A király győzelme

Henrik egyre csak Becketre gondolt. Néha, az éjszaka közepén felriadt álmából, amelyben továbbra is jó barátok voltak, mint régen. Senki sem tudta pótolni Becketet. Még Woodstockban is őrá gondolt.

Úgy tűnt, az érsek elhatározta, hogy megkeseríti az életét. Mi történt vele? Már nem volt olyan vidám, mint kancellárként, az egyház vezetőjeként komor férfit ismert meg benne. Henrik korábban szeretett részt venni a kancellár lakomáin, ahol gyönyörű tányérokból ettek különleges ételeket. Az nem számított, hogy maga Becket keveset evett és ivott; ez egyike volt azoknak a különcségeinek, amit Henrik oly vonzónak tartott.

Vajon ki tudnak-e újra békülni? Ha Becket eleget tenne a király kérésének, az egész egyház követné őt. Ami a pápát illeti, továbbra sem volt kedvező helyzetben, így nem sok vizet zavarhatott. Henrik megreformálhatja az egyházat Angliában, Sándornak egy szava sem lehet ellene.

Úgy határozott, hogy beszél Tamással. Parancsot küldött neki, hogy találkozzanak Northamptonban.

Amikor a király megérkezett a kíséretével, megüzente Becketnek, hogy hol szállt meg, hiszen a városban két ekkora társaság nem fért volna el.

A király mérgesen gondolta, hogy Tamás is óriási kísérettel érkezik majd, mert a megfélemlítés lesz a célja.

Egy mezőn találkoztak, és Becket a király elé lovagolt. Egy hosszú pillanaton keresztül csak nézték egymást, majd régi barátságuk emléke mindent elsöpört, és meghatódottan üdvözölték egymást.

A király így szólt:

– Szállj le! Majd séta közben beszélgetünk. Henrik Tamásba karolt.

– Meglep, hogy ilyen gyorsan megfeledkeztél a számos szívességről, amit tettem neked. Nem értem, hogyan lehetsz olyan hálátlan, hogy mindenben ellentmondj nekem.

– Nem vagyok hálátlan a sok szívességért, amit tőled és Istentől kaptam. Te vagy az uram, de Isten a te urad is, ahogy az enyém is. Épp ezért mindkettőnknek neki kell engedelmeskednünk, nem neked. Egy nap mindkettőnknek elé kell majd állnunk.

A király egy ingerült kézmozdulattal elhallgattatta volna az érseket, de Tamás nem hagyta magát.

– Szent Péter szerint Istennek kell engedelmeskednünk, nem az embereknek. Akárhányszor csak tehetem, engedelmeskedem a királyomnak, de akkor nem, amikor az Isten akaratával ellenkezik.

– Kérlek, ne prédikálj itt nekem – morogta a király –, nem ezért jöttem ide.

– Nem akarok prédikálni, csak elmondom a véleményemet erről a kérdésről.

– És szerinted mi az én véleményem? Normális az, hogy a királyt állandóan akadályozza egy paraszt?

– Szerény származásomra utalsz ezzel. Valóban nem vagyok nemesember. Szent Péter sem volt nemes, Isten mégis rábízta a paradicsom kulcsát, és a katolikus egyház vezetőjévé tette meg.

– Ez igaz – felelte Henrik. – De ezek után meghalt az Uráért.

– Én is meghalok majd az Uramért, ha eljön az ideje.

– Nagyon sokra vitted, és úgy gondolod, hogy amiért ilyen fontos szerepet töltesz be, jogodban áll szembeszegülni velem. Jobb, ha a barátságomra többé nem építesz.

– Én csak az Úrban bízom, hisz bolond az, aki emberekben bízik helyette.

– Elég legyen ebből, Tamás. Majdnem sikerült megegyeznünk. Már csak azt szeretném, ha megesküdnél, hogy a királyt fogod szolgálni.

– Rendben, de csak akkor, amikor ez nem ellenkezik Isten akaratával.

– Hűségednek feltétel nélkülinek kell lennie. Esküdj meg, hogy szolgálni fogod a királyodat.

– E nélkül a feltétel nélkül nem tehetem.

– Megpróbáltam veled értelmesen beszélni, de nem hallgatsz rám.

Régi barátságunk emlékére hívtalak ide, személyesen szerettem volna beszélni veled. Felajánlom még egyszer, Tamás, esküdj meg, és minden olyan lesz, mint régen. Mindig is kedveltelek. Hiányollak. Emlékszel, milyen szórakoztató volt az élet, amikor együtt voltunk? Gyerünk, Tamás, csak pár szavadba kerül. Mondd ki őket, és minden rendben lesz.

