Az imént ugyanis szent ígéretet tettek, hogy estig egy szót sem ejtenek a Blasius-ügyről. A szörnyű zűrzavar nyilván egy kissé megkavarhatta a fejüket, és most meg kell várniok, amíg leülepednek a dolgok, és kitisztul a fejük — így magyarázta az előbb Franz. Ilyen bolond helyzetben, egzakt pontossággal szóivá, semmi sem fontosabb, mint az egzakt, világos koponya, így aztán megegyeztek, hogy aki megszegi a hallgatási tilalmat, büntetésül mindannyiszor egy valutát fizet a másiknak.

A valuta lényegében az egyetlen pénzfajta volt, amit az egész világon még fizetési eszközül használtak. Nem volt tehát túl szigorú a kialkudott büntetés. A legtöbb embernek bőven volt pénze; a türelmetlenek és az elégedetlenkedők amiatt panaszkodtak, miért nem törlik el máris, s miért csak a huszonegyedik században helyezik majd örök nyugalomra a Huszadik Század Múzeumában.

Egyelőre tehát semmi meglepő nem volt abban, hogy Egon markába szorítva, zsebrevágta a valutákat. De aztán rögtön újra elővette, s a két pénzdarab közül egyet visszafizetett Franznak.

— Képzeld el — mondta szárazon —, hogy a daru feléd fordul, meghajol és egy komplett gyerekszobával kínál meg! — Visszaadta Franznak a második valutát is és folytatta: — Aztán a daru a füledbe súgja: Jó éjszakát, bébi! Ez volna a tegnapelőtti kalandod élethű lipcsei mása, Gumókám.

Franz most meglepetve kurjantotta el magát és a karját nyújtogatta:

— Nézd, most még meg is hajolnak, éppen úgy, mint Blasius —egzakt pontossággal!

— Ez megint egy valutácskádba kerül... köszönöm! — mondta Egon. De aztán ő is tágra nyitotta szemét. — Ember, milyen igazad van! S még egy valutát is fizetek neked szívesen ezért a könnyelmű megjegyzésért, tessék.

A darunak most komplikált mozdulatot kellett végeznie. Acéltörzsét mereven meghajlította, két karját pedig testéhez szorítva a föld felé lógatta. A legbolondabb azonban az volt a dologban, hogy húsz méterrel odébb, egy ugyanilyen típusú daru az előbbivel szemben, e pillanatban ugyanezt a mozdulatot hajtotta végre. Olyanok voltak most, mint két ruhatári fogas, amelyek egy öreg várkastély folyosóján a kísértetek órájában hajbókolnak egymás előtt..

Egon úgy kapkodott a szeméhez, mintha sűrű köd takarná el előle a kilátást. Franz azonban álmodozva csóválta a fejét és elgondolkozva találgatta:

— A mindenségit, ezer ördög és pokol, hát ez nagyon furcsa... nagyon furcsa...

—... Nagyon kérlek, Pepi, segíts már és mondd meg, mi olyan furcsa nekem ebben a históriában!

— Én csak annyit mondhatok, szegény Gumókám — válaszolta Egon és hirtelen csüggedt képet vágott —, hogy te is már teljességgel meghibbantál, és ráadásul más értelmes embereket is megfertőzöl, például engem. Hogy a guta üsse meg! Fényes nappal az utcán kísértetekről kezdünk fecsegni! Furcsa... nagyon furcsa!... Haha! Hülyeség! Halandzsa! Talán a Sirius darugyárának márkáját láttad rajtuk, nem a szibériai gyárét? Vagy azt akarod velem elhitetni, hogy a mérnökök szándékosan úgy tervezték a darukat, hogy Blasius saját suta mozdulatait ismerje fel rajtuk, ha egyszer erre jár — feltéve, hogy csakugyan nem halt meg.

— Dehát Pepi, az előbb még te is... — dadogta Franz, akit e váratlan kitörés kizökkentett szokott nyugalmából.

— Mi van velem? — dühöngött Egon. — Nekem elegem van már ebből a hülyeségből! Tűrjem, hogy az újságban részeg csirkefogónak nevezzenek, mert hiszek a te agyrémeidnek, te habókos!? Nem ettem meszet, kedves Gumókám. Úgy ám. és most megyek is a pályára, megjáratom a lábamat, hogy ismét megjöjjön a józan eszem, és a kétlábú, egyfejű és egyfenekű embereket ne tévesszem össze se bolygókkal, se emelődarukkal!

És már el is futott, ez a lábzseni! Franz két könnyet nyelt le és ajkán ádáz átkokkal ment a kiállítás felé. A legkínosabb azonban az volt, hogy neki is be kellett vallania: Egonnak tulajdonképpen igaza van. Ő, Gumó. professzor, már tényleg kísérteteket lát.

 

Ezalatt egy feltűnően fürge, szúrós szemű fiatalember hosszasan csöngetett Brockmannék ajtaján a Madagaszkár út 18. alatt. Senki sem jelentkezett, s a férfi fifikus arca mind hosszabbra nyúlt. Végül abbahagyta és a szomszédba csöngetett be. Először az érdekelte, hol találhatná meg e pillanatban a Brockmann-fiút. Amikor erre nem tudtak felvilágosítást adni, a Brockmann-papa után érdeklődött. Miután megkapta a kívánt felvilágosítást, engedélyt kért, hogy a telefont használhassa, majd feltárcsázta az időjárásszabályozó intézet központját.

Brockmann időjárásszabályozó nem volt rögtön elérhető, s a fiatal férfi ideges lett. Végre sportrepülőgépből jelentkezett, mert éppen szokott körútját végezte Lipcse időjárási frontjain.

— Jónapot, Brockmann mester! — üdvözölte a felhívó erőteljes hangon. — Lenne szíves nekem megmondani, hol csavarog jelenleg a fia?

— Ki beszél ott? — kérdezte az időjárásszabályozó.

— Egy... egy tanár, az ön fiának egy volt tanára.

— Ó bocsásson meg, hogy nem ismertem meg rögtön a hangját! — kiáltotta Brockmann papa. — Ön Wittkugel, ugye?

A felhívó sietve bizonygatta:

— Persze, persze ...

Egon apja pedig folytatta:

— Micsoda véletlen! Éppen öt perccel ezelőtt hívott fel a fiam. A sportpályára ment, tehát biztosan ott lesz most...

— Ó ... és hol van az kérem?

— Na de Wittkugel, önnek, mint régi sportolónak, jobban kell azt tudnia, mint nekem!

A másik kényszeredetten nevetett.

— Persze, igaza van, teljesen megkeveredtem. Nyilván ez a kora reggeli hideg zuhany ártott meg. De hát hogy történhetett ez meg, Brockmann mester?

E kérdés azonban úgy látszik, nem tetszett az időjárás-szabályozónak. Dörmögött valamit holmi „óriási disznóságról”, amelyet még majd alaposan tisztázni kell, és megállapította, hogy ma már legalább százan kérdezték ezt tőle. Aztán sürgősen elejtette ezt a kényes témát.

— Kedves Wittkugel, ha találkozik Egonnal figyelmeztesse őt még egyszer a nevemben, hogy viselkedjék tisztességesen, míg oda leszek. Már jeleztem neki, hogy szolgálati ügyben váratlanul el kell utaznom, s csak holnap este térek vissza.

A Wittkugelnek nevezett fiatalember jó utat kívánt az időjárás mérnökének és megígérte, hogy gondja lesz majd egy kicsit Franzra.

— Hogyhogy? Őt is ismeri? Én Egonról beszéltem! — mondta az időjárásszabályozó csodálkozva.

— Ó, persze, én is Egonra gondoltam, persze, persze, Egonra — javította ki magát a fiatalember.

A telefonbeszélgetés befejeztével aztán mindjárt a sportpályáról, Egon Brockmann főhadiszállásáról is kikérdezte a szomszédokat. Egyenesen odament. Nézelődött, és talált is néhány fiút és lányt, akik jól ismerték Egont, de hollétéről semmit sem tudtak és a kis bajor vakarcsról sem. Félóra hosszat toporgott ott türelmetlenül, és rosszkedvűen nézegette az óráját. Mivel Egon Brockmann még mindig nem érkezett meg, újra elsietett a Madagaszkár út 18-ba, valamit firkált egy papírra és bedobta Brockmannék levélszekrényébe.

Negyedórával később az ál-Wittkugel, aki valójában Jochen Pirwitznek hívtak, már együtt ült két másik férfival: Prantl mérnökkel és Mayerral, a kiállítás vezetőségi tagjával. Pirwitz bosszúsan jelentette ki:

— Végül is nincs időm egész Lipcsét nagyítóval átkutatni. Ma estére az „Itáliá”-ba rendeltem őket; ebből még lehet valami, (Az „Itália” egy nagy étterem volt. Specialitása: kitűnő olasz konyhája.)

Mayer bólintott.

— Nem rossz. Az ijedtségtől bizonyára megoldódik a nyelvük és kiszedhetjük belőlük a dolgot.

— S nekem még estig úgy kell tennem, mintha semmiről sem tudnék! — panaszkodott Prantl. — Egész nap töröm a fejem, Sauerwald és néhány más ember előtt már kifejezetten gyanús a szórakozottságom. Ön, Pirwitz, talán megtehetné, hogy a kiállítási csarnokokban és a többi nyilvános épületben hangszórón szólítja jelentkezésre a két fiút.

— Erről szó sem lehet! — döntött Mayer. — Ez csak gyanakvóvá tenné őket. Legyen türelemmel ma estig, Prantl.

Pirwitz vidáman mosolygott.

— Semmi aggodalom, a fiúk biztosan eljönnek. A cédulát ugyanis Wittkugel néven írtam alá. Ez Egonnak egyik tanára és sportbarátja. Egyébként kész szélhámosság, hogy így nevezem magam! Ez a férfi ugyanis a szertorna Európa-bajnoka, ha nem tévedek.

Rázkódva nevettek mind a hárman, majd Prantl hozzáfogott, hogy ellássa társait technikai utasításokkal.

 

XII.

 

A kiállításnak ez a harmadik napja — minden elmúlt izgalom, csalódás és megaláztatás ellenére — jócskán hozott Franznak örömöt és boldogságot is. Alig érkezett meg a kiállítás területére, a technikának ebbe az Eldorádójába, tartózkodás nélkül s csak úgy vaktában belevetette magát a pompás látványosságok élvezetébe, és minden egyebet elfelejtett. S mindezt remek hangulatban. Mégiscsak rendben kell legyen a fejem, gondolta megnyugodva.

A lipcsei világkiállítás három területen oszlott meg: a központi, a nyugati és a déli városnegyedben. A déli részleg volt a legnagyobb. A Népek csatája-emlékműnél kezdődött, ennél a régi komor kőszobornál. Ott volt a főbejárat is. Innen nyúlt hegyes háromszög alakban néhány kilométerré délnyugat felé.

Ebben az óriási háromszögben pázsitok, virágágyak és fák között több száz négyzetméter nagyságú, magas, világos üvegfalú csarnokok emelkedtek. Mindabból, amit az emberiség az elmúlt évben a technikai csodák és újdonságok terén alkotott, remek ízelítőt kaphatott a kíváncsiak tömege és a furfangos, néha könyörtelen kritikájú szakemberek hada. Teljes, működő gyárberendezéseket állítottak ki.

A legújabb világűrrakétától a kisautóig, a polimácstól a robottűzhelyig, mindent meg lehetett találni. Ha valahol a földön valami újdonságot állítottak elő: egy fémet, amely százszorta keményebb, mint az acél, vagy egy nátha elleni gyógyszert, amely valóban gyógyított, mindezt idehozták Lipcsébe a világkiállításra, bemutatták, mindenki apróra megvizsgálta, megvitatták a legkisebb részletekig, s csak aztán kezdték gyártani szerte a világon, pontosan meghatározott eljárással, a legtökéletesebb kivitelben.

A kiállítás területén természetesen konferenciatermek, laboratóriumok és kísérleti telepek is voltak, valamint hatalmas éttermek, mint például az „Itália”.

A „gördülő utakon” minden tolongás nélkül gyorsan áradt a látogatók tömege ide és oda. A legfontosabb pontok között légitaxik közlekedtek, a széles fasorokon pedig bárhol kölcsön vehető, parányi motoros robogók futkároztak.

Franz úgy elkábult a hallatlan technikai ínyencségektől, amelyeket itt tékozló bőségben szolgáltak fel több négyzetkilométernyi, óriási tálcán, hogy előbb csak zavartan szaladgált robogójával keresztül-kasul, s egy óra múlva már fogalma sem volt róla. mit látott addig. Végül egy köralakú épületbe jutott, amelynek falait és tetejét üvegből építették. Odabenn Franz megcsodálta a termek rendkívül gazdag díszítését, az idegenszerű virágokat és más, furcsa növényeket; feltűnt neki, milyen szokatlanul meleg és nyirkos itt a levegő, kereste a kiállítási tárgyakat, s néhány percig tétován topogott ide-oda. Az épületben alig lézengett egy-két ember. A kusza dzsungelpompa csak nem akart véget érni. Sóhajtva roskadt egy padra, és hirtelen átvillant az agyán: uramfia, hát persze, a botanikus kertben vagyok!! Ez meg itt a húsevő növények csarnoka.

A szédítő illattól és a párás trópusi levegőtől álmosság és különös kedvetlenség vett rajta erőt. A feje zúgni kezdett, és tarka karikák táncoltak a szeme előtt. Hirtelen felfedezte, hogy nincs egyedül. A pad másik szélén, tőle három méterre, egy férfi ült magába roskadva. Arcán az alvajárók tekintete, és lassan, bárgyú elámulással, szüntelenül ide-oda csóválgatta a fejét. De nem ez volt a legkellemetlenebb. A fejcsóválgató ugyanis három másodpercenként a levegőbe kapott, megmarkolt valami nemlétező dolgot, aztán ökölbeszorított kezét ismét visszarántotta. Végeszakadatlan egymásutánban folytatta: billegtette a fejét és az üres levegőbe kapkodott.

Franz úgy érezte, hogy verejték önti el egész testét. Mit csinál ez a fickó itt? Aztán rájött. Legyeket fogdos! Bizonyára jól akarja tartani a húsevő növényeket, ahogy mások az állatkertben a zsiráfokat, ezért fogdossa a legyeket, ámbár Franz a zümmögését sem hallotta egynek sem. Vagy talán — ki tudhatja? — ez a szerencsétlen saját magát képzeli húsevő növénynek és éppen reggelizik. Franz agyán rémes gondolat cikázott át: vajon óhatatlanul meggárgyul az ember, ha sokáig üldögél itt?

Lábujjhegyen, remegő térddel lopózott tovább, e ekkor csodálkozó morgást hallott a háta mögül, valaki erős bajor tájszólásban rászólt:

— Hé, fiú, már ébren vagyok, nem köll olyan csendösen lépkedned!

Franz megfordult, a légyfogdosó nézett rá vidáman, és e pillanatban egész értelmesnek látszott.

— Szép itt, csak egy kicsit meleg van, ugye? — mondta Franz fátyolos hangon.

— Én kutyajól érzöm itt magam a húsevőknél — magyarázta a légyfogdosó —, testöm-lelköm itt kikapcsolódik és felüdül. Hej, rém bárgyún fösthetek itt a padon! Tudod, a vasúti szöröncsétlenség óta vagyok így, amely tegnapelőtt Hof állomásnál történt. Olvastál róla az újságban, nem?

— Nem olvastam semmiféle komoly vasúti szerencsétlenségről. Mi történt hát tulajdonképpen?

— Möghúzták a vészféköt!

— Na és? Történt valami? — kérdezte Franz közönyösen.

— Ez nem ölég? — dörmögte a légyfogdosó bosszúsan. — Világosan mögmondtam: möghúzták a vészféköt! Semmi több. Tíz év óta nem fordult elő ilyesmi, és pont az én jó anyám egyetlen fiával köll ilyennek mögtörténni. Mindig mondom: a vészfék a vasút vakbele, csak arra jó, hogy végre kioperálják. Tudod, én a „száguldó lipcsei” vezetője vagyok. És most itt ülök és egész idő alatt azon spekulálok, mire gondolhatott az a pimasz fickó, amikor a vészféköt, megrántotta. Itt ülök hát, újból és újból utána csinálom a mozdulatot, hogy beleéljem magam abba a helyzetbe, de nem és nem jövök rá!

— Ezt a tésztát! — tört ki hirtelen Franzból. — Ön a „száguldó lipcsei” vezetője? Azé, amelyik tegnapelőtt délután félhárom körül érkezett ide? Igen? Hát akkor...

Egyszerre elpárolgott minden félénksége. Itt ül mellette egy felnőtt férfi, aki nyilván komoly ember lehet, hiszen rábízták a „száguldó lipcsei” vezetését. És ez is épp olyan komolyan rágódik a Blasius-problémán, mint ő. A fiúban bizalom ébredt, és tartózkodás nélkül elmesélte a vonatvezetőnek mindazt, ami közte és Blasius között lejátszódott. Csak a hotelszobában történt hátborzongató históriát sikkasztotta el, mert nem akarta a férfi figyelmét fölöslegesen igénybe venni. Ez meg mohón hallgatta, a legcsekélyebb gúnyos mosoly nélkül. Csak néha-néha vakkantott közbe csodálkozva, de ilyenkor is beérte egy „mindönségit”-tel.

