja, és intett Levinnek, hogy folytassa.

Levin visszagondolt az Akadémián töltött időkre.

– Megtörtént a Vallis Bouvard-katasztrófa. 2356-ban egy kísérleti kronolabor, előzetes jóváhagyás alapján, emberek kimentését végezte a múltból. Felfedezték, hogy az alanyok nemcsak az időben lettek súlyosan elmozdítva, hanem emellett a kronofolyamba lyukakat szaggató, abnormális hullámokat is kiváltottak.

Az alanyok élettanilag, valamint mentálisan instabillá váltak, s állapotuk négy héten belül, molekuláris szinten teljesen leromlott. A Bouvard-bázis körüli folyamban keletkezett repedések destabilizálták a területet, s az áramfejlesztő generátorban váratlanul megjelenő hullám következtében összeomlott a hűtőreaktorok napenergia-ellátása. Ennek következtében elpusztult a labor és az egész környező régió kétszáz négyzetkilométeres területen. Ez a szerencsétlenség volt az egyik elemi katalizátor, mely az időutazás és a kronofolyam felett illetékes, semleges irányító testület létrehozására ösztönözte a vállalatokat és a kormányzatokat.

Young bólintott.

– Így van. Tehát most már látod, mi a probléma?

– Igen, igazgató úr. James akárkit is hozott vissza, az illető pusztulást okoz a jelen kronofolyamában. A következmények…

– Nem, te hülye! – csattant fel Young. – Azt jelenti, hogy hamarosan az egész Naprendszer rá fog jönni, hogy a Vallis Bouvard-katasztrófa csak átverés volt. Kezdetben az alapítóink rendezték így az eseményeket, hogy ráijesszenek a hatalmon lévőkre, és azok beleegyezzenek a KronoCom megalapításába. Manapság elrettentő történetként szolgál, melyet azért terjesztünk, hogy kordában tartsuk vele a vállalatokat. Illetve azt sem akarjuk, hogy valamelyik kronotropban felmerüljön az ötlet, miszerint istent játszik, és visszahoz valakit a múltból. Felfogtad, milyen következményei lesznek, ha ez az ügy nyilvánosságra kerül?

– A Vallis Bouvard-katasztrófa… koholmány? – Levin teljesen elképedt.

– Igen, igen. – Young egy legyintéssel intézte el a témát. – Engem is rohadtul sokkolt a hír, mikor megtudtam. Ide figyelj, ha záros határidőn belül nem kapjuk el Jamest és a múltból visszahozott potyautasát, akárki legyen is az, híre megy a dolognak, és maximálisan aláássa az ügynökség tekintélyét. Mielőtt feleszmélünk, az idióta kronotropok és vállalatok százasával fogják visszahozni az embereket, és tetszés szerint ugrálnak majd az idővonalak között. A fekete mélységre, el fogják pusztítani a kronofolyamot! – Young felállt, és a mutatóujját Levinnek szegezve hadonászott. – A kardodba akarsz dőlni? Akkor a következőképpen fogod csinálni. Elfogod Jamest és azt az időbeli anomáliát. Geneese-t és Shizzut jelölöm ki melléd. Geneese a Lunáról érkezik majd, Shizzu pedig épp most tért vissza az auditorképzésről.

– Újonnan kapcsolódott az auditori lánchoz? – Levin 2-es szintű kronotropként ismerte meg Shizzut. Határozottan emlékezett a jelentéktelen, de ambiciózus férfira, akiről nem feltételezte volna, hogy túléli a 2-es szintet, az 1-es szintre ugrást meg végképp nem nézte ki belőle. Az meg egyszerűen hallatlan volt, hogy az auditorok testvériségének tagja lett.

Young bólintott.

– Kapsz őrzőket is, és te választod ki, milyen taktikát követsz, és hogy ki kerüljön a csapatodba. Arról győződj meg, hogy mindenki tudjon titkot tartani, ne járjon el a pofájuk. Csendben akarom elintézni ezt az egészet. Megértetted?

– Ahogy kívánja, igazgató úr. – Levin meghajolt. – Köszönöm a lehetőséget…

– Kímélj meg a kenetteljes hálálkodásodtól. Oldd meg a problémát! A karót meg kihúzhatnád a fenekedből. – Youngnak nehezére esett lábra állni. – Gyere velem! Van még valami. Több érdekelt fél is van ebben a katyvaszban.

Young egy sétabot segítségével, bicegve megkerülte az asztalt. Mikor Levin a karját nyújtotta neki, az igazgató olyan gyilkos pillantást vetett rá, hogy egy gyengébb idegzetű ember rögvest a szívéhez kapott volna. Levin hagyta, hadd menjen egyedül az idős férfi; Young a kora ellenére még mindig robbanékony természetű, büszke ember volt. Nem kellett messzire menniük, hiszen Young az irodája melletti szobába vezette.

A nagy, hosszú terem közepén téglalap alakú asztal állt. Az egyik fal teljes egészében üveg volt, s odakint a színes szél fekete pettyekkel bombázta az egykor tiszta felületet. A másik három fal kopár volt, eltekintve a hátul, jobb oldalon álló, kis faliszekrénytől. Az asztal túlsó végén szorosan egymás mellett ülő két ember halk eszmecserét folytatott, s csak akkor álltak fel köszönteni a terembe lépőket, mikor Young közvetlenül melléjük ért.

Az egyikőjük egy sápadt férfi volt, hivatalnok benyomását keltette. Levin egyszer-kétszer már látta a bázison. Idegennek tűnt, de nem is a Marsról vagy a Lunáról származott. Bőrszíne és testalkata alapján úgy ítélte meg, hogy a férfi a Gázóriás kolóniák egyikéről való. A másik egy karcsú nő volt, sötétkék harci egyenruhában – Levin felismerte karján a jelvényt: a Valta Bányászati Társaság biztonsági erőihez tartozott.

A veszély érzete lengte körül, Levin megsejtette, hogy vele jobb lesz vigyázni. A nő haja rövid volt, mindössze a füléig ért. A Gázóriás kolóniákon ez volt a szokás a hadseregben. Az arca akár helyes is lehetett volna, de vonásait eltorzította, hogy folyamatosan mogorva arcot vágott, és rideg, ádáz tekintettel nézett mindenkire. A nő ezen mit sem változtatott, mióta Levinék beléptek.

A nő tekintete tette Levint különösen óvatossá; ugyanúgy méregette őt, ahogy ő a nőt. Akár két ragadozó, enyhe fejbiccentéssel ismerték el a másik jelenlétét. Mindketten felismerték, hogy a másik veszélyt jelenthet számukra. A nő nem hordott karkötőket. Mivel a vállalati technológia eltért a KronoCométól, és sok szempontból jóval fejlettebb volt, Levin nem lehetett benne biztos, hogy mire is képes a másik.

– Levin auditor – szólalt meg a férfi, s ránézett. – Az igazgató azt mondja, hogy maga fogja vezetni a nyomozást az elkövető ellen, akinek ezt a szerencsétlen esetet köszönhetjük.

– Levin – intett Young –, ez itt Sourn, a Valta összekötő tisztje az ügynökséggel.

– Ez pedig Kuo ügynök – Sourn a mellette álló nőre intett –, a különleges hadműveleti csoportból.

Levin bólintott.

– Miben állhatok rendelkezésükre? – Most először találkozott a Valta magánhadserege elit osztagának egy tagjával. A vállalatnak valami fontos célja lehet a Földön, ha ideküldték Kuót.

– Szomorúan hallottunk a szerencsétlen esetről, mely a legutóbbi, a Valta által szponzorált küldetés során történt a kronotropjával – mondta Sourn. – Úgy tűnik, hogy a feladat, mellyel a Valta nemrég megbízta a KronoComot, igencsak bővelkedett a problémákban a végrehajtása során.

– Semmilyen egyéb problémás esetről nem tudok, összekötő tiszt – felelte Levin.

– Nem ez a lényeg – vágott közbe Young. – Az időtörvény megszegése már önmagában is bőven elég.

Levin megjegyezte magának, hogy az igazgató valamit titkol. Sokkal több minden lapult az ügy hátterében, mint amennyit Young elmondott. Azonban nincs jelentősége. Nem egy auditor hatásköre volt, hogy megkérdőjelezze a KronoCom vezetését.

– Szeretnénk, ha Kuo ügynök csatlakozna a küldetéshez, auditor. Természetesen szigorúan megfigyelőként, illetve tanácsadói minősítésben – mondta Sourn.

Levin a homlokát ráncolta. Mi érdeke fűződhet egy gázkitermelő vállalatnak ahhoz, hogy ő kézre kerítsen egy szökevény kronotropot?

– Elnézést, összekötő tiszt, de mi célból?

– Tekintse felelősségbiztosításnak a részünkről, kizárólag erről van szó – tette hozzá Sourn.

– A szökevény kronotrop veszélyes – mondta Levin. – Nem tudom garantálni az ügynök biztonságát.

Kuo mosolya egyáltalán nem volt barátságos.

– Ez legyen a legkisebb gondja, kronotrop.

– A helyes megszólítás: auditor. Köszönöm. – Levin viszonozta a mosolyt.

– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Young. – Gondoskodj róla, hogy a Valta mindenhez hozzáférhessen, amire csak szüksége lehet! – Levinen pihentette a szemét. – A KronoCom prioritásként kezeli a Valtával fenntartott jó kapcsolatot. Gondoskodj róla, hogy ez a viszony továbbra is szoros és erős maradjon!

– Természetesen, igazgató úr. – Levin gyomra nyugtalanul ugrált. Valami nem stimmel ezzel a megállapodással.

– Véleményem szerint azzal kellene kezdenünk – szólalt meg Kuo, egyenesen Young és Sourn szemébe nézve –, hogy rábírjuk a technikusát, lépjen kapcsolatba a kronotroppal.

– Kétlem, hogy sikerülne – felelte Young. – A szökevény megtámadta a technikust, aki agyrázkódást szenvedett. Sejtésem szerint ezek után nem valószínű, hogy válaszolna neki.

– Talán így van – felelte a nő. – A Valta azonban egy roppant nagylelkű ajánlat megtételére készül, amellyel valószínűleg előcsalogathatjuk a szökevényt.

– Meg fogják vesztegetni? Megjutalmazzák, amiért megszegte az idő törvényeit? – Levin szinte köpte a szavakat. – Nem engedhetjük meg, hogy büntetlenül megússza, amit tett.

Kuo elutasító mosollyal válaszolt Levinnek.

– Noha a vállalat tiszteletben tartja az idő törvényeit, sokkal fontosabb kérdésekben kell döntenünk. A szökevénynek olyasmi lehet a birtokában, ami kell nekünk…

20
MENEKÜLŐBEN

Elise kimerülten ébredt nyugtalan álmából. A létező legvadabb dolgok jutottak eszébe, melyekről azóta nem álmodott, hogy nyakló nélkül szívta a marihuánát az egyetemen. Néhány másodpercbe telt, míg a szeme hozzászokott a környezetéhez. Sötétség borult mindenre, de a falakon bolondos árnyak táncoltak. Beszívta a levegőt, és majdnem elhányta magát. Automatikusan öklendezni kezdett. Bűzlött a hely a szeméttől, akárhol is legyen. Most, hogy jobban belegondolt, testének bal oldala teljesen lefagyott, míg a jobb oldala olyan forró volt, mintha nyárson pörkölnék.

Ásított egyet, és felült. Néhány méterre tőle tűz lobogott. A lelke egy kis része felsóhajtott; na, ennyit a rossz álomról. Ez azt jelenti – jobbra pillantott –, hogy James tényleg létezik, ő pedig egy gonosz varázslat sújtotta világban van.

– Felébredtél. – James hangja visszhangzott a helyiségben. – Hogy érzed magad?

Elise várt egy kicsit a válasszal, és elnyomta a fejéből kipattanó első, rémült gondolatot. Kényszerítette magát, hogy mélyeket lélegezzen, és ne a valódi érzéseit öntse szavakba, mert tudta, hogy később megbánná, hogy így válaszolt a férfinak. Ezért úgy döntött, inkább meg sem szólal. Semmi jó nem származna belőle, ha a menekülési reflexe teljes gőzre kapcsolna, ő meg sikoltozva kifutna a szobából.

