• HUSZONHATODIK FEJEZET •

Mare

Kiképzésem megkétszerezett erővel folytatódik, és teljesen kimerít. Így a legjobb. A fáradtságtól jobban alszom, és nehezebb aggodalmaskodni. Valahányszor kételyek gyötörnek Cal, Piedmont vagy az elkövetkezők miatt, túl fáradt vagyok, hogy igazán belegondoljak ezekbe. Reggelente futok és súlyt emelek Callel, kihasználom a néma kő elhúzódó hatását, annak súlya után semmilyen testi erőfeszítés nem olyan nehéz. Cal a menetek közé elméletet is beiktat, bár megnyugtatom, hogy Ella gondoskodik erről. Csak vállat von, és folytatja. Nem említem, hogy Ella edzése brutálisabb, és az ölés a célja. Calt harcra nevelték, de mindig ott volt egy bőrgyógyító. A párharc az ő olvasatában egészen más, mint a nőé, aki a teljes megsemmisítésre koncentrál. Cal inkább a védelemre fekteti a hangsúlyt. Éles a különbség az elektrikonokkal töltött órák és Cal eltökéltsége között, hogy csak akkor öljön Ezüstöket, ha feltétlenül elkerülhetetlen.

Ella egy birkózó. Viharai szélsebesen összegyűlnek, fekete felhők jelennek meg a tiszta égbolton, hogy könyörtelen villámcsapásait táplálják. Emlékszem rá Archeonból, ahol egyik kezében pisztolyt fogott, a másikkal villámokat dobált. Csak Iris Cygnet gyorsan vágó esze mentette meg Mavent attól, hogy egy kupac hamuvá váljon. Nem hiszem, hogy több év kiképzés nélkül az én villámom valaha is olyan pusztító lesz, mint az övé, de a tanítása felbecsülhetetlen. Megtanulom tőle, hogy a vihar villámai hatalmasabbak, mint a többi fajta, forróbbak, mint a Nap felszíne, és még a gyémántüveget is képesek kettéhasítani. Egyetlen olyan villám, mint az övé, úgy kimerít, hogy állni is alig bírok, ő azonban szórakozásból és gyakorlásképpen is lődözik vele. Egyszer átkergetett a villámai mezején, hogy próbára tegye a lábmunkámat.

A Rafe által hálóvillámnak nevezett technika már ismerősebb. Ő villámcsapásokat és szikrákat csihol a kezéből és lábából, és általában zöld hálóként védi velük a testét. Bár ő is képes viharokat szólítani, a pontosabb módszerek híve. A villáma képes alakot ölteni: a legjobban a pajzs megy neki, az elektromos energia szőttese, amely képes felfogni egy golyót, és az ostor, amely átvágja a követ és a csontot. Utóbbi lenyűgöző látvány: elektromos ív, amely halálos kötélként tekereg, és mindent átéget, ami az útjába kerül. Valahányszor harcolunk egymással, érzem az erejét. Nem árt nekem úgy, ahogy másnak, de minden villám, amelyet nem én irányítok, mélyre hatol. A nap végére általában felmered a hajam, és amikor Cal megcsókol, őt is megrázom.

A hallgatag Tyton egyikünkkel sem párbajozik, sőt tulajdonképpen senkivel sem. Nem adott nevet a specialitásának, de Ella pulzusvillámnak nevezi. Elképesztően tudja irányítani az elektromosságot. A tiszta fehér szikrák kicsik, de koncentráltak, és egy viharvillám erejét sűrítik magukba. Mint egy elektromos puskagolyó.

– Megmutatnám neked az agyvillámot is – mondja nekem egyik nap –, de kétlem, hogy bárki önként jelentkezne a demonstrációra.

Együtt hagyjuk el a párharcra kijelölt köröket, és megkezdjük a hosszú sétát a bázison át a Vihardombig. Most, hogy már eltöltöttem velük némi időt, Tyton néhány szónál többel is megtisztel. Így is meglepő lassú, dallamos hangját hallani.

– Mi az agyvillám? – kérdezem kíváncsian.

– Aminek hallatszik.

– Nagy segítség – fújtat Ella mellettem. Haját szokás szerint varkocsba fogja hátul, hogy ne lógjon az arcába. Hetek óta nem festette, és látszik a sötét hajtöve. – Úgy érti, hogy az emberi testet is elektromos jelek vezérlik. Nagyon aprók és hihetetlenül gyorsak. Nehéz ezeket felfedezni, és még nehezebb irányítani. Többségükben az agyban zajlanak, és ott a legkönnyebb befogni.

Elkerekedett szemmel bámulok Tytonra. Ő csak megy tovább, fehér haja eltakarja fél szemét, a kezét zsebre dugja. Nem látszik veszedelmesnek, pedig amit Ella mondott, rémisztő. – Irányítani tudod valaki más agyát? – Jeges félelem fog el.

– Nem úgy, ahogy te gondolod.

– Honnan tudod…

– Mert nagyon könnyű megjósolni, mire gondolsz, Mare. Nem vagyok gondolatolvasó, de tudom, hogy hat hónap egy suttogónak kiszolgáltatva bárkit gyanakvóvá tenne. – Bosszús sóhajjal fölemeli kezét. Egy napnál is fényesebb szikra jelenik meg az ujjai között és táncol végig köztük. Egyetlen érintése ki tudna fordítani egy embert. – Ella azt próbálja elmagyarázni, hogy ha ránézek valakire, el tudom érni, hogy úgy essen össze, mint egy zsák krumpli. Azzal, hogy a testükön belüli elektromosságot manipulálom. Ha könyörületes vagyok, akkor csak rohamot idézek elő. Ha nem vagyok az, azonnal meghal bárki.

Visszapislogok Ellára és Rafe-re. – Ezt ti is megtanultátok?

Mindketten tiltakoznak. – Egyikünknek sincs kellő precizitása hozzá – mondja Ella.

– Tyton diszkréten is képes megölni valakit, anélkül, hogy másnak feltűnne – magyarázza Rafe. – Például ebédelünk a kantinban, és a terem másik végében a primus összeesik. Szívroham. Meghal. Tytonnak a szeme sem rebben, és eszik tovább. Persze – teszi hozzá, és hátba vágja Tytont –, nem gondoljuk, hogy valaha is ilyet tennél.

Tyton alig reagál. – Ez megnyugtató.

Milyen szörnyű – és hasznos – alkalmazási módja a képességünknek.

A párbajterek egyikén valaki frusztráltan felkiált. A hang magára vonja a figyelmemet, és odanézve két tusakodó újvérűt pillantok meg. Kilorn felügyeli a csörtét, és integet nekünk.

– Kipróbálod ma a ringet? – mutat a földgyűrűkre. – Rég nem láttam a Villámlányt szikrázni.

Meglepő módon lelkesedés fog el. Ellával és Rafe-fel is izgalmas a párharc, de villámot mérni villámhoz nem igazán nagy segítség. Nem sok értelme olyasmi ellen gyakorolni a harcot, amivel sokáig nem fogunk találkozni.

Ella válaszol, mielőtt előreléphetnék. – A Vihardombon harcolunk. És már így is késésben vagyunk.

Kilorn felvonja a szemöldökét. Az én válaszomra vár, nem Elláéra.

– Ami azt illeti, én nem bánnám. Az ellen kellene gyakorolnunk, ami van Maven arzenáljában. – Igyekszem diplomatikusan fogalmazni. Kedvelem Ellát és Rafe-et. Még az is tetszik, amennyit Tytonból látok, ami nem sok. De nekem is van hangom. És azt hiszem, az egymás elleni harc csak bizonyos mértékig tud előrevinni. – Szeretnék ma itt harcolni.

Ella a száját nyitja, hogy vitatkozzon, de Tyton szólal meg előbb. – Jó – mondja. – Ki ellen?

– Az ellen, aki a legközelebb áll Mavenhez a köreinkben.

 

 

– Tudod, hogy sokkal jobb vagyok ebben nála.

Cal felfelé nyújtózik, bicepsze kidagad. Vigyorog, amíg bámulom, élvezi a figyelmet. Összevonom a szemöldökömet, és keresztbe fonom a karomat. Nem egyezett bele a kérésembe, de nemet sem mondott. De a tény, hogy lerövidítette a saját edzéstervét, hogy a párbajkörökhöz jöjjön, eleget elmond.

– Helyes. Akkor könnyebb lesz ellene harcolnom. – Óvatosan fogalmazok. Azt mondom, „harcolok”, nem azt, hogy „megölöm”. Amióta Cal megemlítette, hogy keres valakit, aki „helyrehozhatja” az öccsét, óvatos vagyok. Bármennyire szeretném megölni Mavent mindazért, amit tett, nem adhatok hangot ezeknek a gondolatoknak. – Ha ellened gyakorolok, ő nem fog nehézséget okozni.

Cal a talajt rugdossa. A terepet vizsgálja. – Már harcoltunk egymással.

– Egy suttogó befolyása alatt. Valaki más mozgatott. Az nem volt ugyanaz.

A kör peremén kisebb nézősereg gyűlik össze. Amikor Cal és én belépünk a ringbe, hamar elterjed a híre. Azt hiszem, Kilorn még fogadásokat is köt, és ravasz mosollyal furakodik át a tucatnál is több újvérű között. Egyikük Reese, a gyógyító, akit megütöttem, amikor megmentettek. Úgy várakozik, ahogyan a bőrgyógyítók szoktak, amikor még az Ezüstökkel edzettem. Készen arra, hogy bármit helyrehozzon, amit tönkreteszünk.

A karomon dobolok az ujjaimmal. A bensőmben megszólítom a villámot. A parancsomra előjön, és érzem, ahogy fölöttem gyűlni kezdenek a felhők. – Tovább húzod az időt a taktikázással, vagy kezdhetjük?

Cal kacsint, és tovább nyújt. – Mindjárt végzek.

– Jó. – Lehajolva a kezemre szórom a finom port, és letörlöm a verejtéket. Ezt Cal tanította nekem. Széles vigyorral utánoz, aztán nem kevés néző meglepetésére és örömére lehúzza a pólóját, és félredobja.

A jobb minőségű étel és a kemény edzés mindkettőnket izmossá tett, de én karcsú vagyok és hajlékony. Sokszor láttam már meztelenül, de mindig elakad a lélegzetem, és elpirulok. Nagyot nyelek. A szemem sarkából látom, hogy Ella és Rafe is érdeklődve mérik végig Calt.

– Próbálod elterelni a figyelmemet? – Úgy teszek, mintha nem számítana, és nem lángolna az arcom.

Oldalra hajtja a fejét, maga a megtestesült ártatlanság. Még rá is csap a mellkasára, mintha nem volna biztos abban, hogy neki szóltam. – Csak elégetnéd a pólómat. Óvom a készleteket. De – teszi hozzá, és körözni kezd – egy jó katona minden előnyt kihasznál.

Fölöttem tovább sötétedik az ég. Most már határozottan hallom, ahogy Kilorn fogadásokat gyűjt. – Azt hiszed, nálad az előny? Ez cuki. – Követem a mozdulatait, és a másik irányba körözök. A lábam magától mozog. Megbízom benne. Az adrenalin is ismerős Dúcból, a gyakorlóarénából, minden egyes csatából, amelyben részt vettem. Az izgalom belefészkeli magát az idegeimbe.

Cal megfeszül, és nagyon is ismerős pózt vesz fel. Tűzgyújtó. Tíz méter. Kezem az oldalamhoz engedem, és ujjaimmal körözök, miközben lilásfehér szikrák pattannak ki a bőrömből. Cal a kör túloldalán megmozgatja a csuklóját – és perzselő forróság nyalja végig a tenyeremet.

Felkiáltok, és hátraugorva látom, hogy a szikráim vörös lángnyelvekké változtak. Cal elvette tőlem. Egy energialökettel visszaalakítom villámmá. Hullámozva próbálnak ismét tűzzé változni, de fenntartom a koncentrációmat, és nem hagyom, hogy a szikrák elszabaduljanak.

– Az első menet Calore-é! – kiáltja Kilorn a kör peremétől. Nyögések és üdvrivalgások keveréke harsan az egyre növekvő tömegben. A barátom tapsol, és a lábával dobog. Az aréna jut eszembe Dúcban, amikor az Ezüst bajnokoknak szurkolt. – Gyerünk, Mare, pörgesd fel!

Jó lecke, jövök rá. Calnek nem volt muszáj azzal kezdenie a párbajt, hogy felfedjen valamit, amire nem készültem fel. Vissza is tarthatta volna, kivárhatta volna a megfelelő időt, amikor felhasználhatja ezt a láthatatlan előnyt, de ehelyett elsőként játszotta ki. Kímél engem.

Első hiba.

Cal tíz méterrel odébb int, hogy folytassam. Gúnyolódik, de ő a védekezésben a legjobb. Azt akarja, hogy menjek hozzá. Jól van.

A kör pereménél Ella figyelmeztetést mormol a tömegnek: – A helyetekben hátralépnék.

A kezem ökölbe szorul, és lecsap a villám. Vakító erővel sújt le a kör közepére, mint egy nyílvessző a céltáblába, de nem fúródik a földbe, és nem repeszti meg, ahogy kellene. Ehelyett a vihar és a háló kombinációját használom, és liláfehér villám ragyog fel a körben térdmagasságban. Cal fölemeli a kezét, hogy a szemét védje a ragyogástól, a másikkal pedig kék lánggá változtatja maga körül a szikrákat. Futásnak eredek, és áttörök a villámon, amelyre nem bír ránézni. Ordítva elkaszálom a lábát, és a földre viszem. Cal a szikrákhoz ér, rángatózni kezd az áramütéstől, miközben én talpra szökkenek.

Vörösen izzó hő csap az arcomba, de hátralököm egy elektromos pajzzsal. Aztán én is a földre kerülök, ahogy a lábamat kigáncsolja alólam. Beverem az arcomat, és föld kerül a számba. Egy kéz ragadja meg a vállamat, egy kéz, amely éget, de hátrakönyökölök, és eltalálom az állát. Az is éget. Cal egész teste lángokban áll. Vörös és narancs, sárga és kék. Hőhullám torzítja el a levegőt körülötte, és az egész világ hullámozni kezd.

Sietve odébb kúszom, letámasztom a karomat a földre, és amennyi földet csak tudok, az arcába szórok. Hátrahőköl, és a tüze részben kialszik, így elég időm jut talpra állni. Egy újabb karlendítéssel villámostort hívok elő, amely sistereg a levegőben. Cal minden csapás elől kitér, gurul és elhajol könnyedén. Tűzgolyók születnek az elektromosságom azon részeiből, amelyek fölött nem teljes az uralmam. Cal forrongó ostorrá fonja ezeket, és pokoltűzzel veszi körül a pástot. Lila és vörös csap össze, szikra és láng, mígnem a döngölt föld alattunk úgy örvénylik, mint a viharos tenger, az égbolt elsötétül és villámok záporoznak.

Cal elég közel táncol egy támadáshoz. Megérzem az első hullám erejét, és lebukom alá. Égett haj szagát érzem. Nekem is sikerül bevinnem egy ütést, és a veséjébe könyökölök. Cal fájdalmában felnyög, de lángoló ujjakkal szánt végig a hátamon. Bőrömön új hólyagok fakadnak, és az ajkamba harapok, hogy fel ne sikoltsak. Cal abbahagyná a harcot, ha tudná, hogy ez mennyire fáj. Márpedig fáj. Fájdalom fut végig a gerincemen, és a térdem megroggyan. Ügyetlenül kinyújtom a karomat, hogy megfékezzem az esésemet, és a villám talpra lök. Leküzdöm a perzselő kínt, mert tudnom kell, milyen érzés, Maven valószínűleg még rosszabbat tesz majd, ha eljön az idő.

Megint a hálót használom, egy védekező manővert, hogy Cal ne tudjon hozzám érni. Erős villám fut fel a lábán az izmaiba, idegeibe és csontjaiba. A herceg csontvázának képe villan fel a fejemben. Visszaveszem annyira a csapást, hogy ne okozzak maradandó sérülést. Rángatózva esik az oldalára. Gondolkodás nélkül rávetem magam, és a karkötőkhöz kapok, amelyeket tucatszor láttam fel- és lecsatolni. Cal szeme fennakad, és megpróbál lelökni. A karkötők elrepülnek, és a szikráim fényében lilán csillannak meg.

Egy kar nyalábolja át a derekamat, és a hátamra fordít. A hátamnak nyomódó föld olyan, mint egy fehéren izzó lángnyelv. Ezúttal felsikoltok, az önuralmamnak vége. Szikrák záporoznak a kezemből, és Cal ugrik hátra, hogy elmeneküljön a villámom dühétől.

Könnyekkel küszködve feltápászkodom, ujjaim a földbe vájnak. Cal néhány méterrel odébb ugyanezt teszi. Haja borzas a sztatikus elektromosságtól. Mindketten megsérültünk, de túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy abbahagyjuk. Lassan kászálódunk fel, és bizonytalanul imbolygunk. Cal a karkötői híján a kör pereménél égő füvet szólítja, és lángot szít a parazsakból. A tűz felém száguld, miközben a villámom ismét előtör.

Összeütköznek egy sziporkázó kék fallal, amely sisteregve nyeli el mindkét csapás erejét, aztán eltűnik.

– Legközelebb talán a lőtéren csapjatok össze – kiáltja oda Davidson. Ma a primus ugyanúgy néz ki, mint mindenki más, egyszerű zöld egyenruhájában, a kör szélénél állva. Legalábbis egykor kör volt. Most a föld és a fű is elperzselődött, mint egy csatatér, amelyet a képességeink szaggattak fel.

Sziszegve visszaülök, csendben örülök, hogy vége. Még a lélegzéstől is fáj a hátam. Előre kell hajolnom a térdemre, és ökölbe szorítanom a kezemet, hogy valahogy úrrá legyek a fájdalmon.

Cal tesz felém egy lépést, majd ő is összerogy, és a könyökére támaszkodik. Hevesen zihál a megerőltetéstől. Még annyi ereje sem maradt, hogy rám mosolyogjon.

– És ha lehet, nézők nélkül – teszi hozzá Davidson. Amikor a füst kitisztul, mögötte újabb kék falat pillantunk meg, amely a bámészkodókat választja el a ringtől. A primus egy intésére a fal megszűnik. A férfi ránk mosolyog, és a karján lévő jelre mutat. Egy fehér hatszög. – Pajzs. Meglehetősen hasznos.

– Ezt nevezem! – kiáltja Kilorn felém robogva. Mellém guggol. – Reese! – szól hátra.

A vörös hajú gyógyító azonban néhány méterrel odébb megáll. Nem mozdul tapodtat sem. – Tudod, hogy nem így működik.

– Reese, hagyd már! – szisszen fel Kilorn. – A háta teljesen megégett, Cal pedig alig bír járni.

Cal még mindig lihegve pislog rám. Arcán aggodalom és bűntudat jelenik meg, de fájdalom is. Engem kín gyötör, ahogy őt is. A herceg igyekszik erősnek látszani, és megpróbál felülni, de csak sziszeg, és ismét hátrahanyatlik.

