Bizonyítékok Von Däniken Erich

Prev Next

ERICH VON DÄNIKEN

BIZONYÍTÉKOK

ERICH VON DÄNIKEN

BIZONYÍTÉKOK

LAP-ICS KÖNYVKIADÓ

A MŰ EREDETI CÍME: BEWEISE

WIEN

A FORDÍTÁS A WILHELM HEYNE VERLAG

1991. ÉVI KIADÁSA ALAPJÁN KÉSZÜLT.

FORDÍTOTTA: TRETHON JUDIT

BORÍTÓ FOTÓ: BUENOS DIAS

KIADJA: LAP-ICS KÖNYVKIADÓ

ISBN: 963 7767 65 7

NYOMTA ÉS KÖTÖTTE AZ ALFÖLDI NYOMDA

A NYOMDAI MEGRENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 8795.66-14-2

FELELŐS VEZETŐ: GYÖRGY GÉZA

TERJEDELEM: 21,5 ÍV

KÉSZÜLT DEBRECENBEN AZ 1993. ÉVBEN

1. Göröngyös úton a csil agokig

A hetvenes évek elején Missouri állam egy kisvárosában

olyan esemény történt, amely megérdemelte volna, hogy a

lapok címoldalára kerüljön.

Egy tízéves kisfiú izgatottan rohant be az iskolába és

lélekszakadva kezdte mesélni, hogy a lába mellett egy

kétfarkú macskát látott elszaladni. Osztálytársai hangosan

kinevették és nem hittek neki. A kisfiú azonban

ragaszkodott az igazához, de a gyerekek kicsúfolták, az volt

a véleményük róla, hogy megkergült.

Az osztály még javában zsibongott, amikor a tanító

belépett a terembe és megérdeklődte, mi folyik itt. A

gyerekek elmesélték, mire a tanító kihívta a kisfiút a

katedrára, és rá akarta venni, vallja be az osztály előtt, hogy

hazudott. A gyerek tiltakozott és állhatatosan ismételgette:

„Igenis, láttam a kétfarkú macskát!” A gyerekek újra

kinevették, a tanító pedig letérdeltette és pálcával a

fenekére csapott.

Ettől kezdve a kisfiút bolondnak nézték, állandóan

heccelték, sőt a végén ki is közösítették az osztályból. A

gyerek tanulmányi eredményei nemsokára leromlottak,

nem figyelt az órákon és a házi feladatokat sem csinálta

meg. Kereste az „ő” macskáját, élő bizonyítékát annak,

hogy nem hazudott: a kétfarkú macska létezik.

Eltelt néhány hét, s gyerek egy este nem ment haza. A

szülők, akik önfejűsége miatt már nemegyszer megszidták

csemetéjüket, fellármázták a szomszédokat és a seriffet is.

Mindenki a gyerek keresésére indult. Végül már csak

holtan találtak rá, ott függött egy fűzfa ágán.

Temetésén sokan megjelentek. Ott voltak osztálytársai is,

akik meglehetős önváddal küszködtek. Ezt csak fokozta,

hogy a szertartás közben — mindenki szeme láttára — egy

kétfarkú macska ugrott fel a sírhalom mellett.

Macskát a farkánál

Gondolom, nehéz dolog lenne BIZONYÍTÉKOT találni

akkor, ha a macskát ismerjük ugyan, de nem tudjuk elkapni

a farkát.

A természettudósok ott ülnek a bizonyítási eljárás

kezdeténél, vagyis még nem fogták meg a macska farkát.

Mindeddig csak bizonyítatlan alapon álló hipotéziseik

vannak,

addig

kísérletezgetnek,

amíg

kísérletsorozatokból ki nem jönnek azok az eredmények,

amelyek vagy megismétlik az addig elérteket, vagy akkora

eltérést mutatnak a feltételezett eredményekhez képest,

hogy magát a hipotézist kell félretenni. A jogi bizonyíték —

amire egyébként mindenki gondol, ha a bizonyíték szót

hallja — már más káposzta.

jogi

bizonyíték

(ellentétben

természettudományossal) a hagyományokból alakult ki s

országonként különböző a megítélése. Az viszont általános,

hogy mindkét félnek bizonyítania kell a tényt, amelyből a

jog levezeti állításait. A magas bíróság előtt az egyik fél

nyilatkozatot tesz, amellyel szemben a másik fél kifogással

élhet. Megvan hozzá a „joga”. A felperesnek tényekkel kell

alátámasztania a nyilatkozatát, az alperesnek ugyancsak

bizonyítékokkal kell megalapoznia ellenvetéseit. De, mint

látni fogjuk, a tények nem mindig ugyanazokat a

„tényeket” jelentik. Átnéztem a jogszabályok nemzetközi

szakirodalmát, s ebből a következőket tartom fontosnak.

A közvetett bizonyítékokat az okozatiság bizonyításához

lehet felhasználni. Emellett ezek segítségével nemcsak egy

bekövetkezett eredményre lehet következtetni, hanem

fordítva is igaz a dolog: egy eredményből mint okozatra egy bizonyos eseményre lehet bukkanni. A jogszabály kimondja,

hogy a bizonyítás tárgyai, az okiratok a szakértők a tények

segítőiként veendők figyelembe, e feltételezés az ártatlanság

vélelmén, a valódiságon, az okiratok tartalmán, valamint a

szakértők szaktudásán alapul. És mivel megkérdeztem az

igazság bekötött szemű, kétes szimbólumát, azaz Justitia

úrhölgyet is, most már azt is tudom, hogy szerinte a

közvetett bizonyítékok nem számítanak. Az indiciumok

viszont bizonyított tények, amelyekből le lehet vonni a

végkövetkeztetést más, közvetlenül nem bizonyított

tényekre is. Mindenesetre az indiciált tényállás igazságának

meggyőzőnek kell lennie, mert ez fogja a bizonyíték alapját

képezni.

Justitia nem lát a jövőbe

Bizonyítékaim tárgyának jogi vonatkozásában szabadjon

nagyra becsült kritikusaim emlékkönyvébe bejegyeznem,

hogy nem engedhető meg a felek közötti olyan

megegyezés, amely elő akarja írni, hogyan kell értékelni

egy meghatározott bizonyítási eljárást, s nem engedhető

meg a szabad bizonyítási eljárás akadályozása sem. Tárgyi

bizonyítékokon és okmányokon kívül természetesen

szakértőket is felsorakoztatok bizonyítékaim igazolására,

akik saját kutatásaik eredményeit és szakvéleményüket

csatolják a bizonyítékokhoz. Sajnos elég gyakran kiderül,

hogy-a szakértők sem csalhatatlanok, ám ők is emberek és

tévedni

emberi

dolog.

ítételetet

egy

„ténytörvényszéknek” kellene meghoznia — ha egyáltalán

létezne ilyen! De kié az abszolút igazság? Kritikusaim —

jogi kifejezéssel élve: a felperesek — úgy tesznek, mintha ők

lennének a megfellebbezhetetlen igazság Grál-lovagjai.

Pedig sok esetben csak átveszik az állítólagos „tények”

stafétabotját elődeiktől és továbbviszik azt. Az igazságok,

ismeretek, a tudás és a tények nem függetlenek az időtől: az

évek túlhaladhatják őket, sőt később az is kiderülhet, hogy

az állítások tévesek voltak. A tegnapi tudást az idő elkésett

ötlettel tudományos tévedésekké változtatja. A haladás

napról napra kikényszeríti, hogy búcsút vegyünk a tegnapi

„megdönthetetlen tényektől”, az elavult bölcsességektől.

Az én teóriám bizonyító erejű kérdéseiben ítélkező

ténybíróságnak esze és szíve kellene hogy legyen ahhoz,

hogy ma döntsön igazság vagy tévedés kérdésében. De

ehhez birtokában kell lennie a jövő tudásának és

ismereteinek. Még a jelenben sem lehet bekötött szemmel

ítélkezni a jövőről!

Akik bizonyítottan tévedtek a tudományban

Ha csupán egyetlen bölcs birtokában lenne az abszolút

igazság (lehetne!), akkor elsőként állnék elébe a

vélemények és a „tények” perében. Ám a tudomány

vezérszónokai újra és újra tévedtek, s nemegyszer vakon

mentek el fontos dolgok mellett. Ezért is hiányolom olyan

mértékű

ítélőképességüket,

amelynek

alapján

kimondhatnák a végső, döntő ítéletet. A tévedés nem

szégyen, ha levonjuk belőle a hasznos tanulságot. S

figyelem, az ítélettel és a megítéléssel csínján kell bánni!

Ráadásul hiányolom a szerénységet.

Tudok olyan grandiózus tévedésekről, amelyek a

múltban történtek, s még a legutóbbi időkig is

ismétlődhetnek. Ezek tények. Könnyedén sorolhatnám a

példákat a tudomány pápáinak vakságáról akár a

végtelenségig, de inkább válogatok belőlük, hogy a

felsorolás ne legyen unalmasan hosszú. Az összes

tévedésből az Ótestamentum terjedelmét meghaladó

enciklopédiát lehetne összeállítani. Óvakodom attól, hogy

kotorásszak a tudományos fejlődés ládájában, de azért rá

szeretnék mutatni a korszakos gondolkodás néhány

érdekes fordulatára akkor:

Amikor Nikolaus Kopernikuszt (1473-1543) választom,

aki az akkor elfogadott világképpel szemben azt állította,

hogy minden körmozgás a Nap körül történik, ezért a

világmindenség középpontja a Nap közelében van. . .

Amikor Johannes Keplerről (1571-1630)beszélek, aki be

is bizonyította, hogy a bolygók olyan ellipszispályán

keringenek, amelynek egyik fókuszában a Nap található. . .

Amikor Giordano Brunót (1548-1600) említem, aki volt

olyan pimasz kijelenteni, hogy több világ is létezik

odakint. . .

Amikor Galileo Galileit (1564-1642) idézem, aki tagadta,

hogy a Föld a világmindenség központja. . .

Amikor a „felperes” kijelenti, hogy ezeket a kiváló

férfiúkat „csupán” vallási meggyőződésük miatt üldözték

az akkor fennálló rendszerek. Így is fel lehet fogni, bár a

kutatások már régen feltárták, hogy a kortárs tudósok nagy

többsége is dühödten utasította el az alapvetően új

eszméket. Nos, rendben van. Az inkvizíció már régen

megszűnt, nem lobognak a máglyák, nem közösítik ki

azokat, akik merészen szállnak síkra az új eszmékért. A

tudomány, az egyház egykori bástyája, hittételeinek

Kopernikusz

Kepler

Bruno

Galilei

védelmezője, most félelmeitől megszabadulva kaput

nyithat a legtöbb új tudomány előtt, kitárhatná az ajtót az új

teóriák és hipotézisek előtt, vagyis megtörhetné a

forradalmi eszmék előtt tornyosuló blokádot.

Most persze nem a fantasztákra gondolok, nem azokra,

akik évről évre feltalálják az örökmozgót, hanem másokra,

akik új elméleteiket ténybeli bizonyítékokkal is képesek

alátámasztani.

Ám ha valami új dolog meg akarná rengetni a tudomány

előre gyártott elemekből álló „várát”, a tudósok máris

keresztezik az útját. Az új teória ma is legalább akkora

dühödt vált ki, mint régen, a lobogó máglyák korában,

amikor az okoskodó gyors és kellemetlen végzete

visszaadhatta a megzavart vezető rétegek lelki nyugalmát.

Mai tudósaink közül néhány mélyen tisztelt, okos úriember

odatapad az alma mater kimeríthetetlen keblére, magukra

szedik a vélt ismeretek löttyedt zsírrétegét, mint egy

páncélt, s jóltápláltan gurulnak szembe a kényelmetlen

újdonságokkal. Az urak néha egymással sem értenek egyet,

de — „egységben az erő!” — csak azért is falat emelnek

skanzenjük köré, amelyet számunkra irracionális módon

„szentnek” tartanak. Módszereiket igen ellenszenvesen

adagolják a körmönfontságtól az agresszivitásig, s ezt

célszerű eszköznek tartják. Az amerikaiak nyersen, de

találóan „killer phrases” -nek, azaz gyilkos frázisoknak

nevezik ezt a módszert. Tudósaink ezzel csapják agyon a

számukra terhes és kellemetlen új tudományokat, akár a

legyet.

Meg is érteném mindezt, a szeniorok kozmetikázott

önteltségével együtt, ha ez a rejtett hivalkodás nem lenne

annyira haladásellenes. Ha fel kell adniuk szorgos

tanulmányaik építőköveiből emelt erődítményüket, csak

úgy árasztják a dühös kinyilatkoztatásokat.

Killer phrases! Gyilkos frázisok!

Tömegével akadnak olyan felszínes érvek, amelyek

mindenképpen megtéveszthetik a gyanútlanokat. Például:

Ez a teória nincs klasszikus érvekkel alátámasztva! —

Imponáló frázis és gyakran kétségtelenül hatásos.

Ez a teória túlságosan radikális, alapjaiban ingatja meg a

tudományos ismereteket! — Eme gyilkos frázisnak

hasonlíthatatlanul elrettentő hatása van.

Nem működött együtt az egyetemekkel! — A maga

egyszerűségében megragadó, hatásában elképesztő érv.

Ez őrültség! Különben már mások is megpróbálták! —

Hogy a próbálkozás eredményes volt-e, vagy valamilyen

okból eredménytelen, az a frázisgyártó titka marad.

Semmi értelmét nem látjuk ennek! — Hatásos, mert

túljátssza a szakmai vakság fölényét.

Már régen bebizonyították az ellenkezőjét! —

Lehetséges, de nem valamilyen elavult módszerrel történt a

bizonyítás?

A teória elfogadását a vallás tiltja! — Nem megfogható,

de „élő” érvelés.

Ez még nem nyert bizonyítást! — Quod erat

demonstrandum = ezt kell bizonyítani! — jelentette ki már

Kr. e. 300 évvel az alexandriai Eukleidész.

A tudomány Grál-lovagjai generációról generációra

öröklődő respektust követelnek maguknak. . . és egy

mesés, automatikusan működő Public Relationship-et.

Azok a szemfüles újságírók, akik a politika terén állandóan

résen vannak, a PR-től elbódulnak, így a valódi haladással

szemben vakok és süketek lesznek. A PR effajta

hatásmechanizmusának

megvalósítása

elefántcsonttorony

lakóinak

legnagyobb

és

legcsodálatosabb eredménye. De térjünk vissza a

tudományos tévedők perújrafelvételéhez!

Megdönthetetlen

Egészen a 17. századig uralkodott a „horror vacui” -ról

szóló tudományos elképzelés. A kifejezés jelentése: irtózás

az űrtől. Ez azt jelentette, hogy a természet nem tűr el

légüres teret, s az nem is létezik, mert Isten akaratának

megfelelően a természet kitölti azt.

Mindenki elfogadta ezt, de akadt valaki, aki kételkedett.

Már szinte hallom a szemrehányást: megint egy

fantasztáról van szó. Így járt Otto Guericke (1602-1686) is,

aki államférfi és fizikus, szülővárosában, Hamburgban

városi tanácsnok, majd később Magdeburg polgármestere

volt.

Guerickét nem rettentette el a vallás figyelmeztetése a

horror vacui-tól. Kísérletezett, barkácsolt és feltalálta a

légszivattyút, amivel előállította a légüres teret, vagyis a

vákuumot. 1654-ben a birodalmi gyűlésen mutatta be, hogy

légüres térben nem hallatszik a megcsendített harang

hangja és elalszik a gyertya lángja. Híressé váltak a

„magdeburgi félgömbök” is: Két pontosan összeilleszthető,

négy méter átmérőjű rézgömbből légszivattyú segítségével

kiszívatta a levegőt, s nyolc befogott ló ereje sem volt képes

szétválasztani ezeket egymástól. Aztán a polgármester

mintegy magától értetődően egy ventilátor segítségével

szétnyitotta a két félgömböt: a levegő sziszegve áramlott a

vákuumba, a félgömbök rögtön szétváltak.

Tehát miről van szó? A világ minden tudósa azt

tanította, hogy vákuum nem létezik, s ekkor Guericke

polgármester úr mindenki szeme láttára bemutatta, hogy

bizony létezik a légüres tér és hatalmas nyomása van a

levegőnek. Persze a dolgot ősrégi, mindig visszatérő

mesével magyarázták: a véletlennel. Megpróbálták

kisebbíteni a feltaláló érdemeit, néhány tudós azt

terjesztette, hogy a bemutató sikere csak a véletlennek

köszönhető.

Guericke nem hagyta, hogy bolondot csináljanak belőle.

Az „ő” vákuumával megcáfolta azt a tudományos tényt is,

hogy légüres térben nem terjed a fény, és rámutatott arra is,

hogy a vákuum elnyeli a hangot.

Önbizalommal teli ellenfelei csak akkor tolakodtak

előtérbe, amikor többé már nem lehetett tagadni

felfedezésének valóban fejbevágó tényeit. Az „újonnan

jöttek” fennen dicsekedtek a felfedezés érdemeivel, az

egyetemen is bölcs előadások hangzottak el róla, csak

éppen Otto von Guericke copyrightja ment feledésbe. Szép

kis eljárás, nem?

Reis rezonancia nélkül telefonált

1861. október 26-án mutatta be Johann Philipp Reis

(1834-1894) eredetileg kereskedő, majd később magántanító

az első távbeszélőt a Frankfurti Fizikai Egyesület ülésén. A

bemutatót 1864-ben Geissenben egy természettudományi

konferencián megismételte. Bár az összefüggő mondatok

továbbításában akadtak még hiányosságok, a rendszer

lehetőségei tagadhatatlanok voltak. De különösebben senki

sem érdeklődött iránta, Reis találmánya nem keltett

visszhangot a tudósok körében.

Otto

von Guericke

Johann Philipp Reis

Amikor Karl Kramarach 1872-ben Münchenben kiadta a

„Geschichte der Technologie” -t (A technika története), egy

szót sem ejtett benne sem Reisről, sem az általa „telefon”-

nak nevezett készülékről. A találmányról már olyan

tökéletesen megfeledkeztek, hogy meg sem említették

volna többet, ha történetesen Alexander Graham Bell (1847-

1922) nem lép színre az általa továbbfejlesztett Reis-féle

készülékkel. Ekkor hirtelen sokaknak eszébe jutott a

hesseni falu autodidakta feltalálója. Reis azonban két évvel

később, teljesen elszegényedve meghalt. Találmánya neki

nem hozott hasznot. Pedig ha csak minden telefonkészülék

eladása után néhány pfennig részesedést kapott volna,

minden idők egyik leggazdagabb emberét tisztelhetnénk

benne.

A kis doktor Mayer arcátlansága

Az energia-megmaradás törvényét 1845-ben vitathatatlanul

egy hajóorvos, dr. Robert Mayer (1814-1878) bizonyította

be, s szinte őrületbe kergette a tudományos világot. Hogy

jön ez az outsider ahhoz, hogy éppen Batáviában, a tudósok

feje fölött felállítson egy örök érvényű alaptörvényt, amikor

sem megfelelő képzettsége, sem egyetemi tanszéke sincs?

Mayer doktor a beteg matrózokat az akkoriban szokásos

érvágással kezelte. Feltűnt neki, hogy a vénás vér (ami

otthon sötétebb) és az artériás vér ( otthon világosabb) közti

színkülönbség a trópusokra érkező európaiaknál kisebb,

mint az otthoni szélességi körökön. A puszta megfigyelés

nem elégítette ki Mayer doktort. Azt kérdezte magától:

vajon miért van ez így? És felismerte a nagy meleg és a

munka közötti összefüggést: a trópusokon a test kevesebb

saját hát termel, az alacsony égés kevesebb széndioxidot

használ fel, így a vér színe világospiros lesz. És mi van

akkor, kérdezte tovább Mayer, ha a munka növeli a hőt? Ha

ezt tudja tenni, akkor a munka a hővel, a hő pedig a

munkával helyettesíthető. Heilbronnban, az atyai patika

hátsó traktusában hosszas kísérletezésbe kezdett, majd

megszületett az évezred természettudományos felfedezése.

Ha törvényes eljárás zajlott le, akkor jogosan

feltételezhetjük, hogy dr. Mayer energiatörvénye a

leglelkesebb fogadtatásra talált. Gondoljunk csak bele! Nem

szeretném itt ecsetelni a hajóorvos kálváriáját, csupán a

száraz tényekre szorítkozom. A tudósok — egészen Justus

von Liebig-ig, aki Mayer egy cikkét megjelentette Annalen

der Chemie című kiadványában — állandóan támadták

Mayert

és

gúnyolódtak

elméletén.

doktor

agyhártyagyulladást kapott, majd később, alighanem az

állandó intrikák miatt idegrohamok gyötörték és az

elmegyógyintézet állandó lakója lett. Ellenfelei elérték

céljukat: bebizonyosodott, hogy Mayer energiamegmaradós

törvénye csupán egy őrült fantáziájának terméke.

