WERNER BENDER

 

A mű eredeti címe

MESSEABENTEUER 1999

Der Kinderbuchverlag, Berlin kiadása

 

Fordította: SALLAY GERGELY

KASSOWITZ FÉLIX rajzaival

IFJÚSÁGI KISKÖNYVTÁR

Szerkeszti: Elek István

61. SZÁM

 

A SIRIUS-IKREK

 

FANTASZTIKUS REGÉNY

 

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST 1960

 

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Elek István

A fordítás szöveghűségét ellenőrizte: Dénes Zsófia

Képszerkesztő: Szántó Tibor

Műszaki szerkesztő: Bäck Ernőné

Műszaki vezető: Gortvai Tivadar

30000 példány, 7,8 (A/5) ív,

MSZ 5601-58

60. 2224. Szikra Lapnyomda, Budapest

 

1999 márciusában a Lipcsei Hírlap tárcarovata folytatásos elbeszélést közölt, amelynek ugyanaz volt a címe, mint e könyvecskének. Bár annak a kornak igényes olvasói bizonyára nem tulajdonítottak különös jelentőséget az elbeszélés hőseinek, a leírt eseményeknek, sem a szerző elmefuttatásainak, a történetet mégis élvezettel olvasták végig. Nem utolsósorban azért is, mert az elbeszélést az alábbi közleménnyel harangozták be:

 

Mi volt az olajzöld lokomotív titka?

Ki az, aki sorra mattolta a legnagyobb sakkmestereket?

Miféle őrült találta ki a Himalája lábon ál halottját?

Ki leplezte le a képhamisítást a Húszai Század Múzeumában?

Hogyan keletkezett a szörnyű lipcsei időjárási katasztrófa?

Ki mentette meg a világkiállítás városát?

Miért két kiskorú nyerte el a világkiállítás nagydíját?

Ezekre a rejtélyekre derít fényt elbeszélésünk, sőt ezeken kívül magyarázatot ad mindazokra a titokzatos jelenségekre, amelyekről az utóbbi napokban lapunk több ízben tudósítást közölt. Biztosíthatunk mindenkit, hogy egyáltalában nem légbőlkapott eseményekről vagy szereplőkről van szó. Az elbeszélés a valósághoz híven ad elő mindent, úgy, amint az városunkban nemrégiben megtörtént.

 

E könyvecske néhány olvasója azonban nyílván nem ismerheti eléggé azokat az intézményeket és szokásokat, amelyek a lap 1999. évi előfizetői számára már természetesek voltak. Ezért tanácsosnak látszott, hogy átdolgozzuk az eredeti szöveget, több helyen pedig körülményesen megmagyarázzuk a különben érthetetlen helyzeteket és eseményeket.

Ilyenformán joggal gyaníthatná az olvasó, hogy az átdolgozás révén éppen a történet eredeti érdekessége és hitelessége ment veszendőbe. Akinek ilyen aggályai vannak, annak csak azt tanácsolhatjuk: tessék beszerezni a Lipcsei Hírlap példányait visszamenőleg, egészen 1999 április elsejéig!

 

I.

 

Ezüstös, égőpiros csillogással, szikrázó üvegablakokkal kígyózik az áramvonalas kocsisor, szédítő sebességgel suhan a Fichtel-hegység ködös vonulatai mellett észak felé.

A münchen-lipcsei villámvonatnak persze sietős a dolga. Ezer lóerős atommotorjai nem egészen másfél óra alatt röpítik végig a négyszáz kilométeres pályán. A sebességmérő a vezetői fülkében háromszázötvenet mutat. Naponta mintegy húsz ilyen vonat közlekedik mindkét irányban, sőt most márciusban rendkívüli okokból óránként kettőt is indítanak. Régimódi híres ősük — a „száguldó hamburgi” — mintájára a „száguldó lipcsei'' nevet bitorolják.*

* „Der fliegende Hamburger” — így nevezik a berlin-hamburgi expresszt.

Ilyenféle elegánsan csillogó járművek robognak ide oda München és Lipcse, valamint más nagyobb városok között, olykor idegesen megállnak egy pillanatra a kisebb állomásokon, aztán továbbvágtatnak nagyhangú sípolással, — de ez a hang mintha sértődöttségről árulkodnék: igen, mert valamennyi büszke „száguldó” idővel elkerülhetetlenül elavul. Ez elől nincs menekvés. Utasaik felét már elcsábították tőlük a sugárhajtású repülők, meg a „cikázó diszkosz”, amely zegzugos vonalban szökell városról városra, végig az ország felett. A „száguldó lipcsei'' pedig mintha puszta szeszélyből csak félig vonta volna le ennek a fejlődésnek a tanulságait: biztosan egyensúlyozva jár — de még mindig sínen, ha már csak egy sínen is.

Ezen a márciusi délelőttön üvegezett fülkéjéből álmodozva bámul kifelé a vonatvezető, és ásít — München óta már vagy huszadszor.

Tavaszi fáradtság? — Ostobaság! Azt se tudja, mi fán terem. Ezt a nevetséges betegséget már régen kiirtották. Aztán meg az elmúlt éjszakán pompásan kipihente magát, fél délelőttjét pedig szeretett, húsevő növényei között, a müncheni botanikus kertben töltötte. Az a kelletlen érzés, amely meg-megrohanja, és minduntalan ásításra készteti, az unalom: az a kínzó benyomás, hogy ő itt fölösleges. Váratlanul tört rá, s aztán arról kezdett elmélkedni; ugyan mi is történnék — így tűnődött magában —, ha ezen a kényelmes ülésen elszundítana egy kicsit? Semmi! Ez az ördöngös vonat akkor is éppoly okosan lassítana az éles kanyarokban, az egyenesben pedig magától kapcsolna ismét teljes sebességre, percnyi és méternyi pontossággal futna be a legközelebbi állomásra, a jelzőárbocnál bevárná a szabad jelzést; ha pedig valami bolond véletlen folytán a világmindenségből pontosan eléje, a sínre pottyanna egy szikladarab, kísérteties biztonsággal fékezne és megállna, mielőtt ő a kisujj át is megmozdítaná... ö, a vonatvezető tehát valójában csak afféle biztosító tű, amely szükség esetén jó, ha kéznél van. Hozzá képest még a boldog emlékezetű villamosvezető is a közlekedés vakmerő, viharvert bajnoka volt!

A vonatvezető most bölcsen cigarettára gyújtott, hogy helyreüsse megzavart lelki nyugalmát. Már az első szippantás után mosolyognia kellett az előbbi ostoba szeszélyén. Lehangoltságának természetesen egészen más oka volt. Az bosszantotta, hogy a kötelesség most ideszegezi ehhez a magányos üléshez, amikor pedig ezeken a napokon a kocsikban különösen érdekes, tarka közönség nyüzsög. Seregestül özönlöttek Münchenen, Németország déli kapuján át, sokan közülük messziről, melegebb országokból jöttek. A vonat fülkéiben, a bajor őslakók leszármazottai mellett nemcsak bécsiek, nápolyiak, görögök és spanyolok ülnek. Azon a két hatalmas úszó hídon, amely Gibraltárnál és Szicíliánál íveli át a Földközi-tengert a fekete földrész és Európa között, nagy számban jöttek át marokkóiak, aranyparti négerek, fokföldiek, abesszinek és a fiatal Közép-Afrikai Szövetségi Köztársaság polgárai; a keleti viadukton, Konstantinápolynál viszont törökök, arabok, perzsák, hinduk. Feketét vagy pilseni „jubileumi sört” isznak, szinte bűnös fantáziával kóstolgatnak végig minden elképzelhető nyalánkságot, s amennyire ez lehetséges, beszélgetnek is egymással hazájukról és a megnyitásra váró világkiállításról. A vonatvezető pedig, aki rajongott mindenért, ami egzotikus, irigykedve gondolt rá, mennyivel több változatosságot nyújt a vonatkísérők foglalkozása. Ebben a pillanatban valami hatalmas erővel szinte odalapította a vezérlőasztalhoz. A sebességmérő mutatója néhány másodperc alatt kétszázra, százra, majd nullára esett. Kétoldalt a vasútmenti fák, amelyek az imént, a szédületes iramban káprázatként tűntek tova, most ott ágaskodtak a fülkék ablakainál. A szerelvény megállt, az oldaltámaszok önműködően kioldódtak. A vezérlőasztalon szabályos időközökben egy jelzőlámpa villant fel: a negyedik kocsiban meghúzták a vészféket!

A vonatvezető elhűlt. Szájából kicsúszott a cigaretta és a padlón füstölgött tovább. Egy vasúttechnikai szakkönyv lapjait kellett maga elé idéznie, hogy egyáltalában eszébe jusson ez az ostoba szakkifejezés: vészfék. Nyolc éve vezeti a „száguldó lipcsei”-t, de egyetlen esetre sem emlékszik, hogy e hosszú idő alatt azt hallotta volna: valahol a vonatban meghúzták a vészféket. A vasutakat minden elképzelhető balesettel szemben tízszeresen is biztosították. A jó öreg vészféket pedig, mint teljesen haszontalan berendezést, csupán hagyományból, vagy ha úgy tetszik, kegyeletből szerelték fel. Mi az ördög bújt hát a negyedik kocsiba?!

*

Franz az első perctől elviselhetetlennek tartotta a fickót, ezt a kirakati bábut, ezt a vigyorgó fapofát. Az eset előtt már negyedórával Franz úgy feszengett a párnázott ülésen, mintha tűkön ülne. S ennek éppen ez az undok figura volt az oka, aki pontosan szemben ült vele, és arcára fagyott vigyorral folyvást rámeresztette a szemét. A fiúnak minden hajaszála égnek állt. Úgy érezte magát, mint a nyúl, amelyet mérgeskígyó bűvöl.

— Olyan a szeme, egzakt pontossággal, mint a döglött pontyé — gondolta Franz kínlódva, és dühösen pislogott rá. És azok a furcsa fintorok! Mintha hivatásos próbababa volna, vagy mintha hipnotizáló tanfolyamot végzett volna!

Az igazi ok azonban, amiért Franz mélyebb megvetéssel sújtotta ezt az egyént, mint a múlt század megsárgult kalandregényeinek minden hájjal megkent vonatrablóit, egészen más volt. A férfi ugyanis arra a vakmerőségre vetemedett, hogy egy csomag frolettát kapart elő a zsebéből, aztán hidegvérűen megcélozta Vele Franzot és ráreccsent.

— Na kicsikém, akarsz egy kis frolettát?

A froletta a gyerekek és az öregek kedvelt csemegéje, szilvanagyságú és földöntúli ízű nyalánkság. Bár hidegnek éppen nem lehet mondani, nyomban szétolvad az ember nyelve alatt, és úgy hűt, mint a legkitűnőbb fagylalt.

Közben pedig olyan mámorító illat szökik az ember orrába, hogy a déligyümölcsök hetedik mennyországában érezheti magát, A fiúnak mégis nyomban elment tőle a kedve. Elvörösödött és mérgesen sziszegte:

― Köszönöm! Ezt csak gyerekek szeretik!

Kicsikém! — így mondta ez a fickó! Neki, Franz Kieningernek, akit pajtásai az iskolában csak „Gumó professzor”-nak neveznek, és aki egy egész müncheni városnegyed vitathatatlanul legügyesebb barkácsolója! Igaz, hogy tizenhárom éves korára, mindössze százötvenhat egész öttized centiméterre nőtt, egzakt pontossággal számolva, ez átkozottul kevés. Kissé olyan retek formája is volt, ezért adták neki a „Gumó” becenevet, a szülővárosában ősidők óta nagyrabecsült hónaposretek iránti tiszteletből. De ez még korántsem ok arra, hogy ez a dülledtszemű uraság úgy szólítsa meg őt, ahogyan egy csecsemőt szoktak, — mégha pomádés fejebúbját egy méter kilencven magasan hordozza is!

Franz még egyszer haragosan rápillantott, aztán lecsúszott az ülésről, és sietősen kapkodva vaskos, csupasz lábacskáit, kióvakodott a fülkéből. Kívülről, az üvegajtón át szégyenkezve nézett vissza. Az a két néger és a két kakaóbarna asszony talán nem tud annyira németül, hogy felmérhetné a vele esett gyalázat nagyságát. Franz feltételezte ezt arról a fürge olaszról is, akit éneklő hangsúlya miatt magában „Signor Caruso”-nak keresztelt el. De volt ott még egy rokonszenves, okos szürke szempár is, amely félig vidáman, félig résztvevőén csillogott feléje — ennek a tulajdonosa éppen mellette ült. Az imént lopva belepillanthatott papírjaiba. Ezt a fölényes, kissé gúnyoros férfit Prantlnak hívták, müncheni mérnök volt. Franz még egyszer a füle tövéig elpirult, aztán sürgősen elpárolgott onnan.

A folyosón fiatal nővel botlott össze, aki frissítőkkel teli ládát cipelt. Pillantása egy halom ezüstszínű kis csomagra esett, amelyen „Froletta” felirat virított — és már tudta is, mit tegyen. Gyorsan vásárolt egy csomagot, kutatva körülnézett, majd néhány lépésnyire egy házaspárt fedezett fel négy-öt éves csemetéjével. Franz peckesen a legénykéhez lépkedett, odanyújtotta a kis csomagot, és fensőbbségesen fuvolázta feléje:

— Na kicsikém, mondd csak, akarsz egy frolettát?

Szörnyen mulatságos volt, ahogyan ezt fejhangján elsipogta. A gyerekben azonban nyilván a tapintat és az udvariasság koraérett zsenije lappangott, mert komoly „köszönöm szépen”-nel elvette az egész csomagot. Franz felemelt fejjel és valamelyest helyreütött önérzettel továbblépkedett.

Ahogy becsukta maga mögött a szalonkocsi ajtaját, a hirtelen csönd és a tompított fény egy pillanatra elkábította. A többi kocsiban a különféle nyelvek zsongító hangzavara és tarka összevisszasága honolt — itt azonban még a robogó vonat halk, egyenletes zúgását sem hallani. Az utasok zsúfolásig megtöltötték a hosszúkás helyiséget, amely egyébként egy elegáns klub olvasó— vagy játéktermére emlékeztetett. Mindnyájan álltak, hallgattak, és feszülten figyeltek a terem túlsó vége felé, ahonnan szónoklat hallatszott.

Franz addig furakodott előre a tömegben, amíg csak meg nem pillantott egy tiszteletre méltó, őszhajú férfit. Újságképekről már jól ismerte ezt a méla bús arcot, amelynek borúját csak vidám kecskeszakálla enyhítette, íme itt áll hát előtte Ragpur, a nagy indiai tudós, az egész, világot átfogó Egyesült Gazdasági és Tudományos Tanács tiszteletbeli elnöke. Alig három méterre Franztól, egy szónoki emelvény könyöklőjére hajolva, éppen a következő ünnepélyes szavakat mondja:

— ... az 1999. évi lipcsei világkiállítást megnyitom.

Ragpur eltűnt, és most hatalmas csarnok jelent meg Franz szeme előtt, amelyet a világ valamennyi országának színeivel díszítettek. Felzúgott a tetszés moraja: a szalonkocsi utasai is hevesen tapsolni kezdtek.

Az érzékek csalódása tökéletes volt. A televíziós kép láthatatlanná tette a hosszúkás terem hátsó falát, s így a szalonkocsi, amely háromszázötven kilométeres sebességgel vágtatott a Fichtel-hegységen keresztül, e pillanatban mintha beleolvadt volna a lipcsei ünnepi csarnokba... De már véget is ért a közvetítés. A televízió bemondója közölte, hogy a műsort a kiállítási termek bemutatásával folytatják.

— Na kis barátom, még mindig haragszol? — Ez a közvetlenül mellette felcsendülő hang Franz számára nem volt egészen ismeretlen.

A fiú összerezzent. Prantl mérnök volt. Barátságosan nézett rá, tekintetében szemernyi gúny sem volt, úgyhogy a fiú nyomban megenyhült.

— Haragudni? — mondotta halkan, egy világfi fölényével. — Egy szegény vaktól nem veszi rossz néven az ember az ilyen kis melléfogást.

Prantl serényen, udvariasan helyeselt.

— Igen-igen, ez a Blasius néha egy kicsit rövidlátó. Egyszer engem is alaposan hátba döngetett, mert összetévesztett, egy régi barátjával. Mulatságos, ugye?

Franz meglepődött.

— Blasiusnak hívják? De hát hogyan, ön ismeri?

— Ó, félreértettél... Nem, nem, alig ... csak futólag — bizonygatta sietve Prantl. — De hagyjuk ezt a különcöt. Ha szabad kérdeznem, mi dolgod van Lipcsében?

— Alighanem ugyanaz, ami önnek — feltéve, hogy nem a szász tájszólásban akarja magát gyakorolni. Tulajdonképpen a politechnikai és fizikai kiállításról szeretnék magamnak véleményt alkotni — magyarázta Franz kissé megbántottan. — Ezenkívül, egzakt pontossággal szólva, szeretnék már egyszer a barátommal is együtt lenni a vakáció idején.

— Aha, talán a szünidei leckét akarod elvégeztetni az új elektromos gondolkodó géppel? — érdeklődött Prantl mosolyogva. — Vagy talán valami újszerű óriásmolekulát akarsz nyilvános vitában könyörtelen egyszerűséggel szétmorzsolni? Avagy csupán egy parányi atomerőművet óhajtasz beszerezni?

