Anglia királynéja

Ritkán esett meg Lajossal, hogy úgy kijött a sodrából, mint amikor Eleonóra és Henrik házasságáról értesült. Először is nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Eleonóra ezzel a fiatal és férfias Henrikkel van. A normandiai egy faragatlan tuskó – művelt, de a modora nyers, és Eleonóra mindig is oly kényes volt a jó modorra. Mi vonzotta mégis hozzá? Tudta a választ. Az a mindent elsöprő érzékiség, ami őt mindig egyszerre vonzotta és taszította.

De többről volt szó, mint egyszerű féltékenységről. Ott volt az ügy politikai oldala.

Normandiai Henrik mostantól az ország legnagyobb hatalmú embere.

Normandián kívül uralma alá tartozik most már Aquitánia, Maine és Anjou, ami azt jelentette, hogy több földje volt, mint bárki másnak az országban, magát a királyt is beleértve.

Lajos tanácsosai helytelenítették a válást és következményeit. Utaltak rá, hogy ők előre megmondták, és hogy Lajosnak soha nem kellett volna megengednie, hogy Eleonóra elhagyja. Mindössze néhány hét telt el, és az asszony máris átrajzolta Franciaország térképét mind földrajzilag, mind politikailag. Henrikben volt valami ükapjából, amit sokan örömmel üdvözöltek. Kétségkívül hódító ősére ütött. Olyan, mintha újjászületett volna Hódító Vilmos.

Ha Anglia is a kezére kerül – ami elég valószínűnek tűnt –, miközben ilyen hatalmas részt birtokol Franciaországból, óriási hatalom lesz a kezében. És afelől semmi kétség, hogy tudni fogja, hogyan használja.

Lajos hosszasan tárgyalt az ügyről tanácsosaival. Az ilyen embereknek, mint Henrik, sok az ellenségük. Rögtön ott van például az öccse. Anjou Gottfriedot felháborította, hogy apja mindössze három kastélyt hagyott rá. Igaz, volt egy kitétel az apjuk végrendeletében, hogy amikor Henrik elnyeri Anglia trónját, Anjounak Gottfried birtokába kell átmennie, de Henriket ismervén Gottfried egyáltalán nem bízott benne, hogy erre sor kerül. Henrik mindig is túlságosan nagyra tartotta birtokait ahhoz, hogy csak úgy lemondjon róluk. Gottfried úgy gondolta, hogy ha valaha is el akarja nyerni Anjout, akkor most kell cselekednie, mielőtt bátyja mögött állna Anglia ereje, hogy segítségére legyen megtartani a tartományt.

Volt más is, aki tartott Henriktől, méghozzá Eustace, István fia. Mivel a király fia volt, eléggé természetes módon úgy gondolta, hogy István halála után a trón reá száll. Matilda nem volt rá képes, hogy elvegye apjától az áhított koronát, szóval miért lenne a fiából király István halála után? Hogy Matildának több joga lett volna a trónhoz, az Eustace-t egy cseppet sem zavarta. El volt szánva a harcra.

Ahogy Lajos tanácsadói rámutattak, itt volt két erős szövetséges, akiket sérelem ért Henrik miatt, és sokat nyerhetnek az ügyön.

Hozzanak hát létre szövetséget maguk között, és így jó esélyük lehet a győzelemre.

Lajos összehívott egy találkozót, és terveket készítettek. Mind Gottfried, mind Eustace örömmel fogadta, hogy bosszút állhat Henriken.

Gyűlölték őt és irigyelték, mert tudták, hogy Henrik a maga nemtörődöm módján, csiszolatlan modorával és tehetségével nagyra hivatott.

A családi körben Gottfried mindig kénytelen volt beérni a második hellyel. Nyilvánvalóan Henrik volt apjuk kedvence, és anyjuk, kinek heves vérmérséklete elől mindannyian próbáltak kitérni, olyan különös rajongással viseltetett Henrik iránt, mely egyébként hiányzott makacs és önző természetéből. Úgy tűnt, mintha Matilda minden reményét és becsvágyát – amely hatalmas volt – legidősebb fiába vetette volna.

Gottfried mindig Henrik árnyékában élt, és gyűlölte őt ezért.

Eustace hasonló szenvedéllyel gyűlölte Henriket. Ha Gottfried gyenge volt is, Eustace biztosan nem. Ez a szenvedélyes fiatalember vágyott a hatalomra és megvetette apját gyöngesége miatt. Eustace olyan személyiség volt, akit semmi sem állíthatott meg célja elérésében.

Erőszakos volt, és a hatalom iránti vágy erősebben munkált benne minden más vágynál.

Ők voltak hát Lajos legfontosabb szövetségesei. További gesztusként Lajos a húga, Konstancia kezét ajánlotta fel Eustace-nak.

Megfelelő volna, hogy Franciaország királyának testvére idővel Anglia királynéjává váljon.

Egy szövetség összetartására a házasság volt a legerősebb kötelék, és Lajos nem is mutathatta volna meg egyértelműbben a világnak, hogy Eustace igényét támogatja Anglia trónjára.

– Van még valami – emlékeztették tanácsosai. – Ön most már szabad, így haladéktalanul meg kell házasodnia és fiút kell nemzenie. Ezt várja öntől a nép.

Némiképp vonakodva, de megértve a lépés szükségességét, Lajos elvette Konstanciát, Kasztíliai Alfonz leányát.

*

Mind Henrik, mind Eleonóra hittek benne, hogy az ő házasságuk az ideális házasság. Mindketten különlegesek voltak. Mindketten a végletekig érzékiek, alapvetően ez vonzotta őket egymáshoz, de ennél többről volt szó. Eleonóra örömét lelte férje életerejében és ambiciózusságában, Henrik pedig élvezte, hogy felesége képes követni gyors észjárását, amikor magyaráz neki valamit.

Amikor Henrik arról beszélt, hogy Angliába megy, bármennyire is nem szerette a különválás gondolatát Eleonóra, nem gördített akadályt az útjába. Valójában alig várta férje indulását, hiszen az volt a végzete, hogy Anglia királya legyen.

Micsoda asszony! Gyönyörű, és csábítóbb, mint bármely nő, akit Henrik valaha ismert. Ugyanakkor az észjárása gyors, és politikai képzettsége is egyre nőtt abbéli igyekezetében, hogy vele lépést tartson.

Hogy tizenkét évvel idősebb, egyelőre nem jelentett semmi problémát, a teste tökéletes volt, az elméje érett.

Az övék volt, ahogy előtte is tudták, a tökéletes szövetség.

Ezért amikor Henrik arról beszélt Eleonórának, Angliába utazik, hogy elintézze az ügyeket Istvánnal, vagy akár háborúzzon is a koronáért, ha szükséges, felesége mindenben támogatta. Tudta, hogy az elválás fájdalmas lesz számára, de tisztában volt vele, hogy férjének mennie kell.

Az volt a végzetük, hogy Anglia királya és királynéja váljon belőlük, és ha szenvedniük kell, hogy elnyerjék a jutalmat, hát legyen.

Ugyanúgy bízott benne, hogy férje végül győzni fog, mint Henrik maga.