Reese megingathatatlan. – A párbajozásnak következményei vannak. Mi nem Ezüstök vagyunk. Tudnunk kell, mit tesznek egymással a képességeink. – A szavak begyakorlottan csengenek. Ha nem fájna annyira mindenem, egyetértenék. Emlékszem az arénákra, ahol az Ezüstök a sport kedvéért, félelem nélkül harcoltak egymással. Emlékszem a kiképzésemre a Napcsarnokban. Mindig várt egy bőrgyógyító, hogy beforrasszon minden kis horzsolást. Az Ezüstöket nem érdekli, hogy bántanak másokat, mert a hatás nem tartós. Reese végignéz rajtunk, és az ujjával megfenyeget. – Nem életveszélyesek a sérülések. Huszonnégy órát töltsenek el így. Ez a protokoll, Warren.

– Más esetben egyetértenék – mondja Davidson. Magabiztos léptekkel a gyógyító mellé megy. – De sajnos épségben van szükségem erre a kettőre, méghozzá most. Intézze el.

– Uram…

– Intézze el!

A föld átpréselődik ujjaim között, enyhe megkönnyebbülést hozva, ahogy a talajba vájok. Ha ez a kínzás végét jelenti, boldogan meghallgatom a primust, bármit akar mondani.

 

 

Kezeslábas egyenruhámtól viszket a bőröm, és fertőtlenítőszagú. Panaszkodnék, de nincs hozzá erőm Davidson ügynökeinek legutóbbi jelentése után. Még a primus is megrendülten sétál fel-alá a katonai tanácsadók hosszú asztala előtt, ahol Cal és én is jelen vagyunk. Davidson öklére támasztja az állát, és kifürkészhetetlen pillantással bámulja a padlót.

Farley hosszan nézi, mielőtt lenézne, hogy elolvassa Ada aprólékos kézírását. A tökéletes intelligenciájú újvérű nő már tiszt, aki szorosan együttműködik Farley-val és a Skarlát Gárdával. Nem lepne meg, ha Clara, a kisbaba is tiszti rangot kapna. Most az anyja mellkasára kötözve alszik. Feje búbján sötétbarna pihék. Tényleg hasonlít Shade-re.

– A corviumi helyőrséget jelenleg ötezer Vörös katona őrzi a Skarlát Gárdából és ötszáz újvérű Montfortból – olvassa fel Farley Ada jegyzeteit. – A jelentések szerint Maven serege többezres, és csak Ezüstökből áll. Jelenleg a Patrióta-erődnél gyülekeznek Révöbölben és Detraonon kívül a Tóvidéken. Nem tudjuk a pontos számokat, sem a képességeik megoszlását.

A kezem remeg az asztal lapján, de gyorsan visszahúzom, és ráülök. Végiggondolom, kik segíthetik Mavent abban, hogy visszavegye az erődvárost. A Samos elment; a Laris, az Iral, a Haven szintén. A Lerolan is, ha hihetünk Cal nagyanyjának. Bármennyire szeretnék eltűnni, kényszerítem magam, hogy megszólaljak. – Erős támogatói vannak a Rhambos- és a Welle-házakból. Melákok, zöldmesterek. Arvenek is. Ők képesek lesznek semlegesíteni bármilyen újvérű támadást. – Nem kell tovább magyaráznom. Első kézből tudom, mire képesek az Arvenek. – A Tóvidékieket a nimfa királyi családot leszámítva nem ismerem.

Az ezredes előrehajol, és az asztalra támaszkodik. – Én igen. Keményen harcolnak és kitartóak. A hűségük a királyuk felé megingathatatlan. Ha ő támogatja a nyomorult… – Elhallgat, és egy pillantást vet Calre, aki azonban nem reagál. – Mavent, akkor nem haboznak követni. A nimfáik a legveszélyesebbek, őket követik a viharkeltők, a didergők és a széltakácsok. A kőbőrű berserkerek is csúf banda.

Minden egyes képesség hallatán összerezzenek.

Davidson Tahir felé pördül. Az újvérű hiányosnak látszik az ikre nélkül, és furcsán oldalra hajol, mintha kompenzálni akarná a hiányát. – Van bármi új hír arról, mennyi időnk van? – csattan fel a primus. – Az nem elég, hogy egy héten belül.

Tahir hunyorogva fókuszál valamire, ami a szobán kívül van. Bárhol is legyen az ikertestvére, Raj holléte titkos, de ki tudom találni. Salida egykor beépült Maven újvérű seregébe. Raj tökéletes helyettesítés, aki valószínűleg Vörös szolgaként dolgozik valahol az udvarban. Briliáns húzás. A Tahirhoz fűződő kapcsolaton keresztül olyan gyorsan képes információt közvetíteni, mint egy rádió, anélkül, hogy lebukna.

– Még mindig megerősíti – mondja lassan. – A pletykák szerint… – Az újvérű elhallgat, és a szája elkerekedik. – Egy napon belül. Támadás a határ mindkét oldaláról.

Az ajkamba harapok, kiserked a vérem. Hogyan történhetett ez ilyen gyorsan? Figyelmeztetés nélkül?

Cal is osztozik a döbbenetemben. – Azt hittem, figyelemmel kísérik a csapatmozgásokat. Seregek nem szoktak egyik napról a másikra összeverődni. – Enyhe hőhullám árad felőle, és melengeti a jobb oldalamat.

– Tudjuk, hogy a sereg zöme a Tóvidéken van. Maven új felesége és a szövetsége kicsit megszorongatott minket – magyarázza Farley. – Ott nincs elég forrásunk, mivel a Gárda főleg itt állomásozik. Nem tudjuk megfigyelni a különböző országokat…

– De biztos vagy benne, hogy Corvium a cél? Tökéletesen biztos? – csattan fel Cal.

Ada habozás nélkül bólint. – Minden információ erre utal.

– Maven szereti a csapdákat. – Utálom kimondani a nevét. – Lehet, hogy ez csak egy csel, hogy előcsalja a seregeinket, és útközben kapjon el minket. – Emlékszem még, hogyan sivított a repülőnk, amikor a levegőben szétszaggatták, és éles lemezekre bomlott. – Vagy megtévesztés. Mi Corviumba megyünk. Ő lecsap az Alföldre, és elvágja tőlünk a bázisunkat.

– Ezért várunk. – Davidson ökölbe szorítja a kezét. – Mozduljanak először ők, hogy aztán ellencsapással felelhessünk rá. Ha visszatartják a seregeiket, tudni fogjuk, hogy csak csel volt.

Az ezredes arca olyan vörös lesz, mint a szeme. – És ha ez egyszerű offenzíva?

– Amint tudjuk, mik a szándékaik, gyorsan indulunk…

– És hány katonám fog meghalni, mire ön gyorsan elindul?

– Ugyanannyi, mint az enyéim közül – förmed rá Davidson. – Ne tegyen úgy, mintha csak a maga népe adná a vérét ezért.

– Az én népem?

– Elég! – harsogja túl Farley mindkettejüket olyan hangosan, hogy Clara felébred. A csecsemő jobb természetű, mint bárki, akit ismerek, és csak álmos pislogással reagál a megzavart szunyókálására. – Ha nem tudunk több információhoz jutni, akkor csak várhatunk. Elég hibát követtünk már el azzal, hogy vakon belerohantunk dolgokba.

Túl sokszor is.

– Áldozat, ezt elismerem. – A primus ugyanolyan komor, mint a tábornokai, akik mind higgadtan és merev arccal fogadták a híreket. Ha lenne más mód, azt választaná. De egyikünk sem lát más választást. Még Cal sem, aki továbbra is hallgat. – De csak centimétereket áldozunk. Centimétereket a kilométerekért.

Az ezredes dühösen az asztalra csap. Egy vízzel teli kancsó megbillen, de Davidson gyorsan visszaállítja a helyére.

– Calore, szükségem van arra, hogy koordinálja a műveletet.

A nagyanyjával. Az Ezüstökkel. Olyan emberekkel, akik lenéztek rám és a láncaimra, és nem tettek semmit, amíg nem remélhettek belőle előnyt. Olyan emberekkel, akik még mindig azt gondolják, hogy a családom tagjainak a rabszolgáiknak kell lenniük. A nyelvembe harapok. Olyan emberekkel, akikre szükségünk van a győzelemhez.

Cal biccent. – A Hasadék Királyság támogatását ígérte. Velünk vannak a Samos katonák, az Iralok, a Larisok és a Lerolanok.

– A Hasadék Királyság – suttogom. Evangeline végül mégis megkapta a koronáját.

– Mi a helyzet magával, Barrow?

Davidsont látom rám bámulni az üres arckifejezésével. Lehetetlen bármit is kiolvasni belőle.

– Maga is velünk van?

A családom villan fel előttem egy pillanatra. Szégyellnem kellene, hogy a haragom, a düh, amely bennem lángol, többet nyom a latban, mint ők. Anya és apa meg fognak ölni, ha megint elmegyek. De hajlandó vagyok háborúba vonulni, hogy békére leljek.

– Igen.

• HUSZONHETEDIK FEJEZET •

Mare

Nem csapda és nem is trükk.

Gisa nem sokkal éjfél után felver, barna, tágra nyílt szeme aggodalmasan tekint rám. Vacsoránál elmondtam a családomnak, mi fog történni. Mint várható volt, nem örültek a döntésemnek. Anya jól megforgatta bennem a kést: sírt Shade miatt, akinek a halála még mindig friss volt, és a fogságom miatt. A fejemhez vágta, hogy önző vagyok, amiért megint megfosztom őket tőlem.

A szemrehányások utóbb bocsánatkérésekbe és suttogásokba fulladtak, elmondta, mennyire bátor vagyok. Túl bátor, makacs és becses ahhoz, hogy csak úgy elengedjen.

Apa egyszerűen kikapcsolt, ujjai elfehéredtek a botján. Ugyanolyanok vagyunk mi ketten. Döntéseket hozunk, és kitartunk mellettük, még ha hibásak is.

Legalább Bree és Tramy megértették. Őket nem hívták be erre a küldetésre; ez is vigasz.

– Cal lent vár – suttogja Gisa, a kezét a vállamra téve. – Menned kell.

Amint egyenruhámba öltözve felülök, még utoljára megölelem.

– Túl sokszor csinálod ezt – mormolja, és igyekszik a torkát fojtogató sírás ellenére könnyed hangot megütni. – Ezúttal gyere vissza.

Bólintok, de nem ígérek semmit.

Kilorn a folyosón vár minket kialvatlanul, pizsamában. Ő sem jön. Corvium jócskán túl van a határain. Ez is újabb keserű vigasz. Bármennyit is panaszkodtam amiatt, hogy magammal kellett rángatnom, és aggódnom a halászfiú miatt, aki csak a csomókhoz értett, nagyon fog hiányozni. Különösen, mert többször védelmezett engem és segített nekem, mint fordítva.

Szóra nyitom a számat, hogy mindezt elmondjam neki, de egy gyors, puszival elhallgattat. – Csak próbálj elköszönni, és ledoblak a lépcsőn.

– Jól van – nyögöm. A szívem azonban összeszorul, és ahogy lemegyek a földszintre, egyre nehezebben lélegzem.

Lent mindenki összegyűlt, olyan komoran bámulnak, mint egy kivégzőosztag. Anya és Bree szeme vörös. Előbb a bátyám ölel meg, és fölemel a padlóról, majd a nyakamba zokog. Tramy visszafogottabb. Farley is az előszobában van. Szorosan fogja Clarát, és ringatja. Őt természetesen anya fogja átvenni.

Minden elmosódik, hiába szeretnék megőrizni minden kis részletet. Az idő túl gyorsan telik. Szédülök, és mielőtt felfognám, mi történik, már kint vagyok az ajtón, le a lépcsőn, és biztonságban ülök egy szállítóban. Apa megrázta Cal kezét, vagy csak képzeltem? Még alszom? Álmodom? A bázis fényei úgy törnek át a sötétségen, mint a hullócsillagok. A fényszórók belehasítanak az árnyékokba, és megvilágítják a repülőtér felé vezető utat. Már hallom a hajtóművek dübörgését, és az égre röppenő repülők sivítását.

A legtöbb csapatszállító, arra tervezték, hogy gyorsan nagy létszámú egységeket juttasson el a célba. Függőlegesen landolnak, leszállópályára sincs szükségük, és egyenesen be tudnak repülni Corviumba. Amikor beszállunk a miénkbe, szörnyű, ismerős érzés rohan meg. Amikor legutóbb ilyenben utaztam, hat hónapra fogolyként kötöttem ki, és kísértetként tértem vissza.

Cal érzi a nyugtalanságomat. Beszíjaz az ülésbe, ujjai fürgén mozognak, amíg én a fémrácsot bámulom a talpam alatt. – Nem fog megint megtörténni – súgja halkan, hogy csak én halljam. – Ezúttal más lesz.

A tenyerem közé fogom az arcát, hogy elhallgasson, és rám nézzen. – Akkor miért ugyanolyan érzés?

Bronzbarna szemek fürkészik az enyémet, keresik a választ. Nem talál, úgyhogy megcsókol, mintha az bármit is megoldhatna. Ajka forró az enyémen. A csók tovább tart, mint kellene ennyi ember között, de senki sem teszi szóvá.

Amikor visszahúzódik, valamit a kezembe nyom.

– Ne felejtsd el, ki vagy – suttogja.

Nem kell megnéznem, hogy tudjam: egy fülbevaló, apró, fémbe foglalt színes kő. Valami a búcsúzáshoz, ami azt üzeni, hogy vigyázzak magamra, emlékezzek rá, ha elválunk. A régi életem egyik hagyománya. Szorosan a markomba zárom, hagyom, hogy a bőrömbe fúródjon. Csak akkor nézem meg, amikor Cal leül velem szemben.

Vörös. Hát persze. Vörös, mint a vér, vörös, mint a tűz. Vörös, mint a harag, amely mindkettőnket elevenen felfal.

Képtelen vagyok most átszúrni a fülemen, ezért óvatosan elteszem, hogy a kis kő biztonságban legyen. Hamarosan csatlakozik a többihez.

Farley bosszúálló kedvében van, átcsörtet a gépen, és elfoglalja helyét a montforti pilóták közelében. Cameron szorosan a nyomában érkezik, és feszült mosollyal leül. Végre kapott hivatalos zöld egyenruhát, ahogyan Farley is, bár az utóbbié másmilyen. Nem zöld, hanem sötétpiros, karján nagy P betűvel. Parancsnokság. A készülődés alatt megint leborotválta a fejét, megszabadult szőke hajtincseitől. Komolynak látszik a kanyargós heggel az arcán és a páncélt is átütő kék szemével. Illik hozzá. Megértem, miért szerette Shade.

Farley-nek jóval több oka van abbahagyni a harcot, mint nekünk, mégis folytatja. Eltökéltsége engem is megfertőz. Ha ő képes erre, akkor én is.

Davidson lép utoljára a gépbe, így negyvenen várunk a leszállításra. Egy csapat gravitront követ, akiket lefelé futó vonalak jeleznek az öltözékükön. Még mindig ugyanazt a viharvert egyenruhát viseli, máskor simára fésült haja most borzas. Nem hiszem, hogy aludt. Ettől valahogy jobban kedvelem.

Ahogy elmegy mellettünk, odabiccent nekünk, és a repülőn végigsietve Farley mellé ül. Szinte azonnal összedugják a fejüket.

Elektromos érzékem sokat fejlődött, amióta együtt dolgozom az elektrikonokkal. Érzem a repülő minden egyes kábelét. Minden szikrát, minden lüktetést. Ella, Rafe és Tyton is jönnek persze, de senki nem mer egy repülőre tenni minket. Ha bekövetkezne a legrosszabb, legalább nem együtt halunk meg.

Cal fészkelődik az ülésében, ideges energia fűti. Én éppen ellenkezőleg, igyekszem zsibbadtsággal kivédeni a kitörni akaró dühöt. A menekülésem óta nem láttam Mavent, és magam elé képzelem az akkori arcát, ahogy utánam kiált a tömegben, és próbál visszafordulni. Nem akart elengedni. És amikor majd a nyaka köré fonom a kezemet, nem fogom elengedni én sem. Nem fogok félni. Csak egy csata áll az utamban.

– A nagyanyám annyit hoz magával, amennyit csak tud – mormolja Cal. – Davidson tudja már, de nem hiszem, hogy neked bárki szólt volna.

– Ó.

– Vele van a Lerolan, egy másik lázadó ház. A Samos is.

– Evangeline hercegnő – mormolom, és még mindig nevetésre ingerel a gondolat. Cal velem együtt kuncog.

– Legalább most saját koronája van, és nem kell ellopnia másét – mondja.

– Ti ketten mostanra már összeházasodtatok volna. Ha…

Cal bólint. – Elég ideje házasok lennénk, hogy teljesen beleőrüljünk. Jó királyné lenne belőle, csak nem nekem. – Gondolkodás nélkül megfogja a kezemet. – És rettenetesen rossz feleség volna.

Nincs erőm értelmezni a célzást, de a mellkasomban melegség árad szét.

A repülő megrándul, magas fokozatra kapcsol. Rotorok és hajtóművek forognak, elnyomnak minden beszélgetést. Egy újabb rándulás, és már a levegőben vagyunk, emelkedünk a forró nyári éjszakában. Egy pillanatra behunyom a szemem, és elképzelem, mi jön. Corviumot csak képekről és híradókból ismerem. Fekete gránitfalak, arany és vas erősítések. Csigavonalban tekeredő erőd, amely az utolsó állomás volt a Fojtásba tartó katonák számára. Egy másik életben én is átmentem volna rajta. Most pedig idén másodszor is ostrom alatt áll. Maven csapatai néhány órája indultak el, leszálltak Rocasta irányításuk alá vont leszállópályáján, majd megindultak. Hamarosan a falakhoz érnek, méghozzá előttünk.

Centiméterek a kilométerekért, mondta Davidson.

Remélem, igaza van.

 

 

Cameron az ölembe dobja a lapjait. Négy királynő mosolyog rám csábosan. – Négy hölgy, Barrow – vihog. – Mi lesz a következő? Bedobod a bakancsodat?

Vigyorogva az én kupacomba söpröm a kártyákat, és eldobom a piros számokból és az egyetlen fekete bubiból álló lapokat. – Nem menne rád – mondom. – Az én lábam nem akkora, mint egy csónak.

Cameron hangosan, hátravetett fejjel hahotázik, és kinyújtja a lábát. Tényleg elég hosszú és vékony. A készleteink miatt remélem, hogy Cameron már nem nő tovább. – Még egy kört – incseleg, és a kezét nyújtja a kártyákért. – Felteszek egy hét mosást.

Velünk szemben Cal abbahagyja a nyújtást. – Te azt hiszed, Mare szokott mosni?

– Na és te, felség? – vágok vissza vigyorogva. Cal úgy tesz, mintha nem hallotta volna.

A könnyed évődés egyszerre gyógyír és figyelemelterelés. Nem kell az előttünk álló csatán rágódnom, ha közben Cameron kifoszt az elképesztő kártyaérzékével. Persze a gyárakban tanulta. Én még a játékszabályokat is alig értem, de segít a jelenre koncentrálnom.

Alattunk imbolyog a repülőgép, megdobja a légörvény. A sok repüléssel töltött óra után ez már nem zökkent ki, és tovább keverem a lapokat. Másodszorra mélyebbre süllyedünk, de még ez sem ok az aggodalomra. A harmadik rándulásra viszont kirepülnek a kezemből a kártyák. Az ülésembe zuttyanok, és a szíjak után kapok. Cameron ugyanezt teszi, miközben Cal becsatolja magát, és a szeme a pilótafülkére tapad. A pillantását követve látom, ahogy a két pilóta hevesen küzd azért, hogy ismét egyenesbe hozzák a repülőnket.