— Sajnos, erről még nem adhatok önnek pontos felvilágosítást — mondta Franz fensőbbségesen. — Majd olvasni fog rólam a világsajtóban. Egyelőre csupán annak közlésével lehetek szolgálatára, hogy engem az egész világkiállítás szőröstül-bőröstül, hogy úgy mondjam, hivatásszerűen érdekel, és hogy később, ha nincs kifogása ellene, mérnök szeretnék lenni.

Prantl udvariasan meghajolt, kezet rázott vele, és komolyan válaszolt: ― Ez csakugyan megtiszteltetés számomra, kedves kollégám!

— És milyen intézményt képvisel ön? — tudakolta Franz.

— A Német Automatakutató Intézetet. Hallottál már róla?

— Természetesen — jelentette ki Franz halálos komolysággal. — Nagyszerű dolgokat olvastam önökről a tudományos szakirodalomban. Önök dolgoznak azon a nyilvános cigaretta-automatán, amely mindjárt el is szívja a cigarettát, kész hamut szolgáltat, amivel aztán be lehet szórnia legközelebbi szőnyeget, anélkül, hogy tüdőnket külön gyötörnénk vele.

— Tévedés — nevetett a mérnök, — Inkább olyan automatáról van szó, amely folyvást frolettát kínál, és persze mindenkit úgy szólít meg, ahogy illeti. „Tessék, asszonyom!” vagy „Na, vegyél kicsikém” — tehát kit-kit kora szerint. — Aztán síri hangon folytatta: — Végre megszabadul az emberi nemzetség ettől a gyötrő félelemtől is! Az automata ugyanis sohasem téved.

— Nos, elismerem, kiütéssel győzött — ajánlott békét nagyvonalúan Franz. — De akkor cserébe igazán meséljen valamit az automatáikról.

— Rendben van! — egyezett bele Prantl. — De előbb sürgősen beszélnem kell Lipcsével. Néhány perc múlva találkozunk a helyünkön.

 

Közben már a kocsi folyosójára értek. Prantl eltűnt a telefonfülkében. A világítóberendezés azonban, amely máskor — mihelyt valaki a fülkébe lépett — automatikusan, kékesen csillogó, átláthatatlan függönyt varázsolt az ajtó üvegezett felső részére, most valamilyen okból nem működött, így Franz megfigyelhette, amikor a mérnök lenyomta a falba süllyesztett kapcsolókat, belevetette magát a karosszékbe, cigarettára gyújtott és elkezdett beszélni csak úgy vaktában, maga elé. A mikrofon és a hangszóró ugyanis szokás szerint valahol a sima falburkolat mögött rejtőzött: az egész dolog tehát úgy hatott, mintha a mérnöknek hirtelen arra szottyant volna kedve, hogy egy kis csöndes zugban viccet meséljen — önmagának. Néhány komolyan előadott mondat után ugyanis vidám mosoly öntötte el az arcát, és heves kézmozdulatokkal jóízű csevegésbe fogott. Újból kihalászta zsebéből a cigarettatárcáját, kihívóan egy láthatatlan valakinek az orra elé tartotta, közben pedig negédes fintort vágott. Aztán hátrahúzódott, összegubbaszkodott, durcás képet vágott, és kitágult szemmel hangosan kancsalított fölfelé. Minden jel arra mutatott, hogy ezek a bohóságok — teljesen érthetetlenül — kiadós titkolt élvezetet okoznak e tekintélyes férfiúnak; mert csak úgy rázkódott a kacagástól és a combjait csapkodta.

Egyszercsak véletlenül félrefordította fejét, és mielőtt az ámuló-bámuló fiú elugorhatott volna, észrevette, hogy figyelik. Egy pillanatra elhalt Prantl arcán a nevetés, és helyét holmi dühös zavar foglalta el. De aztán csak egykedvűen mosolyogva bólintott Franz felé, szórakozottan csóválta hatalmas, simára borotvált koponyáját, és még sebesebben kezdte mozgatni erős állkapcsát, mintha a tréfát még mindig nem rágta volna meg eléggé.

Franz remegő lábbal lopózott a szomszédos kocsiba a fel-alá sétáló utasok között. Ott háttal nekitámaszkodott a fülke falának, és keserves ábrázattal bámult a folyosó ablakán kifelé, a szabadba, Meglehetősen pocsékul érezte magát — egzakt pontossággal szólva.

Lám, végre megismerkedik az ember egy Ilyen rendkívül érdekes, tudós férfiúval, aki — igazán hálára indító módon — nem úgy bánik a hozzá hasonló korúakkal, mintha csak ahhoz értenének, hogy különbséget tegyenek a sárga és a zöld nyalóka között. És akkor ő — Gumó professzor —, odaáll, és elkezdi bámulni ezt a férfit, aki nyilván lelki szükségből, zárt ajtók mögött egy kicsit ki akarta beszélni magát. Úgy bámulja az ablakon át, mint valami borjú, mintha egész életében még senkit sem látott volna telefonálni. Az már bizonyos, hogy Prantl többé nem veszi őt komolyan, figyelemre sem méltatja — vagy legfeljebb gúnyosan frolettával kínálja majd. A beszélgetésből persze, aminek, sajnos, túl korán kezdett örülni, semmi sem lesz.

De más is volt, ami nyugtalanította a fiút. Minél többször idézte emlékezetébe a kínos jelenetet ott a telefonfülkénél, annál makacsabbul gyötörte az az érzés, hogy Prantl a telefonban róla, Franzról beszélt. Semmi kétség, ahogyan ott a kezével hadonászott, kísértetiesen emlékeztetett a froletta-csetepatéra, amit ezzel a hogyishívjákkal, ezzel a szégyentelen Blasiusszal vívott. Másfelől azonban ez a gondolat őrültségnek látszott. E tréfának sem nevezhető apróság miatt csak nem hívja fel Prantl a menyasszonyát vagy kollégáját, és nem neveti magát félholtra rajta?...

E pillanatban a fiú bal lábába iszonyú fájdalom nyilallt. Mintha mázsás kalapáccsal sújtottak volna rá. Felvisított, olyan magas hangon, ahogy csak tudott, és amint körülnézett, ki mást láthatott volna, mint a kirakati figurát, a dülledtszeműt — Blasiust!

Alig halt el Franz sikolya, Blasius hirtelen feléje fordult, mereven meghajolt, s recsegő hangon szólt:

— Ezer bocsánatot kérek, asszonyom!

Tekintete mereven elsiklott Franz feje fölött.

Aztán tovább talpalt a folyosón, nehézkesen, esetlenül és mereven, a lépegető ekszkavátor utolérhetetlen kecsességével.

A fiú zavartan nézett körül. Se közel, se távol, sehol egy asszony! Talán Franz anyjától akart elnézést kérni, mivel őt magát még nem tartotta bocsánatkérésre méltónak?

— Eh, ez a teve megbolondult — dühöngött Franz —, egész egyszerűen megbolondult, egzakt pontossággal szólva.

Aztán sietve a fülkéje felé sántikált a táskájáért, hogy elrejtőzzék a „száguldó lipcsei” egy félreeső sarkában. Semmi kedve sem volt hozzá, hogy még egyszer Prantl szeme elé vagy Blasius lába alá kerüljön.

 

Signor Caruso időközben bizonyára kedvére való, jó borocskára tehetett szert. Izgatottan topogott ide-oda a fülkében, hevesen hadonászott egy kis porcelánkulaccsal, és egy kakaóbarna asszony közreműködésével buzgón törte a németet. Nyilván valami izgalmas történetet kívánt előadni, amit az asszony, sajnos, nem nagyon értett. A nápolyi esküre emelte a kezét és az ablakhoz ugrott. Leengedte kissé, majd a kulacsot meglóbálta, mintha ki akarná dobni. Egyszercsak a kulacs valóban kicsúszott ujjai közül, s kirepült az ablakon.

Caruso szívszaggatóan jajgatott utána, — Riadó, riadó! — sikoltozott és kidugta a fejét az ablakon, hogy búcsút vegyen a szeretett jószágtól. Haját hevesen cibálta a szél, ő pedig egyre csak azt kurjongatta tréfásan: Riadó, riadó!

Mindenki jókedvűen szemlélte a tragédiát, még Franz is elfeledkezett, kis időre sajgó lábáról és menekülési tervéről. Senki sem vette észre, hogy e pillanatban megjelent Blasius, nyomában pedig Prantl. Alig nyitotta ki Blasius a fülke ajtaját, megtorpant, majd egy hirtelen fordulattal, Prantlt félrelökve, visszalépett a folyosóra. Mielőtt pedig bárki megakadályozhatta volna, Blasius megrántotta a vészfék fogantyúját.

 

II.

 

Földalatti pályán, a város házai alatt vágtatott aztán a B-ML 623 jelzésű „száguldó lipcsei”, és útját menetrendszerű pontossággal, 15,02-kor fejezte be, két emeletnyi mélységben az Afrika tér alatt.

A lipcsei déli pályaudvar peronja ebben a pillanatban majdnem üres volt. A csekélyszámú várakozó között ünnepélyes öltözetű férfiak és asszonyok kis csoportja vonta magára a figyelmet, akik pompás virágcsokorral felszerelve, nyílván valami nevezetes vendég fogadására készültek. Egy tizenhárom-tizennégy éves fiú lábatlankodott körülöttük; hosszú, vékony volt, mint a spárgagyökér, öltözete csinos, de egyáltalában nem ünnepélyes.

Hogy valóban a csoporthoz tartozik-e vagy sem, ez nem volt egészen világos. Mert bár szemmel láthatólag azon fáradozott, hogy ünnepélyes merevséget öltsön magára és fennkölt ábrázatot vágjon, mégis letagadhatatlanul, sőt egyenesen lenyűgöző mértékben áradt róla az esetlenség.

A vonat most megáll, kivágódnak az ajtók, az első kocsiból pedig azonnyomban leugrik egy különös apró emberke, eredeti ősbajor bőrnadrágban, és izgatottan kémlelődik a peronon. A Nyakigláb ekkor hevesen integetni kezd. Azt jelzi: Bőrnadrág-haladéktalanul menjen át hozzá.

Bőrnadrág előbb értetlenül bámul. Aztán dühösen visszainteget: Mit akarsz? Gyere te ide!

Az ajtókon kitódulnak az utasok. A fogadóbizottság tétován és ünnepélyesen megindul, Nyakigláb szorosan a nyomukban. Kétségbeesetten tördeli a kezét az ősbajor nehéz felfogása miatt, és erélyesen mutogat a tekintélyes külsejű csoportra, így hát Bőrnadrág számára végül is nincs más kiút, átvág a peronon, s félénken a virágcsokor felé közeledik. Nyakigláb pedig, amikor odaért, elegáns gesztust kanyarít, majd harsányan és jól érthetően beszélni kezd:

— Mindnyájunk számára rendkívül nagy megtiszteltetés, hogy e történelmi személyiséget városunk falai között üdvözölhetjük. A klasszikus retektoros vevőkészülék halhatatlan feltalálója áll előttünk, akiben egyszersmind a rádiózörejek megteremtőjét is tisztelhetjük. Legyen szabad tehát bemutatnom a híres müncheni Gumó professzort!

Az ünnepelt Gumó professzor és a fogadóbizottság tagjai néhány pillanatig dermedten és tanácstalanul álltak egymással szemben. Nyilván mindkét félt mélyen megindította a váratlan megtiszteltetés, amelyben részük volt. Sajnos azonban a virágcsokor átadására mégsem kerülhetett sor, mert az egyik férfi hirtelen felkiáltott:

— Ott jön Montinari professzor! — mire a csoport sietve eltávozott.

― Nahát Pepi — lihegett a bőrnadrágos ―, egzakt pontossággal szólva ez elképesztő pimaszság!

A Pepinek becézett Egon Brockmann sértődött fintort vágott.

— Na, nézd csak, én itt töröm magam, hogy ünnepélyes fogadtatást rendezzek számodra, te pedig ezt pimaszságnak nevezed. Hogy értsem ezt?

Franz dühösen legyintett.

— Ezt majd még meghálálom neked! De most gyerünk — nekem el kell tűnnöm innen!

— Talán beléd habarodott útközben egy kislány; és most a nyomodban van? — érdeklődött Egon részvéttel.

Ekkor azonban valaki megérintette Franz vállát; megfordult ― Prantl volt.

— Eltűntél, pedig megegyeztünk, hogy még majd beszélgetünk. Azt hittem már, annyira megijesztett a vasúti katasztrófa, hogy kiszálltál útközben.

— Az idegeire megy előbb-utóbb az embernek, ha össze van zárva egy kocsiba ezzel a hogyishívjákkal... Blasiusszal — válaszolta Franz. — És ön még védelmébe vette! Pedig hogy félrelökte ez a tökfilkó! Ön meg úgy tett, mintha az a vészfék-dolog inkább önnek volna kínos, nem pedig neki.

— Nekem valóban tetszenek az ilyen rejtélyes különcök, mert néha úgy viselkednek, mintha egy másik csillagzatról kerültek volna ide — magyarázta Prantl mosolyogva. — És amellett Blasius bizonyára jót akart, meg akarta menteni a nagy Montinari professzor életét, — holott csupán egy kis régi porcelánkulacs tört össze.

„Caruso” volt tehát az a híres Montinari professzor, akit itt olyan nagy tisztelettel fogadtak.

— Mivel foglalkozik tulajdonképpen Caruso pro ... azaz Montinari professzor? — kérdezte Franz tisztelettudóan.

— Kórokozók kihalt törzseinek az életmódját tanulmányozza, a gümőkór, a rák és hasonló betegségek baktériumait próbálja kitenyészteni. — Prantl egy cédulát húzott ki a zsebéből. ― Ezen a számon megtalálhatsz. Ha kedved van, hívj föl egyszer. Aztán meg is látogathatnál, hogy kipótoljuk az elmaradt beszélgetést.

Barátságosan elköszönt, a mozgójárdára állt és tovagörgött.

Franz diadalmasan nézett barátjára.

― Csuda komoly tudós! — magyarázta. — Amint látod, nagyon érdeklődik irántam. Aztán a híres Montinari professzort is ismerem. Majdnem pertut ittam vele útközben, csak ez a Blasius megzavart bennünket.

— Blasius? Hát az meg miféle híresség?

— Ez az a másik csillagzatról való különc, aki meghúzta a vészféket. — Franz hüvelykujjával oldalt bökött: — Egyébként ott van!

Blasius testes, merev alakja ijesztő mozdulatlansággal siklott tova előttük a mozgójárdán, mint holmi vaskos cölöp, amelyet felállítva továbbít a szállítószalag. Franz nevetni szeretett volna — mégis könnyű borzongás futott végig rajta.

Egon füttyentéssel fejezte ki csodálkozását.

— Az eset világos: ez egy nehézsúlyú birkózó, aki merevgörcsöt kapott. Az arca pedig olyan...

Franz fejezte be a mondatot.

— Mint egy áruházi kirakatbábué.

— S olyan bután vigyorog, mint akit elfuseráltak — vélte Egon.

Aztán gyorsan a mozgójárdára húzta barátját, és Blasius mögött ők is kifelé haladtak. Franz közben néhány szóval elmesélte, hogyan viselkedett Blasius a vonaton, majd hozzátette:

― Tehát, vagy egyszerűen bolond, s akkor áldásom rá, vagy... — töprengve ráncolta össze a homlokát.

— Vagy mi? — kérdezte Egon felcsigázva.

― Nem bánom, ha ki is nevetsz — mormogta Franz. — Én nem tehetek róla, de nekem gyanús ez a fickó. Egzakt pontossággal szólva, mintha egy másik csillagról származó kísértet volna. A végén még kiderül, hogy a Saturnusról vagy a Sirius tájékáról került ide, méghozzá titokban, hogy itt felforgató tevékenységet folytasson.

― Hm, de akkor mért húzta meg a vészféket? ― vetette fel Egon.

— Hogy a bizalmunkba férkőzzék, hogy embernek nézzék őt!

— Ez már aztán sületlenség — állapította meg Egon. — A többi csillagon ugyanis nem élnek emberi lények, amint azt neked is tudnod kellene.

Egon azonban csupán azért képviselte ezt a maradi álláspontot, mert súlyosan csalódott az űrhajózás legújabb eredményeiben. Úgy volt ő is ezzel, mint az együgyű lelkek milliói. Harminc évvel ezelőtt kötött ki ugyanis a Holdon az első űrhajós, 1997-ben érték el a Marsot, 1998-ban a Venust és a Merkúrt. Sajnos azonban — ó szörnyűség! — sem holdbéli borjakat, sem marsembereket, sem venusasszonyokat, de még csak merkurgyerekeket sem sikerült találni, így aztán zúzdába került vagy öt tucat fantasztikus regény, amelyek az említett bolygókon játszódtak. Persze azért voltak marslakók. Egon iskolájában, a biológiai szertárban is élt belőlük vagy százezer. Csakhogy ezeknek a parányi, együgyű állatkáknak, amelyeket mikroszkóppal lehetett csak szemügyre venni, még jóreggelt se mondhatott az ember.

— Nem, kedves tudománytalan professzorom — erősködött Egon —, a Saturnuson vagy a Sirius tájékán legfeljebb szúnyogok vagy méhek élnek, ha minden jól megy, de nem ilyen díjbirkózók, mint Blasius.

— Gyermekem — vágott vissza Franz —, te csak azért beszélsz ilyen rosszindulatúan a többi bolygóról, mert dühös vagy, hogy nem teljesült tavalyi születésnapod leghőbb kívánsága: hogy a Mars kézilabdacsapata elleni mérkőzésen öngólt lőhess. De csak tartsd az ég felé egyszer éjszaka azt a pisze orrodat, és nézd meg jól azt a tízezer csillagot. Ezek ugyanis egytől egyig Napok, kicsikém, és a Napocskák egy részének éppúgy vannak bolygói, mint ahogy a Mars, a Saturnus vagy a Föld is bolygó. Ilyenformán előfordulhat, hogy ezek közül némelyiken olyan szörnyetegek mászkálnak, mint te, vagy ez a Blasius,

― És ez talán tudományos megállapítás? — dörmögte Egon gyanakvón.