Milyen kellemes volt együtt feküdni az ágyban! A testi kapcsolat még most sem veszítette el vonzerejét, pedig nem volt többé tiltott. Egy időre kifáradván szenvedélyük erejétől, a jövőről beszéltek.

– István különös ember – elmélkedett Henrik. – Nehezemre esik úgy gondolni rá, mint ellenségre. Anyám mindig azt állította, hogy gyűlöli, és időnként mégis különös kifejezés jelenik meg az arcán, amikor róla beszél.

– Természetes, ha gyűlöli a bitorlót, ki megfosztotta trónjától.

– Úgy tűnik, ő olyan ember, akit nehéz gyűlölni. Mindig olyan kedvességet mutatott irányomban, amely számomra furcsa volt. Amikor Skóciába mentem, hogy ellene harcoljak, és nem érkezett meg a támogatás, amelyre számítottam, ő adott pénzt és minden mást, amire szükségem volt, hogy visszatérjek Normandiába. Mit gondolsz te egy ilyen emberről?

– Azt, hogy bolond – válaszolta Eleonóra.

– Igen, bizonyos mértékig. De nem vagyok biztos benne.

Mindenesetre nehéznek találom, hogy ellenségemnek tekintsem.

– Ugyan, drágám. Mégiscsak megfosztotta anyádat a koronától, és Eustace-nak szánja helyetted. Biztos lehetsz benne, hogy az ellenséged.

– Igen, úgy tűnik. Férfiaknak és nőknek igen furcsa szenvedélyeik vannak. Szeretnék többet tudni István szenvedélyeiről.

– Ne a természetével foglalkozz, hanem a koronájával. A koronával, mely jogosan téged illet.

– Igaz, és nemsokára útnak kell indulnom Angliába, hogy bejelentsem igényemet a trónra.

Így szövögették terveiket az idilli napokban, de tudták, hogy a mézesheteknek nemsokára véget kell érniük, és bele kell vágniuk a korona megszerzésének kemény feladatába.

*

Falaise-be utaztak, ahol Eleonóra találkozott a félelmetes Matildával, Anjou grófnőjével, I. Henrik angol király lányával, akit még mindig császárnéként ismertek a német császárral kötött első házassága miatt.

A két nő felmérte egymást.

Matilda természetesen örült Henrik Európa leggazdagabb örökösnőjével kötött házasságának. Ráadásul felismerte, hogy Eleonóra erős asszony.

Úgy határozott, jóváhagyja a házasságot.

Eleonóra, ismervén Matilda élettörténetének bizonyos részleteit, úgy érezte, hogy anyósa elrontotta az életét, íme, itt volt egy még mindig szép asszony, aki nem tudta ellenőrzése alatt tartani indulatait. Henrik is örökölte a vérmérsékletét. A kettőjük közötti jó viszony okán Eleonóra mindeddig nem sokat látott ebből, de hallomásból tudta, hogy férje félelmetes tud lenni.

Soha nem is lesz oka megtapasztalni, határozta el. De ha mégis?

Megijed talán ő, Aquitániai Eleonóra akárki dührohamaitól?

Sokszor tűnődött rajta, vajon Matilda miért nyugodott bele a trón elvesztésébe. Harcolt érte, és szinte sikerült is megszereznie, de szerencsétlen természete bukását hozta, és bár Anglia népe elismerte elsőbbségi jogát, mégis inkább a jóindulatú és kellemes modorú Istvánt választotta a nagyszájú Matilda helyett, amikor arra került a sor.

Ezért aztán István uralkodott Angliában, és Henriknek át kell kelnie a tengeren, hogy érvényesítse a trónhoz való jogát.

Matilda sokat beszélgetett velük. Azt kívánta, bár fiatalabb lenne, hogy elkísérhesse fiát Angliába. Időről időre a múltat is felemlegette. Az angolokat nem könnyű megérteni, mondta. Canterburyben elismerték, és Londonban is így történt volna, de hirtelen mégis ellene fordultak, és épp amikor vacsorázni indultak volna társaságával, egyszerre mindenféle csőcselék viharzott be a palotába, és menekülésre kényszerítették.

Henrik ismerte a történet többi részét is, és később, amikor egyedül maradtak, Eleonórának is elmesélte.

Matilda olyannyira megsértette az angolokat, hogy soha nem fogadták volna el királynőnek ezt követően.

– Vigyázz rá – mondta Matilda bizalmasan Eleonórának –, hogy Henrik soha ne sértse meg az angolokat, legalábbis addig, míg a korona a fejére nem kerül.

Persze, hogy vigyázni fog, bár Eleonóra úgy hitte, Henrik jóval bölcsebb az anyjánál e tekintetben.

Henrik már mohón várta az indulást, szeretett volna pontot tenni az ügy végére. Ha el tudná érni, hogy István megígérje, ő lesz az utódja, akkor minden rendben lenne. Mindenesetre tesz egy próbát.

Mind anyja, mind Eleonóra egyetértettek, hogy nem érdemes több időt vesztegetni, így Henrik nekilátott az úti előkészületeknek.

Mielőtt azonban elindulhatott volna, új hírek érkeztek. Csapatok gyülekeznek ellene. Eustace Normandia földjére áhítozik, míg saját öccse Anjout kívánja megszerezni tőle.

Henrik hangosan átkozta őket, de örült neki, hogy mielőtt Angliába indult volna, tudomására jutott testvére hűtlensége és Eustace ellene szövött terve.

Ezek után természetesen nem utazhat Angliába. Helyén kell maradnia, hogy megküzdjön Eustace-szal és Gottfrieddal, akik Eleonóra egykori férje, a francia király áldásával és támogatásával indultak ellene.

*

Henrik soha nem bizonyította még jobban hadászati szakértelmét, mint most, amikor ilyen megsemmisítőnek tűnő nehézségekkel került szembe. Azonnal lemondott a korona megszerzésére irányuló angliai útjáról, hogy normandiai helyzetét megszilárdítsa. Mivel sok földdel rendelkezett, sok volt a veszítenivalója is, de tele volt energiával, és egyáltalán nem zavarta, hogy a hercegné korábbi férjével kell összemérnie erejét.

– Hadd jöjjön csak Lajos – mondta – legalább bebizonyítom neki és neked, hogy melyikünk ér többet.

– Nekem nem kell bebizonyítanod – válaszolta Eleonóra. – Megküzdesz vele és győzni fogsz. Soha nem voltam biztosabb benne.

Ami azt a fennhéjázó Eustace-t illeti, hamarosan neki is megmutatod, mivel jár Anglia igazi örököse ellen harcolni. És Gottfried öcséd egyszerűen ostoba, emlékezz csak, hogyan próbált engem tőrbe csalni, és hogy rajtavesztett.

Matilda császárné szintén biztosította Henriket a belé vetett hitéről.

Henriknek nincs miért aggódnia, mondta. Amíg két mindenre elszánt asszony vigyázza érdekeit, ő csak nyerhet.

Igazuk is lett. Bár eltartott néhány hónapig, míg Henrik felülkerekedett ellenségein, végül legyőzte ostoba öccsét, és Eustace is csüggedten oldalgott haza a harcokból, miután Lajos kénytelen volt békét ajánlani.

Bármily győzedelmes is volt Henrik, nem késlekedhetett. Vére pezsgett a hódítás vágyától. Tudta, itt az ideje, hogy Anglia ellen induljon.