Ehelyett megvárta, hogy szeme alkalmazkodjon a sötéthez. Egy piszkos padló közepén ült egy óriási épületvázban – vagy legalábbis ehhez tudná a leginkább hasonlítani –, ahol a betonfalakat és a követ csíkokban repedések tarkították. Nagy, szögletes nyílások sorakoztak a falban, ahol egykor ablaküveg lehetett. Minden ferdén állt. A távolban csapkodó hullámok hangját hallotta, de ezen és a levegőbe szikrákat köpködő, pattogó tűzön kívül hátborzongatóan csendes volt a táj.

Mivel idegei mégiscsak megszólalásra ösztökélték, szóra nyitotta a száját. Felnyögött, és megdörgölte zúzódásokkal teli állkapcsát.

– Fáj az arcom.

– Sajnálom. Elintéztem azt a két őrzőt.

A férfi szavai ádázul hangzottak, s ez nem tetszett Elise-nek, de összevert teste azt üzente az agyának, hogy hagyja a fenébe. Kinyújtóztatta a karját, majd álló helyzetbe húzta magát.

– Mi történt? Az utolsó dolog, amire emlékszem, az, hogy a földön fekszem, aztán felbukkantál, s utána az űrhajó zörömbölése álomba ringatott.

– Felmerült pár probléma azzal kapcsolatban, hogy… visszahoztalak – felelte James. – Nem…

– …lett volna szabad megtenned? – fejezte be a mondatot Elise, még mindig az állát masszírozva, hogy meggyőződjön róla, rendben működik-e. – Na nem mondod, James?! Ezt már akkor megmondtam volna, mikor a hotelben voltunk. Úgy elsápadtál, hogy falfehér lettél – még az alapszínednél is fehérebb –, mire a szobába értünk. Aztán mikor otthagytál… óriási bakit követtél el azzal, hogy visszahoztál engem a múltból, nem igaz?

James bólintott.

– Egyébként meg hogy csináltad? Hogyan lehetséges az időutazás?

James a vállát vonogatta.

– Fogalmam sincs.

Elise elképedt.

– Várj egy kicsit, hogy érted azt, hogy fogalmad sincs? Időutazó vagy. Ez a szakmád.

– Én felhasználó vagyok, nem pedig a megalkotó. A kollival repülök, de fogalmam sincs róla, hogy hogyan működik a motor. – Feltartotta a karját. – Ezeket a karkötőket használom, de cseppet sem érdekel, hogy mitől kapcsol be az exóm, és hogyan véd meg a sugárzástól a radiációs karkötő. Az időutazás ugyanilyen alapon működik. Vannak, akik megalkotják a technológiát, míg mások, hozzám hasonlóan, használják azt. Az ember nem él elég ideig ahhoz, hogy mindkettővel tisztában legyen.

Elise körülnézett a penész és piszok borította falakon, és ujjaival végigsimított a szutykos kövezeten. Minden nedves volt, még a levegő is. Ez a világ kopottnak és fáradtnak látszott, mintha az egész bolygó lassú enyészetnek indult volna. A pusztulás felé tartott. Még a lába alatt lévő kövek is szomorúnak tűntek.

Hálásnak kellene lennie, amiért életben van, tisztában volt vele. Viszont legnagyobb bosszúságára, akármennyire is próbált hálás lenni, nem találta az ürömben az örömöt. Miért történt mindaz, ami történt? Hiszen rommá lett szeretett Földje, őrá meg rátámadtak a hatóság emberei rögtön az első napon. Ennyi erővel akár halott is lehetne.

– Küldj vissza! – mondta. – Az én időmbe. Az nem oldana meg mindent?

James megrázta a fejét.

– Attól tartok, az lehetetlen. A fizikai és a kronológiai helyzeted alapján nem vagy szinkronban a saját korszakoddal. Az időutazás hasadásokat okoz a kronofolyamban, mely örökre megakadályozza, hogy bárki ugyanabba az időbe és helyre ugorjon vissza. Sajnálom, de soha többet nem térhetsz vissza.

– Akkor neked hogy a pokolba sikerül? És a visszaugrás nem okoz újabb hasadást?

James felemelte a fém karkötőkkel teleaggatott karját, és rámutatott az egyikre.

– Az ugrókarkötőm horgonyként működik, és szinkronban tart a jelennel, a visszaugrások során pedig visszahúz ide. Repedések csak a kezdeti ugrások során keletkeznek. Mi alapvetően lyukakat szaggatunk az idő szövetébe, és a horgony teszi lehetővé, hogy visszatérjek a jelenbe úgy, hogy ugyanazon a lyukon keresztül húz vissza. Te nem viseltél ilyen karkötőt, mikor időugrottunk.

– Mi lenne, ha a saját korszakomba, de helyileg máshová küldenél vissza? A Nutrishoz egyébként sem szeretnék visszamenni, figyelembe véve a sugárzásveszélyt, de nem is tudom, letehetnél Mo’oreában. Vagy Új-Zélandon.

James a fejét rázta.

– Megtehetném, de az auditorok – a KronoCom karhatalma – érzékelni fogják, hogy nem vagy szinkronban. Visszaküldenének valakit, hogy megszüntesse az ellentmondást.

Az, hogy James „ellentmondásként” utalt rá, sértette Elise önérzetét. Meghányta-vetette magában a dolgokat. Végül is nem igazán ért a kvantumfizikához.

– Hát, ez gáz. – Ez volt a végső következtetése. Hogy látványosan dühöngjön, amiért ilyen szörnyű helyzetbe jutott, szintén nem volt rá jellemző.

Érezni lehetett a pár fokos lejtést a padlóban, s ez egy gyerekkori vakációra emlékeztette Elise-t, mely során megmászta a pisai ferde tornyot, mielőtt az összedőlt volna. Odament az egyik nagy, szögletes nyíláshoz, és kidugta rajta a fejét. Teljesen sötét volt, de ki tudta venni az épületek halvány körvonalát. A város mindkét irányba addig nyújtózott, míg a szeme ellátott. Lenézett. A tengervíz szabadon áramlott az utcákon, az épületeket ostromolva, mintha egy csatornában lennének. Az utca végén, egy hegyes tetejű épület alapzata teljesen összeomlott, és úgy nézett ki, akár egy földből kiálló fecskendő.

Elise James felé fordult.

– Hol vagyunk?

– A régi világ egyik metropoliszában, a kontinens keleti szélén. Lerombolta a háború. Elárasztotta a dagály. Azt hiszem, Massachusetts tartományban.

– Boston? – Elise meg sem próbálta elrejteni az arcára kiülő döbbenetet. – Gaia nevében, mi a fene történt ezzel a hellyel?

James leültette, majd kitöltötte a hézagokat az Elise ideje óta a Földön lezajlott legfontosabb eseményeket illetően: kezdve a harmadik világháborúval, mely letarolta a Földet, a pusztító pestisen át a jégsapkák elolvadásával bezárólag, mely végül a szárazföld tizennégy százalékát elnyelte. Elise annyira megdöbbent, hogy kénytelen volt többször leülni, majd felállni.

– Ti idióták, hogyan hagyhattátok, hogy ezt megtörténjen?! – kérdezte karjával hadonászva. Muszáj volt valaki olyanon kitöltenie a haragját, aki ebből a hülye korszakból származik, s ez a definíció sajnálatos módon a szobában tartózkodó egyetlen másik emberre korlátozódott. – Mikor felébredtem ma reggel, sütött a nap, és az óceán gyönyörű volt. Béke volt a világon. A pokolba is, duplázd meg az éveim számát, azóta nem volt háború! Legyőztük az éhínséget, a betegségeket és az energiaéhséget. Az emberiség végre helyrehozta a bolygót, és kihúzta magát a nyomorból. És most… – Újból leült, szótlanul és összezavarodva.

– Elszúrtuk – ismerte el James. – 2098-ban, kilenc hónappal a Nutris-platfrom elpusztulása után, visszatértünk a régi vágányra. Kitört a harmadik világháború a Luna és a Mars gyarmati jogai, illetve a Fő Aszteroidaövezet ásványi lelőhelyei miatt. Az éhínség, szegénység és a bolygó romlása nem sokkal ezután következtek. Mint civilizáció lehanyatlottunk, háborúra pazaroltuk az erőforrásokat, és értékes technológiai vívmányokat veszítettünk el. Az átlagnépesség gondolkodásmódja rövid idő alatt megváltozott: az innováció és a gyarapodás helyét az önérdekű túlélés vette át. – Elhallgatott. – S innentől csak rosszabbodott a helyzet. Még bele sem kezdtem, mi történt azután, hogy az emberi faj a világűrbe lépett.

– Hogyan lehetne még ennél is rosszabb? – kiabálta Elise, és kimutatott az ablakon. – Nézd már meg ezt a helyet! Majdhogynem jobban jártam volna, ha meghalok a saját korszakomban.

James a halántékát masszírozta az ujjaival.

– Sajnálom, de meg kellett mentenem az életedet.

Elise vett néhány mély lélegzetet, és összeszedte magát. Elöntötte a szégyen.

– Nem, én sajnálom. Nem gondoltam komolyan. Köszönöm, hogy megmentettél. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem gondoltam, hogy a jövő ilyen lepusztult lesz. – Felsóhajtott, és megpróbálta elnyomni a felháborodását, melytől zsongott a feje. – Na mindegy, ami történt, megtörtént. Most mihez kezdünk?

– Most életben kell maradnod a jelenben. – James kinézett az ablakon, miközben a szoba a reggel halvány, narancsszín sugaraiban fürdött. Látszólag a semmiből előhúzott négy fém karkötőt, és átnyújtotta őket Elise-nek. – Ezeket tedd fel!

Elise a ronda, sötét, vaskos karkötőkre bámult.

– Ö… köszi, de ez nem igazán az én stílusom.

James felemelte a karját, és megmutatta neki a csuklóján hordott, nagyjából egy tucat karperecet.

– Nem esztétikai okból viselem őket.

Kiválasztott kettőt, és Elise finom csuklójára csatolta, egyet a balra, egyet a jobbra.

– Ez egy radiációs karkötő, a másik meg egy atmoszféraszabályozó. Megvédenek a sugárzástól és az elemektől. Az atmoszféra-karkötő lehetővé teszi, hogy tiszta levegőt lélegezz be. Ne vedd le őket! – A bal csuklójára újabb karkötőt csatolt. – Ez egy kommunikációs karkötő. Lehetővé teszi, hogy bármikor beszélhessünk egymással. Később megmutatom, hogyan működtetheted. – Aztán kezébe vette az utolsó karkötőt, mely mindháromnál vastagabb volt, megmutatta Elise-nek, majd a jobb csuklójára kattintotta. – Ez a legfontosabb. Ez egy fénysugaras csuklópánt. Meg kell tanulnod lőni vele, és megvédeni magadat. Soha ne vedd le egyik karkötőt sem!

Elise hátrahőkölt.

– Olyan, mint egy fegyver? Egy bogarat sem tudok megölni, nemhogy lelőjek valakit. – Megrázta a csuklóit James előtt, s a laza karkötők csak úgy csilingeltek. – Vedd le. Vedd le!

James gyengéden a kezébe fogta a nő kezét, és leültette.

– Jól figyelj, Elise. Borzalmas dolgot követtem el azzal, hogy visszahoztalak. Fontos törvényeket hágtam át. Keresnek bennünket.

– Mint azok a férfiak ma a téren?

– Őrzők. Az időutazó ügynökség rendőrei, ahol dolgozom. – Elhallgatott. – Dolgoztam.

– Mi történik, ha elfognak? Börtönbe visznek, vagy ilyesmi?

James a fejét rázta.

– Valószínűleg ott helyben lelőnének. Meg kell tanulnod, hogyan vigyázz magadra.

Elise-t kirázta a hideg, ahogy a csuklójára fonódó sötét fém karkötőkre nézett. Nagy volt a kísértés, hogy lerázza magáról mindet, s visszaadja Jamesnek. Pacifistának vallotta magát, s magától a gondolattól, hogy fegyvert hord, hányingere lett. De hát rendkívüli körülményekről van szó. Vadásznak rá. És nem is akárkik: a jelen korszak egyenruhás hatóságának a tagjai. Nyakig van a slamasztikában.

Vonakodva felemelte a karját.

– Rendben, kísérleti jelleggel hordani fogom őket. És ha mégis úgy döntök, hogy maradhatnak, majd más színben kérném őket. Ezek rondák. – Még a viccelődésre tett kísérlete sem oldotta a komor hangulatot. Jamesnek nyilvánvalóan nem esett le a poén.