Szíve mélyén azonban máris kész volt Blasiust siriusembernek elismerni, már csak azért is, mert ezt olyan izgalmasnak találta. Különben is, aligha foglalkozna olyan sok képzett tudós csillagászattal és űrhajózással, ha az egészből végül is semmi más haszon nem volna, mint ezek a hitvány marstetűk! Arra is gondolnia kellett, hogy néha, ha tiszta a levegő, és a nap alacsonyan áll, Lipcse legmagasabb házainak tetejéről egy fényesen csillogó pontot lehet megfigyelni, amely éppen a látóhatár fölött siklik végig az égbolton. Ez a BÁ-6-os, a hatos számú bolygóközi állomás, amely mint a Föld mesterséges bolygója kering sietve planétánk körül. Tudósok laknak e kitűnő megfigyelőhelyen, amely egyszersmind ugródeszkául is szolgál a világmindenség felé. ― Szerinted tehát az a kijelentés tudományos, hogy a Sirius szomszédságában, valamelyik bolygón merevgörcsben szenvedő díjbirkózók laknak? — kérdezte Egon kajánul.

— Hát — mondta Franz habozva —, azt hiszem, tudományos...

— Őrült jó — tört ki lelkesen Egon. De mire a felvonó fölért velük, s ők kijutottak a szabad levegőre, addigra már Egont is teljesen hatalmába kerítette a meggyőződés, hogy Blasius nem lehet más, mint siriusember, akinek a feje veszedelmes rögeszmékkel van tele.

A földalatti pályaudvar előcsarnokának lapos tetőteraszán működött a központi légitaxiállomás. Itt szakadatlan egymásutánban röppentek a magasba a zömök, rövidszárnyú „légi gondolák”. Motorjuk halk zúgása közben előbb merőlegesen felfelé emelkedtek, egy pillanatra megálltak a levegőben, majd vízszintes irányban száguldottak tova, mintegy százméternyi magasan a háztetők felett. Más gépek meg éppen lefelé ereszkedtek, olyan lassan, akár a lift: óvatosan értek földet, majd amikor utasaiktól megkönnyebbültek, kezdődhetett újból a játék.

A tetőterasz pereméről az utas áttekinthette az egész Afrika teret. A nap ferdén tűző sugarai tompa csillogással vonták be a tágas térséget és a teret félkörben szegélyező magas épületek homlokzatát, s közben festőién bontakozott ki a fehér és a szürke minden árnyalata. A tér déli oldalán park volt, ahol ezen a napon, március ötödikén már minden zöldellt és virágzott, mintha legalábbis májust írnánk. Az úttesten fürge járású autók nyüzsögtek, a csempével kirakott gyalogjárdán vidám színekbe öltözött emberek. A világ minden tájának divata elbűvölő tarkaságban vonult fel ezen a délutánon.

A két elszánt nyomozó — a gömbölyded Franz és a langaléta Egon — feszülten fürkésző pillantásokkal osont végig a taxiállomáson.

― Ott van az a siriusi szörnyeteg! — suttogta izgatottan Egon. — Ha nem tévedek, légi úton akar elmenekülni előlünk.

De Franz most ott tartott, ahogy ez a história alapjában rendkívül együgyű, méltatlan az egzakt Gumó professzorhoz. Meg is magyarázta, hogy ő nem ilyen gyerekesen képzelte a dolgot: hagyják őt most már békében ezzel a fickóval, aki egy kicsit valóban bolond, de Siriusról szó sincs — és kész.

Egonnak azonban most már megjött az étvágya, eszébe sem jutott, hogy kiengedje a fogai közül ezt az ínyencfalatot.

— Te tudománytalan, gyáva fráter! — kiáltotta, és maga után húzta barátját.

Blasiushoz érve még hallották, amikor az recsegő hangon odakiáltott egy légitaxinak:

— A Skandináv körútra! — aztán benyomult a „gondola” belsejébe.

Egon gyorsan meg akarta kérdezni, nem ülhetnének-e be melléje, hiszen ugyanabba az irányba igyekeznek. De már be is csapódott az ajtó, és Blrsius elvágtatott a levegőben észak felé.

Egon arcán mélységes csalódás tükröződött. Egy pillanatig még azt mérlegelte, nem kellene-e folytatni az üldözést a levegőben is, de aztán elejtette ezt a tervet.

— Ha nem lennél olyan makacs, mint az öszvér, akkor most mi is ott ülnénk mellette — sziszegte. Franz azonban a Blasius-ügy ilyetén váratlan megoldásával valójában szerfölött elégedett volt. Rövid idő múlva Egon is békülékenyebben fogta föl a kérdést:

— Na persze, voltaképpen jobb dolgunk is lehet, minthogy egy ilyen kelekótya vészfék-húzogató után röpködjünk, aki ráadásul még majd el is bízza magát. A Skandináv körút egyébként jó messze északon, egy új negyedben van. Most pedig vigasztalásul egy kis légisétát engedélyezünk magunknak.

A gyors elhatározást tett követte. Egon taxit foglalt, s egy innen délre eső tér címét adta meg, amely csak néhány lépésnyire volt lakásuktól. Ez a tér nevetségesen közel, legfeljebb egy kilométernyire volt ide, s ez a távolság merő csúfolódás egy légitaxi számára. Morgott is a pilóta, valamit bizonyos kölykökről, akiknek inkább hintával kellene szórakozniuk. Néhány pillanat múlva azonban már magasan a háztenger felett lebeglek. A gépből messzire elláthattak, túl az egymásba ékelt régi és új városrészeken és a parkok zöld foltjain, a külső kerületek felé, Lipcse kapui előtt márciusi ködök ültek kedvetlenül, mint távoli szürke falak...

Alig egy perc múlva már ismét szilárd talaj volt a lábuk alatt. Egon megmagyarázta, hogy azért nem közvetlenül az ő házuk tetejére irányította a taxit, mert neki előbb még illendőségből feltétlenül be kell kukkantania sportklubjába. Franz azonban nem minden ok nélkül tartott tőle, hogy ez az „illendőségi bekukkantás” legalább öt órába kerül majd. Ez az aggodalom fejeződött ki abban a rideg megállapításban, hogy a sport olyan emberek eltévelyedése, akiknek „a lábukban van az, ami a fejükből hiányzik”; ez — egzakt pontossággal szólva — borzalmas. Egon már nyitotta is a száját, hogy kegyetlenül visszavágjon — szája azonban tátva maradt. Szegénynek szinte kiguvadt a szeme, úgy bámult Franz feje fölött egy pontra, mintha ott a nyílt utcán éppen most kölykezne egy medicinlabda. Franz csodálkozva fordult hátra, és ő is megdermedt.

Ott álltak hát megbékélten egymás mellett: hosszú, vékony és egy alacsony, zömök sóbálvány. S valóban, ez már sok volt egy normális ember számára.

Öt méterrel odébb, a metró kijáratánál egy férfi állt. Testes, merev alakja ijesztően mozdulatlan volt, mint egy földbe vert cölöp. Olajzöld malaclopót viselt és legújabb divatú, lapos világos sapkát. Üres tekintettel, savanyú képpel bámészkodott a téren. Aztán mintha észrevette volna, hogy figyelik, hirtelen megrázkódott, és tovább lépkedett a járdán, kecsesen, mint egy lépegető ekszkavátor.

Blasius! Három-négy perccel ezelőtt szemük láttára repült észak felé. Most pedig — hacsak nem kísértet ingerkedik velük —, abból a metroalagútból bújt elő a maga eleven valóságában, amely a délnyugati városnegyedből vezetett a központ felé. Ráadásul, úgy látszik, még arra is volt ideje ennek az ördöngös fickónak, hogy útközben átöltözzék; az imént ugyanis még szilvakék volt a köpenye, a sapkája pedig fekete. Valami bosszúság is érhette, mert a jámbor, együgyű vigyorgás észrevehetően eltűnt az arcáról. Mégsem volt kétséges: ez a merevség, ez a járás, az arcvonások és az egész félreismerhetetlenül sajátos magatartás ― határozottan Blasiusra vallott!

Egon tért magához elsőnek dermedtségéből. Sápadtan mormogta:

— Blasius legyen a nevem, ha nem ez a legpokolibb alak, akivel életemben találkoztam. Utána!

 

III.

 

Nem volt könnyű dolga a közlekedés irányítójának a Pavlov út és az Einstein út kereszteződésénél. Sárgászöld ruhája, amelyet a legrikítóbb világító festékkel vontak be, igen eredeti látványt nyújtott. Ahogy a reflektorfényben ott állt az emelvényén, és mágikus karmozdulatokkal hol megállította, hol elindította a járművek áradatát, — szinte olyan volt az egész, mint egy pompás varietészám. Ő maga természetesen aligha talált gyönyörűséget mindebben. A nappali világosságot árasztó fényszórók ellenére az útkereszteződés óriási forgalma áttekinthetetlen volt, s neki pokolian kellett figyelnie, Az újabban épült utcák már olyan tágasak, mint egy jókora folyam, ott kedvükre ficánkolhatnak a motorosok; ez a sarok azonban még régimódi. A forgalom karmestere egyébként ma este amiatt az átkozott jelzőberendezés miatt volt kénytelen itt beugrani és ilyen bohókás szabadgyakorlatokat végezni. Tegnapelőtt egyszer már váratlanul felmondta a szolgálatot, és most is már félórája babrálgat rajta egy szerelő. Sem a jelzőlámpák, sem a fénysorompók nem működtek.

Igen, a fénysorompó: ez volt aztán a patent berendezés! Ha egy türelmetlen gyalogos vagy járművezető nem venné figyelembe a piros jelzést, akkor egy láthatatlan fénysugáron kényszerül áthaladni, amely sorompóként keresztezi a tilos utat. A fénysugár megszakadása bonyolult áttételekkel két készüléket hoz működésbe. Előbb egy úgynevezett etop-rádiót, amely, ha autóról van szó, ennek motorját azonnal leállítja. Aztán egy elektromos kapcsolású magnetofonkészüléket, amelynek hangszórójából ez a kétértelmű figyelmeztetés harsán a gyalogosok felé:

— Állj! Ne tovább!

Kitűnő gondolat volt, hogy ezeket a szavakat Eduárd Sommerfels, a bálványozott színész előadásában vették hangszalagra. Ez a tehetséges férfiú olyan melegen, gyöngéden és oly lenyűgöző erővel ejtette ki e szavakat, hogy minden gyalogos, aki csak hallotta, önkéntelenül megtorpant. Számtalan példányban sokszorosították a hangszalagot, és ezt használták az egész országban. Az „Állj! Ne tovább!”, szállóigévé vált. A forgalom irányítója is elismerte, hogy ez az eredeti ötlet valóságos csodát művelt a fegyelmezett közlekedésre való nevelésben.

 

A sárgászöld ruhájú varázsló ott az emelvényen most meghökkent. Az Einstein út számára éppen most adott szabad jelzést. A várakozó autók áradata nekilódult. Ekkor lépett le a járdáról egy magas, testes fickó, és nagy léptekkel nekivágott az úttestnek, feltartóztathatatlanul, akár egy lábonjáró torony. Sugárzó arccal rámered a sárgászöld ruhára — és tovább lépked! Szorosan a sarkában pedig egy fiú! Ez, úgy látszik, annyira elbámészkodott az előtte haladó járókelő széles háta mögött, hogy nem látja, mi történik. Egy hatalmas limuzin állt az úttest szélén, annak a vezetője legalább résen volt, és nem indult el. De a mögötte álló, széles lapos sportautó türelmetlenül rákapcsolt, és fürgén elébe került a másiknak. Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy a forgalom meglepett karmestere képtelen volt bármilyen értelmes akcióra. A lábonjáró torony már ott lépked a várakozó limuzin előtt. A fiút is már csak egy lépés választja el attól, hogy a következő pillanatban menthetetlenül a sportautó alá kerüljön. Az első kerekek már csak másfél méterre vannak a két fegyelmezetlen járókelőtől.

Több mint egy másodpercig tart, amíg agyunk jelzi a veszélyt, testünk pedig reagál rá. Egy fél másodperc múlva viszont a sportautó mindkettőjüket el fogja gázolni, de a fiút okvetlenül.

És ekkor — alig lehetett szemmel követni az eseményeket —, a járkáló hústorony villámgyorsan balra kapja a fejét, majd őrült sebességgel három métert fut visszafelé, magával rántva a fiút, aki végigvágódik a limuzin előtt. A sportautó pedig elvágtat mellettük…

Később, amikor az emelvényen álló koronatanú elmesélte ezt a páratlan esetet kollégáinak és ismerőseinek, a hallgatók csak mosolyogtak, hitetlenkedve, mint ahogy a tengerészek lódításait és a vadászhistóriákat szoktuk megmosolyogni. És hol tartják a legközelebbi nyilvános fogadást, ahol láthatnánk ezt a csodalényt? — érdeklődtek kajánul. Az elbeszélő azonban kénytelen volt bevallani, hogy ő akkor végtelen megdöbbenésében úgy állott ott az emelvényen, mint valami sárgászöldre mázolt emlékmű, és egyszerűen futni hagyta a férfit; nevét és címét nem tudja megmondani.

Az esetről nem vettek fel jegyzőkönyvet, Csupán az újság „Kiállítási egyveleg” című rovatában jelent meg róla másnap egy kis karcolat.

 

IV.

 

A bátor nyomozók tagjai még reszkettek az ijedtségtől. Franz szerencsére sem testében sem lelkében nem szenvedett komolyabb kárt a rendkívüli artista-produkciónál. Csupán a szíve táján érzett egy kis szorongást, a térdét pedig leverte és az orrát felékesítette egy ügyes kis horzsolással.

Az utóbbi két és fél óra alatt egyébként, mióta az ördöngős Sirius-fickóval újra összeakadtak, a következők, történtek:

A metrókijárattól kétszáz lépésnyit követték; ott az üldözött egy negyedórára eltűnt a Himalája Szállóban. Amikor előkerült, ismét szilvakék köpenyt és fekete sapkát viselt, mint az imént, amikor a légitaxiba beszállt. Ebből tehát az következik, hogy az alatt a három perc alatt, amely a légitaxi indulása és a metró előtti találkozásuk között eltelt, még itt a szállóban is meg kellett fordulnia, hogy átöltözhessék. De a téboly csak most érte el tetőpontját: a siriusember visszament a metróállomásra és megint csak egy olyan szerelvényre szállt, amely a Skandináv körút felé tartott!

Egon útközben nagymerészen elhatározta, hogy szóba elegyedik vele. De amikor látta, milyen rosszkedvűen és gorombán válaszolt az egyik utasnak, aki néhány barátságos szót intézett hozzá, már nem is próbálkozott ezzel.

A Skandináv körúton a siriusember befordult egy hatalmas épület kapuján, amely — mint a bejáratnál levő cégtáblák mutatták —, több intézménynek és közhivatalnak volt a székhelye. Itt működött a többi között a Német Helyesírás Megújításának Állandó Munkabizottsága, amely tudvalevőén már vagy negyven év óta tárgyalta, vajon be kell-e vezetni a főnevek kis kezdőbetűvel való írását vagy sem; továbbá a Portalanítási Hivatal, a Lipcsei Melegházak Igazgatósága és a Német Automatakutató Intézet IV. számú kirendeltsége.

Egy örökkévalóságig ácsorogtak a ház előtt; már alkonyodni kezdett. Aztán végre feltűnt az ajtóban a szilvakék köpeny. A köpeny tulajdonosa alighanem kellemes társaságból távozott, mert az arca csodálatosan megváltozott. Ismét olyan vidáman vigyorgott a világba, mint azelőtt. Visszatért a belvárosba, egy kis sétát tett a fényárban úszó utcákon, és eközben történt, hogy hajszál híján szerencsétlenség nem érte.

Ezután a Szahara Szállóhoz sietett, amelynek kapuján aztán eltűnt a fiúk szeme elől.

A máskor oly rideg Egon nem tudta eltitkolni meghatottságát. Megtapogatta barátja kissé megrokkant orrát, kezét, vállára tette és azt rebegte:

— Gumókám, pajtikám, te kis szórakozott professzor! Meg tudnád magyarázni nekem, te kis tudóstojás, hogyan futkoshat két halott ide-oda az utcán? Nincs öt perce még, hogy gázolás áldozata lettél. Engem meg, szavamra, majd megütött a guta, hogy végig kellett néznem, pedig itt bámészkodunk a Szahara előtt. Hát ez már sok egy érzékeny sportszívnek.

Franz nem figyelt rá. Szeme ijesztően kifordult, szája pedig, amely körül tétova mosoly játszott, érthetetlen szavakat mormogott. Egon csak annyit értett meg belőle: „a rémület másodperce”. Ez még nagyobb gyengédségre indította. Szinte sírva csimpaszkodott a miniatűr bajor emberkébe, és úgy könyörgött neki, hogy ne veszítse el a józan eszét. De az csak tovább mormogott valamit a „rémület másodpercé”-ről.

— Persze, persze, professzorkám, rémületes másodperc volt — suttogta Egon. De...

— Ha egzakt pontossággal megfigyeljük, nála szó se volt rémület másodpercéről — kiáltott fel hirtelen Franz, úgy hogy néhány járókelő megfordult.