A kilátás azonban még aggasztóbb. Mostanra már fel kellene kelnie a napnak, de az ég előttünk fekete.

– Viharkeltők – suttogja Cal. – Feljebb kell szállnunk.

Alig hagyják el száját a szavak, amikor érzem, hogy a repülő megbillen alattam, és felfelé fordítja az orrát. A felhők között villámlik. Igazi, viharfelhőkben született villám, nem egy újvérű képességéből származik. Érzem, ahogy lüktet, mint egy szív.

Szorosabban markolom a mellkasomon kereszteződő szíjakat. – Abban nem tudunk leszállni.

– Egyáltalán nem tudunk leszállni – csattan fel Cal.

– Talán tudok tenni valamit, megállíthatom a villámot…

– Odalent nem csak villám vár! – Túlharsogja még a repülő dübörgését is. Jó néhány fej fordul felé, köztük Davidsoné. – Amint átrepülünk a felhőkön, széltakácsok és viharkeltők fognak minket eltéríteni, hogy lezuhanjunk.

Cal tekintete végigpásztázza a repülőt, számba vesz minket. Fejében kattognak a fogaskerekek. A félelmem hitnek adja át a helyét. – Mi a terved?

A repülő ismét megbokrosodik, és valamennyien zökkenünk az ülésekben. Cal nem zavartatja magát.

– Gravitronokra és rád van szükségem – mutat Cameronra.

A lány pillantása acélossá válik, és bólint. – Azt hiszem, tudom, mire készülsz.

– Üzenjetek rádión a többi repülőnek! Szükségünk lesz egy teleportálóra, és tudnom kell azt is, hol van a többi gravitron. El kell oszlaniuk a gépek között.

Davidson bólint. – Hallották.

A gyomrom összeszorul, és a repülőben nyüzsögni kezdenek. Katonák ellenőrzik újra a fegyvereiket, és cipzárazzák magukat a kommandós felszerelésbe, arcuk eltökéltséget sugároz.

Cal felkel az ülésből, és a merevítőket markolja, hogy kitámassza magát. – Vigyenek minket közvetlenül Corvium fölé! Hol van az a teleportáló?

Arezzo bukkan elő a semmiből, és fél térdre esik, hogy a lendületét megfékezze. – Ezt nem nagyon élvezem – mondja.

– Sajnos magának meg a többi teleportálónak sokszor kell még megcsinálnia – válaszolja Cal. – Tud ugrálni a repülők között?

– Persze – mondja, mintha ez teljesen természetes volna.

– Jó. Amint lent vagyunk, vigye Cameront a következő repülőre.

Lent.

– Cal – szólalok meg, szinte nyöszörögve. Sok mindenre képes vagyok, de erre?

Arezzo megropogtatja a kezét, és a szavamba vág. – Igenis.

– Gravitronok, használják a kábeleket. Hatot egy testre. Szorosra!

A szóban forgó újvérűek talpra szökkennek, és kommandós mellényük különleges zsebeiből feltekert zsinegeket húznak elő. Mindegyiken több karabiner van, amelyek segítségével egyszerre több embert is el tudnak szállítani a gravitációt manipuláló képességükkel. A Szurdokban beszerveztem egy Gareth nevű férfit. Ő arra használta a képességét, hogy repüljön, vagy nagy távolságokra ugorjon.

De nem arra, hogy repülőkből ugorjon ki.

Hirtelen rosszul leszek, verejték gyöngyözik a homlokomon.

– Cal? – kérdezem.

Nem törődik velem. – Cam, a te dolgod a repülő védelme. Teremts akkora csendet, amekkorát tudsz. Képzelj el egy gömböt; az segít majd egyenesben maradnunk a viharban.

– Cal? – nyikkanok meg. Én vagyok az egyetlen, aki szerint ez öngyilkosság? Én vagyok itt az egyetlen épeszű ember? Még Farley is meg van döbbenve, miközben a hat gravitron egyikéhez csatolja magát. Megérzi a pillantásomat, és felnéz. Arca egy pillanatra megrándul, halványan tükrözi a rettegést, amit érzek. Aztán kacsint. Shade-ért, formálja az ajkával.

Cal felránt, vagy nem veszi észre a félelmemet, vagy nem törődik vele. Ő maga kapcsol rá a legmagasabb gravitronra, egy hórihorgas nőre. Mellém csatolja magát, egyik karját átveti a vállamon, miközben az újvérűhöz présel. A repülőn ezt teszik a többiek, gravitron mentőövükbe csimpaszkodnak.

– Pilóta, mi a helyzetünk? – kiált el Cal a fejem fölött.

– Öt másodperc a centrumig – jön a pattogós válasz.

– A tervet mindenki hallotta?

– Igenis, uram! Centrum, uram!

Cal összeszorítja a fogát. – Arezzo?

A teleportáló tiszteleg. – Igenis, uram.

Van rá esély, hogy lehányom a szerencsétlen gravitront. – Nyugi – súgja a fülembe Cal. – Csak kapaszkodj; rendben leszel. Hunyd be a szemed.

Be akarom hunyni. De csak babrálok, toporgok és reszketek. Ideges vagyok.

– Ez nem őrültség – suttogja Cal. – Szoktak ilyet csinálni. A katonákat ilyesmikre képezik ki.

Szorosabban kapaszkodom belé, annyira, hogy az már fájhat. – Téged is?

Cal nagyot nyel.

– Cam, kezdheted. Pilóta, kezdje meg az ereszkedést!

A csend hulláma kalapácsként kólint fejbe. Nem elég erős, hogy fájjon, de már az emlékétől is megroggyan a térdem. Összeszorítom a fogam, hogy ne sikoltsak, és erősen behunyom a szememet, és már csillagokat látok. Cal természetes melege biztonságot jelent, de bizonytalan is egyúttal. Átölelem a hátát, mintha belé tudnék bújni valamiképpen. Valamit suttog nekem, de nem hallom. A szívverésem felgyorsul, úgy kalapál a mellkasomban, hogy már attól félek, szétrobban. Nem tudom elhinni, de igazság szerint most azonnal kiugranék a repülőből. Bármit megtennék, csak elmenekülhessek Cameron csendje elől, és ne emlékezzem.

Alig érzem a repülő ereszkedését és imbolygását a viharban. Cameron próbál ütemesen lélegezni. A gépen tartózkodók talán érzik a képességét, mindenesetre nem mutatják ki. Csendben süllyedünk. Vagy a testem nem hajlandó többet hallani.

Aztán hátracsoszogunk a ledobószekrényhez, és rádöbbenek, hogy eljött a pillanat. A repülő dübörög, dobálja a szél, amit Cameron nem képes elhárítani. Valamit kiabál, de nem értem a fülzúgásomtól.

Aztán a világ kinyílik alattam. És zuhanunk.

Legalább amikor a Samos-ház leszakította a legutóbbi repülőgépemet az égből, volt bennük annyi tisztesség, hogy a fémketrecben hagytak. Most csak szél, fagyos eső és örvénylő feketeség vesz minket körül, és mindenfelé cibál. A lendületünk valószínűleg elég, hogy tartsuk az irányt, nem beszélve arról, hogy senki, akinek van egy csöpp józan esze, nem gondolna arra, hogy egy vihar közepén kiugrottunk a repülőből ezerméteres magasságban. A szél úgy fütyül, mintha egy nő sikoltana, és minden porcikámat cibálja. Legalább Cameron csendjének nyomása eltűnt. A felhőket behálózó villámok hívogatnak, mintha el akarnának búcsúzni tőlem, mielőtt krátert ütök a földbe.

Zuhanás közben mindenki üvölt. Még Cal is.

Én akkor is ordítok, amikor tizenöt méterrel Corvium hatszögletű épületeiből és belső falaiból felmeredő tornyok fölött lassulni kezdünk. Mire végül finoman földet érünk a sima, ötcentis vízréteggel borított kövezeten, egészen berekedek.

Az újvérű sietve lecsatol minket, mire hátratántorodom, nem érdekel, milyen hideg a tócsa, amelybe belehanyatlok. Cal talpra szökken.

Egy pillanatig csak heverek, és nem gondolok semmire. Bámulok fel az égre, ahonnan lezuhantam – és amit valamiképpen túléltem. Aztán Cal megragadja a karomat, és felránt, szó szerint visszahúz a valóságba.

A többiek is hamarosan landolnak, úgyhogy indulnunk kell. Maga előtt taszigál, én pedig botladozom a vízben. – Gravitronok, Arezzo le fog jönni a következő csapattal, hogy visszateleportálja magukat. Álljanak készenlétben!

– Igenis, uram – visszhangozzák, és felkészülnek a következő menetre. Én már a gondolattól is rosszul vagyok.

Farley tényleg rosszul van. Egy sikátorban adja ki magából a reggelit. Elfelejtettem, hogy utál repülni, nem beszélve a teleportálásról. Ez az ugrás mindkettőből a legrosszabbat képviselte.

Odasietek hozzá, és belékarolok, hogy segítsek neki felállni. – Jól vagy?

– Jól – feleli. – Csak újrafestettem a falat.

Az égre pillantok, amelyből még mindig hull a hideg eső. Furcsán hideg ebben az évszakban, még északon is. – Menjünk. Még nincsenek a falakon, de hamarosan ott lesznek.

Cal enyhén gőzölög, és felhúzza mellényének cipzárját, hogy kint tartsa az esőt. – Didergők! – kiáltja. – Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan be leszünk havazva.

– Menjünk a kapukhoz?

– Nem. Néma kővel vannak megerősítve. Az Ezüstök nem tudnak betörni rajtuk. Át kell majd mászniuk. – Int nekünk és a repülőből kiugrott csapatnak, hogy kövessük. – Az erődfalon kell lennünk, hogy visszavághassunk, bármivel támadnak ránk. A viharkeltő csak az előőrs, hogy bezárjon, és rontsa a látási viszonyokat, hogy addig vakok legyünk, amíg a nyakunkon nincsenek.

Nehéz tartani vele a lépést, különösen az esőben, de így is mellétörtetek. Víz áztatja a bakancsomat, és nemsokára már nem érzem a lábujjaimat. Cal előremered, mintha a pillantásával lángba boríthatná a világot. Azt hiszem, meg akarja tenni. Annyival könnyebb lenne úgy.

Megint harcolnia kell azok ellen, akiknek a védelmére nevelték – és valószínűleg meg is kell ölnie őket. Megfogom a kezét, mert nincsenek szavak, amelyeket most kimondhatnék. Megszorítja az ujjaimat, de gyorsan el is engedi.

– A nagyanyád csapatai nem tudnak ugyanígy bejutni. – Miközben beszélek, még több gravitron és katona zuhan az égből. Mindannyian üvöltenek, de biztonságban földet érnek. Befordulunk egy sarkon, és az egyik falgyűrűtől a másikig tartva lehagyjuk őket. – Hogyan fogunk csatlakozni a haderőnkhöz?

– Ők a Hasadékból jönnek. Az délnyugatra van. Ideális esetben fel tudjuk tartóztatni Maven seregét addig, amíg a hátukba nem kerülnek.

Nagyot nyelek. A siker nagy része az Ezüstökön múlik. Több eszem van annál, mint hogy bízzam bennük. Lehet, hogy a Samos-ház egyszerűen nem érkezik meg, és hagyják, hogy valamennyiünket elfogjanak vagy lemészároljanak. Aztán már szabadon kihívhatják Mavent. Cal sem ostoba. Ő is tudja ezt. És azt is tudja, hogy Corvium és a helyőrsége túl értékesek ahhoz, hogy elvesszenek. Ez a mi zászlónk, a mi felkelésünk, a mi ígéretünk. Szemben állunk Maven Calore torz hatalmával.

Újvérűek hágnak fel a falakra, és Vörös katonák csatlakoznak hozzájuk fegyverekkel és lőszerrel. Nem lőnek, csak kibámulnak a sötétségbe. Egyikük, egy sovány férfi Farley-éhoz hasonló egyenruhában, P betűvel a vállán, előrelép. Először Farley-val fog kezet.

– Farley tábornok.

Farley biccent. – Townsend tábornok. – Aztán üdvözöl egy másik zöld ruhás tisztet, aki bizonyára a montforti újvérűek parancsnoka. Az alacsony, zömök, bronzbőrű nő, aki feje tetejére tekerte hosszú, fehér hajfonatát, viszonozza az üdvözlést. – Akkadi tábornok.

– Mi a helyzet? – kérdezi őket Farley.

Újabb katona jelenik meg, ő zöld helyett vöröset visel. A haja is más, skarlátpirosra van festve, de így is felismerem.

– Jó látni, Lory – mondja Farley hivatalosan. Én is köszönnék az újvérűnek, ha lenne rá időnk. De csendben örülök annak, hogy újabb nortai újoncot látok elevenen. Akárcsak Farley, ő is rövidre nyírta a haját. Lory szívvel-lélekkel az ügy mellett áll.

Odabiccent nekünk, mielőtt kinyújtaná karját a fémmel borított erődfal fölé. Az ő képessége a rendkívüli érzékelés, amelynek segítségével jóval messzebbre lát. – A seregük nyugatra van, a hátukban a Fojtással. Az első felhőtorlasz mögött viharkeltőik és didergőik vannak, ahol nem láthatjátok őket.

Cal előrehajol, ő is hunyorogva nézi a sűrű, fekete felhőket és a zuhogó esőt. Négyszáz méternél nem láthat messzebb. – Vannak mesterlövészeik?

– Próbáltuk már – sóhajt Townsend tábornok.

Akkadi is egyetért. – Csak pazarolnánk a lőszert. Ez a szél megeszi a golyókat.

– Ezek szerint széltakácsok is vannak. – Cal állkapcsa megfeszül. – Ahhoz elég a hatótávolságuk.

Világos, hogy ez mit jelent. A nortai széltakácsok, a Laris-ház fellázadt Maven ellen, vagyis ez a csapat tóvidékiekből áll. Másvalaki figyelmét talán elkerülné a halvány mosoly és Cal vállának ellazulása, de az enyémet nem. És tudom is, mi az oka. Arra tanították, hogy tóvidékiek ellen harcoljon. Ez olyan ellenség, amelyik nem fogja összetörni a szívét.

– Szükségünk van Ellára. Ő a legjobb a viharvillámokban. – Felmutatok a fal fölé magasodó tornyokra. – Ha elég magasra tudjuk juttatni, ellenük fordítja a vihart. Nem tudja irányítani, de felhasználhatja önmaga táplálására.

– Helyes, intézzék el – mondja Cal kurtán. Láttam már harcban, de sosem volt még ilyen. Teljesen más ember lesz belőle, akiben nyoma sincs a szelíd, tépelődő hercegnek. Ami melege maradt, az pusztító pokoltűz. Győzelemre való. – Amikor a gravitronok végeznek az ugrásokkal, helyezzék el őket egyenletes távolságban. A tóvidékiek meg fogják rohamozni a falakat. Nehezítsük meg a számukra a mozgást. Akkadi tábornok, ki van még kéznél?

– Védekező és támadó egységek jó keveréke – válaszolja. – Elég robbantó, hogy a Fojtásból idevezető utat aknamezővé változtassák. – Büszke mosollyal mutat a közelben álló újvérűekre, akiknek vállát mintha napkitörés díszítené. Robbantók. Jobbak, mint az eltörlők, mert képesek bármit és bárkit felrobbantani már a puszta nézésükkel is, nem kell hozzá megérinteniük.

– Jó tervnek tűnik – mondja Cal. – Álljanak készenlétben az újvérűek! Belátása szerint támadjon velük.

Townsenden nem látszik, hogy zavarná, hogy valaki parancsolgat neki, pláne egy Ezüst. Akárcsak a többiek, ő is érzi a halál lüktetését a levegőben. Most nincs helye a politikának. – És a katonáim? Ezer Vörösöm van a falakon.

– Maradjanak ott. A golyók éppolyan jók, mint a képességek, néha még jobbak is. De takarékoskodjanak a lőszerrel. Csak azt vegyék célba, aki átjutott az első védvonalon. Az ellenség azt akarja, hogy túlzásba essünk, de ezt nem fogjuk megtenni. – Rám pillant. – Ugye?

Vigyorogva kipislogom a szememből az esőt. – Így van.

 

 

Először azt hiszem, hogy a tóvidékiek nagyon lassúak, vagy nagyon buták. Majdnem egy órába telik, de Cameron, a gravitronok és a teleportálók végül mindenkit Corviumba juttatnak a mintegy harminc szállítórepülőről. Körülbelül ezer kiképzett és halálos katonát. Cal azt mondja, a mi előnyünk a bizonytalanságban rejlik. Az Ezüstök még mindig nem tudják, hogyan harcoljanak a hozzám hasonlók ellen. Nem tudják, mire vagyunk valójában képesek. Azt hiszem, ezért hagyja Cal, hogy Akkadi maga intézkedjen. Nem ismeri eléggé a csapatait, hogy pontos parancsokkal láthassa el őket. A Vörösöket viszont ismeri, és ez a tény keserű szájízt okoz, de próbálok megszabadulni tőle. Nem akarok belegondolni, hogy az idők folyamán hány Vöröst áldozott fel egy háborúért az az ember, akit szeretek.

A vihar nem szűnik, esőt záporoz. Ha ki akarnak minket önteni, akkor az el fog tartani egy darabig. A legtöbb víz elfolyik, de az alsóbb utcák és sikátorok közül némelyikben már húszcentis a zavaros víz. Cal nyugtalanná válik tőle. Folyamatosan az arcát törölgeti, és hátrasimítja a haját, a bőre enyhén gőzölög a hidegben.

Farley-nak nincsenek skrupulusai. Már egy ideje a feje fölé feszítette a zubbonyát, és úgy fest, mint egy barna kísértet. Azt hiszem, húsz percig nem is mozdul, könyökére támaszkodva bámulja a tájat. A többiekhez hasonlóan vár a támadásra, amely bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Pattanásig feszülnek az idegeim, és az adrenalin tombolása majdnem annyira kimerít, mint a néma kő.

Amikor Farley megszólal, összerezzenek.

– Lory, te is azt gondolod, amit én?

Lory egy másik lesen áll, szintén a feje fölé tartott zubbonnyal. Nem fordul meg, képtelen elszakítani érzékeit a kinti vidéktől. – Nagyon remélem, hogy nem.

– Mi? – kérdezem, és a pillantásom ide-oda cikázik közöttük. A mozdulatra esővíz zúdul a nyakamba, mire megborzongok. Cal észreveszi, és közelebb megy a hátamhoz, hogy valamennyit átadjon a melegéből.

Farley lassan megfordul. – A vihar közeledik. Percenként néhány métert halad, és egyre gyorsul.

– A francba – mormolja Cal mögöttem, aztán mozgásba lendül, és magával viszi a meleget. – Gravitronok, készüljenek! Amikor szólok, erősítsék meg a fogásukat azon a mezőn. – Erősítsék meg. Még soha nem láttam, hogy egy gravitron a gravitáció erősítésére, és nem a gyengítésére használta volna a képességét. – Dobják le, akármi közeledik.

Miközben figyelek, a vihar felgyorsul, már szabad szemmel is látható a közeledése. Továbbra is örvénylik, egyre közelebb gomolyog, a felhők rákúsznak a nyílt területre. Belül villámok sisteregnek. Összehúzom a szememet, és egy pillanatra lilán villannak fel, de még nincs mit megcéloznom. A villám lehet akármilyen erős, célpont nélkül hasznavehetetlen.