– Ahogy kívánod – mondta lassú, kimért hangon James, még mindig a kezét fogva. – Ezek a karkötők a bioenergiáddal kerülnek összeköttetésbe, és a gondolatban kiadott parancsokra reagálnak. Képesnek kell lenned pontosan beazonosítani mindegyiket, valahányszor aktiválod őket. – Egyesével megérintett minden karkötőt: – Radiációs karkötő, kommunikációs karkötő, atmoszféra-karkötő, fénysugaras csuklópánt. Világosan azonosítsd be őket.

Elise szkeptikusan nézett rá.

– Komolyan? Azt akarod, hogy mentálisan nevén nevezzem ezeket a dögös fémcsodákat, és rájuk gondoljak? Ez nevetséges.

– Hunyd be a szemed – kérte a férfi, és egyenként ismét sorra vette a karkötőket. – Radiációs karkötő, kommunikációs karkötő, atmoszféra-karkötő, fénysugaras csuklópánt. Azonosítsd! Most pedig gondolj rájuk.

Elise nyugtalanul s teljesen hülyének érezve magát engedelmeskedett, és behunyta a szemét.

– Oké. És most?

– Erősen gondolj rájuk!

Elise így tett, és meglepődve felvisított, mikor sorra mindegyik karkötő szorosabbra húzódott a csuklója körül. Felemelte a karját, és tátott szájjal bámulta, milyen tökéletesen illenek rá, mintha a csuklójára szabták volna őket.

– Elképesztő – motyogta.

James komorsága ellenére megengedett egy apró mosolyt, és bátorítóan megveregette Elise vállát.

– Szép munka. Melyik a radiációs karkötő?

Elise rámutatott.

A férfi bólintott.

– Gondolatban utasítsd: „Teljes spektrum aktiválása.”

Elise újból lehunyta a szemét. Egy pillanattal később tudta, hogy a radiációs karkötő bekapcsolt. Nem tudta pontosan megmagyarázni, hogy honnan tudja, de be volt kapcsolva. Újra kinyitotta a szemét, és bólintott.

– Mindegyiket tartsd bekapcsolva, hacsak máshogy nem utasítalak. A radiációs karkötő megóv a levegőben lévő sugárzás és méreganyagok nagy részétől. Most ugyanezt csináld meg az atmoszféra-karkötővel. Utasítsd gondolatban: „Teljes kiterjedés, huszonhat Celsius-fok.”

Megtette, és rögvest felmelegedett körülötte a levegő, már nem érezte a szelet. Teleszívta a tüdejét, és feltűnt neki, hogy a levegő tisztább. Lenézett a kis varázskarkötőire.

– Ez hihetetlen. – Beleszimatolt a levegőbe. – Még mindig nagyon büdös van. A karkötő tud valamit kezdeni a szaggal?

James bólintott.

– Csak az azonosított mérgező anyagokat szűri ki. Van olyan beállítás, amellyel minden szagot ki tudsz szűrni, ha úgy akarod. A többit megnézhetjük később. Egyelőre lépjünk tovább a fénysugaras csuklópántra.

A következő pár órában a csuklópánttal való lövést gyakorolták. Elise gyűlölte elismerni, de igen jól szórakozott az új játékszereivel, legfőképp a csuklópánttal. Bizonyos szempontból úgy érezte magát, mint a gyerekkorában olvasott digitális képregények szuperhőseinek az egyike. Persze szörnyen pontatlanul célzott, és legtöbbször nem sikerült elsütnie a fegyvert, de minden csak gyakorlat kérdése, nem igaz?

Meglepetten tapasztalta, hogy James igazán nagyon jó tanár. Türelmes és kedves, de ugyanakkor módszeres is volt, s ügyelt rá, hogy Elise a lecke minden lépését elsajátítsa, mielőtt továbblépnének. Mire a nap magasra kúszott az égen, és sugarai az ablaknyílásokon át behatoltak a szobába, Elise elég kényelmesen érezte magát az új karkötőivel ahhoz, hogy egyedül gyakoroljon.

– Egyelőre elég lesz – mondta James, miután Elise a huszadik lősorozatot adta le a szoba túloldalán lévő betonfalra. – Térjünk át a kommunikációs karkötőre.

Elise felemelte a jobb karját, és rábámult. Ahhoz, hogy bekapcsolja, nem kellett a karkötőre néznie, de segített a gondolatai összpontosításában. Megint az az érzése támadt, hogy a karkötő bekapcsolt. Nem volt benne biztos, hogy honnan, de tudta.

– Remek – mondta James. – Azt szeretném, hogy az E9V1A55 frekvenciacsatornára összpontosíts. Ezt az alcsatornát személyes használatra hoztam létre. Ezen keresztül elvileg gond nélkül tudsz velem kommunikálni.

Elise így tett, és megint nem érzett semmit, de valahogy tudta, hogy nyitva van a csatorna.

– Halló? – mondta. – Van ott valaki? Öt török öt görögöt dögönyöz…

– Zárd be a csatornát! Zárd be! – vakkantotta hirtelen James nagyon hangosan.

Elise riadtan eleget tett a kérésének, a karkötő összes funkcióját kikapcsolva.

– Mi történt? Mit csináltam rosszul?

James aggódva pásztázta végig a helyiséget, majd kinézett az ablakon.

– Valamit ellenőriznem kell – mondta. – Addig gyakorold a célba lövést. Hamarosan visszajövök.

Aztán szó nélkül a levegőbe ugrott, akár Superman, és eltűnt az egykori Boston romjai között, miközben Elise Gaia nevében azon töprengett, hogy mégis mi történt.

21
KOMPROMISSZUMOK

Jamesen eluralkodott a vakrémület, miközben átvetette magát a félig elsüllyedt épületeken, hogy a lehető legmesszebb kerüljön Elise-től. Csak akkor állt meg, mikor a távoli északkeleti peremhez ért, ahol az óceán a várossal találkozott. Át kellett ugrania jó néhány rom tetején, de hamarosan elérte az utolsó épületet, mely még ellenállt az óceán szüntelen csapkodó hullámainak. Az épület széléhez sétált, és lenézett az alatta elterülő sötétbarna óceán viharos forgatagába. Elméletileg most már elég messzire van Elise-től.

Nekitámadt annak, aki felzaklatta.

– Mi a mélységet akarsz? Meg se próbálj nyomon követni. Már megváltoztattam…

– Nem próbállak nyomon követni. Nincs felvétel róla, hogy kapcsolatba léptem veled – felelte Smitt. James hallotta a hangjából kicsendülő kétségbeesést. – Hallgass meg! Kérlek, barátom!

James ott helyben meg akarta szakítani az összeköttetést, de kíváncsi volt.

– Honnan szereztél tudomást erről az alcsatornáról? – kérdezte. – Az összes korábbi vonalunkat megszüntettem.

– Ugyan már, James. Az Akadémia óta én vagyok az egyetlen barátod. Ott voltam, mikor három napodba került, hogy létrehozd ezt a csatornát. Hadd tegyem hozzá, hogy két nappal tovább tartott, mint bárki másnak. A pokolba is, valószínűleg soha nem fejezted volna be a tűzfal beállítását, ha nem segítek.

Ez bizony igaz volt. James világéletében gyenge technikai készségekkel rendelkezett a kronotropi hivatáshoz. Smitt különórái és az, hogy segített neki csalni, nagyban hozzájárultak, hogy elvégezte az Akadémiát.

Ez viszont már rég történt. James le volt nyűgözve.

– És te ennyi év után emlékszel rá?

– James, régebb óta beszélek a fejedben, mint arra érdemes lenne visszaemlékeznem. Csak pár órámba telt, hogy visszakeressem és átfussam a régi jegyzeteinket. Tudod, hogy minden rögzítve van valahol.

– Csak pár órába, mi? – James gyomra megremegett. Ha Smittnek mindössze pár órájába telt, hogy rátaláljon a kommunikációs csatornán, vajon milyen más hibát vétett még? Vajon úton van értük egy őrzőosztag? Mi van, ha hajszálpontosan meghatározták a táboruk elhelyezkedését, és elfogták Elise-t?

– Sajnálom, James – mondta Smitt. – Lehet, hogy okos vagy, de nem vagy túl kreatív.

– Az nem ugyanaz?

– Próbáltam kedves lenni.

– Ne legyél. Mit akarsz?

– Figyelj, nyakig benne vagy. Egy jó nagy adag, gőzölgő szarban. Levin nemsokára akkora nyomást fog rád gyakorolni, mint egy fekete lyuk. Az ügynökség a véredet akarja.

– Ezzel nem voltam tisztában. Kösz, hogy elmondtad.

– Nem muszáj utálatosnak lenned azzal a fickóval, aki a bőrét viszi a vásárra, hogy elmondja neked a híreket. Te keverted bele saját magad ebbe az egészbe.

– Nyögd már ki, Smitt! És esküszöm, ha valahogy mégis megtaláltad a módját, hogy az alcsatornán keresztül lenyomozd a helyzetemet, most utoljára hallasz rólam. Utána meg elkaplak egy éjjel, amikor a legkevésbé számítasz rá…

– A fenébe, James. Fogd már be, és ne fenyegess! Figyelj ide! A Valta közbe akar lépni. Hajlandóak rendbe tenni a dolgokat. Elsimítják a dolgot a KronoCommal. Hallod, amit mondok?

James a homlokát ráncolta. Lehetséges, hogy a megoldás ennyire egyszerű? A Valta beavatkozik, és helyrehozza a káoszt, amit ő okozott? Megrázta a fejét. Soha semmi nem volt ennyire egyszerű, különösen, ha mamutvállalatról van szó.

– Mit kínálnak? – kérdezte.

– Jobb feltételeket, mint az eredeti megállapodásban. Hajlandóak a teljes szerződésedet kivásárolni. Az utolsó évet is hozzácsapva. Azon nyomban mehetsz az Európa kolóniára!

James ledermedt, szóhoz sem jutott. Az ajánlat is hihetetlen volt. Az után a kavarodás után, amit csinált, hogy tehetnek neki még kedvezőbb ajánlatot? Itt valami nagyon nem stimmel.

– Mit akarnak cserébe?

– A személyt, akit visszahoztál. Egyike a tudósoknak?

– Igen – mondta James bizalmatlanul, nem tetszett neki a beszélgetés iránya.

– Melyik?

– Mit érdekel az téged?

– A Valtát érdekli. Hajlandóak a dolgot meg nem történtté tenni, ha a Valta szerződéses tulajdonjogot érvényesíthet a tudós felett.

Szerződéses tulajdonjog. A gázóriás-bányászati láz során használt általános szerződési terminológia, mely megkövetelte a bányászoktól, hogy meghatározott ideig a saját birtokukon dolgozzanak azért cserébe, hogy a bányavállalatok kifizetik a fuvarozási díjat. A Valta más szóval rabszolgát akart csinálni Elise-ből.

– Viszlát, Smitt – mondta James, s ezúttal hangosan is kimondta a szavakat.

– Értem. Sajnálok mindent. Remélem, egy nap meg tudsz nekem bocsátani.

– Már megbocsátottam. Tudom, hogy azt tetted, ami szerinted a legjobb volt. – James éppen meg akarta szakítani az összeköttetést, mikor eszébe ötlött valami. – Smitt, kiderítetted, mi okozta azt a visszamaradt repedést a Nutris-platformon?

– Nem. Kicsit őrültekháza van itt, mióta visszajöttél.

– Megtennéd, hogy kideríted? Az egész küldetéssel kapcsolatban nem stimmelt valami, különösképp, hogy addig nem engedték meg a kimentés megkezdését, amíg meg nem történt a katasztrófa.

– Meglátom, mit tehetek. James, hagyd nyitva ezt a titkosított csatornát a beérkező üzenetek számára. Ez az egyetlen módja, hogy kapcsolatba léphessek veled. Ha muszáj, hagyd egyirányú befogadáson, de tartsd elérhető állapotban. Kérlek!

James habozott, visszaemlékezett élete elmúlt húsz évére, melyben Smitt volt az egyetlen állandó pont. A fickó olyan volt a számára, mint egy közeli családtag. Talán segítene, ha lenne egy belső embere. Kockára teheti Elise biztonságát? Smitt verte már át valaha? James még a mai incidens kapcsán is hitt Smittnek, mikor a férfi azt állította, hogy az ő érdekében avatkozott be. Megbízik még Smittben?