Amikor Franz befejezte, a vonatvezető, a vállára csapott és felkiáltott:

— Bolond történet ez, fiú! De van valami furcsa ebben a dologban. Hirtelen egy bohó ötletöm támadt, de még nem tudnám pontosan elmagyarázni, miről is van szó. Holnap vagy holnapután már biztosan tudni fogom. Találkozzunk akkor még egyszer. Itt a húsevőknél ugyanebben az időben, jó? Most ugyanis mönnöm köll. A mindönségit! Furcsa história ez...

Franznak akaratlanul egy szó futott ki a száján, amely már régóta a nyelve hegyén lebegett. Izgatottan és jelentőségteljesen kérdezte:

— Sirius?

— Sirius? — A vonatvezető rábámult. De aztán ismét visszaesett töprengésébe, szórakozottan bólintott Franz felé és eltávozott.

Egon, mihelyt elvált az utcán legkedvesebb barátjától, ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy felhívja apját és megtudakolja az időjárási katasztrófa hátterét. Betért tehát a legközelebbi telefonfülkébe.

Apja éppen felderítő repülésre szállt fel. Egon nem sokat tudhatott meg tőle. Máskor, ha fia időjárási kérdések felől érdeklődött, úgy felfújta magát, mint a páva és olyan bőven zúdította a magyarázatokat, mint a vízesés. Most meg csak csüggedten morgott valamit:

— Igen, fiam, a mi nehéz, bár dicső hivatásunkban néha soha nem hallott dolgok fordulnak elő égen és földön ...

A többit a szakállába mormogta. Aztán hirtelen az előtte álló váratlan szolgálati útról kezdett beszélni.

— ... Soha nem hallott dolgok égen és földön ... ég és föld ... — ez csengett folytonosan Egon fülében még akkor is, amikor a beszélgetés már régen véget ért. Nem volt nagyon komor és meghatott apjának a hangja?

Ezt rögtön el kell mesélnem Gumónak, gondolta Egon. De, ó, fájdalom! Gumó, sajnos, nincs itt és valószínűleg vérig sértődött. S ebben tökéletesen igaza is van. Aljasul bántam vele, vallotta be Egon. De nem lehetne nyomban megkeresni Gumót és kiköszörülni a barátságukon esett csorbát? Egon a legközelebbi légitaxiba ült és a kiállításra vitette magát.

 

Valójában balgaság ilyen százezres embertömegben egy gombostű — jelen esetben egy kis bajor törpe — után nyomozni. Egonnak azonban eszébe jutott, hogy az imént az úton hogyan áradozott Franz egy csodálatos kiállítási darabról, az „óriás vezér”-ről. Gumó biztosan egy óra hosszat is elidőzik a kiállítás e legendás hősénél, ott tehát könnyen rátalálhat.

De a helyszínen persze, másként festett a dolog. Az „óriásvezér”-ről kiderült, hogy ugyancsak jól megtermett legény: elfoglalja az egész 10. számú csarnokot. Néhány ezer látogató szorongott körülötte. Egon oszlopcsarnokokon, folyosókon és termeken cikázott végig — Gumónak semmi nyoma. Ekkor ő is felszállt egy robogóra, és keresztül-kasul száguldozott az utakon, egyik épülettől a másikig. Egy darabon szorosan egymás mellett robogtak, de nem vették észre egymást. Száz méter után az egyik balra fordult, a másik természetesen jobbra.

Egon végül erőszakhoz folyamodott. A központi hangosbemondót vette igénybe, amelyet csak rendkívül sürgős esetekben használtak, mert kellemetlen bömbölését senki sem hallgatta szívesen. Egon mégis elérte — hála elképesztő szemtelenségének —, hogy bemondták: Franz Klieninger azonnal jelentkezzék.

A vészkiáltás végighullámzott az egész kiállítás területén, elhatolt még a legtávolabbi sarkokig is; a szabad térségeken éppen olyan érthetően hallatszott, mint a legeldugottabb helyeken. Egyetlen kivétel volt: csak a botanikus kert fülledt csendjébe nem hatolt be semmiféle hang.

Franz nem jelentkezett, s Egont aggodalom kezdte gyötörni. Gumó nem volna itt, álmainak birodalmában? Akkor ugyan hol az ördögben lehet? Heves szemrehányásokat tett magának, hogy magára hagyta. Ha most ezt a gyámoltalan kis kölyköt elcsípték holmi furcsa, nevetséges emberek ... Soha nem hallott dolgok égen és földön . ..

Egon nem talált más orvosságot az aggodalom ellen, mint hogy ismét eszeveszetten nyargalászni kezdett robogójával a környéken és kétségbeesetten nézegetett jobbra-balra.

Odaért egy kerekded épülethez, amelynek falait és tetejét csupa üvegből építették, s egy pillanatig arra gondolt, hogy egyszer neki is be kellene oda néznie. Közben pillantása egy férfira esett, aki éppen most lépett ki az üvegépületből. Ez a férfi igen különös dolgot művelt: járás közben újra meg újra a levegőbe kapott, majd összeszorított markát ismét visszarántotta.

Egon elképedve torpant meg. Mit csinál ez a fickó? — töprengett. Aztán rájött és nevetnie kellett.

— Legyeket fogdos! — vihogott és tovább száguldott.

 

A botanikus kertben történt közjáték után Franznak eszébe jutott, hogy ezt feltétlenül el kellene mesélnie Pepinek. De nyomban el is hessegette az ötletet, mert a hűtlen barát e pillanatban nyilván a sportpályán ficánkol megszállottan, girhes lábaival és közben úgy érzi hogy valami fennkölt dolgot művel. Franz elhatározta: itt az ideje, hogy végre tervszerűen kóborolja végig a kiállítást. Útrakelt, legelőször is az „óriásvezér”-nél szándékozott kiadós látogatást tenni.

Az óriás szörny már egy éve a 10. számú csarnokban tanyázott; ez lett állandó lakása és munkahelye. Értelmetlen, sőt lehetetlen dolog lett volna ugyanis, hogy a hatalmas méretű „óriásvezér” gondosan összehangolt alkatrészeit zűrzavaros összevisszaságban szállítsák ide minden évben a vásár alkalmával, majd miután sok munkával összerakták, négy hónap múlva ismét szétszereljék. Az „óriásvezér” ugyanis egy jókora gyárnagyságú berendezés volt. Teljes, kimondhatatlan neve egyébként így hangzott: Óriás Vezérlő Tervező és Gépgyártó Kombinát.

Abban az időben hét „óriásvezér” működött a földön. Ezek voltak az egész ipar ős-atyjai, nemzetségfői. És a műszaki szakemberek egész hada fáradozott lázasan újabb hozzá hasonló gigászok megteremtésén.

A lipcsei „óriásvezér” a kísérleti nyúl szerepét játszotta. A tudósok folytonosan pepecseltek vele, újításokat próbáltak ki rajta, operálgatták, neki magának pedig — főleg a kiállítás ideje alatt — különféle bonyolult bűvészmutatványokat kellett közben véghezvinnie.

Franz nagy kerülővel egészen az „óriásvezér”-agyközpontjáig tolakodott előre. Kerekded terembe jutott, amelynek falain köröskörül nyomógombok, billentyűk, ellenőrző lámpák és a katódsugár-készülékek kerek üveglencséi voltak láthatók. Most azonban minden lámpa és üveglap fénytelen, kihalt volt. Csak egy helyen, egy ellenőrző táblán pislákolt két gyatra fény, majd kigyulladt a harmadik, negyedik... A tábla előtt nagyobb csoport állott és feszülten figyelte a fények játékát. Franz is odafurakodott, s közben meglökött egy fiatal nőt. Ez odafordult hozzá és azt suttogta:

— Látod, lassan magához tér!

— Valaki rosszul van? — kérdezte Franz értetlenül.

A lány vidáman mosolygott.

— Az „óriásvezér”-ről beszélek. Most még félig halott. Kettészakítottuk. De rögtön eleven lesz megint.

Gyors egymásutánban egyre több világos pont és vibráló vonal jelent meg az ellenőrző táblán, — majd halk zümmögés után, mely úgy

 

hallatszott, mintha fellélegzett volna valaki, köröskörül a falon valamennyi fény kigyulladt és szikrázva, hunyorogva táncolt.

— Kész! Ismét életre kelt! — mondta a lány színpadiasan. — Mi ugyanis, tudod, fiacskám, a kilenc elektronagyból nyolcat szándékosan megzavartunk, a működési folyamatot pedig egy fontos ponton megszakítottuk, tehát úgyszólván kitekertük az óriás nyakát. Alig három perc — és magától meggyógyult.

— Ilyesmire képes? Meghal és mégsem halott?

A lány bólintott:

— Így van!

 

— És talán — kérdezte Franz bizalmatlan pillantást vetve az alig húszéves lányra —, talán maga is segített föltalálni az „óriásvezér”-t?

— Én? Dehogyis! Csak a gyakorló időmet töltöm itt. Szakmunkás akarok lenni. Még csak második éve tanulok.

A lány tovább csevegett. Igazi beszédes teremtés volt. Franzot már nagyon idegesítette, hogy kitartóan „fiacskám”-ozza, és úgy beszél vele, mint egy óvónő, aki elhatározta, hogy türelmesen megmagyaráz valamit kis pártfogoltjának. Uramfia! — Most meg még kézen is fogja őt, mint egy kis pockot, és rákezd, hogy neki, a tudós Gumó professzornak töviről-hegyire megmagyarázza, mi is az az „óriásvezér”.

— Tehát figyelj csak ide. Az „óriásvezér” mindent kiszámít és megszerkeszt, amit kívánsz, és természetesen elő is állít egy és mást...

— Mindjárt gondoltam — morgott haragosan Franz.

A tudálékos leány azonban nem figyelt rá.

— És tudod, mit állít elő? Előállító berendezéseket állít elő, hihihi, éppen ez a nagyszerű benne.

— Ne mondja! — jegyezte meg Franz epésen.

— Igen, igen — folytatta buzgón a leány —, ne félj, majd megmagyarázom neked mindjárt olyan egyszerűen, hogy megértheted, fiacskám. Tehát: biztosan szereted a frolettát.

— Nem! — kiáltotta Franz és mérgesen toppantott.

A leány egy pillanatra elejtette a fonalat.

— Na jó — mondta csalódottan —, akkor próbáljuk meg spenóttal. Ha az embernek spenótra van szüksége, akkor mindenekelőtt szednie kell, igaz? Szedés közben pedig természetesen pontosan meghatározott mozdulatokat kell végeznie.

— Remek! Az „óriásvezér” lekaszálja a spenótot! — szólt közbe Franz.

— Nem, fiacskám — mondta a leány szelíd nagynénis hangon —, nem az „óriásvezér”, hanem egy spenótszedő gép végzi a kaszálást egészen önállóan. Csakhogy ezt az önműködő spenótszedő gépet valahogyan meg is kell szerkeszteni és elő is kell állítani, igaz? Látod, ezt csinálja.

— Egy kis manó!

— Majdnem így van, fiacskám. A valóságban azonban ezt egy hatalmas berendezés végzi, amelyet „gépgyártó”-nak neveznek. Külön gépgyártók készítik a spenótszedő gépeket, a robogókat, atomerőműveket és így tovább. Igenám, csakhogy a gépgyártókat is meg kell szerkeszteni és elő kell állítani, tehát például a spenótszedőt készítő gépgyártót is. Ezt a munkát végzi a tervező agyközpont. Na de most már azt neked kell megmondanod, hogyan születnek a különböző tervező agyközpontok. Na mondd csak — a…

— ... a gólya hozza őket.

A bőbeszédű óvónéni erre olyan hangot hallatott, mint a kipukkasztott léggömb.

— Az „óriásvezér” állítja elő őket természetesen! — kiáltott bosszúsan. — Remélem, most már tisztában vagy vele, milyen nagyszerű dolog az „óriásvezér”. Mert ha az „óriásvezér” előállítja a tervező-agyközpontot, ez előállítja a gépgyártót, a gépgyártó elkészíti az önműködő spenótszedőt, ez pedig szabályszerűen leszedi a spenótot, akkor ugyebár az „óriásvezér”-nek már az első percben pontosan ki kell számítania a spenótszedés mozdulatait és továbbra is szem előtt kell tartania ezeket a követelményeket, hogy megfelelő utasításokat adhasson a többi berendezésnek. Az „óriásvezér” mindent tud és mindenre képes. Ezer billió adatot képes emlékezetében elraktározni, másodpercenként tizenhatezer számtani műveletet és negyvenhatezerötszáz mechanikai munkafolyamatot végez el. Érted már?

Mindez persze, amit az. „óriásvezér”-ről és az ipari termelés fokozatairól az óvónéni előadott, nagyjában és egészében rendben is volt. De olyan bő lére eresztette az egészet, hogy Franz gyomra kezdett nagyon gyanúsan viselkedni

— Néni, ki kell mennem! — jelentette panaszosan, csakhogy kereket oldhasson. A leány azonban ezt meg se hallotta, hanem megkérdezte tőle, jár-e már iskolába.

— Igen, már járok ici-picit iskolába — mondta Franz némi gúnnyal. — Éppen ezért vagyok itt. Nem készültem el ugyanis időben a szünidei leckémmel, és gondoltam, talán az „óriásvezér” nélkülözheti egy kicsit az egyik agyát a sok közt”, és megcsinálja vele a leckémet.

Franz ezt csak azért találta ki, hogy lerázna az óvónéni terhes gyámkodását. De alaposan elszámította magát. A leány komolyan vette a dolgot, és az ötletet meghatónak, kedvesnek és eredetinek találta.

— Tündéri! — kacarászott. — Lássuk csak, azt hiszem, a hatos számú agy pillanatnyilag valóban szabad.

Tágas fülkébe vonszolta magával Franzot. A billentyűk, lámpák, jelzők és tárcsák előtt egy férfi ült. Az egész, mintha orgona, óriási írógép és rádióadó keveréke lett volna. A gyermekvédőnő az orgonaművészre mutatott és így oktatta Franzot:

— Nézd csak, fiacskám, itt láthatod egyik legkiválóbb programozónkat, Charles Hunter, londoni matematikust. Talán te is az leszel, miért ne? Pompás foglalkozás! Igaz-e, Hunter? Látod, fiacskám, az „óriásvezérek”, a tervezők és gépgyártók semmire sem jönnek rá maguktól, rettenetesen buták, ha mi kétlábúak nem foglalkozunk velük. Nekünk kell a parancsokat és a kérdéseket a szájukba rágnunk, különben még csak nem is kapiskálják a dolgokat. Ahogy te nem értenél egy mukkot sem ezekből a bonyolult dolgokból, ha én olyan pompásan meg nem magyaráznám neked. Nos, arra valók a programozók, hogy a tervező agynak, vagy gépgyártónak tölcsérrel a fejébe öntsék a programot, vagyis a feladatot, amit el kell végezniök. Ó, fiacskám, igaz, hogy az „óriásvezér” mindent tud, de pillanatnyilag sejtelme sincs róla, nem hűl-e meg a kis hasad a rövid nadrágban. De ha Hunter ügyesen tanácsot kér tőle, akkor az „óriásvezér” kiszámítja neked a bőrnadrág megfelelő kémiai összetételét és a legkedvezőbb hosszát, hogy csinos is legyen és a kis hasadat is óvja ...

 

Miközben a tanítás, mint a zuhatag ömlött Franzra, Hunter programozó részvevően és megértőén mosolygott a fiúra, és kezét nyújtotta neki. Amikor a lány végre rátért az állítólagos szünidei feladatra, Hunter megkérdezte:

— Nos, milyen témáról van szó?

Franz görcsösen gondolkozott. Természetesen semmiféle szünidei leckét nem kapott, az ilyesmi már nem volt szokásban. De a felnőttek teljesen tájékozatlanok az iskolai dolgokban! Hirtelen a melegházi légyfogdosó jutott eszébe, és magyarázni kezdte:

— Érdekes témát vetett fel a tanárunk: a vészfék nélkülözhetetlensége a vasúti forgalomban. Mit lehet erről írni?

Hunter hitetlenkedve nézett rá. Mindenekelőtt meg kellett nyomnia néhány billentyűt, hogy a „vészfék” használhatatlan fogalmát értelmes technikai nyelvre fordíttassa le. Három kerek ablakon zegzugos görbe vonalak jelentek meg, egy nyíláson pedig érthetetlen jelekkel telefirkált papírszalag buggyant ki.

— Képtelenség! Micsoda bolondság! — kiáltotta. — Ó, bocsánat, nem szeretném megsérteni a tanárodat. Na jó, kérdezzük meg mindenesetre még egyszer az óriásvezért. Az imént azt mondta, hogy a vészfék beépítése együgyű emberi szokás, ő nem felel érte. A kérdést most úgy teszem fel: — Mi történnék azonban akkor, ha nem lenne vészfék? Azt jelzem tehát neki: vészfék egyenlő nulla. És akkor kiszámíttatok vele minden elképzelhető balesetet, ami vasúton csak előfordulhat. A lehetséges esetek száma néhány millió. Pillanat, mindjárt itt lesz az eredmény.