Egon csak most döbbent meg igazán: Ez már a vég! Csakugyan megháborodott! S mély megrendülésében csak erre a bárgyú kérdésre volt képes:

— Miért, feltétlenül szüksége lett volna rá?

Franz nyugodtan végigmérte barátját és részvéttel csóválta meg a fejét.

— Te szegény! Te csak végignézted az esetet, s már ettől meghibbantál. Nálam éppen fordított a helyzet. Bár betörtem az orromat, de rettenthetetlen lelkem máris azt a tébolyító rejtélyt próbálja megfejteni, miért nem lép fel Blasiusnál a rémület másodperce? Érted fiacskám, mit magyaráz a bácsi?

— Ha továbbra is ilyen bután fejezed ki magad, egy szót sem fogok érteni — dörmögte Egon. — Azt akarod mondani, hogy Blasius egyetlen másodpercre sem ijedt még?

Franz most már csaknem kijött a sodrából. Aztán mégis, mutatóujját magasra tartva, türelmesen magyarázni kezdett:

— Na figyelj csak ide, kicsikém! Amit most láttál rajtam, az a rémület másodpercének tipikus esete volt. Annyira megdöbbentett ugyanis a hülyeséged, aminek az imént voltam, tanúja, mintha villám ütött volna belém, s csak most tudok értelmes választ adni. Tehát: ha egy megvadult autó rohan felém vagy Pepi barátom nekidurálja magát és valamilyen égbekiáltó ostobaságot mond, nekem sajnos, mindkét esetben egy, két vagy öt másodpercre van szükségem, hogy magamhoz térjek a rémületből, és biztonságba helyezzem magam; Ezt az emberi gyengeséget hívják a rémület másodpercének.

Egon hősiesen lenyelte felháborodását.

— Hm, Blasiusnak persze legfeljebb egy tizedmásodpercre volt szüksége, hogy kapcsoljon és visszarohanjon. Na jó. A nagypapámnak a vakbelét vették ki, Blasiusnak pedig a rémületmásodpercét. Valahogy így történhetett.

— Lehetetlen, hogy egy embernek ne legyen rémületmásodperce! — állapította meg Franz.

— És a Sirius tájékán? Létezik ott egyáltalában rémület vagy másodperc?

Egon büszke volt sziporkázására. Franz azonban úgy vélekedett, hogy ő Egon helyében nem kísérletezne újra és újra egzaktul gondolkodni — a lábával.

Egon végül is dühbe gurult. — Volt egyszer egy kisborjú, s ez olyan okos volt, hogy mindenüvé hűségesen követett egy bizonyos Blasiust, még a virslitöltő gépbe is. És a kisborjúnak még szépen meg is kellett köszönnie, hogy Blasius az utolsó pillanatban kiszedte onnan.

— Nem rossz ötlet — mormogta Franz egykedvűen. — Bemegyek hozzá és köszönetet mondok életem megmentéséért. És egyúttal kiszedek belőle valamit.

Ez a gondolat pillanatnyilag megbékítette Egont. Bemerészkedett a Szahara előcsarnokába, hogy megérdeklődje a portásnál, ott lakik-e Blasius? Két perc múlva ismét az utcán volt, és jelentette, hogy Blasius tényleg foglalt itt szobát. Csak azt találták különösnek a fiúk, hogy ma délután mégis a Himalájában öltözött át.

Rövid tanácskozás után elhatározták, hogy a további akciókat a következő napokra halasztják, mert most már ismerik Blasius búvóhelyét. Megállapodtak, hogy eddigi élményeikről egyelőre senkinek sem szólnak, mert egyikőjüknek sem volt kedve hozzá, hogy valószínűtlen történetekkel nevetségessé tegye magát. Erre az estére Egon még egy pompás attrakciót ígért: házuk tetejéről gyönyörködhetnek majd a nagy kiállítási tűzijátékban — egész Lipcse lángolni fog! Amikor barátja lendületes előadásának éppen a közepénél tartott, Franzból ismét kitört:

— Egy ember, akinek hiányzik a rémületmásodperce — kolosszális!

 

V.

 

Egon apja az időjárásszabályozás nemes hivatását gyakorolta. Minden reggel beszállt kis sportrepülőgépébe, és elrepült a Lipcse környékén levő központi időjárásszabályozó állomásra. Egyébként pedig nagyon büszke volt hivatására, és nélkülözhetetlennek tartotta magát.

Valahányszor kivette nyolchetes szabadságát — ezt csupa szeszélyből mindig az Északi-sarkon töltötte —, rettegett, hogy távollétében valami figyelmetlen fajankó elpuskázza a jó időt. Persze ez a foglalkozás még új volt, és kevés tapasztalt, minden hájjal megkent időjárásszabályozó akadt. Munkaidejük is jóval hosszabb volt, mint másoké. Egon apja gyakran sóhajtozott fontoskodva: „Hja, nekünk, időjárási szakembereknek, alaposan kijutott!” Egyébként napi hat órát dolgozott;

Egon apján, kollégám, és azon a rádióbemondón kívül, aki az időjárási tervet ismertette, egy lélek sem akadt Lipcsében, aki avval a sorsdöntő kérdéssel foglalkozott volna: milyen idő lesz? így estek el a legkedvesebb beszédtémától, amellyel az emberek egykor oly buzgón szórakoztatták egymást.

Ha ezekben a márciusi napokban valaki így szól: Nahát, ma aztán ragyogó idő van! — ez éppen olyan buta, semmitmondó megállapítás lelt volna, mintha egy téli napon így kiáltott volna föl egyik ismerősének lakásán: Nahát, ma aztán remekül be van fűtve nálad! Lipcse ugyanis a kiállítás idejére egyetlen hatalmas, jól temperált, napos vendégszobává vált. Ez a „kiállítási tavasz” az időjárásszabályozók remeke volt, és Egon apjának és kollégáinak szakértelmét dicsérte.

Mesterséges meleg és hideg légáramlatok és jól záródó, vékony ködfalak segítségével gondoskodtak arról, hogy a milliós város fölött a tiszta, halványkék égen ragyogóan süssön a nap.

A többit az úgynevezett Z-sugarak végezték el, vagy amint a nép szája nevezte őket: az égbolt foltjai. Néhány tucat sötét korongról volt szó, amelyek — arányosan elosztva a város felett —, egy kilométer magasban lebegő szerkezeteken, mozdulatlanul függtek a levegőben. Fényt nem sugároztak, mégis fűtötték az utcákat és a tereket, és 18-22 fokos enyhe májusi időt varázsoltak.

Ennyi volt az egész, s Egon apja mégis folyvást az időjárásról beszélt, ez volt a vesszőparipája. Amikor a két fiú belépett a szobába, ahol szokása szerint órák hosszat ült egyedül kedvenc könyvei vagy a zongora társaságában, felugrott s nagyot kiáltott:

— Á, itt van hát az én Gumó barátom! Na, milyen időt terveztem nektek?

— Remek! — jelentette ki Franz és csupasz lábaira mutatott. — Egzakt pontossággal szólva, éppen ilyen kell nekem.

— No nézd csak — csodálkozott a férfi —, te meg olyan vagy, mintha a bajor néprajzi múzeumból szöktél volna meg.

— Tisztára belehabarodott ebbe az öreg bőrnadrágba — vigyorgott Egon. — Még a nagyapjától örökölte. Tegnapelőtt, amikor televízión láttuk egymást, még emberi ruhában volt. De ha világkörüli útra indul, csakis ezt veszi fel, hogy örömöt szerezzen a régészeknek, így csinál reklámot a bajor idegenforgalomnak.

Egon divatosan öltözött. Szűk, fekete nadrágja úgy feszült rajta, rnint a harisnya, ebhez bő, okkersárga selyemzubbonyt viseli és ugyanolyan színű sapkát.

— Na gyertek, beszélgessünk egy kicsit — invitálta őket az apa. Alig estek túl a szokásos hogy s mint-kérdéseken, máris rákezdte:

— Éppen az imént olvastam az utolsó hajótörésről, amely földünkön előfordult — mondotta.— 1974. április 17-én történt. — Eszeveszett tornádó pusztított a Karib-tengeren. 208 kilométeres óránkénti sebességgel, száguldott az amerikai partok felé és nekirohant egy ködbe burkolt ezerkétszáz tonnás hajónak. A kormány összetört...

— Szédült időjárásszabályozók lehettek akkor — vágott közbe Egon. Már vagy ezredszer próbálta ki ennek a megjegyzésnek a hatását, csak azért, hogy apjának örömöt szerezzen. Az apa ugyanis így ezredszer is rendreutasíthatta fiát, büszkén és szigorúan:

— Hányszor mondjam még neked, hogy abban az időben még egyáltalában nem volt időjárásszabályozás. A mi hivatásunk merőben új!

Aztán mintha egy pohár jó bortól tüzesedett volna neki, tovább folytatta, előadta, hogyan történhetett a katasztrófa, és megmagyarázta töviről hegyire, manapság hogyan állítaná ő meg egy csapásra a forgószelet.

— Éppen itt van előttem egy jelentés a legutóbbi árvízkatasztrófáról — mesélte, amikor az első történetnek a végére ért. — Ez 1981-ben történt, Indiában. Teljes húsz napig megszakítás nélkül esett, száz milliméter csapadék hullott huszonnégy óra alatt, és az emberek nem tehettek egyebet, mint hogy kinyissák az esernyőt, és úgy-ahogy megerősítsék a folyók gátjait, mert mi még nem voltunk. A rossz idővel, a szárazsággal és más elemi csapásokkal szemben az időjárási szakemberek annak ideién úgyszólván tehetetlenek voltak. Ó, barbár idők! Hahaha, ha én ma azt a szót hallom: szárazság, akkor csak a kisujjamat kell megmozdítanom, és máris olyan országos esőt rittyentek, hogy csak úgy zúg!

Franzot, bár nagyon érdekelte, amit Egon apja mesélt, hencegése mégis erősen zavarta.

— Szabad valamit kérdeznem — szakította félbe tiszteletlenül. — Miért tűrték tavaly télen, hogy azok a szegény sarki nyulak kisírják a szemüket az örökös latyak miatt? Mára pedig Lipcse határába olyan undorító ködöt kotyvasztottak, hogy még!

A férfi olyan szemet meresztett rá, mintha az ő inasa volna, aki jégfelhővel elfuserálta a kiállítás kristálytiszta égboltját.

— Lárifári — morogta mogorván —, mi hatalmas feladattal birkóztunk meg, az egész emberiség büszke ránk, és akkor valaki sarki nyulakról, meg holmi ködkotyvalékról fecseg. Mi csupán megakadályozunk minden veszedelmes rendellenességet, amellyel az időjárás meglephetne bennünket. Egy kis ésszerű rendet viszünk az égi zűrzavarba, sőt, idestova a beteg éghajlatot is képesek leszünk makkegészségesre kúrálni, de jégvirág, holdvilág és tavaszi zsongás árusításával nem foglalkozunk. Lipcse számára készült remekművünket csak néhány hétre, néhány négyzetkilométernyi területre varázsolhattuk ide. Az ünnepi jó idő a mi pompás, páratlan kiállítási remekünk, és ezért minden csupasz térdű müncheninek lelkesednie kell!

Még folytatta egy darabig a dörgedelmet, aztán tovább szőtte-fonta az időjárásról szóló elmefuttatását. Végül könnyelműen megígérte Franznak, hogy nemsokára már ízlése és kívánsága szerint állíthatja össze az időjárási prognózist, akár egy tizenkétfogásos ebédet, és akkor majd nem kell a sarki nyulaknak sem a latyakban csücsülniük.

Egon véletlenül az órára nézett. Odafutott a befüggönyözött ablakhoz, megnyomott egy gombot.

Abban a pillanatban kívülről néhány ágyúdörgést hallottak, azután csend lett.

— Ilyen pechet! Elszalasztottuk a tűzijátékot! — panaszkodott Egon.

Apja csevegése közben odakint szakadatlanul sisteregtek és durrogtak a rakéták. Sőt, odafenn a háztetőn is egész sor ágyúlövés dörrent, ők hárman mégsem hallottak semmit. A zajfogó ugyanis be volt kapcsolva.

 

E sok izgalom Egont szinte érzéketlenné tette mindennel szemben, kivéve az éhséget. Apját és Franzot tehát a nagy szobában asztalhoz ültette azzal, hogy rögtön hozza az ennivalót. Mivel anyja már nem élt, úgy mellékesen ő látta el a háziasszonyi feladatokat. Ez valójában gyerekjáték volt s nem utolsósorban a „robottűzhely” jóvoltából.

A hűtőszekrényben lévő fehér lapos dobozok közül kiemelt egyet, amelyre ráírták, hogy „perzsa tál”. A doboz sok kis fiókjában nyersanyagok rafinált keveréke rejtőzött — ilyen félkész ételek a legkülönfélébb változatokban álltak rendelkezésre. Ezeket kívánságra házhoz szállították, és a legszeszélyesebb ínyenc is megtalálhatta köztük, amit éppen megkívánt. A perzsa tálat, amely földöntúli gyönyöröket ígért az éhes ember ínyének, Egon becsúsztatta a robottűzhelybe, a modern háztartás e mindent tudó gépezetébe. A szolgálatkész robottűzhely megkapta a doboz aljába •vésett parancsokat, és nyomban pirítani, párolni, olvasztani kezdte a rekeszek tartalmát. Mellesleg gombnyomásra annyi ragyogóan tiszta edényt is szolgáltatott, amennyit csak kértek tőle. Három perc múlva már ott állt a perzsa tál tökéletesen készen a felszolgáló kocsin. Egon szerette a változatosságot; ez körülbelül a négyezredik különleges fogás volt, amit elkészített. Csak egyszer ismételte magát: a robottűzhely akkor még égessen új volt, s ő nagy lelkesedésében húsz percen belül egymás után három karácsonyi libát sütött.

Némán láttak neki az evésnek. Egon apja, akiből bizonyára ünnepelt muzsikus lett volna, ha az időjárás tudománya el nem csavarja a fejét, bekapcsolta a televíziót. Legalább a végéi szerette volna meghallgatni a világkiállítás alkalmával rendezett nemzetközi hangversenyt, amelyen kizárólag új kompozíciókat mutattak be. Éppen a New York-i filharmonikusok zenekarát tapsolták meg.

A képernyőn megjelent a bemondó:

— Most egy érdekes kompozíciót fogunk hallani, amelyről azt is gondolhatnánk, hogy éppen ennek a városnak szánták, és erre a napra szerezték, a technika és a tudomány heteinek megnyitására. Nyikolaj Nyekraszovnak ez az új zongoraversenye a modern technika élményét fejezi ki. Címe:. Az automaták tánca. Előadja Nathaniel Radius.

A hangversenyterem emelvénye megreccsent a termetes férfi léptei alatt; testes, merev alakját mogorva arccal, sután meghajtotta, és leült a zongorához.

— Blasius! — kiáltott fel rekedten Egon.

Franz a televízió ernyőjéhez futott, kárvallott orrát odalapította és felkiáltott:

— Egzakt pontossággal ő az!

— Hallgassatok már! Hallottátok, hogy Radiusnak hívják — pisszegett a muzsikára szomjas időjárásszabályozó. Néhány ütem után hirtelen felugrott. Úgy érezte, mintha hangyaboly nyüzsögne a fülében. Ez igen! Ezek az akkordok, ezek a trillák, ezek az őrült átmenetek! Ördögi zongoramű. A legnehezebb, amit csak valaha hallott. Emberi kézzel valójában teljesen lehetetlen lejátszani. Ez a félszeg virtuóz meg olyan egykedvűen ül a zongoránál, mintha egy söröspohár mélyére bámulna elmerülten, holott ujjai szinte boszorkánytáncot járnak. A tempó egyre vadabb lett, egyre merészebb futamok következtek, de a legcsekélyebb elakadás, félrecsúszás, leragadás vagy melléfogás nélkül — s az egyenetlenség leghalványabb árnyalata sem volt felfedezhető játékában. Az időjárásszabályozó lelki szemeivel villogó fémvázak örvénylő táncát látta maga előtt, fejük egy-egy elektroncső; csúfondáros grimaszt vágnak, és groteszk mozdulatokkal utánozzák az embereket. Egyre bolondabbul űzik a játékot, szikrázva forgó örvény takarja be őket — majd egy féktelen trillával a darab véget ért. Mintha valami titkos gombot nyomott volna meg: az álomszerű kísértetjárás szertefoszlott.

Az időjárásszabályozó nyelt egyet-kettőt, aztán furcsa, megviselt ábrázattal a székre rogyott.

— Atomi volt! Tébolyítóan csapkodott! — tört ki Egon.

Franz is megszólalt:

— Nem tételeztem volna föl, hogy ez a Blasius ilyen nagy zongoraművész.

A gyenge taps elhalkult, és a bemondó jelentkezett ismét.

— Nathaniel Radius zongorázott...

— Mondhatom, förtelmesen — mondta ki az ítéletet Egon apja megsemmisítő hangon. — Olyan volt, mint egy soha nem látott csillogó— villogó acélremekmű! De nyoma sincs belső átélésnek, érzésnek vagy egyéni felfogásnak! Ragyogóan csörömpölte végig! A mű elragadó lehet, de az előadás művészietlen volt, puszta technika. Förtelmes!

— Nekem tetszett! — feleselt Egon. — De ide figyelj, Gumó, ezt mégiscsak Radiusnak hívják.

— Pedig én a vonatban, a vészfék-incidens után tőle magától hallottam a nevét. Egész érthetően Blasiusnak mutatkozott be.