– A sereg a vihar mögött masírozik – kiáltja Lory, megerősítve legrosszabb félelmeinket. – Jönnek!

• HUSZONNYOLCADIK FEJEZET •

Mare

Süvölt a szél, a falakat ostromolja, és jó néhány védőt hátratántorít a helyéről. Az eső megfagy a kövön, bizonytalanná teszi a járást. Az első veszteségünket zuhanás okozza. Townsend egyik Vörös katonájának zubbonyába belekap a szél, és végigfújja a síkos gyalogjárón. Amikor átbukik a szélén, felkiált, és tíz métert zuhan, mielőtt egy gravitron az ég felé ránthatná. Gyomorforgató csattanással csapódik a falnak. A gravitron nem tudta elég erősen irányítani. A katona megsérült ugyan, de él.

– Készüljetek! – Fut végig a parancs a katonák során, zöld és vörös egyenruhások adják tovább. Amikor a szél ismét feltámad, megvetjük a lábunkat. Az erődfal jeges fémjéhez simulok, amely megvéd valamennyire. A széltakácsok támadása kiszámíthatatlan, nem olyan, mint a szokványos időjárás: szétválik, visszakanyarodik, úgy kap belénk. Közben pedig a vihar is körénk zárul.

Cameron nyomakodik mellém. Meglepetten nézek fel rá. Hátul kellene lennie a gyógyítókkal, hogy utolsó falat alkosson az ostrom ellen. Csak ő tudja megvédeni őket az Ezüstöktől, és elég időt és teret biztosítani nekik, hogy ellássák a katonáinkat. Az eső elrejti a didergését, a foga vacoga hidegben és a sűrűsödő sötétségben. Nem is tudom, vajon betöltötte-e már a tizenhatot.

– Minden rendben, Villámlány? – kérdezi nagy nehezen.

– Rendben – motyogom. – Mit keresel idefent?

– Látni akartam – mondja, de hazudik. Azért van itt, mert abban hisz, hogy itt kell lennie. Cserben hagylak?, kérdezte korábban. Most is a szemében látom a kérdést. A válaszom pedig ugyanaz. Ha nem akar gyilkos lenni, nem muszáj azzá válnia.

Megrázom a fejemet. – Védd a gyógyítókat, Cameron. Menj vissza hozzájuk. Védtelenek, és ha elesnek…

Az ajkába harap. – Akkor mindannyian elesünk.

Egymásra bámulunk, igyekszünk megtalálni az erőt egymásban. Hozzám hasonlóan ő is bőrig ázott. Sötét szempillái összetapadnak, és valahányszor pislog, olyan, mintha sírna. Az esőcseppek miatt mindketten hunyorgunk, ahogy ránk záporoznak. Aztán az esőcseppek a másik irányba kezdenek el csorogni, felfelé. Cameron szeme elkerekedik az iszonyattól.

– Nimfatámadás! – üvöltöm a figyelmeztetést.

Fölöttünk az eső táncol a levegőben, és egyre nagyobb cseppekbe áll össze. A tócsák az utcákon és sikátorokban pedig folyóvá duzzadnak.

– Kapaszkodni! – visszhangzik végig a parancs. Ezúttal a csapás fagyos víz formájában érkezik, és fehéren zubog, ahogy megtörik, mint egy hullám, átcsap a falakon és Corvium épületein. Egy vízsugár a védfalnak csapja a fejemet, és a világ megpördül körülöttem. Néhány ember átzuhan a falon, és eltűnik a viharban. A gravitronok néhányukat megmentik, de nem mindet.

Cameron négykézláb kúszik vissza a lépcsőhöz. A képességével teremt magának biztonságos burkot, amíg vissza nem szalad a helyére a második falon belül.

Cal csúszik mellém, majdnem el is esik. Kábultan megragadom, és magamhoz húzom. Ha átesik a falon, tudom, hogy utánaugranék. Rettegve nézi, ahogy a víz ostromol, mint egy tomboló tengerár. Itt neki nem vesszük hasznát. Lángoknak itt nincs helye, a tüze nem tud égni, és a villámommal hasonló a helyzet. Elég egy szikra, és megráznék néhányat a saját katonáink közül. Nem kockáztathatom.

Akkadinak és Davidsonnak nincsenek ilyen fenntartásai. Míg a primus izzó kék pajzsot teremt a fal pereménél, hogy megvédje az embereket attól, hogy lesodródjanak, Akkadi újvérű egységének ordít parancsokat, de nem hallom a megtörő hullámok dübörgésétől.

A víz csak saját magával csap össze. Nekünk is vannak nimfáink.

De nincsenek viharkeltőink. Egyetlen újvérű sem, aki magához tudná ragadni a körülöttünk dúló hurrikán fölött az irányítást. Olyan sötétséget teremt, hogy éjfélnek tűnik. Vakon fogunk harcolni. És még el sem kezdődött igazán. Még egyet sem láttam Maven katonái közül vagy a tóvidéki seregből. Egyetlen vörös vagy kék zászlót sem. De jönnek. Biztosan jönnek.

Összeszorítom a fogamat. – Állj fel!

A herceg nyakára teszem a kezem, és egészen apró áramütést adok neki. Azt a szelíd változatot, amelyet Tyton mutatott. Cal nyomban talpra szökken. – Kösz – motyogja. Egy pillantással felméri a helyzetet. – Csökken a hőmérséklet.

– Zseni vagy – sziszegem. Minden porcikámat jégcsapnak érzem.

Fölöttünk tombol a víz, szétválik, majd újraformálódik. Le akar zúdulni, egy része elkanyarodik, és átcsap Davidson pajzsa fölött, majd a viharba repül. A többi egy pillanat múlva lezúdul ismét. Azért megéljenezzük. Az újvérű nimfák, bár kisebbségben voltak, és váratlanul érte őket a támadás, megnyerték az első kört.

Cal nem csatlakozik az ünnepléshez, hanem összedörzsöli a csuklóját, és gyenge lángot csihol a kezében. A tűz sistereg az esőben, küzd azért, hogy éghessen. Az eső egyszer csak hóviharba csap át. A sötétségben pirosan villan Corvium és Cal lángjának gyenge fényében.

Érzem, hogy a hajam kezd megfagyni a fejemen, és kirázom a copfomat. Jégszilánkok repülnek szerteszét.

Ordítás hallatszik a viharban, sok hang: egy tucat, száz, ezer. A hóvihar közelebb nyomul. Cal szeme egy pillanatra lecsukódik, és nagyot sóhajt.

– Készülj fel a támadásra – mondja rekedten.

Az első jéghíd tőlem két lépésre üti át az erődfalat, mire felkiáltva hátraugrom. Egy másik hat méterrel odébb hasítja ketté a követ, és fűrészes vége felnyársalja a katonákat. Arezzo és a többi teleportáló összegyűjti a sebesülteket, hogy visszaugorjanak velük a gyógyítókhoz. Szinte azonnal tóvidéki katonák ugranak le a hidakról – akkor szaladtak fel rájuk, amikor azok még növekedtek. Árnyékuk, mint a szörnyeké, és készen állnak a támadásra.

Láttam már korábban Ezüst csatákat. Mindegyik káosz volt.

De ez rosszabb.

Cal előrevetődik, tüze forrón magasra csap. A jég vastag, nem olvad könnyen, de darabokat hasít ki a legközelebbiből. Ettől azonban védtelenné válik. Átdöföm az első tóvidékit, aki a közelébe jut, és a szikráim pörögve küldik a sötétségbe a páncélos férfit. Egy másik követi gyorsan, míg végül a bőrömön sziszegve táncol a lilásfehér villám. Lövések zaja nyom el minden elharsogott parancsot. Magamra és Calre koncentrálok, a túlélésünkre. Farley a közelünkben marad, a puskáját készenlétben tartja. Calhez hasonlóan hagyja, hogy védjem a hátát. Rezzenéstelenül süti el a fegyverét, és golyókkal szórja meg a legközelebbi hidat. A jeget célozza, nem a hóviharból előbukkanó harcosokat, mire az megreped és széttörik a rohamozók alatt.

Mennydörgés robajlik egyre közelebb. Kék és fehér elektromosság töri át a felhőket, és zúdul le Corvium körül. Ella a toronyból halálosan pontosan céloz, közvetlenül a falakon túl csap le. Egy jéghíd a haragja áldozatául esik, és kettétörik – aztán újra kinő, és a valahol rejtőző didergő akarata szerint újraformálódik. A robbantók ugyanezt teszik, megsemmisítik az üvegszerű jégtömböket, de azok egyszerűen visszanőnek, és újabb falszakaszt ütnek át. Valahol balra zöld villám pattog, ahogy Rafe ostoraival egy rohamozó tóvidéki hordát támad meg. Csapása vízpajzzsal találkozik, amely elnyeli az áramot. A víz azonban nem állja útját a lövedékeknek. Farley megsorozza őket, és néhány Ezüst összeesik. A testük lecsúszik a sötétségbe.

Figyelmemet a legközelebbi, katonákkal teli hídra fordítom. A jég helyett a sötétből előtörő alakokra koncentrálok. Vastag, kék páncélt viselnek, sisakjukban nem emberinek látszanak. Könnyebb őket megölni is. Egymást hajtják előre a falak ellen. Arctalan szörnyek kígyózó sora. Lila villám robban ki meggörbült ujjaimból, és átszalad a szívükön, egyik páncélról a másikra. A fém túlhevül, kékből vörösre vált, sokan letántorodnak a hídról kínjukban. Újabbak veszik át a helyüket a viharból előretörve. Ez egy mészárszék, halálos tölcsér. A könnyek az arcomra fagynak. Már nem is számolom, hány csontvázon száguld keresztül a villámom.

Aztán a városfal megreped alattam, szétcsúszik. Remegés fut végig a csontjaimon. Aztán a repedés szélesedik. Gyorsan kiválasztom az egyik oldalt, és Cal mellé ugrom, mielőtt a hirtelen támadt rés elnyelhetne. Karvastagságú gyökerek tekerednek át a repedések, és egyre csak nőnek. Feszítik szét a követ, és talpam alatt repedések futnak szét, mintha villám terjedne a kőben. A fal megroggyan a terheléstől.

Zöldmesterek.

– A fal le fog omlani – zihálja Cal. – Szétfeszítik, és mögénk kerülnek.

Ökölbe szorítom a kezemet. – Hacsak? – Cal értetlenül bámul rám. – Csak van valami, amit tehetünk!

– A vihar. Ha meg tudunk szabadulni a viharkeltőtől, visszanyerjük a látásunkat, és ki tudjuk használni a hatótávolságunkat… – Miközben beszél, felgyújtja a gyökereket, amelyek közelebb kúsznak. Lángok futnak végig rajtuk, megperzselik a növényt, de az visszaburjánzik. – Széltakácsokra van szükségünk, hogy elfújják a felhőket.

– Laris-ház. Vagyis tartsunk ki, amíg ideérnek?

– Tartsunk ki, és reménykedjünk, hogy ők elegendőek lesznek.

– Remek. Ami pedig ezt illeti… – A pillanatról pillanatra táguló rés felé intek. Hamarosan Ezüst hadsereg fog keresztültörni rajta. – Részesítsük őket kirobbanó fogadtatásban!

Cal veszi a lapot. – Robbantók! – harsogja túl a süvöltő szelet. – Készenlétbe! – A külső fallal párhuzamos utcára mutat. Ez lesz az első szakasz, ahol a tóvidékiek lerohannak minket.

Vagy tucatnyi robbantó meghallja, és engedelmeskedik, elhagyják állásaikat, hogy az utcát védhessék. Követni akarom őket, de Cal megragadja a csuklómat. Majdnem elcsúszom. – Nem rád gondoltam – mordul rám. – Te itt maradsz.

Gyorsan lefejtem magamról az ujjait. Túl szorosan fog, a keze súlyos, mint egy bilincs. Visszarepülök az időben a palotába, ahol fogoly voltam. – Cal, segíteni fogok a robbantóknak tartani a falat. Meg tudom tenni. – Bronzbarna szeme villog a sötétben. – Ha áttörik a falat, körbe leszel véve. Aztán a viharkeltő lesz a legkisebb problémánk.

Gyorsan dönt – és ostobán. – Jól van, jövök.

– Ott fent van rád szükségük. – Tenyeremet a mellkasára teszem, és meglököm. – Farley, Townsend, Akkadi… A katonáknak tábornokokra van szükségük. Rád van szükségük.

Ha nem dúlna a csata, Cal vitatkozna velem. De így csak megsimítja a kezemet. Nincs idő semmire. Különösen, amikor igazam van.

– Rendben leszek – mondom neki, és arrébb szökkenek, végigcsúszom a fagyott köveken. A vihar elnyeli a válaszát. Egy szívdobbanásnyi időt áldozok az aggodalomra, hogy vajon viszontlátjuk-e még egymást. A következő szívdobbanás azonban eltörli a gondolatot. Nincs idő. Észnél kell lennem. Életben kell maradnom.

Sietve lecsúszom a lépcsőn, a fagyott korlát csúszik a markomban. Az utcán, szélárnyékban melegebb a levegő, a tócsák is eltűntek. Vagy megfagytak, vagy a vizet elhasználták, hogy odafent Corvium védőire támadjanak vele.

Robbantók fordulnak szembe a falon támadt repedéssel, amely minden pillanattal egyre tágul. Az erődfal tetején már méteres, idelent még csak néhány centiméteres – de egyre nagyobb. Újabb remegés fut végig a kövön és a lábam alatt, mint egy robbanás vagy földrengés. Nagyot nyelek, elképzelem, hogy a fal túloldalán egy melák sorozza csapásaival az alapzatot.

– Várjanak a támadással – mondom a robbantóknak. Tőlem várják a parancsokat, pedig nem vagyok tiszt. – Addig semmi robbanás, amíg nem egyértelmű, hogy áttörnek. Nincs szükségünk arra, hogy még segítsünk is nekik.

– Ameddig lehet, elzárom a rést – mondja mögöttem valaki.

Megpördülve Davidsont látom, akinek arcát szürke vércsíkok borítják. Sápadtnak látszik.

– Primus – mondom a fejemet meghajtva. Sokára viszonozza, elkábította a csata. A terepen egészen más, mint a taktikai szobában.

Az elektromosságomat a támadók felé fordítom. A gyökereket használom térképként, és villámot futtatok végig a növényi szöveteken, hagyom, hogy a tekervényei mentén kanyarogjon. Nem látom a zöldmestert a túloldalon, de érzem. Bár a gyökér letompítja a szikráimat, azok átszaladnak a testén. Egy messzi sikoly visszhangzik a kövek repedésein át.

A zöldmester nem az egyetlen Ezüst, aki képes a követ leomlasztani. A helyét egy melák vehette át, ahogy a kő megremeg és továbbrepedezik. Az ütések nyomán törmelék és por száll a táguló résből.

Davidson a bal oldalamon áll tátott szájjal. Teljesen ledermedt.

– Első csata? – kérdezem halkan, miközben újabb hatalmas csapás döndül.

– Aligha – válaszolja meglepetésemre. – Egykor én is katona voltam. Úgy hallottam, rajta voltam a maga listáján.

Dane Davidson. A név úgy suhan át az agyamon, mint egy pillangó. Nehezen és lassan idézem fel. – Julian listája.

Bólint. – Okos ember az a Jacos. Olyan jelenségeket köt össze, amelyeket más meg sem lát. Igen, egyike voltam a nortai Vörösöknek, akiket ki kellett volna végeznie a légiómnak. A bűnöm a vérem volt, nem a tetteim. Amikor megszöktem, a tisztjeim halottnak nyilvánítottak, hogy ne kelljen megmagyarázniuk, hogy elvesztettek még egy bűnözőt. – Megnyalja hidegtől kicserepesedett ajkát. – Montfortba menekültem, és közben összegyűjtöttem a hozzám hasonlókat.

Újabb repedés. Az előttünk lévő rés kiszélesedik, miközben a lábujjaimba visszatér az élet, Megmozgatom a bakancsban, hogy felkészüljek a harcra. – Ismerősen hangzik.

Davidson hangja beszéd közben erőre tesz szert, ahogy eszébe jut, miért is harcolunk. – Montfort romokban volt. Ezer Ezüst követelt saját koronát, minden hegy saját királyságot. Az országot a felismerhetetlenségig szétszabdalták. Csak a Vörösök voltak egységesek, a Fényesek pedig az árnyékban bujkáltak, és várták, hogy elszabadulhassanak. Oszd meg és uralkodj, Miss Barrow. Csak így lehet legyőzni őket.

Norta királysága, a Hasadék királysága, Piedmont, a Tóvidék. Egymás torkának eső Ezüstök, akik egyre kisebb darabokért civakodnak, míg mi arra várunk, hogy az egészet elvehessük. Davidson hiába látszik túlterheltnek, szinte ki tudom szagolni az acélt a csontjaiban. Talán egy zseni, de biztosan veszélyes ember.

Hófuvallat zökkent ki gondolataimból. Jelenleg csak azzal kellene foglalkoznom, ami éppen történik. Éld túl! Győzz!

Kék energia tör át a széttöredező falon, és lüktetve terjed szét a széles üresség fölött. Davidson kinyújtott kézzel tartja a helyén a pajzsot. Álláról egy csepp vér csordul le.

A pajzs másik oldalán egy alak üti az akadályt, ökle pokolian ostromolja a hullámzó erőteret. Egy másik melák csatlakozik az árnyalakhoz, és nekilátnak kiszélesíteni a rést. Inkább a követ támadják, de a pajzs azzal együtt nő.

– Készüljenek! – mondja Davidson. – Amikor megnyitom a mezőt, mindent adjanak bele!

Engedelmesen felkészülünk a támadásra.

– Három.

Lila szikraháló születik az ujjaim között, és lüktető, pusztító fénygömbbé áll össze.

– Kettő.

A robbantók alakzatban térdelnek le, mint a mesterlövészek, csak puskák helyett nekik ujjaik és szemük van.

– Egy.

A kék pajzs egy rándulással kettéválik, és émelyítő reccsenéssel a falakhoz csapja a két melákot. Átküldjük a résen, amink van, villámom felragyog, és megvilágítja a túlsó oldali sötétséget. Tucatnyi őrjöngő katonát látunk, akik készen állnak a rés ostromára. Sokan térdre zuhannak, tüzet és vért okádnak, amikor a robbantók felrobbantják őket. Mielőtt bármelyik felocsúdhatna, Davidson visszazárja a pajzsot, és felfogja a sortüzet.

Az arcán azt látom, hogy meglepi a sikerünk.

Fölöttünk a falon tűzgolyó örvénylik a fekete viharban, mint egy fáklya. Cal tüze szétterjed, és lángkígyóként csap le. A vöröslő hőség skarlát pokollá változtatja az égboltot.

Én csak ökölbe szorítom a kezem, és intek Davidsonnak.

– Újra – mondom neki.

 

 

Lehetetlen számon tartani az idő múlását. Sejtelmem sincs, meddig csatázunk a résnél. Bár újra és újra visszaverjük a támadást, minden próbálkozásuk kicsit tovább tágítja a nyílást. Centiméterek a kilométerekért, mondom magamnak. A katonák áradatának nem sikerült bevennie még az erdőfalat. A jéghidak minduntalan visszatérnek, mi pedig folyamatosan harcolunk ellenük. Néhány test az utcára zuhan, ahol már a gyógyítók érintése sem segít. A támadáshullámok között a sikátorokba vonszoljuk a hullákat, ahol nincsenek szem előtt. Minden halott arcba belenézek, és visszafojtom a lélegzetemet. Nincs köztük Cal, sem Farley. Az egyetlen, akit felismerek, Townsend, akinek eltört a nyaka. Bűntudatra vagy sajnálatra számítok, de nem érzek semmit. Csak azt tudom, hogy melákok vannak fent a falakon, és széttépik a katonáinkat.