Amilyen jó parancsnok volt, először forrásait mérte fel.

Nyugodt szívvel hagyhatja a kormányzást anyjára és feleségére.

Mindketten tapasztalt nők. Mennyire örült neki, hogy nem valami kis üresfejű nőszemélyt vett el. Milyen ostobák is, akik fejüket csóválják, hallván, hogy egy nálánál tizenkét évvel idősebb nővel házasodott.

Eleonóra hosszabb ideje élt, mint ő, és ezen évek alatt sok tudást gyűjtött össze. Nagy örömére szolgált a tudat, hogy ennek a bámulatos asszonynak az érdeklődése reá irányult.

Anyja természete nem javult az idők folyamán, és őt soha nem fogják szeretni, de Eleonóra még büszke és hatalmaskodó természete ellenére is meg tudta nyerni az embereket magának. Nem is lehetett volna megfelelőbb személyeket találni a helyettesítésére, mint ők ketten, mivel egy dolog mindenképpen közös volt bennük: az iránta érzett rajongásuk.

Gondolatait nyugodt szívvel fordíthatta Anglia és e különös ember, István felé, aki egyszerre volt kedves és igazi nagy harcos. Soha nem sikerült őt megértenie. Sok éven keresztül dúlt a polgárháború Angliában István és Matilda között, és mégis, amikor Istvánról volt szó, anyja tekintetében furcsa, gyöngéd kifejezés jelent meg; és amikor ő maga támadt Istvánra, hogy megszerezze tőle a trónt, István akkor is kedves volt vele.

Volt valami rejtély István és az anyja körül, de annyi baj legyen.

Istváné a korona, és amikor meghal – ha ugyan nem előtte –, ennek a koronának Henrikhez kell kerülnie.

Ha Istvánnak nem lettek volna fiai, akkor talán soha nem kerül sor a háborúra, mert szívesebben várt volna, hogy István halála után békés úton jusson a koronához, mint hogy most harcba induljon. De ott volt az ambiciózus Eustace, aki nem átallotta megpróbálni elvenni tőle Normandiát, és az öccse, William, aki az elmondások alapján nem volt egy nagy harcos.

Indulnia kell hát késedelem nélkül, és amint összegyűjti a flottát, mely odaszállítja, és a fegyvereseket, akik harcolnak, nekivág az útnak.

Nagy megelégedésére, míg a készületek zajlottak, levelet kapott Robert de Beaumont-tól, Leicester grófjától, aki arról biztosította, hogy ha Angliába megy, ő készen áll a támogatására.

Nagy diadal volt ez, hiszen Robert apja Hódító Vilmos szolgálatában állt és gazdagodott meg, és a Hódító fia, I. Henrik azon kevesek közé emelte Robertet, akik az ő udvarában nevelkedtek és a megfelelő időben gazdag lányt kaptak feleségül. A gróf óvatos ember volt, nem akart semmit sem elveszíteni vagyonából, de tisztán látta, hogy ha Eustace valaha is trónra kerül, sokkal nehezebb lesz a boldogulás. Elszomorította, amikor az országot a Matilda és István közötti polgárháború szaggatta, és bár hitte, hogy kettőjük közül István volt a jobb választás, mégis várta a percet, amikor ismét egy I. Henrikhez és apjához hasonló, nagy formátumú uralkodó irányítja Angliát. Ismerte I. Henrik törvénytelen fiát, Robert Gloucestert, aki Matildát támogatta, és akitől sokat hallott az ifjú Normandiai Henrik jó tulajdonságairól. Meggyőződése volt, hogy Anglia virágzásának feltétele, hogy István halála után Plantagenet Henrikre szálljon a korona. Jól tudta, eljött az idő, amikor nem maradhat többé semleges. István beteg volt, soha nem heverte ki felesége, a nemes Matilda halálát, aki szilárdan állt mellette minden viszontagságban, és aki sokkal nagyobb támaszt jelentett számára, mint ahogy ő azt valaha is felismerte. Istvánnak mindig is rejtélyes betegségei voltak; kellemes ember volt, de nem túl erős, szeretett mindenkivel jóban lenni, ami nem volt királyi méltóságához illő viselkedés. Nem, Robert szerint Anglia szebb jövője Plantagenet Henrik személyétől függött, így levelet írt hát az ifjú Henriknek, melyben ügyének ajánlotta fel vagyonát és tapasztalatát.

– Nincs nála befolyásosabb ember Angliában – kiáltotta csillogó szemmel Henrik – a győzelmünk biztosítva van!

De több esze volt annál, semhogy ezen tény miatt változtasson az előkészületeken, amelyek olyan alaposak voltak, mintha a világ legfélelmetesebb hadseregével kellene szembenéznie.

Egy januári napon hajózott ki harminchat tagú flottájával, és Bristolban kötöttek ki Anglia partján, ahol nyugat-angliai támogatói gyülekeztek.

*

Eleonóra nagyon hiányolta férjét. Henrik olyan mértékben kitöltötte az életét, hogy nem vágyott más szerető után. Belevetette magát férje ügyeinek intézésébe, és anyósával kialakított barátsága egyre mélyült. A két asszony csodálta egymást, és bár heves vérmérsékletükből adódóan gyakran összetűzésbe keveredtek, mivel egyikük sem volt hajlandó a másik kedvéért a legcsekélyebb mértékben sem engedni véleményéből, sohasem feledkeztek meg arról, hogy kettejük viszálya Henrik kárára válna, és hogy mindkettőjük számára ő volt az élet értelme.

Eleonóra nem vitt nagy udvart. Gavallérok énekeltek dalokat és költöttek verseket. Sok közülük neki volt címezve, és kétes hírneve miatt, amely mindenhová elkísérte, sokan reménykedtek. De Eleonóra hűséges volt az ő hercegéhez. Mindannyian tisztában voltak vele, de hogyan is hihették volna el, hogy egy ilyen asszony képes visszafogni érzékisége lángját, míg a férje isten tudja, mikor tér vissza.

De Eleonóra olyan mélyen szerelmes volt férjébe, hogy egyetlen férfi sem tetszett meg neki a környezetében. Ráadásul még egy hónapja sem volt, hogy elindult, amikor Eleonóra már biztosan tudta, hogy terhes, és innentől csak a gyermekkel foglalkozott.

Matilda el volt ragadtatva.

– Fiaid lesznek – mondta. – Olyan vagy, mint én. Nekem három gyermekem született, mindhárom fiú. Lehetett volna akár húsz fiam is, ha kedveltem volna az uramat, de annak ellenére, hogy a legtöbb asszonyt le tudta venni a lábáról, nekem sohasem tetszett…

Matilda Eleonórára pillantott, aki szomorúan bólintott, miközben eszébe idézte a férfi kellemét, amely miatt sokan csak a Kedves Geoffrey-nak hívták.

– Igen – folytatta Matilda –, sok szeretője volt. Soha nem érdekelt.

Mindössze tizenöt éves volt, amikor a férjem lett. Úgy tekintettem rá, mint egy ostoba kölyökre, és soha nem kedveltem meg. Nehezteltem rá, mert hozzám adták. Először egy öreg férfi, aztán meg egy fiú. Nem volt igazságos. Tudod, Istvánhoz is hozzáadhattak volna.