— Micsoda, te már találkoztál ezzel a csörömpölő bajnokkal? — csodálkozott az apa. — Radius biztosan a művészneve. Ámbár nem egészen értem... Ha engem Blasiusnak hívnak, nem választanám magamnak a Radius nevet, ez sem hangzik jobban. Dehát az ég óvjon, hogy így hívjanak, és különben is megyek aludni. Jó éjszakát!

A két fiún egyszerre valami fájdalmas, búskomor fáradtság hatalmasodott el. Súlyos csalódás volt számukra, hogy Blasius, ez a furcsa kalandor most hirtelen szürke zongoristává zsugorodott, s már nem a Sirius tájékáról idecsöppent titokzatos szörnyeteg többé.

— Pepi — törte meg végül Franz a kellemetlen csöndet —, pajtikám, annyira megesett a szívem megnyúlt ábrázatodon, hogy legszívesebben valami új játékot vennék neked.

A „pajtikám” ásított egyet. Franz tovább csipkelődött. — Pepikém, ha most szófogadóan lefekszel, akkor a bácsi holnap is ajándékoz neked egy kis felhúzható siriusemberkét.

— Fogd be a szád, te nagyképű professzor! — heveskedett Egon. — Nem mondtam neked rögtön, hogy a többi csillagon nem mászkálnak kétlábúak?! És ki lódította azt, hogy az ilyen Blasiusok úgy potyognak Lipcsére, mint a hullócsillagok? Te! Franz sóhajtott.

— Jóságos ég, ennek a szegény fiúnak már megint görcs állott a lábába! Én ugyanis egyáltalán nem lódítottam, hanem csak egy hipotézist állítottam fel.

— Egy micsodát?

— Csupán egy lehetőséget vettem szemügyre, egy hi-po-té-zist állítottam fel! Most meg elvetettem.

— Szép dolog — szólt ingerülten Egon —, de engem hagyj békén a hiperolos hülyeségeiddel. És mindenekelőtt Blasiusszal. Ez a legunalmasabb fajankó, akivel életemben találkoztam.

— De az életem megmentéséért mégiscsak köszönetet mondok neki — jelentette ki Franz. — Ki kell szednem belőle, hogyan sikerült kioperáltatnia a rémületmásodpercét. Megkérdezted egyébként a Szahara portáján, hogy meddig marad?

Egon ásított.

— Hm, és ha holnap már kora hajnalban ismét elutazik, mert befejezte az itteni zongora-cséplést? Legjobb lesz, ha rögtön felhívom a Szaharát és megkérdezem.

Franz kiment az előszobába a telefonhoz. Két perc múlva visszajött, fontoskodva megállt az ásítozó Egon előtt, aki úgy festett, mini egy rakás szerencsétlenség, és ráförmedt:

— Blasius már két órája ki sem mozdult a Szaharából!

Egon felugrott, mint akit tűvel szúrtak meg.

— Micsoda? De hiszen félórája sincs, hogy éjjeli zenét adott nekünk a hangversenyteremből!

— Még mindig nem érted, Pepi? — kérdezte Franz türelmetlenül. —. Tévedtünk! Radius, a híres zongoraművész nem azonos Blasiusszal!

— Őrült jó! — kiáltott Egon lelkesen. — Blasius tehát nem holmi közönséges zongorista!

— Egyáltalában nem. Azt mondták, hogy a technikai-tudományos kiállítás egyik részlegének vezetője, vagy valami hasonló...

— Technikai-tudományos... — Egon ismét magába roskadt. — Dehát ez még unalmasabb, mintha zongoraművész lenne! — nyögte kétségbeesetten.

Franz, hogy enyhítse csalódását, még hozzátette:

— Persze, lehet, hogy félreértettem. És az is lehet, hogy Blasius hazugságot írt a vendégkönyvbe.

Ez hatott.

— Ez a szemtelenség mindenesetre simán kitelik tőle — vágta rá Egon élesen. — Ha komoly embernek akar látszani, persze hogy nem „vészfékhuzogató”-t ír be foglalkozásként. Nem igaz?

— Logikus — járult hozzá Franz.

— Most pedig én hívom fel ezt a fickót — jelentette ki Egon, és energikusan felállt.

Franz rimánkodott neki, ne csináljon feltűnést. Egon azonban eltökélten a telefonhoz lépett, tárcsázott és Blasiust kérte.

— Itt Blasius, jó estét — recsegte egy barátságos hang a telefon hangszórójából. De mivel tovább nem folytatta, Egon beszélőkéje is felmondta a szolgálatot. Tanácstalanul meredt Franzra, de az sem szólt egyetlen megváltó mukkot sem. A hangszóróból pedig ismét megszólalt a türelmes, barátságos hang:

— Itt BLasius, jó estét!

Egon ki akarta kapcsolni a készüléket, Franz azonban az utolsó pillanatban elkapta és lefogta a kezét. Ott álltak lélegzetfojtva, mint a függöny mögé rejtőzött betörők, a telefonbol pedig három másodpercenként felhangzott a recsegő hang: Itt Blasius, jó…

Franz letette a kagylót.

— Na tessék! — lihegett Egon. — Tízszer kívánt jó estét, és tízszer közölte magáról azt a meglepő újdonságot, hogy Blasiusnak hívják. Csinál ilyet normális ember? Most már a napnál is világosabb, hogy a Siriusról való!

Franz azonban úgy motyogott maga elé, mint akinek másutt jár az esze:

— Jaj de furcsa volt, de nagyon furcsa… De hol hallottam én már ilyesmit?

— Hülyeség! — kapta fel a fejét Egon. — Te talán már beszéltél telefonon siriusemberrel?

— Jó estét, Blasius, jó estét... megvan! —— kiáltott fel Franz. — Milyen számon mondják itt be a pontos időt? Tizenegyen, mint Münchenben?

Föltárcsázta a számot, s már meg te szólalt a monoton, recsegő hang:

— Huszonkét óra tizenhárom perc... huszonkét óra tizen...

Franz elgondolkozva figyelte.

— Hallgasd csak... ezt a hangsúlyt! Mindig ugyanazon a hangon...

— Na és? Mindig ugyanazon a hangon közli, hogy huszonkét óra múlt tizenhárom perccel, tehát átkozottul késő van, s ez stimmel is. Egyáltalában nem értem ...

— Az ördögbe, egyelőre még én sem értek semmit, csak annyit, hogy nagyon különös ez a dolog Blasiusszal és a pontos időjelzéssel — állapította meg Franz, és izgatottan járkált fel és alá. — Most pedig lefekszem, ha megengeded, és az ágyban újabb hipotézist állítok fel.

 

Ezen az éjszakán Franznak nyomasztó álma volt. Ott hevert Münchenben az utca közepén, ezüstpapírba pólyálva. Csak a feje és a lábaujjai látszottak ki. Egy óriás Blasius mogorván guggolt egy kerekekre szerelt zongorán, amely ide-oda száguldozott vele az utcán, és keresztülgázolt Franz lábaujján is. Erre udvariasan elvigyorodott, lehajolt, üstökénél fogva felemelte a papírba göngyölt Franzot, és azt kérdezte egy arra járó férfitól, aki egészen olyan volt, mint Prantl mérnök:

— Bocsánat, asszonyom! Felajánlhatok önnek egy frolettát?

Prantl szélesen elnevette magát és azt mondta:

— Köszönöm, Radius úr. Tudja mi a legújabb vicc? Ez mérnök akar lenni!

És akkor mindketten rettenetesen nevetni kezdtek, Blasius-Radius pedig közben hajánál fogva lóbálta őt ide-oda, és ez nagyon fájt..,

— Jaj! — vinnyogott Franz, és felnyitotta szemét. Egon volt az, aki a haját húzta.

— Gumó — suttogta izgatottan —, ember, térj magadhoz! Blasius már nem lakik a Szaharában!

— Micsoda? Blasius — te megháborodtál! — dadogta Franz. — Hány óra van?

— Tizenkettő múlt. Nem tudtam elaludni, és még egyszer felhívtam a Szaharát. Azzal az ürüggyel, hogy a kiállítás vezetősége tudni szeretné, mikor megy el reggel hazulról, mert egy sürgős ügyet kellene elintéznie. Érted? Így megtudhattuk volna, mikor csíphetjük el reggel, a szálló bejáratánál.

— Tökfilkó! — nyögte Franz. — Ostoba telefonálgatásaiddal még felkelted a gyanúját!

— De hát nem ő jelentkezett, hanem valami bajoros kiejtésű férfi! „Krapferl”-t mondott, vagy valami ehhez hasonlót. De lehet, hogy Hinterhubert motyogott. Nem tudom már pontosan. És azt mondta, hogy Blasius már nem lakik a Szaharában. Aztán megtudtam a portától, hol lakik most. Na találd ki! A Himalájában! Ott, ahol már ma is átöltözött egyszer. Minden stimmel tehát.

— Te szerencsétlen, te már biztosan ott is felhívtad!

Egon megrázta a fejét.

— Csak a központot. Tudom én, hogy nem szabad feltűnést kelteni. Lehet, hogy egész csapat siriusemberről van szó!

— Akkor holnap reggel héttől frissen megmosakodva őrséget állunk a Himalája bejárata előtt, érted?

— Na jó.

Egon ásított.

— Jaj de bolondot álmodtam. Blasius és Radius ugyanaz a személy volt.

Egon homlokát tapogatta:

— Egy közismert zongoraművész és egy ilyen ... ááh, zagyvaság!

Még vagy jó két óra hosszat ógtak-mógtak a dolgon. Kimerülten aludtak el, s reggel csak elkésve ébredtek, amiért ki-ki a másikat okolta.

 

VI.

 

A párizsi Alfonz Soufflé, a nyelvtudományok nagyra becsült doktora s a világ legnagyobb tudósainak járó díj birtokosa némán mormolt egy meglehetősen illetlen francia szót, majd portugál nyelven indulatosan felkiáltott:

— Lipcsei helyi idő szerint, amint az én órám makacsul és határozottan állítja, több mint félórával elmúlt reggeli tíz óra! És mit csinál a mi kedves Sauerwald kollégánk? Egyszerűen hagyja, hogy itt üljünk. Hát ez igazán furcsa!

Doktor Soufflét a kiállítás e második napján a Huszadik Század Múzeumának főbejáratától balra, a kőpadra ültették, és minden jel szerint itt is felejtették. Portugál nyelven elzengett panaszát a mellette ülő orosz szőkeséghez, Lidia Zarubinához intézte, aki a nyelvtudományok terén éppoly hírességnek számított, mint ő, ámbár majdnem negyven évvel volt fiatalabb nála.

Lidia igyekezett néhány szóval megnyugtatni a zsörtölődő franciát, aztán továbbra is az előttük tornyosuló szokatlan épület felé fordította fejét, s teljesen átadta magát a látvány élvezetének. Soufflé eközben egy régi kínai közmondást idézett a tudósok sajnálatos megbízhatatlanságáról. Idegesen kémlelte az emberáradatot, amely ott hömpölygött el mellettük a múzeum bejárata felé.

 

A Huszadik Század Múzeumának ez a csodálatos épülete kívülről nem is háznak, hanem valami különös formájú műemléknek hatott. A hatalmas sokszögű alsó épületrész külső falaiba domborművű képeket véstek, amelyek a nevezetes, most már vége felé járó század mozgalmas történetéről beszéltek. Ezen emelkedett jó ötszáz méter magasra az egyszerű, művészien tagolt toronyépítmény, csillogó kvarcból. Óriási mérete ellenére karcsúnak, kecsesnek, majdnem vidámnak tűnt; fönn pedig a csúcson...

— Nos, már tíz óra negyvenöt percet mutat az órám — gáncsoskodott Soufflé, ezúttal a legnyersebb észak-amerikai hangsúllyal. — Minden szakmai tiszteletem Sauerwaldé — no de háromnegyed órát késni!... ez mégiscsak példátlan! A nemzetközi tudományos együttműködés megsértése!

— Milyen harapósnak mutatja magát, maga báránylelkű ember! — nevetett Lídia professzor. — Vallja be, hogy a valóságban csak gyerekes türelmetlenség ez önnél, mert alig várja, hogy végre érettségit játszhassak ezzel az új beszélő dobozzal — ezzel a „polimáccsal”, ahogy Sauerwald nevezi.

Most meg egy olyan nyelvjárás jutott Soufflé eszébe, amelyet csak a földgolyó egyik, még mindig meglehetősen isten háta mögötti sarkában beszélnek. Ezen a nyelven mormogta, amelyet rajta kívül egyetlen európai ember sem értett:

— Na jól van, Lidia, lehet, hogy igaza van!

Soufflé egyszerűen nem tudta abbahagyni: minden második percben nyelvet kellett változtatnia. De nem üres bűvészkedés volt ez nála, hanem valódi szükséglet. Csodálatos ős-tehetség volt, és már gyermekkorától akár tréfából is elsajátított idegen nyelveket. Jelenleg hatvan-hetven nyelven beszélt, szükség esetén további tízben is eligazodott. A szakmai világ persze inkább azért tisztelte, mert talán senki sem volt képes a különböző nyelveket olyan alapos tudományos vizsgálat alá vetni, törvényszerűségeiket megállapítani és összehasonlítani, mint ő. Szórakozásképpen is tornáztatta a nyelvét minden lehetséges módon, és élvezte az idegen hangokat, amelyek ajkain megformálódtak. Lidia Zarubina is azért volt neki olyan rokonszenves, mert éppoly, eredeti tehetséggel boncolgatta a nyelvek titkait. Végre valaki, akivel egy kicsit elbeszélgethet az ember — gondolta Soufflé — legalább megért egyet-mást. Lidia ugyanis négy és fél tucat nyelven beszélt. Soufflé most oroszul dörmögött:

— Mit szól ehhez, Lidia? Most már majdnem egy órája, hogy itt várakozunk. Sauerwald az orrunknál fogva vezet bennünket. Ide ültetett ebbe a csöndes kis parkba, a zöldbe, s úgy képzeli, mi majd egymásba szeretünk és elfelejtjük a legközelebbi évekre a „polimács”-ot. Mert hát bizonyára még mindig nem működik kielégítően, — s ez Sauerwaldnak persze kínos.

— Mi kínos neki? — kérdezte Lidia, aki csak félfüllel hallgatott oda. — Hogy mi egymásba szeretünk?

Az öreg Soufflé felvidultan heherészett. Aztán nekifogott, hogy — teljesen feleslegesen — még egyszer kifejtse az egész ügyet Lídiának.

A helyzet ugyanis a következő volt: Soufflé az előző napon, a kiállítás első napjának estéjén érkezett Lipcsébe. Mindjárt megérkezése után a lipcsei egyetem neves nyelvtudósához, éppen ehhez a pontatlan Sauerwald professzorhoz sietett, és türelmetlenül kérte, sürgősen mutassa be neki a „polimács”-ot.

A „polimács” körül tudniillik érdekes helyzet alakult ki. 1999-ben az emberek nagyjából már kitűnően megértették egymást, a világ akármelyik részén éltek is. Például már néhány évtizede múlt, hogy teljes megállapodás jött létre: esztelen dolog a régi játékszabályok szerint egymást kölcsönösen becsapni, egymás munkájának gyümölcseit elorozni, vagy mint az korábban előfordult, fölváltva bombát vágni egymás fejéhez. De azok a ravasz fickók, akik 1999-ben éltek, nemcsak tudták ezt, hanem majdnem kivétel nélkül ténylegesen azon is voltak, hogy életüket ésszerűvé és kellemessé tegyék. Valójában a legteljesebben ezen a területen értették meg egymást.

A nyelvi különbségek azonban néha kínos bonyodalmakat okoztak. Nem lehetett mindenki olyan természetes nyelvtehetség, mint doktor Soufflé, aki az idegen nyelveket csak úgy a kisujjából rázta ki.

Az már nem fordulhat elő, hogy a földgolyó valamelyik kis országa egymaga bajlódjék portékájával. Ezért van az embereknek olyan roppant sok közölni valójuk egymással, ezért tanácskoznak és vitatkoznak annyit. Mindennapos dolog, hogy valaki ezer kilométernél is távolabbra utazik látogatóba. Aztán minduntalan egész óriáskönyvtárakat, számtalan füzetet és levelet kellett egyik nyelvről több tucatnyi másik nyelvre fordítaniuk. 1999-ben a föld dolgozó lakosságának egy ötöde éjjel-nappal fordítóként verejtékezett, hogy ezzel a töméntelen munkával megbirkózzék. Igaz, voltak már tolmácskészülékek is, amelyek megkímélték a jobb sorsra érdemes fordítókat e gyötrelem egy részétől. Ezek fáradhatatlanul és gyorsan végezték munkájukat — fejfájás elleni por és egyetlen szótag lenyelése nélkül. De sajnos, még mindig meglehetősen asztmásan beszéltek, bonyolultak és nehezen kezelhetők voltak — holmi vízfejű óriáshoz hasonlítottak. Ezért fogott hozzá öt évvel ezelőtt a mérnökök és nyelvtudósok egy csoportja, hogy érzékeny, könnyen kezelhető és minden eddiginél értelmesebb tolmácskészüléket szerkesszen. Olyan formában kellett elkészíteni, hogy egyaránt használható legyen kongresszusi termekben, szállodákban, postahivatalokban, főiskolákon, tájékoztató hivatalokban, nyomdákban, újságszerkesztőségekben, színházakban, a rádió stúdióiban, tehát mindenütt, ahol beszélnek és írnak az emberek.