Davidson pajzsa átéri a már háromméteres rést a falon. Testek hevernek az úton: füstölgő hullák, amelyeket villám terített le, vagy egy robbantó könyörtelen pillantása szakított szét. A kék mező mögött árnyékok gyűlnek a sötétben, hogy ismét próbálkozzanak a fallal. Víz- és jégkalapácsok ostromolják Davidson képességét. Egy sirató sikolya vibrál végig a felületén, még a visszhangja is fájdalmas a fülnek. Davidson arca megrándul. Az arcáról csöpögő vér verejtékkel keveredik. Rohamosan közeledik teljesítőképessége határához, és kezdünk kifutni az időből.

– Valaki hozza ide Rafe-t! – kiáltom. – És Tytont.

Amint a szavak elhagyják a szám, egy futár iramodik fel a lépcsőn, hogy megkeresse őket. Felnézek a falra, keresem az ismerős alakot.

Cal megszállott tempóban dolgozik, tökéletes, mint egy gép. Lépés, fordulás, csapás. Lépés, fordulás, csapás. Akárcsak én, ő is rálelt az ürességre, ahol a túlélés az egyetlen gondolat. Az ellenségek rohamának minden kis szünetében újrarendezi a katonáit, irányítja a Vörösök lövéseit, vagy Akkadival és Loryval együttműködve iktat ki újabb célpontot a sötétben. Nem tudom megmondani, hányan haltak meg.

Újabb test bucskázik le az erődfalról. Megragadom a karját, hogy elvonszoljam, de észreveszem, hogy nem is páncél van rajta, hanem égett, megkövesedett bőr, amely még füstölög a herceg haragjának tüzétől. Meglepetten hőkölök hátra, mintha megégettem volna magamat. Egy kőbőrű. A halott testén megmaradt ruhák kékek és szürkék. Macanthos-ház. Norta. Maven egyik embere.

Nagyon nyelek, ahogy ennek a jelentősége eljut a tudatomig. Már nem csak a tóvidékiek ellen harcolunk. Dühös kiáltás feszíti a mellkasomat, és azt kívánom, bárcsak átronthatnék a résen, és végigvághatnék mindenen a másik oldalon, hogy levadásszam, és megöljem Mavent a két sereg között.

Aztán a hulla megragad.

Megcsavarja a kezem, mire a csuklóm reccsenve eltörik. Felsikoltok a belehasító váratlan fájdalomtól.

Villám hullámzik a bőrömön, és kiszakad belőlem, mint egy sikoltás. Lila szikrák és halálos, táncoló fények lepik el a férfi testét. De vagy a kőbőre túl vastag, vagy az eltökéltsége túl erős. A kőbőrű nem enged el, ujjai már a nyakamat karmolják. Robbanások nyitják fel a hátát, a robbantók keze munkája. Kődarabok morzsolódnak le róla, és felüvölt, de szorítása fájdalmában csak még erősebb. Elkövetem azt a hibát, hogy megpróbálom lefeszegetni a torkomra szoruló markát, de sziklás bőre belevág a kezembe, vér csorog ki vörösen és forrón az ujjaim között.

Foltok ugrálnak a szemem előtt, és újabb villámot eresztek útjára, amely a fájdalomból táplálkozik. A támadásom leveti őt rólam, és belerepül egy épületbe. Fejjel előre üti át a falat, a teste kilóg az utcára. A robbantók bevégzik a munkát, robbanásaik behatolnak a hátán feltépett bőr alá.

Davidson remegve áll, még az egyre vékonyuló pajzsot tartja. Az egészet látta, és nem tehetett semmit, ha nem akarta, hogy a támadó sereg lerohanjon minket. Az ajka megrándul, mintha bocsánatot akarna kérni a helyes döntésért.

– Még meddig bírja tartani? – kérdezem zihálva. Vért köpök az utcára.

Összeszorított foggal válaszol: – Még egy kicsit.

Ez nem túl nagy segítség, akarok ráförmedni. – Egy percig? Kettőig?

– Egy – nyögi ki. – Egy perc elég.

Dühösen átnézek a gyengülő pajzson, amelynek élénkkék árnyalata Davidson erejével együtt egyre fakul. Ahogy kitisztul, úgy látszanak egyre világosabban a másik oldalon várakozó alakok. Kék páncél és vörössel szegélyezett fekete. Tóvidék és Norta. Nincs korona, nincs király. Csak rohamosztagok, amelyeknek le kell minket gyűrniük. Maven nem fogja a lábát Corviumba tenni, amíg meg nem szerzi a várost. Míg a másik Calore testvér haláláig küzd fent a falakon, Maven nem olyan őrült, hogy a saját bőrét vigye vásárra. Tudja, hogy az ő erőssége a harcvonal mögött van, a trónon.

Rafe és Tyton közelednek két oldalról, ahol eddig a falat tartották. Míg Rafe rendezettnek látszik hátrazselézett zöld hajával, Tytont vér borítja. Ezüst vér. Ő maga nem sebesült meg. Szemében különös harag izzik a fejünk fölött tomboló tűz fényében.

Néhány rontó között felfedezem Darmiant. Mindnek sérthetetlen a bőre, borotvaéles fejszéket hoznak. Jók a kőbőrűek ellen, és közelharcban ők jelentik a legjobb esélyünket.

– Alakzatba! – utasítja őket Tyton.

Követjük, és sietve sorokba rendeződünk Davidson mögött. A karja remeg, próbál minél tovább kitartani. Rafe tőlem balra, Tyton jobbra helyezkedik el. Rájuk nézek, nem tudom, mondanom kellene-e valamit. Érzem a belőlük áradó sztatikus elektromosságot, ami ismerős és idegen egyszerre. Ez az ő elektromosságuk, nem az enyém.

A viharban tovább tombolnak a kék villámok. Ella lát el minket energiával, mi pedig piócaként szívjuk magunkba az elektromosságát.

– Három – szólal meg Davidson.

Balra zöld, jobbra fehér. A színek a látóterem peremén villódznak, minden szikra egy-egy apró szívdobbanás.

– Kettő.

Beszívom a levegőt. Fáj a torkom, ahol a kőbőrű megszorongatta. De legalább még lélegzem.

– Egy.

A pajzs ismét összeomlik, és a város megnyílik a közelgő vihar előtt.

– ÁTTÖRÉS! – visszhangzik végig az erődfalon, ahogy a seregek a falon tátongó rés felé fordítják figyelmüket. Az Ezüst sereg hasonlóképpen válaszol, és fülsiketítő ordítással zúdul a rés felé. Zöld és lila villám cikázik végig a csatatéren a katonák első hulláma mentén. Tyton úgy hajigálja apró villámtűit, mintha célba dobna, és azok vakító robbanással dobják a levegőbe az Ezüstöket. Sokuk testén rángások futnak végig. Tyton nem kegyelmez.

A robbantók követik a példánkat, és együtt mozognak velünk, ahogy a réshez közeledünk. A munkájukhoz csak rálátásra van szükségük, és pusztításuk egyenlően sújt le kőre, húsra és földre. Talajgöröngyök záporoznak a hóval együtt, a levegőnek hamuíze van. Ilyen a háború? Ilyen érzés harcolni a Fojtásban? Tyton hátralök. Darmian és a többi rontó dübörög elénk eleven pajzsként. Fejszéjük lecsap, spriccel a vér, mígnem kétoldalt a lerombolt falakat folyékony ezüst áradata áztatja el.

Emlékszem a Fojtásra, a lövészárkokra. Ameddig a szem ellátott, több évtizednyi vérontás kráterei által telelyuggatott vidék terült el. Mindkét oldal ismerte a másikat. Az a háború is gonosz volt, ez viszont egy rémálom.

A tóvidékeik és nortaiak egymás után tülekednek át a résen, a nyomukban haladók préselik őket előre. Akárcsak a hidakon, itt is mészárlásba érkeznek. A tömeg úgy mozog, akár egy tengerár, az egyik hullám visszahúz minket, majd a másik előretör. Nálunk van a fölény, de nem meggyőző. Még több melák döngeti a falat, hátha ki tudják szélesíteni a rést. Telkik hajigálnak törmeléket ránk, és összezúzzák az egyik robbantót, egy másik pedig néma sikolyra nyílt szájjal fagy keményre.

Tyton kecsesen táncol, tenyerén fehér villám ragyog. Hálót hozok létre a földön, elektromos energia tócsáját hozom létre a közeledő hadsereg talpa alatt. A testek feltorlódnak, a telkik azonban csak odébb legyintik őket, és a hullák eltűnnek a fekete viharban.

Vér ízét érzem, de törött csuklómban sajgássá szelídült a fájdalom. A kezem bénán lóg, és hálát adok azért, hogy az adrenalintól nem érzem a törött csontot.

Az utca folyékonnyá válik a lábam alatt, vörös és ezüst folyó csorog végig rajta. A mocsaras talaj többeket elnyel. Amikor egy újvérű elesik, egy nimfa ugrik rá, vizet dönt le az orrán és a torkán. A szemem láttára fullad meg. Egy másik tetem az oldalán fekszik, szemgolyóiból gyökerek sarjadnak. Én csak a villámmal törődöm. Nem emlékszem a nevemre, a célomra, arra, hogy miért harcolok – csak a tüdőmbe jutó levegő számít, és mindig egy másodperccel több élet.

Egy telki elválaszt minket egymástól, és Rafe hátrarepül, aztán én is, az ellenkező irányba. Előretántorodom a falrésen áttörő erőn. A másik oldalra. Corvium véres csataterére.

Megütöm magam, amikor a földre érkezem, és addig gurulok, míg félig a fagyott sárba fúródva meg nem állok. Fájdalom hasít belém, emlékeztet a törött csontomra. A vihar szele a ruhámat cibálja, amikor megpróbálok felülni, jégszilánkok mardossák a szememet és arcomat. Bár süvít a szél, idekint nincs olyan sötét. Nem feketeség uralkodik, csak szürkeség. Nem éjfél, hanem alkonyati hóvihar. Hunyorogva nézek körül, de túlságosan kimerültem, hogy egyebet is tegyek, mint hogy fájdalmak között fekszem.

Ami egykor nyílt mező volt a Vas út két lejtős oldalán, most fagyott tundrává vált, minden fűszál borotvaéles jégcsap. Ebből a szögből lehetetlen kivenni Corviumot. Mint ahogy mi nem láttunk át a vihar feketeségén, úgy a támadó seregek sem bír átlátni rajta. Őket éppen úgy hátráltatja, mint minket. Több egység árnyékként verődik össze, sziluettjük kirajzolódik a vihar háttere előtt. Néhányan megpróbálkoznak a még mindig épülő és újraalakuló jéghidakkal, de a legtöbben a rés felé tódulnak. A többiek mögöttem várnak elmosódott foltként a legszörnyűbb viharban. Talán százak vannak tartalékban, talán ezrek. Kék és vörös zászlók csattognak a szélben. Kalapács és üllő közé szorultam, sóhajtok fel. Ráadásul beleragadtam a sárba, körülöttem halottak és sebesültek. A legtöbbjük saját magával van elfoglalva, a hiányzó végtagjaikkal és feltépett hasukkal, nem a magányos Vörös lánnyal.

Tóvidéki katonák rohangálnak körülöttem, és felkészülök a legrosszabbra. De továbbnyomulnak a felhők felé, és a sereg többi része is a pusztítás felé nyomul. – Eredj a gyógyítókhoz! – kiáltja egyikük hátra a válla fölött, vissza sem nézve. Lenézek, és látom, hogy ezüst vér borít, és kevés vörös is.

Gyorsan sarat kenek vérző sebeimre és egyenruhám zöld részeire. A vágások égnek a fájdalomtól, és sziszegve összeszorítom a fogamat. Visszanézek a felhőkre, a mélyén lüktető villámokra. Fölül kékek, alul, a résnél zöldek. Oda kell visszajutnom.

A sár lehúz, kezd keményre fagyni körülöttem. Mellkasomhoz húzom törött csuklómat, és küszködve kiszabadítom magamat. Hangos cuppanással elenged a sár, és futni kezdek. Minden lélegzet perzsel.

Tíz métert sikerül megtennem az Ezüst seregig, amikor rájövök, hogy ez nem fog működni. Túl szorosan tülekednek ahhoz, hogy akár én közéjük tudjak furakodni, és valószínűleg megállítanának, ha megpróbálnám. Az arcomat még sarasan is sokan felismernék. Nem kockáztathatom meg. Sem a jéghidakat. Összeomolhatnak alattam, vagy a Vörös katonák lelőhetnek, amikor megpróbálok visszajutni a falon át. Mindkét választás csak rosszul végződhet. De ha itt álldogálok, az is. Maven erői újabb rohamra indulnak majd új csapatokkal. Nem látok utat sem előre, sem hátra. Egy ijesztő pillanatra csak bámulom Corvium feketeségét. A felvillanó villámok gyengébbek, mint korábban. A vihar hóval és szelekkel terhes hurrikán: aprónak érzem magamat mellette, magányos csillagnak az erőszakos csillagképek között.

Hogyan győzhetjük le?

Egy repülő sivítását hallva térdre esem, ép kezemmel eltakarom a fejemet. A hang végighullámzik a mellkasomon, elektromosság verdes bennem. Tucatnyi másik követi alacsonyan, hajtóműveik felkavarják a havat és a hamut, ahogy átsüvítenek a két sereg között.

Még több repülő kering a vihar peremén körbe-körbe, és magukkal sodorják a felhőket, mintha a szárnyak mágnesként vonzanák őket. Aztán újabb morajlást hallok: szél kerekedik, még az előzőnél is erősebb, és száz hurrikán dühével tombol. A felhők szétválnak annyira, hogy megmutassák Corvium tornyait, ahol a kék villám az úr. A szél a repülők nyomában süvít a frissen festett szárnyaik alatt.

Élénksárgára festett szárnyak.

Laris-ház.

Az ajkam mosolyra húzódik. Itt vannak. Anabel Lerolan tartotta a szavát.

Keresem a többi házat, de egy sólyom vijjog előttem, kékesfekete szárnya a levegőben csapdos. Karmai csillognak, és hátrahőkölve eltakarom az arcomat. A madár még egyet vijjog, majd elrepül, és a csatatér fölött elsuhan egyenesen…

Maven tartalékosai érkeznek, egész egységek, légiók, fekete, kék és vörös páncélokban. Össze fogok morzsolódni a sereg két fele között.

De nem harc nélkül.

Lila villámokat eresztek szabadjára, visszalököm a katonákat, akik már minden lépéstől óvakodnak. Tudják, milyen a képességem, látták, mire képes a Villámlány. Megtorpannak egy pillanatra, de ennyi elég is, hogy elforduljak, és kisebb célpontot kínáljak a testemmel, így nagyobb legyen az esélyem a túlélésre. Ép kezem ökölbe szorul, és kész vagyok magammal rántani mindet.

A rést ostromló Ezüstök közül többen felém fordulnak. Figyelmük pillanatnyi lankadása lesz a vesztük. Zöld és fehér villám lüktet át rajtuk, és utat csinál a felém rohanó vörös tűznek.

Először a fürgék szelik át a távot, de beleszaladnak egy villámokból szőtt hálóba. Néhányan hátraesnek, de a többiek felbuknak, nem bírnak gyorsabban rohanni a szikráknál. Égből sistergő mennykő tartja távol a sereg legrosszabb részét, és védelmező kört formál körülöttem. Kintről elektromos ketrecnek látszik, de ezt a ketrecet én magam csináltam, és én irányítom.

Most merjen csak bármilyen király ketrecbe zárni!

Arra számítok, hogy a villámom majd idevonzza. A közelgő hordában Maven után kutatok: vörös palástot, vaslángokat formáló koronát keresek, egy fehér arcot az áradatban, olyan éles kék pillantással, amely hegyeket is képes átütni.

A Laris repülők azonban ismét elszállnak fölöttünk, és alacsonyra ereszkednek a két sereg fölött. Körülöttem szétválnak, és a katonák fedezéket keresve menekülnek a sivító fémrepülők elől. A nagyobbak hátuljából tucatnyi alak ugrik ki, és bukfencet vetnek a levegőben, mielőtt nagy sebességgel zuhannának a föld felé, de kitárják a karjukat, és hirtelen megállnak, földet, hamut és havat kavarva fel. És vasat. Rengeteg vasat.

Evangeline és a családja, köztük az apja és a fivére is. Szembefordulnak a közeledő sereggel. A sólyom körülöttük vijjog. Evangeline hátrapillant a válla fölött, és a tekintete keresi az enyémet.

– Ne szokd meg! – kiáltja.

Kimerültség tör rám, mert furcsa módon biztonságban érzem magam.

Evangeline Samos védi a hátamat.

Tűz lángol körülöttem. Szinte vakít, ahogy bekerít. Hátratántorodom, és kommandóspáncélba ütközöm. Cal gyengéden megfogja a sérült csuklómat.

Ezúttal eszembe sem jutnak a bilincsek.

• HUSZONKILENCEDIK FEJEZET •

Evangeline

Corvium közigazgatási tornyának ajtaja tömör tölgyfa, de a zsanérok és vasalások vasból készültek. Kinyílnak előttünk, meghajolnak Samos királyi házának akarata előtt. Méltósággal lépünk be a tanácsterembe a szövetségünk szeme előtt. Montfort és a Skarlát Gárda balra foglal helyet egyszerű zöld egyenruhákban, az Ezüstjeink pedig jobbra a házuk színeiben. A két tábor vezetője, Davidson primus és Anabel királyné némán nézi a bejövetelünket. Anabel már koronát visel, jelezve a rangját, bár egy rég halott király felesége. A rózsaaranyból kovácsolt, apró fekete ékkövekkel díszített diadém egyszerű, de feltűnő. Az asszony halálos ujjaival az asztal lapján dobol, megvillantva jegygyűrűjét. Tüzes vörös drágakő, rózsaarany foglalatban. Davidsonhoz hasonlóan ő is ragadozónak látszik: nem pislog, nem törik meg a figyelme. Tiberias herceg és Mare Barrow nincsenek jelen, vagy legalábbis nem látom őket. Kíváncsi vagyok, vajon az oldalak és színek mentén szétválnak-e majd.

A toronyszoba minden oldalán ablakok nyílnak a vidékre, ahol a levegő még mindig füstös, a nyugati mezőket sár árasztja el az évszaktól idegen katasztrófa nyomán. Még ilyen magasan is vérszagú minden. Én is hosszan mostam a kezemet, mégsem bírtam megszabadulni a szagtól. Úgy tapad hozzám, mint egy kísértet, és nehezebb elfelejteni, mint azoknak az arcát, akiket megöltem a csatában. A fémes szag mindent megfertőz.