A programozó fejcsóválva figyelte a táncoló fényjeleket és a papírszalagot. Még egyszer lenyomta a billentyűket — aztán még egyszer…

— Gondoltam, kedvesem — mondta végül elszontyolodva —, ez a lecketéma merő sületlenség! Az óriásvezér úgy véli, hogy a vészfék meghúzása csupán egyetlenegy esetben indokolt. Ezt az esetet a kapott adatok alapján így fogalmazhatom meg neked: valaki kihajít egy tárgyat a robogó vonat ablakán és utána akar ugrani, hogy visszahozza. Ilyenkor — de csakis ilyenkor — nélkülözhetetlen a vészfék.

— Őrültség! — nyilatkozott az óvónéni. — Ki az, aki ilyet tenne? Kiugrani az ablakon! Még ha valaki véletlenül ki is dob egy kedves emléket, tudhatja, hogy visszakapja a talált tárgyak legközelebbi gyűjtőhelyén, feltéve, hogy nem tört össze.

A programozó vállat vont és leszögezte: -— Az óriásvezérnek ez a véleménye. Ő rendeli el, hogy vészfékeket szereljenek a vonatokra. És csupán amiatt, mert megeshet, hogy valaki utána ugrik az ablakon a nadrággombjának, vagy valami más ostoba holminak!

 

— Hát ez megint nagyon érdekes, nagyon érdekes — mormogta Franz.

E pillanatban egy hetvenéves forma, sima, fekete hajú asszony lépett be, aki Charles Huntert jött felváltani. A két kakaóbarna asszony közül az idősebbik! Most egyszerre nem volt szüksége tolmácsra, így szólt Hunterhez:

— Most én következem, ön pedig haza mehet. Látta egyébként Lindström helyettesét, akit ma küldtek ide? A negyedik agyat kezeli. Csak egy pár percig figyeltem rá. És képzelje, mit kellett megérnem! Nem fogja elhinni: vitába szállt az óriásvezérrel! De az aztán alaposan kioktatta! Éppen ott megy, ni!

A kis Franz félig a lány mögé bújt, és így volt útitársa, a kakaóbarna asszony, nem vette észre őt. Mind a négyen az agyközpont kijárata felé fordultak, amelyen éppen akkor lépett ki a vakmerő helyettes. Akkora háta volt, mint egy kétajtós szekrénynek. Nehézkesen, esetlenül és mereven lépkedett kifelé. Szilvakék köpenyt viselt és fekete sapkát. Franz anélkül, hogy a többiektől elköszönt volna, utána vetette magát. Még akkor sem hagyott fel az üldözéssel, amikor a férfi fellépett egy robogóra, és eszeveszett tempóban nekivágott a fasornak. Még látta, amikor belépett egy nagy étterem — az Itália — ajtaján.

Franz egy darabig tétován topogott a bejárat előtt. Aztán hirtelen fájdalmas ütést érzett a lapockacsontjai között. Halottsápadtan fordult meg — Egon állt előtte.

— Te is itt vagy, Gumó? — szörnyülködött Egon. — Én mondom neked, itt valami őrült nagy disznóság készül!

 

XIII.

 

Carusónak — bocsánat: dr. Montinari nápolyi professzornak — nem sikerült a mai napja. Amikor estefelé — kerülve a feltűnést — az egyik hátsó kijáraton eltávozott az Egészségügyi Múzeumból, szörnyű komiszul érezte magát. Agyára sűrű köd nehezedett, arcán fájdalmasan égett egy vörös dudor, tagjaiban ólmos dermedtséget érzett, és ajkára maró, tapadós könnyek csorogtak. Már dél óta elviselhetetlenül kínozta valami a professzort és gyötrelmessé tette számára a gondolkodást, a beszédet és az ülést, a járást és az állást, az ébrenlétet és a szunyókálást egyaránt. Ráadásul ma délután az Egészségügyi Múzeumban egy tudományos vitában szégyenletesen alulmaradt egy volt tanítványával szemben, úgyhogy halálosan elkeseredve menekült el a vita színhelyéről.

Montinari professzor a régóta kihalt élőlények kutatása körül szerzett halhatatlan érdemeket. A hetvenes években ugyanis az új, megsemmisítő hatású gyógyszerek segítségével teljesen kipusztították az addig félelmetes kórokozók szinte minden fajtáját. Nem sokkal a cancerin-tabletták elterjedése után (2-3 darabot oldj fel vízben, gyerekeknek a felét!) például a rák minden vírusa nyomtalanul eltűnt. Arra, hogy egy szabadon járó tuberkulózis bacilussal akadjon össze az ember, épp oly kevés esélye volt, mint hogy egy jégkorszak-béli mamuttal vagy egy özönvíz előtti dinosaurusszal találkozzék. Ez volna csak pompás meglepetés! — vélték most már a biológusok; időközben felfedezték ugyanis, hogy ezek a parányi ördögi lények — megfelelő laboratóriumi eljárással — rendkívül nagy hasznára válhatnak az emberiségnek. Ma már főleg arra a célra veszi igénybe őket a tudomány, hogy segítségükkel az emberek átlagos életkorát rövid időn belül kilencvenről száz éven felülire lehessen emelni. Most ütött hát Montinari órája! Leghőbb vágya szerint sikerült neki a rák pokolbeli férgeit kitenyésztenie, így kellő szorgalommal és zsenialitással az egyik kihalt betegséget a másik után támasztotta fel, — mint egy fordított Róbert Koch.

Most pedig ott állt az utcán magára hagyottan, és remegve érezte, hogy lappangó végzet sorvasztja testét-lelkét. Még a lipcsei levegő sem ízlett úgy, mint tegnap, a tárgyak körvonalai pedig különös módon egymásba folytak. Az egész dolog a ma reggeli rejtélyes hideg zuhannyal kezdődött, amely korai sétáján lepte meg a professzort és bőrig áztatta... Aztán jött a gyanús ernyedtség, szorongás és a szellemi bénulás.... Lám, minden összeesküdött ellene.

De Montinari professzor akaratereje még nem tört meg egészen. Szerencsére e pillanatban jó ötlete támadt. Egyik honfitársa mondta neki ma délelőtt, hogy itt, Lipcsében van egy hely, ahol a világ második legjobb ravioliját készítik. Azt Montinari is tudta, hogy üdvözítő és csodatévő ravioliban egyedül egy bizonyos milánói házban lehet része az embernek. S honfitársa most arról biztosította őt, hogy majdnem ugyanolyat kaphat itt, Lipcsében is. így határozta el a professzor, hogy a legrövidebb úton e gyógyító szenthelyre zarándokol.

Elrepült hát az Itália-étterembe. Ha egyáltalában van még számomra menekvés — mondogatta Montinari —, akkor ezt csak a gyúrt tésztából, vagdalt húsból és paradicsommártásból készült, jól bevált raviolitól remélhetem.

 

Arra a hírre, hogy a halott Blasius éppen most lépett be az Itália ajtaján és jelenleg minden valószínűség szerint cukrozott rózsaszirmot rágcsál vidáman, Egon megtántorodott.

— Menjetekel! — hörögte. — Vagy hogy is van az a bibliai mondás?

— Menetekel!

— Azt mondtam. Te, Gumó, valami bűzlik itt! Aztán itt van még egy kérdés: írt-e már neked valaha levelet egy tanárod?

— Hogyne. Többször is. Donhauser például, a fizikatanárom, aki mindig azt mondja: egzakt pontossággal. Amikor januárban az osztályunk kirándulást tett a Jeges-tengeren, hogy cethalakat lássunk, ő nem jöhetett velünk és...

— Nem érdekes! — vágott közbe Egon. — Egy n-nel írja a nevét a te Donhausered? És egyszerű s-sel? Igen? Na, és mire gondolnál, ha kapnál egy kedves levelet, amelyben bölcs tanárod két n-nel és sz-szel firkálná alá a nevét? Méghozzá jól olvasható, nyomtatott írással!

Gumó csodálkozva csóválta a fejét.

— Ilyen ostobaságot! Lehetetlen, hogy ilyesmit írjon.

— Az én volt tanárom pedig ezt csinálja! — mondta Egon jelentőségteljesen. — Itt van, olvasd csak.

Egy cédulát nyomott Franz kezébe, amelyen nyomtatott betűvel ez állt:

 

Kedves Egon!

 

Szeretnélek megismertetni egy nagyszerű sportemberrel. Hogy ki ez, majd meglátod. Gondolom, örülsz neki. Várj engem ina este hat órától a kiállítás déli területén levő Itália áttétemben, éspedig a földszinten, a leghátsó szobácskában. „Nápolyi zug"-nak hívják.

 

A Te Wittkugeled

Lehet, hogy később jövök. Várj!

 

— Na és? Én nem látok semmiféle téves kettős n-et — mondta Franz, és még egyszer átolvasta a cédulát.

— Persze, mert az ő nevét nem is n-nel írják. Hanem itt a két t téves, és az e is fölösleges. Witkuglnak írják helyesen. Nagy lelkesedésemben először észre sem vettem. De az hökkentett meg, hogy Egonnak szólít. Tudod, az egyik öccsének az a hóbortja, hogy soha egyetlen lépést sem tesz gyalog. Még otthon, a szobákban is motoron jár. Biztosan ismered az ilyen járműmániát. Nagyon gyakori betegség. Az én tanárom azonban, mint élvonalbeli sportoló, szégyenli magát lehetetlen öccse miatt, és mivel azt is Egonnak hívják, VVitkugl nem akar megbántani azzal, hogy így szólít. Attól kezdve csak Pepinek hívott.

— Ó, és talán ezért írja a családi nevét is másképpen?

— Hülyeség! Ezt a cédulát nem ő írta! Amikor az előbb hazamentem, ott volt a levélszekrényben — Witkugl két t-vel! Csak azt szeretném tudni, ki az, aki be akar húzni?

Egon hangja remegett egy kissé. Franz csak annyit mondott:

— A mindenségit! — Némi szünet után tétovázva tette hozzá: — Egzakt pontossággal: te azt gondolod talán, hogy...

Egon sokatmondóan meredt rá és lassan vállat vont. Olyan volt most, mint Sherlock Holmes, akitől éppen azt kérdezték, tudja-e már ki a tettes.

— Az viszont valóban igaz — mondta Egon —, hogy Witkugl már régóta össze akar hozni Jirivel, Jiri Atopekkel, mert jól ismeri őt. Én tehát mindenesetre próbát teszek. Csak azért is bemegyek a „nápolyi zug"-ba és körülnézek! Még ha Sirius minden nemzetsége gyűlt is egybe itt.

— Ott van! — suttogta Franz és megragadta Egon karját.

— A Sirius?

— Ugyan! Caruso! Az, akit a pályaudvaron virágcsokorral fogadtak. Ugyanabban a fülkében ült, amelyikben Prantl és Blasius, és kiejtette a kulacsát az ablakon. Blasius emiatt húzta meg a vészféket!

— Érdekes — jegyezte meg Egon, és alaposan szemügyre vette a kis gömbölyded emberkét, aki elhaladt mellettük, és bevánszorgott az Itáliába.

— De hallgass ide, ha őt itt Lipcsében ilyen nagy hűhóval fogadták, akkor nem fújhat egy követ Blasiusszal.

— Inkább azt puhatoltad volna ki, kik voltak azok az emberek ott a pályaudvaron, ahelyett, hogy olyan pimasz tréfát űzz velem. De különben is! Éppen az ilyen pompás virágcsokor mögött húzódhatik meg legjobban az a csirkefogó, aki a Sirius szörnyetegeinek kezére dolgozik.

— Hm, most tessék. Hat óra múlt nyolc perccel — dörmögte Egon. — A cédulán az áll: lehet, hogy később jövök. Mi következik ebből? A cédulát a te Carusód írta, ő érkezett valamivel hat óra után! Ez akart hát engem idecsalogatni! De ha azt hiszi, hogy kinn maradok, akkor téved!

— Csak nem akarsz bemenni? — kérdezte Franz aggódva. — Az ilyet jól meg kell gondolnia az embernek.

— Csakhogy míg te ezt egzakt pontossággal végiggondolod, addig az egész Itália a levegőbe repülhet — szólt Egon hősies elhatározással, és magával húzta Franzot is a különleges olasz ételek birodalmába.

Alig léptek be a kényelmes és jószagú „nápolyi zug"-ba, máris elkezdődött.

Egy termetes „házigazda" csoszogott keresztül a szobán; esetlensége, illő szerénység és méltóság nélküli viselkedése mindenki figyelmét magára vonta. Hivatását a piros selyemsapka, a vendéglátó szakma egyetlen jelvénye árulta el, no meg az ugyancsak a szakmával járó, arcára vésődött mosoly. Olyan volt, mint aki nyomban rá akarja vetni magát a mit sem sejtő vendégre, s nyakon önteni kéretlen udvariaskodásával. Máris célba vett egy férfit, aki nyílván éppen az imént telepedett le az egyik fülkében. Kihúzta magát előtte, majd esetlenül meghajolva, ezt trombitálta:

— Blasius vagyok. Jó estét!

Nos, ez nem valami finom dolog. Ha egy vendég meg akarja hallgatni az éttermi házigazda tanácsait és igénybe óhajtja venni szolgálatait, előbb nyilván néhány barátságos szót vált vele, és csak ezután mutatkoznak be egymásnak. A mohóknak, a mindenevőknek pedig, meg akik magányra vágynak, ott van az asztali tárcsa, azon adhatják le rendelésüket. De semmi esetre sem szabad úgyszólván lerohanni a vendéget, aki nyugalomra vágyik, — puszta vendéglátó ügybuzgóságból. Az ilyesmi barbár viselkedés!

De mégsem ez volt az, ami Franzot és Egont úgy meghökkentette, hogy eltátották szájukat, szemüket, fülüket, és azt hitték, hogy álmodnak. Az, hogy Blasius visszatért a holtak birodalmából, s új életében a vendéglátó hivatást választotta, még valahogy érthetőbbnek látszott, mint a másik szörnyűség: Blasius az imént — önmaga előtt hajolt meg. Az a férfi ugyanis, aki a fülkében az asztalnál ült, — ugyancsak Blasius volt. Már többször látták őt így: rosszkedvűen, mogorván és némán bámészkodva, mintha valami savanyút nyelt volna... Most pedig, ez a második számú Blasius csak úgy elhárítóan mordult egyet az elbűvölően mosolygó első számú Blasius felé:

— Radius.

Közben pedig meghajlásképpen a fejét oly hevesen lökte előre, mintha nyájas hasonmásának a gyomrába akarna öklelni.

— Nathaniel, a zongoraművész — lehelte Egon elfulladva. — Mit mondtam! Ketten vannak! Ikrek!

— Jól érzi magát Lipcsében? Hatásos a kiállítás ismét, ugye? Messziről jött? Hogy tetszik önnek a „nápolyi zug"? Kellemesnek találja?

Az éttermi házigazda ragyogó arccal pergette tolakodó kérdéseit. A vendég hallgatva és fagyosan nézett rá, mintha éppen földigilisztát tálaltak volna fel neki előételként. Végül Blasius huszonkettedik kérdése így hangzott:

— És milyen enni-vagy innivalót szabad önnek ajánlanom?

Radius rárivallt:

— Nincs étvágyam!

Határozott, de finomnak éppen nem mondható elutasítás volt ez.

1999-ben ugyanis az életet már csak kétféle emberi indulat tette néha nehézzé, fárasztóvá s élesztette föl a csatazajt: a meggondolatlan gorombaság és a rendíthetetlen udvariasság (amely természetesen csak a gorombaság egy fajtája). És ezek itt ketten, Blasius és Radius, akik külsőleg úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás, úgyszólván megtestesítői voltak az emberi természet e tragikus ellentéteinek. Lélegzetelállító jelenet volt!

— Ó, az nem tesz semmit! — lelkesedett recsegő hangján a „házigazda". — Sőt, ez anagyszerű! Ritkán volt dolgom olyan eredeti vendéggel, mint ön! Mit szabad tehát önnek ajánlanom?

— Nincs étvágyam! — dühöngött Radius fenyegetően.

A „házigazda" nem zavartatta magát.

— Mit nem mond! Roppant érdekes! Az étvágytalanság az emésztőrendszer múló gyengesége, A gyomornedv az erjesztő pepszin és a sósav vegyülete. Mind a kettő egyszerű organikus anyagokra bontja szét a fehérjét. A közben keletkező ammóniákot a vese a vizelettel együtt kiválasztja, míg a szénhidrátok már a szájüregben a nyálmirigyek bő váladéka segítségével monosaccharidokra bomlanak...

No persze, a vendéglátó szakmában sokoldalúan képzett emberekre van szükség. De abban semmi étvágygerjesztő sem volt, hogy Blasius hirtelen jókedvéből olyan lendületes előadást vágott ki, amilyen legfeljebb az Egészségügyi Múzeumba illett volna. Megmagyarázta vendégének az emésztő csatornákban végbemenő folyamatok minden rémes részletét, végül a vékonybél ideges zavaraira vonatkozó újabb tudományos felismerésekről kezdett beszélni, a szájpadlás ingerlékenységével összefüggésben.

Radius ötször is közbevágott:

— Nincs étvágyam!

Ez azonban csak megkettőzte Blasius orvosi buzgalmát. Végül egy tetézett evőkanál aktív szenet ajánlott vendégének, amelyre hétféle gyógyszerkeveréket kell csepegtetni, s a hétféle gyógyszert elkezdte egyenként felsorolni.