– Anglia története egész másképp alakult volna.

– Nem került volna sor arra a sok szerencsétlen háborúra. – Matilda tekintete álmodozóvá vált. – Igen, ha apám tudta volna, hogy egyetlen törvényes fia vízbe fúl, Istvánhoz adott volna férjhez. Biztos vagyok benne. Jobb lettem volna mellé, mint az az alázatos felesége, és ő is mellém. Ő volt az egyik legjóképűbb férfi, akit valaha is láttam. Azt hiszem, életem legnagyobb csapása volt, amikor megtudtam, hogy megkoronáztatta magát. Mindig azt hittem, hogy mellettem áll. Koronák, leányom… mennyi vér ömlött ki miattuk, és még mennyi fog!

– De nem Henriké – mondta határozottan Eleonóra.

– Nem, nem Henriké. De mi lesz, ha Istváné igen? Elhallgatott egy pillanatra, azután folytatta.

– Istvánnak tudnia kell, hogy nem lehet a trón az ő féktelen fiáé. A nép soha nem fogadná el Eustace-t. És akkor ott van még William.

Annak a nőnek a fia. Mindig is dühített, hogy ugyanaz a neve, mint nekem. Bárcsak értelmet lehetne csepegtetni István fejébe.

– De vajon ő értelmesnek tekintené-e, hogy Henriknek adja a trónt?

– Nem élhet már sokáig. Mi volna, ha fegyverszünetet kötnének, ha megállapodnának? Ameddig István életben van, addig ő kormányoz, utána pedig Henrik lenne Anglia királya.

– De vajon mellőzné-e a saját fiát egy másik kedvéért?

– Méltányosságból talán. Ezzel megelőzhetné a háborút, és megadhatná Angliának, amire szüksége van, és ami megvolt atyám, I.

Henrik és nagyapám, Hódító Vilmos idejében. Hasonlóan erős emberekre van szüksége Angliának, és a fiam, a te férjed, egy közülük.

– István soha nem menne bele – mondta Eleonóra. – Nem tudom elképzelni egyetlen férfiról sem, hogy mellőzze a saját vérét.

Matilda összehúzta szemét.

– Nem ismered Istvánt – mondta. – Sok minden van, amit senki nem tud vele kapcsolatban.

*

Hírek érkeztek Henrik előrejutásáról, jó hírek. Egész Angliából tömegek sereglettek a zászlaja alá. Eustace népszerűtlenné tette magát, és a nép belefáradt a folytonos háborúskodásba. Felidézték a régi szép időket I. Henrik uralkodása alatt, aki szigorú törvényeivel jólétet és rendet hozott az országba. Nem véletlenül hívták az Igazság bajnokának.

Volt valami Plantagenet Henrikben, ami elnyerte a bizalmukat.

Ugyanolyan nagy formátumú személyiség volt, mint a nagyapja és a dédnagyapja.

Eleonóra egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy sikerrel fog járni.

A kérdés mindössze az volt, hogy mennyi idő múlva láthatják ismét viszont egymást.

Matildát hátrahagyva Rouenba utazott, ahol nekifogott a szülés előkészületeinek, mert azt kívánta, hogy gyermeke e helyen lássa meg a napvilágot.

Ujjongott azon a meleg augusztusi napon, amikor megtudta, hogy fiút szült. Mennyire boldog lesz Henrik! Azonnal követeket küldött hozzá. A hír fel fogja vidítani, akármerre jár is.

Úgy határozott, Vilmosnak keresztelik a fiút. Elvégre Aquitánia hercegnőjének fiáról van szó, és oly sok hercege volt már e tartománynak e néven. Ráadásul Henrik nagyhírű dédapját, Hódító Vilmost is idézné.

Ahogy gyermekét tartva pihent, udvarhölgyei csodálták, mennyire meglágyította személyét az anyaság. Soha nem látták őt lányaival.

Időnként eszébe jutott a kis Mária és Alix, és elgondolkodott, vajon hiányzik-e nekik az anyjuk. Nagyon szerette őket. Voltak pillanatok, amikor szerette volna nekik áldozni életét. Visszagondolt, amint még mint csecsemőket a karjában tartotta őket: szorosan be voltak pólyálva, hogy kis végtagjaik egyenesen nőjenek. Szegény kicsinyek sírása bántotta az érzékenységét. Pedig érthető, hogy így fejezték ki nemtetszésüket, amikor napokon keresztül nem bújhattak ki pólyájukból.

A fiával másképp lesz. Oda fog figyelni rá, hogy biztos lehessen benne, a végtagjai egyenesen nőnek anélkül, hogy szoros kötést tennének rá.

Mélyen szerette fiát – mint élő emlékeztetőt Henrik iránti szenvedélyére –, és tudta, hogy a gyermek születése a legjobb hír, amivel férjét meglepheti. Talán Henriknek kellett volna keresztelni. Nem, a Vilmos név arra utal, hogy ő Aquitániát hozta e házasságba, ez pedig azt jelenti, hogy amíg Henrik nem tudja Anglia koronáját nyújtani neki, addig ő hozott többet. Tanácsos volt időnként emlékeztetni férjét arra, hogy ők ketten egyenlő felek.

– A következő fiút Henriknek kereszteljük – Írta neki –, de az elsőszülött az én apámról, nagyapámról és a te családod legkiemelkedőbb tagjáról, dédapádról kapta a nevét, akiről azt mondják, kevesen vetélkedhettek vele életében, de talán még halála után sem.

Amíg gyermekágyban feküdt, csodálatos hírek érkeztek. Szeretett volna kiugrani ágyából, hogy óriási ünnepségeket rendezzen, nem csupán a legpompásabb ételekkel, de dallal és tánccal, hogy megünnepelje az eseményt, mely világosan megmutatta, hogy Isten Normandia hercegének oldalán áll.

István és Henrik Wellingortnál néztek szembe egymással, és már épp harcra került volna a sor, amikor István úgy határozott, hogy csata helyett inkább beszélni szeretne Henrikkel. Henriket nehéz volt meggyőzni, minthogy bizonyos volt a győzelemben, és e csata eldönthette volna az ügy kimenetelét. Végül mégis beleegyezett, és mindenki megrökönyödésére a találkozó eredményeképpen a csatára egyáltalán nem került sor.

Eustace, aki alig várta, hogy az általa csak sehonnainak nevezett Henriknek levághassa a fejét, és elküldje feleségének, annyira felbőszült azon, amit ő apja gyávaságának gondolt, hogy tombolni kezdett a hír hallatán. Soha nem volt igazán kiegyensúlyozott, de még közvetlen környezete sem látta soha így elveszíteni a fejét.

Pénzt fog gyűjteni, jelentette ki, és megvívja a csatákat, melyek elől apja gyáván elmenekül. Talán nem érti meg István, hogy az öröksége az, amit Henrik el akar venni tőle? Ő, Eustace Anglia trónjának örököse, és nem hagyja, hogy apja gyengesége Henrik kezére játssza azt.