A lenyűgöző látvány dacára minden szem a családunkat vezető alakra szegeződik. Apa nem visel fekete palástot, csak a testére igazított, csillogó krómpáncélt. Minden ízében harcos és király. Anya sem okoz csalódást: zöld kövekkel kirakott koronáját a nyakára és karjára vetett smaragdzöld kígyó egészíti ki, bőre visszaveri a délutáni napfényt. Ptolemus apához hasonlóan öltözött, bár az ő széles mellkasát, keskeny derekát és karcsú lábát borító páncél olajfekete. Az enyém a kettő keveréke, testre tapadó króm és fekete acélcsíkok rétegei alkotják. Nem ezt viseltem a harcmezőn, de most erre van szükségem. Rettenetes és fenyegető, és minden porcikájából Samos büszkeség és hatalom sugárzik.

Négy trónhoz hasonló széket tettek az ablakok elé, és együtt ülünk le egységes arculatot mutatva, pedig legszívesebben sikítanék.

Úgy érzem, elárultam magam, amikor hagytam, hogy napok és hetek teljenek el ellenállás nélkül. Még egy suttogással sem utaltam arra, mennyire megrémít apa terve. Nem akarok Norta királynője lenni. Nem akarok senkihez sem tartozni. De nem számít, én mit akarok. Semmi sem sodorhatja veszélybe az apám mesterkedéseit. Volo királynak nem lehet nemet mondani. Különösen nem a lányának, a tulajdonának.

Nagyon is ismerős sajgás támad a mellkasomban, ahogy elhelyezkedem a trónon. Igyekszem összeszedettnek, csendesnek és kötelességtudónak mutatkozni. Hűségesnek lenni a véremhez. Ez minden, amit meg tudok tenni.

Hetek óta nem beszéltem az apámmal. Csak bólintok, ha utasít. Nem vagyok képes szavakra. Félek, ha kinyitom a számat, az indulataim felülkerekednek rajtam. Tolly ötlete volt, hogy hallgassak. Adj a dolognak időt, Eve. Adj neki időt. De minek kell az idő, azt nem tudom. Apa nem gondolta meg magát, és Anabel királyné megveszekedetten szeretné ismét a trónra tolni az unokáját. A bátyám ugyanolyan csalódott, mint én. Mindent azért tettünk – hogy elvette feleségül Elane-et, hogy elárultuk Mavent, hogy támogattuk apa királyi ambícióit –, hogy együtt maradhassunk. De az egész fölösleges volt. Ő majd a Hasadékban uralkodik, a lány oldalán, akit szeretek, miközben engem leszállítanak, és megint egy ajándék leszek egy királynak.

Hálát érzek, amikor Mare Barrow úgy dönt, hogy megtiszteli a tanácsot a jelenlétével. Tiberius herceg a nyomában érkezik. El is felejtettem, milyen szánalmas kiskutyává változik a Villámlány jelenlétében, tágra nyitott szeme figyelemért esdekel. Éles katonaérzékét a lányra irányozza a feladat helyett. Még mindketten vibrálnak az ostrom hatásától, és nem csoda – durva volt. Barrow egyenruháját vérfoltok tarkítják.

Mindketten végigsétálnak a tanácsot kettéválasztó folyosón. Ha érzik is, micsoda súlya van ennek, nem mutatják. A legtöbb beszélgetés morgássá halkul vagy teljesen félbeszakad, ahogy az emberek a párost figyelik, melyik oldalt választják.

Mare gyorsan elsétál a zöld egyenruhák első sora előtt, hogy aztán a távolabbi falnak támaszkodjon.

A herceg, Norta jogos királya nem követi, inkább a nagyanyjához megy, és egyik kezét kinyújtja felé, hogy megölelje. Anabel sokkal alacsonyabb nála, a jelenlétében kis öregasszonnyá változik. De a karja így is könnyen átéri az unokáját. Ugyanolyan a szemük, úgy izzik, mint a felhevített bronz. A nagymama mosolyogva néz fel az unokára.

Tiberias egy pillanatig az ölelésben marad, belekapaszkodik családja utolsó tagjába. A nagyanyja melletti szék üres, de nem ül bele, inkább csatlakozik Mare-hez a falnál. Keresztbe fonja karját, és tüzes pillantással méregeti apámat. Kíváncsi vagyok, tudja-e, mit tervezett Anabel kettőnknek.

Senki sem ül a székre, amelyet ott hagyott. Senki nem meri elfoglalni Norta jogos örökösének helyét. Szeretett jegyesem, visszhangzik a fejemben. A szavak félelmetesebbek, mint az anyám kígyói.

Apa hirtelen egy csuklómozdulattal felrántja székéből Salin Iralt az övcsatjánál fogva, át az asztalán, majd a tölgyfa padlón. Senki sem ellenkezik.

– Önökről azt tartják, hogy vadászok.

Apa halkan morog.

Iral arra sem vette a fáradságot, hogy lefürödjön a csata után, ez látszik a fekete haját összetapasztó verítékből. Vagy csak rémült. Az sem lepne meg. – Felség…

– Megígérte, hogy Maven nem fog meglógni. Úgy hiszem, a szavai, uram, pontosan így hangzottak: „egy kígyó sem csúszik ki egy selyem markából”. – Apa nem ereszkedik le odáig, hogy egyáltalán ránézzen erre a kudarcot vallott nemes úrra, aki szégyent hozott a házára és a nevére. Anya helyette is figyeli a saját és a zöld kígyó szemén keresztül. Az állat észreveszi, hogy nézem, és felém nyújtogatja villás, rózsaszínű nyelvét.

A többiek végignézik Salin megszégyenítését. A Vörösök még nála is mocskosabbak, némelyikük sáros és elkékült a hidegtől. De legalább ők nem részegek. Laris tábornok imbolyog a székében, és lopva iszogat egy flaskából, amely nagyobb, mint ami társaságban ildomos volna. De sem apa, sem anya, vagy más nem sajnálja tőle az italt. Laris és a háza elvégezték a rájuk bízott feladatot, célba juttatták a repülőket, miközben szétoszlatták azt a pokoli vihart, amely azzal fenyegette Corviumot, hogy teljesen hó alá temeti. Bizonyítottak.

Mint ahogy az újvérűek is. Akármilyen ostobán cseng is a választott nevük, órákig feltartóztatták a támadást. Az ő vérük és áldozatuk nélkül Corvium ismét Maven kezére került volna. Így azonban másodszor is kudarcot vallott. Kétszer is legyőzték. Egyszer a csőcselék, most pedig egy rendes hadsereg és egy valódi király. Émelyeg a gyomrom. Hiába győztünk, a diadalt veszteségnek érzem.

Mare sötéten nézi a szóváltást, egész teste megfeszül. Tekintete cikázik Salin és az apám között, mielőtt Tollyra tévedne. Félelem remegése fut át rajtam, bár Mare megígérte, hogy nem öli meg a bátyámat. A Caesar téren olyan tombolást csapott, amilyet még nem láttam, és a corviumi harcmezőn is kitartott, hiába vette körül seregnyi Ezüst. A villáma jóval halálosabb, mint ahogy emlékszem rá. Ha úgy döntene, hogy most azonnal megöli Tollyt, kétlem, hogy bárki meg tudná állítani. Persze megbüntetnék, de nem tartóztathatnák fel.

Van egy olyan érzésem, hogy nem fog örülni Anabel terve hallatán. Bármelyik Ezüst nő, aki szerelmes egy királyba, megelégedne azzal, hogy ágyas legyen, hozzá kötve, csak épp nem házasság útján – de nem hiszem, hogy a Vörösök így gondolkoznának. Fogalmuk sincsen arról, milyen fontosak a házak kötelékei, milyen létfontosságúak az erős vérvonalú utódok. Ők azt hiszik, a szerelem számít, amikor elhangzanak az esküvői fogadalmak. Gondolom, ez cseppnyi áldás az életükben. Hatalom és erő híján nincsen semmijük, amit megvédhetnének, és nincsen örökségük, amit továbbvihetnének. Az életük jelentéktelen, de legalább az övék.

Mint az enyém is volt néhány kurta hétig.

A csatatéren azt mondtam Mare Barrow-nak, hogy ne szokjon hozzá, hogy mindig megmentem. Ironikus. Most én remélem azt, hogy megment a királyné aranyozott börtönéből, a király menyasszonyi ketrecéből. Remélem, hogy a vihar elpusztítja a szövetséget, még mielőtt gyökeret verhetne.

– …menekülésre éppúgy, mint támadásra. Fürgék álltak készenlétben, és szállítók, repülőgépek. Még csak nem is láttuk Mavent. – Salin tovább vitatkozik, feje fölé emelt kézzel. Apa hagyja. Mindig engedi másoknak, hogy a saját maguk ásta verembe zuhanjanak bele. – A tóvidéki király ott volt. Ő maga vezette a csapatait.

Apa szeme felvillan és elsötétül, csak ez jelzi hirtelen nyugtalanságát. – És?

– És most egy sírban fekszik velük. – Salin felnéz acélkirályára, mint elismerésért ácsingózó gyerek. Irisra gondolok Archeonban, az új királynéra a mérgezett trónon. Most apa nélkül maradt, elvágva az egyetlen rokontól, aki délre jött vele. Iris enyhén szólva félelmetes nő, de ez jelentősen legyengíti majd. Ha nem lenne az ellenségem, megsajnálnám.

Apa lassan fölemelkedik a trónról. Elgondolkozó az arca. – Ki ölte meg Tóvidék királyát?

A hurok egyre szorosabb.

Salin elvigyorodik. – Én.

A hurok megszorul. Apa ökölbe szorított kézzel, egyetlen szempillantás alatt letépi Salin gombjait a zubbonyáról, és vékony tűkké sodorja. Mindegyik a nyakára tekeredik, és felrántja Salint, majd még tovább emelkednek, végül lábujjai már a padlót kapirgálják kétségbeesetten, támaszt keresve.

Az asztala mögött a montforti vezető hátradől. A mellette ülő nagyon komoly, szőke nő, sebhelyes arccal megvetően lebiggyeszti az ajkát. Emlékszem rá a nyárvári támadásból, ő volt az, aki majdnem kioltotta a bátyám életét. Cal maga kínozta meg, most pedig lényegében egymás mellett harcolnak. A nő magas rangú skarlát gárdista, és ha nem tévedek, Mare egyik legközelebbi szövetségese.

– A parancsai… – hörög Salin. A nyaka köré tekeredő vasat markolássza, a saját húsába váj. Arca elszürkül, ahogy vér gyűlik a bőre alatt.

– Az én parancsaim úgy szóltak, hogy öljék meg Maven Calore-t, vagy állják el a menekülése útját. Ön egyiket sem teljesítette.

– Én…

– Megölte egy szövetséges nemzet királyát. Norta egyik szövetségesét, akinek semmi oka nem volt tenni bármit is azon kívül, mint hogy megvédje az új tóvidéki királynét. De most? – Apa felmordul, és képességével közelebb húzza Salint. – Pompás motivációt adott nekik, hogy valamennyiünket vízbe fojtsanak. Tóvidék uralkodó királynője nem fogja eltűrni ezt. – Nagy csattanással pofon vágja Salint. Inkább a megalázás a célja, nem a fájdalom. Működik. – Megfosztom önt a címeitől és kötelezettségeitől. Iral-ház, osszák el ezeket egymás között, ahogyan jónak látják. És vigyék a színem elől ezt a férget.

Salin családja sietve elvonszolja a teremből a volt házfőt, mielőtt még mélyebb gödröt ásna magának. Amikor a vasfonalak elpattannak, csak köhögni és sírni bír. Zokogása visszhangzik a folyosón, de hamar elvágják a becsapódó ajtók. Szánalmas fickó. Bár annak örülök, hogy nem ölte meg Mavent. Ha a Calore kölyök meghalt volna, semmi sem állna Cal és a trónja közé. Cal és közém. Így legalább van némi sötét remény.

– Tud bárki valami hasznosat hozzátenni? – Apa elegánsan visszaül, és végigsimít anya kígyóján. Az állat szeme becsukódik a gyönyörtől. Undorító.

Jerald Haven úgy fest, mint aki legszívesebben eltűnne a székében, és talán ez is fog történni. Összekulcsolt kezét bámulja, és azért imádkozik, hogy az apám ne őt szégyenítse meg következőnek. Szerencsére a homlokát ráncoló Skarlát Gárda parancsnok megmenti, amikor székét csikorgatva feláll.

– A hírszerzésünk szerint Maven Calore most fürkészekre támaszkodik, hogy a biztonságát őrizzék. Látják a közvetlen jövőt…

Anya csettint a nyelvével. – Tudjuk, mi az a fürkész, Vörös.

– Örülök – vágja rá a parancsnok.

Ha nem lenne apa és az ingatag pozíciónk, anya valószínűleg lenyomná smaragdzöld kígyóját a Vörös torkán. De csak a száját húzza el. – Tartsa kordában az embereit, primus, vagy én fogom megtenni.

– Én a Skarlát Gárda parancsnokságának tábornoka vagyok, Ezüst – vág vissza a nő. Látom, hogy Mare kárörvendően vigyorog mögötte. – Ha a segítségünket akarja, mutasson tiszteletet.

– Természetesen – visszakozik anya kegyesen. Ékkövei szikráznak, amikor meghajtja a fejét. – Megadjuk a tiszteletet annak, akinek jár.

A parancsnok még mindig dühösen mered rá, és látható utálkozással nézi anyám koronáját.

Gyorsan jár az agyam, és összecsapom a tenyerem. Ismerős hang. Egy hívás. Csendben a Samos-ház egyik szolgálója siet a terembe egy pohár borral a kezében. Tudja az utasításaimat, és mellém surran, hogy fölajánlja az italt. Lassú mozdulattal átveszem a kelyhet. Amíg iszom, nem veszem le a tekintetem a Vörös parancsnokról. Ujjaim a metszett kristályon dobolnak, hogy elrejtsem az idegességemet. Legrosszabb esetben felbosszantom az apámat. Legjobb esetben viszont…

A padlóhoz vágom a kelyhet. Még én is összerezzenek a hangra, hogy ez mit jelent. Apa igyekszik nem reagálni, de az ajka megfeszül. Jobban kellene ismerned ennél. Nem fogom harc nélkül feladni.

A szolgáló habozás nélkül letérdel, hogy feltakarítson, csupasz kezébe szedegeti fel a szilánkokat. A harcias Vörös nő pedig ugyanígy habozás nélkül átlendül az asztala fölött, és ezzel mozgolódást indít el. Ezüstök és Vörösök ugrálnak fel, és Mare is ellöki magát a faltól, hogy a barátja útjába álljon.

A Vörös parancsnok fölé magasodik, de Barrow visszatartja.

– Hogyan fogadhatnánk ezt el? – kiáltja nekem a nő, és öklével a térdelő szolgálóra mutat. A vér szaga felerősödik, amikor a lány elvágja a kezét. – Hogyan?

A teremben mindenkinek ezen jár az agya. Mindkét oldalon kiabálni kezdenek a lobbanékonyabb természetűek. Nemes és ősi vérből származó Ezüst-házak vagyunk, akik lázadókkal, bűnözőkkel, szolgákkal és tolvajokkal kötöttünk szövetséget. Képességek ide vagy oda, életmódunk áll szöges ellentétben egymással. A céljaink nem ugyanazok. A tanácsterem egy puskaporos hordó. Ha szerencsém van, felrobban, és magával viszi a házasság fenyegető rémét is, elpusztítja a ketrecet, amelybe vissza akarnak zárni.

Mare válla fölött a parancsnok dühösen mered rám. Ha a terem és a ruhám nem lenne tele fémmel, talán megijednék. Visszanézek rá, és minden ízemben az az Ezüst hercegnő vagyok, akinek a gyűlöletére nevelték. Lábamnál a szolgáló végez a munkával, és elcsoszog, kezéből állnak ki a szilánkok. Megjegyzem, hogy később küldjem el Ökörszemet hozzá, hogy meggyógyítsa.

– Ez ügyetlen volt – súgja a fülembe anya. Megveregeti a karomat, mire a kígyó lesiklik a kezére, és a bőrömön összetekeredik. Nyirkos és hideg a bőre.

Összeszorított foggal tűröm.

– Hogyan fogadhatnánk ezt el?

A herceg hangja hasít a zűrzavarba. Sokan döbbenten elhallgatnak, köztük a Vörös parancsnok is. Mare némi nehézséggel visszaráncigálja a székébe. A többiek a száműzött herceg felé fordulnak, és nézik, ahogy kihúzza magát. Az elmúlt hónapok jót tettek Tiberias Calore-nak. A harcos élet jól áll neki. Vibrálóan elevennek tűnik, még azután is, hogy alig kerülte el a halált a falakon. Nagyanyja kis mosolyt enged meg magának a székében ülve. Érzem, hogy a szívem elnehezül. Nem tetszik ez a pillantás. A trónom karfáját markolom, körmeim a fába vájnak.

– Ebben a szobában mindenki tudja, hogy válaszúthoz értünk. – Tekintete Mare-re téved. Belőle merít erőt. Ha érzelgős típus volnék, most meghatódnék, de így csak Elane-re gondolok, aki biztonságban van az Oromházban. Ptolemusnak utódra van szüksége, és egyikünk sem akarta, hogy részt vegyen a csatában. De most azt kívánom, bárcsak mellettem ülne. Bárcsak nem kellene ezt egyedül elszenvednem.

Calt egy állam vezetésére tanították, és nem idegen tőle a szónoklás. De így sem olyan tehetséges, mint az öccse, és nem egyszer megbotlik, amíg fel-alá járkál. Sajnos senkit nem zavar. – A Vörösök lényegében rabszolgákként élték életüket, akik sorsukhoz voltak láncolva, akár egy nyomornegyedben, akár egyik palotánkban – vagy éppen egy folyó menti faluban éltek. – Mare arcán pír jelenik meg. – Régebben úgy gondolkoztam, ahogyan tanították nekem. Hogy az életmódunk megingathatatlan. A Vörösök alacsonyabb rendűek. Vérontás és nagy áldozatok nélkül soha nem változtathatnak a helyzetükön. Egykor úgy gondoltam, ezekért túl nagy az ár. De tévedtem.

– Azok számára, akik nem értetek egyet velem – néz rám dühösen, és megremegek –, akik jobbnak gondoljátok magatokat: tévedtek. És nem azért, mert léteznek a Villámlányhoz hasonló emberek. Nem azért, mert hirtelen szövetségesekre van szükségünk ahhoz, hogy legyőzzük az öcsémet. Egyszerűen azért, mert rosszul tudjátok.

Hercegnek születtem. Több privilégiumban volt részem, mint itt szinte bárkinek. Szolgák lesték minden kívánságomat, és azt tanultam, hogy a vérük, mert más a színe, kevesebbet ér az enyémnél. „A Vörösök ostobák; a Vörösök patkányok; a Vörösök képtelenek a saját életüket igazgatni; a Vörösök sorsa a szolgálat.” Ezeket a szavakat hallottuk mindannyian. De hazugságok. Kényelmes hazugságok, hogy megkönnyítsék az életünket, eltüntessék a szégyenünket, és elviselhetetlenné tegyék az ő életüket.

Megáll a nagyanyja mellett, fölé magasodik. – Ez többé nem tolerálható. Egyszerűen lehetetlen. A különbség nem szakadék.

Szegény, naiv Calore. A nagyanyja egyetértően bólogat, de emlékszem rá, milyen volt a saját házamban, miket mondott ott. A trónon akarja látni az unokáját, a régi világot akarja vissza.

– Primus – int Tiberias a montforti vezető felé.