— Hát étteremben vagyunk, vagy gyomorbajos emberek segélyhelyén? — csodálkozott Franz.

Blasius folytatta a felsorolást. A vendég termetes alakja már gyanúsan rángatózott. Nyilván vérig felingerelték. Minden pillanatban robbanás következhetett be; kettőjük vérmérséklete, mint a tűz és víz hatottak egymásra, s ennek pedig gőz az eredménye. Sem Blasius, sem Radius a legcsekélyebb mértékben sem volt hajlandó meghátrálni vagy engedni. A túlfűtött légkör kisüléssel fenyegetett.

Ebben a pillanatban panaszos kiáltás reszketett végig a „nápolyi zug"-on. A vendégek szájában elakadt a szó vagy a falat, néhányan ijedten ugrottak fel. Egy másodpercre halálos csend támadt. És akkor még egyszer felsikoltott ugyanez a hang, s benne gyötrő fájdalom és kimondhatatlan csodálkozás csengett.

Mi történik ott hátul, abban az eldugott páholyban? Mintha megbénult volna mindenki. Csak egy valaki nem: Blasius. Esetlen sietséggel baktat a parketten. Bárgyún mosolyog, mintha valami mulatságos dolog történt volna, majd eltűnik a kínzókamrában. Néhány másodperc múlva ismét előjön, s az áldozatot viszi el magával. Emberfeletti ereje lehet. Egy nehéz karosszéket egyik lábánál fogva, félkézzel maga előtt tart; ebben csücsült az áldozat.

Franz előbb azt hitte, nem jól lát — de mégis, az az ájult férfi ott fenn a karosszékben maga Caruso professzor! Magasra emelte, s ruganyos léptekkel, könnyedén cipelte a félelmetesen mosolygó Blasius, mint egy beteg gyermeket, ő pedig ellenállás nélkül hagyta, hogy egy oldalajtón megszöktessék. Aléltan, kábultan, tehetetlenül.

 

Egon rögtön elvetette azt a gyanút, hogy Caruso a Sirius-bandához tartoznék, és ő volna az, aki idecsalogatta.

— Segítség! — kiáltott. — Emberrablás! Végezni akarnak vele a gazemberek!

— A híres Montinari professzorral! — jajgatott Franz.

Már rohantak is az emberrabló és áldozata után.

Mások is csatlakoztak hozzájuk. Néhányan, akik a helyükön maradtak, izgatottan karattyoltak összevissza.

Amikor azonban az üldözők néhány perc múlva visszatértek, egykettőre tisztázódott, mi történt: az elrabolt Caruso az egyik mellék-szobában egy nyugágyon fekszik, s életét éppenséggel nem fenyegeti veszedelem. Az imént egész egyszerűen megpróbált felállni, — de nem sikerült neki. Pokoli fájdalom vonaglott végig a derekán, úgyhogy akarata ellenére kétszer is fel kellett sikoltania. Az előzékeny „házigazda" tehát gyengéden kivitte és párnákra fektette. A szöktetési história nevetséges félreértés, két fiú túlfűtött fantáziájának a terméke.

A vendégek, akik hagyták, hogy lóvá tegyék őket, szégyenkezve derültek az eseten, s csupán a Caruso iránti részvét fékezte vidámságukat.

Montinari professzor az elmúlt idők kipusztult betegségeit kutatta, hogy elősegítse az emberi élet meghosszabbodását. Csak a baljós végzet akarhatta, hogy a jelenkor két legyőzetlen és legjobban rettegett betegsége, egy és ugyanazon a napon, éppen őt támadja meg: a nátha és a derékzsába.

Az ijedtség azonban ritkán jár egyedül. Csak néhány pillanattal azután, hogy Montinari betegségének diagnózisát közhírré tették, s még szét sem oszlott a csődület — máris rémülten kapta fel a fejét mindenki.

Újabb sikoltás. Vagy még inkább gyötrelmes jajveszékelés. A „nápolyi zug"-nak ma igazán kijutott.

A helyiség szolid nyugalma ellen intézett újabb merénylet története azzal kezdődött, hogy röviddel Caruso megszöktetése előtt egy nyolcvan év körüli hölgy érkezett az étterembe. Kis feltűnést keltett, mert virgonc tacskót vezeteti pórázon, s ez Lipcsében már szokatlan látvány. A milliós Lipcse városában ez idő szerint legfeljebb két-háromszáz kutyatartó lehetett. Az állatszeretet ugyanis már olyan fokra hágott, hogy nem kényszerítették szegény kutyákra az emberi lakást, a forgalmas utcákat és az emberi táplálékot. Ha valakinek arra támadt kedve, hogy négylábúakkal szórakozzék; egyszerűen elment az egyik tágas állatkertbe, amelyből bőven volt a városban, így aztán mindenki jól érezte magát: a kutyák is és az emberek is.

Ez a hölgy azonban ófelszász dialektusban bőbeszédűen elmagyarázta a közelben ülő vendégeknek, hogy sohasem tudna megválni dakszlijától. Ez ugyanis a hűséges Plútó ük-ük-ük-ükunokája, Plútó pedig 1957-ben úgyszólván az életét mentette meg. Kivételesen tehát senki sem vette tőle rossznéven az állatkínzást, hogy kutyáját magával hozta.

Plútó ivadékát azonban úgy felkavarta az általános izgalom, hogy ide-oda ugrált a „nápolyi zug"-ban. Amikor pedig úrnőjének asztalához akart visszakúszni, Radius útját keresztezte, aki dühösen talpalt a kijárat felé. Fájdalmas vinnyogás jelezte, hogy Radius kíméletlenül rálépett a dakszli farkára.

A termetes férfi körülnézett, merően a levegőbe bámult és azt mennydörögte:

— Nem tud vigyázni? Ez az ön hibája, asszonyom!

A kutya éppoly kevéssé értette e szavakat, mint a többi jelenlevő. Egy pillanatra összegörnyedt a fájdalomtól. Aztán egyszerre csak feltámadt benne vadászőseinek vad támadóösztöne. Fogait vicsorgatva kúszott oda óriási kínzójához. Csaholva ugrott fel rá — mint egy egér, amely egy elefántot akar tarkón ragadni.

A szörnyeteg Radius dermedten állt egy pillanatig, majd hatalmas tagjai recsegni és rángatózni kezdtek. Heves, kiszámíthatatlan mozdulatokat végzett, mintha valami tébolyodott láz rázná. Karjai, mint a szélmalom szárnyai forogtak jobbra, balra. Véletlenül eltalálta a dakszlit. Az odébb penderült néhány méterrel, de rögtön összeszedte magát, és kétszeres dühvel ugrott ellenfelére. Radius érthetetlen kiáltásokat és makogásokat hallatott, és lépésről lépésre hátrált. Hátával félretolt az útjából két asztalt és egy tálalót, s ezek félelmetes dörömböléssel felborultak. És amikor a parányi kutya még egyszer felvinnyogott, majd megbékélten a száját kezdte nyalogatni — akkor Radius, a Góliát hatalmas lépésekkel a kijárathoz száguldott és elmenekült...

A győztes dakszli saját bátorságán csodálkozva büszkén lépkedett úrnőjéhez. Ugyanezekben a percekben egy fürge, szúrós szemű fiatalember kitartóan kutatott két fiú után a „nápolyi zug"-ban és a mellette levő helyiségekben. A fiúk azonban nyomtalanul eltűntek. A fiatalember végül nagyot fújva a homlokára ütött és azt dörmögte:

— Erre rögtön gondolhattam volna!

Abbahagyta a kutatást, asztalhoz telepedett, és bazsalikumfüge-bokrot rendelt virágcserépben. Egy órát töltött azzal, hogy a pompás aranyszínű gyümölcsöket a szájával tépdesse le a bokorról; az ínyenc ugyanis csak így élvezheti igazán a bazsalikomfüge leírhatatlan ízét és ugyancsak leírhatatlan illatát. Amikor Prantl és Mayer belépett, már éppen leszüretelt. Igen elégedettnek látszott, amikor egy vállrándítással bejelentette:

— Nem sikerült.

Aztán előadta pontosan, mi történt.

A másik két férfi pompásan szórakozott. De aztán Mayer aggódva ráncolta össze a homlokát.

— Azt hiszem, Prantl, önnek egy kicsit helyre kellene pofozni Blasiust és Radiust. Néha olyan ostobaságokat csinálnak, hogy még egyszer balul üthet ki a dolog.

Prantl bólintott.

— Azt mondja el már végre, Pirwitz, hova lettek a fiúk?

Pirwitz vállat vont.

— Amikor ez a kutyahistória történt, még a bejáratnál láttam őket. Éppen oda akartam menni hozzájuk, amikor Radius az utamba állt, ők pedig hirtelen eltűntek.

— Megint semmi! — sóhajtott Prantl. — Az újabb felsülés után most már aligha boldogulunk velük. Az ördögbe, Pirwitz, csináljon már valamit! Tudni akarom, mi történt.

— Sajnos, a legközelebbi órákban a legjobb akarattal sem tudok időt szakítani — mondta Pirwitz rövid gondolkodás után. — De van egy ötletem: rögtön fel fogom hívni önt, mihelyt a fiúk hazaértek Egon lakására. Egyébként a papa nincs otthon. Egyedül vannak...

 

XIV.

 

Egon kemény iramot diktált. Mereven előreszegezte tekintetét, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna Franzra, aki szuszogva trappolt mögötte. Egyetlen szó sem hangzott el. De amikor haza érkeztek, és Franz bátortalanul megérintette őt, Egon kitört:

— Mit akarsz te tulajdonképpen itt, Lipcsében, te vakarcs? — fújta mérgesen. — Ha még egy hétig, itt maradsz, az utcára sem merek kimenni, mert az emberek ujjal fognak mutogatni rám.

És így tovább. A délutáni sértések gyöngéd becézéseknek számíthattak ehhez a dühkitöréshez képest. Mardosta a szégyen, hogy az imént botorul félreverte a harangot, és mindenki füle hallatára sikongatta, hogy: „Segítség, emberrablás!" S mivel önmagán nem tudta kitölteni dühét, Franzra zúdította. E pillanatban gyűlölte barátját.

Franz is igen mélyen el volt keseredve, önbecslése súlyosan megsérült. Utálta már az egész gyerekes, bolond kalandot, Lipcsét s minden egyebet. Nem maradt Egonnak adósa, válogatott szavakkal pocskondiázta, amilyenekre sohasem tartotta volna képesnek magát.

Jócskán kitombolták már magukat és úgy álltak egymással szemben, mint két holtrafáradt birkózó, akik nem képesek már ellenfelüket kétvállra fektetni, amikor egyszerre csak Egon halk, zord hangon és kaján arccal így szólt:

— Tisztázzunk csak egyet-mást, drágám. Azt gondolod, nem vettem észre, miért vertél olyan nagy port a Sirius-banda körül, te kis sipirc? Valami ostoba düh háborított meg, azért agyaltál ki meséket Blasiusról. Kézzel-lábbal bizonygattad, hogy csak gonosz vadállat, vagy bolond lehet. És miért? Mert nem akartad belátni, hogy úgy szólított meg téged, ahogy dukál. Mert te tényleg kicsike vagy! Töpörtyű!

Franznak könny szökött a szemébe. Nyelt egyet. Kezét ökölbe szorította. Lassan ütésre emelte — és kifutott a szobából. Egon annyira elképedt a kis Gumó fenyegető arckifejezésétől, hogy csak állt, s nem tudott elmozdulni a helyéről. Arra ijedt fel, hogy mély, berregő hang szólalt meg az előszobában. A telefon. Az apja lenne? Kiment és felvette a hallgatót. A hívó fél azonban bocsánatot kért, sajnos, tévesen tárcsázott.

Egonnak ismét Franz ökölbeszorított kezére kellett gondolnia. Újból forrni kezdett benne a düh, és végigfutott a szobákon, hogy megkeresse Franzot és kiöntse, ami még a begyében van. De sehol sem találta a rövidnadrágos bajor emberkét. Franz még órák múlva sem került elő.

Egon teljes hangerőre állította a rádiót és a Lipcsei Hírlap esti kiadását kezdte lapozgatni, hogy elterelje valamivel a figyelmét.

Megpróbált elmélyedni a lapnak a kiállításról készült felvételeiben, de minduntalan egy másik kép tolakodott eléje: egy jól megtermett férfi néma, mogorva ábrázattal talpal Jiri Atopek mellett, és győztesként ér a célba...

Egon néhányszor a homlokára csapott, de az emlékkép nem akart eltűnni. Fülében éles hangok kalapáltak. Őrjítő volt. Hirtelen rájött, miért kényszerül folytonosan az olajzöld lokomotívra gondolni. Mindeddig nem figyelt tudatosan a rádióra, de most már felismerte a gyötrelmet okozó hangokat: Az automaták táncát közvetítették. A televízió ernyőjén ismét megjelent Radius, a versenykovács, a zongorázó olajzöld lokomotív, Blasius ikertestvére, aki a sivalkodó kis dakszlit „hölgyem"-nek szólította...

— Hülyeség! — szólt Egon fennhangon önmagának. — Ne hagyd magad megint megszédíteni. Nem láttam és nem is akarok látni semmi abnormálisat! Micsoda nevetséges dolog! Tévedés volt az egész, együgyű tévedés, és csak Gumó az oka, mert ki nem állhatja Blasiust.

Elzárta a rádiót és tanulmányozni kezdte a legújabb sporttudósításokat. A jó néhány oldalas riportokhoz azonban Egon már túlságosan fáradt volt.

Amikor lassan ébredezni kezdett, érezte, hogy homloka az asztalon odaragadt az újsághoz. Zavartan felegyenesedett, de nem tért rögtön magához, és csodálkozva hunyorgott a papírra. Gyorsan megdörzsölte a szemét, és meghúzta az orrát. Miután meggyőződött róla, hogy valóban felébredt, még egyszer megnézte közelebbről azt a nyirkos, hullámos foltot, amelyet homloka hagyott az újságon. Nem, ez nem volt érzékcsalódás. A folt közepén egy név állott, jól látható, vastag betűkkel: Nathaniel Radius.

Blasius ikertestvérének a neve egy hosszabb tudósítás végén foglalt helyet, amely a sakkvilágbajnoki versenyről szólt. Az utolsó bekezdés így hangzott:

Egy eddig ismeretlen nevű sakkozó szimultán-játékra hívta ki a száz legjobb s jelenleg Lipcsében tartózkodó mestert, A sakkvilágszövetség csupán annyit közölt a dologról, hogy a kihívást „alapos okok" miatt elfogadták. Ez ugyan igen sovány magyarázat. Tulajdonképpen mit vár a sakkvilágszövetség ettől az értelmetlen találkozótól? A mai napig senki sem volt képes megismételni a nagy Aljechin zseniális teljesítményét, aki hatvanöt évvel ezelőtt egyszerre harminckét ellenféllel játszott és — csekély kivétellel — győzött ellenük. A vakmerő ismeretlen azonban, bizonyos Nathaniel Radius, még soha, egyetlen jelentős nyilvános versenyen sem tüntette ki magát. Ez volna az első eset, hogy egy nagy sakkozó az égből pottyan alá. Dehát ne zárkózzunk el a meglepetés elől! A játék holnap reggel nyolc órakor kezdődik,

Egonnak hirtelen eszébe jutott tanárja, Witkugl egyik intelme: „Ne csak egyféle sportágra összpontosítsd minden erődet. Az embernek szüksége van kiegyenlítődésre, ellensúlyra."

Aztán önkéntelenül is így kezdett gondolkodni: Ellensúlyra van szükségünk. Vajon a sakk nem volna pompás ellensúly? Valami más ez egyszer, amihez egyáltalán nem értek. Meg kellene néznem holnap azt a versenyt..,

Aztán dühösen talpra ugrott. Hát folyvást azon kell rajtakapnia magát, hogy Blasius és Radius körül kalandoznak a gondolatai? — Lesöpörte az újságot az asztalról. Az órára pillantott. Most ijedt csak meg: majdnem éjfél volt — és Gumónak még mindig híre-hamva sincs!

— Mi közöm hozzá? Engem aztán nem érdekel. Tökmindegy, bánom is én! — mondogatta Egon maga elé. — Nem eszem magam miatta.

 

XV.

 

A kora esti órákban egy feltűnően nagy, erős férfi haladt végig a lipcsei Madagaszkár úton és nagy lépésekkel egyenesen a 18-as számú ház bejáratának tartott. Fürge szemei kifejezéstelenül csillogtak, szája körül azonban, amely az utcai lámpák fényében olyan volt, mintha vésővel faragták volna ki, szüntelen kísérteties mosoly játszott. A ház kapuja előtt a férfi hirtelen kanyarral elfordult, és eltökélten új irányt választott. Egy rövidnadrágos, zömök fiú nyomába szegődött, aki ebben a pillanatban rohant ki a házból, és csupasz lábával sietve tipegett az utcán.