Például: feltárcsázod lipcsei lakásodból egy sanghaji irodalmi vetélytársadat, akinek nem tetszett a te tavaszi versed. Te németül mentegetődzöl és dühöngsz, hogy csak a kínai fordítása volt rossz a versnek — a sanghai-i pedig már kínaira fordítva kapja szitkozódásaidat. Feltárcsázod Londont, ottani kritikusod pedig kifogástalan angolsággal hall téged káromkodni, így van ez. Ha pedig ugyanerről az ügyről a „Költők Világlapjá”-ban írsz felháborodott cikket, akkor a lipcsei nyomda szedőmestere lekopogja a cikket a szedőgépen, a tolmácskészülék viszont további huszonhét nyomdagépet hoz automatikusan működésbe, a cikk tehát huszonnyolc nyelven jelenik (négy pontosan olyan unalmasan, ahogy te az imént azt németül megfogalmaztad. Ilyen természetesen kell ennek az új tolmácskészüléknek működnie.

Teremtőm, mi itt csak fecsegünk ilyen ősrégi dolgokról, és közben elfelejtkezünk Soufflé doktorról, aki még mindig türelmetlenül ide-oda csúszkál a Huszadik Század Múzeumának főbejáratától balra, a kőpadon, és az órája makacsul és határozottan azt állítja, hogy most már 11 óra is elmúlt öt perccel.

— Több mint egy óra késés! — mormogta Soufflé merő tévedésből a saját anyanyelvén. — Lídia, én mondom magának, hogy Sauerwald szörnyű hasfájást kapott, mert attól fél, hogy éppúgy felsül, mint tavaly. Jó fiú ez. De hogy a hasfájását egyszerűen rajtunk torolja meg, ez, úgy gondolom, pimaszság.

Ez a rosszhírű lipcsei nyelv professzor, Sauerwald azonban éppen az a férfiú volt, aki mint a nyelvtudósok egy csoportjának vezetője, öt év óta fáradozott a mérnökökkel együtt annak a csodálatos tolmácsgépnek a megteremtésén, amelyet „polimács”-nak nevezett el. „Poli”-(poly) tudvalevőén görög szó, és „sok”-at jelent, „mács” pedig a „tolmács” szó második szótagja. A legutóbbi, 1998-as világkiállításon egy nagy nemzetközi nyelvészbizottság már foglalkozott ezzel a „polimács”-csal és javasolta bevezetését a föld minden országában. Soufflé és Liclia Zarubina azonban rámutatott a „polimács” néhány ostoba fordítási hibájára. A tolmácskészüléket tehát ki kellett javítani^ s a vizsgáló bizottságot az 1999. évi világkiállításra újra összehívták. A nagy tanácskozásra ezúttal a negyedik kiállítási napon kerül majd sor; Soufflét és Lídiát viszont felkérték, hogy már a második napon ejtsék meg az első vizsgálatot. Sauerwald a türelmetlen Soufflét az első kiállítási nap estéjén elhárította valami üres kifogással, sőt a második napra sem a csöndes intézetbe hívta őket, ahol a „polimács” készül, hanem meglehetősen gyanús ürügyekkel tíz órára erre a padra.

— Rettenetesen fél! — dörmögte Soufflé. — Tudós és félelem — hogyan fér össze a kettő? Szégyen, gyalázat!

— Én is szoktam félni, ha valami új dologgal állok elő, és helyt kell állnom érte — mondotta Lidia. — Az ilyesmi nem megy félelem nélkül.

Soufflé nem válaszolt, hanem hirtelen a fülét hegyezte. Figyelmét egy közelében bóklászó kis csoport keltette fel, bár a rég várt Sauerwaldot hiába kereste köztük. A sokszínű kis csapat padjuktól két-három méterre megállt Nyilván a világ minden tájáról összeverődött alkalmi vendégekről volt szó, akik kisebb-nagyobb csoportokban minden lipcsei kiállítást végigkóborolnak. Itt például vagy féltucat hindu és ugyanannyi japán akadt össze, és hozzájuk csatlakozott két kakaóbarna asszony is, akik maláji nyelven nevetgéltek, amint azt a szakértő Soufflé rögtön kileste. Ebben azonban nem volt semmi különös, Soufflét az az idevalósi „kiállítási kalauz” érdekelte, aki úgy lépkedett védencei élén, mint valami gépesített elefánt. Persze az idegenek egyedül egy kicsit még jobban is eligazodtak volna Lipcsében, dehát a „kiállítási kalauz” éppen a sajátos lipcsei vendégbarátság reklámja volt. Hát persze! Ünnepélyes események alkalmával mindig akad, aki elmagyarázza a kívülállóknak a közismert dolgokat: hogyan juthat el az ember ide vagy oda, hány kilót nyom valamely műemlék, és milyen történelmi esemény kapcsolódik hozzá? Ha ezeket az ósdi szamárságokat legalább tízszer föl nem tálalják, izgalmas újdonságként, mi teremti meg az ünnepi hangulatot? Néhány ezer év előtt erre a célra találták ki egyebek között az idegenvezetőket és az ünnepi szónokokat.

Nos, a szóban forgó „kiállítási kalauz” e percben suta gesztussal a múzeumra mutatott, és érdes hangon kezdett csevegni:

— Tegnap, március 5-én délután nyitották meg ünnepélyes keretek között a Huszadik Század Múzeumát, tehát a mögöttünk levő évezred utolsó világkiállításával egy időben. Külseje műemlékszerű, annak a mozgalmas és döntő évszázadnak a tiszteletére, amelyben az emberiség oly sok...

Fújta a versikéjét, előbb hindi nyelven, aztán japánul és malájiul. Hallatlan pontosan és ügyesen fordított anélkül, hogy a nyelve egyszer is megbotlott volna.

— Egész rendes fickónak látszik — gondolta Soufflé. — Ámbár azokat a dolgokat kérődzi vissza, amelyek ma minden reggeli lapban…

Egy vastag képes újság hevert a padon, közte és Lídia között; felvette és belelapozott. A Lipcsei Hírlap ma reggeli német nyelvű kiadása volt. Aha — itt van, persze. Soufflé egy hosszabb cikket futott át a tizenharmadik oldalon; közben a „kiállítási kalauz” már maláji nyelven rikácsolt. Ezt a frissen megjelent német újságszöveget szóról szóra, fejből fordítja hibátlan maláji nyelvre!

Soufflé kitűnő időtöltést szimatolva felugrott, odasietett a „kiállítási kalauz”-hoz és megszólította németül:

— Hogy mondta, kérem? Mi volna ez? — s a múzeumra mutatott.

A másik pillanatnyi habozás nélkül váltott át németre:

— Tegnap, március 5-én, délután nyitották meg ünnepélyes keretek között a Huszadik Század Múzeumát, tehát a mögöttünk levő évezred utolsó világkiállításával egy időben…

Soufflé az újságból ellenőrizte, amit a fickó mondott: szóról szóra, betűről betűre a cikk szövege volt!

— Ember, de hisz ön valóságos művésze az emlékezésnek! —— kiáltotta Soufflé.

A kiállítás kalauz, aki rendületlen udvarias vigyorgással meredt Souffléra, megrázta . busa fejét:

— Nem, kérem, nem vagyok művész!

Soufflénak leesett az álla erre a bárgyú feleletre. Egyáltalában nem azt állította, hogy a gépesített elefánt művész. Viszont kétségtelen, hogy kiváló az emlékezőtehetsége. Soufflé ekkor valami egészen különös nyelven, amelyet rajta kívül aligha értett valaki, azt mormogta!

 

— Fiam, te nyilván egy kissé ütőd ott vagy, sajnos, — s elsápadt, amikor a gépesített elefánt ugyanazon a nyelven trombitálta:

— Nem, nem vagyok!

Soufflét annyira meghökkentette a váratlan válasz, hogy a szava is elállt néhány percre.

A félelmetes „kiállítási kalauz” azonban tovább fújta a leckéjét, e a legcsekélyebb mértékben sem látszott sértődöttnek. Sőt, olyan elragadóan udvarias volt. hogy szakaszonként fordította a szöveget hindi, japán, maláji és német nyelvre, mivel az imént valaki türelmetlenül közbeszólt: Hogy mondta, kérem? Türelmesen sorolta Lipcse, a kiállítás és a múzeum régóta ismert történetét. Soufflé tehát, míg olvasta, négy nyelven hallhatta:

— ...az ősi lipcsei minta vásár e század hetvenes éveiben, amikor a népek közötti kapcsolatok végérvényesen rendeződtek, új jelentőségre tett szert. J978. március 5-én a népek képviselői a „Világkiállítás Városá”-vá választották Lipcsét, amely már addig is az árucsere elsőrangú fontosságú színhelye volt. Ettől kezdve üzletemberek, tudósok, termelési szakemberek a világ minden tájáról minden évben közös tanácskozást tartanak Lipcsében. Ilyenkor cserélik ki és hasonlítják össze a legújabb találmányokat, tapasztalatokat és terveket, az új alkotásokat pedig ünnepi kiállításra gyűjtik egybe. A „Technika Ünnepi Hetei”-nek nevezik azóta is...

Később a beszédes „kiállítási kalauz” a múzeumra tért rá. Most is az újságcikk szerint szólt a tudósítás:

— ...a múzeum száz emeletén foglal helyet a legutóbbi évszázad minden áldásos és félelmetes vívmánya. — Azt is tudta, hogy: — A felső része csillogó kvarcműkőből épült, amely csak fél olyan súlyú, mint a parafa; és most már lakóházak építésére is alkalmazzák.

E pillanatban olyasmi esett meg Souffléval, amire még ma is szívesen gondol vissza. Az egyik csinos kakaóbarna asszony résztvevően ránézett, és megkérdezte:

— Ön nem érti jól?

Soufflét, az öreg szoknyavadászt gyerekes becsvágy fogta el. öntudatosan heherészni kezdett, és mivel ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy kitegyen magáért a csinos kakaóbarna asszony előtt, minden óvatosságot félre téve, fölényes nyelvtudásának teljes fegyverzetével rávetette magát a bárgyún mosolygó tolmács-elefántra. Fegyvertárából előbb egy afrikai dialektust választott ki, a szuahéli nyelvet, és hirtelen lecsapott rá:

— Jó ember, bocsásson meg, de én még mindig nem értem egészen: mit mondott ön erről az épületről? — kérdezte a múzeumra mutatva.

A „kiállítási kalauz” lélegzetnyi szünet nélkül szuahéli nyelvre kapcsolt:

— Tegnap, március 5-én, délután nyitották meg ünnepélyes keretek között a Huszadik Század Múzeumát,..

Soufflé nagyot nyelt, aztán tovább faggatta emberét héberül, arabul, törökül és mongolul. Mindig pontosan ugyanazt a feleletet kapta. Ezután Európába tért vissza, amelyet az imént csak futólag érintett. Próbát tett a finn, a magyar, a bolgár, görög, spanyol, norvég, olasz, albán, ír és a holland nyelvvel. Most egy kissé elakadt a lélegzete — de csak a tempótól. Amikor azonban a szép kakaóbarna asszony ismét rápillantott, megint belekapott a szél a vitorlájába és gyorsan megkerülve a fél világot, az ausztráliai ősnyelvvel támadott. Aztán elkalandozott az ázsiai kontinens délkeleti partjainál levő déltengeri szigetek felé. Majd végigjárta az óceánt egészen a sarkkörig, Szibéria egy részét, aztán néhány vargabetűvel hirtelen ismét Közép-Afrikába toppant, s itt kiszáradt torokkal, verejtékezve pihent meg egy kicsit. Most már csak olyan kevesek által beszélt nyelveken szólalt meg, amelyeket a nemzetközi érintkezésben nem volt célszerű használni.

Az elefántléptű „kiállítási kalauz” azonban, mintha csak jóízű uzsonnát szolgáltak volna föl neki, vidáman ropogtatta a legkülönösebb hangokat is.

Már Soufflé páratlan fürgeségű nyelve is egyre kétségbeesettebb bukfencekkel vergődött a kilencvenötéves férfi hibátlan fogsorai között Mintha csak fátyolon át látná a köréjük gyűlt tömeget, amely jókedvűen figyelte a szörnyű küzdelmet közte és félelmetes ellenfele között. Micsoda kakasviadal! Itt valóban a csőrükkel harcolnak.

Soufflé annyira kimerült, hogy utolsó kérdésébe véletlenül néhány francia szótöredéket kevert. Kristályos tisztaságú nyelvismerete már kezdett a fejében menthetetlenül összekeveredni. S ekkor hirtelen valami nevetségesen egyszerű mentőötlete támadt. Éppen a napokban jelent meg egyik jelentős tudományos műve az Amazonas-folyó partján lakó szjihszjurik parányi törzsének nyelvéről. Ezt a törzset 1971-ig hírből is alig ismerték, Soufflé fedezte fel és foglalta rendszerbe nyelvüket. Igen szép, nagy múltú, sajátságos nyelv volt a szjihszjun. Soufflé művét azonban csak tegnap, a kiállítás első napján vehette kezébe az olvasóközönség. Ez a sátáni nyelvzseni, ez a bikafejű „kiállítási kalauz” tehát semmi esetre sem ismerheti a szjihszjun nyelvjárást. Hogy tehát a szép kakaóbarna asszony előtt ne kelljen szánalomra méltó legyőzöttként csúfoskodnia, Soufflé szjihszjuri nyelven indította meg az utóvédharcot.

— Jó ember — mondta fölényesen —, mindez persze nem nagy kunszt, ugyebár? De vajon ismer-e ön véletlenül egy Kjihkjahee nevű férfit?

És Soufflé a következő pillanatban úgy érezte magát, mint akivel rossz tréfát űznek. Ellenfele ugyanis elkezdett bájosan vigyorogva szjihszjuri nyelven csevegni, mintha csak ott végezte volna osztályelsőként iskoláit.

— Kjihkjahee volt, hogy úgymondjam, a szjihszjurik Goethéje, ugyanis...

Soufflé megtudta egyebek között, hogy Kjihkjahee az időszámításunk szerinti 9. században élt, költeményeit élő állatok bőrébe tetoválták, és hogy a főneveket ilyen és ilyen szabályok szerint ragozta. Amikor aztán a „kiállítási kalauz” nekifogott, hogy aprólékosan felsorolja az összes rendhagyó igét, amelyet Kjihkjahee csak használhatott. Soufflé ráförmedt:

— Ember, kicsoda ön?

A másik mereven meghajolt és recsegő hangon közölte:

— Blasius.

— Sohasem hallottam ezt a nevet! — nyöszörögte Soufflé. — És honnan tudja mindezt?

Hát ez aztán mulatságos volt. Eddig a leglehetetlenebb nyelveket is kitűnően megértette, de ezt az egyszerű német kérdést sehogysem vette be a füle.

Csak folyvást mosolygott együgyűen, túlzott udvariassággal, és kitartóan vonogatta a vállát.

Soufflé most azt vette észre, hogy Lidia Zirubina, akiről a küzdelem hevében teljesen elfelejtkezett, ott áll mellette. Az ámuló francia azt hallotta, hogy Lidia Goethének egy kis költeményét szavalja csodálatos orosz fordításban: a híres költeményt a madárkáról az erdőben.

 

Te is nemsokára

nyugszol, ne félj.

 

— Legyen szíves, fordítsa németre — szólt Lidia a „kiállítási kalauz”-hoz.

Az pedig már fordította is a híres két sort:

— Legyen türelemmel, kérem, egy pillanatig. Hamarosan ön is lepihenhet.

Azzal a kedvességgel mondta ezt, ahogyan a szálloda vezetője nyugtatja meg zúgolódó vendégét. Soufflé megdermedt az elképedéstől. S ekkor közvetlenül a háta mögött vad hahota harsant. Körülnézett, s egy hosszú, vékony kölyköt látott, amint prüszkölve fogja a hasát, mellette pedig egy bőrnadrágos törpét.

— Ez aztán goethei volt, egzakt pontossággal! -— kiáltott fel vidáman a törpe.

A gyerekek nevetése Soufflét is feloldotta dermedtségéből. Egyszerre mindent tébolyítóan nevetségesnek talált, és harsányan hahotázni kezdett Még akkor is nevetett, amikor a két fiú mögött felfedezte Sauerwald professzort, aki ilyenformán már teljes két órát késett. Soufflé odament hozzá, rámutatott a „kiállítási kalauz”-ra, és kuncogva jelentette:

— Sauerwald, ez lepipált engem!

Sauerwald a kezét nyújtotta.

— Lehetetlen, nagy kollégám! — mondta halálos komolyan, de közben a szája sarka gyanúsan vonaglott. Még kísérőjének válla is rázkódott az elfojtott kacagástól. Ez egy bizonyos Prantl nevű mérnök volt.

Sauerwald a francia professzor vállára tette a kezét:

— Bocsásson meg nekem, vagy öljön meg. Valamit meg kell gyónnom önnek. — aztán félrevonta őt és Lídia Zarubinát, és halk hangon láthatólag el akart velük valamit hitetni.

Prantl ezalatt egy másik férfival együtt ott tolongott a tarka sokaságban, amely Blasiust csodálta.

— Lenne szíves, kérem, néhány órára velünk jönni? Néhány sürgős és fontos kérdésünk volna önhöz — mondta Prantl Blasiusnak. — Véletlenül egy kiállítási kalauz is van velünk — ezzel a mellette álló férfira mutatott —, aki szívesen helyettesítené önt.

Franz oldalba lökte Egont.

— Őrült jó! Itt van a „lipcsei” száguldó minden utasa! Az a két kakaóbarna nő is mellettem ült a szakaszban, aztán Prantl, Blasius, én...