A férfi a torkát köszörülve feláll. Magasabb, mint a legtöbben, de sovány. Úgy fest, mint egy hal, és olyan üres az arckifejezése is. – Volo király, köszönjük a segítségét Corvium megvédésében. És itt és most, az önök és a mi vezetőségünk színe előtt szeretném megtudni, mi a véleménye arról, amit Tiberias herceg az imént elmondott.

– Ha kérdése van, primus, tegye fel – mordul rá az apám.

A férfi arcáról lehetetlen leolvasni az érzelmeit. Van egy olyan érzésem, hogy ugyanannyi titkot és ambíciót dédelget, mint mi. Bárcsak ki tudnám szedni belőle ezeket. – Vörösök és Ezüstök, felség. Melyik szín emelkedik fel ebben a lázadásban?

Ahogy apám kifújja a levegőt, arcán megrándul egy izom. Beletúr hegyes szakállába. – Mindkettő, primus. Ez mindkettőnk számára háborút jelent. Erre a gyermekeim életére esküszöm.

Köszönöm szépen, apám. A Vörös parancsnok mosolyogva begyűjtené ezt az árat, ha lehetősége nyílna rá.

– Tiberias herceg igazat beszél – hazudik apám, mint a vízfolyás. – A világunk megváltozott. Nekünk is változnunk kell vele együtt. A közös ellenség furcsa szövetségeket hoz magával, de így is szövetségesek vagyunk.

Akárcsak az előbb Salinnál, most is érzem, hogy szorul a hurok, de ezúttal az én nyakamon. Ilyen lesz az életem hátralevő része? Erős akarok lenni. Erre készültem, és ezért szenvedtem. Azt hittem, ez az, amit akarok. De a szabadság olyan édes volt. Elég volt belőle egyetlen szippantás, és nem akarok lemondani róla többé. Sajnálom, Elane. Nagyon sajnálom.

– Van más kérdése a feltételekkel kapcsolatban, Davidson primus? – folytatja apa. – Vagy beszéljünk tovább arról, hogyan döntsünk meg egy zsarnokot?

– És milyen feltételekről lenne szó? – Mare hangja máshogy cseng, de nem csoda. Legutóbb fogolyként találkoztam vele, akit szinte teljesen elfojtottak. Szikrái most újult erővel tértek vissza. Apa és a primus között jár a pillantása, és válaszokat követel.

Apa szinte kárörvendően magyarázza el, én pedig visszafojtom a lélegzetemet. Ments meg, Mare Barrow. Engedd szabadjára a vihart, amiről tudom, hogy benned van. Bűvöld el a herceget, ahogy szoktad.

– A Hasadék királysága szuverén marad Maven eltávolítása után. Az acél királyai nemzedékeken át uralkodni fognak. Természetesen engedményekkel a Vörös polgáraim felé. Nem áll szándékomban olyan rabszolgaállamot létrehozni, mint amilyen Norta.

Mare-en nem látszik, hogy meggyőzte volna, de tartja a száját.

– Persze Nortának saját királyra lesz szüksége.

Mare szeme elkerekedik. Iszonyat önti el, és Cal felé fordul, nála keres választ. A herceg ugyanolyan meglepettnek látszik, mint ő. A Villámlány majd szétrobban a dühtől; könnyebb benne olvasni, mint egy könyvben.

Anabel büszkén fölemelkedik a székéből. Sugárzó arccal fordul Cal felé, és az arcára teszi a kezét. A herceg túlságosan döbbent, hogy reagálni tudjon. – Az unokám lesz Norta törvényes királya, és a trón az övé.

– Primus… – suttogja Mare, és a montforti vezetőre néz. Szinte könyörög. A primus arcán egy pillanatra szomorúság fut át.

– Montfort megesküszik, hogy támogatja Ca… – elharapja a nevet. Nem bír Mare Barrow-ra nézni. – Tiberias királyt.

Hőség hulláma söpör végig a termen. A herceg rettenetesen dühös. És a legrosszabb még hátravan. Ha szerencsém van, porig égeti a tornyot.

– A szokásos módon pecsételjük meg a Hasadék és a törvényes király közti szövetséget – mondja anya, és megforgatja a kést. Élvezi ezt. Minden erőmre szükségem van, hogy visszatartsam a könnyeimet, hogy senki ne lássa.

Szavainak sugallata nem kerüli el senki figyelmét. Cal fojtottan felkiált, nem herceghez illőn, királyról nem is beszélve.

– Minden történés ellenére a Királynőválasztás mégis királyi menyasszonnyal szolgált. – Anya megsimogatja a kezemet, ahol a jegygyűrűm lesz majd.

A magas mennyezetű terem egyszeriben fojtogató, és a vér szaga elönti érzékeimet. Csak erre bírok gondolni, és belekapaszkodom, hagyom, hogy a csípős vas eluralkodjon rajtam. Állkapcsom megfeszül, szorosan összezárom fogsoromat, nehogy kiszökjön, amit mondanék. A szavak ki akarnak törni. Nem akarom többé ezt. Hadd menjek haza! Minden egyes szó a házam, családom és vérem elárulása. A szívem ketrecbe van zárva.

Csapdába estem önmagamban.

Bírd rá a választásra, Mare. Bírd rá, hogy elutasítson engem.

Mare hevesen zihál, mellkasa sebesen emelkedik és süllyed. Hozzám hasonlóan ő is akar sikoltani. Remélem, látja rajtam, mennyire szeretném visszautasítani az egészet.

– Senki nem gondolt arra, hogy velem is konzultáljon – sziszegi a herceg, és félretolja a nagyanyját. A tekintete lángol. Tökélyre vitte a képességet, hogy egyszerre tucatnyi emberre meredjen dühösen. – Királlyá akartok tenni… a beleegyezésem nélkül?

Anabel nem fél a lángoktól, és ismét megragadja az arcát. – Nem teszünk semmivé. Csak segítünk abban, ami vagy. Az apád a koronáért halt meg, te meg eldobnád? Kiért? Cserben hagynád az országodat? Miért?

Nincsen válasza. Mondj nemet. Mondj nemet. Mondj nemet.

De már látom a vonzást. A csalit. A hatalom mindenkit elcsábít és megvakít. Cal különösen védtelen vele szemben. Egész életében a trónt leste, készült a napra, amikor az övé lesz. Első kézből tudom, nem olyan könnyű ettől a szokástól megszabadulni. És azt is első kézből tudom, hogy kevés dolog édesebb egy koronánál. Megint Elane jut az eszembe. Ő gondol vajon Mare-re?

– Levegőre van szükségem – suttogja.

Mare persze követi, a nyomában szikrák pattognak.

Ösztönösen majdnem még egy kupa bort kérek. De megállom. Mare nincs itt, hogy leállítsa a parancsnokot, ha megint kijönne a sodrából, és az alkoholtól csak rosszabbul érezném magam.

– Sokáig éljen VII. Tiberias! – kiáltja Anabel.

A terem visszhangozza. Én csak tátogom. Úgy érzem, mintha megmérgeztek volna.

 

• EPILÓGUS •

 

Dühösen összedörzsöli a karkötőit, míg a csuklói nem vetnek szikrákat. Egyik sem lobban lángra. Szikra szikra után, és mindegyik hideg és gyenge az enyém mellett. Haszontalan. Hiábavaló. Követem a csigalépcsőn egy erkélyig. Nem tudom, milyen a kilátás. Nem látok messzebb Calnél.

Remény és félelem csatázik bennem. Calen is látom, ahogy a szemében cikázik. Vihar tombol benne kétféle lánggal.

– Megígérted – suttogom, és próbálom széttépni anélkül, hogy egy izmomat is mozdítanám.

Cal vadul járkál, mielőtt nekitámasztaná hátát az erkély korlátjának. A szája kinyílik, majd becsukódik, keresi a szavakat. Egy magyarázatot. Ő nem Maven. Nem hazug, emlékeztetem magam. Nem akarja ezt tenni veled. De vajon ez megállítja?

– Nem gondoltam… józan ésszel ki akarna engem királynak azok után, amiket tettem? Mondd meg nekem, hogy gondoltad-e, valaha bárki a trón közelébe enged – mondja. – Ezüstöket öltem, Mare, a saját népemet. – Lángoló kezébe temeti az arcát.

– Vörösöket is öltél. Azt hittem, azt mondtad, nincs különbség.

– A különbség nem szakadék.

Felmordulok. – Gyönyörű beszédet mondtál az egyenlőségről, de hagytad, hogy az a rohadék Samos egy királyságot kérjen magának, amilyennek mi véget akarunk vetni. Ne hazudj, és ne mondd, hogy nem tudtál a feltételeiről, az új koronájáról… – A hangom elhal, mielőtt a többit kimondhatnám, és ezzel valóságossá tenném.

– Tudod, hogy fogalmam sem volt.

– Tényleg? – Felvonom a szemöldökömet. – Egyszer sem suttogta el a nagyanyád? Még csak nem is álmodtál erről?

Nagyot nyel, képtelen megtagadni legmélyebb vágyait. Úgyhogy meg sem próbálja. – Nincs semmi, amit tehetnénk, hogy megállítsuk Samost. Még nem…

Pofon ütöm. A fejét oldalra billenti az ütés.

A hangom megtörik. – Nem Samosról beszélek.

– Nem tudtam – mondja, hangja halkan cseng a szélben. Szomorú, de hiszek neki. Így nehezebb dühösnek maradni, és csak a félelem meg a bánat marad nekem. – Tényleg nem tudtam.

Könnyek folynak le az arcomon, és utálom, hogy sírok. Ki tudja, hány embert láttam meghalni, sokat én magam öltem meg. Hogyhogy éppen emiatt hullatok könnyeket? Egyetlen ember miatt, aki él és lélegzik?

A hangom elcsuklik. – Most az jön, hogy megkérlek, válassz engem?

Mert ez egy választás. Csak nemet kell mondania. Vagy igent. Egyetlen szótól függ mindkettőnk sorsa.

Válassz engem. Válaszd a hajnalt. Korábban nem tette. Most muszáj.

Remegve a tenyerem közé veszem az arcát, és magam felé fordítom. Amikor képtelen rá, amikor bronz szeme az ajkamra, a vállamra, vagy a melegben szabadon hagyott bélyegre néz, valami eltörik bennem.

– Nem kell elvennem feleségül – mormolja. – Arról tárgyalhatunk.

– Nem, nem tárgyalhattok. Te is tudod. – Nevetek az abszurd ajánlaton.

A szeme elsötétül. – És tudod, milyen számunkra… az Ezüstök számára a házasság. Nem jelent semmit. Nincs köze ahhoz, mit érzünk valaki iránt.

– Tényleg azt hiszed, a házasság miatt vagyok dühös? – Harag lángol fel bennem vadul, lehetetlen félresöpörni. – Tényleg azt hiszed, az az ambícióm, hogy a te királynéd… vagy bárki másé… legyek?

Meleg ujjak remegnek a kezemben, és megszorítanak, amikor kezdek elhúzódni. – Mare, gondolj bele, mit tehetnék. Milyen király lehetnék.

– Miért kell bárkinek is királynak lennie? – kérdezem lassan.

Nincsen rá válasza.

A palotában a bebörtönzésem idején megtudtam, hogy Mavent az anyja formálta szörnyeteggé. Nincs a világon semmi, ami megváltoztathatná őt, vagy azt, amit az anyja művelt vele. De Calt is formálták. Valamennyiünket valaki más alakított, és mindannyiunkban van egy acélszál, amit semmi és senki nem tud elvágni.

Azt hittem, Cal érzéketlen a hatalom csábítására. Mekkorát tévedtem!

Királynak született. Erre teremtették. Ezt a vágyat plántálták el benne.

– Tiberias. – Még soha nem mondtam ki a valódi nevét. Nem illik rá. Nem illik hozzánk. – Válassz engem.

Keze végigsimít az enyémen, ujjait az enyéimre illeszti. Behunyom a szemem. Egy hosszú pillanat alatt az emlékezetembe vésem, milyen érzés. Mint azon a napon Piedmontban, amikor az eső elkapott minket, égni akarok.

– Mare – suttogja. – Válassz engem.

Válaszd a koronát. Válaszd egy másik király ketrecét. Válaszd az elárulását mindannak, amiért a véredet adtad.

Én is megtalálom a magam acélszálát. Vékony, de törhetetlen.

– Szerelmes vagyok beléd, és jobban akarlak, mint bármit a világon. – A szavai üresen csengenek az én számból. – Mint bármit a világon.

A szemem lassan kinyílik. Van benne annyi tartás, hogy állja a pillantásomat.

– Gondolj bele, mi mindent tehetnénk együtt – mormolja, és próbál közelebb húzni, de megvetem a lábamat. – Tudod, mit jelentesz nekem. Nélküled nincsen senkim. Egyedül vagyok. Nem maradt semmim. Ne hagyj magamra.

A légzésem szaggatottá válik.

Megcsókolom azért, ami lehetne, ami lehet még, ami lesz még – de most utoljára. Ajka furcsán hideg, mintha mindketten jéggé fagytunk volna.

– Nem vagy egyedül. – A szemében csillanó remény elevenembe vág. – Ott a koronád.

Azt hittem, tudom, mit jelent az összetört szív. Azt hittem, Maven azt tette velem, amikor felállt, és engem ott hagyott térdelve. Amikor elmondta, hogy minden, aminek gondoltam őt, csak hazugság volt. De akkor azt hittem, szeretem őt.

Most már tudom, hogy akkor fogalmam sem volt az igazi szerelemről. Vagy arról, mit jelent egy összetört szív.

Ott állni az előtt, aki a világot jelenti a számomra, és azt hallani, hogy nem vagyok elég. Nem engem választ. Csak árnyéka vagyok annak az embernek, aki a napom.

– Mare, kérlek. – Úgy könyörög kétségbeesetten, mint egy gyerek. – Mit gondoltál, mi lesz a vége? Mit gondoltál igazából, mi fog történni? – Érzem a melegét, miközben én teljesen kihűlök. – Nem kell ezt tenned.

De igen.

Elfordulok, süket vagyok az ellenkezésére. De nem próbál megállítani. Hagyja, hogy elsétáljak.

Szörnyű ötletek, gyűlöletes szavak keringenek bennem torzan, mint szárnyszegett madarak. Egyik rosszabb, mint a másik, ahogy a koponyámban botladoznak. Nem megáldottak minket az istenek, hanem megátkoztak.

Csoda, hogy nem zuhanok le a torony csigalépcsőjéről – csoda, hogy kijutok anélkül, hogy összeesnék. A nap fölöttem ragyog, éles kontrasztot alkot a bennem tátongó sötétséggel. Az egyenruhám zsebébe dugom a kezemet, és alig érzem valaminek a szúrását. Nem telik sok időbe, mire rájövök, mi az – a fülbevaló, amelyet Cal adott. Majdnem elnevetem magam. Egy újabb megszegett ígéret. Egy újabb Calore-árulás.

Perzselő szükség facsarja a szívemet. Kilornt akarom, és Gisát. Azt akarom, hogy Shade felbukkanjon, és azt mondja, hogy ez csak újabb álom. Elképzelem őket magam mellett, szavaik és kitárt karjuk vigaszt nyújtanak.

Egy másik hang nyomja el, és égeti a bensőmet.

Cal teljesíti a parancsokat, de képtelen dönteni.

Sóhajtva idézem fel Maven szavait. Cal választott végül. És ha egészen mélyen magamba nézek, nem lep meg. A herceg ugyanaz, aki mindig is volt. A szíve mélyén jó ember, de nem akar cselekedni. Nem akar igazán megváltozni. A szívében ott a korona, és a szívek nem változnak.

Farley egy sikátorban talál rám, ahogy a falat bámulom. A könnyeim már felszáradtak. Habozik, merészsége most elkerüli. Helyette gyengéd lassúsággal közelít meg, és megérinti a vállamat.

– Nem tudtam én sem hamarabb – mormolja. – Esküszöm.

Akit szeretett, halott, ellopta valaki más. Az enyém úgy döntött, elhagy. Azt választotta, amit minden porcikámmal gyűlölök. Nem is tudom, melyik fáj jobban.

Mielőtt nekidőlnék, és hagynám, hogy megvigasztaljon, észreveszek valakit a közelben.

– Én tudtam – mondja Davidson primus. Bocsánatkérésnek hangzik. Először megint haragot érzek, de nem az ő hibája. Calnek nem kellett beleegyeznie, nem volt muszáj elengednie engem.

Calnek nem volt muszáj beleugrania egy csapdába.

– Oszd meg és uralkodj – suttogom, emlékszem a saját szavaira. Fájó szívem körül a köd eltisztul annyira, hogy megértsem. Montfort és a Skarlát Gárda soha nem fognak valójában egy Ezüst királyt támogatni. Más motiváció nélkül semmiképpen.

Davidson bólint. – Csak úgy lehet vereséget mérni rájuk.

Samos, Calore, Cygnet. A Hasadék, Norta, a Tóvidék. Mindet kapzsiság hajtja, és mind hajlandóak eltaposni egymást egy már törött koronáért. Mindez Montfort tervének része. Mély lélegzetet veszek, próbálom összeszedni magam. El akarom felejteni Calt, Mavent, és az előttem álló útra koncentrálok inkább. Nem tudom, hová vezet.

Valahol a távolban mennydörgés robajlik.

Hagyni fogjuk, hogy megöljék egymást.

• KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS •

 

Köszönöm a seregnyi embernek, aki lehetővé tette és teszi most is a könyveimet. Köszönet illeti szerkesztőmet, Kristent és a teljes szerkesztői gárdát, a HarperTeen és HarperCollins csapatot, Ginát, Elizabethet (Wardot és Lynchet is), Margot-t, a világ legjobb borítótervezőjét, Sarah Kaufmant és a tervezőcsapatot. Köszönöm továbbá a külföldi kiadóimnak és ügynökeimnek, a Universal filmes csapatának, Sarának, Elizabethnek, Jaynek, Gennifernek és persze a New Leaf Literary ügynökségnek. Suzie-nak, aki mindig nekem drukkol. Pouyának, Kathleennek, Miának, Jónak, Jackie-nek, Jaidának, Hilarynak, Chrisnek, Danielle-nek és Sarának, aki mind gondoskodott róla, hogy tisztán gondolkodjak, és néhány elképesztő jegyzettel rukkolt elő A király ketrecéhez. A New Leaf mindig előretör. És még egyszer köszönöm Suzie-nak, mert köszönetből sosem elég.

Köszönet illeti a másik hasonlóan félelmetes csapatot is, amely a barátaimból és a családomból áll. Köszönöm a szüleimnek, Lou-nak és Heathernek, akik még mindig mozgatóerőt jelentenek. A fivéremnek, Andynek, aki már jobb felnőtt, mint én. Nagyszüleimnek, nagynénéimnek, nagybátyáimnak és unokatestvéreimnek, különösen nagy szeretettel Kimnek és Michelle-nek, akik olyanok számomra, mint a nővéreim. Köszönöm a barátaimnak a régi otthonomból: Natalie-nak, Alexnek, Katrinának, Kimnek, Laurennek és a többieknek. Köszönöm új otthonomban szerzett barátaimnak: Bayannak, Angelának, Erinnek, Jenn-nek, Gingernek, Jordannak és Culver City nagy részének. Köszönöm mardekáros szobatársaimnak, Jennek és Morgannek és hiányzó társunknak, Torinak, akit mindig várni fog egy ágy.