– Meglátom, mit tehetek – mondta. – Nem ígérek semmit, de nyitva marad. Egy ideig.

James ott állt a háztetőn, egyedül a gondolataival. Előtte az óceán, melynek lassan mozgó hullámai az épületek alapzatát mosták. Tekintete nyomon követte a szerkezetekről letöredező, majd a tengerbe aláhulló betondarabkákat. Az óceán néha nem akarta magába fogadni a darabokat, és nekilökte őket az épületeknek, addig dobolva az omladozó falakon, míg a törmelék újból ki nem sodródott. Ez ismétlődött vagy fél tucatszor.

Eget rengető reccsenés hallatszott, az egyik nagy felhőkarcoló felnyögött, és törmelékdarabkák csusszantak le az oldalán a sötétbarna vízbe. Az épület az utolsókat rúgta, talán egy évet sem bír már, mielőtt elnyeli a beáramló fekália.

A nap egyre magasabbra kapaszkodott az égen, beteges narancsszín sugarai égetni kezdték a Földet. A város peremén nem volt olyan erős a sugárzás, mint ott, ahol Elise-t hagyta. Apropó, vissza kell hozzá mennie. James még nem volt meggyőződve, hogy a nő tökéletesen használja a fénysugaras csuklópántot, és noha volt rá esély, hogy ellövi a lábát, kénytelen volt magára hagyni, hátha Smitt lenyomozta az alcsatornát.

Néhány perccel később, kinetikus kábelei segítségével, James tetőről tetőre ugrott a süvítő szél közepette. Vissza is repülhetett volna a táborba, de tartalékolni akarta az energiáját. Elvégre ki tudja, mikor lesz alkalma újból feltölteni a karkötőit. Innentől kezdve meg kell tanulnia hatékonyabban működni.

A lába alatt elsikló várost figyelte. Egyszer már járt Bostonban, egy mentés során. A gazdag kuncsaft vissza akarta szerezni a Boston Athenaeumban található számos, felbecsülhetetlen értékű műalkotást, mielőtt a háború elpusztította a fél várost, majd 2153-ban egy hurrikán bevégezte a munkát. James ugrásának éjjelén ötmillió ember volt Bostonban, míg másnap reggelre kétmilliónál kevesebb.

Hány szellem fekszik itt; hány ember lelte a halálát odalent? James megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle az efféle gondolatokat. Kamaszkora óta először egy másik élőlény miatt kell aggódnia. Az éveken át tartó egyedüllét után ismét van valaki, akiért harcolhat. Csak abban reménykedett, hogy ezúttal nem úgy végződik, mint az első alkalommal. Összeszorította a fogát. Most máshogy lesz.

Megérkezett a táborukba, egy kis, ötödik emeleti szobába az épület keleti oldalán, kilátással az egyik főutcára, melyen jelenleg egy lassú sodrású folyó hömpölygött. Elise nem volt ott. A tűz csak parázslott, a kicsomagolt felszerelés nagy része érintetlenül hevert, de a nőnek nyoma sem volt.

– Elise! – kiáltotta.

– Nincs itt – mondta Sasha, aki Elise fekhelyén üldögélt. – Azt hiszem, elvesztetted, ahogy engem is.

Grace Sasha mögött ült, a kislány haját fésülgette, akárcsak az álmában, és helytelenítően cöcögött.

– Szokásod, hogy hanyagul elveszíted a számodra fontos embereket, kicsikém.

James szíve összeszorult. Sasha mit csinál itt? Tényleg ő lenne az? Mikor először látta a húgát Elise-szel 2097-ben, a pillanatnyi stressz rovására írta a látomást, de most itt volt. Kinyújtotta kishúga felé a kezét; félt, hogy akadálytalanul keresztülsiklik rajta, de attól még inkább, hogy tényleg megérinti. Még azelőtt visszahúzta a kezét, hogy hozzáért volna. Sasha édesen rámosolygott, miközben Grace tovább fonta a haját.

– Mi van velem? – motyogta.

– Kezdesz megbolondulni. – Grace elmosolyodott. – Valószínűleg elhatalmasodott rajtad az időeltolódásból adódó betegség.

Ez lehetséges. Az időnként szedett miazmapirula volt az egyetlen szer, amelyhez – mivel erős függőséget okozott – a kronotropoknak nem volt szabad hozzáférése. A pirulák kiosztásának felelőssége a KronoCom-bázisok orvosi részlegeit terhelte. James az ugrás előtt végigcsinált egy miazmakúrát, de az azt megelőző kezeléseket elmulasztotta, és általában több adagra volt szükség a betegség leküzdéséhez. Ez lehet hatással az érzékszerveire. Sasha és Grace bizonyára a képzelete szüleményei.

És mi a helyzet Elise-szel? Vajon csak elkószált? Elkapták az őrzők? Mindig akadtak pusztai törzsek a környéken, őshonos barbárok, akik továbbra is az épületek vázaiban húzódtak meg, menedékként használva a halott város csontjait az elemek ellen. Talán az egyik törzs vihette el Elise-t. James ökölbe szorította a kezét. A fekete mélység segítse meg őket, ha Elise megsebesült. Félt túl hangosan a nevét kiáltani, ezért elfordult Sashától, és átkutatta a területet. Átfésülte a fenti és lenti szinteket, s minden pillanattal tovább nőtt benne a félelem.

Mivel Elise-nek nincs exója, a mozgása korlátozott. Ezek az épületek évszázadok óta omladoztak, és a legtöbb szerkezet instabillá vált. Leeshetett, vagy ráomolhatott a mennyezet valahol. Több tucat forgatókönyv pergett le James lelki szemei előtt, s az egyik félelmetesebb volt, mint a másik. Nem azért áldozta fel az egész egzisztenciáját, hogy Elise értelmetlenül haljon meg.

Várjunk csak, a kommunikációs karkötő! Odaszólt neki a készüléken keresztül, azt remélve, hogy a másik eleget tud ahhoz, hogy válaszoljon. Elkáromkodta magát, mikor rájött, hogy a csatorna üres. Mielőtt otthagyta, azt mondta neki, hogy kapcsolja ki, mert attól félt, hogy az őrzők lenyomozzák Elise hollétét. Most meg segédeszköz nélkül kell rátalálnia ebben a hatalmas betondzsungelben.

James mindenesetre elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg élve és épségben rá nem talál Elise-re, vagy még egyszer, utoljára meg nem érinti élettelen testét. Előhívta MI-karkötőjét, és beállította jelenlegi tartózkodási helyét a keresés középpontjaként, majd gőzerővel nekiállt, hogy felkutassa az egyetlen élő lelket ebben a halott városban.

22
AUDITOROK

Kopogtattak az ajtón, és két auditor lépett a szobába. Levin csak egy pillantást vetett rájuk, miközben mindketten helyet foglaltak íróasztala túlsó végén. Az auditorok eredeti rendje azon volt, hogy az ajtó mindig nyitva álljon testvéreik előtt. A legtöbb auditor még emlékezett kronotropként töltött éveire, de túlságosan magának való volt ahhoz, hogy ezt az irányvonalat kövesse. Levin egyike volt azon keveseknek, akik kitartottak e mellett a többnyire jelképes gesztus mellett a hagyomány kedvéért.

A legkevésbé sem bízott meg az irodájába lépő két auditorban. A bal oldali, Geneese, vándorló tisztviselő volt – olyan auditor, akinek nincs állandó állomása, ott és akkor veszik igénybe, ahol és amikor szükség van a képességeire. Levin korábban már dolgozott vele néhány mentési munka során a Hajótemetőben. A férfi az előírások szerint végezte a munkáját, kiválóan teljesítette a parancsokat, de nem volt elég kreatív, hogy az utasítástól eltérően cselekedjen, ha a helyzet azt kívánta. Ennek következtében ő volt a tökéletes auditor a kötelezettségek egy részének elvégzéséhez, míg a létező legrosszabb a másik feléhez. Körültekintően kell majd foglalkoztatnia Geneese-t.

Shizzuról még kevesebbet tudott. Nála jelentéktelenebb 1-es szintű kronotroppal Levin talán még soha az életében nem találkozott. Meglepődve hallotta, amikor kinevezték a lánc tagjának. Ha egy kronotrop szolgálata tizenegyedik évéig sem emelkedik auditori szintre, akkor valószínűleg már soha nem is fog. Shizzu tizenöt éven át szolgált kronotropként. Auditori mércével mérve régi bútordarabnak számított.

Attól függetlenül, hogy mit gondol róluk, immáron a testvérei. Shizzunak már csak pár éve volt hátra a szolgálati idejéből, ellébecolhatott volna a visszavonulásig. Akármi is tette számára lehetővé, hogy a lánchoz csatlakozzon, elvállalta az auditorságot, és nem a könnyebb utat választotta. Levin tisztelte a döntését, annak ellenére, hogy fenntartásai voltak a férfi hozzáértését illetően.

– Testvéreim – kezdte, miközben a gyorsan pörgő videóra összpontosított. – Bízom benne, hogy átnéztétek a műveleti területet.

– Szökevény kronotrop bujkál a jelenben – mondta Geneese. – Egyszerű dolog. Meglep, hogy három auditort jelöltek ki erre a feladatra, különösen, hogy egyikünk igen magas pozíciót tölt be a láncban.

Levin nem foglalkozott a meggyengült státuszára utaló csípős megjegyzéssel.

– Ez a legkisebb büntetés azok után, hogy hagytam megtörténni ezt az incidenst. – Shizzura nézett. – Te és James együtt jártatok az Akadémiára?

Shizzu megvonta a vállát.

– Öt év alatt aligha váltottunk száz szónál többet. Kronotropként még ennél is kevesebbet.

Levin előhúzta a férfi anyagát a nyilvántartásból, és átfutotta a meglepően rövid átiratot. Shizzu egyedül azzal a képességével tűnt ki a többi kronotrop közül, hogy ambiciózus volt. Úgy tűnik, mindig tudta, kinek nyaljon és kivel barátkozzon. Ezenkívül profi nyomkövető kopó volt, de egypár öszvérrel sem boldogult, nemhogy egy csapat emberrel. A legrosszabb az volt, hogy ő maga tehetséges parancsnoknak tartotta magát. Rettenetes kombináció. Egy auditornak – különösen egy törekvő embernek – ismernie kell a korlátait.

Levin számára továbbra is talány volt, hogyan tett szert az auditori címre ilyen középszerű pályafutással. A választ az átirat alján találta meg. Shizzu utolsó küldetését egy az egyben kitörölték. Bizonyára egy főnyereménnyel felérő megbízatás emelte a lánc tagjai közé. Érdekes, Levin eddig nem tudta, hogy meg is lehet venni az auditori címet.

Az illendőséget áthágva rákérdezett:

– Mesélj az utolsó, kronotropként végzett küldetésedről, Shizzu!

Shizzu úgy megfeszült, mintha karót nyelt volna.

– Az auditori fájlok mindenki számára elérhetőek. Ha szeretnél, vess rá egy pillantást.

– Az egész megbízatást kitörölték, testvérem.

– Akkor jó okkal tették. Valaki, aki elég magas pozíciót tölt be…

– Kilencedik vagyok a láncban. Ha én nem férek hozzá, akkor a többi auditor sem.

– Az igazgatók bizonyára úgy ítélték meg, hogy az auditoroknak nem kell belelátniuk a feljegyzésekbe.

Ez még inkább felcsigázta Levin érdeklődését. Az ösztönei azt súgták, hogy itt valami nincs rendben, és a megérzései nagyon ritkán tévedtek. Szokatlan dolognak számított, hogy a kronotropok olyan munkát kapjanak, melyről az auditorok nem tudhatnak. Kizárólag az igazgatóknak volt erre jogosultsága, és a legutóbbi események, illetve Shizzu hirtelen előléptetésének a tükrében túl sok volt itt a véletlen egybeesés ahhoz, hogy Levin figyelmen kívül hagyja őket.

Diplomatikusan közelítette meg a témát.

– Te új testvérként két tapasztalt auditorral dolgozol. Valamilyen szinten meg kell bíznunk a másikban, hogy hatékony csapatként működhessünk együtt. Nyilvánvaló, hogy a legutolsó küldetésed emelt auditori szintre. Tudnom kell, miről van szó, hogy eldöntsem, számíthatok-e rád.