Hallottuk, amint Prantl elnézést kér a hindu, japán és maláji vendégektől, és bemutatja nekik a pótkiállítási kalauzt. Aztán karonfogta Blasiust és elmenőben így szólt a fiúkhoz:

— Rendes volt tőletek, hogy fölhívtatok. Ne haragudjatok, hogy idecipeltelek, most pedig itthagylak benneteket. Dehát, sajnos! Bizalmas ügyet kell megbeszélnünk egymás közt. Majd hívjatok fel megint!

És elsietett a három nyelvtudós után. Ott talpalt mellette Blasius, akiről most már az is kiderült, hogy nyelvzseni és kiállítási kalauz is egy személyben!

— Nekem rémlik valami, Gumó — suttogta Egon. — Ez a Prantl Blasiust… tudod, mit csinált vele? Letartóztatta!

Csupán az a körülmény szólt e feltevés ellen, hogy távolról megfigyelték, amint Souffle professzor tetőtől talpig végigméri Blasiust, és utána hatalmas kacagásban tör ki…

 

Vll.

 

Március hatodikának első fele mindenesetre sok csalódást tartogatott a Sirius titokzatos szörnyének üldözői számára.

Reggel jócskán elaludtak, és persze, mire a Himalája-szállóhoz érkeztek, a jómadár már régen kirepült. Egon persze most megint azt javasolta, hogy a sportpályára menjenek, de Franz tiltakozott. Prantl, ez a komoly tudós végül is nem hiába adta meg tegnap a telefonszámát, már bizonyára izgatottan várja, hogy Franz felhívja. És hogy Pepinek egy szava se lehessen, nagy szívdobogások között mindjárt fel is hívta a mérnököt. Prantl féltizenkettőben állapodott meg velük, még két férfit hozott magával, idecipelte Franzot és Egont a Huszadik Század Múzeuma elé, és elkaparintotta az orruk elől Blasiust. Titokzatos személy lehet ez a Prantl!

Egon ugyan kész volt rá, hogy tüstént kövesse a csoportot, amely Blasiust magával vitte, Franz azonban könyörögve kérte, tegyen le róla. Jól emlékezett még a jelenetre, amikor tegnap a telefonfülkénél úgy megbámulta Prantlt, mint valami szopósbárány. Ha pedig arra gondolt, hogy Prantl megint rajtacsíphetné afféle együgyű leskelődésen, kiverte a homlokát a veríték.

Egon számára viszont itt volt a legjobb alkalom, hogy megzsarolja Franzot. Megfenyegette őt:

— Vagy velem jössz most rögtön az olimpiai sportpályára, vagy Prantl után futok és beárullak, hogy gyávaságból engem küldtél utána leskelődni.

Franz megpróbált legalább egy órácska haladékot kicsikarni, hogy benézhessen a kiállítás egyik csarnokába^ de aztán Egon erőteljes fenyegetéseire végleg összeomlott. Megadóan követte őt az olimpiai sportpályára, azoknak a birodalmába, akiknek véleménye szerint „a lábukban van az, ami a fejükből hiányzik”,

A szóban forgó lábizmok aztán csakhamar működésbe is léptek: a világ tornászainak ötperces színpompás bemutatója után sor került a százméteres síkfutás olimpiai bajnokságának eldöntésére.

Külön történet, hogyan jutottak be a kétszázezer személyes, teljesen zsúfolt stadionba. Csak annyit jegyzünk meg erről, hogy ezt kizárólag Egon zseniális szemtelenségének köszönhették. Sikerült elhitetni a bejáratnál, hogy Franz valójában neves bajor népi táncos, ő pedig a táncmestere...

Eddig csak Egon tartotta Franzot titokban zseninek. Ez volt az első eset, hogy Franz is meggyőződhetett Egon lángelméjéről.

— Elkészülni, vigyázz!...

A startnál a világ hat legjobb százméteres futójának hatféle színben pompázó hátsó fele felemelkedett. Kétszázezer néző figyelt visszafojtott lélegzettel.

A szokásos négyévenkénti olimpiász egyébként csak 2000-re volt kitűzve. Az ezredfordulóra való tekintettel azonban abban állapodtak meg, hogy ezúttal két olimpiászt rendeznek egymás után: az egyiket a lipcsei világkiállítás napjaiban az évezred utolsó évében, a másikat pedig az új évezred első évében; erre tizenöt hónappal később Glóbusban kerül majd sor. Glóbus, ez a vadonatúj város, egy mesterséges napfénnyel fűtött félszigeten épült, a fagyos antarktiszi földrész szélén, nem messze a Déli-sarktól.

— Rajta!

Tompa dörrenés, s a sprinterek nekiiramodtak, mintha a fúriák kergették volna őket. A stadion lépcsőin e nagy pillanatban négyszázezer lábon vonaglott végig a fájdalmas nekirugaszkodás, és négyszázezer szem szántotta a salakpályát. Itt van hát a régen várt pillának Alig tíz másodperc múlva kiderül, vajon Jiri Atopek, a fiatal cseh csodafutó valóban eléri-e a kilenc másodperces csúcsot — elsőnek a százméteres síkfutás történetében. A televíziós ernyő előtt szurkoló sportközönség hitte is, nem is...

És ekkor a várakozás csendjét a stadionban — a programtól eltérően — hirtelen kiáltozás és perpatvar zaja zavarta meg. A starthely közelében ülő nézők ijedten fordultak a dicső Jiri Atopektől a lárma felé, s most a sportvilág történetében egyedülálló élményben lett részük.

Valamilyen, szabálytalanság következtében sikerült egy férfinak észrevétlenül az olimpiai küzdőtér korlátján belül, kerülnie, éspedig éppen a starthely mögé. Amikor az indítópisztoly eldörrent, ez a férfi egyszercsak utánaered a világ hat leggyorsabb legényének. Az ellenőrző versenybírák rémült, rekedt kiáltozása a legkevésbé sem zavarta őt. Nagy lelkinyugalommal sétált a salakpálya mentén húzódó gyepsávon. Átlagos utcai öltözetű férfi volt, olajzöld köpenyben, a legújabb divatú lapos, világos sapkában. Súlyos, testes embernek látszott, aki normális körülmények között legfeljebb hetente kétszer tesz egy-egy óvatos futólépést. De most már céltalan volna, hogy a megriadt felügyelők utánafussanak, s megpróbálják visszatartani... A férfi nem fut. Ő megy, vagy pontosabban szólva: hetykén lépeget, mintha seprőnyelet nyelt volna. De hogyan lépeget?

Talán nyolc-tíz méter előnyük lehetett a futóknak az induláskor. De alig ötven méter után már azon hördült fel a kétszázezer néző, hogy a termetes lépegető beérte a leghátul haladó kubai Llanost, ezt a kiváló futóklasszist, aki sípoló tüdővel rúgkapált mellette. S az olajzöld köpeny fenségesen elhúzott a következő négy mellett is. Ekkor azonban, a táv közepe táján, egy kis incidens történt: az egyik felügyelő, aki nem vesztette el lélekjelenlétét, kezével hadonászva, az ismeretlen útjába állt.

— Félre onnan, ember! — rikácsolta a lépegető gorombán, a felügyelő pedig kénytelen volt félreugrani.

Kétszázezer torokból tört fel az üvöltés: húsz méternyire a célszalag előtt, az olajzöld köpenyes behozta a dicső Jiri Atopeket, a csodafutót. Egy pillanatig egy vonalban voltak. Jiri Atopek életének legnagyobb versenyét futotta, idegesen nekiiramodott, futott, futott... Utolsó erejét is beleadta. Az olajzöld köpenyes azonban csak úgy tett mellette, mint a vasárnap Délelőtti sétajáratot vontató mozdony, amely csak tessék-lássék erőlteti magát. Nem futott, csak ment, ment s öt méterrel ért Jiri Atopek előtt a célba...

— Állj! — kiáltott rá ott valaki hangosan és jól érthetően. Erre a föltartóztathatatlan lépegető egyetlen rugaszkodással megállt, amaz pedig karonfogta és kivezette a morajló stadionból.

Jiri Atopek ideje 8,99 másodperc volt. Hitelesíteni persze nem lehetett.

 

„A gyalogló legyőzi a csodafutót!

Az olajzöld lokomotív titka!”

 

Ilyen címe volt azoknak a riportoknak, amelyeket néhány órával később Egon és Franz az újság esti kiadásában olvastak. A legnagyobb aprólékossággal írták le a szenzációs esetet. A „Kiállítási Egyveleg” népszerű rovatában ezenkívül felfedeztek egy mulatságos anekdotát is egy híres nyelvészprofesszorról. A tudós végkimerülésig vitatkozott egy kiállítási kalauzzal, aki még a legegyszerűbb Goethe-verseket sem tudta kívülről.

 

VIII.

 

Vacsora után — nyolc óra tájt — Egon visszavonult a szobájába, s „Az automaták tánca” című darab kottájával a zongora elé telepedett. Ma szerezte be a kottát. A zongora dúlt hangjai a félig nyitva maradt ajtón át hébe-hóba a fiúkhoz is behallatszottak.

Egon odament és mérgesen bevágta az ajtót.

— Most már elegem van ebből, mondhatom — dörmögte. — A Sirius már egész Lipcsét elárasztja bandájával. Gyakorlatilag már kezünkben volt ez a csirkefogó, de mivel te egy málészájú alak vagy, aki előbb mindent egzakt pontossággal akarsz megállapítani, engedtük, hogy az orrunk elől elkaparintsák ezt a kolosszális zsákmányt. És méghozzá kicsoda? Prantl, a te szeretve tisztelt tudósod, aki már átkozottul gyanús nekem, s nem tenném érte tűzbe a kezemet, hogy nem valami tetves holdháta-mögötti vidékről keveredett ide!

Franz hallgatva meredt a mennyezetre és a fejét vakargatta.

— Nyisd már ki a lepénylesődet! — tajtékzott Egon. — Meg tudnád nekem magyarázni, professzorkám, mi történik itt tulajdonképpen? Ez a Prantl előbb azért tüntette el a nyilvánosság elől Blasiust, mert kiderült róla, hogy még egy olyan egyszerű Goethe-verset sem ismer, mint a „Vándor éji dala”, amelyet én már pólyás koromban könyv nélkül tudtam. És egy félórával később ugyanennek a Blasiusnak a léptei már ismét a világtörténelem porondján dübörögtek, mégpedig pont az olimpiászon. S Jirit, ezt a remek fickót, ezt a mesés lábmatadort egyből kiütötte onnan. Mindenki szeme láttára! És ki szöktette ki őt a stadionból? Ismeretlen személy, ahogy az újság írja!

— Pepi — szólalt meg Franz álmatagon — a stadionban nem Blasius volt, hanem Radius.

— Micsoda? A zongoraművész? — makogta Egon.

— Tőlem nevezhetjük zongoraművésznek is. Én mindenesetre arra a valakire gondolok, akinek mindig mogorva az ábrázata és olyan goromba! Majdnem eltiporta a stadionfelügyelőt. Blasius valaki más lehet. Az mindig köszön, és udvarias, azt mondja: „Bocsánat asszonyom!'' — és megmenti az ember életét!

— Vagy agyalágyult vagy — kezdte Egon tagoltan —, vagy igazad van, és tényleg két emberről van szó. Vagy tízről!! Vagy hétezerről! Ha most apám kijönne és kijelentené, hogy betéve tudja ezt az őrült zongoradarabot, rögtön azt gondolnám, hogy ő is a bandához tartozik...

— Semmiben sincs igazam — sóhajtotta Franz. — Tegnaptól meg mától már semmit sem értek, egzakt pontossággal. Nem tudom, kicsoda és miért akart nekem tegnap frolettát ajándékozni, és ma, a százméteres futás után, ki lakik a Himalájában. Semmit se tudok. — Aztán kínlódva kinyögte: — És végképp nem értem, ki lehet ez a Prantl...

— Okosan beszéltél — dicsérte őt Egon. — Tudod, mi jutott most eszembe? — kiáltott aztán izgatottan. — Tegnap, amikor éjszaka felhívtam a Szaharát, Blasius helyett egy idegen jelentkezett, aki bajoros kiejtéssel beszélt. Öregem, nem Krapferlt mondott az, hanem Prantlt, most már biztosan tudom!

— Aha — mondta Franz rekedten.

— Akkor hát gyerünk, előre, egyenesen a siriusoroszlán barlangjába! — szólt Egon eltökélten. Amikor erre Franz ostoba ábrázatot vágott, megmagyarázta: — Átugrunk, fiacskám, a Himalájába! Amint mondtam, nekem elegem van már a találgatásokból. Az előbb már odatelefonáltam. Blasius még ott lakik, és most otthon is van. Ha a te szimatod nem elég, kénytelen vagyok én is beleütni az orromat ebbe a dologba.

„Himalája-szálló.” Helyesebb volna azonban inkább városnegyedről, mint szállóról beszélni. Egyebek között ugyanis háromezer állandó bérlő lakott itt, majdnem valamennyien agglegények. Ezenkívül az évenként megismétlődő népvándorláskor, a világkiállítás alkalmával, valamennyi vendég szállást kaphatott itt, aki csak kért. Páratlan méretű, kívül-belül ragyogó épület volt ez. Az örök agglegények esküdni rá, hogy a Himalájában és a többi modern szállodában még sokkal nagyobb a kényelem, mint a legjobb lakásokban. A jelenleg nyolcezer lakójú Himalájában egyaránt megtalálhatja az ember a társaséletet is és a teljes magányt is, kinek-kinek a szíve-vágya szerint.

Franz és Egon úgy állt a hármas számú kapu előtt, mintha a lábuk gyökeret vert volna. De aztán Egon mérgesen megszólalt:

— Mit ácsorogsz itt, te nyúlszívű! Indulj csak befelé!

Az, persze, teljesen fölösleges volt, hogy indián módra lopózzanak be az előcsarnokba. Senki sem törődött velük. Egyetlen szállóban sem szokták megkérdezni, mi keresnivalója van ott az embernek.

— Arra befelé, aztán keresztül a parkon, a Nanga Parbat-tömbhöz — suttogta Egon. — Aztán liften föl a hatodikra. A 624-es az.

A folyosó, amely a 624-es szobához vezetett, üres volt. Amikor végre az ajtó előtt álltak. Franz halkan megkérdezte:

— És ha most kijön? Akkor... akkor?...

— Akkor természetesen azt csináljuk, amit megbeszéltünk! — förmedt rá Egon félhangosan. — Azt mondjuk, hogy Prantl küldött bennünket. Ezt vagy azt kell elhoznunk, vagy ilyesmit.

Egon megnyomta a csengőgombot. Semmi moccanás. Másodszor is megnyomta. Megint semmi.

— Benne van a kulcs az ajtóban! — suttogta Franz izgatottan.

Egon nekibátorodott és lassan megfordította a kulcsot — az ajtó engedett.

Hirtelen hangos beszédet hallottak. Néhány ember jött végig a folyosón és gyorsan közeledtek ahhoz a falbenyílóhoz, ahol ők lapultak. Egy-két pillanat s rajtacsípik őket, sőt szégyenszemre talán még betöréssel is megvádolják.

Egon gyors elhatározással beugrott a 624-es előszobájába és maga után húzva Franzot, izgatottan bezárta az ajtót.

Ott álltak tehát minden előzetes bejelentés nélkül az oroszlán barlangjában, és ámbár körülöttük csend és béke honolt, egyik veríték-hullám a másik után futott végig rajtuk. A kis előszoba otthonos, szelíd fényben fürdött. Semmi sem mozdult.

— Elmentek — lehelte Egon. — Rajta, most be a szobába, és gyorsan körülnézni, mielőtt visszajön!

Ingadozó léptekkel lopakodott a baloldali szobaajtóhoz és egy kicsit kinyitotta. Az előszoba fénye az ajtónyíláson keresztül bevilágított a sötét szobába.

— Koromsötét — állapította meg Egon tárgyilagosan.

Franz pedig nagybátran karattyolni kezdett, csakhogy mondjon valamit:

— Na persze, mert a függönyök… a függönyök...

— Senki! — jegyezte meg Egon teli torokból.

Egyszerre rémülten hőköltek vissza. Mint valami különös zörejt, fémek összekoccanását hallották volna.

— Ostobaság! — dörmögte Egon néhány másodpercnyi halálfélelem után, és beóvakodott a szobába.

Az előszobából bevetődő gyenge fényben botorkáltak ide-oda a szobában. Egon nyomban ott termett az íróasztal mellett. De itt sem talált semmi leleplező anyagot. Szakértelemmel kutatta végig az egész szobát, majd egyszerre iszonyattal felüvöltött…

Amikor félrehúzta a függönyt, ott állt Blasius az ablakpárkányra támaszkodva, némán mereven. Az utcáról ráeső fény félelmetes magyarázatot adott erre a némaságra: Blasius halott volt, de még holtában is édeskésen vigyorgott. Bizonyára az ablakban nézelődött egy kicsit, s eközben érhette őt valami szörnyűség. Alighanem gyilkos merevgörcs ütött rajta. Még holtában is állva maradt és nyitott szemével kísértetiesen vigyorgott...

No hiszen!

Egon megtántorodott, karjaival csapkodott maga körül, s közben meglökte a halott Blasiust: ez összerogyott, félelmetes csörömpöléssel vágódott végig a padlón, és ottmaradt fekve, mint egy ledőlt Eiffel-torony.

Arra még később sem tudtak visszaemlékezni, hogyan kerültek ki a hotelszobából.

Három perccel a szörnyű felfedezés után az előcsarnokban néhány csodálkozó vendég megfigyelte, hogy két rogyadozó léptű, halottsápadt fiú a telefonfülkéhez rohan. De azt már nem tudhatták ezek a vendégek, hogy a fiúk a bűnügyi rendőrséget tárcsázták remegő ujjal.