Franz arcán még ott égett néhány sós könny-csepp, El-elhaló, majd újrakezdődő remegés hullámzott végig a testén a torkától az ellenkező pólusig. El innen, csak el innen! Ez már igazán szégyenletes dolog. A legjobb barátját akarta megütni. S ami még ennél is rosszabb volt: Egon valójában rá is szolgált! Úgy beszélt vele, mint egy taknyossal, mint egy kis tökkelütött kölyökkel. Ki volt az, aki olyan makacsul a fejébe vette ezt a Sirius-hülyeséget, és aki annál telhetetlenebb lett, minél ostobábbra és fantasztikusabbra fordultak a dolgok. Ki torkolta le őt folyton, — valahányszor hozzáfogott, hogy egzakt pontossággal megvizsgálja ezt a képtelen históriát, amely olyan, mint valami rossz álom. Az egész, ostoba félreértésért szinte kizárólag ez a hebehurgya Egon a felelős! Mert az egész dolog valami nagy-nagy tévedés.

De mit is várt ettől a sunyi frátertől? Mennyivel jobb lett volna otthon maradnia és minden reggel szépen nyugodtan Münchenből Lipcsébe utazni! Három szép kiállítási napjába került ez a dolog, s csak egy délután sikerült egy-két értelmes dolgot megnézni, ennyi az eredmény.

— Holnaptól kezdve azokban minden másképp lesz! Végeztem Blasiusszal és Rádiusszal és Pepivel. Nem ismerem többé őket, számomra megszűntek létezni, fuccs!...

Ilyen gondolatok kavarogtak Franz fejében, amikor végigsietett a lipcsei déli pályaudvarhoz vezető forgalmas utcán. Néhány méternyire pedig kitartóan követte őt egy férfi.

Jót tett neki a járás — az Egonnal lejátszódott szégyenletes jelenet nagyon is megviselte az érzékeny Gumót. A kiábrándulás és tehetetlen düh a beleire ment; remegés, rángás, csikarás járta át egész testét. És aztán éppen a pályaudvar bejáratánál olyasmi történt vele, ami az ő korában levő fiúknál már nem mindennapos dolog.

Röviden, ami szeretett rövidnadrágját illeti, e kínos pillanatban belülről tekintve, már nem volt a világon a legtisztább.

Franz megállt, mint akin a szó leghétköznapibb értelmében villám fut végig. Végül az előcsarnokban menekült, és meglepő módon éppen egy ruházati bolt előtt kötött ki, amely az övéhez hasonló sürgős esetekben állt a meggyötört utasok rendelkezésére.

— Egy nadrágot kérek gyorsan — dadogta Franz — s előrelátóan egy pár lépéssel hátrább lépett, amikor a bolt egyik eladója közelebbről érdeklődött óhaja felől.

A ruházati szakember szerencsére egy pillanat alatt megértette a dolgot. Odasietett, egy szekrényhez, egy dobozzal tért vissza, és átnyújtotta Franznak.

— Addig vedd fel ezt! — suttogta. — Menj hátra. Ott balra van egy ajtó...

Franz azonban oda se figyelt a barátságos ajánlatra. A legközelebbi vonattal el akart utazni Münchenbe. Csak minél előbb el innen! Egy félórát sem veszíteni többé! — Fölkapta a dobozt, kezébe nyomott az eladónak egy tízest, és haláltmegvető bátorsággal a „száguldó lipcsei"-hez futott.

Már jócskán elhagyta a várost a vonat, délkeleti irányban száguldott az éjszakában, amikor Franz lesütött szemmel kilépett egy kis csendes helyiségből. Drága bőrnadrágját nagyjából megtisztította, a dobozba csomagolta, az újat pedig — egy szabályos, hosszú, testhezálló nadrágot — felvette. Természetesen jóval hosszabb volt a kelleténél, és ráncokat vetett. Szörnyen festett benne.

A kis helyiség előtt már várt valaki. Franz nem mert felnézni. Amikor továbbosont, csupán egy pár sötétszürke cipőt vett észre, és egy szilvakék köpeny alsó szegélyét. Sietve elinalt, és még üres szakaszt is talált.

Tíz perc múlva a zsebkendőjére lett volna sürgősen szüksége. Nem találta, bizonyára a kis helyiségben ejtette el; újból visszaindult tehát. A folyosón azonban mégiscsak visszafordult, mert már távolról látta, hogy az ajtó előtt ismét vár valaki: egy szilvakék köpenyes férfi. Nem tolakszom oda, gondolta Franz, és inkább lemondott a zsebkendőről.

Kényelmesen hátradőlt és igyekezett minden kellemetlen gondolatot elhessegetni. Mégis, folyvást ott lebegett a szeme előtt valami: a szilvakék köpeny... Á, biztosan van még a világon sok százezer szilvakék ruhadarab. És olajzöld is. Évente sok milliárd szilva és olajbogyó terem, egyik olyan, mint a másik, az ilyesmi azonban értelmes embereket nem hoz ki a sodrából, s még kevésbé képzelné az egyik szilvát a másik titokzatos hasonmásának. Csak nyugalom, végeztem ezzel a dologgal — és most valami rendes, érthető, egzakt dologra kell gondolnom! Az óriásvezérre például, amelyet holnap reggel még egyszer...

Amikor felébredt, keresztben feküdt az ülésen. A vonat megérkezett Münchenbe.

Franz már a mozgójárdán állt, amikor — szerencsére még időben — észrevette, hogy a dobozt a bőrnadrággal együtt ottfelejtette. Sietett vissza a vonathoz. Nem találta meg mindjárt a szakaszt, jó darabon kellett végigmennie a folyosón. Ismét elhaladt az imént használt kis csendes helyiség előtt. Nos, itt az alkalom hát! Igen ám, de percekkel a vonat megérkezése után, még mindig várt előtte valaki. Franz elsápadt, amikor pontosabban szemügyre vette a várakozót, aki háttal fordult feléje: nagy, erős férfi volt, szilvakék köpenyben és fekete sapkával...

Franz erőszakkal elfordította a fejét róla, és kihozta a dobozt a fülkéből.

— Már egész hülye vagyok — szidta magát félhangosan. — A végén még attól is elájulok, ha a kék eget látom.

Útnak indult hazafelé. Megnyugtatta őt, hogy egyedül lesz otthon, szülei ugyanis elutaztak. Nem szerette volna, ha bármiről is faggatni kezdenék.

Néhány pillanattal később az egyik vonatkísérő baktatott végig az elnéptelenedett „száguldó lipcsei" folyosóján, és csodálkozására egy utasra bukkant, aki az egészségügyi fülke előtt várakozott. A vonatkísérő tapintatosan, megjegyzés nélkül ment volna el mellette, de észrevette, hogy az ajtó feletti lámpa zöldet mutat. Hozzálépett és jóestét kívánt. A várakozó megfordult és recsegő hangon viszonozta az üdvözlést.

— Bocsásson meg — kezdte a vonatkísérő —, de a helyiség szabad! Mire vár mégis?

A szilvakék köpenyes férfi készségesen válaszolt.

— Franz Kieningerre, a rövidnadrágos kisfiúra várok.

— Aha, a rövidnadrágos kis Kieningerre vár — mondta a vonatkísérő szelíden és figyelmesen végignézte utasát. — Dehát sajnos, már egész biztosan nincs e kis helyiségben. Valahol máshol kell utánanéznie.

— Igen, meg kell keresnem — válaszolta a férfi.

A vonatkísérő úgy látta, utasa megértette az új helyzetet és így ő elvégezte feladatát.

Elköszönt. De a furcsa szerzet ezekután sem mozdult helyéről. Olyan volt, mint aki nem tud egészen eligazodni a világban. A vonatkísérő visszatért és türelmetlenül megkérdezte:

— Nem tudja a címét ennek a... Kieningernek ?

— De tudom — magyarázta a férfi. — 13. kerület, Madagaszkár út 18.

— Madagaszkár út? Sajnos, nem tudom, hol van. De várjon csak. Segítek önnek, hogy hamarabb odataláljon.

A vonatkísérő vállára akasztott, bő táskájából várostérképet és utcajegyzéket húzott elő.

— Ma... Mac-Zimmermann tér... Madeira út... Dehát várjon csak, Madagaszkár út egyáltalán nincs Münchenben!

— De van Madagaszkár út! — szállt vitába az idegen.

— Jó ember, nézze meg maga az utcajegyzéket. Ez a legfrissebb, három nappal ezelőtt jelent meg. Akkor is benne kellene lenni, ha csak ezután, ebben a negyedévben épülne fel a Madagaszkár út. — Az előzékeny vasúti alkalmazott az idegen orra elé tartotta a jegyzéket. — Látja már? Bosszantó dolog, mert Münchenben bizonyára egy tucat Kieninger lakik, ha nem több. — Most egy címjegyzéket húzott elő és elkezdett benne lapozni. Ka… Ki… Kieninger — itt van. Itt van valamennyi Kieninger, Dehát hogyan lehet ezek közt megtalálni az igazit?

A vonatkísérő megengedte az idegennek, hogy egy pillanatra belenézzen a címjegyzékbe, és végighúzta az ujját a Kieningerek hosszú hasábján. Mint ahogyan gyanította, csakugyan rengeteg Kieninger lakott a városban. Az idegen nem látszott meglepettnek. Hirtelen udvariasan köszönetet mondott, jóestét recsegett, és továbbállt...

— Igen, dehát... — kiáltotta utána a vonatkísérő elképedve, de aztán útjára engedte, és fejcsóválva figyelte, hogy a furcsa idegen hogyan siklik tova a mozgójárdán.

 

Alig hangzottak el Egon száján a szent eltökéltséggel kiejtett szavak: „tökmindegy" és „nem eszem magam miatta", máris Gumó titokzatos eltűnésén kezdett buzgón gondolkodni.

— Örökre végeztem vele, ez világos. Barátságról hallani sem akarok. Dehát mégiscsak egy emberről van szó, és ha valaki belekerül a virslitöltő gépbe, azon kell lennünk, hogy kihúzzuk onnan, akármilyen nyavalyás fickó is különben.

Ez megcáfolhatatlan érvelés volt, s Egon most már nem látott okot rá, hogy elcsitítsa lángoló érdeklődését a kis nyavalyás Gumó sorsa és a Sirius-ügy iránt. Azon kapta magát, hogy hangosan gondolkodik. — Most már egzaktul kell a dolognak nekifogni!

Így is cselekedett. Pontosan emlékezetébe idézte az első kiállítási nap minden részletek Volt ugyanis egy homályos pont. egy döntő körülmény, amely még tisztázásra szorult... Egon még maga sem tudta, hová akar kilyukadni, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy könnyűszerrel ki tudná puhatolni, hol rejtőzik most Gumó, ha ezt az egyetlen rejtélyt sikerülne megfejtenie.

Pályaudvar.... Taxiállomás... Metrókijárat... Állj! Most már világos! A metrókijáratnál álldogáló férfi nem lehetett Blasius, következésképpen ez a hasonmása volt, az olajzöld Radius. Két különböző embert kergettek tehát, egy kéket és egy zöldet! De tüstént ezután még egyszer összetévesztették a kettőt... persze, a Himalája-szállónál! Mert a zöld ment be, aki pedig kijött, az a kék volt, a kék Blasius. Hülyeség! Blasius nem sokkal azelőtt elrepült valahová. Aztán a színes köpeny még nem jelenti magát az embert. Bárki felveheti, sok százezer kék köpeny van a világon ..; De talán így áll a dolog: az egyik udvarias, a másik goromba. Kérdés, hol történt olyasmi, hogy egy udvariatlan férfi eltűnt, és helyébe a barátságos hasonmása jelent meg?

Egon törte a fejét — aztán hirtelen rájött. Felugrott, mint akit áramütés ért, és habozás nélkül útnak indult, hogy Gumót, ha szükséges, a föld alól is előkerítse.

Éjfél is elmúlt egy félórával, amikor a házuk tetejére ment, hogy bevárja a telefonon rendelt légitaxit.

 

XVI.

 

Franz Kieninger sörfőző mester, München, 8. kerület Török sétány 191. szám alatti lakos kedélyes, kétmázsányi súlyú férfi volt, aki talán semmit sem szeretett jobban az éjszakai alvásnál. Ennek ellenére kevés _ olyan alkalom volt életében, amikor annyira át tudta volna érezni az éjszakai nyugodalom értékét, mint ezen a március 7-ről 8-ára virradó éjszakán. Előző este ugyanis régen óhajtott győzelmet aratott:" megnyerte a kerületi tekebajnokságot. Sportpályafutásának ezen a csúcspontján a kelleténél egy kissé mélyebben nézett a pohár fenekére. Tudnivaló persze, hogy 1999-re Münchenben már híre-hamva sem volt annak a barbár szokásnak, hogy az emberek pukkadásig szívják tele magukat sörrel, az úgynevezett „sörhullá"-nak pedig olyan ritkasági értéke volt, mint a sziámi ikreknek.

Az újsütetű kerületi tekebajnok azonban a győzelem örömének mámorában kivételesen egy kicsit megfeledkezett magáról. Amikor egy óra felé ágyába roskadt, már alig állt a lábán. Nyomban hortyogni kezdett, s orgonáján megszólaltatta az összes regisztert.

A boldogság persze csak néhány percig tartott. Hirtelen dallamos, de rendkívül kellemetlen csengőhang riasztotta fel. Ez azt jelentette: valaki odakinn sürgősen beszélni akar vele.

Kieninger sörfőző kétmázsányi élősúlyát lehengerítette az ágyról, olyan átkok között, amelyeket nappal szégyellt volna. Magára kapta házi köntösét és ugyancsak verekedős kedvvel kinyitotta az ajtót.

Egy férfi állt előtte, aki olyan felhőtlen derűvel mosolygott, mintha ez a pillanat volna a legideálisabb látogatási idő. Előadta: jóestét kíván, meg aztán Franz Kieningerrel óhajt beszélni.

A sörfőzőt annyira kihozta a sodrából az álompusztító szörnyeteg vidám szemtelensége, hogy csak azt rebegte:

— Mit akar, mi?!

Az éjszakai kísértet buzgón mentegetődzött: — Nem akarok sokáig zavarni. Csupán egy kis udvariassági látogatásra jöttem. Nekem ugyanis rendkívül rosszul esett, hogy Franz Kieningernek véletlenül a lábára léptem, és ráadásul nem egészen odaillően kértem bocsánatot. Továbbá eszem ágában sem volt Franz Kienkigerről azt állítani, hogy értelme és jelleme olyan, mint egy csecsemőé. És végül néhány szóval arra térnék rá, hogy a minap az utcán miért löktem félre olyan hevesen...

— Miii?... — Franz Kieninger sörfőzőmestert úgy érte e szóáradat, mintha fejbevágták volna. Néhány szó azonban mégiscsak eljutott a fülétől az agyáig. Tátott szájjal elbődült, s lassan közelebb lépkedve a látogatóhoz, ezt hörögte:

— Úgy, tehát már nem vagyok csecsemő, így gondolja?

— Nem, ön már nem csecsemő — erősítette meg a látogató.

— A lábamra lépett, az utcán ellökött, igen.., igen... és ez rosszul esik magának! S éjszaka egy órakor jutott eszébe, hogy... Maga... maga...

Itt a sörfőző mester a „kellemetlen ember” fogalmát egy régi bajor becéző formulával jelölte, amelyet azonban emberiességből immár ritkán használnak. Olyan volt, mint egy nitroglicerinnel töltött söröshordó, amely másodperceken belül a levegőbe repül.

De egészen másképpen történt. Amikor ugyanis Franz Kieninger dühvörösen, fejét előre szegezve, közelről belenézett az éjféli látogató arcába, hirtelen valami különös elgyengülést érzett. A nemjóját ennek az idegennek! Egy arcizma sem rándul, egy millimétert sem hátrál. Itt áll egykedvűen mosolyogva, és nagy szemeivel szenvtelenül pislog rá. Kieninger hirtelen ráébredt, ezzel ugyan nem tudna megverekedni. Valami titokzatos kisugárzás árad ebből a férfiből, olyan erővel, hogy a hatalmas sör-és kuglibajnok egyszerre kijózanodott és kicsinek érezte magát. Néhány érthetetlen szót morogva visszahúzódott, és sietve becsukta maga mögött az ajtót.

Még akkor is libabőrös volt a háta, amikor visszafeküdt az ágyba. Megesküdött, hogy sohasem iszik többé ennyi sört — még ha egy napon kuglivilágbajnok lesz is.

Ugyanígy jó néhány müncheni családot zavart fel álmából egy különös éjjeli látogató. Szerencsére azonban már sehol sem került sor ilyen heves jelenetre.

De legjobban a kuglibajnok egy névrokona ijedt meg a váratlan látogatótól: Franz Kieninger tizenhárom éves tanuló, Adam Riese út 25. szám alatti lakos. Egy óra negyvenöt körül ébresztette őt fel a csengő álomtalan alvásából. Csak egy kis résnyire nyitotta ki az ajtót, de nyomban be is csapta, anélkül, hogy a küszöbön álló barátságos férfi egy pillanatra is szóhoz jutott volna. Az életerős fiút beteges reszketés fogta el, amely sokáig gyötörte.

 

XVII.

 

Csendes utca volt ez, s ellipszis formában fogta körül a parkot. Az egyik oldalon kivilágított épületek nyúltak lépcsőzetesen a magasba, a másik oldalon pedig a fák sötét, sejtelmes árnyékként meredtek az ég felé: az álomszerű homályt csak itt-ott törték át az utcalámpák fakósárga fényfoltjai.