A német tudomány e „sikere” után majd tíz évig

agyonhallgatták a felfedezést, sőt, miután Mayer meghalt

az elmegyógyintézetben, már fel sem merülhetett a neve az

alaptörvény felfedezésével kapcsolatban. Ám John Tyndall

angol fizikus (1820-1893) a Royal Society egy 1852-ben

tartott ülésén a tudós közönség előtt elismerte Mayer

elsőbbségi jogát az energiamegmaradós törvényének

megalkotásával

kapcsolatban.

tudomány

más

Robert Mayer

Gregor

Johann Mendel

tiszteletreméltó kép-viselői, mint például Hermann von

Helmholtz (1821-1894), Rudolf Clausius (1822-1888) és

egyéb korifeusok vitatták Mayer elsőbbségét, s meg a

heilbronni magánpraxisát is megpróbálták tönkretenni: ki

kezeltetné magát egy örült orvossal?

A rebellis Ágoston-rendi barát

Néha még a „tettes” kezében lévő „halált okozó fegyver”

sem látszik elég bizonyítéknak a bíróság előtt!

Ez mondható el az Ágoston-rendi Gregor Johann

Mendel (1822-1884) kísérleteiről, amelyeket hosszú időn át

végzett. A brünni Ágoston-rendi apátság kis botanikus

kertjében borsókat és babokat keresztezett. Az Akadémiától

idegen növényekkel feltűnés nélkül éveken át kísérletezett,

az öröklődést kutatta, majd egyszer csak nyilvánosságra

hozta eredményeit.

A szakmabeli kutatók, gondolkodását elködösítette a

darwini törvény, jót szórakoztak a vidéki papon. Darwin

evolúciós elmélete, a folyamatos kiválasztódás elve

megdönthetetlen volt, hogy jön ahhoz valaki, hogy a fajták

állandóságát demonstrálja? Mendel folytatta leleményes

kísérleteit, s közzétette az újabb eredményeket, elküldte az

ismert tudósoknak, köztük Karl Wilhelm Nägeli

professzornak (1817-1891) is. Mendel úgy gondolta,

Nägelinek mindent tudnia kell ahhoz, hogy megértse az 6

kísérletsorozatát. Reményeiben azonban csalatkozott,

Nägeli úr is kigúnyolta az Ágostonrendi barátot, Darwin

elméletét azonban szőröstül-bőröstül bevette. Hát nem a

kutya ugatja a holdat?

Miután Mendelt apáttá választották, már alig maradt

ideje a kísérletezésre. Az akadémikusok kihasználták a

szabad teret és lecsaptak elméletére.

Mendel törvényei csupán 1900-ban lettek elismerve.

Ekkorra már a törvények megedződtek a kritika

tisztítótüzében, megszabadultak a gúnyolódástól, s

végérvényesen helyesnek ismerték el őket. Az Ágoston-

rendi barát legalább a túlvilágon részesülhetett a kései

dicsőségből, de lám, megvolt hitének alapja, különben nem

tudta volna olyan nyugodt magabiztossággal kijelenteni,

hogy egyszer eljön majd az ő ideje is.

Edison és a hasbeszélő

Még egy olyan sikeres és elismert feltalálónak is, mint

Thomas Alva Edison (1847-1931) akadt egy anekdotaszerű

élménye a tudósok társadalmával. Megjegyzem, Edisonnak

2500 szabadalma volt. . .

Edison 1878. március 11-én mutatta be Du Mourcel

fizikus segítségével a Francia Tudományos Akadémia

nagyjainak sztaniolhengerrel működő első fonográfját.

Amikor az emberi beszéd első hangjai hallhatóvá váltak,

az elsőrangú akadémia tagja, Bouilland felemelkedett és

odaszólt kollégájának, Du Mourcelnek: „Maga csaló!

Tényleg azt hiszi, hogy félrevezethet minket egy

hasbeszélővel?” A szerkezetet alaposan megvizsgálták, de

az akadémikus még 1878. szeptember 30-án is kijelentette,

hogy itt a hasbeszélésnek egy rendkívül rafinált formájáról

van szó, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy vacak fém vissza

tudja adni az emberi hang nemes csengését.

Thomas

Alva Edison

Antoine Laurent

Lavoisier

Igen gyakran nagyon is későn

Monsieur Bouilland nem tudta, hogy Edison fonográfja

az USA-ban már 1878. február 19-én szabadalmat kapott.

Néha éppen a legokosabb emberek nem fogadják el a

tudomány új eredményeit, a tárgyi bizonyítékoktól

függetlenül. Ezért a „hit” hibáztatható, az a hit, amely

szerint az, amit tanultunk és ami feketén-fehéren áll a

könyvekben, örök időkig érvényben marad. Ez az igazi

hasbeszélés!

Világszerte nyilvánvaló, hogy az elit egyesületek tagjai is

hajlamosak a tévedésekre. Sajnos minden tudományuk

ellenére sincsenek az abszolút igazság birtokában, pedig

erre mi, egyszerű állampolgárok is nagyon kíváncsiak

lennénk.

Még egy klasszikus példa arra, hogy senki sem

menekülhet meg a „tudományos” megítéléstől. Laurent

Lavoisier-ről (1743-1794) van szó, aki életét a guillotine alatt

fejezte be.

Lavoisier a Tudományos Akadémia pénzügyeinek

intézője volt, a Nemzetgyűlés tagja, bankigazgató, s egyben

a modern kémia megalapítója, a tudomány egyik nagy

forradalmára. Alkotórészeire bontotta fel a levegőt, s azt

merészelte kijelenteni, hogy a víz is összetett anyag. A

tudomány véleménye az volt, hogy a levegő és a víz is

elem. A Lavoisier által bedobott feltételezés szólásra

késztette az Akadémia szóvivőjét, Antoine Baumét, az

aerométer feltalálóját, aki így nyilatkozott:

„A testek elemeit, alapösszetevőit a nemzetek fizikusai

már évszázadok óta felismerték és megállapították.

Megengedhetetlen, hogy a 2000 éve ismert elemeket ma az

összetett anyagok kategóriájába sorolják, mert az elemek a

további felfedezések és elméletek alapjául szolgálnak. . .

”Ha ez a kijelentés szavahihető lenne, akkor többé nem

lehetne elemnek tartani a tüzet, a vizet, a levegőt és a

földet. . .

A tudósok tudatában vannak annak, hogy ha tévedtek,

nincs pardon számukra. Ezért saját, kényelmetlenné vált

embereiket éppoly vehemensen támadják, mint a

kívülállókat, az „outsider”-eket.

Vasút — késedelemmel

George

Stephenson

angol

mérnök(1781-1848)

konstruálta az első gőzmozdonyt. Bár a killingworthi

bányában a szerkezet eredményesen üzemelt, a mérnök

egyre-másra kapta a figyelmeztetéseket az Akadémiától,

amelyekben felhívták figyelmét a dolog káros voltára. Még

a politikusoknak is hét évre volt szükségük ahhoz, hogy a

találmányban rejlő lehetőségeket felfogják. A parlamentben

nagy vitát kavart a vasútvonal építési engedélyének vitája.

Stephensont kinevették és a parlament végül elvetette a

vasútépítési törvényjavaslatot. Előtte persze Stephensonnak

is végig kellett hallgatnia az ellenérveket, amelyek már

régen mosolygásra késztették: a menetszél kifúj a a tüzet a

kazán alól, és a szikrák lángba borítják a házakat, a vasút

lármája őrületbe kergeti az embereket, a sínek melletti

George Stevenson

Hermann

Oberth

telkek értéküket vesztik és így tovább. Stephenson nem

nyugodott bele, hogy megvétózták a tervét, újabb

támogatókat keresett, akik felismerték a vasút jelentőségét,

s megtették azt, amit a tudósok legtöbbször nem

cselekszenek: korrigálták tévedésüket. 1821-ben 36

szavazattal 35 (!) ellen a parlament illetékes bizottsága

jóváhagyta a Liverpool—Manchester közötti vasúti

összeköttetés kivitelezését.

Ejtsünk szót még egy közlekedési eszközről: Ha az

autógyártás az út- és hídépítés európai szakértőjére, a

Hannoveri Politechnikai Főiskola igazgatójára, Wilhelm

Launhardtra (1832-1918) tartozott volna, akkor talán még

ma sem kocsikázhatnánk kedvünkre. A tudós férfiú

ugyanis felszólította a tervezőket, hogy sürgősen hagyják

abba a kilátástalan kísérletezéseket.

Megnyugtató lenne, ha azt mondhatnánk, hogy az

Akadémia szakmai vaksága már a múlté. De az egyik olyan

tudós, aki keserű harcokat vívott a dogmák ellen, s még

hitelrontást is el kellett viselnie, még ma is köztünk él: ő

Hermann Oberth (1894-1989) aki tagadhatatlan érdemeket

szerzett az űrhajózásban. Oberth 1917-ben egy 25 m hosszú,

5 m átmérőjű rakétát tervezett, amely 10 tonna terheléssel

emelkedett volna a magasba, hajtóanyaga alkohol és oxigén

keveréke volt. A kritikusok szétkürtölték: ez a szerkezet

soha nem fog repülni! Oberth 1923-ban jelentette meg a Die

Rakete zu den Planetenraumen (Rakétával a bolygóközi térbe)

című könyvét. E mű bővített és lényegesen átdolgozott

kiadása Wege zur Raumschiffart (Az űrhajózás útjai) címen

1929-ben látott napvilágot. A művek kritikusaik szerint

semmi érdemleges dolgot nem tartalmaztak. . .

A világszerte ismert tudományos folyóirat, a Nature

1924-ben Oberth professzor első könyvét azzal

kommentálta, hogy az űrutazás eszköze feltételezhetően

csak röviddel az emberiség kihalása előtt fog megvalósulni.

Oberthet nem befolyásolta a lesújtó vélemény, de úgy

döntött: terveit minden tudományos kételkedés ellenére is

meg fogja valósítani. Hiába próbálták úgynevezett kollégái

szakmai vonalon nevetségessé tenni a tervet, Oberth

professzor végül megkapta az elismerést. A rakéta

számunkra már hétköznapi dolog, s az emberiségnek esze

ágában sincs kihalni. Az akkoriban olyan csipás nyelvű

kritikusokat ma már senki sem említi. . .

Milyen jó, hogy Hermann Oberth még megérhette

merész elképzeléseinek megvalósulását!

Egyébként ezt a dolgot egy német tudós 1953-ban még

így ítélte meg: „Az asztronautika egy lépcsőfokon áll az

asztrológiával.” (!) Még Sir Harold Spencer Jones (1890-

1960), a greenwichi csillagvizsgáló igazgatója is ezt

nyilatkozta 1957-ben: „Az ember soha nem fogja letenni a

lábát a Holdra vagy a Marsra!” 12 évvel később 1969. július

20-án az Apolló leszállt a Holdon.

Csalárd pingpong

Senki se akarja bemesélni nekem, hogy a tudományos,

tévedők nonstop felsorolásában (amivel egyébként egy

vastag könyvet is meg lehetne tölteni) helyes dolog az

akadémikusok „tartózkodása”, elzárkózása a bizonyítható

újdonságokkal szemben. A „tartózkodás” és az abból

következő „bocsánatos” tévedések nemritkán átcsúsznak a

kézzelfogható rágalmazások területére.

Ez biztosan így van, különben milyen alapon döntöttek

volna úgy a 29. Nemzetközi Amerikanisztikai Kongresszus

tudós résztvevői, hogy meg sem említik Thor Heyerdahl

Kon-Tiki expedícióját? Még a sajtó is közölte, hogy a

befolyásos Raphael Carsten professzor a Kon-Tiki hajóutat

egyszerűen „csalás”-nak minősítette.

Ez van, ezen a címen íratják gyenge újságcikkeiket. Saját

archívumomban kereken 35 000 olyan cikk található, amely

világszerte velem és elméleteimmel foglalkozik. Minden

fáradság nélkül kikövetkeztethető a szisztéma: ha eldobják

a „csalás” feliratú labdát, valaki biztosan elkapja. Akkor

már ketten vannak a csalárd pingponghoz. Hamarosan

kipörgetnek egy komplett csapatot, amely aztán — mert a

kommunikációnak már nincs akadálya — szélvész

gyorsasággal, legnagyobb egyetértésben a másik csapattal

nemzetközi porondra lép.

Bűvésztrükkök

Minden nehézség nélkül rá lehet bukkanni egy másik,

nem kevésbé unfair játékszabályra is. Valahol valaki

részleteket közöl elméleteimről. Egy riporter kikéri a

véleményemet ehhez. Mivel az anyagok kéznyújtásnyira ott

vannak házi archívumomban a megfelelő címszónál,

állításaim cáfolhatatlan bizonyítékát rögtön le tudom tenni

az asztalra. De: a bemutatott dokumentumok ellenére

állításaimat átfésülve, csonkítva nyomtatják ki.

A szabályosan hamis játék harmadik típusa alapjában

véve már megérett a feljelentésre is: magnóra veszik az

interjút. Világos kérdésekre egyértelmű válaszokat adok.

Még mindig bízom a fair játékban, mint a gyerek is, aki már

többször megégette magát, mégis újra megpróbál a

kályhához nyúlni.

Hetekkel

később

viszontlátom

nyomtatásban az interjút. Néha olyan kérdésekre

válaszolok, amit fel sem tettek nekem — így válaszaim

összefüggéstelenek és értelmetlenek. Nem akarok hinni a

szememnek! Megpróbálom megjegyezni: egyedül a

hangszalag nem védhet meg a tények tudatos elferdítésétől,

és kérdező playboyok nem csak New Yorkban akadnak.

Nem, ez igazán nem rendes dolog, de gyakran űzik, ha a

„folytonégő” Dänikenről újra valamilyen vastag betűs

címmel kell írniuk.

Az én dzsiudzsicum

Jóakaróim úgy vélik, megvédhettem volna magam. Ez

elképzelhető, ha a cikket rögtön olvastam volna. De én az év

300 napján úton vagyok, s csak akkor láttam a lapot, amikor

hazaértem. A reagáláshoz már túl késő volt, a hír régen

elterjedt. Az aktualitás el lett passzolva: egyetlen újságtól

sem várhatom, hogy közölje egy több hónapos előzmény

helyreigazítását. A helyreigazítás dolgában van még egy

bökkend: az olvasó érdekében röviden össze kellene

foglalnom, amiket összehordtak rólam, különben a

viszontválasz nem lenne érthető. Így az „olvasói levél ”

kényszerűen egy kisebb cikké növekedne, és a

szerkesztőség szerint az már nem férne bele a neki szánt

rubrikába.

Már semmi kedvem ahhoz, hogy egy szuszra

belélegezzem a hazugságok, ferdítések, féligazságok,

lekicsinylések levegőjét, ezért felállítottam az interjúra

vonatkozó saját játékszabályomat: előre látni akarom a

rólam megjelenítendő cikket. Az amerikai vélemény —

mindegy, hogy mit, a lényeg az, hogy írjanak rólam! — csak

a filmsztárok és bokszbajnokok számara kedvező.

Számomra ez egészen mást jelent. És ez az és

dzsiudzsicum, az önvédelem csendes művészete. És ha már

a nagytakarításnál tartok, lefogadom, hogy azt fogják

mondani, szelektálok, vagyis terjedelmes anyagokból úgy

válogatok, hogy a részletek belekapaszkodjanak az

elméleteimbe. Ez

pedig

—

mint

mondják

—

megengedhetetlen. A dolog helytálló, de hogy is lehetne

másként? A tudomány talán nem szelektál? A

könyvtáramban lévő összes tudományos könyv egy-egy

válogatás eredménye. Ismerek néhány száz múzeumot is,

mindegyikben válogatott anyagot állítottak ki. Már a római

vígjátékszerző, Plautus (Kr. e. 250 körül) is tapasztalta: Duo

cum faciunt idem, saepe non est idem — ha ketten teszik

ugyanazt, az mégsem ugyanaz. Annyi szabadságot

engedek magamnak, hogy úgy dolgozzak, ahogy helyesnek

látom. Az anyag válogatásánál nekem sincs egyéb

módszerem, mint bárki másnak. Mégis — Zeusz szóljon

belőlem — sok nyilat tudok még kihúzni tegezemből,

amelyek csak úgy surrannak ellenfeleim szeme előtt, mint a

következő válogatás is igazolja.

Immanuel Velikovsky 1950-ben jelentette meg Worlds in

Collision (Világok összeütközése) című könyvét. Akkoriban

a szerző még csak egy kevéssé ismert amerikai orvos és

pszichoanalitikus volt. Ma már neves személyiség, mert

állandó támadások céltáblájává vált. A kívülálló, aki

belekontárkodott az istenek munkájába, a következő

kijelentést tette.

Egy

orvos

diagnosztizálja

világmindenséget

A világűr nem vákuum: mágneses mezőkre oszlik és

elektromosan töltött részecskék tombolnak benne. A

Vénusz bolygó fiatalabb a többinél, egy hatalmas Jupiter-

kitörésből jött létre. Az ősidőkben a Föld több ízben is

megrengett

más

égitestekkel

való

majdnem-

összeütközéstől. Ezt katasztrófák sorozata követte,

amelyekről elődeink mítoszokban és legendákban

emlékeztek meg. A Kr. e. 15. században a Föld Nap körüli

pályáján belépett a protoplanéta porral és gázzal teli külső

zónájába. A levegőben lebegő vörös portól a földek és vizek

vörösre színeződtek. A gázok az új bolygó, a Vénusz

„uszályában” összekapcsolódtak a Föld légkörének

oxigénjével és részben elégtek. „Az égbolt vörösen izzott”.

A maradék nyersolajhoz hasonló ragacsos masszaként

hullott alá a Föld felszínére. A földkéreg megrepedt,

hatalmas rengések rázták meg planétánkat. Szigetek

süllyedtek el, az óceánok átcsaptak a kontinenseken. A Föld

tengelye kibillent. A földlakók nagy része elpusztult —

teljes volt a káosz.

Milyen hivatalos visszhangot keltett ez az elmélet? Hát

persze hogy badarságnak minősítették. Harlow Shapley

professzor, a Harvard College obszervatóriumának akkori

igazgatója, neves csillagász így nyilatkozott a kézirat

lektorálása után: „Ha ennek a doktor Velikovskynak igaza

van,

mindnyájan

idióták

vagyunk!”

Aztán

megfenyegette a New York-i McMillan céget, hogy ha

kiadják a Worlds in Collision-t, minden kapcsolatot

megszakít velük. Kollegái nyomban lelkesen felsorakoztak

mögötte: ők sem akarják publikációikat egy olyan kiadónál

látni, amely megjelentet egy Velikovskyt! McMillanék

mégis kiadták a könyvet, s 1950-t61 kezdve az elmélet

mellett szóló érvek ellenére Velikovsky a leggorombább

támadásoknak volt kitéve. Nem vitatkoztak vele, csak

támadták. 1974-ben a neves csillagász, Carl Sagan azzal a

megjegyzéssel jelentetett meg egy gúnyiratot, hogy: „Ahol

Velikovsky eredeti, ott a legnagyobb valószínűség szerint

nincs igaza, ahol pedig igaza van, ott az ötlet másoktól

származik.” (Megjegyzem, Sagan sem volt eredeti,

leutánozta Winston Churchill híres szavait, amelyek az

alsóházban hangzottak el: „A tiszteletreméltó lord beszéde

jó és új volt. De ahol jó volt, ott nem volt új, s ahol új volt,

nem volt jó.”) Nem is olyan régen Stephen Jay Gould

geológus azt írja a Natural History-ban, hogy továbbra is

begorombul a nem szakemberek eredeti ötleteitől. Sajnos,

nem tudom elhinni, hogy e játszmák legnehezebbjében

Velikovsky a győztesek közé kerülhetne. . .

Ami máig megvalósult az 1950-és állításokból

Ha valaki felállít egy új teóriát, nem igényli azt, hogy

bárki is a keblére ölelje és összecsókolja, meg sok szerencsét

kívánjon neki. Még arra sem számíthat, hogy ha egy

szemernyi igazság szól is mellette, legalább komolyan

felülvizsgálják és megvitassák az elméletét. Ehhez már

némi sportszerűség szükségeltetne. De hogy állunk ma

Velikovsky 1950-és feltételezéseivel?

Velikovsky

kijelentette,

hogy

világűrben

elektromágneses hullámok terjednek és az űr semmiképpen

sem vákuum. — Ma már mindenki tudja, hogy a világűrből

rádiótávcsövekkel különböző hullámhosszú jeleket fognak

fel. Ez olyan hétköznapi dolog lett, hogy az úrból felfogott

ismeretlen jelekről csak itt-ott jelenik meg a sajtóban egy-

egy néhány soros tudósítás.

Velikovsky kijelentette, hogy a Vénusz fehér izzással

vált ki a Jupiterből. . . és ma is nagyon magas a

hőmérséklete. A legújabb szovjet űrszondák a Vénusz

felszínén kereken 400 °C-ot mértek.

Velikovsky kijelentette, hogy a Vénusznak sűrű

atmoszférája van. Amerikai és szovjet űrszondák azt is

megerősítették: a Vénusz légkörének sűrűsége 95-szöröse a

földinek.