Shizzu meghányta-vetette Levin kérését, míg végül válaszolt.

– Egy vállalat által finanszírozott mentést végeztem a késő huszonegyedik században.

Az említett korszak megszólaltatta a vészjelzőt Levin fejében. Nem olyan régen hol is olvasott egy ezzel kapcsolatos jelentést? Aztán eszébe jutott. Levin előrehajolt.

– Mondj el mindent!

A megbeszélés még öt percig tartott, mikor is Levin kirontott az irodájából, faképnél hagyva két beosztottját, akik teljesen összezavarodtak, és nem tudták, mit vétettek. Levint azt sem érdekelte, ha addig ülnek ott, amíg éhen nem halnak. Számára a két férfi volt a legkevésbé lényeges tényező, ahogy valósággal kirohant az auditori szárnyból. Aki csak egy pillantást vetett komor arcára, sietve menekült az útjából. Életében nem volt még ennyire dühös, még akkor sem, mikor megtudta, hogy Cole megszökött.

Nem, ez nem igaz. Cole-ra nem haragudott, csak mélységesen csalódott benne. Valahol legbelül tudta, hogy neki kell majd levadásznia önfejű unokaöccsét, s miután megteszi, az egész családjával megszakad a kapcsolata. Egyikük sem áll vele többet szóba, noha Levin rángatta ki az egész Javier-Oberon klánt a szegénységből. Tudták, hogy Cole sorsa abban a pillanatban megpecsételődött, hogy megmérgezte technikusát, és a múltba menekült, ahogy az is, hogy Levinnek nincs más választása, mint hogy maga eredjen a nyomába.

Levin valaki mást is kijelölhetett volna a szökevény elfogására; Shizzu tökéletesen alkalmas lett volna a feladat elvégzésére. De nem, Levinnek kellett megtennie, még ha a családjával való kapcsolata volt is az ára. Más módon nem törölhette le a nevéhez tapadó gyalázatot. Csak a KronoCom maradt neki, és az igazgatói székekben ülő bolondok ezt sodorták veszélybe.

Elviharzott az Őrzők Táblája mellett, csak egy pillanatra adva meg neki a tiszteletet: ötvenezer-háromszázhetvenhárom őrző, háromezer-négyszázhetvenkilenc kronotrop és kétszázhuszonhárom auditor. Nemrég végezhetett egy osztály az Akadémián. A számok még mindig alulmaradtak az ideális értékhez képest, de legalább nem zuhantak le meredeken. Hat évvel korábban, az Uránuszról származó Puck-kalózok elleni szerencsétlen ütközetet követően harmincezernél kevesebbre csökkent az őrzők száma, két óra leforgása alatt négyezren vesztették életüket.

Levin a fogát csikorgatta, és kivágta a Young irodájába vezető kétszárnyú ajtót. Az igazgató egy könyvbe temetkezett – egy igazi, papírból készült, kötött könyvbe –, és rá sem hederített. Továbbra is az oldalakra összpontosított, miközben Levin odacsörtetett hozzá, és öklével az asztalra csapott.

– Jóváhagyta a Nutris-küldetést?

Young szájához emelte az ujját, lapozott egyet a könyvében, és tovább olvasott. Levin legszívesebben átnyúlt volna az asztalon, és kirángatta volna az öregembert a székből, de visszafogta magát. Sok módja van annak, hogy az ember öngyilkosságot kövessen el; azzal, hogy rátámad az igazgatóra, valószínűleg a létező legrosszabbat választaná. Jelen helyzetben egyetlen lehetősége volt, hogy Young fölé tornyosulva várja a választ. Hat perccel később Young szemlátomást megtalálta a megfelelő részt, ahol felfüggeszheti az olvasást, és végre becsapta a könyvet.

Felnézett Levinre.

– Még mindig állsz, a mélység verjen meg? Ja, igen, majdnem elfelejtettem, hogy addig nem ülsz le azzal a karóval a seggedben, amíg fel nem szólítanak rá. Ülj le!

Levin állva maradt, és ujjával Young asztalára bökött.

– Shizzu Nutris-platformon végzett munkája. Ez volt, ami a láncba emelte őt. Igaz? Ki engedélyezte?

Young egy pillanatra zavartan nézett rá, majd megrántotta a vállát.

– Emiatt vagy ennyire kiakadva? Már azt hittem, azért jöttél, hogy az unokaöcséd büntetésének felfüggesztését követeld. Megtenném, ugye, tudod? Megérné, mert az adósom lennél. Meglep, hogy nem éltél a lehetőséggel. – A szemét forgatta. – Ehelyett berontasz, és egy hülye küldetésről kérdezősködsz.

– Megszegték az idő törvényeit! Ki rendelte el? A főigazgató tudomására kell hoznunk, hogy mi történt!

Young érdes hangon felnevetett. Majd mikor abbahagyta, ismét hátradőlt a székében és megszólalt:

– Tudod, hogy a Naprendszer legfontosabb bolygójának planetáris főauditoraként, miért csak a kilencedik vagy a láncban, Levin?

Levin érezte a torkában feltörő epét, ahogy megremegett.

– Ha a képességeimet okolja…

– Ó, ahhoz ennek semmi köze – felelte Young. – Te vagy a KronoCom legkiválóbb auditora, ezért bíztuk rád a Föld igazgatását, de soha nem fogsz feljebb emelkedni a kilencedik helynél. Tudod miért?

Levin nem felelt.

Most Youngon volt a sor, hogy öklével az asztalra csapjon, miközben felemelkedett.

– Valóban tudni akarod, ki engedélyezte a Valta-küldetést? Jerome főigazgató volt az, te fafejű idióta! Fel akarsz akasztatni valakit az időtörvények megsértéséért? Akkor jobb lesz, ha a lánc legtetején kezded!

Levin érezte, hogy összerándul a gyomra, amint felfogta a szavak értelmét.

– Miért hagyta volna jóvá? Ez ellentmond mindannak, amit az ügynökség képvisel.

– Ülj le, Levin! – csattant fel Young. – Ülj le, a mélység verjen meg, és beszélgessünk az előléptetésedről!

Levin vonakodva engedelmeskedett. Az információ javát már tudta. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az ügynökségen belüli pályafutása, noha minden szempontból példaértékű volt, megrekedt egy bizonyos szinten. Ez a tény egészen mostanáig nem nagyon zavarta. Tudta, hogy nem úgy játssza az aljas politikai játékokat, ahogyan kellene, de mindig úgy érezte, hogy az elért eredményei magukért beszélnek. Úgy látszik, tévedett.

– Fogalmad sincs róla, miféle kötéltáncot kell járnia az igazgatóknak ahhoz, hogy egyensúlyban tartsák a dolgokat a Naprendszer többi részével szemben – mondta Young. – Törékeny az a hatalom, mellyel mi rendelkezünk. Mikor egy Valtához hasonló, nagy befolyású vállalat akar valamit, azt meg kell tenni. Egyedül annyit tehetünk, hogy a létező legmagasabb árat csikarjuk ki belőlük, hogy legközelebb kétszer is meggondolják, mielőtt hasonló kéréssel fordulnak hozzánk.

Levin felhorkant.

– Vagy egyszerűen megszüntetjük az energiaellátásukat. Nálunk a kulcs, mellyel ezeket a vállalatokat rászoríthatjuk a civilizást viselkedésre és a törvényességre.

Young felsóhajtott, és Levin most először látta, hogy a kemény, magabiztos igazgató meglágyul, és repedések mutatkoznak a legendás vasfelszínen.

– Jó auditor, és még annál is jobb ember vagy, de egy igazgatónak több kell, mint hogy jó auditor legyen. Az időben ugrálás a dolgok könnyű része. – Az ablakra mutatott. – A valódi veszélyek odakint leselkednek, ott, ahol a mamutcégek és a kormányok dirigálnak.

– Nem értem – mondta Levin. – Mi gondoskodunk a fél Naprendszer energiaellátásáról. Nélkülünk vége az emberiségnek.

Young bólintott.

– Igen és nem. Valóban a mi kezünkben van az emberiség sorsa. De a tökünket a cégek szorongatják. Az ügynökség ki van szolgáltatva a létező összes mamutvállalat szeszélyeinek. Ők látnak el minket: a munkaerő, az oktatás, a felszerelés és a technológia mind tőlük érkezik. Mi cserébe a mentéseket adjuk.

– Nekem úgy tűnik, hogy hatalmunk az övékkel egyenrangú.

– Ez az, amiben tévedsz, fiam – mondta Young. – Hadd áruljak el neked valamit. Mit gondolsz, honnan kapjuk az időugrás-karkötőinket? És az exóinkat? Az egész felszerelésünket?

Levin gyors egymásutánban felsorolt minden felszerelést, melyet az őrzők, a kronotropok, és az auditorok használtak, valamint azok beszállítóit.

Young a lista felénél a szavába vágott.

– Minden a vállalatoktól jön. Semmi nem a sajátunk. Mi akadályozza meg a Valtát abban, hogy saját időugrás-karkötőket szerezzen be, és maga végezze a mentéseket?

– Az idő törvényei szigorúan…

– Semmi! – fejezte be Young. – Rohadtul semmi. Azért vagyunk mi az egyetlen időugrásra jogosult ügynökség, mert a Valta, a Finlay, a Radicate és az összes többi szaros mamutvállalat tisztában van vele, hogy ha az egyikük belezavar a kronofolyamba, utána a többiek szintén ezt teszik. Mindannyian tudják, hogy jobb, ha egyikük sem rendelkezik ezzel a képességgel, mint ha mindegyikük rendelkezne vele. A KronoComnak azért van jogosultsága, mert a mamutcégek megadják nekünk, a mélység verje meg!

Levin elképedt.

– Ha ez igaz, akkor miért tesszük lehetővé számukra, hogy megszegjék az idő törvényeit?

– Mert a hatalmunk csupán illúzió, amelyet bármelyik pillanatban megvonhatnak tőlünk. Ha a Valta akar valamit, nemigen mondhatunk ellent. Végül is jobban járunk, ha jól elvégezzük a feladatot, mint ha visszautasítjuk a kérésüket, és hagyjuk, hogy menjenek a saját fejük után, és valami hülyeséget csináljanak. Igyekszünk a lehető legnagyobb mértékben eleget tenni az idő törvényeinek. Ellenkező esetben ezek a vérszomjas cégek egyszerűen kifosztanák az egész kronofolyamot, hogy kifacsarják belőle az összes hasznot.

Levin még tíz percen keresztül ült ott, s hallgatta Young kiselőadását, hogy valójában hogyan is működnek a világegyetem dolgai. Elkábította az információáradat, de tudta, hogy az igazgató igazat beszél. Az évek során már sokszor látta az erre utaló apró jeleket, de akkora megvetéssel volt a KronoCom működésének a vállalati oldala iránt, hogy bizonyos dolgokról nem vett tudomást. Durva felismerés volt.

Éveken át úgy hitte, hogy az emberiség számára a KronoCom a fény az éjszakában, mely megakadályozza az összeomlást. Most pedig rádöbbent, hogy ő maga sem több egy döntőbírónál, egy közvetítő, aki gondoskodik róla, hogy a vállalatok közötti játék ne durvuljon el túlságosan.

– Köszönöm, Young igazgató – mondta végül Levin. – Sokat tanultam az elhangzottakból.

Young bólintott.

– Ezt tartsd szem előtt. Gondoskodj róla, hogy a Valta és a Sourn elégedettek legyenek. Különben, a mélységre mondom, nagyon megjárjuk, és a KronoCom rossz oldalán találod magad, mert nem engedhetjük meg magunknak, hogy melletted álljunk.

23
FELISMERÉS

Elise, családja és barátai legnagyobb örömére, kicsit mindig is rendmániás volt. Attól kezdve, hogy műfaj szerint, ábécésorrendbe és szín szerint rendezte a könyveit, egészen addig, hogy ügyelt rá, a hűtőszekrény tartalma szigorúan élelmiszercsoportok szerint legyen bepakolva.

Természetesen ez néha súrlódást eredményezett szeretteivel, mint amikor folyamatosan átrendezte az utolsó pasija holmiját, de olyan szinten, hogy az semmit sem talált meg. Hónapokig veszekedtek a takarítási szokásai miatt. A barátja egyébként elég trehány alak volt, szóval a kapcsolatuk kudarcra volt ítélve. Elise tisztán és rendben szerette tudni a dolgokat, ahogy azoknak lenniük kell. Így volt kerek a világ.