Egon a bokrok közé rejtőzve állt, és feszülten figyelte a házat. Néhány ablak még világos volt. ez volt minden, amit láthatott. Semmi sem mozdult. Csak a fák levelei susogtak.

Egon már vagy tizedszer gondolta végig az utolsó félórában, hogyan várakoztak már itt egyszer Franzcal az első kiállítási nap estéjén. Amit akkor még nem tudhattak, most már nyilvánvaló lett előtte; a mogorva Radius tűnt el odaát a bejáratnál, valamivel később azonban a nyájasan mosolygó Blasius jött elő. És ők azt hitték, ugyanarról az emberről van szó. Végre ez is kiderült! Ebben a házban találkozik tehát titokban a két Sirius-testvér, a nyilvános étteremben pedig úgy viselkednek, mintha nem ismernék egymást. Nem a Himalájában vagy máshol, hanem itt futnak össze tehát a homályos, kusza nyomok: az olajzöld és a szilvakék, a mogorva és az udvarias ikrek nyomai. Itt kell legyen a búvóhely... és talán Gumó is itt van, aki most már öt órája, hogy eltűnt.

Valakinek legalábbis kell itt lennie, aki tudja, hol van Gumó. Mert ugyan hol lehetne másutt, mint ezeknek a banditáknak a kezében?

— Én pedig, ahelyett, hogy összetartottam volna Gumóval, hátba támadtam öt, és ezeknek a gazfickóknak a karjába hajszoltam. Alighanem a ház kapuja előtt kapták el őt... Vagy már fönn, amikor kilépett a lakásból...

Amikor erre a szörnyűségre gondolt, mintha áramütés rázta volna meg. Képtelen volt rá, hogy egyhelyben álldogáljon és a szemét meresztgesse. Lábai szinte maguktól indultak meg, s lehetőleg hanyag mozdulatokkal bandukolt a ház bejárata felé. Lázas izgalma egyszeriben eltűnt, s hideg eltökéltség töltötte el. Merészen behatolt az épület előcsarnokába, de ott megtorpant. A tágas, csendes helyiség megzavarta. Folyosók ágaztak el innen, hat lépcső és ugyanannyi felvonó vitt fölfelé.

Egonnak meg kellett állnia, hogy gondolkozzék — s ez lett a veszte. Mert hirtelen nagy-nagy ürességet érzett a fejében, aminek nyilvánvaló oka az volt, hogy lábait tétlenségre kárhoztatta. Szíve aggasztóan dobogott. Visszafordult. Végszükségében ugyanis eszébe jutott, hogy elfelejtette áttanulmányozni a bejáratnál levő cégtáblákat, amelyeken jó néhány közintézmény neve volt olvasható.

Amikor éppen ki akart lépni a kapun, egy férfival ütközött össze. Egon nem csodálkozott. Elkezdődik tehát! — villant fel agyában a gondolat. Azon sem csodálkozott, hogy a férfi müncheni hangsúllyal hopplá-t kiáltott, s kiderült róla, hogy az illető senki más, mint Prantl.

— A mindenségit, hiszen ez-az egyik fiú!... — lihegte Prantl.

Egon, ha valamiben, a lábaiban igazán megbízhatott, tudhatta, ezek kifogástalanul működnek. E pillanatban felvette volna a versenyt akár Jiri Atopekkel is. Rekordkísérletében azonban sajnos, megakadályozta egy második férfi. Ennek meg egyenesen a karjába futott, és az összeütközéstől majdnem elesett. Ekkor valaki vasmarokkal megszorította a karját.

Az út szélén egy autó állt, ebből az imént négy férfi, szállt ki. Az első Prantl volt, a másodikat, aki a karját markolta, Egon nem ismerte, a harmadikat sem. A negyediket Radiusnak hívták.

Egon most már tudta, teljesen céltalan volna, hogy újabb menekülést kíséreljen meg. Megadóan követte a karcsú fiatalembert, aki ravasz menyétarcával azt mondta: „Na de miért erőszakkal?" — és odahúzta őt a többiekhez.

A máskor kedélyes Prantl levetette álarcát és gorombán rákiáltott Egonra:

— Mit csavarogsz itt? Hol van a barátod? Ki vele, mit műveltetek?! Félre a gyerekségekkel, ez most átkozottul komoly dolog!

Egon homlokán hideg veríték ütött ki. De hát ez büszkébb hősökkel is megesik. A veszéllyel együtt a bátorsága is megnőtt. Csak annyit mondott:

— Nem tudok semmiről. Erre sétáltam és betévedtem ebbe a házba.

A fiatalember ekkor elengedte a karját és képmutató nyájassággal fordult hozzá:

— Kedves fiam, ne beszélj butaságot. Nem játszhatunk itt bújócskát veletek. Mondd el végre, hol van!

Egon felujjongott. Mégsem csípték hát el Franzot. Megmenekült a fiú! Egon arcán egy pillanatra a mártírok boldog mosolya jelent meg. Amazok a harmadik férfival még sokáig beszéltek őróla, de Egon nem figyelt rájuk, és egy hangot sem adott. Azután követte őket az épületbe, anélkül, hogy egy pillanatig is menekülésre vagy ellenállásra gondolt volna, igen, anélkül, hogy könyörgött volna, bocsássák őt szabadon.

Az a harmadik emeleti szoba, ahova vitték, egyáltalán nem látszott kínzókamrának, sőt rendkívül barátságos benyomást tett tá. Hárman ültek vele szemben, Radius eltűnt egy másik helyiségben.

Az egyik, akit a többiek Mayernek neveztek most szelíd, érzelgős hangon próbálkozott vele.

— Fiam, te biztosan nem tagadnád meg a segítséget attól az embertől, aki veszélyben van. Mármost a dolog úgy áll, hogy egyik jó ismerősünk — Blasius, akiről biztosan hallottál már — ma kora este elment hozzátok, a lakásotokra, egy kis baráti látogatásba. Úgy vélte, legutóbb egy kissé furcsán viselkedett a barátoddal szemben, és mivel igen-igen udvarias ember, ki akarta magát menteni Franznál, s egy kicsit el akart beszélgetni veletek. Blasiusnak azonban komoly baja van. Minden pillanatban történhet vele valami, s mi nagyon aggódunk érte. Találkozót beszéltünk meg vele késő estére, de nem jött el. Először arra gondoltunk, hogy hát persze, egy kicsit elbeszélgette az időt. Fel is hívtunk benneteket néhányszor az este, de senki sem jelentkezett. Most személyesen is voltunk a lakásotokon…

Egon gúnyosan nézett Mayer arcába. Az azon fáradozott, hogy ártatlan képet vágjon, de idegesen remegő keze és a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppek elárulták őt.

— Tehát — folytatta Mayer — megérted, meglehetősen izgatottak vagyunk, hogy szegény Blasius eltűnt, és most nagyon szeretnénk tőled megtudni, vajon...

Egon fölpattant a székéről.

— Én köpök Blasiusra! — kiáltotta. — Mit beszélnek itt összevissza? Franz is eltűnt! Mit csinált vele az a kutya?

A többiek meghökkent fintort vágtak.

— Kutya? — kérdezte a fiatalember, aki Jochen Pirwitznek mutatkozott be. — Hogyan? Barátodat megharapta egy kutya?

Ez a jéghideg gúny már sok volt Egonnak. Zűrzavaros vádakat kezdett kiabálni a három férfi felé, és közben akadozva elbeszélte Gumó titokzatos eltűnését,

— Milyen időtájban történhetett ez? — kérdezte Prantl fátyolos hangon, és fölváltva hol elsápadt, hol elpirult.

— Nyolc felé!

Azok hárman jelentőségteljesen egymásra néztek.

— Ezt értük el vele! — nyögte Prantl kínlódva. Fejével Egon felé intett. — Ennek többé már nem mesélhetünk. Legjobb, ha nyíltan megmondjuk...

Jochen Pirwitz azonban energikus állj! kiáltással közbevágott. Intésére Mayer és Prantl követték őt a szomszédos szobába. Pirwitz az ajtóból még egyszer Egonhoz fordult:

— Ne aggódj! Barátoddal nem történt semmi baj! Rád meg nincs szükségünk többé.

Az ajtó nyitva maradt. Egonnak az volt a benyomása, hogy a három férfi odaát vitatkozik egymással. Aztán becsapták az ajtót. Egon egyedül maradt. Börtönében izgatottan járt fel és alá, a menekülési kísérlet azonban esztelenség lett volna. Végül elhelyezkedett egy karosszékben és elaludt.

 

XVIII.

 

Franz álmatlanul hánykolódott reggelig az ágyán. Nyolc óra tájt megszólalt a telefon. Nagynénje jelentkezett, Henriette Kieninger.

— Nahát, te vagy az, Franz? Azt hittem, te sem vagy otthon — csodálkozott.

— Akkor miért hívtál, Henriette néni, ha azt hitted, senki sincs itthon?

— De az is lehetséges volt, hogy mégis van otthon valaki, ugye? És így is van. Nahát, ez pech. Én meg azt mondtam annak a férfinak, nem tudom, hol vagy. Néhány órával ezelőtt járt nálam s közölte, hogy Franz Kieningerrel szeretne beszélni a rövidnadrágos Franzcal. Egy kicsit nevetséges, recsegő hangja van, és úgy bámul, mint egy kékszemű ponty, de kedves ember! Igazán, csinos, barátságos, kedves...

— Micsoda? Nálad keresett engem? — vágott közbe Franz rémülten. — Honnan tudta, hogy te a néném vagy?

Henriette ezt természetesnek találta.

— Hát biztosan meséltél neki rólam, hiszen ismerősöd. Sok kedveset mesélhettél neki Henriette nénédről... Hallooó ... Ott vagy még?

— Igen, néni. Megadtad neki a címemet?

— Dehogyis, minek adtam volna meg? Az ismerősöd csak tudja, hol lakol?

— Én sem tudom már, néni... A viszontlátásra!

Franz gyorsan lecsapta a kagylót. Az álmatlanságtól csak úgy zúgott, kavargott a feje. Blasius Henriette néninél! Mindent tudnak rólam, még a néném címét is! Csapdába kerültem. Csak azt tudnám, miért éppen engem vettek így üldözőbe?

Franz a fürdőszobába tántorgott, megmosakodott, hogy kitisztuljon a feje. Semmi kedve sem volt visszabújni az ágyba. Egyáltalában a lakást is elviselhetetlennek érezte. El kell utaznia Lipcsébe és belevetnie magát a kiállítás forgatagába! Ez látszott egyedül helyénvalónak.

Már éppen indulni akart, amikor csengettek. Óvatosságból csak az ajtó kémlelőnyílásán nézett ki. Arcizma sem rándult, amikor felismerte az odakinn álló férfit. Franz most már ott tartott, hogy úgy érezte, hidegvérűen tud szembenézni a bekövetkezendőkkel és többé semmi sem tudja izgalomba hozni. E pillanatban sem az járt fejében: Jaj, Blasius!!!, hanem: Természetesen, ez Blasius, egzakt pontossággal.

A látogató másodszor is csöngetett, majd harmadszor is, aztán elment.

Franzot egyenesen felrázta, hogy ezt a kísértetfigurát ilyen tisztán, józan reggeli frissességgel és megbízható otthoni környezetben láthatta. Bágyadtsága és siralmas tétovasága egyszeriben tovatűnt, tettvágy és féktelen kíváncsiság lett úrrá rajta. Úgyszólván kigurult az utcára és nekifogott az üldözésnek.

Folyt a hajsza végig Münchenen, metróval, légitaxival, mozgójárdán és gyalog, zegzugos kanyarokkal, sebesen, mint a villámlás. Mintha Blasius hallatlan pontossággal előre eltervezte volna útját. Jobban ismeri a várost, mint én! — állapította meg Franz némi tisztelettel. Néhányszor már odáig jutott, hogy felhagy az üldözéssel. De aztán minden erejének latbavetésével és valószínűtlen szerencsével, újból és újból sikerült Blasius sarkában maradnia.

Csak akkor pihenhetett meg egy lélegzetvételnyi időre, amikor Blasius néhány percre eltűnt egy-egy házban. Aztán folyt tovább a hajtóvadászat a következő kerületig, a következő utcáig, a legközelebbi házig...

— Nemcsak engem akart hát meglátogatni? — töprengett Franz és egy kicsit már féltékeny is volt a többiekre. — De hát mi az ördögöt akar? Olyanokat keres fel, akiket egy kalap alá vesz ővele? Vagy talán valami gonoszat tervez? Tudni akart valamit erről a rejtélyről, s egy kedvező pillanatban hihetetlen vakmerőséggel közvetlenül Blasius mögött behatolt egy házba, sőt még a lépcsőn is felment utána egy darabon.

Fölötte az emeleten valaki hangosan méltatlankodott,

— Jaj, mit akar már megint? Tudom, tudom! — rálépett a lábujjamra. Hagyjon már végre békét, maga tökfilkó!

Még négy-öt villámlátogatást tett Blasius. A következőt Henriette néninél. Franz minden alkalommal elolvasta a ház bejáratánál a lakók névjegyzékét. Mindenütt lakott valami Kieninger... Végre megállapodtak az északi pályaudvarnál.

A pályaudvar csarnokában Blasius odaállt egy óriási sokszínű világító tábla elé és majd felfalta a szemével minden kis darabját. A bal felső saroknál kezdte az olvasást. Feje ide-oda ingott, jobbra-balra, jobbra-balra, mígcsak eljutott a jobb alsó sarokhoz. A tábla a müncheni útmutató volt, amint azt messziről látható felirata elárulta.

Franz egy oszlop mögé rejtőzve figyelte a különös jelenetet. Blasius, akinél jobban kevesen ismerhették Münchent, úgy bámult a város térképére, mint borjú az új kapura...

Franz hirtelen azt érezte, hogy valaki hátulról a meztelen lábszárát tapogatja. Ijedten ugrott félre, de aztán kiderült, hogy csak egy pajkos kisgyerek volt a merénylő, aki egy kicsit elkalandozott a szüleitől. Franznak e pillanatban semmi kedve sem volt hozzá, hogy immár játékszernek engedje át a lábát. A kis kölyöknek be kellett érnie egy vidám fintorral. Amikor ismét Blasius felé fordult, az éppen feléje lépkedett.

Franz gyorsan visszahúzódott az oszlop mögé, de ugyanakkor Blasius is irányt változtatott. A fiú fejvesztetten, éles kanyarokkal rohant keresztül a csarnokon. Üldözője mindenütt makacsul a sarkában volt.

Mit csináljon most? Álljon meg egyszerűen és kérdezze meg, mit akar? Franz azonban most már üldözőből üldözötté vált, s így a kurázsi is odalett. Rémült, tehetetlen, félénk emberkévé változott. Keresztülvágott a pályaudvar peronján és elrejtőzött a „száguldó lipcsei" egyik szakaszában a legkövérebb ember árnyékában.

Amikor a vonat tizenegy óra tíz perckor elindult, még egyszer kinyílt a fülke ajtaja. Blasius lépett be.

 

S. rendőrtisztnek igen egyhangú foglalkozása volt. A rendőrtiszt persze emiatt sohasem panaszkodott. Ellenkezőleg, örült, hogy kortársai illedelmesen viselkednek, és hogy az ő közbelépésére csak kivételes esetekben van szükség. Ha azonban az ilyen állapot túl hosszúra nyúlik, elkerülhetetlenül unalmassá válik, így hát március 8-án reggel S. rendőrtiszt feltűnően derűsnek és vállalkozó kedvűnek látszott: az íróasztalán ugyanis végre szenzációs eset aktái hevertek.

Az elmúlt nap délutánján a világkiállítás alkalmával „A század nagy festményei" címmel tárlat nyílt. Csak a megnyitás után derült ki, hogy a pótolhatatlan képek egyikét ellopták, és rafinált hamisítványt tettek a helyére. Hitelt érdemlő tanúk a következőket adták elő: A kiállítás első látogatói között feltűnt egy szokatlan viselkedésű férfi. Együgyű képpel bámulta sorjában végig a megragadó remekműveket, és mindannyiszor hangosan nyilvánított véleményt:

— Ez már egészen takaros! Igazán nagyon ügyes! Kár, hogy olyan egyenetlenül kenték fel rá a festéket, még az ecsetnyomokat is látni lehet. Sajnos, nem kifogástalan, egzakt munka.

A körülötte állókat nagyon bosszantották ezek az együgyű és a művészetet megcsúfoló megjegyzések. Az izgalom akkor érte el a tetőpontját, amikor ez a szörnyű nyárspolgár, Redrigo Colon spanyol mester, „Az álmodozó lány" című híres olajképe előtt megállt és kijelentette:

— Az alapozás kiváló. Semmi ecsetnyom. A képet nem kézzel festették, hanem a PXM reprodukciós eljárással.

Eleinte ezt is csupán frivol szemtelenségnek vélték, a férfi azonban folytatta és meggyőzően indokolta megfigyelését. Végül is a szakemberek nekiláttak és mikroszkóppal, röntgensugarakkal és más segédeszközökkel tüzetes vizsgálat alá vették a képet, hogy valódiságáról véleményt alkothassanak. A sugarak átvilágították a mélyebben fekvő festékrétegeket és valóban, itt hasztalan kutattak a művész kezének ecsetnyomai után! Ez a kép semmi esetre sem volt az eredeti, hanem az eredetinek technikai úton előállított utánzata. Kívülről azonban a hamisítás olyan tökéletesnek látszott, hogy a legtapasztaltabb műértők sem ismerhették fel.