– Ezt nem tehetem meg, hisz számomra ez azt jelentené, hogy megtagadom az Urat.

– Az isten verje a prédikációidat és isten verjen téged, Becket! Ne feledd, általam lettél naggyá, általam lehetsz bukott ember is. Gondolkodj el ezen, paraszt. És ne feledd, hogy a királyod előtt állsz.

Henrik hátat fordított, és otthagyta Tamást.

*

Nem maradt más, mint a pápához fordulni. Franciaországban már hírt szereztek a vitáról a király és az érsek között. Lajos biztató levelet küldött Tamásnak, és megjegyezte, hogy ha úgy érzi, képtelen tovább Angliában élni, Franciaországban mindig szívesen látják.

A pápa nem volt jó helyzetben. A német-római császár összeállt a pápa ellenségeivel, és elűzte Sándort Itáliából. Most kénytelen volt Franciaországban élni. Ahogy máskor, most is félt, hogy megbántja Henriket, ugyanakkor úgy gondolta, Tamásnak igaza van.

Hírét vette, hogy Plantagenet Henrik megfenyegette őt – Így nem maradt más választása, mint a király oldalára állni, még ha Tamást is szerette volna támogatni.

Henrik levelet juttatott el hozzá, melyben kifejtette, hogy Sándor bizonyára megérti, hogy egy király egyik alattvalója sem ellenkezhet vele, legyen az pap vagy kereskedő. Ő mindössze annyit kért az érsektől, esküdjön meg, hogy szolgálni fogja a királyát. Ezt megkövetelte Henrik jó hírneve. Se a pápa, se az érsek ne gondolják, hogy ő vissza akarna élni ezzel az esküvel, hisz szeretné, ha az egyház erős lenne. Henrik tisztában volt azzal, hogy a nép jólétéhez fontos az egyház. Vagy talán úgy gondolták, szeretné, ha a lakosság tolvajokból és gyilkosokból állna?

Nem! Viszont azt sem tűrheti, hogy az alattvalói szembeszálljanak vele.

Sándor azt felelte Henriknek, hogy az érseknek valóban meg kell esküdnie, hisz ezzel Tamás komolyabb gondokat kerülhet el. Ezzel egy időben megparancsolta Tamásnak, hogy hódoljon be a királynak, és hozzátette, hogy az idő nem az egyháznak kedvez jelenleg, így jobb, ha elkerülnek egy esetlegesen véres vitát az angol királlyal.

Amikor megkapta a levelet, Tamás nagyon meglepődött, majd elszomorodott. Engedelmeskednie kell a pápának.

Megtudta, hogy Henrik Woodstockban tartózkodik, és felkereste.

Henrik hajlandó volt fogadni, mert jó hangulatban volt. Woodstockban mindig jobb volt a kedve, és amint hallotta, hogy Tamás látni szeretné, azonnal hívatta.

– Nos, Tamás?

– Levelet kaptam őszentségétől.

– És milyen utasításokat kaptál tőle? – kérdezte a király.

– Azt parancsolta, tegyem meg, amire kérsz. Bele kell egyeznem, hogy teljes szívemmel téged szolgáljalak.

– Remek – lélegzett fel Henrik. – Ezek szerint a kis ellentétünknek vége. Elszántad hát magad, hogy megadd a királyodnak, ami kijár neki?

– A pápa megparancsolta.

– Ez bölcs döntés részéről – jegyezte meg a király nevetve.

– Engedelmeskednem kell neki.

– De nem értesz vele egyet? – kérdezte Henrik.

– Szerintem helyesen cselekedtem.

– De most megváltoztatod a döntésedet, nagyon helyes. Esküdj hát meg, hogy mindenben hű leszel királyodhoz.

– Megesküszöm, de csak azért, mert a pápa biztosított róla, hogy így nem sértem meg a büszkeségedet, és nem reformálod majd meg az egyházat bosszúból.

– Megesküdtél, Tamás.

– Igen.

– Helyes, de csak az én jelenlétemben esküdtél meg, viszont nyilvánosan fordultál velem szembe, ezért nyilvánosan is meg kell majd megesküdnöd. Viszontlátásra, Becket. Hamarosan találkozunk.