Hiába próbálták barátai visszatartani, emlékeztette őket, hogy ő a hadseregparancsnok, és Bury St. Edmunds-ba menetelt katonáival, ahol az apátságban pihent meg. Amikor felfrissítette magát, azt követelte, hogy az apát támogassa őt pénzzel, hogy felvehesse a harcot Normandiai Henrikkel az apja segítsége nélkül is. Az apát kijelentette, hogy nincsen semmi, amit neki adhatna, mire Eustace arról érdeklődött, hogy miért nem adja el az apátság kincseit, hogy segítségére tudjon lenni.

Az apát megragadta az alkalmat, és miközben úgy tett, mint aki mérlegeli a javaslatot, elzárta a kincset, majd visszautasította a kérést.

Eustace ellovagolt, átkozva az apátot és az apátságot, de nem ment messzire. Megparancsolta embereinek, hogy vigyenek el mindent a környékről, amit csak akarnak Minden magtárat és lakhelyet kifosztottak, de Eustace legfőbb célpontja az apátság volt. Katonái visszatértek a monostor épületébe, és a szerzeteseket arra kényszerítették, árulják el, hol van elrejtve a kincs. Amikor az apátságot is kifosztották, Eustace a legközelebbi kastélyba vezette embereit ünnepelni.

Ahogy az asztalnál ült, a szolgái által készített húsra várva, még mindig harag gyötörte. Háborút fog indítani Normandiai Henrik ellen, jelentette ki, elkergeti Anglia partjairól, és nemsokára látni fogják, amint őt, Eustace-t koronázzák meg Anglia királyának.

Ahogy felállt, hogy ivásra emelje poharát, kínok között hanyatlott a földre. Vonaglott néhányat, majd többé nem mozdult. Amikor közelebbről megnézték, látták, hogy halott.

Ezt a hírt kapta Eleonóra, amikor még arra várt, hogy erejét visszanyerje a szülés után.

Kiabálni szeretett volna örömében: Csodálatos nap ez a mai!

Hogyan is tehette volna meg István a másik fiát örökösének? William már korábban kijelentette, hogy nincsen se kedve, se tehetsége a kormányzáshoz.

Most már Henriké lesz a trón. Isten, azzal hogy lecsapott Eustace-ra, megmutatta Angliának, ki érdemli meg a királyi címet.

*

Henrik biztos volt végzetében. A hír, hogy Eleonóra fiút szült neki nem sokkal Eustace halála előtt, olyan volt számára, mint egy jeladás.

Természete szerint mindent, ami hasznára vált, szeretett pozitív előjelnek tekinteni, míg hajlamos volt megfeledkezni a számára hátrányos eseményekről. Ebben dédapjára, Hódító Vilmosra hasonlított. Lelke mélyén tudta, egyike ez azon tulajdonságoknak, melyek a sikerhez szükségesek.

De Eustace halála valóban Isten művének tűnt. Suffolk népe, mely régóta szenvedett Eustace igazságtalan kormányzásától, kijelentette, hogy Isten sújtott le reá haragjában, és ha eddig bármiféle kétségük lett volna, hogy Plantagenet Henrik legyen-e a következő király, most már nincsen.

A győzelem kézzelfogható távolságba került.

Már alig várta a napot, amikor visszatérhet Eleonórához. Nagyon hiányzott neki az asszony. Nem mintha hűséges lett volna hozzá. Az túlságosan nagy kérés lett volna egy ilyen élvhajhász embertől, mint ő.

Eleonóra biztosan megérti. Amíg vele van, hűséges lesz hozzá, de amikor ilyen hosszú hadjáratra indul, igazán tehet neki némi engedményt.

Belefeledkezett a nőkkel kapcsolatos gondolataiba. A legkellemesebb élménye, amióta Angliába érkezett, egy tapasztaltabb nővel volt, akinek ez volt a megélhetése. A neve – úgy emlékezett – Hikenai volt.

Szórakoztató volt, nagyon kevés dolog akadt, amit még nem próbált.

Követte táborukat, és kizárólagosan az övé volt erre az időtartamra.

Meglepetésére ő maga is elégedett volt vele, mintha összetartoznának.

Bármennyire is szüksége volt a nőkre, ha talált valakit, akivel jól érezte magát, akkor beérte azzal az eggyel. Kielégítette, ha az az egy mindig a rendelkezésére állt, amikor szüksége volt rá.

Figyelte, ahogy Hikenai teste kigömbölyödik, és felfigyelt a terhesség eltéveszthetetlen jeleire. Hikenai boldog volt.

– Ez itt – mondta – egy király fia lesz.

– Lassan a testtel! – válaszolta Henrik.

– Ugyan, jó hercegem, király lesz önből, még mielőtt ez a kicsi második nyarát megéli.

– Ez igazán kedves és hűségről tanúskodó kijelentés – mondta Henrik, és kifejezte abbéli reményét, hogy a gyermek valóban fiú lesz.

Amíg Angliában tartózkodott, két másik fiát is meglátogatta.

– Istenemre – kiáltotta –, csak fiúkat tudok nemzeni!

Kíváncsi volt, hogy még mindig vonzónak találná-e az anyjukat.

Odaadóan szerette Avice-t néhány évvel azelőtt, amikor még Angliában élt, és a két fiú, akiket neki szült, helyes kölykök voltak. Emlékezett rá, hogy azt mondta, Geoffrey-nak fogja hívni az elsőszülöttet, nagyapjuk után és Williamnek a másodikat, nagyhírű elődjük, Hódító Vilmos után.

Igen, mélységesen szerette Avice-t. Hány éves lehetett, amikor Geoffrey született? Még csak most húszéves. Tizenöt! Már akkor is nagy élvhajhász volt.

Avice Stamfordban élt. Henrik boldog volt, hogy két fiát újra láthatta.

Avice-szel töltötte az éjszakát, de a vonzalom elmúlt. Eleonóra után talán csak egy olyan gyakorlott szajha, mint Hikenai tudta kielégíteni igényeit.

Így hát gyorsan búcsút mondott Avice-nek, és megígérte, ha király lesz, nem feledkezik meg fiairól.

És most István és ő fegyverszünetet kötöttek. Soha nem fogja megérteni Istvánt. Kedvelte rokonát, de őt nem királynak teremtették.

Volt valami kedvesség és érzelgősség túlságosan is érzelmes jellemében.

Lajos francia királyra emlékeztette, aki soha nem volt képes kiverni a fejéből, hogy katonái kifosztottak egy várost, és a templomot, melyben férfiak, asszonyok és gyermekek égtek halálra.

A kegyetlenség nem királyi tulajdonság, de okvetlenül szükség van rá időnként, és amikor ilyesmi előfordul, legjobb gyorsan túllépni rajta és elfelejteni.

Ő, ha majd király lesz, azt az utat fogja követni, melyet Hódító Vilmos, majd I. Henrik fektettek le, mivel mindketten könyörtelenek voltak, de sohasem kegyetlenek a kegyetlenkedés kedvéért. A hangsúly mindig az igazságon volt. Ez a helyes mód a kormányzásra.

És most vajon mi következik? Mit akarhat István?

Üzenet érkezett, meghívó egy Winchesterben tartandó találkozóra.

Már alig várta, hogy hallja István ajánlatát.

Világos volt, mik István szándékai. Nem is annyira öreg, mint inkább fáradt és beteg. Elvesztette feleségét és idősebb fiát. Nem volt kedve tovább harcolni.