Szőrin-szálán eltűnt azonban az a titokzatos férfi, aki puszta szemmel egy csapásra megállapította „Az álmodozó lány"-ról, hogy hamisítvány, ámbár a művészethez nyilván egyáltalában nem értett. Semmi kétség: neki többet kell tudnia erről a homályos ügyről.

S. rendőrtiszt még egyszer végigolvasta a személyleírást: egy méter kilencven magas, felszeg és esetlen mozgású, sima, merev arcú, feltűnően egyenletes,, édeskés mosolyú férfi... Igen, ismeri ezt a férfit! Fontosán ezek voltak az ismertetőjelek annál a lábon álló halottnál is a Himalájában, aki aztán a közelebbi vizsgálat nyomán élőnek és ártatlannak bizonyult. A rendőrtiszt nem tehetett akkor egyebet, bocsánatot kért tőle: vaklárma volt, ostoba gyerekcsíny...

— Én tökfej, bizony alaposabban szeme közé kellett volna néznem annak a fickónak — bosszankodott S. rendőrtiszt. — Nem halt meg, hát elhittem, hogy minden rendben van,

Felhívta a szállót. Nem, az illető már nem lakik a Himalájában, közölték vele. Semmi közelebbit nem tudnak róla. Neve? Egy pillanat... Blasius, Daniel Blasius a neve. Foglalkozása: kiállítási részlegvezető.

Ki fia-borja ez? Miért hívták fel rá a bűnügyi rendőrség figyelmét azzal az ürüggyel, hogy halott? Nincs kapcsolatban ez az ügy valahogy a festménylopással? És hol lehet most ez az élő halott, ez a műértő nyárspolgár?

Mint mondottuk, S. rendőrtiszt már nagyon ráéhezett egy kis szenzációra. Ezért vetette rá magát erre a kusza históriára, olyan elszánt buzgalommal, és gyors elhatározással Lipcse és környéke valamennyi rendőrét mozgósította, hogy Blasiust haladéktalanul állítsák elő.

Amikor Egon kinyitotta a szemét, ragyogó napfény tűzött be az ablakon. A szobavilágítás még égett. Órája kilencet mutatott,

Egon az ajtóhoz lopózott, és a szomszéd szoba felé fülelt. Semmi! Lassan kinyitotta az ajtót, de nyomban vissza is kapta a fejét, mert észrevette, hogy odaát egy férfi ül és olvas. A folyosóra csak ezen a helyiségen keresztül juthat ki. Nem lehetne egyszerűen felrántani az ajtót, keresztül rohanni a szobán, és aztán maid elválik, sikerül-e kiszabadulnia? De elvetette ezt a gondolatot.

 

Kinyitotta az ablakot. Odakünn minden virágzott s a madarak ártatlan csipogásától volt hangos a park. Egy magányos autó gördült végig az utcán. Aztán két gyalogos közeledett. De mi értelme lett volna, ha a harmadik emeletről segítségért kiált? Nem értenék az emberek, mit akar. Telefon sem volt ebben a szobában.

Egon még vagy két óra hosszat töprengett, csikorgatta a fogát és malmozott az ujjaival. Akkor kinyílt az ajtó. Egy idősebb asszony jött be; az igazat megvallva, egyáltalában nem hatott szörnyetegnek, inkább szelíd, anyás külsejű volt. Az asszony valami egészen furcsát kérdezett:

— Hát te mire vársz itt?

— Hogyhogy mire várok? — dadogta Egon, — Hát szabad vagyok újra? Elmehetek?

Az asszony gyengéden a homlokára tette a kezét. Szelíden kérdezte:

— Ki mondta neked, hogy nem mehetsz el?

Csakugyan, ki is? Egon a legnagyobb zavarban volt.

— Senki — vallotta be, és rákvörös lett. — Hol vagyok tulajdonképpen? — kérdezte kis szünet után.

— A Német Automatakutató Intézet IV. számú kirendeltségén, Lipcse, Skandináv körút 10. Miért, talán egyenesen az égből pottyantál ide?

— Én nem — mormogta Egon jelentősen maga elé. — Tehát a Német Hogyishívják Intézetben vagyok. Nem ez lehet a búvóhelyük. Álmomban biztosan áthoztak egy másik szobába. Megkérdezte: — Vannak még ebben a házban ugyanilyen szobák, mint ez?

— Az könnyen lehet, elég nagy a ház. De most már magyarázd meg végre, miféle zagyvaságokat beszélsz itt összevissza?

— Ön semmiről sem tud? Biztos, hogy nem fúj velük egy követ? — bökte ki Egon és szúrós szemmel figyelte az asszonyt. Az anyás külsejű nő tétován vállat vont. Egon nem engedte őt szóhoz jutni. — Mi van még ezenkívül ebben a házban?

Az asszony gépiesen válaszolt:

— Az Automatakutató Intézeten kívül itt van a Portalanítási Hivatal, a Német Helyesírás Megújításának Bizottsága... — Még egy féltucat címet sorolt fel.

— És még? Valami lakás? Vagy titkos búvóhely?

A keresztkérdések súlya alatt megtört asszony egy pillanatig elgondolkozott, aztán vallott:

— Nincs.

Egon csak annyit mondott: — Köszönöm szépen! — és kirohant. Háborítatlanul elérte az utcát.

Most már világos tehát: a banda egy közintézmény helyiségét használja búvóhelyül.

Feltéve persze, hogy csakugyan nincs az épületben olyan rejtekhely, amelyet az asszony nem ismer, és ha nem teszi csak magát, mintha semmiről sem tudna. De egy bizonyos volt: miután ő, Egon, rábukkant itt a fickókra, ezt a rejtekhelyet többé nem használhatják. De hát akkor megint csak itt a nagy kérdés: hol keresse őket?

Szilárdan eltökélte, hogy most már csakugyan riasztani fogja a rendőrséget. Már csak Gumó érdekében is azonnal meg kell ezt tennie, még ha eleinte ki is nevetik őt érte. Amikor azonban már a belvárosban járt vele a metró, egyszerre eszébe jutott a hír, amelyről a múlt éjszaka olvasott az újságban. A sakkverseny! Nyolc órakor kellett elkezdődnie. Most már tizenegy is elmúlt.

Vajon van-e mersze Radiusnak a történtek után sakkfigurákat tologatni ide-oda? Ha igen, akkor a kezünkbe került! Akkor szólhatunk a rendőröknek: Gyertek ide, itt van az egyik szörnyeteg, csípjétek nyakon!

A Marx Károly téren szállt ki Egon, és a hasonnevű egyetem nagy előadótermébe sietett. A jelzett sakkverseny még javában folyt.

 

Blasius köszönt. Végignézett az utasokon. Franzot a sarokban a kövér férfi mögött veríték lepte el. Ez szerencsére levetette köpenyét és a karfára dobta, úgy, hogy Franz egy kicsit magára húzhatta és alábújhatott.

Blasius most elhagyta a fülkét. Franz fellélegzett, nyugalma azonban nem tartott sokáig; Pontosan negyedóra múlva ugyanis üldözője újfent megjelent. Köszönt. Körülnézett. Eltűnt.

— Itt ülök, mint egér a csapdában! — töprengett Franz. — El kell mennem innen.

Alig távolodott el Blasius, a fiú kisurrant, végigszáguldott a folyosón... de éppen a rossz irányban. Kis híján összeütközött Blasiusszal, aki akkor lépett ki egy másik fülkéből. Franz megfordult és az ellenkező irányba menekült. A folyosó a vége felé elhajlott. Franz vad ugrásokkal rontott a megmentő hajlat felé, és egy ajtó előtt találta magát, amelyen ez a felirat állt: „Kérem, ne nyisson be! A vonatvezető.'' A korábbi idők csúf nyelvén ez körülbelül így hangzott volna: „Kéretik a belépést szigorúan mellőzni!"

Franz rövid habozás után mégis lenyomta a kilincset, és máris ott állt az üvegfülkében.

Dühös teremtettézésre készült el. A vonatvezető azonban csak álmos csodálkozással fordult feléje. A botanikuskerti légyfogdosó volt! Arca most hirtelen megelevenedett és így kiáltott fel:

— Nézd csak, itt van a fiú, akivel ma délben találkozni akartam! Ülj le.

Franz valami magyarázatfélét akart dadogni, de a légyfogdosó nem figyelt rá. A puszta levegőbe kapkodott.

— Tudod, fiú, neköm örökké ez a vészfék história jár az eszömbe. Még nem jöttem a nyitjára, de nyugodt löhetsz, rájövök, még mielőtt Lipcsébe érünk. Kiköltött tojás van a fejömben, és már hallom is csipogni benne a csibét. Az a rögeszmém, hogy ha a vonat egy bizonyos ponthoz ér, riccs-reccs, és már kinn is van a csibe! Még nem tudom, hogyan, de biztos, hogy kinn van!

Franz is a levegőbe kapkodott.

— Ő van kinn! — jelentette izgatottan.

— Micsoda? — hápogott a vonatvezető. — Aki meghúzta a vészféket? A szöntségit! Akkor gyorsan melléje kell állítani valakit, aki vigyáz rá, nehogy újra vasúti szöröncsétlönségöt okozhasson! Nem vontad kérdőre?

Franz szégyenkezve rázta meg a fejét.

— Folyvást a nyomomban van. Éjszaka a lakásunkon is felzörgetett. Reggel még egyszer. S az a legőrültebb a dologban, hogy egymás után kétszer végigszáguldott Münchenen, mint a sátán, mindig Kieningerekhez csöngetett be, talán fölkereste München valamennyi Kieningerét. Engem ugyanis Kieningernek hívnak. Aztán, mivel rövid nadrágban mentem be az illemhelyre és hosszúban jöttem ki, azt gondolta, hogy benn maradtam!

— Hinnye, micsoda história ez is! — dörmögött a vonatvezető. — Az ördögbe is, fiú, teljesön mögkavartál a híreiddel. Most kezdhetem elölről a tojásköltögetést...

 

A Marx Károly Egyetem nagy előadóterme már zsúfolásig megtelt, de még mindig újabb szurkolók tolakodtak be. Szélsebesen terjedt a hír a sakkrajongók között: valaki egymaga száz ellenféllel szemben állja a sarat! A világ legkiválóbb sakkozóit sarokba szorítja egy ismeretlen !

A sakkversenyen sokszor egy örökkévalóságig tart, míg a döntés megszületik. Itt azonban már az első órában látni lehetett, hogy valami egészen rendkívüli küzdelemről van szó.

A korlát mögött, az asztaloknál ott ült a „királyi játék" száz gigásza, élükön Zerbin moszkvai világbajnokkal. Köztük a leggyengébb is a hatmilliós Berlin városának bajnoka volt. Egyetlen ellenfelük pedig oldalt, egy kis félig nyitott fülkében csücsült, széles hátát fordítva a közönség felé. Sakktábla nem volt előtte, és nem láthatta azt a köröskörül a falakon elhelyezett száz nagy táblát sem, amelyről a nézők olvashatták le a verseny állását. Vakon játszott. Ellenfeleinek lépéseiről egy fejhallgató segítségével értesült, száz bábseregét pedig mikrofonon keresztül dirigálta. Alighogy közölte vele a versenybíró, hogy: 23. számú játékos „B:c4" — máris jött az utasítás: „F:a5", és egy pártatlan rendező a kijelölt helyre tette le a fülkében ülő versenyző száz futójának egyikek

Egon kezdetben semmit sem értett az egészből. Energikusan odafurakodott a korláthoz, hogy láthassa Radiust. Aztán talált valakit, aki suttogva elmagyarázta neki a legfontosabb tudnivalókat. Egon megtudta többek között, hogy jelenleg hat játékosnak van még előnye Rádiusszal szemben. Közöttük természetesen a világbajnok Zerbinnek is...

De a terem máris felhördült. Az ismeretlen, látszólag tervszerűtlen ide-oda húzogatás után váratlanul kelepcébe csalta és leütötte a világbajnok bástyáját. A helyzet egyszerre teljesen megváltozott: Zerbin védekezésre szorult.

Egonban, amikor ezt hallotta, féktelen gyűlölet vetett lángot a fülkében pöffeszkedő erőkolosszussal szemben, aki most a sakkvilágbajnokot is éppen olyan szemérmetlenül kétvállra fekteti, mint tegnapelőtt a dicső Jiri Atopeket. Félistennek játssza ki magát ez a szörnyeteg! Egonnak nehezére esett fékeznie magát, hogy hangosan ki ne kiáltsa ezt.

Röviddel ezután a sakkmesterek szóvivője javaslatot telt a küzdelem abbahagyására. Nagyszerű és izgalmas élmény volt, de nem igazi sakkjáték.

— Még nem teljesítettem a feladatomat — utasította el az ajánlatot bömbölve Radius.

— Ön felülmúlhatatlan teljesítményt vitt véghez — válaszolta a szóvivő —, de mégsem alkalmas ellenfél nekünk. Bocsásson meg, de amit ön művel, az tőlünk merőben idegen. A világ száz legjobb játékosa nevében kijelentem, hogy a küzdelmet feladjuk.

Radius ekkor egy rugaszkodással felkelt a helyéről, és szó nélkül a korlát áteresze felé talpalt. Egon elnézte őt, amint nehézkesen, riasztó ridegséggel, bárgyún lépeget, és a legkevésbé sem hatja meg-a rászegeződő sok ezer tekintet. Fölényét, erejű kolosszus, de idegek és emberi melegség nélkül!

Amikor Radius a kijárathoz ért, Egont hirtelen ijedtség fogta el. Most már késő lenne a bűnügyi rendőrséget felhívni. Odavan az a kilátás is, hogy valamit megtudhat Franzról.

Nem tudta tovább fékezni magát, Franz... Jiri Atopek... a sakkverseny... mindez a fejében zakatolt most. És amikor már szinte szétrepesztette fejét a felháborodás, Egon apjának szavait vágta Radius szemébe, amelyeket az a zongorajátékáról mondott.

— Ez nem művészet! Semmi köze a művészethez! — kiáltotta hangosan és Radiusra mutatott. — Mindez csupa technika! Förtelmes!

Aztán átvágta magát a tömegen és a közeledő kolosszus elé állt.

— Hé! Mit csinált a maguk, bandája Franzcal?! Maga... maga... — Egonnak nem jutott eszébe más sértés: — Maga gép!

Ennek a kijelentésnek szenzációs következményei lettek.

 

Amikor a „száguldó lipcsei” elhagyta Bayreuth állomását, a vonatvezető rosszkedvűen dörmögte:

— Csak biztosítótű vagyok, sömmi más. Önműködően indul, amikor itt az ideje, és magától vált át az érkezési sebösségre.

Ismét múló búskomorság gyötörte ugyanis és fájdalmasan tapasztalta, hogy fölösleges ebben a munkakörben. Franz kénytelen volt meghallgatni panaszait, bár e pillanatban semmi kedve sem volt hozzá. Ósdi szenzációkkal traktálta: a „száguldó lipcsei" mindent önműködően végez, előírásos rendben fut be az állomásra, és percnyi, méternyi pontossággal áll meg. És ha a bárányfelhők közül egy szikladarab pottyanna éppen eléje a sínre, egy zökkenéssel időben lefékezne — rémületmásodperc nélkül…

Franz egyszerre felélénkült. A „rémületmásodperc" szó művelte ezt vele. Önkéntelenül az orrához nyúlt, amely még mindig fájt egy kicsit, azóta, hogy elesett az utcán.

— Azt mondja meg nekem — szakította félbe a vonatvezetőt —, ha nem egy szikladarab, hanem én állnék hirtelen a sínekre, és nem venném észre, hogy jön valami, ugye, Blasius, akarom mondani, a „száguldó lipcsei", akkor is gondoskodnék arról, hogy el ne gázoljon? Igaz?

— Hát! Leféközne, mielőtt még eszödbe jutna, hogy mögijedj.

— És ha csak buta tréfát űznék vele, és egy aprócska kitömött játékbabát állítanék a sínre?

— Tréfát űznél vele? A „száguldó lipcsei" nem ismeri a tréfát. Éppúgy leféközne, mintha a te életödről volna szó!

— Örült jó! — ugrott fel Franz izgatottan, majd rákiabált az elképedt vonatvezetőre: — Azt mondja meg most már, miért viselkedik ez a vonat egzakt pontossággal úgy, mint Blasius?

Most a férfi is izgalomba jött.

— Fiú, éppen ez az, ami neköm is föltűnt! De most még nem tudom, hogyan lehetségös ez.

Franzban ekkor hirtelen megvilágosodtak a dolgok. Nagyszerű érzés volt ez! Lelkesedésében a vonatvezető kabátját ráncigálta és azt kiáltotta:

— Én már tudom! Nem a Siriusról származik! És semmiféle más csillagról sem! Érti most már?

A vonatvezető elvörösödött meglepetésében.

— No nézd, mit ki nem talál azzal az okos fejivel! Azt akarod mondani ezzel, hogy én sütöttem ki róla ezt az ostoba agyrémöt? Ha bolondnak nézöl, akkor jobb, ha kitakarodsz innét!