Velikovsky kijelentette: a forró Vénusz relatív

földközelségben való elhaladása nyomokat kellett hogy

hagyjon a Holdon. 1969-ben, amikor az első ember a Holdra

lépett, a New York Times egy részletet idézett Velikovsky

művéből:

„Véleményem szerint kevesebb, mint 3000 évvel ezelőtt

a holdfelszín ismét folyékonnyá vált és felragyogott.

(Kráterek! - EvD) A Hold sziklái és kőzetei erős

mágnességet mutatnak. Nem lennék meglepve, ha a kövek

összetevői között bitument, karbidot vagy karbonátokat

találnának. Arról is meg vagyok győződve, hogy egyes

helyeken igen magas a radioaktivitás. Abban is biztos

vagyok, hogy igen gyakoriak a holdrengések.”

Velikovsky majdnem mindegyik feltételezése bejött. A

holdkőzeteket 145 tudós team 500 tagja minden idők

legnagyobb közös kutatásával vizsgálta meg, tehát a

tévedés ki van zárva. Velikovsky egy jó orvos megérzésével

állította fel a diagnózist, olyan doktor módjára, aki néha

többet tud annál, mint ami kitapintható vagy amit a

röntgengép mutat.

Tulajdonképpen mi ebben az őrület?

Honnan veszik a bátorságot?

Az új elméletek vizsgáztatása egészen egyszerű.

Nyilvánvalóan kell hozzá egyfajta bátorság, ami elég ritka

tulajdonság. Nekem például nem lenne bátorságom hozzá,

hogy mint Carl Sagan professzor tette, kijelentsem: Ufók

nem léteznek.

Sajnos, én még nem láttam repülő csészealjat, de ezért

eszembe sem jutna hazugnak minősíteni azt a sok embert,

akik esküsznek rá, hogy már megfigyeltek ilyen

objektumokat. Nem kellene a professzoroknak egy kicsit

mérsékelni magukat? ( * A könyv megjelenése óta Sagan

véleménye némileg módosult — a ford. ) Csak egy leheletnyi

toleranciát tanúsíthatnának, legalább annyit, amit

maguknak természetszerűen megkívánnak. Én mindig

Thomas Mann bölcs mondásához tartom magam: „A

szkeptikusban az a pozitív, hogy mindent lehetségesnek

tart!”

Én csak azt kérdezem, hogyan fog egy olyan tudós, mint

például Sagan egy szép napon — minden előfordulhat! —

kilépni a koturnusából, ha valóban felfedeznek egy ufót,

vagy akár az le is száll? Tehetetlen lesz, mert

sziklaszilárdan kizárt egy lehetőséget, amely elvárásai

ellenére mégis megvalósult.

Ez az én megfigyelésem, s szabadjon itt saját dolgaimról

is szólnom. A fizika, asztrofizika, asztronómia, biológia,

biofizika és archeológia területének szakemberei, radikális

ellenfeleim csökönyösen vonakodnak attól, hogy kilépjenek

maguk

splendid

isolation-jéből,

vagyis

fényes

elszigeteltségükből. Ez saját elveik oly mértékű tagadása

lenne, amit elvárni igazán esztelenség. Már csak a fiatal

tudós nemzedékre várok, a céhükön kívül állókra, akik még

nem kapcsolódtak be a láncolatba. Ők talán nem jönnek elő

azzal, mint például dr. Luis Navia, a New York-i Institute

of Technology professzora, aki ezt írta: „Meggyőződésem,

hogy nem érthetünk egyet azzal a feltevéssel, mely szerint

az ókorban az univerzum más régióiból látogatók érkeztek

volna a Földre, mert ez szöges ellentétben áll a tudományos

metodológia alapelveivel.”

A ködös előidőkben világűrbéli látogatóink voltak — ez

szerintem abszolút jelentős hipotézis. Mindenkinek, aki ezt

a teóriát „gyerekesnek”, „mérgezőnek”, „abszurdnak” és

„áltudománynak” minősíti, valamilyen más tevékenységi

területet kellene találnia, ahol hiányzó alkotóerejüket,

stagnáló mentalitásukat és a tudományos módszertan el

nem ismerését kamatoztathatnák.

A „jó” tudós

A „jó” tudós elméleteit mindig bizonyítékokkal

támasztja alá. Magam is ezt próbálom tenni. Ellentmondok

a darwini evolúciós elméletnek, legalábbis ami abból az

ember intelligenssé válását illeti. BIZONYÍTÉKOKAT fogok

bemutatni azon nyomok sokaságából, amelyeket az

idegenek hátrahagytak. A bizonyítékok csoportjából lehet,

de egyáltalán nem muszáj következtetéseket levonni.

Tudom, hogy megint darázsfészekbe fogok nyúlni.

Örülök, hogy a Frankfurter Allgemeinen Zeitung 1971.

december 29-i számában Gunter S. Stent amerikai

mikrobiológus egy tanulmányában a permanensen hibás

tudományos értékelések rezüméjét adja: „A tudomány

haladása nagyrészt tantételek leküzdéséből áll. Majdnem

minden alapvető ismeret visszautasításba ütközik, mielőtt

— gyakran évtizedek után — általánosan elfogadott lesz. A

természettudományos fejlődésnek egészen a legutóbbi

időkig útját állta az arisztotelészi és az egyházi dogma, ma

pedig az érvényes » biztos tudás«. A felfedezés

elfogadásának döntő akadálya az a szabály, hogy a

felfedezés elhamarkodott”.

Van-e

más

kritériuma

egy

felfedezés

elhamarkodottságának, mint az, hogy eredménytelen

marad? Igen, van ilyen kritérium: egy felfedezés

elhamarkodott, ha kihatása összeegyeztethetetlen az

érvényes, kanonikus, kortársi felfogással.

„elhamarkodott”

felfedezések

elismerésének

elmaradása csak a tudósok intellektuális elégedetlensége

számlájára írható, egészen addig, amíg képesek nem

lesznek egy jól alátámasztott új elképzelés elfogadására, s

az annak elismerésében való részvételre.

A „jó” tudóst előítéletektől mentes embernek tartom,

nyitottnak a tények által alátámasztott új ötletekre. A

tudomány története azonban azt mutatja, hogy a tudósok

nyilvánvalóan és többnyire nem e nézet szerint

cselekszenek.

Ezek valóban kemény megállapítások. Ha felvállalnám a

tudományellenesség vádját, rögtön ellentétbe kerülnék

önmagammal. De ez nem érint engem, mert amikor

rámutatok múltunk megoldatlan rejtélyeire, újra és újra a

tudomány megértését és segítségét kérem. Ezért számítok

jól megalapozott bizonyítékaim előterjesztésekor néhány

„jó” tudósra, akik a népszerű elképzelésekben léteznek:

akik előítélet nélkül, nyitott értelemmel készek arra, hogy

befogadják az új ötleteket.

Olvasóimnak pedig érdekes, szürke hétköznapjait

élénkítő, izgalmas vitákkal tarkított órákat kívánok.

Per aspera ad astra!

Göröngyös úton a csillagokig!

2. Kozmikus dimenziók

„A valósággal határos valószínűséggel ebben a percben

is idegen civilizációk rádiójelzései irányulnak a Föld felé.”

Ezt olyan valaki jelentette ki 1976 februárjában, akinek

tudnia kell róla: Frank Drake professzor, az Arecibói

Ionoszféra-megfigyelő Állomás igazgatója. A Puerto Rico

északi partjánál lévő intézet valószínűleg a legnagyobb a

világon. . .

AZ USA kormánya 12 neves tudósból álló bizottságot

hozott létre azzal a feladattal, derítsék ki, hogy a következő

15 évben hogyan lehetne kapcsolatba lépni a

földönkívüliekkel. Miért van szüksége erre az amerikai

kormányzatnak? Talán okoskodó tudósok bolhát tettek a

fülükbe, amellyel a kedvező pillanatban vér helyett pénzt

szívhatnának ki belőlük? Pénzt egy eléggé „világidegen”

vállalkozáshoz? Meg vagyok győződve arról, hogy a

szakemberek a legokosabb és legrafináltabb beruházások

egyikén dolgoznak.

Dr. John Billingham, az USA Atomenergiai Bizottsága

Ames Kutatóintézete biotechnikai részlegének vezetője

megállapította:

„Hisszük, hogy vannak olyan bolygók, amelyek billió

évekkel idősebbek lehetnek a Földnél. Ha így van,

civilizációjuk is billió évekkel előttünk járhat. Üdítő

gondolat, de biztos vagyok benne, akadnak olyan

földönkívüli civilizációk is, amelyek még a kőkorszaki

ember szintjén vannak”.

Dr. Ichtiaque Rasool, a NASA washingtoni világűrkutató

részlegének vezető kutatója. „Hivatalos állami kutatás

keretében mi végeztük azokat a kísérleteket elsőként,

amelyek segítségével megtalálhatjuk a földönkívüli életet”

— jelentette ki büszkén.

A kutatócsoport költségvetése valamivel több mint 1

millió márka. Kutatásaikról 1977-ben kell jelentést tenniük

az elnöknek. A szakemberek eddigi ismereteinkből és

technikai lehetőségeinkből arra a következtetésre jutottak,

hogy az első kapcsolat 15 éven belül létrejön valamely

földönkívüli civilizációval. Érdekes, alig két évtized alatt

rettentő nagy véleményváltozás következett be. . .

Ugyanis alig 20 évvel ezelőtt a legjelentősebb tudósok

lehetetlennek tartották, hogy a kozmosz általunk elérhető

részében intelligens élet alakult volna ki. Csak kevesek, a

jövőre nyitottak nem zárták ki annak idején a világűrbeli

intelligens élet statisztikai és filozófiai lehetőségét — de ha

pontosítjuk a dolgot, ennek felderítésében ők is kételkedtek.

Minek köszönhető ez a nézetváltozás?

Keringő — balra körbe!

1. A meteoritok laboratóriumi vizsgálata bebizonyította,

hogy más égitesteken is fellelhetők az élet építőkövei. Cyril

Ponnaperuma amerikai biokémikus a NASA Ames

Kutatóközpontjában az ún. Murchinson-meteoritokban 17

aminosavat talált, vagyis az élet 17 építőkövét. De hogy

lehet bizonyítani, hogy ezek valóban a világűrből

származnak? Tudom, tőlem nem azt várják, hogy egy

krimiszerző feszültségteremtő trükkjeivel operáljak. De

most mégis fel kell hívnom a figyelmet egy jelentős

eseményre, anélkül, hogy megmagyaráznám a dolgot. Ezért

előbb elmondom azt, ami már régen motoszkál az

agyamban.

Minden aminosav, amely a Földön az élet felépítésének

része, balra forgató. De a Murchinson-meteoritok 17

aminosavából csak öt mutatja ezt a tulajdonságot, ami

nálunk az élet felépítésének előfeltétele. Tehát a földi

fehérjékben csak 5 kimutatott aminosav fordul elő: a glicin,

a glutamin, az alanin, a valin, és a prolin. A többi aminosav

viszont, amelyek jobbra forgatók, nem találhatók meg a

földi fehérjékben. A „tetthely” lelepleződött: a meteorit

nem lehet földi, csakis kozmikus eredetű, mert nálunk nem

létezik jobbra forgató aminosav!

Kering — balra, keringő — jobbra. A tánc lehet ilyen. De

jobbra forgató földi aminosavak nem léteznek. Fogjuk még

együtt táncolni az „eredet-keringőt”! Maris, mihelyt olyan

Tesz a muzsika. Csak egy kis türelmet kérek!

2. Minden molekulának meghatározott sugárértéke van,

amely

laboratóriumi

kísérletekkel

kétségtelenül

megállapítható. A mérések alapján következtetni lehet a

frekvenciatartományokra is. 1944 óta észlelik a neutrális

(természetes) hidrogén 21,105 centiméteres csillagközi

sugárzását, sőt bonyolult szerves anyagok létét is

kimutatták a rádiócsillagászat segítségével. A laboratóriumi

kísérletek alapján megállapított hullámhosszak segítségével

a világűrben lévő molekulák vagy szerves anyagok

összetétele is megállapítható. Ma már a tudomány is

elismeri, hogy az élet építőkövei, az aminosavak

megtalálhatók a világűrben is. Ez a „beismerés” lényegesen

hozzájárult a véleményváltoztatáshoz.

3. Az élet kifejlődésének előfeltétele egy olyan bolygó,

amely alkalmas arra, hogy életet hordozzon. A korábbi

statisztikák nem tudnak pontos adatot szolgáltatni arról,

vajon más napok körül is keringenek-e bolygók a mi

galaxisunkban.

Ma már biztosan tudjuk, hogy a „csak” hat fényév

távolságban lévő Barnard-csillag körül legalább két bolygó

kering. Ez a felfedezés a Pennsylvania állambeli

Swaerhmore városban

lévő Sproull-obszervatórium

munkatársainak köszönhető.

4. A csillagászati statisztikák még nem régen is 100

milliárd állócsillag létezését tételezték fel galaxisunkban.

Ma már egyedül a mi Tejutunkon legalább 200 milliárd

állócsillaggal számolnak. Emellett kozmikus szomszédaink

milliárdjai csak szegényes halmocskák a kavargó

univerzumban. A legújabb kutatási eredmények már 10

billió (1013) galaxist tételeznek fel a világmindenségben.

Technikai lehetőségeink révén ismereteink tovább

bővülhetnek, s lehet, hogy rövidesen félre kell tenni az

eddigi statisztikákat, s még a legújabb adatokat is ki kell

majd radírozni.

Elméletem megalapozásában főként két vezető amerikai

csillagászra, Frank Drake és Carl Sagan professzorokra

hivatkozom, akik csak a mi Tejutunkon egymillió magasan

fejlett civilizáció létezését tételezik fel.

Te jó ég, ennyi csillagszomszéd? Nos, kedves kollégák az

idegen bolygón, jó napot kívánunk!

Kapcsolat a földönkívüliekkel

Mi hasznunk van a legszebb kertbál, ha mások sétálnak

benne? Mi a jelentősége a legkiválóbb csillagászati

számításoknak, ha semmilyen kapcsolatot nem tudunk

létrehozni a tömegével előforduló, magasan fejlett

civilizációkkal? A kapcsolatfelvétel nagyon fontos. Három

lehetőséget tudok feltételezni:

1. Csillagközi űrhajózás révén felvett közvetlen kapcsolat

Technikánk mai állása szerint ez a lehetőség csupán a

jövő zenéje. Honnan vehetnénk annyi energiát, ami a

csillagközi

űrhajó

üzemeltetéséhez

szükséges?

Mindenesetre az űrhajózási szakértők nem álmodoznak

erről, hanem a tervezőasztalon már megalkották a jövő

csillaghajóit.

2. Ember nélküli szonda kiküldése a csillagközi térbe

1972 márciusában már felbocsátották a Pioneer-F

szondát, amely azóta úton van, s akár millió évekig

haladhat a csillagközi térben. Azt egyelőre nem tudhatjuk,

vajon találkozik-e valaha földönkívüli intelligenciával.

A magam részéről az ilyen kapcsolatfelvételt igen

kétségesnek tartom. Nem valószínű, hogy kozmikus

magányunkat ily módon sikerül majd feloldani. Jeles

napjainkban

már

sok

haszontalan

befektetésről

olvastam. . .

3. Csillagközi rádiókapcsolat

Az 1-10 ezer MHz tartományba eső frekvenciákon

megteremthető a csillagközi rádiókapcsolat. Az arecibói

(Puerto Rico) óriási parabolaantenna minden további nélkül

képes lenne olyan jeleket küldeni a világűrbe, amelyeket a

Tejút minden pontján felfoghatnának. A Kaukázusban

épülő rádióteleszkóp hasonló teljesítményre lesz képes. Így

a jelek továbbításának semmi technikai akadálya nincs. De

milyen jeleket küldjünk? Miféle rajzokat, közléseket,

üzeneteket bocsássunk ki a világűrbe?

Emberek, mint egzotikus csemegék?

A félénk természetű emberek már évekkel ezelőtt

hevesen tiltakoztak az ellen, hogy földi rádióteleszkópokkal

jelzéseket küldjünk a világűrbe. „Elárulnánk magunkat” —

mondták, és nem lehet tudni, vajon a földönkívüliek

jóindulatot

tanúsítanának-e

irántunk,

békésen

közelednének-e felénk vagy esetleg támadó szándékaik

lennének. Lehet, hogy az embert egzotikus csemegeként

tüntetnék fel!

Mintavétel a tízbilliós kollekcióból: hat galaxis az

étlapjukon, esetleg ketrecbe zárnák, mint egy különleges faj

elfuserált

képviselőjét,

és

hazai

állatkertjeikben

mutogatnák. (Egyébként még az sem tisztázódott, vajon a

majmok nem bennünket látnak-e bezárva! A dolog csak

azon múlik, hogy a rács melyik oldaláról szemléljük a

világot.) Egyesek éppen ilyen esze-ment „megoldások”

alapján ellenezték a Földről küldendő rádiójeleket.

Mosolyogjanak nyugodtan!

Ezek a

balga

meggondolások

már

múlt

szemétkosarába kerültek. Glóbuszunk több pontjáról

hosszabb idő óta célzott rádiójeleket továbbítanak a

világűrbe. De a földönkívüliek ezek nélkül is már régen

megismerhették volna a Föld pozícióját, hiszen a fejlett

technikájú civilizációk képesek érzékelni mindennapi

rádió-és tv-adásainkat is.

Most még át akarok nyújtani olvasóimnak egy hosszú

időn át ható nyugtatót is: azért nem áll fenn a veszély, hogy

a földönkívüliek étlapjára kerülünk, mert — vessük fel

büszkén a fejünket — túl drágák vagyunk nekik! Egy másik

naprendszerbe való szállítás túl sok energiát venne

igénybe, s az energiát sehol sem termelik hiába. Ha a

földönkívülieknek éppen ránk támadna gusztusuk, akkor

minket nem itt, a Földön konzerválnának, dobozolnának és

szállítanának haza, hanem inkább otthon tenyésztenék a

finom csemegét. Az sokkal olcsóbb és egyszerűbb lenne,

hiszen előállításunkhoz csupán néhány emberi sejtet

kellene a hűtőszekrényben tartaniuk. A homárt sem a

messzi tengerekből fogjuk ki, hanem a tenyészmedencéból.

De megnyugodhatunk: a magasabb rendű intelligenciák

egészen biztosan nem kannibálok.

Az a fantazmagória, hogy az idegenek „letámadnak”

minket, ugyancsak értelmetlen, hiszen mi a csudát

vehetnének el tőlünk? Teljesen logikus, hogy akik abban a

helyzetben vannak, hogy egy űrhajó armadával a Földre

látogathatnak, azok mindenesetre technikailag magasan

Mintavétel a tízbilliós kollekcióból: hat galaxis

fölöttünk állnak, b./ összehasonlíthatatlanul több

energiával rendelkeznek és c./ fölényüknek tudatában

egészen biztos, hogy semmilyen zsákmányt nem akarnak

magukkal vinni kék bolygónk szegényes választékából.

És van még egy indok. Az, hogy Földünk népei egykor

rablóhadjáratokat folytattak és gyarmatosítottak, s most

talán az úr legyőzéséről álmodoznak, nem vonható

párhuzamba a földönkívüliek expedícióival, hiszen

galaxisunkban lakatlan bolygók tömege található.

Kozmikus nyelv

Ma már senki sem tagadja, hogy feltételezhetően nagy

számú, magasan fejlett földönkívüli civilizáció létezik.

Küldjünk nekik rádiójeleket: az általunk használt

impulzusokkal akár rajzokat is közölhetünk velük. De

hogyan és mit fognak „ők” küldeni? A kölcsönös megértés

érdekében egy közös, bolygóközi nyelven kellene

„levelezni”. Egyáltalán elképzelhető lenne ez?

Hans Freudenthal, az utrechti egyetem (Hollandia)

matematikusa 1960-ban bemutatott egy részletesen

kidolgozott matematikai nyelvet. Ezt is ki lehet sugározni

rádióimpulzusok segítségével, viszont az addig kigondolt

modellekkel szemben szükséges hozzá az is, hogy a

megcélzott civilizáció kellőképpen járatos legyen minden

technikában.

Freudenthal kiindulópontja egészen egyszerű: az

idegenek fejlett intelligenciával rendelkeznek, ha csillagközi

kapcsolatokat akarnak felvenni (mint mi), akkor képesek

rádiókapcsolatot létesíteni. Ha van rádióteleszkópjuk,

tudnak bánni az elektronikával, ami a matematika

szabályai és formuláinak ismerete nélkül nem lehetséges.

Tehát a kozmikus nyelv egyszeregye a matematika.

Mi a tízes számrendszert használjuk. Helyes az a

feltételezés, hogy tíz uj unk volt az első természet adta

számológép. A tízes számrendszert Kr. u. 600 körül

importáltuk Indiából, ott a Brahmi-számírásból keletkezett.