Emiatt most, a jövőbeli Földön, kétszer olyan borzasztó volt a helyzete. Ha lehetett volna egy kívánsága, azt kérte volna, hogy valaki egy hatalmas seprűvel seperje ki az egész bolygót. Talán be is lökhetné a mosógépbe. Elfintorodott. A szagából ítélve, némi fertőtlenítés is ráférne.

Egy törmelékhalmon állt a víz szélén, s nézte, ahogy a piszkos, ragacsos hullámok hulladékot és szennyvizet sodornak a sziklás partra. Immár második alkalommal mondta neki James, hogy maradjon egy helyben, és ő figyelmen kívül hagyta az utasítást. Nos, az első alkalommal nem teljesen így történt. Valószínűleg megvárta volna a férfit a Heights Hotelben, ha nem bukkannak fel azok a fickók. Ezúttal azonban elunta a várakozást, és úgy döntött, hogy kinyújtóztatja a lábát, lent a folyónál, az épület előtt. Ma bajt okozhatna? Elvégre ki tudja, mikor jön vissza James? Úgy tűnt, minden egyes alkalommal, mikor azt ígérte, hogy hamarosan visszatér, valójában sosem jött vissza túl hamar.

Az egész világ arra várt, hogy ő felfedezze. Kislánykora óta szerette rettenthetetlen felfedezőként a nyakába venni a világot. Kamaszként gyakran napokat töltött Oregon északi partvidékén, a hegyvidéki erdőben barangolva. A szüleinek kétszer is ki kellett hívnia a kutatócsoportot. Ez azonban soha nem tartotta vissza. Az ismeretlen felfedezése és az új dolgok elsajátítása iránti szeretete vezette a biológiához és végül a Nutris-platformhoz. És ez az, ami ide hozta, ahol most volt. Boston romjai közé. Egy nyomorult, disztópikus jövőbe. Ráadásul olyan éhes volt, mint a farkas.

– Hobbiként választhattam volna a tornát, vagy szerezhettem volna egy kiskutyát – morogta. A gyomra egyetértően megkordult.

Letérdelt a víz szélénél, és egy bottal megpiszkálta; figyelte, ahogy az olajos trutyi ráragad, majd lecsúszik a fadarabról. Az orrához emelte. A víz állott szagú volt, annak ellenére, hogy folyóból származott; hiányzott belőle az oxigén és a tápanyagok. A levegőben bűz terjengett, mintha csatornák mentén sétálna. Rozsda, rothadás és halál szaga. Valahogy ismerősnek tűnt.

Elise összezavarodott. A bottal még egy kis vizet fröcskölt a betonra, és szétkente, ügyelve arra, hogy ne érjen hozzá. Biztos volt benne, hogy ez az atmoszféra-karkötő-izé megóvná a káros elemektől, de arra nem volt hajlandó, hogy mérgező folyóvízben fürödjön. Ott ült, és feszülten figyelte, ahogy a víz megszárad, és narancsszínű üledékfoltot hagy a kövön. Újra megszagolta. Ugyanazt érezte, mint korábban, de volt valami újszerű is. Az üledék régóta elpusztult állatok és növények maradványaiból állt, amelyek nem bomlottak le megfelelően. Csak rohadtak, és tovább bomlottak egyre kisebb és kisebb részecskékre, míg végül ez a barna pép lett belőlük.

– Na, ne! – mondta Elise, s a kíváncsisága feledtette vele szörnyű helyzetét. – Ez nem lehet az, amire gondolok. Létezik, hogy ennyire elszabadult volna?

Elise azt kívánta, bárcsak most rögtön mintákat vehetne, hogy megvizsgálja a barna trutyit. Ha ez a mocsok az, aminek hiszi, akkor az ő idejében egy évtizede, 2087-ben felfedezett vírus potenciálja sokkal nagyobb, mint azt az ő korszakában bárki is el tudta volna képzelni. Lejjebb ment a folyó mentén, és újból ellenőrizte a felfedezést, több különböző területről véve mintát.

Bemászott az egyik romos épületbe, mely a csatorna túloldalán található háznak dőlt. Volt ott egy erkély, ahonnan lelógva mintát tudna venni a hömpölygő folyó közepéről. Talán az anyagösszetétel és a textúra ott másmilyen lesz. Elise gondosan ügyelt arra, hova lép, a falakba kapaszkodott, hogy átmászhasson a törmeléken és a víz alá került előcsarnokokon, míg végül átküzdötte magát a sötét és bedőlt folyosókon.

Átkelt több kupac kőtörmeléken, amikor fényt látott. Megállt. Óvatosan közelített, s elfüttyentette magát, mikor egy kisebb szoba sarkában felfedezte a már csak parázsló tüzet. Mellette rongyokból készült fészek, amely az ágy lehetett. Mellette egy kis tarisznya hevert. Valaki nemrég járt itt. Vajon ők is csak átutazóban, mint Elise? Vagy itt élnek? Hogyan maradhat életben bárki is ezen a helyen?

Mi van, ha ellenségesek? A tegnapi verés villant az emlékezetébe, és önkéntelenül összerezzent. Aztán eszébe jutott fénysugaras csuklópántja. Nos, többé nem lesz annyira könnyű célpont. Csak próbáljanak meg kezet emelni rá azok a szemetek. Várjunk csak, emlékszik még rá egyáltalán, hogy hogyan süsse el ezt az izét? Elise a következő pár percben a fénysugaras csuklópánttal gyakorolt.

Ahogy az irányítással babrált, egy árnyék lépett a szobába. Elise tátott szájjal meredt a vele nagyjából azonos termetű valakire, míg a másik hasonlóképpen meglepődve bámult vissza rá. Megkésett ötletként felemelte fénysugaras csuklópántját, és a másikra célzott vele. Ha ez valódi tűzharc lenne – már amennyiben manapság még mindig így hívják –, elvesztette volna a küzdelmet. Szerencséjére viszont mindketten meglepődtek, és egyedül ő volt felfegyverkezve.

Az illető a külseje alapján ember lehetett, barna iszappal összekent, fekete ruhát viselt, s az arca és a haja hasonlóképp mocskos volt. A fénysugaras csuklópánt láttán elakadt a lélegzete. Felnyüszített. Elise ekkor látta, hogy egy vézna fiúval van dolga, noha a korát pontosan nem tudta meghatározni. Ha itt él a vadonban, lehet, hogy csak súlyosan alultáplált. A fiú tágra nyílt szemmel meredt Elise kezére. Ő is lenézett, és rájött, hogy a fiú felismeri a fegyvert. A másodperc törtrésze alatt, míg levette róla a szemét, a kölyök kereket oldott.

– Várj! – kiáltotta, s a fiú után vetette magát. – Sajnálom. Nem akartam rád szegezni ezt az izét.

A nyomába eredt, holott nem volt benne teljesen biztos, hogy miért is teszi. A józan esze azt súgta, hogy tekintse vadállatnak a gyereket, és olyan gyorsan tűnjön el a vadászterületéről, amilyen gyorsan csak tud. A fiú ismeri a terepet, és veszélyt jelenthet a számára. Ki tudja, akár kannibál is lehet! Ez a hely a vég nélküli lehetőségek és borzalmak tárháza.

Ennek ellenére üldözőbe vette a fiút: fel egy kis dombon, számos bedőlt előcsarnokon keresztül, át a falon egy lyukon keresztül, és le az épület oldalán. A kölyök gyors volt, ide-oda szökellt a földből kiálló, különböző tárgyak között. Ha nem foglalta volna le annyira a cikázás, Elise már rég szem elől veszítette volna. Ekkor jött rá, hogy a fiú nehéz célponttá akarja magát tenni, hogy ne tudja lelőni.

– Nem foglak bántani – kiáltotta, ahogy a torkán kifért. – Ugyan már, kölyök, állj meg!

Meglepő módon ez hatott. A fiú lassított a tempón, és hátranézett. Arra viszont nem figyelt, hogy hova lép. Megbotlott egy ablakpárkányon, és beesett az épületbe. Elise éles visítást hallott, amit egy puffanás és egy fájdalmas kiáltás követett.

Felszaladt az ablaknyíláshoz, és átpillantott a szélén. A fiú, pechjére, legalább kétemeletnyit zuhant. A földön feküdt, a térdét fogta, és úgy nyüszített, mint egy sebesült állat. Elise-nek elszorult a szíve; a vézna kis testéből ítélve a kölyök nem lehetett több tíz-tizenkét évesnél. És ez az egész az ő hibája.

Eltökélte, hogy segít rajta, de ezért hosszú utat kellett megtennie: egy alsóbb szinten lévő ablakon, egy elárasztott előcsarnokon és egy hátsó lépcsőházon verekedte magát keresztül, mire leért a gyerekhez. Közel húsz perc telt el, de a gyerek még mindig a térdét fogta, mikor Elise izzadtan és kimerülten rátalált, s közben fogalma sem volt róla, hogy hogyan jusson majd ki innen. A fiú remegve, tágra nyílt szemmel a sarokba kúszott.

– Minden rendben, kisöreg – mondta Elise jobb karját a háta mögé rejtve, s próbálta megnyugtatni a gyereket, ahogy a kutyájával is tenné. – Nem foglak bántani.

Öt percébe telt, mire közel került hozzá. Végül karnyújtásnyi távolságból odanyúlt, hogy megvizsgálja a fiú térdét, bár a duzzanat alapján meg tudta mondani, hogy az bizony eltörött. Ahogy hozzáért a lábához, a fiú egy késsel odasuhintott neki.

– Aú, te kis átkozott! – rikoltotta Elise, s visszahúzódott.

A kölyöknek sikerült megvágnia a karját, szép kis sebet ejtett rajta. Szerencsére Elise-nek jók voltak a reflexei, különben sokkal rosszabbul is járhatott volna. Aztán eszébe jutott, hogy a fiúnak őmiatta tört el a lába. Óvatosan újból megindult felé, reményei szerint megnyugtató mozdulatokkal, de ezúttal szemmel tartotta a gyerek kezét. Mikor az ismét megpróbálta megvágni, elkapta a csuklóját.

– Hagyd abba! – ripakodott rá.

A fiú a másik kezével megpróbálta megütni. Néhány másodperces küzdelem vette kezdetét közöttük.

– Komolyan gondoltam!

A fiú a törött lábával próbálta megrúgni, és felüvöltött, mikor eltalálta Elise sípcsontját. Elise valaha rengeteget bébicsőszködött, és a megátalkodott gyerekek kezelésének az volt a legjobb módja, ha hagyta, hadd fárasszák ki magukat. Ennek a gyereknek azonban kés volt a kezében, ő meg idő híján volt, úgyhogy szigorúan ránézett, aztán lekevert neki egyet.

Ujját felemelve megfenyegette.

– Azt mondtam, hogy hagyd abba! Most pedig maradj nyugton!

A gyerek annyira meglepődött, hogy elejtette a kést. Elise félrerúgta, és nekiállt megvizsgálni a fiú lábát. Bizony el volt törve, de nem tűnt bonyolult csonttörésnek. Ha egy ideig nem nehezedik rá, felépül.

– Mindjárt jövök – mondta, és intett a gyereknek, hogy maradjon. Nem mintha el tudott volna szaladni.

Néhány perc múlva visszatért pár fa- és textildarabbal, melyeket egy lakásban talált, és sínbe rakta a törött lábat. Aztán egy asztallábat nyomott a kezébe sétabot gyanánt.

– Ennél többet egyelőre nem tehetek – mondta, felsegítve a gyereket. – Hol vannak a szüleid?

A fiú megrázta a fejét.

– Rendicsek, akkor azt hiszem, csak egymásra számíthatunk egy ideig.

A következő feladat az volt, hogy rátaláljanak az épületből kivezető útra. A fiú alig tudott járni, nemhogy mászni, ugrani vagy a párkányról lehuppanni. Sorra járták a szobákat, a földszint felé igyekezve. Elise-nek többször fel kellett tolnia a fiút a párkányra. Félig-meddig arra számított, hogy majd elfut, ha pár méterre eltávolodnak egymástól, de örömmel látta, hogy a gyerek minden alkalommal megvárja. Vagy már megbízik benne, vagy rájött, hogy Elise segítségével tud a legkönnyebben kijutni ebből a labirintusból. Mire kijutottak az épületből, a nap már lenyugvóban volt. Úgy látszik, az egész napot bent töltötték abban az átkozott épületben.