Mérgesen elfordult, kibámult az ablakon és a szemtelen kölyköt szóra sem méltatta többé.

Franz szörnyen kijózanodott. Nem vitte rá a lélek, hogy odamenjen a légyfogdosóhoz, és mindent megmagyarázzon neki. így nem maradt más hátra, mint hogy elhagyja az oltalmat nyújtó fülkét.

Megállt a folyosón és dobogó szívvel várta a bekövetkezendőket. Blasius minden pillanatban megjelenhetett. Nem lehetett többé kitérni előle.

Franz a tenyerébe mélyesztette a körmét, és fogát csikorgatta. Hát nem úgy viselkedtem az utóbbi napokban, mint valami nyámnyila kölyök? Rendben van, Blasius és Radius valamiért ellenszenves volt neki. Mi a kötelessége ilyenkor Gumó professzornak, ha valóban egzakt akar lenni? Élesen megfigyelni és megkísérelni, hogy mindent a legtermészetesebb úton-módon magyarázzon meg!

Franz három nap óta először volt képes rá, hogy nyugodtan gondolkozzék. Hogy is volt azzal a lokomotívval, amely nem ismeri a tréfát és ezért meghúzza a vészféket? Amikor Franz így mindent végiggondolt, egyik meglepetésből a másikba esett...

Aztán megpillantotta üldözőjét a folyosón, amint a lépegető exkavátor kecsességével topog, ide-oda, arcán a kirakati bábuk

vigyorgása. Franzot mintha kicserélték volna: ellenállhatatlan nevetésben tört ki. És minél, közelebb jött hozzá az elefántszerű lábtipró, Franz annál gátlástalanabbik nevetett. Blasius lefékezett Franz előtt. Meghajolt...

— És magára voltam én dühös! — tört ki Franzból a nevetés. — Ilyen ostobaságot! Amikor maga nem is ember!

E szavakra szörnyű dolog történt Blasiusszal.

 

A képlopási ügy meglepő fordulatot vett. Reggel tizenegy óra felé közölte a tárlatvezetőség S. rendőrtiszttel, hogy „Az álmodozó lány" eredetije ismét előkerült. Éspedig igen érdekes körülmények között.

A mű alkotója, a nagy spanyol festő, Rodrigo Colon, a kiállítás alkalmából néhány napot Lipcsében töltött. Amikor március 8-án reggel tíz óra körül visszatért sétájáról, az eltűnt eredeti képet szobájában találta.

Dél felé S. rendőrtiszt fogadta a festőt, hogy néhány kérdést intézzen hozzá. Rodrigo Colon mester azonban nem tudott ennél többet mondani.

S. rendőrtiszt abbahagyta a hiábavaló kérdezősködést. Hirtelen azt mondta:

— Egyébként, mester, már nyomon vagyunk ebben az ügyben.

Amikor Rodrigo Colon ezt hallotta, elsápadt. S. rendőrtiszt azonban nem figyelt rá.

— Ismer ön véletlenül egy bizonyos Daniel Blasiust? Ennek valami köze van ehhez az ügyhöz. Tegnapelőtt estig a Himalájában lakott.

A festő a fejét rázta. Nem, sohasem volt dolga ezzel a férfival.

A telefon csengett. S. rendőrtiszt a hallgató után nyúlt, fülelt, aztán pulykavörös lett.

— Hagyja abba ezt az ostoba tréfát! — kiabálta. — Ezzel engem egyszer már behúztak... Tegnapelőtt… Hogyan? Igen, az az. Daniel Blasius?... Azonnal jövök a pályaudvarra!

A biztos odavágta a hallgatót, nagyon izgatott volt.

— Az ügy egyre tébolyultabb lesz. Mester, kezünkben van a tettes! A München-Lipcse között közlekedő vonaton áll egyenesen a lábán — és halott! Éppen most hallom, hogy valójában nem is élt soha, mert...

— Halott? Az isten szerelmére, nem engedhetem, hogy egy halottat keverjenek gyanúba! — hebegte a festő. — Kérem, be kell vallanom, hogy... én magam cseréltem ki a képet a hamisítvánnyal!

— De mester — kiáltott S. rendőrtiszt könyörögve -—, ne találjon ki egy halott miatt ilyen valószínűtlen történetet! Ez a férfi egyébként, mint mondják, valójában nem is élt, mert...

— Mégis én voltam! — bizonygatta Rodrigo mester. — Tegnap délben nyílt rá kedvező alkalom. Már azóta, hogy a képet kiadtam a kezem közül, állandóan bosszantott egy kis folt „Az álmodozó lány" fülcimpáján. Ezt a foltocskát javítottam ki rajta az éjszaka.

Mielőtt a rendőrtiszt lélegzethez jutott volna, újfent megszólalt a telefon. Rövid beszélgetés után így szólt a magába roskadt festőhöz:

— Máskor egy negyed évig nincs ennyi izgalmam, mint ma egyetlen napon! Még egy halott, aki a lábán áll, és valójában nem is élt soha!

 

XIX.

 

A Lipcsei Hírlap 1999. március 8-i esti kiadásában a negyedik oldalon két tizenhárom-tizennégy éves fiú fényképe jelent meg. Mind a két kép sikerült pillanatfelvétel volt. Az egyik fiú sovány és nyúlánk, felsőtestét előrenyújtja, mintha ugrásra készülne, ökölbe szorított kezét pedig fenyegetően rázza valaki felé. Arca határtalan haragot árul el, szája eltorzult a kiabálástól.

A másik fiúnak ellenben olyan az arca, mint akinek ijedtsége hirtelen féktelen vidámsággá változik. A gömbölyded, szinte retekformájú fiú feltűnő, régi divatú bőrnadrágban van, göndör hajjal ékeskedő fejét hátraveti, mutatóujjával pedig előre mutat. Arcán bohókás fintor jelzi, hogy éppen ráismert valakire.

A képekhez tartozó cikkeket vastagbetűs címmel szedték:

 

„Megmentették a világkiállítás városát!

 

Ma délben tizenkettő felé majdnem ugyanabban az időben két titokzatos kiállítási vendéget tettek ártalmatlanná, akik már három nap óta garázdálkodtak a városban. A „lipcsei »száguldó«-n, Bayreuth és Hof között Franz K. (baloldali kép) bátran odaállott egy bizonyos Daniel Blasius elé és a szemébe vágta: Maga nem ember!

Az egyetem nagy előadótermében rendezett sakkverseny után pedig Egon B. (jobboldali kép) szállt szembe egy Nathaniel Radius nevű férfival és azzal vádolta: Maga gép!

E sértések mindkét férfit mélyen megrendítették. Egy szempillantás alatt megdermedtek, s olyan élettelenül álltak ott, mint a szobor. Kiderült, hogy csakugyan nem húsból-vérből való emberekről van szó, hanem egészen közönséges, emberi formájú gépekről.

Voltaképpen — a bonyolult hajtóműn, az energiaforráson és az egyensúlyozó pörgettyűn kívül (amilyet egyvágányú vasutainkon alkalmaznak) — belsejükben csupa ismert technikai berendezést helyeztek el: »polimács«-ot, elektronikus emlékezettárolót, röntgenhatású mechanikus szemeket és így tovább. Ismeretlen készítőiknek — akiknek megbízásából jártak-keltek a városban — csupán az volt a feladatuk, hogy megfelelő rendszerbe foglalják, és aránylag kis helyre szorítsák az egyes alkatrészeket. Nincs semmi megmagyarázhatatlan vagy csodálatos ezeken a gépembereken, azon kívül, hogy sok pepecseléssel készültek. Ha pedig valaki eléjük áll, és kijelenti ezt az egyszerű igazságot: Maga nem ember! vagy: Maga gép! — már le is állította az egész mechanizmust.

A kiállításvezetőség időközben közölte velünk, hogy többet is tud az ügy hátteréről. Néhány nap múlva megkezdjük az események részletes ismertetését, amely majd mindenről felvilágosítást nyújt.

A kiállításvezetőség egyébként díjat tűzött ki Blasius és Radius elfogására. A két fiú most tetszés szerint kérhet bármit. Felszólították őket, hogy jelentkezzenek a NA 3393 telefonszámon. A felvételeket egyébként egy parányi fényképezőgép készítette, amelyet a gépemberek jobb szeme mögé helyeztek el. A felvétel abban a pillanatban készült, amikor a fiúk szemébe mondták az igazságot Blasiusnak és Radiusnak.

Milyen szégyen lett volna éppen a világkiállítás városára nézve a technika ünnepi heteiben, ha Blasiust és Radiust senki sem ismeri fel! A két fiú ettől a szégyentől mentett meg bennünket."

 

Amikor Egon apja este visszatért szolgálati útjáról, a Lipcsei Hírlap esti kiadását lobogtatta a kezében.

— Már megint rossz fát tettek a tűzre? — kiáltotta üdvözlés helyett. — Mit csináltatok? Lelepleztétek a csörömpölő bajnokot?

Franz és Egon nem, tudtak róla, hogy ilyen terjedelmes cikk foglalkozik hőstettükkel. Miután elolvasták a tudósítást, Franz a nadrágzsebében kezdett turkálni. Összegyűrt cédulát húzott ki belőle.

— Egzakt pontossággal — ez az! — jelentette ki. — A telefonszám, amelyen jelentkeznünk kell, Prantlé.

— Micsoda? Na, majd megmondom neki a véleményemet! — ígérte Egon. Aztán hirtelen apjához fordult. — Nos, mi volt az a disznóság reggel az időjárás körül?

Az időjárásszabályozó elvörösödött.

— Ne szemtelenkedj! Ki merészel itt disznóságról beszélni?! Máskor mindenki hálálkodik, milyen jó, hogy vannak időjárásszabályozók! Ha pedig egyszer valami nem sikerül,..

— Nem értem — csodálkozott Egon —, te mondtál valamit „soha nem hallott dolgokról"!

A büszke időjárásszabályozó zavartan egy sarokba nézett.

— Na persze — dörmögte —, hiszen ebben az átkozott időjárásban nem lehet százszázalékosan megbízni.

 

XX.

 

Blasius kihalászott egy csomag frolettát a zsebéből, hidegvérűen megcélozta vele Franzot és ráreccsent:

— Na, kicsikém, akarsz egy frolettát?

A fiú vett egyet és azt suttogta:

— Köszönöm szépen, kedves bácsi!

Nagy nevetés tört ki. Prantl a könnyeit törölgette nevettében:

— Jól van, Blasius, álljon ismét oda a sarokba.

A mosolygó óriás engedelmeskedett és odament a falhoz, ott álldogált rosszkedvű ikertestvére is.

A Német Automatakutató Intézetben voltak — Skandináv körút 10. —: a mérnök, a két ifjú hős, Mayer — a kiállítás vezetőségi tagja —, és a buzgón jegyezgető riporter, Jochren Pirwitz.

Ugyanabban a bűnbarlangban, ahol Egon legutóbb azt a félelmetes éjszakát töltötte. Prantl szólalt meg, még mindig nevetve:

— Látod, Franz, Blasius nem éri fel ésszel érett egyéniséged értékeit. Folyóméter szerint értékeli a fiúkat, és mivel alacsonyabb vagy másfél méternél, csak kedves „kicsike" vagy neki. Így lettél te az első áldozat a „száguldó lipcsei"-n.

— És ez volt az a kitűnő tréfa, amelyet ön rögtön megtelefonált automatakutató kollégáinak, ugye?

— De a vészfék meghúzása már veszélyes mulatság volt. Hogyan engedhette meg ön ezt? — vetette közbe Egon.

— Én ijedtem meg legjobban emiatt az ostoba ügy miatt — magyarázta Prantl. — Figyeljetek ide. Amikor összeügyeskedtük őket, úgy voltunk velük, mint a büszke apa a fiaival, természetesen minél több ismeretet igyekeztünk beletömni elektronikus agyukba. Ezt a feladatot idősebb testvérükre: az óriásvezérre bíztuk. Blasiust nem akartuk rögtön bemutatni Lipcsében, neki kiállítási vendégként kellett ideutaznia. A többi között tehát megparancsoltuk az óriásvezérnek: tanítsa meg a „száguldó lipcsei" minden berendezésére. Nem gondoltunk arra, hogy Blasws majd teljesen fölöslegesen a vészfék használatát is megtanulja. Ez ostoba hiba volt, sajnos, nem az egyedüli. Persze, nem lehet okosnak mondani a jámbort, csak olyasmit tud, amit előzőleg már a fejébe vertünk. Ha tehát valaki kidugja a fejét az ablakon, és tréfából „riadó"-t kiált, akkor Blasius rögtön átváltozik önműködő biztonsági berendezéssé.

— Sok mindent kell még nekem megmagyaráznia, addig fogom gyötörni kérdésekkel, míg csak szuszog — jelentette ki Franz. — De előbb azt szeretném tudni: tulajdonképpen miért szabadították az emberiségre ezt a két fickót? Csak mulatságból? Valakit meg akartak tréfálni?

Prantl és Mayer jelentőségteljes pillantást váltottak.

— Igen, be kell vallanom: meg akartuk tréfálni az embereket — kezdte Prantl. — Én fundáltam ki a dolgot, Mayer pedig, aki a kiállítás vezetőségét képviseli itt, pokolian megörült, amikor a múlt őszön előadtam neki a dolgot. Folytassa, Mayer!

— Prantl tehát eljött hozzám — mesélte Mayer —, és azt mondta, egy tréfát eszelt ki a legközelebbi világkiállításra. Mindig bosszant, mondotta, hogy manapság a legtöbb ember már semmin sem tud csodálkozni. A tudomány és a technika folyvást valószínűtlen bűvészmutatványokat produkál. Ami tíz évvel ezelőtt agyrém volt, az egyszercsak megvalósul, működik, és még tökéletesebbé teszi az eleteti Az emberek azonban egykettőre napirendre térnek fölötte, és magától értetődőnek veszik. Azt mondják: Na és? Hogyan lehetne tehát elérni, hogy egy kicsit elámuljanak a csodákon, amelyeknek létrejöttében ők maguk is fáradoztak? Valami ügyes játékot kell nekik fabrikálnunk. Vegyük elő az utóbbi száz év néhány technikai vívmányát és ilyesmivel tömjünk ki egy emberformájú bábut: küldjük el sétálni, embereket köszönteni, ételt felszolgálni, frolettát ajándékozni, számolási bűvészmutatványokat, vagy nagy pontosságot igénylő munkát végezni, és így tovább, így beszélt akkor Prantl, és én mindjárt tűzbe jöttem. Megbeszéltük, hogyan lehetne a dolgot még izgalmasabbá tenni. Azt ajánlottam, úgy kell elkészíteni az automatikus bábut, hogy a megtévesztésig hasonlítson az emberre. Talán észre sem fogják venni az emberek, mivel van dolguk. És milyen elképedés lesz, ha aztán egyszer kiderül a dolog!

— Csak néhány embert avattunk bele a titokba és díjat tűztünk ki annak, aki a gépembereknek elsőként mondja a szemébe, hogy: Maga nem ember! vagy: Maga gép! Prantl és munkatársai aztán mindjárt két gépembert szerkesztettek, egy mogorvát és egy udvariasat, Itt állnak. Azt hiszem, valamelyest sikerült a tréfa.

— Mi meg azt képzeltük,, hogy a Siriusról jöttek — szólt Egon.

A többiek harsogón nevettek.

— Hogyan jutott ez eszetekbe? — kérdezte Prantl fejcsóválva.

— Ennek ön az oka — állapította meg Franz. — Amikor Lipcsébe érkeztünk, azt mondta nekem a pályaudvaron, hogy Blasius, ez a mulatságos különc olyan, mintha egy másik csillagzatról pottyant volna ide. Ez aztán szöget ütött a fejembe.

— Na és eldöntöttétek-e már, mi legyen a kiállítás nagydíja, amit megnyertetek? — érdeklődött Mayer.

— Hm — kezdte Egon habozva —, én tulajdonképpen legszívesebben a Sirius tájékára repültem volna egy rakétával, hogy utánanézzek, élnek-e ott merevgörcsben szenvedő nehézsúlyú birkózók. De Franz azt mondta, hogy arrafelé még nem indul rakétajárat, meg aztán az út is sokáig tartana. Ezért azt gondoltuk... hm…

— Csak ki vele! — biztatta Prantl. — Minden kívánságtokat teljesítjük! Így szól a megállapodás.

— Ne haragudjanak — mondta Franz szerényen —, de nem kaphatnánk meg ajándékba őket... Blasiust és Radiust.., egy kicsit játszani velük?...

— Blasiust és Radiust? — hápogta Prantl. — A ponciusát, Mayer, most aztán nyakig ülünk a pácban! Rájuk bízhatjuk őket?

Mayer megadóan hajtotta le a fejét.

— Még meggondolhatják — ajánlotta föl Franz nagyvonalúan. — Most pedig legfőbb ideje, hogy végre alaposan végignézzem a kiállítást. Ezek miatt a gyerekségek miatt eddig semmi okosat nem tudtam csinálni.

— Veled megyek! — mondta Prantl. — Most jut eszembe, nem azt jósoltad, amikor a „száguldó lipcsei"-n legelőször beszélgettünk, hogy még olvasni fogok rólad a világsajtóban?...