Az egyiptomi hieroglif írásban is mindig az 1, 10, 100, 1000,

stb. számokat használták. De nem lehetünk olyan

beképzeltek, hogy feltételezzük: a kozmoszban mindenütt

tízuj ú lényeknek kell élniük. Ki tudhatja, hogy a másfajta

„teremtés koronáinak” tizenegy, tizenkettő vagy nyolc

uj uk van-e. . . és ennek ellenére magas intelligenciával

rendelkeznek? Legalább két uj a minden élőlénynek van,

ezért a legpraktikusabb a kettes számrendszer. Vegyük

alapul a kettes számot. Ennek az az előnye, hogy

mindegyik szám egyedül a 0 és 1 számokból következően

írható le:

egy helyett

kettő helyett

három helyett

100

négy helyett

101

öt helyett

110

hat helyett

111

hét helyett

1000

nyolc helyett

1001

kilenc helyett

1010

íz helyett

1011

tizenegy helyett

1100

tizenkettő helyett

1101

tizenhárom helyett

1110

tizennégy helyett

1111

tizenöt helyett

10000 tizenhat helyett

10001 tizenhét helyett

és így tovább.

A kettes, vagy bináris számrendszer a komputerek

algebrája. Tévedhetetlen, mert csak két állapota létezik: 1

vagy 0, jó vagy nem jó, helyes vagy nem helyes, igen vagy

nem.

Nincs a Földön olyan matematikus, aki vitatná, hogy a

kettes számrendszerrel könnyebb számolni, mint a tízessel.

Ezzel az egyszerű számrendszerrel Freudenthal professzor

egész üzeneteket, sőt filozófiai fejtegetéseket is képes volt

megformálni a földönkívüliek számára. Rámutatott, hogy

ezzel a rendszerrel MINDENT közölni lehet, sőt képek

formálása és továbbítása is lehetséges.

Ezt magam is tudom bizonyítani a saját írógépem

segítségével. Kivettem egy lapot Cornelia lányom

számtanfüzetéből, fent és oldalt beszámoztam a kockákat.

Egy uj al gépelve elkezdtem binárisan „üzenni”:

1. kockasor:

egy egy egy egy egy egy nulla

egy egy egy egy egy egy

2. kockasor:

egy egy egy egy egy nulla egy nulla

egy egy egy egy egy.

Így „rádióztam” tovább, amíg csak jól felismerhetően ki

nem tűnt egy emberi alak:

Amint látható, a kettes számrendszerben gyerekjáték

kialakítani bármilyen közlésfajtát. A matematika lehet a

csillagközi, az interkozmikus nyelv alapja. Ez járható út, ha

„kifelé” akarjuk észrevétetni magunkat. De hogyan érnek el

bennünket az űrből? Hallhatóan vagy jelek és szimbólumok

formájában kifejezett közlésekkel?

Feltehetően az idegenek is a legegyszerűbb közlési

módot választják majd, a bináris kódot. Technikai

értelemben tulajdonképpen aligha képzelhető el más,

például akkor, ha egy Mars-szonda UTÓPIA vidékéről akar

képeket küldeni a Földre. A tévékamera pontokra bontja a

képet. Ezek a pontok nem egyidejűleg, hanem minimális

időközökkel egymás után rádióimpulzusok útján jutnak el

a felfogóállomásra. Ott a pontok derekasan felsorakoznak

előkészített

raszteren,

és

megformálják

megdöbbentően éles képeket. Az én emberkém is e szerint

a minta szerint keletkezett. . .

Egy hullámhosszra kell jutnunk

Olyan messzire, olyan jól, olyan rosszul.

A dolog mégsem pofonegyszerű. Mi ismerjük a

hullámhosszokat,

amelyeken

szondáink

jelzéseket

küldenek a Holdról, a Marsról vagy máshonnan. De

halvány sejtelmünk sincs arról, vajon a földönkívüliek

milyen frekvenciákat használnak adásaikhoz.

Az egész világon körös-körül több éve rádiótávcsövek

ezrei irányulnak meghatározott csillagokra. Minden új

kísérlet új reményt jelent, hátha fogni tudjuk egy idegen

intelligencia jelzéseit.

Hiábavaló a remény. Nem ismerjük a frekvenciájukat.

A csillagászok halkan káromkodtak, hogy megint fel

kellett hagyniuk egy kísérlettel. A szitkok visszhangja

formálisan leragadt a nagy obszervatóriumok kupoláján.

Meg lehet érteni. . .

1960-ban optimista módon beindították az OZMA-

tervet. A nyugat-virginiai Green Bank obszervatórium

vezető tudósaiból álló team látott munkához. A

vevőkészülékeket beállították a 21 cm-és hullámhosszra, ez

a természetes hidrogén hullámhossza. Mivel a hidrogén az

egész univerzumban megtalálható, feltételezték, hogy más,

földönkívüli intelligenciák is ezen a nemzetközinek

mondható hullámhosszon sugározhatnak. Nem jött létre

semmilyen kapcsolat.

Időközben rájöttek, hogy a 21 cm-és hullámhosszon sok

a zavarás, a vételt a kozmikus sugárzás is akadályozta, így

a dolog még bosszantóbban reménytelenné vált. Azóta

főleg a 3-8 cm-és hullámhosszon kísérleteznek. Frank

Drake, az Arecibói Rádiócsillagászati Intézet professzora

megállapította:

„Az általunk kiválasztott hullámhosszoknál két biztató

tényező szerepel. Először: a frekvenciák át tudnak hatolni a

földi atmoszférán, így viszonylag olcsó teleszkóppal is

követhetők a Földről. Másodszor — és ez a lényegesebb —

ha csak azokat a rádiótávcsöveket vesszük, amelyek máris

munkálkodnak ezeken a hullámhosszokon, megállapítható,

hogy a feltételezett intelligens jelzések ezekkel 1000

fényévnyi távolságból is felfoghatók.”

Az idő drágább, mint a pénz

Minden fáradozás és szenvedélyes kutatókedv ellenére

eddig nem sikerült idegen intelligenciák rádióüzeneteit

fogni. Rossz nyomon járunk!

Amikor amerikai csillagászokkal vitatkoztunk erről a

problémáról, megkérdeztem, miért nem az autórádiókéhoz

hasonló technikával próbálkoznak. Az adók hullámhosszait

beprogramozzák a skálára, megnyomják a kívánt állomás

gombját, s az adó máris a legtisztább hangon jelentkezik.

Elvben megoldható lenne technikailag, válaszolták, de az

Rádión továbbított képtávirat a Marsról

ilyen állandó, automatikus kereséshez az adóállomásnak

egyszerűen nincs elég ideje. Az óriásteleszkópokat egy

csillagra kellene irányítani, olyan pontosan, ahogy csak

lehetséges, és akkor is hónapok telnének el, amíg ennek az

egy égi objektumnak minden elképzelhető frekvenciáját le

tudnák tapogatni.

Az sem elegendő, ha a lehetséges frekvenciák minden

tartományát csak percekig csapolják meg: egy impulzus

regisztrálása esetén szondázni kell, hogy valamilyen

„intelligens” jelzésről lehet-e szó, vagy csupán kozmikus

zavarforrásokról. Gyakran naphosszat oda kell tapadni egy

hullámhosszra, míg észlelhetővé válik egy parányi zörej. A

kozmikus zajokat, zörejeket, csipogásokat, kopogásokat ki

kell szűrni ahhoz, hogy hozzá lehessen jutni egy valóban

intelligens jelzés lehetséges „magjához”.

Egyedül a mi Tejutunkon ezt az eljárást 200 milliárd

csillag esetében kellene lefolytatni, bár éppen az

időigényesség miatt ez szerintem kilátástalan fáradozás.

Többek között azért, mert nem ismerjük azokat a

frekvenciákat,

amelyeken

át

idegenek

talán

megpróbálnak bennünket elérni, s a legkisebb támpontunk

sincs ahhoz, hol kereshetnénk az okot!

Konstruktív javaslatok a csillagközi

kommunikációra

Miért vezetjük le tulajdonképpen a csillagközi

intelligenciák hullámhosszainak megtalálási lehetőségét

kizárólag a kémia területéről? A hidrogén mindenütt

megtalálható, mondják, akkor tehát caplassunk végig a

hidrogén 21 cm-és hullámhosszán — mint a számtalan

lehetőségek egyikén.

De miért csak kémiai úton keresgélünk a világűrben?

A csillagközi tér egy köbcentiméterének sűrűsége 0,1-

1000 atomig terjedhet. A molekulák képződéséhez

atomoknak kell összekapcsolódniuk. Ezt is teszik, ha egy

csillag fénye vagy a „napszél” eltalálja őket. A molekulák

kialakulásával magasabb energiaszint keletkezik, s ez egy

pontosan meghatározott hullámhosszon sugároz. Az így

vagy más módon keletkezett molekuláknak megvan a

speciális

hullámhosszuk,

amely

magasan

fejlett

rádióteleszkópjainkkal bemérhető és megcélozható. A

molekula összetételét színképelemzéssel állapítják meg.

Néhány példa molekulákról és hullámhosszukról.

Képlet

Molekula

Hullámhossz, cm

hidroxid

18,0

ammónia

1,3

H2O

víz

1,4

H2CO

formaldehid

6,2

HCOOH

hangyasav

18,0

H3C—CHO

acetaldehid

28,0

Az egyértelmű cél az élet keresése a világűrben.

Akár rólunk, akár egy 30 000 fényévnyi távolságban lévő

bolygóról van szó, élőlényeik mindenképpen bonyolult

molekulaláncolatokból állnak.

Előtolakszanak a kérdések:

A molekulaláncok melyik fajtája azonos mindegyik élőlénynél?

E közös dolog csillagközi hullámhosszon való kutatása nem

lehetne egyúttal egy kommunikációs kapcsolatot lehetővé tévő

életbázis felfedezése is?

Minden, ami a földön élőlény, legyen az ember, növény

vagy állat, szervezete DNS-makromolekulákat tartalmaz. A

DNS hordozza az élet tervrajzát. Maga a DNS nem „él”,

nem

egy

sejt,

hanem

milliónyi

atomból

álló

molekulaláncolat, amely kettős spirál alakban helyezkedik

el. Mint minden molekulának vagy molekulaláncolatnak, a

DNS-nek is van egy specifikus sugárzása.

Nem lenne logikus, ha rádióteleszkópjainkat a DNS

hullámhosszára állítanánk, hogy végre rátaláljanak az

univerzumban egy életformára? Ne a hidrogént, a

szénmonoxidot vagy a hangyasavat keressük. Keressük az

életet! Ha a DNS minden élő szervezetben megtalálható,

annak hullámhosszát kellene meghatározni és felhasználni.

Gondolom én.

Erre az elméletre egyfajta szabadalmi oltalmat

biztosítottam

magamnak,

közben

néhány

kutatóintézetnek és tudósnak a következő levelet küldtem

el:

„Tisztelt professzor úr!

Minden életforma közös nevezője a DNS. Nem lenne-e

logikus, hogy az intelligens élet a közös bázisból adódó

hullámhosszon kommunikáljon? Már évmilliók óta

üzemelhetnek

élőlények

közvetítésével

csillagközi

adóállomások. Csak a helyes hullámhosszt kell

használnunk, hogy megtaláljuk velük a kapcsolatot. A

közös nevező pedig a DNS. . . ”

1976. szeptember 28-án Frank Drake professzor,

akkoriban az Ithacai (N.Y.) Nemzeti Csillagászati és

Ionoszféra Központ igazgatója a következőket válaszolta:

„Kedves Erich!

A DNS rádiófrekvenciáját mindmáig nem lehetett

laboratóriumi mérésekkel megállapítani, a molekula

komplex struktúrája miatt. Mindenesetre a DNS egyik

legfontosabb alkotórészének, az adeninnek ismerik a

frekvenciáját. Ezen a hullámhosszon már történtek

keresések a rádiótartományban, de mostanáig eredmény

nélkül.

Tisztelő híve Frank Drake”

A csillagközi tér életformái keresésének még csak a

hajnalán vagyunk. Mielőtt még este lesz, talán felfedezünk

egy olyan módszert, amellyel meg tudjuk határozni a DNS

hullámhosszát.

A Cyclops-terv

A NASA Ames Kutatóközpontjának megbízásából

amerikai kutatók Bernard M. Oliver fizikus vezetésével

tanulmányt készítettek a földönkívüli civilizációkkal való

rádiókapcsolat-felvétel

új

útjáról.

tanulmány

kiindulópontja az a felismerés volt, hogy jelenlegi

rádióteleszkópjainak képesek jelzéseket küldeni a galaxison

át, de közben nem képesek arra, hogy különböző

hullámhosszú jelzéseket felfogjanak odakintről, ha ezek nem

célzottan a Földre irányulnak. Mit kellene tenni tehát ahhoz,

hogy minden elképzelhető, akárhonnan előzümmögő

rádiójelzéseket is felfoghassanak?

A Cyclops-terv 100 méteres rádiócsövek hálózatából

álló, 7-20 km2 gyűjtőfelületű, 16 km átmérőjű

antennarendszert javasolt. Összesen 1500 ilyen óriási

antennát állítanának fel körformában, az észleléseket

betáplálnák egy komplex számítógép-rendszerbe, így

minden idők leghatalmasabb „füle” képes lenne a

világűrből jövő legkisebb jelzést is felfogni. Ez az

antennaerdő „percenként és millió négyzetméterenként

még egy árva fotont is képes regisztrálni” Felfoghatná az

akár 50 vagy 100 fényév távolságból érkező „halk”

üzeneteket is. A kivitelezésben részt vevő tudósok szerint a

Cyclops-terv révén még ebben az évszázadban kapcsolatba

lehet lépni földönkívüli civilizációval.

A Cyclops-terv tehát arra is alkalmas lenne, hogy

kifigyeljük, mit suttognak űrszomszédaink az ágyukban. . .

Egy óriási parkolóhelyre telepített 1500 antennával fel lehet

fogni az 1000 fényévre lévő naprendszerek rádiósugárzását is.

itt sorakozik az antennaerdő — egységei egyre közelebbről

láthatók.

És természetesen az óriási antennaerdővel mi is

küldhetnénk jelzéseket, talán még azt is meghallanák a

másik világban, ha egy földi bolha köhög!

Információk egyenirányúsítása?

Minden technikai erőfeszítés ellenére a rettentő

kozmikus távolságokon át való kommunikáció mindig

újabb fáradságos újrakezdést igényel. Akár jelzéseket

küldünk, akár fogadunk, az elektromágneses hullámok

kikerülhetetlenül kötődnek a fénysebességhez. Ha abban az

órában, amikor e sorokat olvassák, üzenetet kapnánk egy

100 fényévnyire lévő naprendszerből, s azon nyomban

válaszolnánk is rá, feleletünket a feladó csak 200 év múlva

kapná meg. Ha kérdést intéznénk a hozzánk legközelebb

eső, 4,3 fényév távolságra lévő Alfa Centauri környékén

lakókhoz, a válasz csak 8,6 év múlva érkezne meg. Ilyen

postai viszonyok mellett senki sem gondolhat valamiféle

párbeszédre. Sokkal inkább feltételezhető, hogy egy

magasan fejlett intelligencia a naprendszeréből megszakítás

nélkül sugározza saját civilizációjáról szóló üzenetét a világűrbe.

Ha ez így van, adekvát technológia mellett az adásokat le

tudja hallgatni. Ha két partner egy hullámhosszra kerül,

kicserélhetik egymás pozíciójára vonatkozó tudósításaikat.

Az magától értetődő, hogy biztosan nem mi vagyunk az

egyetlenek, akik csillagközi kapcsolatot szeretnének találni.

Számomra az sem tűnne érdektelennek, ha csupán

egyirányú rádiókapcsolatról lenne szó, s mi csupán fel

tudnánk fogni a jeleket. Érdektelen? Nem bizony! Egyszer

már ideje tisztázni, hogy minden történelmi ismeret

egyirányú pályán, a múltból jövet került hozzánk.

Egyiptomiaktól, görögöktől, rómaiaktól, inkáktól és

majáktól ömlöttek hozzánk értékes információk — még

jogi, filozófiai, sőt technikai ismeretek is. A múltnak nem

tudunk válaszolni, kérdéseket sem tehetünk fel. Ennek

ellenére profitáltunk az egyirányú információtranszportból.

Valami hasonló, az űrből jövő „égi ajándék” lenne a kintről

érkező információ, így találkozhatnánk a jövő tudásával.

Odafigyelni! — ez lenne a jelszó, s párbeszédre nem is

lenne túl nagy szükség.

A rádiócsillagászati szakpublikációkban az az állandó

megállapítás zavar engem, hogy a földönkívüli

rádióüzenetek utáni kutatás csak egy kis részét képezi a

rádiótávcsövek „munkájának”. A tudósok azt mondják,

fontosabb tennivalóik is vannak.

Nem

lenne

igazán

fontos,

hogy

újabb

molekulaláncokra vadásszanak a világűrben? Nem lenne

fontos betájolni és felmérni a miénket nem határoló,

legtávolabbi galaxisokat? Biztos, hogy vannak szörnyen

fontos asztrofizikai ismeretek, amelyeket a rádiócsillagászat

eszközeivel lehet megállapítani. Minden új részlet kitölti az

univerzum keletkezéséről alkotott elméletek eddigi

hiányosságait. De engem sokkol a legfontosabb feladat

háttérbe szorítása, a földönkívüli civilizációkkal való

kapcsolatkeresés elhanyagolása. Mindemellett ezt a

kutatást idő és pénz tekintetében is rentábilis ráfordításnak

tartom. Ha megvan a kapcsolat, a nagyobb tudású

„űrszomszédot” en bloc ki lehet kérdezni mindarról, amit

mi oly nagy fáradsággal, néha véletlenül vagy csak

hiányosan

tudunk

beledobálni

ismereteink

takarékperselyébe.

Minden földlakó mai helyzetét tekintve, el tudok

képzelni egy népfelkelést a következő követeléssel:

KERESSETEK

KAPCSOLATOT

FÖLDÖNKÍVÜLI

CIVILIZÁCIÓKKAL! TUDNI AKARUNK RÓLUK!

Az időeltolódás legális dolog!

Az imádott menyasszonnyal való telefonálás hosszabb

időn át nem elégít ki egyetlen vőlegényt sem, mert karjában

akarja tartani a szeretett nőt! Ezzel a metaforával szeretnék

rátérni arra a keskeny útra, amely a csillagokhoz vezet.

Teóriám ellenfelei szerint csupán egy fogalom nem

elegendő a tudomásulvételhez. Ez örök érvényű fizikai

törvény. De — becsületszavamra! — a következőket nem én

találtam ki!

Ha a csillagközi űrjárművek extrém sebességet érnek el,

fellép egy olyan jelenség, amelyet időeltolódásnak vagy

idődilatációnak neveznek. Ez a mi századunkban vadonatúj

ismeret vörös fonálként húzódik végig az ősi mitológiákon

és vallásokon át. Az idődilatáció nem egy nehezen

befogadható új tény, hanem bizonyítékaim láncolatának

annyira fontos része, hogy bevezetőként idéznem kell egy

kitűnő szakembert. Most részlet következik abból az

interjúból, amit Edgar Lüscher úrral, a Müncheni Műszaki

Egyetem fizikaprofesszorával készítettem.

Edgar Lüscher professzor

Beszélgetés

Edgar Lüscher professzorral

Professzor úr, meg lehet értetni egy

átlagemberrel a csillagközi repüléskor fellépő

időeltolódás fogalmát?

Először is fel kell tételeznem, hogy

mindenki tisztában

van

az idő

fogalmával, mert nagyon messzire kellene mennem, ha az

idődefiníciójának meghatározásába bocsátkoznék. A

fizikában különösen lényeges, hogyan és hol mérik az időt.

A mérési tartomány ugyanis mindig a rendszer mozgásától

függ. Egy mozgásban lévő rendszerben történő időmérés

eredménye más, mint egy relatíve nyugalmi helyzetben

lévőnél. Mondok erre egy példát: Képzeljünk el egy

ikerpárt. Az egyik hosszú távú úrutazásra indul, a másik itt

marad a Földön. Az űrhajó indulása előtt egyeztetik

óráikat, amelyek az évet és a naptári napokat is mutatják.

Egyikük elrepül az űrbe, az űrhajó feltehetően nagy

sebességgel száguld. Előre meghatározott időben az űrhajó

visszatér a Földre. Amennyiben az ikertestvérek újra

találkoznak, órájukat összehasonlítva megállapíthatják,

hogy az űrhajós órája sokkal lassabban járt, mint az az óra,

amelyik itt maradt a Földön.

Hogyan? Ezt nem lehet felfogni!

Dehogynem, figyeljen csak! Az űrhajón lévő iker órája

egy mozgó — méghozzá igen nagy sebességgel mozgó —

rendszerben járt, testvéréé pedig itt a Földön. Az

időmérésben fellépő változást a gyorsulás okozta, mert

minden fizikai folyamat különböző gyorsasággal zajlik le a

különböző rendszerekben.

A fizikusok elfogadják ezt, de más szakemberek újra meg újra

kijelentik, hogy ez az időeltolódási teória nem stimmelhet, s hogy e

ponton Einstein is tévedett.