Clarendonba hívlak majd, ahol nyilvánosan is fogadalmat tehetsz.

*

Amint megkapta a király meghívóját, elgondolkodott azon, amit tett.

A pápa nehéz helyzetben volt, ezért javasolta, hogy engedelmeskedjen Henriknek, mert félt az ellentéttől. Tamásnak nem lett volna szabad megfogadni a tanácsát. Jól ismerte Henriket, talán senki sem ismerte olyan jól, mint ő. Amikor a kancellárjaként minden útjára elkísérte, volt alkalma kiismerni a király erőszakos személyiségét. Ha Henrik valamit elhatározott, addig nem nyugodott, míg meg nem kapta. Ha kellett, képes volt hazudni, csalni, küzdeni, fenyegetni. Nem voltak erkölcsei, és Tamás mégis megesküdött neki, hogy szolgálni fogja. Henrik be akarta bizonyítani neki, hogy erősebb nála. Már a játékokban és viccekben is így volt. Henrik szerette, ha méltó ellenfele volt, hogy még jobban örülhessen a győzelemnek. Ígérete, hogy nem óhajt parancsolni az egyháznak, nem jelent semmit, hisz pontosan ez volt a célja. Be akarta törni az egyházat, és parancsolni akart neki, mint egy kutyának. Az egyház mostantól az államot szolgálja majd. Minden egyes püspöknek és érseknek tudomásul kell vennie, hogy a király az igazi uruk, nem a pápa.

Tamás beleegyezett mindebbe, mert a gyenge pápa félelmében ezt parancsolta meg neki.

Az érsek órákat töltött imával. Durva papi reverendát öltött, mely jobban gyötörte érzékeny bőrét, mint a legtöbb emberét, de azt remélte, ezzel megbocsátást nyer bűneiért, és kiérdemli Isten segítségét. Eszébe jutottak az idők, amikor Richer de l'Aigle Pevensey-be vitte, és eszébe jutottak a nemesi élet örömei. Felidézte gyönyörű és kényelmes ruháit, szőrmével bélelt kabátjait, bársonymellényeit, és az élvezetet, amelyet Henrik társaságában érzett. Minő hiúság volt ez részéről! Vajon most kell ennek megfizetnie az árát?

Amint ő lett a canterburyi érsek, minden megváltozott. Meglátta a luxus iránti szeretet feleslegességét. Ezért is tett meg mindent, hogy távol tartsa magát Canterburytől, mivel tudta, hogy az jelenti majd a végét a kényelmes életnek.

Most azonban már elindult egy úton, amin – jól tudta – végig kell mennie.

Bízott abban, hogy Isten megmutatja, mit kell tennie Clarendonban.

Ami ott történik, örökre befolyásolni fogja az életét.

A trónterem közepén ült Henrik, tőle balra a fia, a most már kilenc és fél éves kis Henrik.

A fiú szeme felcsillant, amikor megpillantotta Tamást, és az érsek is megörült neki. Van még valaki, aki szereti őt. Nem nézett a királyra, de tudta, hogy az minden mozdulatát figyeli.

Az egyház vezetőjeként a király jobb oldalán foglalt helyet. Ez volt a második legfontosabb pozíció a királyságban. Az összes püspök jelen volt, köztük Roger de Pont l'Evéque, aki nem bírta elrejteni elégedettségét. Jól emlékezett arra, amikor Theobaldhoz érkezett az egyszerű kereskedő fia, aki belopta magát az öreg érsek szívébe, jobban, mint bármelyik tanítványa. Roger-nak kétszer is sikerült elküldetnie Tamást, de mindkét alkalommal visszatért, és nagyobb megbecsülésnek örvendett, mint előtte. Roger-t majd megfojtotta az irigység, amikor megtudta, hogy a király mennyire kedveli azt, akit ő egész életében utált.

Akkoriban az mesélték, hogy a király jobban ragaszkodik a kancellárjához, mint bárki máshoz.

Végre eljött a győzelem pillanata, hiszen mindenki tudta, hogy azért gyűltek össze, hogy tanúi legyenek Becket Tamás nyilvános megalázásának.

Igaz, az érseknek támogatói is voltak, olyanok, akik képesek lettek volna meghalni az elveikért. Egyikük volt Winchesteri Henrik, István király öccse, aki korábban hatalomra akart törni, majd rájött, hogy cselekedeteit csak a kapzsiság irányítja. Jól ismerte a király és Tamás természetét. Leicester grófja és Robert de Luci becsületesek voltak, jól szolgálták az uralkodót. Nem akartak szembeszállni vele, de annak sem akartak tanúi lenni, amint egy olyan kiváló egyéniséget, mint Becket Tamás, megaláznak. Titkon csodálták kitartását, és bármit megadtak volna, hogy ne kelljen ott ülniük a teremben.