Ha élete végéig békében kormányozhat, Henriket, Normandia hercegét nevezi meg utódaként, aki vele ellentétben egyenes ági leszármazott. Biztos volt benne, hogy a nép elfogadja Henriket, aki I.

Henrik lányának a fia, akinek pedig maga Hódító Vilmos volt az apja, míg István a Hódító leányának, Adélának volt a gyermeke. Senki sem fog kifogást emelni Henrik trónigénye ellen.

Henrik bölcs volt. Erősen nézte Istvánt. Mennyi ideig élhet még? Egy évig? Kettőig? Maximum háromig.

Legyen vége a háborúzásnak. Elégedett volt. Visszamegy Normandiába, de előbb biztosítékot szerez a királytól, amelyben tanúsítja, az ő kívánsága, hogy Henrik kövesse a trónon.

Szükséges, hogy meglegyen, így mindenki tisztán láthatja, hogy István óhajáról van szó. Londonba kell hát utazniuk, gyűlést kell tartani az érsekek, püspökök, apátok, grófok, bárók, királyi biztosok és bírák részvételével.

És mindezen személyek jelenlétében bejelentést kell tenni, majd szerződésbe fektetni, és miután a szerződést aláírták, a jelenlevőknek hűségesküt kell tenniük Henriknek.

Győzelem. Elérte, amiért idejött, méghozzá túl sok véráldozat nélkül.

Minden bölcs uralkodó ilyen győzelmet remél.

A gyűlés színe előtt István megtette bejelentését: – Én, István, Anglia királya megtettem Henriket, Normandia hercegét utódommá. Ezzel neki és utódainak adtam Anglia királyságát. A herceg cserébe a megtiszteltetésért, adományért és szentesítésért, melyet tőlem kapott, hűbéri esküt tett, és fogadalmat, hogy hozzám hűséges lesz…

Valóban az lesz, hiszen bölcs emberként tudta, hogy ha kivárja István király halálát, ami most már nem lehet messze, akkor mindenki becsüli majd.

Ez a nyilatkozat nagyon értékes volt. Mennyivel előnyösebb, hogy István maga tette meg utódjának, mint ha harcban kellett volna megszereznie a koronát! Így a nép el fogja fogadni.

Szeretett volna már visszatérni Eleonórához. Részletesen be akart neki számolni diadaláról.

Először azonban Oxfordba kellett mennie, hogy fogadja azokat az alattvalókat, akik hűbéresi fogadalmat akartak tenni neki.

Mielőtt elhagyta a várost, hallotta, hogy Hikenai már gyermekágyban fekszik, így bement hozzá.

Hikenai rámosolygott és felemelte a gyermeket.

– A fiunk, nagyuram – mondta.

– Még egy fiú! Így hát még egy fiú apja lettem.

– Geoffrey-nak fogom hívni az ön apja után – mondta –, így soha nem fog megfeledkezni arról, hogy ő is a család tagja.

– Anglia királya leszek, Hikenai – mondta Henrik. – Méghozzá hamarosan! Esküszöm neked, ha eljön a napja, hogy király legyek, nem fogok elfeledkezni a fiunkról.

– Be fogom tartatni önnel az ígéretét, uram – válaszolta az asszony.

Ezután Henrik Oxfordba ment, hogy letegyék előtte a hűbéri esküt azok, akik majd alattvalói lesznek.

*

Kétféle vágy között őrlődött. Szeretett volna visszatérni Normandiába Eleonórához, hogy lássa végre a fiát, ugyanakkor szívesen maradt volna még Angliában, hogy helyzetét megszilárdítsa. A legfontosabb személyek felesküdtek ugyan neki, és István a szavát adta, hogy ő lesz utódja a trónon, de mégsem lenne rossz a közelben maradni és védeni érdekeit.

Nem tudta, mitévő legyen, de a döntés hamarosan kikerült a kezéből.

Normandiai ellenségei megpróbálták kihasználni távollétét, így anyja írt neki, hogy tanácsos lenne visszatérnie. Áprilisban érkezett vissza Normandiába. Micsoda öröm volt újra látni Eleonórát! A találkozóra azonban nyugtalanság nyomta rá bélyegét, melyet a kicsi keltett, nem volt ugyanis olyan életerős, mint remélték.

Volt dolga bőven, míg Eleonóra a kisfiúkkal foglalkozott, de nemsokára sikerült leverni a felkeléseket. Egész tartományába katonákat helyezett és mindenki előtt világossá tette, hogy elvárja az engedelmességet.

Matilda szerette volna tudni, mi történt az Istvánnal folytatott tárgyalások során, és érdeklődve hallgatta Henriket, ahogy elmesélte, milyen barátságosan viselkedett István, és hogy annyira fontos volt számára a békekötés, hogy kész volt még William fia mellőzésére is.

Matilda bólintott.

– Öreg ember lett. Elhiszem most már.

– Jól tartja magát, és kellemes a megjelenése – válaszolta Henrik.

– Mindig is az volt – válaszolta anyja. – Mindig tudta, hogyan bűvölje el az embereket. Mennyit ugrattam emiatt! Amikor fiatalabb volt, képes volt bármit megtenni, hogy olyan emberek kedvében járjon, akiktől semmit nem várhatott cserébe. Azt mondogattam neki, hogy csak azért csinálja, hogy gyakoroljon, és azok előtt természetesnek látsszon, akik valóban hasznot hoznak a számára.

– Nem lehet nem szeretni – mondta Henrik –, és tényleg kitett magáért, hogy megkedveltesse magát velem.

Matilda bólintott, elmerült emlékeiben, amikor ő és István még többek voltak egymásnak, mint unokatestvérek.

Ezután az ország gondjait beszélték meg.

– Gottfried nem fog örülni – mondta Matilda.

– Tudom, anyám.

– Tombolt, amikor megtudta, hogy apád majd mindenét rád hagyta, míg ő mindössze három kastélyt kapott. Igaz, apád azt kívánta, hogy amikor tiéd lesz Anglia, add át neki Anjout és Maine-t.

– Kétlem, hogy megérdemelné. Matilda felnevetett.

– Te aztán igazán nem szeretsz lemondani arról, ami a tiéd. Olyan vagy, mint az apám. Azt mondják, nagyapám ugyanilyen volt. Nagyon emlékeztetsz rájuk, Henrik.

– Nincs két másik uralkodó, akikre szívesebben hasonlítanék.

Eleonórával ismét egymásra találtak a szenvedélyben. Eleonóra azt mondta, nagyon hiányolta.

– Minden időmet a fiamnak szenteltem, és téged vártalak vissza.

– Ugyanúgy hiányoltalak, ahogy te engem – válaszolta Henrik, és egy pillanatra eszébe jutott Avice, aki untatta, és Hikenai, aki olyan jól elszórakoztatta őt. Amikor Angliába mennek, el kellene hozatnia a fiát az udvarba. Kíváncsi volt, vajon Eleonóra mit szólna hozzá. Vajon kiszámolná a születési dátumát és rájönne, hogy hűtlen volt hozzá házasságuk e korai szakaszában? Bizonyára megértené. Ha ott lett volna vele, soha nem történt volna meg a dolog.