Egyértelmű, hogy Einstein nem tévedett. A fizikában

nem léteznek feltételezések, a legfőbb bíró mindig a kísérlet

eredménye. Einstein relativitáselméletét, amely szerint a

sebesség relatív, már számtalanszor felülvizsgálták, de nem

találtak benne tévedést.

Mondana egy példát?

Biztosan ön is tudja, hogy ma már különösen pontos

időméréseket

végezhetünk.

Még

bolygópályák

egyenetlenségei is megmérhetők. 1971-ben a washingtoni

egyetem és az US Naval Observatory fizikusai egy precíziós

időmérő „társaságában” utaztak egy Boeing-707-és

fedélzetén. A repülőgép egyszer az óramutató járásával

egyező, majd ellenkező irányban röpülté körül a Földet. A

leszállás időpontjában nem mutatkozott tényleges eltérés. A

precíziós óra viszont minimálisan kevesebb időt mutatott,

mint a földön maradt, 59, illetve 273±7 nanosecundum volt

az eltérés. (A nanosecundum a perc milliárdrésze). És ez az

időkülönbség csupán egy kereken 900 km/órás

sebességgnél adódott, egy aránylag rövid távolság

megtételekor.

Miért hat az időeltolódás annál vehemensebben, minél

nagyobb a gyorsulás?

Ez a mögötte rejlő törvénnyel függ össze, nevezetesen a

Lorenz-transzformációval. Ez az egymáshoz képest

egyenletes sebességgel mozgó koordináta-rendszerekben

mért tér- és időkoordináták közti összefüggés.

A Lorenz-transzformáció szerint a relativitáselmélet

mozgásegyenletei nem változnak meg, ha egy koordináta-

rendszerről egy hozzá képest mozgó koordináta-rendszerre

térünk át. Hogy össze tudjuk hasonlítani a két szisztémát,

szükség van egyfajta „áttételre”. A Lorenz-transzformáció

úgyszólván hidat ver az egyik rendszertől a másikig.

Mi adódik ebből az egyenletből?

Mutatok egy időeltolódási táblázatot. Erről leolvashatja,

mennyi idő telik el a Földön és ezzel párhuzamosan az

űrben.

Az oda-és

visszautazás

A teljes repülési

A visszafordulási

időtartama az

időtartam a

pont távolsága

Földön maradtak

űrhajósok

távolsága

számára

1 év

0,018 parszek

2 év

1 év

0,075 parszek

5 év

6,5 év

0,52 parszek

10 év

24 év

3,0

parszek

15 év

80 év

11,4

parszek

20 év

270 év

parszek

25 év

910 év

140

parszek

30 év

3100 év

480

parszek

35 év

10 600 év

1600

parszek

40 év

36 000 év

5400

parszek

45 év

121 000 év

18 000

parszek

50 év

420 000 év

64 000

parszek

Úgy vélem, ezt a szédületes gondolatmenetet nemigen lehet

felfogni matematikai-fizikai előképzettség nélkül. Körvonalazná

egy laikus számára is?

Tegyük fel, hogy itt áll előttünk egy kis kocsi, a tetején

egy golyócskával. Ha a golyót gyengéden meglökve odébb

gurítanám, az a kocsi felületén mozdulna el. Da ha magát a

kis kocsit tolom meg, azzal befolyásolom a tetején lévő

golyó helyzetét is. Ez fizikai folyamat. A rakéta

gyorsulásakor is ilyen folyamat játszódik le, s ez

befolyásolja a sebességét.

Azt nem értjük még, hogy a különböző rendszerekben lezajló

fizikai változások miképpen hatnak az ebben részt vevő élőlények

— emberek — biológiai életkorára?

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, kissé tovább kell

mennünk a kémia bonyolult területére. A kémiai

folyamatokra is hatnak a fizika törvényei, s a biológiai

folyamatok tulajdonképpen bonyolult kémiai folyamatok is

egyben. Így tehát igazodnak a rendszer mozgásához, s

ebből következik, hogy az ember biológiai korát is a fizika

törvényei uralják.

A biológiai folyamat és szubjektív érzékelés tehát azonos az

űrhajóban lévő iker és Földön maradt testvére számára.

Mindkettőjüknek az a benyomása, hogy órájuk teljesen

normálisan jár és úgy érzik, hogy normálisan öregszenek!

Természetesen. Csak amikor az űrutazó visszatér és

összehasonlítják óráikat, akkor veszik észre, hogy azok más

időt mutatnak.

Milyen lehetősége van az űrhajóban lévő ikernek arra, hogy

megállapítsa, életkora eltér a Földön maradt testvéréétől?

Az asztronauta-ikernek időről időre össze kell

hasonlítania órájának állását a földiével. Amíg megvan a

rádió-összeköttetés az űrhajóval, ez lehetséges is.

A viták során újra és újra elhangzik, hogy az idődilatáció csak

egy irányban érvényesül. Mihelyt az űrhajó visszatér, minden

kiegyenlítődik.

Aki ezt állítja, nem fogja fel a relativitáselméletet! Az

ilyen érvek a speciális relativitáselméletre utalnak, amely a

nem gyorsuló rendszerre vonatkozik. A speciális

relativitáselmélet csak olyan rendszereket tárgyal, amelyek

konstans sebességgel mozognak egymással szemben. Az

időeltolódási

effektusnál

ellenben

speciális

relativitáselméletből kiindulva a két rendszer már nem

egyenértékű. Az a felfogás, hogy visszaérkezéskor az

öregedési folyamat megfordul, egyszerűen hamis.

Professzor úr, el kellett már magyaráznia egy intelligens

biológusnak, hogy mi is az az időeltolódás?

Nem, mert a valóban intelligens biológusok már régen

megértették ezt a folyamatot. Egy mai biológusnak értenie

kell a fizikához is. A molekuláris biológia fizikai ismeretek

nélkül meg sem érthető.

Ezek után abban reménykedem, hogy ha már egy olyan

kompetens személyiségtől hallhatták az idődilatáció

magyarázatát, mint Lüscher professzor, ellenfeleim talán

megengedik, hogy ezt is csatoljam az elméleteim mellett

szóló bizonyítékokhoz. Ha például idegen bolygóról

származó barátaink 40 évet töltenek egy űrhajóban, azalatt

a Földön 36 000 év telik el! Ki tudhatná, mikor és hány

űrhajó indulhatott el felfedezőútra az univerzumból?

Engem mindenesetre nem lepne meg, ha egy szép napon

valamilyen furcsa odakinti fickó éppen az ajtónk előtt

kászálódna ki fura járművéből. . .

Megfogadom Verne Gyula tanácsát

Alig egy órája, hogy egy neves médiumnak sikerült

számomra kapcsolatba lépnie az 1905-ben elhunyt Verne

Gyulával, a technikai-utópisztikus regényírás atyjával.

Szívesen kértem tanácsot az idős úrtól, mert attól féltem,

írás közben elragad a fantáziám.

Telepatikus beszélgetésünk szó szerint így zajlott le:

Tisztelt Mester, itt Däniken beszél. Éppen most értem haza

Amerikából. . .

Az első, ezer fő befogadóképességű űrváros modellje. A NASA és a

Stanford University közös terve még ebben az évszázadban

megvalósulhat. Csak pénzkérdés a dolog...

Az első űrváros egy része, amely mezőgazdasági területet ábrázol.

Üdvözlöm, Däniken úr. Öt és fél óra alatt ért haza, ha jól

tudom. Az én egykori elképzelésem egy nyolcvan nap alatt

tett föld körüli utazásról már régen szakállas viccé vált.

Nagyon szívesen élnék az ön idejében. . .

Akkoriban mindenesetre megelőzte a korát! De nem emiatt

szeretnék beszélni önnel. . .

Ha jövőprognózisokat gyárt, kedves barátom, csak egyet

tanácsolhatok: szakadjon el a realista elképzelésektől!

Éppen e téren szeretném kikérni a véleményét. Arra

gondoltam, új könyvemben le fogom írni, hogy 2000-ben már

valóság lehet egy űrbéli város, amelynek 10 000 lakosa a

világűrben él, dolgozik, kutat, termelőmunkát folytat, gyereket

nevel, sőt onnan gondoskodnak a földiek energiaellátásáról.

Milyennek tartja ezt az ötletet?

Semmi válasz. Csak valami furcsa zörej hallatszott.

Amikor csönd lett, újra megkérdeztem.

Gondolja, hogy megírhatom?

Bocsásson meg, Däniken úr, hogy hangosan nevettem, s

nézze el ezt néhány érdekeltnek is, akik körülöttem

lebegnek. Hogy jutott eszébe ilyen abszurd ötlet? Óvnom

kell attól, hogy megírja! Egyetlen szavát sem fogják elhinni.

Egy 10 000 ember lakta űrállomás? Nem, maradjon meg

csak a technikai lehetőségek talaján!

Hát jó. A sci-fi irodalom atyjának tanácsát követve

megmaradok a technikai lehetőségek talaján. Mint mindig.

Négy újság fekszik előttem, amelyek a tervezet technikai

megvalósításának lehetőségéről tudósítanak:

DER SPIEGEL 1975. 09. 01. 36. szám.

NATIONAL ENQUIRER USA, Latana, 1975. november

DIE WELTWOCHE Zürich, 1976. január 28. 4. szám

BILD DER WISSENSCHAFT Stuttgart, 1976. május

Űrkolónia 2000-ben?

A Der Spiegel írja:

A tervek szerint az első világűr kolónia lakói megépítik a második,

sokkal nagyobb űrállomást. Ennek befogadóképessége 200 000-300

00015 között lesz. A lakóhenger hossza 32 km, átmérője 6 400 m.

„Egy 10 000 lakosú űrállomás már mostani technikai

lehetőségeink körén belül van. A Stanford University és a

NASA megbízásából egy 28 fős, tudósokból és műszaki

szakemberekből álló csoport foglalkozik a dologgal. Az

űrállomás, amely egyenlő távolságban (384 000 km) lenne a

Holdtól és a Földtől, mintegy 10 milliárd dollárba kerülne

és e század végéig megvalósulhatna. Két lépcsőben

építenék: először Föld körüli pályára kellene állítani egy

2000 személyes űrállomást, majd kisebb kolóniát kellene a

Holdra telepíteni. Innen nyernék a nyersanyagokat,

amelyeket az űrbe szállítanának, ott legyártanák az

elemeket, majd „összeraknák” az űrállomást. A Földről

csupán szenet, hidrogént és nitrogént kellene a helyszínre

szállítani. A kész „űrváros” percenként egyszer fordulna

meg tengelye körül a mesterséges gravitáció létrehozása

érdekében. A űrváros minden szükséges dologgal

A henger belsejében ugyanolyan mezőgazdaság virágzik, mint

„ otthon” . A henger 114 perc alatt fordul meg saját tengelye körül,

így létrehozza a mesterséges gravitációt, amely megfelel a földi

nehézségi erőnek.

rendelkezne: a lakótömbtől 800 méter távolságban

szántóföldek és mezők húzódnának majd, az ivóvizet

mindig regenerálnák és a levegő tisztább lenne, mint a földi

városokban.”

Mielőtt részletesebben taglalnám ezt a rövid hírt,

engedjenek meg egy személyes megjegyzést. Amikor 1968-

ban elküldtem a kiadómnak a Zurück zu den Sternen (Vissza

a csillagokhoz — magyarul nem jelent meg — a ford.) című

könyvem kéziratát, hamarosan visszakérdeztek, nem (enne-

e jobb kihagyni a „ Die Kugel - Idealform für kozmische

Fahrzeuge” (A gömb — a kozmikus járművek ideális

formája) című fejezetet, mert a műszaki szerkesztő szerint

feltételezésem egy sci-fi szerző elképzelhetetlen és

kivihetetlen spekulációja; különben is, az az ötletem, hogy

egy

csillag-közi

úreszközben

rotáció

segítségével

mesterséges gravitáció állítható elő alig több egy

fantáziadús hipotézisnél. A többi tétel hihetősége

érdekében le kellene mondanom erről a fejezetről. . .

Nem mondtam le, ez a rész megtalálható a könyv 113-

147. oldalán. Kiadóm dicséretére ki kell jelentenem, hogy

mindig van bátorsága legkockázatosabb és legvitathatóbb

szövegeimet is változtatás nélkül kinyomtatni. Amellett

tudom (természetesen bizalmasan értesültem róla!), hogy

az Econ Verlag-nak — akár a New York-i McMillan

kiadónak Velikovsky miatt — komoly összetűzései voltak

néhány szerzővel, akik aggódtak amiatt, hogy egy ilyen

„fantaszta” könyveinek ugyanannál a kiadónál való

megjelenése hátrányosan érintheti jó hírüket.

A kozmikus város

Az úrvárost az ún. librációs pontok egyikébe (L-5) kell

telepíteni. Itt a Föld, a Hold és a Nap gravitációja

kiegyenlíti egymást, így gyakorlatilag holtpontról van szó.

A Hold gravitációja 1/20-a a földiének, így a Holdról az

űrvárosba történő nyersanyagszállításhoz csupán 1/20

annyi energiát kell felhasználni, mintha a Földről

fuvaroznák oda.

Az űrváros tervezésénél a tudósok és műszaki

szakemberek kizárólag azokból a technikai feltételekből

indultak ki, amikkel ma rendelkezünk. Tehát: először egy

2000 bányamérnökből és más szakemberekből álló

társaságot kell az L-5 pontra szállítani. A csoport előre

gyártott elemekből álló lakásokban fog élni, és ugyanilyen

üzemekben dolgozik majd. A Boeing-cég már a nyolcvanas

években elkészülhet a modulok űrbe szállításának

kidolgozásával.

Az Apolló űrhajók egy csomó holdkőzetet hoztak a

Földre. Ezek vizsgálatából kiderült, hogy a Holdon vas,

bauxit, titán és magnézium található. Az ércek és

nyersanyagok feldolgozását az úrállomáson fogják végezni,

a munkához minden mennyiségben rendelkezésre áll a

napenergia!

A fentiekkel párhuzamosan a Holdon is létesítenek egy

állomást, amelynek teljes felszerelését 15 000-50 000 tonnára

becsülik.

Megterveztek

egy

„elektrodinamikus

anyagröptetőt” is, amellyel a nyersanyagot a Holdról az

űrvárosba továbbíthatják.

A második csoport megérkezésével a település lakossága

10 000 főre egészül majd ki, az „újoncok” között 2000 nő is

lesz. . .

Az űrváros tervezői nemcsak a technikára gondoltak,

hanem a lakosok kényelmére is. A lakótelepeken a

nehézségi erő azonos lesz a Földével. A mezők, virágok, fák

és állatok fejlődéséhez biztosítják az életteret. A

húsellátásról állatfarmok gondoskodnak, a tejet kecskék

adják.

Bakokra

nincs

szükség,

mesterséges

megtermékenyítéssel gondoskodnak a szaporulatról.

Dr. Thomas Heppenheim, a Kaliforniában lévő

Technological Institute űrhajózási mérnöke így nyilatkozott

az Enquirer-nek:

„A tervezett űrvárosban az élet nemcsak kellemesebb

lesz, mint a Földön, hanem a lakosság minden igényét is

kielégítheti. Semmi nem megy veszendőbe. Az első tízezer

ember teraszos apartmanokban fog lakni, amelyek teljesen

összkomfortosak lesznek. Ablakukból zöldellő parkokra és

viruló termőföldekre lehet kilátni, s az állandó, kellemes

napsütésben inguj ban dolgozhatnak majd.”

Gerard O' Neill, a Princeton Egyetem fizikusa, a

tervezőcsoport egyik vezetője kifejtette, hogy az első

űrkolónia építésénél szerzett tapasztalatok révén rövidesen

meg fog épülni a második, amelynek hossza 30 kilométer

lesz és 200 000 lakos befogadására alkalmas. Saját

energiatermelésének

és

élelmiszer-ellátásának

Ha kipillantunk a henger

végéből, látszik a közelgő

éjszaka. — Az oldalakra

szerelt

hosszú,

mozgatható, derékszögű

tükrök a henger belsejébe

sugározzák a napfényt,

szabályozzák

évszakokat és ügyelnek a

nappalok és éjszakák

váltakozására. A henger

belsejében

földi

atmoszféra uralkodik.

köszönhetően az az űrváros már teljesen független lesz a

Földtől. O' Neill professzor nem kételkedik abban, hogy

száz éven belül a földlakók 90 százaléka ilyen

űrkolóniákban élhet. A világűr betelepítése már nem

science fiction, hiszen napjainkban is rendelkezünk a

megfelelő technológiával. Az első űrváros már a 20. század

vége előtt megvalósulhat.

O' Neill professzor rendelkezésemre bocsátotta a

kutatócsoport tervezeteit.

Két táblázat a technikailag kivitelezhető elképzelésekről:

Rotáció

Hossza Sugara

Betele- Elkészülés

model

másod-

km-ben méterben

pülők

éve

száma

percben

100

10 000

1988

3,2

320

150 000

1996

1000

1 000 000

2002

3200

114

000 2008

000

Az 1.számú modell:

A Holdról

A Földről

szállított anyag,

tonnában

Alumínium

20 000

Üveg

10 000

Generátorállomás

1000

Előre gyártott

1000

építőelemek

Speciális szerszámok

1000

Gépek

800

Talaj, kőzetek

420 000

Folyékony hidrogén

5400

2000 fő (építőmunkások)

200

Szárított élelmiszer

600

Összesen kb.

500 000

10 000

Dr. Richard Johnson, a NASA földönkívüli életét kutató

csoportjának vezetője szerint: „Technikailag minden

kivitelezhető! Amire még szükségünk lenne, az csupán a

pénz!”

A kedves, drága pénz! A technikailag már a

közeljövőben kivitelezhető űrváros megépítése 100 milliárd

Hogy

tudjuk

képzelni

űrváros

nagyságát,

összehasonlításképpen jelöljük be a 2,15 km hosszú Golden Gate

hidat a San Franciscói öböl elképzelt területére. A kép felső részén a

mozgatható tükrök láthatók, amelyek továbbítják a napfényt. Az

űrkolónia egy részére már éjszakai sötétség borul, a másik részén

még süt a nap. A NASA és a Stanford University tervei alapján Don

Davis festette meg az űrvárost, és volt olyan szíves rendelkezésemre

bocsátani a képeket.

dollárt emésztene föl. Utópisztikus összeg? Egyáltalán nem.

A költség nagyságát minden álmélkodás nélkül tudomásul

lehet venni, hiszen például a Pentagon 1977-ben 104

milliárd dollárt kapott védelmi célokra! Ha a szakértők

„csak” 100 milliárd dollárra becsülik az egyes számú

űrváros konstrukciós költségeit, akkor a hármas, amelyet

2000-re terveznek, már csupán 4 milliárd dollárt igényelne

— az évi védelmi költségek huszonötöd részét! Ráadásul a

pénzt olyan létesítménybe invesztálnák, amelynek

működése során az összeg kamatostól megtérülne.

Ha legközelebb ismét elcseveghetek Verne Gyulával,

elmesélem majd neki, hogy az űrvárosról való

elképzelésem már terítékre került, s megvannak a technikai

feltételek

is.

Remélem,

akkor

nem

fog

kinevetni. . . Hátravan meg egy makacsul visszatérő

kérdésem: vajon a régebbi és bennünket minden

tekintetben meghaladó intelligenciák miért nem iktatták be

— a maga értelmében célirányos — űrvállalkozásaikba azt,

aminek megvalósítására a mi technológiánk már ma képes

lenne?

Ki tudja, hol tart ma a kutatás?

Mivel meg vagyok győződve arról, hogy a

földönkívüliek stratégiai pontokon már felállították az

úrkolóniákat, olyan helyeken, ahonnan áttekinthetik az

univerzumot és manipulálhatják a valahol mutatkozó

életet, elégedetten vettem tudomásul a kozmikus város

építésének tervezetét.

Az L-5 pontra „lehorgonyzott” űrváros napenergiával

működik, hiszen itt állandóan rendelkezésre áll az ingyenes

energiaforrás.

Azt is fel tudom tételezni, hogy létezhet akár városnyi

méretű űrhajó is, amelyen fúziós atomreaktorok biztosítják

az energiát a Naptól függetlenül. A „gyorsreaktorok” a

gyors neutronokkal működő reaktorok segítségével

atomenergiával helyettesíthető a napenergia. A Földön

korlátozott mennyiségben előforduló urán minden

bizonnyal megtalálható más planétákon is. Nem szeretnék

most azon tűnődni, milyen meghajtással gyorsítanak fel

egy ekkora űrhajót. Nagy sebességre tulajdonképpen nincs

is szükség, az űrváros kényelmes tempóban haladhat, s

néhány ezer év múlva odabumlizik az Alfa Centauri

csillagrendszerhez, ha éppen az volt a célja. A boldog

megérkezést talán meg is ünnepli mondjuk az ötvenedik

űrhajósgeneráció. Miért is ne? A csillagközi utazás sikerrel

járt!

Hogy planétánk kutató-laboratóriumaiban ebben a

percben miket fedeznek fel, fejlesztenek tovább vagy

kísérleteznek ki, azt csak a munkában résztvevők tudhatják,

többségük azonban szigorú titoktartásra van kötelezve.