– Legalább kint vagyunk – mondta erőltetett vidámsággal, majd kétrét görnyedt a rajtaütő gyomorgörcstől. Közel két napja nem evett semmit. A kölyök kimentése legalább elvonta a gondolatait az ételről, de az éhség most teljesen elgyengítette. A gyerek meghallhatta a gyomra korgását. Rámutatott, majd megdörgölte a saját pocakját.

Elise bólintott.

A fiú elővett egy kis köteg szárított levelet, és átnyújtotta neki. A nő hálásan elfogadta, és bevette a szájába. Egy napon belül másodjára adott neki egy idegen leveleket rágcsálni. Mi történt az ételekkel ezen a bolygón? A levél undorító ízű volt, de legalább táplálék.

Nagy meglepetésére a fiú ezután kézen fogta, és magával húzta délre, a város belsejébe. Elise néhány perccel később felismerte, hogy a Boston Common parkban járnak, vagy legalábbis ami megmaradt belőle. A fiú az övéihez vezette. Remélhetőleg egy olyan helyre, ahol van étel. Elise nem volt benne biztos, hogy képes lenne-e még egy éjszakát túlélni evés nélkül. Meglepetésére alig öt métert tehettek meg a parkban, mikor egy tucat sötét alak vette őket körül. Elise négy lándzsát, két, ránézésre csúcstechnológiás fegyvert, és számos más, számára ismeretlen dolgot számolt össze.

– Maradj mögöttem – mondta, és a háta mögé húzta a gyereket. Egyiküket talán le tudná lőni a fénysugaras csuklópántjával, esetleg elijeszthetné őket.

A gyerek kiszabadította magát a szorításából, és a csoport felé bicegett. Az egyik alak előrelépett, és letérdelt. Megvizsgálta Elise rögtönzött sínpólyáját. Gyors szóváltás következett; a felnőtt úgy tűnt, leszidja a fiút. A gyerek Elise-re mutatott.

A felnőtt – egy idős férfi sörényszerű, ősz hajjal – elindult felé, és pont előtte állt meg; úgy mérte végig, mintha Elise valami különös, szokatlan állat lenne. Vagy egy marhaoldalas. Megpillantotta a csuklóján lévő karkötőket, és felszisszent. Aztán szemügyre vette sima, fehér kezét és vörös haját.

Elise is kihasználta a lehetőséget, hogy jól megnézze a férfit. Nála valamivel magasabb volt, noha görnyedt háta alacsonyabbnak mutatta. A gyerekhez hasonlóan az öregembert is tetőtől talpig belepte a sár. Ruhája kézzel varrott, állati bőrökből készült fércmunka volt, de lábán remekmívű mokaszint viselt.

Miután a férfi befejezte a tanulmányozását, megszólalt. Elise-nek fogalma sem volt róla, hogy mit mond. Úgy hangzott, mintha pár hangot turmixgépbe rakott volna fedő nélkül, mely azután kiköpdöste őket.

Megvonta a vállát, és széttárta a kezét.

– Fogalmam sincs, hogy mit mondtál.

Az öreg meghökkent.

– Beszéled az óvilági nyelvet?

Elise alig értette, de ahhoz elég szót felismert, hogy összerakja, mit mond az öreg. Saját idejében ő a világangolt beszélte, melyre manapság lehet, hogy óvilági nyelvként tekintenek. A két nyelvjárás valamennyire rokon volt, ahhoz legalábbis eléggé, hogy kiókumlálja a férfi szavait, noha sok minden megváltozott.

– Ahonnan én jövök, egyszerűen csak világangolnak hívják – mondta.

A férfi a homlokát ráncolta, nem egészen értette.

– Megjavít Sammuiát? – Az öregember a lábára, majd a fiúra mutatott.

– Így hívják? – Elise elmosolyodott, és intett a gyereknek. A fiú félénken visszaintegetett neki.

– És te hazahoz őt. Kö… Köszönöm.

– Ami azt illeti, ételt ígért nekem. – Hogy aláhúzza szavait, úgy tett, mintha a szájába tenne valamit.

Az idős férfi bólintott, és a mellkasára mutatott.

– Qawol.

Elise ugyanígy tett, megütögette a mellkasát, és szótagolva ejtette ki a nevét.

Ezután Qawol a mögötte álló csoport felé intett.

– Mi elfreth.

A nő ismét magára mutatott.

– Csak Elise.

A férfi elmosolyodott, és oldalra lépett.

– Gyere – mondta, a bozótos felé intve. – Osztozunk veled.

– Hagyd őt békén! – harsant egy hang fölöttük, és egy hatalmas árnyék zuhant le közéjük.

Qawol meglepő fürgeséggel ugrott el, amint James az égből lepottyanva a földre vágódott, porgyűrűt verve minden irányba.

– Elise, gyere mögém! – mordult fel James. – Miért nem tudsz veszteg maradni, ha azt parancsolom?

Elise látta a férfi teste körül sercegő, sárga energiapajzsot. Mikor James legutóbb hasonló állapotban volt, úgy szétkapta a Nutris épületét, mintha hungarocellből készült volna. Cafatokra fogja szaggatni ezeket a bennszülötteket.

– James, várj! – kiáltotta a vállába kapaszkodva, miközben megpróbálta visszahúzni a férfit. Ám meg sem tudta mozdítani. Elkerekedett a szeme, mikor még több felfegyverzett bennszülött jelent meg, s mindannyian Jamesre szegezték a fegyverüket.

James és az immáron közel két tucat bennszülött feszülten bámult egymásra, arra várva, hogy valaki megtegye az első lépést. Ez az egész az ő hibája. Elvégre ő tévedt a területükre. Látta, amint a fiú az öreg lábát öleli, s túlságosan rémült ahhoz, hogy elfusson. Az ő lelkén fog száradni a haláluk. Valamit tennie kell.

– Álljatok meg! – sikoltotta, hangosabban, mint hitte volna, hogy telik az erejéből. – Szépen kérlek.

Egy pillanatra mindkét fél megfeledkezett arról, hogy éppen le akarják egymást lőni, és Elise-re bámultak.

– Álljatok meg! – ismételte a nő, James és az elöl álló bennszülöttek közé lépve.

Visszanézett Jamesre, majd Qawolra. Mostanra még több elfreth sorakozott föl mögöttük. Körülvették őket.

– Örömmel elfogadnánk a felajánlott ennivalót – mondta, ismét a szájához emelve a kezét.

Még egyszer rápillantott Jamesre, és a szemével noszogatta. A férfi mogorva tekintettel, vonakodva eresztette le a karját. Elise Qawolnak nyújtotta a kezét. Az idős férfi, Jamesen tartva a szemét, elfogadta a felé nyújtott jobbot. Együtt, kéz a kézben sétáltak be a cserjésbe, ahol Elise-re vagy rendes étel várt, vagy ő maga válik azzá. Jelen pillanatban hajlandó volt kockára tenni a szerencséjét.

24
AZ ELFRETHEK

– A mélység verje meg, hányszor kell még elcsatangolnod és bajba kerülnöd ahhoz, hogy megtanuld a leckét? – dühöngött James, fel-alá járkálva a sátorszerű szálláshelyen, amit az elfrethek jelöltek ki a számukra. – Már másodszor kértelek meg rá, hogy maradj veszteg, amíg visszajövök, és mind a kétszer bottal üthettem a nyomodat, amikor visszatértem!

– Az első alkalommal – mondta a nő, feltartva hüvelykujját – nem volt más lehetőségem. A második alkalommal pedig csak úgy eltűntél. Már két ízben döntöttél úgy, hogy fogod magad és otthagysz, én meg mint egy kötelességtudó háziasszony várjak rád, amíg haza nem érsz – mondta.

– Mi az a háziasszony? – kérdezte a férfi.

– Lényegtelen.

– Elise – térdelt le elé James –, nem tudod, hogy milyen veszélyes ez a korszak. Ezek az emberek kannibálok is lehettek volna, hidd el nekem. Felfalhattak volna, vagy annál rosszabb sors várt volna rád.

– Kevés rosszabb forgatókönyvet tudok elképzelni annál, hogy az emberből valaki vacsorája legyen.

James hallgatott. Hozzá volt szokva, hogy az emberek – félelemből vagy tiszteletből – engedelmeskednek neki. Végtére is kronotrop volt. Ám Elise-t nem érdekelte, hogy ő kronotrop; nem is tudta, hogy ez mit jelent. Úgy viselkedett vele, mint bárki mással. Jamesnek el kellett ismernie, hogy ez tetszett neki. Másrészt viszont nem bánta volna, ha egy kis félelmet kelthet a nőben, csak hogy az hallgasson rá időnként.

– Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – csattant fel.

– Akkor nem bánj velem úgy, mintha az lennék – vágott vissza Elise, miközben felállt, és csípőre tette a kezét. A feje búbja majdnem James álláig ért. – És vigyázzon a szájára, uram. Nem tudom, másokkal hogyan bánik itt a jövőben, de velem nem beszélhet így.

– Micsoda? – James elképedt. A terve, hogy félelmet kelt Elise-ben, nem működött.

– Komolyan mondom. Még egyszer ne forduljon elő!

– Sajnálom – mondta végül James. – Nem akartam durva lenni, de ezek a pusztai törzsek veszélyesek lehetnek. – Bármennyire is szeretné, ezt a problémát ma biztosan nem fogják megoldani, mivel csak nem parancsolhatja meg Elise-nek, hogy engedelmeskedjen. – Egyébként mit csináltál odakint?

– Leginkább unatkoztam – ismerte el a nő. – És farkaséhes voltam. Aztán kíváncsivá tett az általad óceánnak nevezett szennyvízcsatorna.

– Mi olyan különleges benne? Azóta ilyen, hogy az eszemet tudom.

– Az óceánnak nem szabadna barnának lennie.

– Kit érdekel, hogy milyen színűnek kellene lennie? – James rá akarta ébreszteni Elise-t, hogy miféle veszélyeket rejt a jelen. Itt, a senki földjén több száz, sőt, több ezer olyan dolog van, mely megölheti. A vademberek többsége kannibál hírében állt, és valószínűleg még ez az egyik leghumánusabb halálnem, mely Elise osztályrészéül juthatott volna.

Lehet, hogy szerencséjükre egy látszólag barátságos törzsre leltek, de James akkor is bizalmatlan volt velük szemben. Nyilvánvaló volt, hogy ők sem bíznak benne. Ha nincs Elise és az általa megmentett bennszülött fiú, James mostanra vérüket vette volna. Még mindig benne volt a pakliban, hogy megteszi. Nem bízott az indítékaikban.

A kronotropok karkötői végtére is értékes árucikknek számítanak a feketepiacon, és ezekről a vademberekről már bebizonyosodott, hogy némiképp fejlett fegyverzet áll a rendelkezésükre. Akár technológiatolvajok is lehetnek, akik arra várnak, hogy lankadjon a figyelme, és rajtaüthessenek. James keze önkéntelenül ökölbe szorult.

A törött lábú fiú, Sammuia, bedugta a fejét a sátorba, félénk mosolyt villantva Elise-re, miközben ügyetlenül sántikált sínbe tett lábán. Jamest nagy ívben kikerülte.

– Deenn. Foue – mondta.

Elise tanácstalannak tűnt.

– Azt mondta, vacsora – mondta James.

– Ezt meg hogy értetted meg? – kérdezte.

– A… – James a homlokára csapott. – A kommunikációs karkötőd szinte minden beszélt nyelvet le tud fordítani. Kapcsold be, és gondolatban parancsold azt neki, hogy aktiválja a globális fordítást.

Elise-nek leesett az álla, miközben meglóbálta a másik orra előtt a csuklóján lévő karkötőket.

– Úgy érted, hogy végig a rendelkezésemre állt egy nyavalyás univerzális fordító, te meg elfelejtetted ezt közölni velem?

– Előbb-utóbb rátértem volna. Nem tudtam, hogy amint leveszem rólad a szemem, rögvest a vademberekhez költözöl.

– Erről jó lett volna már korábban is tudnom! Egész nap kitalálósdit játszottam ezekkel az emberekkel. És ha már itt tartunk, ne hívd őket vadembernek! Ők ugyanolyan emberek, mint te meg én.