Eleonóra ismét teherbe esett. Ez mindkettőjüket örömmel töltötte el.

Vilmos annyira gyöngécske volt, hogy féltek, elveszíthetik őt. Ha lehetne egy másik fiuk – egy egészséges –, akkor könnyebben viselnék elsőszülöttjük elvesztését. Amikor Henrik életerős kis fattyaira gondolt, azt kérdezte magától, amit már oly sok király őelőtte: hogyan lehet, hogy a törvénytelen gyermekek mindig olyan egészségesek, míg a törvényesek gyengék.

Szerencsére viszonylagos béke uralkodott az országban, amikor hírnök érkezett Angliából.

Eleonóra egyik udvarhölgye a toronyból látta a hírnök közeledtét, és rögtön megvitte a hírt asszonyának, aki az ablakon kinézve látta, hogy kimerült lovát hajszolva mily sebes vágtával közeledik a hírnök.

– Fontos híreket hoz! – kiáltotta. – Menj, és értesítsd a herceget. – Az udvaron volt, amikor Henrik csatlakozott hozzá, hogy együtt várják a futár érkezését.

– A canterburyi érsektől jövök, nagyuram – mondta.

– Arra kéri, hogy induljon azonnal Angliába. István meghalt. Sokáig éljen Henrik király!

*

– Nagy szerencse, hogy én is a kastélyban vagyok – mondta Matilda.

– A reményeim végre beteljesültek! És ha arra gondolok, hogy István halála kellett hozzá! Fiam, azonnal beszélnünk kell… hármunknak.

Nagyon fontos, hogy most a megfelelő lépéseket tedd.

Henrik és Eleonóra magánlakosztályában ültek le a császárnéval.

Henrik érdeklődve hallgatta anyját. Nagy tisztelettel viseltetett tanácsai iránt, hiszen egykoron övé volt a korona, majd elvesztette. Tapasztalt volt, ismerte az angolokat, de úgy megsértette őket, ahogyan neki sohasem szabad. Ha újrakezdhetné az életét, Matilda is másképp csinálná. Ezért fel kell használnia anyja tapasztalatait. Nagy örömére szolgált, hogy ez a két asszony vele volt ebben a fontos pillanatban.

Családi viszály és féltékenység vette körül, mégis volt két személy, akikben tökéletesen megbízhatott… az anyja és a felesége.

Megfogta kezüket, és lázasan megcsókolta. Szerette volna, ha tudják, mennyire támaszkodik rájuk. Mindketten tudták, és még jobban szerették érte.

– Nem veszíthetünk időt – mondta Eleonóra. – István halott.

Előfordulhat, hogy vannak olyanok, akik szívesebben látnák fiát, a fiatal Williamet a trónon.

– Istennek hála, hogy Leicestert táboromban tudhatom. És egyetértek veled. Haladéktalanul Angliába kell indulnom.

– És ha mész, nem mehetsz egyedül. Könnyelműség volna túl kevés kísérővel elindulni.

– Már összehívtam legfontosabb nemeseimet, hogy Barfleurben gyülekezzenek, mielőtt Angliába hajózunk. Szívesen jönnek a gazdag földek és új címek reményében. Nem késlekedhetünk.

– Amint lehet, indulnod kell – mondta Matilda –, és Eleonórának veled kell tartania.

– Feltett szándékom – mondta Eleonóra.

– És meg kell, hogy koronázzanak mind a kettőtöket, amint lehet. Egy király addig nem Anglia királya, amíg fejére nem tették a koronát. Én voltam a királynő… az igazi királynő, de ellenségeim Londonban elüldöztek. Ha előbb megkoronáztak volna… Már mindegy, de nem felejtettem el.

– Gondoskodom róla, hogy azonnal sor kerüljön a koronázásra.

– És a testvéreid? Mi lesz Gottfrieddal és Williammel? Mit gondolsz, ők mihez fognak, amíg te Angliában vagy?

– Bajt kevernek – mondta Henrik mogorván.

– Pedig muszáj lesz ott maradnod. Nem fogadhatod el a koronát, hogy aztán elfuss. Meg kell mutatnod az angoloknak, hogy Anglia többet jelent számodra, mint Normandia. És mindeközben Gottfriednak eszébe fog jutni apja végrendelete. Talán nem neki kellene megkapnia Anjout és Maine-t, amikor te megkapod Angliát?

– Lajos elvenné tőle… vagy valaki más. Tudod, hogy Gottfried soha nem lenne képes semmit megtartani.

– Ez igaz. És te a gondolatát is gyűlölöd, hogy elveszítheted. Meg kell hát tartanod, fiam. És ennek az egyetlen módja, hogy magaddal viszed öcséidet. Dolgozzanak neked. Ajánlj nekik földeket… odaát. De mindenképpen vidd őket magaddal, hogy itt ne tudjanak bajt keverni.

– Istenemre mondom, igazad van – szólt Henrik. – Értük küldetek, és amint a széljárás kedvező, elindulunk.

– Micsoda szerencse, hogy István nem egy-két hónappal később halt meg, amikorra már túlságosan előrehaladott állapotban lennék ahhoz, hogy egy tengeri útra vállalkozzam – mondta Eleonóra könnyedén.

Henrik türelmetlenül várta az indulást. Gyűlölt mindenféle késlekedést. Nem sok idő múltán mindazok, akik részt vettek az utazáson – két öccsét is beleértve –, összegyűltek Barfleurben. De ha alattvalóinak parancsolhatott is, a szeleket még Henrik sem tudta irányítani.

Milyen szörnyű időjárás! Vihar vihart követett, lehetetlen volt vitorlát bontani.

Négy hét telt el, amíg egy napon a tenger nyugodt volt végre, és az időjárás tökéletes.

Így hát Henrik elindult Angliába.

*

Az átkelés azonban nehéznek bizonyult és a flotta nem tudott együtt maradni. A hajó, melyen Henrik és Eleonóra tartózkodott, Southampton mellett kötött ki, mindössze néhány másik hajó társaságában. Henrik nagy megkönnyebbülésére azonban néhány óra alatt kiderült, hogy mindenkinek sikerült partot érnie.

Nem voltak messze Winchestertől, és mivel ez volt az ország kincstárának székhelye, Henrik úgy határozott, hogy először ebbe a városba látogatnak el.

Ahogy közeledtek, elterjedt érkezésük híre, és a környék legfőbb nemesei fogadásukra siettek, hogy köszöntsék és hűséget fogadjanak neki.

Diadalmasan vonult be Winchesterbe. Emlékezvén anyja rövid életű

sikerének sűrűn mesélt történetére, Henrik rádöbbent, hogy London lakóival kell elismertetnie magát, ama várossal, amely kereskedelme és gazdagsága révén az ország első városa lett.

Ezért elhatározta, hogy haladéktalanul Londonba indul.

Eleonórának nem nagyon tetszett a barátságtalan decemberi időjárás, ahogy ő és Henrik kíséretükkel nekivágtak az útnak a nagyváros felé.

Igaz, valamelyest hozzászokott már Párizsban, melyet ő mindig hidegnek érzett az ő kellemes délvidéke után. Itt ugyanolyan hideg volt, és emlékeztetnie kellett magát, hogy tél van, nem a legjobb időszak egy ország megismerésére. Persze volt kárpótlás. Egy korona, egy ország, amely gazdagabb és nagyobb volt, és több esélye volt a hatalomra és a gazdagságra, mint Franciaországnak. Igazán nem illendő, hogy ilyen kilátások mellett az időjárás ellen lázadozzék.