Nekünk, átlagpolgároknak sok mindenről halvány

sejtelmünk sincs. Valamikor, valahol készül egy jelentés

arról, hogy a jövőt megváltoztató program sikeresen

befejeződött. Utána mély hallgatás következik, bár a

tervezet technikai megvalósíthatóságán konokul dolgoznak

tovább.

A fantázia és a valóság, az ötlet és a megvalósítás közötti

távolság egyre rövidül. Ha a szülő nem akarja lejáratni

magát gyermeke előtt, jó, ha még a mese birodalmában is

óvatosan bánik egy-egy „lehetetlen” ötlettel. Magunk is

átéljük, hogy kutatóink milyen nagy kaliberű hétmérföldes

csizmát vesznek fel, hogy átlépjék a „tegnap” még

elképzelhetetlen terveket. Meg kell értenünk, hogy a

szemünk előtt lejátszódó fejlődés az abban részt vevő

kutatók számára már lejárt lemez, őket már az új,

„elképzelhetetlen” szándékok vezérlik.

Ha megkérdezne valaki, honnan veszem a bátorságot,

hogy

csak

kevés

dolgot

tartsak

technikailag

LEHETETLENNEK, azt felelném: saját archívumom

megtanított arra, hogy MINDEN lehetséges! Ugorjunk csak

bele az élet kellős közepébe!

KÉMFELVÉTELEK A VILÁGŰRBŐL

A felderítő műholdak technikai lehetőségei szinte

korlátlanok.

amerikai

égi

spionok

képesek

lefényképezni akár egy uj lenyomatot is Brezsnyev

dácsájában, vagy megállapíthatják, meleg-e a víz Carter

elnök úszómedencéjében. Az orosz kémholdak azt is

képesek kifürkészni, hogy az arizonai sivatagban lévő 18

interkontinentális rakétasiló közül melyikbe lépett be egy

látogató.

PÁNCÉLOSOK HALÁLSUGARAKKAL

A huntsville-i Redstone Arsenal-ban konstruálták az első

amerikai lézer-páncélost, „egy tank és egy tengeralattjáró

utópisztikusnak tűnő keresztezését”. A páncélos jármű

irányítótornyából halálos lézersugarakat tud kilövellni.

„Lövedéke”, a lézerimpulzus azonnal, a lövés pillanatában

igen pontosan ér célba, kimenő energiája több száz kilowatt

erősségű. Át tud hatolni embereken, repülőgép-bontáson,

sőt vékony acéllemezen is. „Ez ma már minden nehézség

nélkül megvalósítható” — kommentálta a kísérleteket az

amerikai

hadsereg

jövőbeli

fegyverzetének

egyik

szakértője.

ANGLIA TITKOS FEGYVERE — A HALÁLSUGÁR

A brit kormányzat legtitkosabb terve, amelybe már

egymillió fontot invesztáltak, nemrég nyilvánosságra

került. Az úgynevezett halálsugár kifejlesztéséről van szó,

amellyel tankokat, repülőgépeket és rakétákat lehet

megsemmisíteni. A science fictionban már „megvalósult”

sugarak ezúttal a realitás talajára kerültek, a nagy

teljesítményű lézersugár már képes vastag fémlemezeket is

átlyukasztani. A védelmi minisztérium szóvivője így

nyilatkozott:

„Megerősítem, hogy a harcászati feladatokat ellátó

lézerfegyverek rövidesen a hadsereg, a haditengerészet és a

légierő rendelkezésére fognak állni.”

SUGARAKKAL AZ AGYBA

Arról van szó — mondja újításáról a londoni Charles

Bovill főmérnök —, hogy ez igazán humánus fegyver:

könnyen mozgatható, nem okoz vérzést és csupán pánikot

kelt. A fegyver ultrahang- és infravörös sugárvető, amely

meghatározott alfa- hullámokkal megzavarja az emberi

agyat. Az emberek olyan pánikba esnek, hogy

szétszaladnak, így a fegyver segítségével nagy tömegeket is

vérfürdő nélkül lehet hatásosan szétoszlatni.

TOVÁBBI BORZALMAS FEGYVEREK

Akad olyan, amely annyira megnöveli a vérnyomást,

hogy az azonnali halálhoz vezet. Egy szuper sugárbomba

nagy intenzitású röntgensugarakat és gamma-sugarakat

szabadít fel. Ez elektromágneses sugárzással öl, radioaktív

sugárzás nem keletkezik.

AZ IDŐJÁRÁS MINT FEGYVER

A jégeső, zivatar és hóvihar mint a jövő háborújának

fegyverei? Nem egy utópisztikus regény témájáról, hanem

londoni

Stratégiai

Tanulmányok

Intézetének

elképzeléséről van szó. A biológiai fegyverek bevetése után,

amelyek megsemmisítik a termést és kiirtják az őserdőket, a

katonai környezetpusztítás most az „időcsinálók”-kal

fenyeget, ráadásul anélkül, hogy a világon bárki

észrevenné, hogy háború folyik. A mesterségesen keltett

pusztító időjárási jelenségeket nem lehet megkülönböztetni

a természetből eredőktől, s így egy egész országot térdre

lehet kényszeríteni anélkül, hogy egyáltalán hadat üzentek

volna neki.

Új technika? Lejárt lemez!

Elképzelem, hogy egy olvasóm ott áll az íróasztalom

mögött és a fülembe súgja: „Mi a csuda közük van ezeknek

az apokaliptikus fegyvereknek az ön elméletéhez?”

Nagyon is sok közük van.

Miközben

mazsolázgatok

modern

technika

eredményeiről szóló hírek közül, egyre világosabbá válik

számomra, hogy már a legnagyobb újdonságok is

túlhaladottak. Ha a vívmányokat közhírré teszik, akkor

azok már nem a legújabbak, különben nem tudósítanának

róluk. Megemelem a kalapom a kutatók buzgósága előtt, és

keserűen elmosolyodom: a ránk váró jövő borzalmai már

régen a múlt találmányai. Hogy a címnél maradjunk: lejárt

lemezek.

Valójában nem új fegyverekről van szó. Új pusztító

eszközeink technikája nem haladja meg elődeinkét! A

mitológiák realisztikus tudósításokat közölnek a régi

„istenek” rettenetes fegyvereiről, olyan arzenálokról,

amelyek nem születhettek volna meg primitív őseink

agyában. Mivel a szent iratok továbbítóinak, a mítoszok

elbeszélőinek halvány fogalmuk sem lehetett jelenlegi és

jövőbeli fegyverkezéseinkről, „riportjaik” anyagát egy

megbízható

kortársi

forrásból

kellett

meríteniük:

megfigyelésekből és helyszíni tapasztalatokból. Ezért

utalok a jelen és jövő fegyvertechnikájának olyan

elképzeléseire, amelyek pusztító erejét egyszer már

kipróbálták.

A régi szent iratok és mitológiák olvasásakor

„természetemnél fogva” eltölt az az „üdítő” gondolat, hogy

mindazon

tömegpusztító

eszközöket,

amiket

kigondolunk és holnapra megvalósítunk, földönkívüli

látogatóink már teljes mértékben uralták és uralkodtak

általuk. Jelenlegi és jövőbeli technikai lehetőségünk az a

varázsvessző, amellyel ők a múltban is jól boldogultak.

Lehetetlenné teszi

az energiafaktor az űrutazást?

Az energiatényezőből kiindulva mindig megállapítjuk,

hogy a csillagközi űrutazás lehetetlen dolog. Egy

interstelláris űrhajó 200 000 tonnás indulótömegének

pályára állításához több energiára lenne szükség, mint

amennyi fosszilis energiát ma a világon elhasználunk. Az

emberiség boldogulását és jövőjét ezek szerint el kell

temetnünk a szénbe és a kőolajba?

Energiaműhold

1975 szeptemberében az International Astronautical

Federation, a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség

Lisszabonban tartotta 26. kongresszusát. A tanácskozáson

felmerült egy műhold-naperőmű építésének ötlete. A

szakemberek a Földtől 36 000 km távolságban lévő,

geostacionárius pályán keringő műholdat képzeltek el.

A műholdon 4 km széles, 12 km hosszú sávon

napelemcellák helyezkednének el. 1 km átmérőjű

mikrohullámú átviteli berendezés gondoskodna a

napenergia Földre való sugárzásáról, ahol rögzített

lapantennák fognák fel az energiát. Ha 8000 megawatt

energia gyűlik össze a nepelemcellákban, az átviteli

veszteség után 5000 megawatt áll majd rendelkezésre

felhasználás céljából.

E tervnek már nincs technikai akadálya: képesek

vagyunk a műholdat pályára állítani és a napenergiát

lesugároztatni

Földre.

Sajnos

akadnak

olyan

„energiamániákusok” is, akik fegyverként használnák. A

világűrből érkező sugárnyalábokkal ki lehetne égetni a

termést,

egész

városok

válhatnának

hamuvá,

megolvadhatna a jég a pólusokon, ennek következtében

özönvíz öntené el a kontinenseket. Az égből jövő „isteni

villám”, amelyről a mítoszok beszélnek, egyáltalán nem

utópia. Valóság volt régen, és az lehet ma is.

Hidrogénháztartás

Azok, akik elhamarkodottan be akarják rekeszteni a

csillagközi utazás lehetőségeiről való vitát, mindig az

energiaproblémára hivatkoznak.

A Római Klub jelentése és a nyersolajtermelő

országokban zajló forradalmak miatt a világ közvéleménye

szinte kéjeleg a pesszimizmusban, s abban a tévhitben leli

örömét, hogy az energiatermelés korlátolt volta miatt vége

a haladásnak.

Mindent, ami kerekeken gurul, mindent, amit kerekek

mozgatnak — talán az elektromágneses vasút kivételével —

limitáltan előforduló fosszilis tüzelőanyagok: szén,

ásványolaj, földgáz, látnak el energiával. De a radioaktív

elemből, az uránból nyert energiának — az optimisztikus

feltételezések ellenére — megvannak a maga határai. A

földkéreg tonnánként átlagosan 2 g uránt tartalmaz, és ezt a

mennyiséget is költséges eljárással kell kinyerni az uránban

szegény ércből.

Az atomerőművek, amelyeket „mentőövként” szórtak

szét minden országban, az uránra épülnek. A nagyon okos

és előrelátó szkeptikusok úgy vélik, hogy az eljövendő

években, amikor minden atomerőmű termelésre készen áll,

már nem fog kielégítő mennyiségű urán rendelkezésre állni

(a Földön).

A fosszilis energiahordozókat nem lehet regenerálni. Ha

egyszer elégnek, eltűnnek a Földről — s hátrahagyják az

energiájukkal előállított termékeket egy magasan fejlett

technika számára. De ezek a dolgok a jólét szemétdombjára

fognak kerülni, mert energia nélkül működésképtelenné,

használhatatlanná válnak.

Mégsem tudok osztozni az energia-pesszimizmusban. A

fogyóban lévő energiaforrásokat újakkal kell pótolni! Már

most gátat kell szabni az értékes szén- és olajlelőhelyek

kiszipolyozásának, s ez döntően új technológiák

bevezetésével valósítható meg. Példának okáért a motorok

minden fajtáját folyékony hidrogénnel kellene üzemeltetni.

Olyan cégeknél, mint a General Electric vagy a Pratt and

Whitney már évek óta sikeres kísérletek folynak az LH2,

azaz a folyékony hidrogén energiaforrásként való

felhasználására. Ahhoz, hogy a közlekedésben is

üzemanyagként alkalmazhassák a folyékony hidrogént,

meg kell oldani egy technikai problémát: az LH2-vel

üzemelő motorok sokkal nagyobb tartályt igényelnek.

A NEUE ZÜRCHER ZEITUNG így foglalja össze a

jövőbeli hidrogénháztartás előnyeit:

A hidrogén mindenütt létezik és gyakorlatilag soha el

nem fogy, az élet egyik alapeleme.

A hidrogén a legtisztább tüzelőanyag, amely

elégetésekor egyesül a levegő oxigénjével, és a „salak” nem

más, mint tiszta és ártalmatlan víz. A fosszilis

tüzelőanyagok, a „természet ellenségei” elégetésekor

széndioxid, szénmonoxid és kéndioxid keletkezik, nem is

beszélve a veszedelmesen szennyező koromrészecskékről.

A hidrogén, illetve „hamuja”, a víz nem mérgező, így a

bioszférából — a víz természetes körforgása révén —

reciklálható.

A hidrogén egyaránt tárolható gáz, folyékony és szilárd

alakban. Könnyen szállítható, csővezetéken keresztül is

továbbítható.

A hidrogén univerzálisan felhasználható, és már ma

fontos alkotórésze a magas technikájú kémiai eljárásoknak.

Nem, a csillagközi űrutazást az energiaprobléma már

nem hiúsíthatja meg. Csak búcsút kell vennünk a

hagyományos energiaforrásoktól!

A modern „istenek” mindenütt ott vannak

1976. október 1-én 8529 objektum keringett a Föld körül

a világűrben, köztük 794 műhold és 54 szonda. A maradék?

A világűrben keringő hulladék és például Edward H. White

űrhajós egyik kesztyűje, amelyet egy űrséta során vesztett

el. . .

Mi lenne az emberekkel cipzár nélkül? Hová merednénk

esténként, ha nem találták volna fel a televíziót?

Elképzelhetőek lennének-e mindennapjaink telefon,

hűtőszekrény, autó vagy Coca-Cola nélkül? Csak néhány

olyan találmányt említettem, amelyeket mi éppoly

természetességgel használunk, mint Mezopotámiában a

kilincset, amelyet Kr. e. 600 körül találtak fel. A műholdakat

nem látjuk, de nélkülük már nem tudnánk megszokott

életritmusunkat folytatni, a szatelliták „istenszeme”

mindenütt ott van.

A mesterséges holdak továbbítják a rádió- és

tévéadásokat,

telefonbeszélgetéseket

és

oktatóprogramokat. Navigációs segítséget nyújtanak a

hajóknak

és

repülőknek,

asztrofizikai

adatokat

továbbítanak a Földre, s aktív résztvevői a Kelet—Nyugat

közötti kémjátszmának.

A RELAY mesterséges hold külső része nyolc, méhsejtszerű

alumíniumrétegből áll, amelyek 8215 napelemet tartalmaznak. A

műhold fő feladata tévé- és rádióadások továbbítása, valamint a

földrészek közti telefonbeszélgetések lebonyolítása.

műholdak

felderítik

sáskajárás

irányát,

figyelmeztetnek a tűzvészekre, pusztító forgószelekre és

ellenséges inváziós előkészületekre. Megállapítják a tenger

mélységét, feltérképezik a föld alatti, még feltáratlan

nyersanyag-előfordulásokat. A műholdak többre képesek,

mint a rövid távú időjárás-előrejelzés.

Időjárás-előrejelzés 10 évre

1975. október 15-én állította a NASA Föld körüli pályára

az első, 36 200 km-és magasságban keringő geostacionárius

meteorológiai mesterséges holdat. A műhold 30 perces

időközökben továbbítja a földfelszínről és a felhőzetről

készült felvételeket a Földre. A műhold „szeme” infravörös

Ez a műhold a légkört kutatja. Méri a földi atmoszféra ultraibolya

sugárzását és az ionszférában végbemenő kémiai folyamatokat.

Pályáját a Földről meg lehet változtatni a fedélzeten elhelyezett

vezérlőrendszer segítségével.

tartományban is „lát” így sötét éjszaka is teljesíteni tudja a

feladatát.

Elég szép eredmény, de mégis kevésnek tűnik azokhoz a

tervekhez képest, amelyek 1985-ben fognak realizálódni.

Akkor ugyanis 4-6, geocentrikus napszinkron pályán

keringő nagy műhold továbbítja az adatokat, amelyeket egy

újabb mesterséges hold fog koordinálni és kiértékelni. Az a

cél, hogy 2000-ig mindkét félteke régiói számára egy 1 évre

és egy 10 évre szóló időjárás-előrejelzést érjenek el.

A modern „istenek” mindenütt jelen vannak. Hórusz

szeme őrködik.

A mesterséges holdak feladata most még az, hogy

figyeljenek és jelentéseket küldjenek. De nincs messze az az

X óra, amikor be is tudnak avatkozni a földi történésekbe:

Ezt a csillagászati műholdat a világűrben lévő gamma-sugárzás

mérésére konstruálták.

földi rádióutasításokra.. vagy önállóan. A mini-

komputerizálás ezt is lehetővé teszi.

Kollégáink, a robotok

Tudomásunk szerint legalább 500 tudós dolgozik az

intelligens komputer megvalósításán. Bár nem szívesen

hallják, ha mások kimondják, de a végcél mégis az

intelligens robot. Éppen itt van az ideje. Hiába bizonygatják

újra és újra, hogy az intelligencia az ember privilégiuma, és

egy komputer — értsd: robot — soha nem lenne képes

önálló gondolkodásra. Ez dajkamese, s egyúttal nyugtató

tabletta mindazoknak, akik tartanak a jövő technikai

fejlődésétől.

A komputertechnika ama szakterületét, amely intelligens

robotok

előállításával

foglalkozik,

ARTIFICIAL

INTELLIGENCE-nek, azaz mesterséges intelligenciának,

illetve AI-kutatócsoportnak nevezik. Az AI-kutatás

központjai a Massachussets Institute of Technology és a

kaliforniai Stanford University. Ha már a jövő

komputeréről esett szó, célszerűnek látom a robotot —

tulajdonképpen mesterséges embert — is bemutatni. A

komputer és a robot egy tőről fakad. A robot agyát

komputerprogrammal töltik fel. Hol van a határ az

emberrel sakkozó komputer és a robot között? A komputer

olyan adottságokkal bíró „lény”, amely a legnehezebb

matematikai feladatokat is gyorsabban oldja meg, mint

alkotója, az ember, bonyolult technológiai folyamatokat

hibátlanabbul irányít, mint beprogramozója, az ember,

emlékezőtehetsége hasonlíthatatlanul megbízhatóbb, mint

egy levéltárosé, minden tevékenységét egy szempillantás

alatt felülvizsgálja, nem úgy, mint alkotója, ugyanúgy

képes tanulni és kombinálni, mint az ember.

A nagyobb klinikákon ma már komputerekkel veszik föl

az adatokat: életkor, magasság, testsúly, eddigi betegségek,

műtétek, gyógyszerszedés, pillanatnyi panaszok és azok

tünetei, stb. A komputer derekasan és lelkiismeretesen

regisztrálja mindezt, és a pillanat törtrésze alatt „kiköpi” a

diagnózist. A páciens rögtön megtudhatja, hol és miért

szorít a cipó. . .

Úgy mondják — és ez igaz is — hogy ez nem „valódi

tudás”. Viszont az emberi agyban lévő tudás sem más, mint

az értesülések adaptációja, az érzékszervek, a szem, orr, fül,

nyelv és bőrfelület benyomásai, a neveltetés, a tudás,

szavak és képek stb. elraktározása. Ugyanúgy, mint a

számítógépnek, az emberi agynak is bináris programja van.

A befogadott értesülések összegségéből vonja le a

következtetéseket. Mi mást tesz a komputer? Ugyanúgy

kombinál, miközben előhívja, összehasonlítja és értékeli a

tárolt adatokat. Saját tudásával felfegyverkezve, önállóan

vonja le a következtetéseket. A robot még nem London

belvárosának egyik előkelő iskolájában tanul, ami kissé

különös lenne, de eljöhet az ideje annak, amikor a külső

megjelenés már nem lesz meghatározó jel-legű. Mona Lisa

sem igazán „gyönyörű”, viszont egyértelműen különleges

jelenség.

A japán autók előállítási költségei kedvezőbbek, mint a

világ bármely autógyártó cégéé. Mint mindenütt, náluk is

ésszerűsítették a termelést, de egyre több robotot

alkalmaztak. A robotok átveszik az olyan nehéz munkákat,

mint a súlyos acéllemezek ívhegesztése, vagy az egyes

alkatrészek sajtolása. A NISSAN cég a belső alkatrészek

összehegesztésére állít be egy robotot, s ez lényegesen

gyorsítja a karosszéria összeszerelését. E robot exportálását

már tervbe vették.

Az űrhajók tervezői már szépen kezet fogtak robot-

kollégáikkal! Tudják, hogy a fedélzeten a mini-modul

technika lehet a „legfontosabb ember”: súlya sokkal kisebb

az űrhajósokénál, ráadásul a robot a perc törtrésze alatt

megoldja és kiértékeli mindazt, amin az asztronauták még

csak a fejüket törik. A teremtés koronáival ellentétben ez a

megbízható kísérő soha nem betegszik meg, s ha mégis

valami baja esik, egy pillanat alatt helyrepofozza önmagát.

Nem eszik és nem ürít. Melyik élőlény tudna ilyen

előnyökkel indulni az űrhajózásban?