Amikor kijöttek a fülkéből, még egy szörnyűséget kellett átélniök.

Prantl állt előttük, és különös szelídséggel fordult hozzájuk:

— Nézd csak! Ejha! Mi van veletek? Rosszul vagytok talán?

— Ne... em! — dadogták és sietve elinaltak. Úgy megzavarodtak, hogy a Nanga Parbat-tömb fogadófőnökét sem vették észre, aki öt méternyire álldogált a telefonfülkétől és nézelődött. Magas, széles és testes alakja úgy állt ott, mint egy pihenő exkavátor. És ami a jó fogadófőnökhöz egyáltalában nem illik: mogorván és némán bámészkodott a vidáman nyüzsgő előcsarnokban.

 

IX.

 

Éjféltájban, az egyetem melletti étterem egyik páholyában, három férfi titkos megbeszélést tartott.

— Ez a két kölyök — zsörtölődött egy Prantl nevű kopasz automatakutató —, ez a két tizenhároméves tökmag ugyancsak nekilátott. Jó lesz vigyázni!

— Csak tudnánk, hogyan tették harcképtelenné a szállóban a mi Blasiusunkat — mondta fejcsóválva egy bizonyos Mayer, aki a világkiállítás állandó szervező bizottságában töltött be vezető helyet. — A titok nyitjára aligha jöttek rá, különben...

... nem zörgették volna fel a rendőrséget ezzel a gyilkossági hűhóval. Világos! — bólogatott a harmadik, egy fiatal férfi, fürge, szúrás szemmel, akit állítólag Jochen Pirwitznek hívtak, és újságíró volt. — Az egyik rendőrtiszt, egy vérszomjas ostoba tökfilkó azonban majdnem tönkretette szép kis vállalkozásunkat; ha Prantl meg én közbe nem lépünk és idejében el nem tüntetjük Blasiust. akkor vége.

— És a rendőr hogyan vette jegyzőkönyvbe az esetet? — érdeklődött Mayer.

— Természetesen mint két túlfűtött képzeletű serdülő agyrémét!

— Mit iszunk — kérdezte Prantl. 1975-ös rüdesheimihez lenne kedvem — mondta Mayer vágyakozóan. A borlapon a kívánt fajtát R 122-tes jellel jelölték meg. Az asztal közepébe számtárcsa volt süllyesztve. Prantl letárcsázta az R-1-2-2-t, és néhány másodperc múlva egy falrekeszből kivehetett egy üveg 1975-ös évjáratú rüdesheimit, amelyet falba épített csőpostán küldtek fel a pincéből. A két vendégszerető házigazda ugyan (azelőtt pincérnek vagy főúrnak nevezték őket) — akik valóságos tudósai voltak az italoknak — készséggel adtak volna tanácsot a három vendégnek és kiszolgálták volna őket. Ők azonban, mint mondottuk, szigorúan bizalmas megbeszélést folytattak, és ezen a kis búvóhelyen akartak meginni egy-két pohár bort, mint a szerelmesek.

Egy kis jóízű kortyolgatás után Prantl folytatta a témát.

— Feltétlenül ki kell derítenünk, mit mesterkedtek ezek a kölykök Blasiusnál. A ördögbe is, mivel lehet ezt a dolgot megmagyarázni? Nyilvánvaló, hogy nem tudják, mi rejtőzik Blasius és Radius személye mögött s az egyiket mégis bemattolták. Bosszantó rejtély! Nekünk egyébkent is úgyszólván a zavarosban kell halásznunk, s most még ráadásul sötétben is tapogatódzunk. Én persze óvatosan ki tudnám belőlük szedni a dolgot, de fogadom, hogy most már nem bocsátkoznak velem semmiféle ártatlan csevegésbe.

— Majd én kiszedem belőlük — ajánlkozott Jochen Pirwitz, az állítólagos újságíró. — Meg tudják mondani nekem, hol csíphetem el őket?

Prantl sajnálkozva vállat vont. — Sajnos, nem! Az pedig ezek után valószínűtlen, hogy még egyszer felhívjanak.

— Na, valahogy csak elintézem — ígérte a minden hájjal megkent riporter.

— Én tulajdonképpen megszerettem ezt a két jópofa fiút — mondta Prantl. Ha valaki titokban figyeli, aligha tudta volna megállapítani, haraggal vagy jószívvel mondta-e ezt. — Mindenesetre e pillanatban jóval többet tudnak a dolgokról, mint a többi másfél millió lipcsei, Blasius és Radius már itt-ott bizonyára feltűnést kelthettek, de senki sem szegődött olyan szívósan a nyomukba, mint ez a két fiú. Egyenesen megható ez a buzgóság! Sőt, talán még előnyére is válik kísérletünknek, ha ezentúl egy kicsit bele is keverjük ebbe az ügybe ezt a két eleven, ugrifüles kölyköt.

— De óvatosan — figyelmeztetett Mayer.

— Már tudom is hogyan akadályozom meg, hogy újabb fölösleges hűhót csapjanak a rendőrségnél. De mi lesz most már Blasiusszal? — kérdezte jókedvűen az állítólagos riporter, Jochen Pirwitz…

 

Franz és Egon csak akkor szeppent volna meg igazán, ha fültanúi lettek volna ennek a beszélgetésnek. Micsoda hidegvérű fickók lehetnek ezek! Olyan könnyedén csevegnek erről a szörnyű és zavaros ügyről, mintha csak valami keresztrejtvényről lenne szó.

 

Tetszhalott a Himalájában.

 

Tegnap este 9 óra felé szörnyű gyilkosságról tett jelentést telefonon a rendőrségnek néhány ismeretlen csirkefogó. Felelőtlen felnőttek alighanem nagy mennyiségű alkoholt itattak a sajnálatraméltó kiskorúakkal, mert jelentésük úgy szólt, hogy egy szállodaszobában lábon álló (!) halottra bukkantak. A rendőrség, amely dicséretes buzgóságból minden valószínűtlensége ellenére is kivizsgálta az esetet, az illető szobát üresen találta. Az állítólagos halott, egy bizonyos B., már a kora esti órákban elköltözött a Himalája-szállóból. Az eset a ponyvaregények barbár korszakára emlékeztet, amelyet már egy fél évszázada magunk mögött hagytunk. A rendőrség jelentkezésre szólította fel a túlfűtött fantáziájú csibészeket, akik ilyen vaklármát csaptak.

 

X.

 

Amikor S. rendőrtiszt másnap reggel átfutotta ezt a jelentést az újságban, azt hitte, nem jól lát. Még egyszer elolvasta, felhördült, aztán rögtön az újság főszerkesztőjét kapcsoltatta.

— Megörültetek ott a szerkesztőségben?! — kiabált a telefonba. — Megtárgyaltuk, hogyan csíphetjük el ezeket a fickókat, akik ilyen ostoba tréfát űztek velünk, hogy egy kicsit móresre tanítsuk őket, ti pedig ilyen zagyvaságot írtok! Szörnyű gyilkosság... csirkefogók... alkoholt itatni... túlfűtött fantázia... Ember, van olyan ökör, aki még azok után is jelentkezni fog, hogy ti jó előre feketére mázoltátok?

S ebben S. rendőrtisztnek kétségtelenül tökéletesen igaza volt.

 

Túlzás lett volna azt mondani, hogy Franz és Egon úgy érezte magát, mintha mennyei nyoszolyán szundították volna végig az éjszakát. Reggel pedig, amikor másnaposan, ziláltan s olyan sárgán, mint a sajt a reggelizőasztalon, elolvasták az újságot, nem az ijesztő, titokzatos haláleset megfejtését találták benne, hanem romlott képzeletük megszégyenítő leleplezését. Még csak ez hiányzott!

Egon apja viszont kitűnő hangulatban volt. Pontosabban: még kitűnő volt a hangulata. Jókedvűen dudorászott és egy televíziós riportot nézegetett, amelyben a Holdról, a Hold első kohóművének felavatásáról adtak közvetítést… A legritkább fémek nagyarányú kitermelése és így tovább... Aztán hírek következtek a világ minden tájáról... Egyebek közt: gyászünnepség az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a néger Ábrahám Hilton elhunyta alkalmából.

Aztán következett az időjárásjelentés, amelyet az időjárásszabályozó — ismert okokból — különös figyelemmel hallgatott. A bemondó egy nagy, kivilágított időjárási térkép előtt állott.

— A Lipcse térségére vonatkozó különjelentés — kezdte a bemondó gyanútlan, csevegő hangon — tulajdonképpen ma is — mint március minden napján — fölösleges volna. Nálunk ugyanis természetesen továbbra is a legszebb kiállítási időjárás vár...

E pillanatban jól lehetett hallani, amint a televízió stúdiójában kivágódik egy ajtó, s egy láthatatlan valaki izgatottan pisszegni és suttogni kezd.

A bemondó elakadt.

— Micsoda? — dadogta aztán meghökkent ábrázattal. — Most értesülök róla... Uramfia, micsoda pocsék idő lett!

Egon apja előbb az egészet holmi időelőtti áprilisi tréfának tartotta. Aztán az ablakhoz rohant, szétcibálta a, sűrű függönyöket és hápogva kapkodott levegő után.

Odakint villámlott és dörgött, s a vihar csak úgy vágta a havasesőt. A korai sétálók már jóval előbb sikongatva fedél alá menekültek, a járda fölött pedig gondosan kifeszítették a védőponyvát, amely rossz idő esetén menedéket nyújtott a járókelőknek. Reggel nyolc óra tizenöt perckor zúdult váratlanul az időjárási katasztrófa a derült égboltú Lipcsére: mintegy százezer bőrig ázott ember vallotta kárát.

Egon apja igazi hős volt. Nem vette le a lábáról ez a sorscsapás, sőt a gyengeség múló pillanatai után megkettőzte energiáját. Úgy, ahogy volt, éjszakai öltözékében sportrepülőgépéhez sietett, és szélviharral, hózáporral, cikázó villámokkal dacolva, délkelet felé száguldott, az égi háború legveszélyesebb első vonalába.

Amikor az időjárásszabályozó betette maga után az ajtót, Franz a tehetségtelen színinövendék fellengzős hangján így szólt:

— Menetekel.

Egon megvonaglott.

— Egek, de rám ijesztettél! Mit mondasz?

— Me-ne-te-kel! — ismételte Franz színpadiasan. — Ez egy régi idézet a bibliából. Körülbelül azt jelenti: Térj észre végre, mert látod, már elkezdődött a dolog, s még hátra van a fekete leves. Odakinn tehát nem hóvihar dühöng, hanem a Menetekel.

— Micsoda? Hát a bibliában is szerepeltek már időjárásszabályozók?

— Őrültség! Én azt mondom, hogy a vihar félelmetes dolgok előjele. A Sirius emberei rákapcsoltak! Vagy azt gondolod, véletlen, hogy éppen ma tör ki ilyen katasztrófa, amikor tegnap kis híján lelepleztük azt a szélhámost?

— Hálából pedig minket gyaláznak részeg csirkefogóknak az újságban — mondta Egon fogcsikorgatva.

A fáradtságtól remegve, karikás, kivörösödött szemmel bámultak maguk elé.

— Pepi — mondta Franz elhaló hangon — még ha tízszer is részeg csirkefogónak neveznek és kinevetnek bennünket, akkor is elmegyünk a rendőrségre és elmondunk mindent. Most, amikor ilyen nagy veszélyben forog az egész város...

— Az egész föld! — kukorékolta Egon. — Fiam. Gumókám, talán egy szép napon az egész emberiség büszke lesz még miránk!

Időközben azonban már nyilván visszaverték a titokzatos hatalmak támadását. A vihar, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is vonult. Néhány elkésett piszkosszínű felhőszörnyeteg sietve takarodott le az égről és az elázott, de felüdült város fölött ismét kisütött a nap. Minden oly vidám és ártatlan, és a levegő olyan illatos és tiszta volt, hogy Franz és Egon fejében is tisztulni és foszladozni kezdtek a borús gondolatok.

Így aztán egyre lassabban szedegették a lábukat a rendőrség felé, s végül megálltak.

— Azt szeretném mondani — kerülgette Franz —, hogy kolosszális felelősség nehezedik ugyan ránk, de... de...

— Tudod, mit? — szólt Egon. — Van egy ötletem. Megvárjuk előbb, mit mesél apám. Neki tudnia kell, mit csinálhatott az a csibész, aki ilyen katasztrófát zúdított a nyakunkba. Akkor még világosabban fogjuk látni az összefüggéseket és még többet tehetünk majd Lipcse megmentése érdekében. Igazam van?

— Nekem meg amúgy is sürgős dolgom van — mondta Franz —, sürgősen el kell mennem a kiállításra…

 

Ugyanebben az időben egy bizonyos Prantl egy bizonyos Jochen Pirwitzcel beszélt telefonon.

Prantl: — Sikerült már valamit kipuhatolnia róluk?

Pirwitz: — Mostanáig huszonhárom müncheni tanulóról tudok, akit retek formájú Franznak hívnak és a technika iránt érdeklődik. — Ha simán megy, egy órán belül mindketten hurokra kerülnek.

Prantl: — Ne felejtse el, hogy Radius ma délben már másutt működik.

A minden hájjal megkent Jochen Pirwitz már kora reggel rászabadította müncheni cinkosainak seregét az ottani tanárokra, hogy kifaggassák őket: nincs-e osztályukban egy ilyen és ilyen tanuló, és így tovább, így remélte Jochen Pirwitz, hogy megtudja Franz szüleinek címét, és majd ezektől Egonét.

Minden úgy ment. mint a karikacsapás. Akadt végül egy tanár, aki beismerte, hogy az egyik tanítványát Franznak hívják, s ennek valóban az a szokása, hogy a leglehetetlenebb alkalmakkor is használja az „egzakt pontossággal” szólást.

— Ezt az együgyű szokást ugyanis tőlem tanulta — fűzte hozzá kedélyesen a tanár.

 

XI.

 

A kiállítás déli központjához vezető út két oldalán öreg házak sorakoztak. A házsor egyszercsak eltűnt a levegőben, s ugyanakkor a szelek szárnyán már meg is érkezett az új modern utcasor. Az építészeti kiállítás meglepetése volt ez; a kiállítók — igen ésszerűen — a lipcsei utcán, a gyakorlatban mutatták be az építészet eredményeit.

A levegő akrobatái, akik ezt az erőmutatványt végezték, a repülő daruk voltak, amelyeket gúnynéven „gólyák”-nak neveztek. Az ismert légitaxikhoz hasonló repülőgépek ezek is, csak éppen százszorta nagyobb terhet tudnak emelni. Természetesen arra korántsem lennének elegendők, hogy egy egész házat felemeljenek és elszállítsanak. Ezért van szükség arra az óriási kőfűrészre is, amely a legvastagabb falazatot is olyan simán és hangtalanul vágja szét, mint a kés a vajat. Ripsz-ropsz és már ketté is szelte egy négyemeletes épület elülső részét. Egy kétkarú daru közben szorosan megmarkolja a kivágott darabot, hogy le ne essen aztán könnyedén rábillenti egy nagy tálcára, amelyet négy egybekapcsolt „gólya” hordoz. A „gólyák” továbblibegnek a romokkal A tetők felett, valahol ledobják terhüket, és egy negyedóra múlva már a következő adagot viszik. Alig fél nap alatt nyomtalanul eltűnik egy épület.

És az sem tart sokkal tovább, míg az új ház felépül. Pince nincs — minek is? Az alapot egykettőre leöntik, az megmerevedik, a többi aztán már az óriási épületelemek dolga. A „gólyák”',' hatalmas tömbökben egész szobákat, szobásotokat szállítanak a helyszínre — amelyekben már ott van a berendezés egy része is — aztán folyosókat és a lépcsőházak részeit...

Egymás után, lassan ereszkednek lefelé terhükkel a „gólyák”, egy kétkarú daru a tömbök után nyúl és gyorsan, takarosán egymásra, illeszti azokat. A repülő teherhordóknak ezúttal könnyebb dolguk van: ezek az épülettömbök ugyanis nagyrészt ugyanabból a pehelykönnyű csillogó mesterséges kőből készültek, mint amelyből a Huszadik Század Múzeuma is épült.

A kapcsolótábla előtt két férfi ül és könnyedén irányítja a fürge játékot, a házak eltüntetését és felrakását. Gyorsan — és ilyen elegáns hókusz-pókusszal — varázsolnak új utcát az elevenen nyüzsgő város kellős közepébe, anélkül, hogy annak forgalmát, csendjét megzavarnák, vagy tisztaságát a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetnék.

A kiállítás felé haladva, Franz és Egon is megcsodálta a „gólyák” akrobatamutatványát.

— Micsoda egzakt fogás! — állapította meg a rövidnadrágos emberke.

Hosszúlábú társa azonban mogorván dörmögött, mivel még mindig lelki kínok gyötörték:

— Jobb lesz, ha „egzakt melléfogást” mondasz ezentúl! Az vág ide, professzorkám!

— Szédítően szellemes volt! — csúfolódott Franz. — De nézd csak azt a két darut, hogyan nyújtogatják a karjukat a levegőben. Szörnyű komikus. Mintha Blasius tánc közben átkarolna egy hölgyet és...

— Állj! — kiáltotta Egon. — Ide azzal a valutával!

Franz a nadrágzsebébe nyúlt, és két vékony pénzdarabot húzott elő.

— Nesze mindjárt kettő, fiacskám. És most hadd mondjam végig, légy szíves. Tehát, ha Blasius egy nővel táncolna, gondolom, ő mozogna ilyen egzakt kecsességgel, mint ez a két daru.