Pár perccel később, immár bekapcsolt kommunikációs karkötővel, mely fordított, ahogy kellett, James és Elise csatlakozott a bennszülöttekhez. A törzs vacsorához készülődött egy tágas, nyílt térségen, melyet hat felhőkarcoló vett körül. Közel az épületek tetejéhez kör alakú híd húzódott, mely összekötötte őket. A hat épület, az úgynevezett Mezőgazdasági Tornyok, jól védhető körzetet alkottak az elfrethek számára, ahol elsáncolhatták magukat.

A tornyok között lévő térség elég megviseltnek tűnt; a törzs már jó ideje élhetett itt. Középen hatalmas tűz égett egy gödörben. A tüzet számos, egyre nagyobb körökben kirakott pad vette körül. Kisgyermekek ültek csoportokban a földön, néhányan játszottak, míg másokat az anyjuk etetett. A terület két oldalán, két törött oszlop tetején őrök teljesítettek szolgálatot.

James gyorsan összeszámolta őket. Talán ha kétszáz fős volt az elfreth nép; ez a csoport lehetett az egyik legnagyobb életben maradt pusztai törzs a régióban. Többségük pár tucat alultáplált ember szedett-vedett települése volt csupán. Az elfrethek viszont egészségesnek tűntek.

Elise-nek egy dologban igaza volt: nem voltak teljesen vademberek. A hat nagy épület közötti terület könnyen védhető volt. Könnyen mozgatható, hevenyészett barikádokat építettek, hogy kitöltsék a közöttük lévő teret. Az élelmiszer-tárolók és -készletek halomba rakva és rendszerezve álltak az épületek bejáratainál. A terület szélén még egy szárazföldi jármű is állt. James eltöprengett, hogy vajon működik-e.

Úgy tűnt, Elise jól beillik ezek közé az emberek közé. James szerint túlságosan is jól, ami nyugtalanná tette. Kíváncsian vették szemügyre Elise furcsa ruházatát és egzotikus vonásait. Amint betette a lábát a térre, rögtön felfigyeltek rá a közelben lévő törzsbéliek. Egy csapat gyerek lépett oda hozzá szégyenlősen, míg az egyik merészebb kölyök egy fafaragást ajándékozott neki. Mióta a jelenbe érkezett, James most először látta őt mosolyogni, és ez aggasztotta.

Az éjszaka folytán egyre nőtt benne az aggodalom, ahogy Elise egyre kényelmesebben érezte magát a törzsben. Miután leküzdötték félénkségüket, a gyerekek egymással versenyezve fitogtatták tudásukat Elise előtt. James egyszer-kétszer még nevetni is hallotta. Mintha máris közéjük tartozott volna. Gyűlölte beismerni, de féltékeny volt. Mi van, ha úgy dönt, hogy velük marad? Mi lesz, ha elveszti?

A fogát csikorgatta, és ökölbe szorította a kezét; elöntötte a harag. Össze kell magát szednie. Nem birtokolhatja Elise-t. Az, hogy elhozta, még nem jelenti azt, hogy a tulajdona. Ha így gondolkozna, nem lenne különb a Valtánál. A nőnek kell eldöntenie, hogy hol akar maradni. Neki, attól függetlenül, hogy Elise elutasítja, vagy nem, az a feladata, hogy megvédje. Mint ahogy Sashát kellett volna.

Gondolatai a kishúgához repültek vissza. Most nagyjából annyi idős lenne, mint Elise. Valószínűleg ugyanilyen magas. A hirtelen támadt fájdalomtól majdnem összecsuklott a térde, amint húga emléke összemosódott új védence arcával. Vajon arra ítéltetett, hogy Elise-t is cserben hagyja?

– És engem? – kérdezte Grace, aki James mellett ült és a karjába kapaszkodott.

– És engem. – A náci katona kissé távolabb állva integetett. Elhallgatott. – De velem nem igazán törődsz, ugye?

– Nincs jobb dolgotok? – kérdezte James.

– Azt hihetnéd, nincs – válaszolta a képzeletbeli Grace.

– Ezt a kérdést saját magadnak kellene feltenned – mondta a náci.

James kirántotta magát a nő szorításából, és felállt. Grace és a náci nem ugyanaz a helyzet. Ők már halottak. Nem. Ez nem igaz. Elise helyzete pontosan megegyezett az övékkel, csakhogy az ő esetében James úgy döntött, hogy visszahozza. Az összes többi ember esetében viszont úgy, hogy hagyja őket meghalni. Egy szörnyeteg volt, aki istent játszva, saját kénye-kedve szerint döntött arról, hogy ki maradjon életben. Tenyerébe temette az arcát. Még akkor is rosszul sültek el a dolgok, amikor jót akart.

A rohadt mélységbe, szüksége van egy italra. Eltűnődött, hogy vajon ezek a bennszülöttek rendelkeznek-e valamivel, ami ezt a célt szolgálja.

Felnézett, és látta, hogy Elise aggodalmas arccal pont őt figyeli. Egy gyereket tartott a karjában, míg egy csapat, libanyájként, szorosan a nyomában volt. Találkozott a tekintetük, mire a nő rögtön letette a gyereket, és elnézést kért a többiektől. Odament hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Hé – mondta. – Jól érzed magad? Kicsit rossz bőrben vagy, és sápadtnak tűnsz. A szokásosnál is sápadtabbnak. – Megérintette a karját. – Te reszketsz. Beteg vagy?

– A kronotropok nem betegszenek meg – válaszolta James.

– Rendben, kemény legény – felelte Elise, majd belekarolt a férfiba, és a tűzhöz vezette. – Miért nem hagysz fel a sötétben való búslakodással, és csatlakozol a többiekhez?

– Kedveled ezeket az embereket? – kérdezte, a választól tartva, James.

– Jó emberek – mondta Elise. – Csak fel kell engedniük a közeledben.

Elise leültette egy kőre a tűz közelében, és bemutatta a mellettük ülőknek. James elhűlve tapasztalta, hogy sokukat már név szerint ismeri. Vele pont úgy bántak, ahogy a Naprendszerben szinte mindenki más, majdhogynem nyílt ellenségeskedés fogadta, óvatossággal, félelemmel és bizalmatlansággal elegyítve.

A tűz melege jólesett neki. Kikapcsolta atmoszféra-karkötőjét, hogy tartalékolja az energiát. Most különböző hőmérsékleteket érzett, a lábujjaiba hatoló jeges hidegtől kezdve a karján tapasztalt égő viszketésig, mivel az volt a legközelebb a lángokhoz. Ült Elise mellett, és a tüzet bámulta. Volt valami eleven és kaotikus az igazi tűzben, ahogy megvillant, táncolt és szikrákat hányt az éjszakai levegőbe. De hamar forróvá vált, arrébb kellett húzódnia.

A vacsora következett, ami szánalmas volt. James és Elise kaptak egy-egy horpadt fémtálat, maréknyi bogyóval, főtt zöldségekkel, fura, megfeketedett falatkákkal és egy szelet hússal. James MI-karkötője lefuttatott egy elemzést az ételen: vadon termő bogyók, vegyes levelek, főtt csótány és patkány. James számára ez nem volt újdonság. Sashával egykor ehhez hasonló étrenddel maradtak életben a Mnémoszüné állomáson.

Elise öklendezni kezdett, nehezére esett legyűrni a csótánydarabkákat. A férfiban volt annyi jóérzés, hogy nem árulta el neki, mit eszik. Fontolóra vette, hogy felajánlja a saját részét, habár Elise most valószínűleg arra vágyik a legkevésbé. Aztán eszébe jutott, hogy ő sem evett már több mint egy napja.

Miközben legyűrték az ételt, James megnézte, hogy az elfrethek mit esznek. Ha ugyanazt, mint ők, akkor talán kizárhatja az elméletét, mely szerint a törzs tagjai kannibálok. Szerencsére úgy tűnt, ma este mindenki csótányt és patkányt vacsorázik.

Mindegyikük vékony volt, a fiatalok különösen. Sok gyerek saját gyermekkorára emlékeztette. Mindegyikük olyan volt, mint ő valamikor: sovány, kimerült és éhes, de még elég fiatal ahhoz, hogy ne adják meg magukat a reménytelenségnek. Legalábbis egyelőre. Az összes gyerek erős és ellenálló volt. Annak kellett lenniük, ha ilyen sokáig életben tudtak maradni.

– James. – Elise oldalba bökte. – Te nagyobb vagy, mint én. Talán neked kellene megenned a vacsorám egy részét. – Felé tolta a tányérját.

– Neked ugyanakkora szükséged van rá – válaszolta mogorván a férfi.

Elise a fejét csóválta, és ránézett a kis tálak felett gubbasztó gyerekekre.

– Nézd meg ezeket az embereket. Éheznek. Én még soha az életben nem koplaltam egyetlen napot sem. Nem hiszem, hogy valaha lett volna olyan napjuk, hogy ne lettek volna éhesek. – Jamesre nézett. – Nem tehetnél valamit? Van egy csomó fantasztikus képességed.

– Csak úgy pikk-pakk nem tudok ennivalót varázsolni, és ha betörnék egy élelmiszerbankba, nagy valószínűséggel felhívnám magamra a figyelmet, és erre semmi szükségünk. Ne feledkezzünk meg róla, hogy vélhetően a Naprendszer összes hatósága minket köröz.

– Akkor menj vissza az időben, és szerezd meg onnan – mondta a nő, és felvidult. – Igen, miért is ne? Utazz vissza az időben egy pontra, és hozz ennivalót ezeknek az embereknek!

James a fejét rázta.

– Ennél azért bonyolultabb a helyzet. Vannak szabályok, melyeket be kell tartani, és az időutazás következményekkel jár. Olyan kis haszonnal járó dolgokért, mint az ennivaló vagy az alapvető készletek, nem ugorhatok vissza. Nem éri meg a kockázatot.

– Nem éri meg a… – Elise dühösnek tűnt. – Nézz már rájuk, James! Némelyik gyerek a telet sem fogja túlélni. Hogy mondhatod azt, hogy nem éri meg a kockázatot?

James elfordult, és az ajkába harapott. Nem Elise hibája. Nem tudja, hogy mit kér; nincs tisztában a következményekkel. Ám az az őszinte együttérzés az arcán… James magával ragadónak találta Elise kedvességét és élénkségét. Oly módon érintette meg a szívét, ahogyan még soha korábban nem érzett. Azon kapta magát, hogy vonzódik hozzá.

Támadt egy ötlete. Két dolgot intézhet el egyszerre. Íme, a tökéletes alkalom, hogy próbára tegye Smittet, és kiderüljön, hogy a húszéves barátságuk túlélte-e ezt az embert próbáló helyzetet. Ha Smitt talál neki egy ugrópontot, vajon tőrbe csalja-e majd őt? James egy nappal előbb érkezhetne a helyszínre, és ha a KronoCom erői addigra a régióba telepednek… Kockázatos vállalkozás lesz, de egyszerűen muszáj megtudnia, hogy áll a helyzet. Smitt pedig mint technikus, értékes forrásnak bizonyulhat.

Ennél azonban többről volt szó. James sosem ismerte volna be, de mindennél jobban akarta hinni, hogy egyetlen barátjára még mindig barátjaként tekinthet. Számára sokkal fontosabb volt kideríteni, hogy Smitt kinek az oldalán áll, mint hogy élelmiszert szerezzen a törzsnek. Ez lesz a tökéletes fedősztori, hogy próbára tegye az öreg barátja hűségét.

– Elnézést – mondta, és felállt. A tábor szélére sétált, és kilőtte magát az égbe, jó pár épület tetején átszökellt, míg már nem látta a tábortűz ragyogását. A víz szélén ért földet, mozdulatlanul fülelt, van-e valaki a közelben. Fontos dologra készült, s ezért nem lehetett elég óvatos. Miután elégedetten nyugtázta, hogy megfelelő távolságra került az elfreth tábortól, leült a víz partján, és felnézett az eget borító szürke és barna felhőkre.

– Smitt, ott vagy? – gondolta. – Smitt, hadd…

– Itt vagyok, James. Észhez tértél? Készen állsz, hogy feladd magad?

– Nem, de ide figyelj, tégy meg nekem egy szívességet! Szokatlan kérés. Azt akarom, hogy nézz körül a kronofolyamban, és találj egy olyan ugrópontot, ami nem fog hullámokat okozni.