Tíz évvel ezelőtt ( Erinnerungen an die Zukunft A jövő

emlékei, 199. o.) javasoltam egy olyan szuperkomputer

megépítését, amelyet össze lehetne kapcsolni más

komputerekkel is, ily módon a./ a világ minden összes

tudományát egy helyen lehetne fölhalmozni, b./ állandóan

naprakész eredményekkel rendelkezne, c./ programozott

tanulási lehetőséget adna, hiszen adatai magasan

felülmúlnák a világ összes könyvtárának milliós

könyvállományból kikereshető adatait. — 1975 tavaszán azt

olvastam, hogy az NSZK-ban 1978-ig összesen 440 millió

márkát irányoztak elő arra, hogy 16 szuperkomputerrel

összegyűjtsék a világon eddig nyilvánosságra hozott összes

tudományos eredményt.

Agyvezérlésű fegyverek

Elméletem megalapozásában a technikai részletek is

fontos szerepet játszanak. Bár ma még a futurológia

témakörébe tartozik, talán a nem is olyan távoli jövőben

megszületik az az űrhajós robot, amely emberi

közreműködés

nélkül

irányítja

úrszerkezetét

kozmoszban. „Tudni” fogja, mikor és miért közeledik az

„ő” űrhajójához az ellenséges műhold, és meg fogja

semmisíteni azt. Felfogja ismerni a halált hozó rakétákat és

felrobbantja őket. Olyan jövőt látok, amelyben személyzet

helyett robotemberek lesznek a háztartások „gondolkodó”,

teljes értékű segítői. Többé nem fognak feladni olyan

hirdetéseket, hogy „Bébiszittert keresünk, magas órabérrel,

Sürgős! jeligére.” Ott lesz a robot, az majd játszik a

gyerekkel, mesél neki és felügyel rá.

A robotkutatás gyorsabb ütemben fejlődik, mint

sejtenénk vagy tudhatnánk. Az intelligens robot már a kapu

előtt áll. Nemsokára ő maga fogja kinyitni azt.

A robotkutatás a tudomány fejlődésének csak egyik

olyan vágánya, amelynek végén az ember egyre inkább

trónja vesztett lesz. Az emberi agy befogadóképessége

viszont

milliárdnyi

sejtje

következtében

összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a komputeré. Az

eleven agy minden komputerrel szemben egy előnnyel

rendelkezik: immunis az elektronikus zavarásokra. Nem

csoda, hogy az USA-ban és a Szovjetunióban egyaránt

dolgoznak azon, hogy az irányítható fegyverekbe eleven

agyat (brrr!) ültessenek, a komputer egyik alkatrészeként. A

NEUE ZÜRCHER ZEITUNG újra:

„Meg kell állapítanunk, hogy az állatok kormányozta

'irányítható lövedékek nagyon olcsók és eredményesek

A többször felhasználható amerikai űrjármű, a Space Shuttle

lehetnek, sőt, teljesen immunisak az elektronikus

zavarásokkal szemben. . . E kísérletek távoli célja tehát az,

hogy az állati agyat, vagyis az igen kompakt és vezetőképes

biológiai adatfeldolgozó berendezést alkalmassá tegyük

arra, hogy a célterület képe által keltett inger produkálja a

kívánt reakciót.”

Űrbeli bányászat

A kozmikus dimenziókat nem csupán a csillagközi

utazások kedvéért kell legyőznünk. Még az űrhajózás

megrögzött ellenzőinek is be kell látniuk, hogy a

planétákon fogyóban lévő nyersanyagkészlet pótlására

mindent meg kell tennünk.

„A világűrbeli bányászat lehetséges”— nyilatkozta

Thomas B. McCord, a Massachussetts Institute of

Technology asztrofizikusa. „Vasat, nikkelt és más érceket

kinyerhetünk az aszteroidákon és leszállíthatjuk a Földre.

Ezen a területen nem adódik semmilyen megoldhatatlan

probléma.”

A MIT szakértői kiszámították, hogy az aszteroidákról

évente 140 milliárd dollár értékű fémet lehetne kinyerni.

Optikai és színképelemző vizsgálatokkal megállapították,

hogy a Mars és a Jupiter közötti kisbolygóövezet

aszteroidái túlnyomórészt vasból és fémekből állnak.

A kisbolygókon felszíni fejtés folyna, kotrógépek ásnák

ki az érceket, ezeket megőrölnék és mágnessel

osztályoznák,

napenergiával

olvasztanák

meg

és

tartályokba öntve szállítanák a Földre. Egyetlen

köbkilométer aszteroida anyag 15 évi földi vasszükséglet

kielégítésére elegendő, nikkellel pedig 1250 évre el lennénk

Tátva.

Fantáziadús utazás Utópia országába? Nem hiszem.

Manapság ritka a túltermelés az iparban. . . Rövidesen

szkafanderszériák készülnek majd, egész halom, hogy a

pionír űrhajósokat szakszerűen felöltöztethessék. A saját

méretre készült ruhák ideje Mr. X űrhajós számára

tovatűnik, s újra a konfekció következik. . . A Star Trek

sorozat fantasztikus űrhajója, az ENTERPRISE sem sci-fi

többé, már Gerald Ford elnök eldöntötte, hogy az

amerikaiak többször felhasználható úrjárművét, az űrsiklót

ENTERPRISE-nak fogják nevezni.

Csillagközi tervek

Bolygóközi tervekről beszéltünk, amelyek megvalósítása

részben folyamatban van, részben fejlesztés alatt áll.

De hogy áll a csillagközi űrhajózás? Az alapkutatás

műhelyeiből különféle, néha science fiction ízű tervek

kerülnek ki.

Ezekhez tartoznak azok az orvosbiológiai kutatások is,

amelyek az emberi élet meghosszabbítását célozzák, vagy

azt, hogy mesterséges téli álmot tudjanak előidézni az

embereknél is. 1974. február végén a chicagói Office of

Naval Research kutatója, dr. Albert R. Dave közölte, hogy

sikerült a téli álmot alvó mókusok véréből olyan szérumot

kinyernie, amely nyilvánvalóan a hosszú, energiatakarékos

téli álom előidézője.

Jól tudjuk, hogy a mókusok, sünök, medve- és egérfajták

téli álomba merülnek. Életfolyamataik lecsökkennek, a

szervezetükben végbemenő kémiai reakciók lelassulnak, a

vérkeringés is csak takaréklángon üzemel. Ha a Dave-

szérumot sikerülne embereknél is alkalmazni, a csillagközi

úrutazás hosszú ideje jól áthidalhatóvá válna az emberi

szervezet számára. Akkor az űrhajósok akár 200 év

elteltével is frissen és vidáman érkeznének célba!

A szérum nemcsak a mókusoknál fejti ki hatását, mert

dr. Dave injekciójával egy sünt is el tudott altatni a nyár

kellős közepén. Az állatka szervezetének funkciói éppen

úgy működtek, mintha valódi téli álomba merült volna.

Ezek az orvosbiológiai kutatások, amelyek az élet

meghosszabbítását

tűzik

célul,

jelentékenyen

elősegíthetik — nem technikai vonatkozásban — a

csillagközi úrutazást, az emberi élethez mérten lassúbb

űrhajózás lehetőségének megteremtésével.

De vajon megcélozzák- e a kutatások a gyorsabb űrhajók

megkonstruálását is?

Ezüst csík a horizonton

A gravitációs hullámok legjobb szakértője, Joseph Weber

professzor a marylandi egyetemen dolgozik. Mit is jelent a

gravitációs hullám?

Az általános relativitáselmélet téregyenleteinek közelítő

megoldása értelmében a gyorsuló tömegek feltehetően

változó és a térben továbbhaladó gravitációs teret hoznak

létre, ezek a gravitációs hullámok. Weber professzor több

mint tíz éve építtette meg azt az antennát, amelynek

segítségével veszi azokat a gravitációs hullámokat,

amelyeket Albert Einstein már feltételezett elmélete

megalkotásakor.

Tejútrendszerünkben nap mint nap rengeteg csillag

változtatja a fényét. Ha hatalmas fényességnövekedést

észlelünk, akkor a változó csillagok e típusát nóváknak, új

csillagoknak nevezzük. A nóvák fellobbanásakor fényük

százezerszeresére is növekedhet. A csillagok belsejében

elképzelhetetlenül nagy nyomás uralkodik, s néhány óra

vagy nap alatt gigantikus méretű sugárzás lövell ki belőlük.

Ezek a gravitációs hullámok.

Új antennája segítségével Weber professzor betájolta és

megmérte ezeket a gravitációs hullámokat. A kutatás

költsége igen magas, de megéri a ráfordított összeget. A

legnagyobb antenna súlya mintegy 3,6 tonna, csaknem 4

méter magas és 65 cm vastag. A masszív alumíniumhenger

egy vákuumkamrában függ, így kiküszöbölhetők a

világűrből érkező zavaró sugárzások.

Ezen a területen a tudomány még csak az alapkutatásnál

tart. Mégis felcsillan az a lehetőség, hogy a gravitációs

hullám a csillagközi űrhajók meghajtásában nagy szerepet

játszhat.

A londoni Eric Laithwaite professzor már megkonstruált

egy olyan készüléket, amely antigravitációs erővel

működik, s képes semlegesíteni a gravitációs hullámokat. A

professzor újságírók jelenlétében mutatta be a kísérletet.

Egy tíz kilogrammos ládát mérlegre helyezett. A ládában

jól láthatóan forgott két lendkerék. Az elektromos

meghajtású kerekek nagy sebességgel, ellentétes irányban

pörögtek, s ekkor a láda csak 7,5 kilogrammot nyomott, a

nehézségi erő csökkent. Laithwaite véleménye szerint

egyszer majd űrhajókat lehet felszerelni az antigravitációs

motorokkal. Ezeket az űreszközöket Földkörüli pályán

kellene felgyorsítani, majd innen indulhatnának a

csillagközi térbe. Ha a motort magenergia hajtja, a

szupernóva-kitörésnél felszabaduló gravitációs hullámok

plusz energiaként szolgálhatnak.

Laithwaite professzor nem akárki. Ő találta fel a lineáris

motort.

Olyan szabályosan kapom az olvasói leveleket, ahogy a

nap felkel, s gyakran keveredem ismétlődő vitákba is.

Däniken úr, minden szép és jó, amit leír, de hogyan lehet

legyőzni a rettenetesen nagy csillagközi távolságokat?

Napjaink űrtechnikája segítségével csak az olyan közeli

égitesteket, mint a Hold, a Mars, a relatíve közel lévő

Vénusz és Jupiter tudjuk elérni.

Alapjában véve megértem a kételkedéseket.

Én nem vagyok tudós, csak egy minden iránt nagyon

érdeklődő „szenvedélyes laikus”. Utazásaimról egy

forgatócsoport filmet készített, amelynek ezt a címet adták:

TRAMP BETWEEN THE SCIENCES — Csavargás a

tudományok között. Igen találónak érzem ezt a címet.

Ha — már csak hiúságból is — szabad szerény értéket

tulajdonítanom munkásságomnak, akkor azt emelném ki,

hogy a tudományok közötti határsávon egy kicsit

fellazítom és átjárhatóvá teszem a frontokat, és bár

különféle fakultások gyakran indítanak koncentrált

támadást ellenem, remélem, egyszer eljutunk a vélemények

kicseréléséhez.

De: a hozzám közel álló tudományos területeken nem

szereztem semmiféle egyetemi fokozatot, csak az

egészséges emberi értelem kombinációs képességét

használom fel, s ezt semmilyen vizsgák letétele után sem

lehet megszeretni. Éppen ezért szolidáris vagyok minden

kortársam egészséges kíváncsiságával, kiszívom az általam

annyira csodált tudományos rejtélyek mézét, s ezzel újabb

gyakorlati haladást érhetek el.

Nagyító alatt vizsgálható tudományos ismeretekkel nem

tudok szolgálni, ezekért el kell mennem a téma vezető

szakértőihez.

Ha viszont szakértőt vonok be bizonyítékaim

alátámasztásához, mindenki biztos lehet abban, hogy

minden esetben a kovácsmesterhez és nem az inasához

fordulok. Az ilyenfajta érdeklődéseknek csak az a

bökkenője, hogy a tiszta tudomány ritkán közérthető. A

fekete kenyér héja kemény, és ha valaki nem elég óvatosan

harapja, beletörhet a foga.

A tudomány fekete kenyere

Visszatérve egyes számú témámra, vagyis arra, hogy

lesz-e valaha is esélyünk a csillagközi távolságok

legyőzésére, elindultam az „oroszlánbarlangba”, dr. Harry

O. Ruppe professzorhoz, aki a Müncheni Műszaki Egyetem

űrhajózástechnikai tanszékét vezeti. Ruppe nemcsak

nemzetközi tekintélynek örvendő tudós, hanem gyakorlati

szakember is. A jövő űrhajózását tervező iroda vezetőjeként

tíz évig dolgozott a NASA-nál, fő kutatási területe a

rakétameghajtás

technikája.

Ruppe

professzortól

érdeklődtem a csillagközi űrutazás jövőbeli lehetőségei

iránt.

tévériporterekkel

ellentétben

elsősorban

beszélgetőpartneremet hagytam szóhoz jutni.

Beszélgetés

Harry O. Ruppe professzorral

Az a hír járja, hogy Albert Einsteinnek

csak két beszélgetőpartnere volt, akik

képesek voltak megérteni őt, de ezt a két

embert soha sem találták meg. Mindenki,

aki már hallott a relativitáselméletről, megismerkedett a

STRESSZ fogalmával is — anélkül, hogy tudta volna, ez a

fogalom Selye János professzor alkalmazkodásról szóló

tanaiból származik. Selye, akit felfedezéséért az

„orvostudomány Einsteinjének” neveznek, egy könyvben

akarta a stresszről informálni kollégáit és az olvasókat

egyaránt. Írás közben észrevette, hogy olyan sok orvosi

szakkifejezést kell használnia, amelyeket a laikusok már

nem képesek követni. Átolvasta a szöveget, kihúzta a

publikum számára érthetetlen dolgokat, s biztos volt benne,

hogy a maradék is elég lesz a STRESSZ-elmélet meg-

értéséhez. Mivel én nem kívánok stresszt okozni

olvasóimnak, javaslom, hogy a következő interjúbál is csak

a könnyen érthető dolgokat „fogadják be”. Egyszerűbben

sajnos nem tudom megoldani!

Alig két évtizede annak, hogy az űrhajózás elképesztő

fejlődésnek indult. A kezdet szerény volt: névtelen mesterséges

holdakat állítottak Föld körüli pályára, nemsokára azonban már a

Holdra léptünk és űrszondákkal elértük a legtöbb bolygót is.

Egészen hozzászoktunk a szédületes fejlődéshez. Lehet ezt a

tempót még tovább fokozni?

Nem csoda, hogy az eddig elért eredmények alapján

feltételezik, nemsokára a kozmosz legtávolibb részeire is

eljuthatunk. De a dolog nem egészen így van. Ennek

igazolására hadd említsek meg néhány adatot.

10 km/sec sebességgel percek alatt elérhetünk egy Föld

körüli pályán keringő műholdhoz. A Hold és a bolygók

megközelítéséhez nagyobb sebességre van szükségünk,

ennek legalább másfélszeresére. Az utazás ideje a Holdig

egy nap, a Naprendszerben néhány év, de ebben az

energiaminimumos átmeneti pálya, vagyis a Föld Nap

körüli pályájának megfelelő szakasza is segíthet.

Ha most csak a csillagközi sebességről beszélünk, tehát

néhány 10 km/sec-ről, — ez repüléstechnikailag már

lehetséges, a Pioneer-10 űrszonda is így halad az űrben —

akkor a legközelebbi égitestig 104 a repülési idő, ha ezt

fényévekre bontjuk, a legközelebbi objektumokig 4x104 (4

fényév), a legtávolabbakig 1014 (1010 fényév) távolságot kell

megtennünk.

Ha az univerzum korát „csak” 1010 évnek vesszük, a

közeli objektumok akkor is nagyon távol vannak ahhoz,

hogy 40 000 évet össze tudjunk hasonlítani az emberi

életkor hosszával vagy egy tipikus földi civilizáció

élettartamával.

Egy olyan szakember, mint ön, látja egyáltalán a csillagközi

űrhajózás lehetőségét?

Hát persze! Vegyük csak szemügyre a következő

elképzeléseket: Legénység nélküli repülés: robotok vezetik

az expedíciót és az észleléseket rádión továbbítják a Földre.

Generációs űrhajók: Egész családok utaznak az űrbe. Az

űrhajó saját energiaforrással — mininap — rendelkezik, a

közösség zárt és önellátó. A célba érő csapat nem feltétlenül

azonos az elindult űrhajósokkal.

Életlassítás: Az asztronauták életműködését annyira

lelassítják (hibernáció), hogy a hosszú repülőút alatt alig

öregszenek.

Az élet konzerválása: Az űrhajó legénységének életét úgy

hosszabbítják meg, hogy életfunkcióik a normálisnak csak

töredékét teljesítik. Ebben a hipotézisben nagy szerepet

játszanak a kiborgok, amelyek vagy akik ember és gép

kombinációi. (ZURÜCK ZU DEN-STERNEN — Vissza a

csillagokhoz, 24. o.)

Nem késztetik arra ezek az elgondolások, hogy a hajtóenergia,

az üzemanyag kérdésének mai értelmünket meghaladó lehetőségeit

is felülvizsgálja? Vagy ez már nem is olyan nehéz dolog?

A ma ismeretes rakéta hajtóművek közül az ionrakéta a

legeredményesebb, amelynek hajtóművében elektromosan

töltött — pozitív töltésű — részecskéket erős

elektrosztatikus térben több száz km/sec sebességre

gyorsítanak fel. Az ionrakéta akár 100 km/sec sebességet is

elérhet, de a csillagközi repülésben sajnos még

használhatatlan. A technika iránt érdeklődő olvasóknak

átadom egy tipikus rakéta vázlatát:

Jellemző adatok

(Egység)

a./ hasznos teher

b./ kiegészítő berendezések 9

c./ üzemanyag

indulótömeg Mo

100

égésvégi tömeg M

tömegarány r =

= 10

Hogy világosan lássák, ez egy olyan szerkezet, amelynek

impulzusvivője teljes egészében a fedélzeten van. Az

energiaforrást még nem határozták meg, de gyakran

ugyanaz az impulzus — és az energiahordozó.

Beszéljünk

még

egy

kicsit

legnagyobb

teljesítőképességű és nem túl spekulatív rendszerről! Az m

hajtóanyag alfa-részecskéit energiára változtatom a fúziónál

— optimista számítás szerint a = 3x10-3. Ez az energia újra

megtalálható a kilövellő gáz mozgási energiája, m (1 )

tömeggel, amely a. . .

De kedves professzor úr, én ebből nem értek egyetlen szór sem!

Nem? Pedig ezek egyszerű képletek. . .

Bizonyára azok, de én nem értek hozzá. Távolról sem

vagyok rakétaszakértő, s olvasóim is csupán a téma iránt

érdeklődő laikusok. Biztosan nem fogják megérteni az ön

tudományos nyelvezetét!

Az a rendszer, amit be akartam mutatni, alig fejezhető ki

másként, mint képletekben. Beszélgetésünk folyamán ilyen

akadályokkal még gyakran fog találkozni.

Szent ég! Kérem, ne vegyük bele ebbe az interjúba

azokat a laikusok számára érthetetlen képleteket, amelyek a

szakembereknek különleges csemegét jelentenek. . .

A Daidalosz- terv

Ezt a tervet, amely lehetővé tenné a csillagközi utazást,

kedves barátom, Alan Bond, az „Interplanetary Society”

munkatársa dolgozta ki. A termonukleáris hajtómű

alkalmazását először az amerikai S. Ulam javasolta, már az

ötvenes években. Itt a rakéta-hajtóműben fúziós reakció

játszódik le, a rendkívül forró hajtóanyagot mágneses tér

segítségével szigetelik el a környezetétől, s még hővédő

pajzsot is alkalmaznak. Itt persze megint speciális

képletekre lenne szükség a folyamat megvilágításához, s ez

nem igazán laikusoknak való olvasmány.

Szóval, a fúziós rakéta-hajtóművek segítségével

beutazhatjuk az egész Naprendszert. Mégis szükség van a

csillagközi üzemmód további tökéletesítésére.

Valószínű, hogy már ebben az évtizedben kisebb

termonukleáris, úgynevezett hasadási robbanásokat

használnak fel rakétameghajtásra. Itt persze nem néhány

tonna TNT-hez hasonló robbanással kell számolni, hanem

megatonnákkal — egymillió tonna! — amelyek a

hasadóanyagban, az uránban következtek be.

Oké, de el tudná mondani egy kicsit közérthetőbben is?

Rendben, mutatok egy vázlatot a Daidaloszról (és a

feltételezett repülés lefolyásáról.

tömeg

2. fokozat

tonnában

4000 t

Hűtőberendezés

100

Hasznos teher

450

Hajóenergia

120

Üzemanyagtartályok

4280

(4 db) tartályonként

Hajtómű

500

Üzemanyagtartályok

46900

(6 db) tartályonként

7817

Hajtómű

600

Összesen

52950

1. fokozat hasznos üzemanyag:

46 000 t

(A számok a leválás sorrendjét jelzik.)