Érkezésük híre egész Dél-Angliában elterjedt, és az emberek kitódultak az utcákra, hogy az ország új királyát köszöntsék. Azzal biztatták magukat, hogy vége azoknak az időknek, amikor az utakon garázdálkodó rablók és gyilkosok miatt rettegésben kell élniük a gyengekezű István tehetetlensége miatt. A nagyszüleik emlékeztek I.

Henrik idejére, amikor olyan szigorú büntetéseket szabtak ki, hogy a tetteseket elrettentette a bűnözéstől a kezük, lábuk, fülük, orruk vagy akár szemük elvesztésétől való félelem. Ez biztonságossá tette az életet a törvénytisztelő polgárok számára. István gyenge hatalma alatt sok haszontalan báró épített kastélyt azzal az egyedüli céllal, hogy erődítménynek használja, ahonnan gonosz terveit irányíthatja. Kirabolták az utasokat, sőt sokszor el is rabolták és a kastélyba hurcolták őket, hogy a saját szórakoztatásukra kínozhassák. Így törtek elő ismét a régi gonoszságok, melyeket Hódító Vilmos és I. Henrik visszaszorítottak.

István barátságos természete kedvezett a bűnözőknek. Gyűlölte megbüntetni a bűnösöket. Amikor egy elkövetőt István elé vittek, csak annyit mondott:

– Tekintsünk el ettől ezúttal. Többet ne forduljon elő.

Így hát a fiatalemberben a szebb jövő reményét látták. Az igazságos I.

Henrik egyenes ági leszármazottja volt. Amíg nem anyjára, Matildára, hanem nagyapjára hasonlít, addig mindenhol boldogan fogadják.

Hallottak tetteiről, illetve arról, hogy Angliában mindenki, aki csak megismerte, csodálta és tisztelte; és mindenütt élt a remény, hogy képes lesz visszaállítani az országban azt a törvényt és rendet, melyet Hódító Vilmos intézményesített.

Feleségével, az egyik legszebb asszonnyal utazott, akit valaha is láttak. Hatalmas éljenzés köszöntötte hát őt. És mily kegyesen fogadta!

Soha nem láttak még ilyen bájt és higgadtságot. Fátyolba burkolózott, amelyen egy gyémántokkal, rubinokkal és zafírokkal ékesített diadémot viselt. Ruháját, melynek ujja hosszú volt, ám a csuklónál szűk, ékkövekkel kirakott gallérral fogta össze a nyakánál. A ruha fölött hermelinnel szegélyezett köpenyt viselt, mely alól kilátszottak a szoros ruhaujjak. Az angolok még soha nem láttak ilyen eleganciát, ezért megtapsolták.

Most vége lesz hát az értelmetlen polgárháborúnak. Lesz egy igazságos királyuk és egy gyönyörű királynéjuk, és lesznek királyi gyermekek is, hiszen már volt egy gyermekük, és a királyné láthatólag ismét terhes. Tudták, hogy a királyné korábban Franciaország királynéja volt, de elvált a francia királytól, hogy az ő Henrikjük felesége lehessen.

Szerették is ezért. Mindig kellemes volt előnyt szerezni a franciákkal szemben. Már elfogadták Henriket, mint angolt. Nem volt-e talán az ő I.

Henrikjüknek, a Hódító fiának unokája, aki Angliában született, ott is tanult és soha nem mulasztotta el, hogy angolságát hirdesse?

Keringtek mendemondák a királyné szentföldi útja során tanúsított magatartásáról. Az angolokat mulattatta, hogy becsapta a franciák királyát.

Így Anglia népe nagyon is készen állt az új király és királyné meleg fogadására.

Londonba tartottak, hogy Theobald canterburyi érsekkel és a nemesek vezetői körével találkozzanak. Kétség sem férhetett a nép lelkesedéséhez.

Henrik megnyerőnek mutatkozott, akárcsak Eleonóra. Egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy milyen katasztrofális benyomást tett anyja a londoniakra, és hogy ez a koronájába került.

Az érsek azon a véleményen volt, hogy a koronázásra haladéktalanul sort kell keríteni. Henrik egyetértett vele. Ameddig egy király nincs megkoronázva, addig nem elismert uralkodó – intette gyakran anyja.

Ebben is tanult tőle. Anyjánál soha nem került sor az oly fontos koronázásra.

Eleonóra, szokásos előrelátásával, jóval István halála előtt Konstantinápolyba küldetett a legszebb anyagokért, hogy a koronázás napján a Westminster-apátságban a lehető legpompázatosabban nézzen ki. Az anyagok meg is érkeztek, mielőtt elhagyták Barfleurt. Így ő készen állt – bármelyik napot is válasszák –, és amikor az érsek azt mondta, haladéktalanul, ez december 19-ét jelentette.

Elérkezett a nagy nap. Eleonóra olyan pompás selyem-és brokátruhában tündökölt, amilyet az angolok még sohasem láttak. Olyan volt, mint egy istennő. Ami Henriket illeti, ő sosem volt a díszes öltözködés híve. Mivel a tettek embere volt, előnyben részesítette, ha ruhái kényelmesek és nem gátolják a mozgásban. Azonban a koronázás napján ő is kitett magáért, így nagyon jól mutatott az elegáns és szépséges királyné oldalán. Rövid haja, bajsza és simára borotvált álla tetszett a népnek. Testhez álló zekét és olyan rövid szabású palástot viselt, mely ismeretlen volt Angliában, bár az Anjou-divatban közismert.

Szemet gyönyörködtető brokátból készült dalmatikája arannyal volt hímezve. A pár fenségesen nézett ki, és a nép el volt ragadtatva.

– Éljen a király és a királyné! – kiáltották teljes szívükből, mert hitték, hogy új korszak kezdődik színpompás udvarral, ahogy a népek szeretik, és újra érdemes lesz figyelni a királyi család életére. István királynéja jó asszony volt, de egy jó asszony sohasem olyan érdekes, mint egy rakoncátlan. István pedig, habár kora egyik legsármosabb férfija volt, túlságosan gyengekezűnek bizonyult. Szerették ezt az új párt. Királyukat szeretetük kifejezéseképp máris a „Rövidpalástú" becenévvel illették szokatlan ruhadarabja miatt.

Elfogadta őket a nép.

Az idő barátságtalan volt, a westminsteri kastély nedves, és a királynénak hiányzott déli otthonának melegsége, de a drága szerzemény, e titokzatos föld – mely minden idők legnagyobb Hódítójának legdédelgetettebb álma volt – megszerzése és birtoklása fölött érzett elégedettsége kárpótolta minden kényelemben szenvedett hiányért.

Henrik király és Eleonóra királyné Anglia jogos uralkodói voltak.

Micsoda büszkeséggel lovagoltak végig az utcákon és mekkora örömmel töltötték el őket a nép hűségéről bizonyságot tevők kiáltásai! Irány hát a westminsteri palota, hogy ott töltsék az első karácsonyt az új birodalomban.