Tamás jól ismerte a királyt, ahogy a király is jól ismerte őt. Jól tudta, hogy Tamás csak azért fogadta el feljebbvalójának, mert úgy gondolta, engedelmeskednie kell a pápának. Hibáztál, gondolta Henrik boldogan.

Szegény pápád félti a bőrét, te pedig belesétáltál a csapdába. Meg fogod bánni, hogy valaha is megpróbáltál szembeszállni velem. Természetesen megtagadhatod, hogy nyilvánosan is letedd az esküt, de nézz csak körbe: látod a sok katonái mindenhol. Mások is észrevették már őket, tudják, mi célból állítottam ide őket. Nincs itt senki rajtad kívül, aki meg merné bántani a királyt. Jól gondold meg, mit csinálsz, Becket.

Henrik megnyitotta az ülést.

Elmondta, hogy Canterbury érseke azért jött, hogy megesküdjön, feltétel nélkül szolgálni fogja a királyát. Tamás felállt.

– Megesküszöm, hogy szolgálni fogom a királyomat, amikor ez a szolgálat nem ütközik egyházi kötelességeimmel.

A király elvörösödött, szeme villámokat szórt. A teremben mindenki remegett, kivéve Becketet. Tamást öröm töltötte el, mert azt tette, amit helyesnek vélt. Félt, hogy képtelen lesz végigcsinálni, amit elhatározott, de érezte, hogy Isten vele van.

Henrik dührohamot kapott. Olyan ideges lett, hogy nem tudott összefüggően beszélni, csak szitokszavakkal bombázta az érseket. Tamás higgadt maradt, mintha meg sem hallaná a sértő szavakat.

Valójában tényleg nem hallotta Henriket, ugyanis gondolkodott. Az első lépést megtette. Bármi is történik most, el fogja fogadni. Ha halál vár rám, legalább gyorsan túl leszek rajta, és Istenért és az egyházért halok meg.

A király egyszer csak kivonult a teremből, és becsapta maga mögött az ajtót. Fia remegve Tamásra nézett, majd követte apját. Tamás megpillantotta a yorki érsek cinikus pillantását, aki nem tudta leplezni örömét.

Tamás a szobájába vonult, hogy imával gyűjtsön erőt. Hamarosan Salisbury püspöke, Joceline és Worcester püspöke, Roger kereste fel.

– Gyertek csak be! – hívta őket Tamás.

A két férfi belépett a szobába, és ijedten pislogott rá.

– Könyörgünk, uram, békéljen meg a királlyal – bökte végül ki Joceline.

– Nem szeretnék háborúzni vele – felelte Tamás.

– Mindnyájunkat meg fog ölni, ha nem teszi le neki az esküt.

– Akkor meg kell halnunk. Nem először halnának meg az egyházért.

Számos szent életéből tudjuk, hogy Isten akaratát kell követnünk.

– De hisz látta a király dührohamát és a rengeteg katonát a trónteremben.

– Igen, láttam őket – felelte Tamás. – Imádkozzunk, hogy legyen bátorságunk. Talán eljött a mi időnk. Ebben az esetben csak attól félhetünk, hogy ha eljön az utolsó óra, nem lesz bátorságunk szembenézni a halállal. Imádkozzunk hát, Isten nem hagy cserben minket.

A püspökök szomorúan és rettegve távoztak. Utánuk Leicester grófja és a király nagybátyja, Cornwall grófja érkezett.

– A király úgy érzi, hogy megsértetted – magyarázta Leicester. – Azt kiabálja, bosszút fog állni.

– Akkor hát álljon bosszút.

– Csak meg kell esküdnöd, hogy mindenben engedelmeskedsz neki.

– Én az egyház embere vagyok.

– A király azt állítja, négyszemközt már megígérted neki, hogy őt fogod szolgálni.

– Azt mondtam, hogy a pápa ezt javasolta.

– Mi is ezt javasoljuk neked. A barátaid vagyunk. Bánt minket ez a vita köztetek.

– Jól tudom, igaz barátaim vagytok, és hálás is vagyok érte.