A feladat: a mi Naprendszerünkből induló, személyzet

nélküli űreszközöknek el kell érnie az 5,91 fényév

távolságban lévő Barnard-csillagot. A repülési idő

lerövidítése érdekében már a Naprendszerben felgyorsítják

Daidalosz a repülési tömeg és idő, a sebesség függvényében

az űreszközt. Kis termomolekuláris robbanásokat idéznek

elő (hélium 3, deutérium) lézer-vagy elektronsugárral, így

érik el gyorsítást. A sebesség 107 m/sec.

A repülés folyamata valahogy így nézne ki: A

parkolópályáról való kirepülés során leválik az első

fokozat. Ha egy üzemanyagtartály kiürül, az mindig

leszakad az űrszerkezetről. 2,05 év múlva az első fokozat

kimerül. Ennek leválása után a második fokozat lép

működésbe. 1,76 év múlva ez is felhasználja minden

üzemanyagát.

Számokban kifejezve:

Idő az indulástól számított 3,81 év

A Naptól való távolság

0,2 fényév

Sebesség

min 0,1, max. 1,0 —átlagosan

0,3 m/sec2.

Az űrszerkezetnek még 48,5 év időre van szüksége,

ekkor érkezik meg a Barnard-csillaghoz.

Természetesen az űrhajó kapcsolatban marad a Földdel,

ahonnan kisebb iránykorrekciókat lehet végrehajtani. Az 52

év repülési időhöz még hozzáadódik hat év: ennyi idő alatt

jutnak el az eredmények a Földre, tehát az indulástól

számított 58 év múlva tudhatunk meg néhány dolgot a

Barnard-csillagról, „személyes” tapasztalatok alapján.

Tételezzük fel, hogy az első űrszerkezet megépítésétől

annak elindulásáig 15 év telik el. Ez esetben az első

eredményeket 73 év múlva kaphatjuk meg. Engedjék meg,

hogy 73 helyett 100 évvel számoljak, akkor a cél 5,9 fényév

helyett már 8,8 fényévnyi távolságban van. Az az érzésem,

hogy ezzel ki is merítettük ennek a technikának a

lehetőségeit, talán már túl is léptünk rajta. Mivel ez az

űrszerkezet relatíve egyszerűnek tűnik, vizsgáljuk meg egy

kicsit tüzetesebben!

A nukleáris üzemmód láthatóan csak korlátozott csillagközi

utazást tesz lehetővé. Ezzel már kimerültek a lehetőségek? Vagy

léteznek hathatósabb energiaforrások is?

Hathatósabb energiaforrások

A válasz egyértelmű igen. Mielőtt részletezném,

szabadjon mellékesen megjegyeznem, hogy a Daidalosz-

terv kidolgozása alatt eltelt időben is születtek olyan

elgondolások, amelyek alkalmazásával a tervezet még

inkább megvalósítható.

És most beszéljünk a hathatósabb energiafonásokról!

A magfúzió során csak a tömeg 0,3%-a változik

energiává. De mi történik akkor, ha a teljes tömeg energiává

alakul? Így megvan az elméleti lehetősége a fénysebesség

elérésének.

Kicsiben az ilyen folyamatok már általánosan ismertek.

Például egy pozitron és egy elektron egyesülésekor energia

szabadul fel. Általánosságban mondva, csak össze kell

hoznunk az anyagot és az antianyagot, máris hatalmas

energiamennyiséghez juthatunk. Míg a kozmoszban a

magfúzió „normális” energiaforrásnak tűnik, rendelkezésre

állnak a szükséges, de nagyon is fényűző „kemencék”, a

csillagok, a közönséges anyag- antianyag találkozásakor

azonban a teljes nyugalmi tömeghez tartozó energia

felszabadulhat, s ez totális anyag-megsemmisülést jelent.

Ebből néhányan arra következtetnek, hogy ez a folyamat

nem lehetséges, ám mégis feltételezhető, hogy a

természetben minden modellezhető folyamat előfordul. Ez

azonban inkább még csak hit, mint tudományos tézis.

Az üzemanyagok kérdéséről és az ezzel kapcsolatos időről esett

szó. Ezeket tisztázni kellene, mielőtt egyéb problémák felé

fordulunk, de ezek a szakmai kérdések szétfeszítenék e könyv

kereteit. Kérem, beszéljen inkább a jövő űrhajótechnikájának

mindenki által felfogható, érdekes kilátásairól!

Énem, mire akar kilyukadni, de tudja, ha egy professzor

belejön a szakterületének taglalásába, nehéz visszafogni a

lendületet. . .

Tehát: ha valaki a csillagközi repülés kérdéseivel akar

foglalkozni, akkor legalább minimális ismeretekkel kell

rendelkeznie a bolygókról, a csillagrendszerekről, az

életlehetőségekről. Fénysebességhez közeli utazásnál az

asztronavigáció során oda kell figyelni a környezetre is.

A csillagközi tér csak majdnem üres, pedig a vákuum

előfeltétele a valóban nagy sebesség elérésének, különben a

gázok

ellenállása

túl

magas

lenne.

Becsléssel

megállapítható, hogy bár az ellenállás a relatív sebességnél

kicsi, de egy hosszú repülés esetén mégis figyelembe kell

venni.

De nemcsak a közegellenállás legyőzését kell megoldani,

hanem a túlhevülés, a kimaródás és a részecskék

ütközésekor

keletkező

sugárzás

kiküszöbölésének

problémáját is. A hosszú csillagközi utalás komoly

követelményeket támaszt a technikai berendezések

megbízhatóságával szemben is. Ez egyaránt érvényes a

legénység nélküli, és a fejlettebb, emberes űreszközökre.

Kétségtelen, hogy az emberiség űrutazással kapcsolatos

nézeteinek is jelentősen meg kell változnia. Az űrutazás

eredményei ugyanis csak merész elképzelések szerint

láthatók előre, valószínűleg „csak” tudományos adatokból

állnak,

csak

több

évtizeddel

beruházás

költségráfordításai után realizálódnak. Tehát bátorság kell

ahhoz, hogy egy távoli jövő számára most bocsássák

rendelkezésre az anyagi eszközöket.

Mindeddig alig gondoltuk át azokat a szociológiai

problémákat, amelyek a legénység „jövőbe utazása” közben

adódhatnak, és persze problémákat okozhatnak a Földön

maradottaknak is, akik részesei a nagy tervnek. Ma még az

üzemanyag kérdése áll a feladat megoldásának

középpontjában, de ha ez meg is oldódik, még nagyon sok

kérdés vár megválaszolásra.

Az eddigi felfedezések, amelyek máris megváltoztatták

világunkat, csodálatra méltók. Vajon ha ez a terv megvalósul, az

már a kutatás befejezését jelenti?

Minden valószínűség szerint nem! Gondoljunk csak a

neutroncsillag felfedezésére — a neutroncsillag magja a

gravitációs kollapszus következtében annyira sűrűvé

nyomódott össze, hogy abban csak neutronok vannak —

vagy a fekete lyukakra, az elemi részecskék jelenlegi

modelljeire. A csillagközi repülés ma még elképzelhetetlen,

heves viták kereszttüzében áll, racionális jóslatok e területet

szóba sem jöhetnek. Gondolatébresztőként most csak

néhány „fantazmagóriát” említek, amelyek részben

tudományos-fantasztikus regényekből származnak.

Gondolatébresztőnek. . .

Úgy vélem, ma már közismert hogy az űreszközök egy

égitest mellett történő elrepülésük során korrigálják

sebességüket és pályairányukat. Így történt akkor is,

amikor a Pioneer-10 és 11 űrszonda elhaladt a Jupiter

mellett.

A sebességváltozás igen nagy is lehet, ha olyan égitest

mellet halad el az űreszköz, amelynek keringési sebessége

nagy, és magi is gyorsan mozog egy csillag körül.

Gondolhatunk itt akár neutroncsillagra, akár egy fekete

lyukra. Ilyen manővernél a gyorsuló: majdnem tetszés

szerinti sebességű lehet, mert a fő erők minden egyes

atomra egyformán hatnak, és csak az áramlás befolyásolja

őket.

Mint már említettem, a világűr nem teljesen üres, s

előfordulhat benne bármely, számunkra még ismeretlen

jelenség

is.

Nem

szabad

megfeledkeznünk

sugárnyomásról, az elektromos vagy mágneses mezőkről,

amelyek befolyásolhatják az űreszköz pályáját.

Abban az esetben, ha a gravitációs erők kutatása

lehetővé teszi, hogy a gravitációs hullámokat űrhajók

meghajtására használjuk, akkor természetesen más energia

alkalmazása is szükséges, különben a Föld gravitációs

terében egy perpetuum mobile űrhajó repked majd a

végtelenségig. . . Meghatározó jellegű lenne még egy

felfedezés:

antigravitációs

hajtómű,

amelynek

alkalmazásával az űrjárművet az égitestek, sőt az egész

univerzum „alkalmazásával” lehetne meghajtani. A rakéta

impulzushordozójának problémája megoldódna!

Talán egy napon valamikor a Nap és vele együtt az

egész Naprendszer — vagy csak a Föld egy mesterséges

nappal — elindul a kozmoszba. . .

Többen

megállapították,

hogy

Einstein

relativitáselmélete kizárja a fénysebességen túli sebesség

létezését.

alaposan

áttanulmányozzuk

relativitáselméletet, mégis kiderül, hogy nem korlátozza a

dolgokat. Az elméletből ugyanis az következik, hogy a

fénysebesség alatti anyagi részecskék legfeljebb majdnem-

fénysebességet érhetnek el, és a fénysebesség fölöttiek csak

majdnem „fénylassúságban” lehetnek. A fénysebesség

fölötti részecskéket tachyonnak nevezték el, létezésük még

csak spekulatív. Hogy valaha jelentőségük lehet a

csillagközi utazásban, számomra valószínűtlennek tűnik.

De hát — ki tudhatja? Talán a kifinomult relativitáselmélet

meghatározott körülmények között megenged egy

„kiskaput”, egy átjárót a fénysebességen túli sebesség szent

tartományába.

Az is nagy segítség lehetne, ha csillaghajónk útközben

megfelelő üzemanyagot „tankolhatna” — A korábban

említett problémák így is fennállnának ugyan, csak a

„lehetetlenség” redukálódna valamennyire.

Ha egy fekete lyukba anyag kerül, mintegy 10 százaléka

energiává alakul. Ha léteznek mini fekete lyukak és ezeket

stabilizálni lehet, elképzelhető lenne, hogy innen nyerjük a

hajtóenergiát.

A fizika mai állása szerint a 2001 Űrodisszeia című film

„csillagkapuja” számomra elképzelhetetlennek tűnik:

távolságot és időt nem lehet misztikus módon

közömbösíteni. Hasonlóan meseszeri, amikor a Star Trek

tévésorozat Enterprise űrhajója belép a hipertérbe.

De: Sir Isaac Newton, a neves angol fizikus és

matematikus XVII. századi ismereteivel nem minősítette

volna lehetetlennek a mai televíziótechnikát?

Ha az úgynevezett okkult jelenségek valamilyen módon

léteznének, akkor végül is beilleszthetők lennének a

racionális világképbe. Talán egészen új gondolkodásmód

alakulna ki ebből.

De most már elég a spekulációkból! Talán sikerült

demonstrálnom, hogy a mai majdnem lehetetlen csillagközi

úrutazás kérdésében azért parázslik a remény egy kicsiny

szikrája. Ha ez a majdnem-lehetetlenség relatív is, de helye

van jelenlegi földi ismereteinkben!

„Parázslik a remény egy kicsiny szikrája!”

Ruppe professzor nyilatkozatának záró megállapítása

már megéri azt, hogy beleharapjunk a ,adomány fekete

kenyerébe”

Figyelembe

kell

vennünk azokat

megjegyzéseit is, amelyek szerint a ma még előre nem

látható, különös ismeretek a feje tetejére állíthatnak minden

racionális tervet. Természetesen a tudományos kutatások

rendületlenül folynak — a tudósok horoszkópjában a

szerencse és a véletlen egyaránt szerepel.

Nemrégen hallottam azt a mesés történetet, hogy Adolf

von Baeyer (1835-1917), a zseniális kémikus, aki megkapta

az 1905. évi kémiai Nobel-díjat, hogyan fedezte fel az

indigófestéket. Laboratóriumában mindenféle mixtúra

gőzölgött a Bunsen-égők fölött lévő lombikokban. Délben a

professzor

és

munkatársai

ebédelni

mentek,

laborsegédnek el kellett volna oltania a gázlángokat, de

megfeledkezett róla. Amikor Baeyer visszatért, már

mindegyik lombik szétpattant, s tartalmuk a szivárvány

minden

színében

tündökölve

ott

folydogált

munkaasztalon. A segéd és az asszisztensek buzgón

nekiláttak a takarításnak, de a zseniális Baeyer megálljt

parancsolt: „Először analizálni kell mindent, ami az asztalra

folyt!” Végül az egyik folyadéktócsában megtalálta az

értékes színezéket, a szintézis véletlenül történt. Az

indigófestéket addig csak növényi festékekből tudták

előállítani, bonyolult és költséges eljárással. Akkor 1880-at

írtak. Már 1897-ben előállították a természetessel

versenyképes mesterséges indigót. Hogy is mondta

Giordano Bruno? Se non é vero, é molto ben trovato! Ha nem

is igaz, nagyon jól ki van találva!

Ferdinand Porsche professzor (1875-1951) mesélte el egy

interjú során, hogy rajztábláján már számos vázlat

sorakozott a Volkswagen karosszériájáról, de egyik sem

tetszett neki. Amikor szabadságon volt, napokon át figyelt

egy bogárkolóniát, s az állatkák alakjában hirtelen

fölfedezte a VW ideális alakját.

A tudományban egyaránt szükség van a szerencsére és a

véletlenre!

Lefogadom, hogy egyiket sem lehet előre kiszámítani.

Elméletemből kiindulva viszont szeretném leszögezni,

hogy egykor talán a földönkívüliek — évezredekkel régebbi

civilizációval és kultúrával — maguk is hasonló, előttük

még legyőzhetetlennek látszó akadályok előtt álltak,

amelyeket jól szervezett kutatómunkával és/vagy

szerencse, és/vagy véletlen és/vagy spontán zseniális

ötletek segítségével sikerült legyőzniük.

Senki sem tehet szemrehányást, hogy az emberi vágyak

hamarosan teljesülő csodáiról beszéltem volna. Csupán

annyit jelentek ki:

Azért, mert mi még nem uraljuk a csillagközi utazás

technikáját, lehet, hogy a földönkívüliek már régen

megtanultak játszani ezen a zongorán! Igen nyomós érvek

szólnak amellett, hogy valamikor már jártak kék

bolygónkon.

Néhány

héttel

Ruppe

professzor

úrral

való

beszélgetésem után megkaptam a Chicagóban megjelenő

ANCIENT SKIES című folyóirat 1976. augusztusi számát,

Ruppe professzor egyik cikkével, amelynek befejező sorait

idézem:

„Interjút adtam Erich von Dänikennek, az új könyve

számára. Magam is meglepődtem azon, hogy revideálnom

kellett

korábbi

álláspontomat a

LEHETETLEN-re

vonatkozóan. Most az a véleményem, hogy tíz fényévnyi

távolságig — persze bizonyos korlátok között —

megvalósítható a csillagközi utazás.”

A dogonok tánca a Szigui-ünnepen Maliban, Sangha mellett

100

3. Mítoszok, mint tudósítások

1792. május 16-án Henri Guellemin meglátogatta

Faubourg Saint Germainban Lakó barátját, Charles Sansont.

Együtt vacsoráztak, majd Guellemin ott is éjszakázott, mert

Robespierre ismét elrendelte egész Párizsban az este kilenc

óra utáni kijárási tilalmat.

Sanson (1740-1795) hóhér volt. Több kollégájával együtt

a Guillotin doktor által feltalált masina segítségével — amit

Robespierre engedélyezett — egyedül a fővárosban 15 000

embert szabadítottak meg „fájdalom nélkül” a fejétől.

Sansonnak jutott az a kitüntető feladat is, hogy XVI. Lajost

és Marie Antoinette-t a túlvilágra küldje.

Amikor május 17-én a kora reggeli órákban Guellemin

távozott Sanson lakásáról, alig tett meg néhány lépést,

máris letartóztatták. Azzal vádolták, hogy az elmúlt éjszaka

az Ile de la Citén uszító röplapokat osztogatott és dulakodás

közben leszúrt egy jakobinust.

Amikor a tiszteletre méltó és nélkülözhetetlen Charles

Sanson órákkal később értesült barátja letartóztatásáról,

megjelent a forradalmi törvényszék előtt, és jegyzőkönyvbe

mondta, hogy a Guellemin elleni vád tévedésen alapul,

mert barátja május 16-án estétől 17-én reggelig nem hagyta

el az ő lakását.

Egy szavát sem hitték el Párizs hóhérjának, mert közben

Guellemin, ha kínvallatás eredményeként is, de vallomást

tett. Elmondta, hogy valóban részt vett abban az éjszakai

csetepatéban, a röpirat bal felső sarkán egy vörös szegfű

rajza díszelgett, idézte a pamflet utolsó sorait, arra is

emlékezett, hogy a közelharcban két nő is részt vett, egy

101

jakobinus fejéről letépték a csuklyáját, s felidézte azt is,

hogy a gyilkos tőr pengéje damaszkuszi.

Sanson nem tudta felfogni, honnan veszi barátja

mindezeket. A férfit vallomása alapján végül halálra ítélték.

Május 29-én Henri Guellemint a Greve-térre vezették, a

nyaktilót barátja zuhintotta le.

Soha nem derült ki, honnan vette Guellemin ezeket az

ismereteket, de mivel veszélyes tudás volt, a fejével fizetett

érte.

Nem kevésbé kísérteties az a tudás sem, amivel a

dogonok rendelkeznek, s ami tulajdonképpen semmivel

sem magyarázható. Nincsenek ugyanis tényeken alapuló

bizonyítékok a dologra. Most a dogonok titokzatos

tudásáról fogok beszélni, akik ismereteik miatt szerencsére

már nem végzik a guillotine alatt. A dogonok Mali

területén, Bandiagara fennsíkján és a Hombori hegyekben

élnek. A népesség létszáma mintegy kétszázhuszonötezer.

1975 végén egy újsághírben olvastam, hogy Robert

Temple angol csillagász olyan könyvet írt, amely igazolja

elméletemet. Temple ugyanis bebizonyította, hogy a dogon-

négerek ősi mitológiájában pontos ismeretek szerepelnek a

Szíriuszról, olyan ismeretek, amelyek nemzedékeken át

öröklődtek, s amelyeket az ősök saját tudásuk szintjén

nemigen szerezhettek meg. Temple — állította a cikk —

bebizonyította, hogy a dogonok már az ősidők óta ismerték

a Szíriusz pozícióját, gravitációját és pályáját, sőt láthatatlan

kísérőjét, a Szíriusz B-t is.

Ez a hír teljesen felvillanyozott!

Kik ezek a dogonok? Soha nem hallottam róluk. És

kicsoda Mr. Temple?

Írtam néhány levelet angliai „ötödik hadoszlopomnak”,

amelyben számos kérdést tettem fel. Kicsoda Robert

Temple, miket jelentetett meg a dogonokról meg titokzatos

tudásukról? Közben magam is beszereztem egy halom

102

irodalmat a dogonokról, megtaláltam Robert K. G. Temple

írását is „A Szíriusz-rejtély” címmel. A könyv elbűvölő,

írtam is a szerzőnek és gratuláltam a felfedezéséhez.

Néhány hónap múlva személyesen is találkoztunk

Londonban.

Kiderült, hogy Temple — az újsághírrel ellentétben —

nem angol csillagász, hanem amerikai kutató nyelvész.

1945-ben született, csendes, korrekt ember, aki még nem is

sejti, mennyi kellemetlenség és rosszindulat toporog majd a

küszöbén, ha könyve sikeres lesz — és biztosan az lesz,

erről meg vagyok győződve. Az már tény, hogy Temple-t,

bar a Royal Astronomical Society tagja, nem javasolták

tudományos fokozatra.

A dogonok különös és felfoghatatlan Szíriusz-

ismereteiről való információimat elsősorban a Robert

Temple-lel folytatott beszélgetéseimnek köszönhetem. Ez

adta a lökést ahhoz, hogy belemerüljek a dogonokról szóló

irodalomba.

Az első nyom rögzítése

Dr. Marcel Griaule francia antropológus 1931-ben

látogatott

dogonokhoz.

Tanulmányozta

mitológiájukat, a törzs „szigorúan őrzött tudáskincsét”,

amely lenyűgözte, de zavarba is ejtette. A meglehetősen

komplikált mitológiából kiszűrt néhány olyan dolgot,

amely valamilyen módon kapcsolatban volt a csillagokkal.

A törzsek szertartásai között rábukkant olyanra, amelyet

csupán 50 évenként ünnepeltek, s ez máig is így van. A

szertartáshoz minden generáció új maszkokat készített, s a

dogonok évszázadok óta megőriztek egyfajta „falu-

Prev Next