Számotokra viszont egyszerű a királyt szolgálni, hisz nem vagytok egyben egyházi emberek is. Megígértem a királynak, hogy amiben lehet, támogatni fogom. Csak akkor nem tudok engedelmeskedni neki, amikor akarata ellenkezik az egyházéval.

– A királynak szörnyű rohama van.

– Jól ismerem ezeket a rohamokat, sokszor láttam már hasonlót.

– De eddig sosem irányultak ellened.

– Tudom jól, hogy nem szabad őt feldühíteni. Mindig megkapja, amit akar, és ha ezúttal a fejemet akarja venni, bizonyára meg fogja tenni.

– Nem akarja a fejedet venni, csak azt akarja, hogy engedelmeskedj neki.

– De ha egyszer nem tudom neki megadni, amire vágyik!

– Attól félünk, hogy ez esetben meg kell, hogy öljünk. Szörnyű bűnt követnénk el, de engedelmeskednünk kell a király parancsának.

– Ezek szerint a ti lelkiismeretetek forog kockán.

– Ha meg tudnál esküdni a királynak…

– Nem, ez lehetetlen. Most menjetek. Vonuljatok vissza hálótermeitekbe, és imádkozzatok, hogy ha eljön az idő, Isten adjon erőt nektek a megfelelő döntéshez.

Tamás újra elkezdett imádkozni, amikor újabb látogatója érkezett. Az angol templomos lovagok nagymestere, Richard Hastings kereste fel egy másik templomos, Hostes de Boulogne kíséretében.

Ők szent emberek voltak, Tamás bízott bennük. A király is bizalmába fogadta őket, így nyugodtan állíthatták Tamásnak, hogy tudják, mire készül Henrik.

– A király továbbra is mélyen érez ön iránt, érsek úr – magyarázta Richard Hastings. – Szeretné, ha mi lennénk a közvetítők. Azt állítja, bizonyára meg fogja érteni, hogy az ön makacssága és az ő dührohama milyen kellemetlen helyzetbe kevert minket. Ez az ügy olyannyira elfajult, hogy nem tud már visszakozni. A király nem szeretne gyengének tűnni, hisz mindenki tudja, mit óhajt, ezért mást már nem fogadhat el.

Megesküdött nekünk, hogy csak a nyilvános esküt szeretné hallani, és nem fogja megváltoztatni az egyházi törvényeket.

– Valóban? – kérdezte Tamás.

– Megesküdött rá.

– Nem mindig tartja be az ígéreteit.

– Megkérdezte tőlünk, mi hasznát venné a királyság, ha nyílt vitában állna az egyházzal. Hisz micsoda károkat okozna, ha az egyház és az állam között szakadék húzódna. A király szeretne kibékülni önnel. Nem kell félnie, ha most visszatér a trónterembe és megadja neki, amit kér. A király a szavát adta, most már csak nyilvánosan meg kell esküdni.

– Tényleg tőle jönnek?

– Igen.

– És valóban megesküdött, hogy nem fogja beleártani magát az egyház ügyeibe?

– Megesküdött.

– Akkor ide hívatom a püspökeimet és elmondom nekik, hogy a maguk tanácsára hajlandó vagyok letenni az esküt.

Tamás visszatért a trónterembe. A yorki érsek gúnyos pillantásokat vetett rá, míg a többiek mind megkönnyebbültnek tűntek.

A király nagyon örült. Tekintetében kedvesség tükröződött.

Tamás felállt és megesküdött a jelenlévők előtt, hogy engedelmeskedni fog a királynak.

– Mind hallottátok, hogy mit ígért az érsek – mondta a király. – Most már csak az kell, hogy a többi püspök is kövesse a példáját.

– Akkor hát megkérem őket, hogy esküdjenek fel ők is – felelte Tamás.

A püspökök felálltak és letették az esküt. Csak Salisbury püspöke, Joceline tanakodott, és kérdőn nézett Tamásra.

– Valami baj van talán, püspök úr? – hördült fel a király. Henrik összevonta szemöldökét és intett egyik katonájának.

Tamás gyorsan Joceline-hez fordult: – Tedd csak le az esküt, mint mi mindannyian. – Így hát ő is letette az esküt.

– Most, hogy mindenki hallotta, ahogy az érsekek és püspökök felesküdtek nekem, kijelentem, hogy mától ismét nagyapám, I. Henrik törvényei vannak érvényben az egész országban, és ezek vonatkoznak az egyházra is.

A király győzedelmeskedett.