Dicsekvésnek tűnhet, de olyan sok igaz barátom van, és annyira szert tettem, amikor az elmúlt évben más szerzőkkel találkoztam. Furcsa munkánk van, amelyet nélkületek nem tudnék elvégezni. Hiba lenne, ha nem neveznék meg néhányat közületek, és nem mondanék köszönetet. Először is, Emma Theriaultnak. Jól jegyezzétek meg a nevét. A támogatása felbecsülhetetlennek bizonyult az évek folyamán. Köszönöm Adam Silverának, Renee Ahdieh-nek, Leigh Bardugónak, Jenny Hannak, Veronica Rothnak, Soman Chainaninak, Brendan Reichsnek, Dhonielle Claytonnak, Maurene Goo-nak, Sarah Enninek, Kara Thomasnak, Danielle Paige-nek. A harcos-anya Margie Stohlnak. Az első barátomnak a könyvszakmából, Sabaa Tahirnak, aki továbbra is fáklyaként világítja az utat. Szeretet és csodálat illeti Susan Dennardot, aki nemcsak kivételes ember, de nagyon tehetséges író is. És persze köszönet illeti Alex Brackent, aki elviseli az SMS-es kifakadásaimat, egyaránt jól ismeri a Csillagok háborúját és az amerikai történelmet, a legcukibb kutyája van a világon, és igazán kitartó, elbűvölő, eltökélt és intelligens barát, aki emellett még sziporkázó író is, és azt hiszem, kifogytam a jelzőkből.

Áldottnak érzem magam, amiért vannak olvasóim, és mondanom sem kell, hogy mély hálát érzek irántuk. Hogy JK-t idézzem: „egy történet akkor él, ha van valaki, aki meghallgatja”. Köszönöm, hogy meghallgattatok. És köszönöm a teljes YA közösségnek. Fényt jelentettek 2016 sötét időszakában.

Legutóbb hálát mondtam a pizzáért is, és ez még mindig igaz. Köszönöm a nemzeti parkoknak és a Nemzeti Parkszolgálatnak, amelyek tovább gondozzák és védelmezik az ország természetes szépségét. Boldog 100. születésnapot! Ha többet akartok megtudni, önkéntes munkára jelentkeznétek, vagy adakozni szeretnétek, látogassatok el a www.nps.gov/getinvolved honlapra. Természeti kincseinket a következő nemzedék számára is meg kell őriznünk.

Köszönöm Hillary Rodham Clintonnak, Bernie Sandersnek, Elizabeth Warrennek, Barack Obama elnöknek, Michelle Obama first ladynek és mindenkinek, aki a nők, kisebbségek, muszlim amerikaiak, menekültek és LGBTQ+ amerikaiak jogait védik. Köszönöm Mitt Romney-nak, hogy megingathatatlanul szembeszállt a demagógiával, és teljesítette hazafias kötelességét. Köszönöm John McCainnek a folyamatos küzdelmet a kínzások ellen, és a katonai családok védelmével eltöltött éveket. Köszönöm, Charlie Bakernek, Massachusetts kormányzójának, hogy támogatta a fegyvertartási reformot, a nők jogait és az egyenlő jogokat a házassághoz. És arra az esetre, ha bármelyikük hátat fordítana korábbi értékeinek, mire ez a könyv megjelenik, álljon itt, hogy köszönetnyilvánításomat 2016 novemberében írtam.

Köszönet a Khanoknak és az összes Arany Csillag érdemrenddel kitüntetett családnak. Köszönet minden veteránnak, minden családnak, amely áldozatokkal szolgálta az Egyesült Államokat. És köszönet minden oktatónak az országban, mert ők formálják a jövőt.

Köszönet Skócia népének, akik a megosztottság és a félelem ellen szavaztak. Köszönet Kalifornia választott képviselőinek, akik továbbra is védelmezik a választóikat. Köszönöm Lin-Manuel Mirandának és a Hamilton gárdájának az előadásukat, amellyel a művészeten keresztül szolgálták a hazánkat. Megállíthatatlanok vagytok.

Köszönet mindenkinek, aki hatalmi pozícióban a szavát felemelte és kiállt az igazságtalanság, a zsarnokság és a gyűlölet ellen az Egyesült Államokban és az egész világon. Köszönöm mindenkinek, hogy meghallgatott, hogy figyel, és nyitva tartja a szemét.

127916100

A GABO KIADÓ
E-KÖNYVEIRŐL

 

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat.

Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el.

Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

 

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

 

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

 

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS

 

Mary E. Pearson

Az árulás csókja

 

A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

 

 

ELSŐ FEJEZET

 

Aznap volt a napja, hogy ezer álom elpusztuljon, és egyetlen új szülessen.

A szél tudta. Június elsejét írtuk, de a hegy tetején álló citadellát hideg szélrohamok tépázták, vadul, mint a téli viharok idején. Átkozódva rázták az ablakokat, vészjósló suttogással söpörtek át a huzatos folyosókon. Nem kerülhettem el a rám váró jövőt.

Az idő lassan lejárt, eljött, aminek el kellett jönnie. Lehunytam a szemem, mintha így kizárhatnám a gondolatot – tudtam, a napom nemsokára kettéválik, mindörökre elkülönülnek az életemben az előtte és az utána történtek, és az egész egyetlen gyors szertartás lesz, amibe éppolyan kevés a beleszólásom, mint a szemem színébe.

Elléptem a lélegzetem párájával fedett ablaktól. Morrighan végtelen hegységei csak foglalkozzanak a maguk dolgával – nekem a saját sorsom elé kellett mennem.

Az előírt liturgiák a szertartásrend szerint zajlottak, a rituálék és szertartások a terveket követve folytak le. Minden a Fennmaradottak és a tőlük származó Morrighan nagyszerűségét dicsérte. Nem tiltakoztam. Eddigre erőt vett rajtam a tompaság, csakhogy dél közeledtével, amikor már csak néhány lépés választotta el az azelőttöt az azutántól, a szívem ismét zakatolni kezdett.

Arccal lefelé, mezítelenül feküdtem egy kőkemény emelvényen. A pillantásomat a padlóra szegeztem, amíg idegenek karcoltak új és új vonásokat a hátamra tompa késeikkel. Moccanni sem mertem, bár tudtam, a pengéket óvatos kezek irányítják: a hordozóik pontosan tudják, az életük múlik az ügyességükön. A mozdulatlanság azonban segített elrejteni, mennyire megaláz ruhátlanságom, miközben ismeretlen kezek érnek hozzám.

Pauline a közelben ült és figyelt, a szemében valószínűleg aggodalom. Nem láttam őt, csak a kőpadlót: hosszú, sötét hajam hullámzó függönyként borult az arcom köré, és elzárt a világtól. Csak a pengék ritmikus, reszelős hangja hatolt a fülemig.

Az utolsó kés a derekamig szaladt, megkarcolta a fenekem feletti érzékeny bőrt. Küzdöttem az ösztönnel, hogy elhúzódjak, mégis összerándultam. A helyiségben mindenki levegőért kapott.

– Ne mozdulj! – rendelkezett Cloris nagynéném.

Anyám kezét éreztem meg: gyengéden simogatta a hajamat.

– Már csak néhány vonás, Arabella. Ennyi az egész.

Bár vigasznak szánta, felbosszantott, hogy ragaszkodik a hivatalos nevem használatához, ahhoz az örökölt névhez, amelyet már olyan sokan koptattak előttem. Szerettem volna, ha legalább ma, a Morrighanben töltött utolsó napomon félretenné a hivatalos hangnemet, és a kedvesebb nevemen szólítana, ahogy a fivéreim szoktak. Számtalan nevem egyikét az utolsó három betűre rövidítették, így lettem Lia. Egyszerű név volt, de úgy éreztem, sokkal inkább engem takar.

Nem éreztem több karcolást.

– Vége van – jelentette be az Első Művész. A többiek halk mormolással jelezték egyetértésüket.

Tálca csörömpölt, ahogy mellém tették az emelvényre. Rózsaolaj mindent átható aromája tolakodott az orromba. Lábak csosszantak a kövön, hogy körbeálljanak: a nagynénéim, anyám, Pauline, és mások, akiket elhívtak, hogy tanúi legyenek az eseménynek. Halkan énekelték a zsoltárokat. A pap fekete köpenye elsuhant mellettem, majd hangja felerősödött, és a hátamra permetezte a meleg olajat. A művészek a bőrömbe dörgölték. Gyakorlott ujjaik így megpecsételték a Morrighan-ház számtalan tradícióját és az ígéretet, amely immár a hátamra volt írva, hogy hirdesse a mai napon megkötött szövetséget és biztosítsa a jövőjüket.

A számukra van remény, gondoltam keserűen. Az elmém kétségbeesve igyekezett összefogni a még előttem álló feladatok rendjét, azokét, amelyek csak a szívemben voltak feljegyezve, nem papíron. Alig hallottam a pap szavait – az álmosító kántálás elsorolta minden szükségüket, de az enyémekről egy szót sem szólt.

Még csak tizenhét éves voltam. Nem volt jogom a saját jövőmről álmodni?

– …Arabella Celestine Idris Jezelia, a Morrighan-ház Első Leánya áldozata gyümölcsöző légyen, és áldott…

Szünet nélkül, egyre hangosabban sorolta a megkövetelt áldásokat és szentségeket. A hangja betöltötte a teret, és aztán, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, belefulladok a szavaiba, elhallgatott. Egy drága, édes pillanatig csak a csend zúgott a fülemben. Újra kaptam levegőt. Az utolsó áldás következett.

– Miképpen a Királyságok az emberek hamvaiból emelkedtek fel az elveszettek csontjain, úgy térünk mi is vissza a hamvak közé, ha a Menny így kívánja.

Fél kézzel megemelte az államat, másik hüvelykjével hamut kent a homlokomra.

– És így légyen a Morrighan-ház jelen Első Leánya számára is – mondta rá a hagyomány szerint anyám, aztán olajba mártott kendővel letörölte a homlokomról a hamut.

Lehunytam a szememet, lehajtottam a fejemet. Első Leány. Átok és áldás egyben. És az igazat megvallva, üres színjáték.

Anyám most a vállamra tette a kezét. A bőröm bizsergett az érintése alatt. Talán vigasznak szánta, de későn jött.

A pap elmondott egy utolsó fohászt anyám anyanyelvén, a megőrzés imáját, ami furcsa módon nem tartozott a hagyományok közé, aztán anyám elvette a kezét.

Még több olaj csordult a bőrömre. Kísérteties, éneklő zsolozsma zengett a helyiség hideg kőfalai között. A nehéz rózsaillat megülte a levegőt. Mélyet lélegeztem. Akaratom ellenére élveztem ezt a részt: a meleg olaj érintését, és a langyos kezeket, amelyek a hetek óta bennem feszülő görcsös csomókat gyúrták. A bársonyos érzés csillapította a festékkel kevert citromlé csípését, a virágillat egy percre átvarázsolt egy rejtett, nyári kertbe, ahol senki sem találhat rám. Bárcsak ilyen egyszerű volna…

De aztán ennek is vége szakadt, a művészek hátraléptek a műtől. Mind lélegzet-visszafojtva szemlélték a hátamon kirajzolódó eredményt.

Hallottam, hogy valaki közelebb lép.

– Azt mondom, nem a hátát fogja nézni, ha a szemét rávetheti az összes többi látnivalóra.

Halk kuncogás szaladt végig a helyiségen. Bernette nénikém sosem fogta vissza a szavait, még akkor sem, ha egy pap állt mellette, és ügyelni kellett volna a protokollra. Apám szerint tőle örököltem csípős nyelvemet; mindenesetre figyelmeztettek, hogy ma viselkedjek megfontoltan.

Pauline megfogta a karomat, hogy felsegítsen.

– Felség – nyújtott át egy puha lepedőt, hogy magamra teríthessem, ezzel megóvva méltóságom maradékát. Gyors, értő pillantást váltottunk, és ez visszaadta a lelkierőmet. Aztán Pauline odavezetett egy nagy tükörhöz, és a kezembe adott egy kisebb, ezüst kézitükröt, hogy én is megnézhessem az eredményt. Félresimítottam hosszú hajamat, és lejjebb eresztettem a lepedőt, egészen a derekamig.

A többiek csendben várták, mit mondok végül. Megfékeztem a késztetést, hogy levegőért kapjak – nem akartam megadni anyámnak ezt az elégtételt –, de el kellett ismernem, hogy az esküvőmre készült kavah kivételesen szépre sikerült. Egészen elámultam rajta. A Dalbrecki Királyság csúf címerállata meglepően elegáns formát kapott. A vicsorgó oroszlán megszelídült a hátamon, a karmait kecses, aprólékos vonalakkal vette körül a Morrighantjelképező, kanyargós indák szövevénye, amely V alakban folyt végig a hátamon; a legutolsó hajtásai a derekam mélyedésébe kanyarodtak. Az oroszlánt megtisztelték, mégis ügyesen alávetett helyzetben ábrázolták.

Elszorult a torkom, szúrt a szemem. Ezt a kavah-t szerettem volna… büszkén viseltem volna. Nagyot nyeltem. Elképzeltem, hogy a herceg ámulva tátja el a száját, amikor az eskütétel után leeresztem a menyegzői köntösömet. A kéjvágyó varangy. De a művészeknek megadtam, amit érdemeltek.

– Tökéletes. Köszönöm. Nincs kétségem, hogy a morrighani művészek mától a Dalbrecki Királyságban is a legrangosabbak közé számítanak majd.

Anyám mosollyal fogadta az erőfeszítésemet: tudta, tőlem ezek a szavak ritkaságnak számítanak.

Ezután mindenkit kitereltek. A további készülődés csak a szüleimre és Pauline-ra tartozott, aki nekem segédkezett. Anyám behozta a fehér selyem alsóruhát: a sóhajnyi anyag olyan vékony, szinte folyékony volt, hogy csaknem elolvadt a karján. Én haszontalan formaságnak láttam, hiszen alig takart valamit: éppen annyira áttetsző és haszontalan volt, mint a hagyomány egymásra épülő rétegei.

A ruha következett: a hátát mélyen kivágták, hogy keretbe foglalja a kavah-t, amely a herceg királyságának tiszteletére készült, mutatva a menyasszonya új hovatartozását.

Anyám meghúzta a ruha rejtett csipkeszalagjait, és úgy igazította el a felsőrészt, hogy az a derekamra simuljon, de a hátamon ne feszüljön meg. Legalább olyan kiváló tervezőmunka kellett a ruha elkészítéséhez, mint a nagy Golgata-hídhoz, vagy talán még komolyabb: megfordult a fejemben, hogy a varrónők vajon nem alkalmaztak-e egy kis varázslatot az anyagon és a varratokon. Jobb volt ezen töprengeni, mint azon, ami egyre közeledett.

Anyám szertartásosan megfordított, hogy belenézhessek a tükörbe.

Minden haragom ellenére lenyűgözött a kép. Valóban ez volt a legszebb ruha, amelyet valaha láttam. Ragyogóan elegáns, mégis egyszerű – mindössze a helyi csipkeverők sűrű, Quiassé-csipkeszegélye díszítette, amely végigfutott a mélyre szabott nyakrészen, majd V alakban, a hátsó kivágást tükrözve, a fűzőrészen is. Egészen másnak tűntem benne, valakinek, aki idősebb és bölcsebb. Valakinek, akinek tiszta a szíve, és nem rejteget titkokat. Valakinek, aki nem én vagyok.

Szó nélkül odébb léptem, és kinéztem az ablakon. Anyám halk sóhaja követett. A távolban láttam a Golgata vörös tűjét: az egyetlen, omladozó romot, amely a mély csatornán valaha átívelő, vaskos hídból megmaradt. Hamarosan ez is eltűnik majd, mint az építmény többi része. Még az Ősök csodálatos mérnöki mágiája sem állhat ellen az elkerülhetetlennek. Hát akkor én miért próbálkoznék?

Felkavarodott a gyomrom. Inkább a hegy aljára fordítottam a tekintetemet, ahol mélyen a citadella alatt szekerek döcögtek a főtér felé. Talán gyümölcsöt, virágokat hoztak, esetleg a morrighani szőlőskertek hordóba zárt borát. Megpillantottam néhány, felszalagozott lovak vonta, elegáns hintót is.

Az egyikben talán ott ül legidősebb bátyám, Walther, fiatal feleségével, Gretával; fogják egymás kezét, és alig bírják elszakítani egymásról a tekintetüket, úgy utaznak az esküvőmre. A többi fivérem talán már ott is van a főtéren, és a mosolyukkal szédítik a fiatal lányokat. Alig pár napja láttam az ábrándos pillantású Regant egy sötét folyosón: a kocsis lányának suttogott valamit. Bryn minden héten más hajadont szédített, nem bírt választani. Mindhárom imádott bátyám szabadon szerethetett és vehetett el feleségül azt, akit akart. A lányok is maguk választhattak. Mindenki, még Pauline is, aki a hónap végére várta a hódolója visszatértét.

– Te hogy csináltad, anya? – kérdeztem, még mindig a szekereket figyelve. – Hogyan bírtál elutazni ide Gastineux-ból, hogy hozzámenj egy varangyhoz, akit nem is szeretsz?

– Apád nem varangy – vágta rá szigorúan az anyám.

Megpördültem, hogy szembenézzek vele.

– Lehet, hogy király, de attól még varangy. Azt akarod mondani, hogy úgy mentél hozzá egy nálad kétszer idősebb idegenhez, hogy nem gondoltad varangynak?

Anyám nyugodtan emelte rám szürke szemét.

– Nem, nem gondoltam. Ez volt a sorsom és a kötelességem.

Fáradtan sóhajtottam.

– Mert te Első Leány voltál.

Az Első Leányok emlegetése elől anyám mindig ügyesen kitért. Most azonban, hogy csak ketten voltunk, nem foghatott másba, nem fordulhatott el. Kihúzta magát, királyi gőggel szegte fel az állát.

– Ez megtiszteltetés, Arabella.

– Csakhogy belőlem hiányzik az Első Leányok adottsága. Nem vagyok siarrah. A dalbreckiek hamarosan rá fognak jönni, hogy nem bírok akkora értékkel, mint ők azt hiszik. Ez az esküvő csalás.

– A képesség idővel megjöhet – felelte anyám halkan.

Nem vitáztam vele. Mindenki tudta, hogy a legtöbb Első Leány adottsága a nővé éréssel teljesedik ki, én pedig már négy éve átléptem ezt a határt. Az adottságnak azonban semmi jele nem volt. Anyám hamis reményeket dédelgetett.

Visszafordultam az ablakhoz.

– De még ha nem is jön – folytatta –, az esküvő akkor sem csalás. Ez a szövetség nem csak egy dologról szól. Egy királyi vérvonal Első Leányának lenni önmagában is érték. A történelem és a hagyományok értéke. Csak ez számít.

– Miért az Első Leány számít? Biztos, hogy az adottság nem szállhat egy fiúra? Vagy a második leányra?

– Volt már rá példa… de erre nem építhetünk. A hagyomány sem szól róla.

És arról szól-e, hogy az adottságot el is lehet veszíteni? A kimondatlan szavak pengeként függtek közöttünk, de még én sem bírtam így megsebezni anyámat. Apám már a házasságuk elejétől fogva nem kérte ki a véleményét az államügyekben, de hallottam olyan régi esetekről, amikor az adottság még erősen élt benne, és a szavának súlya volt. Ha egyáltalán hihettem ezeknek. Már ebben sem voltam biztos.

A türelmem nem terjedt ki az efféle szócsavarásra. Jobban szerettem, ha a mondataim – és az érveim – egyszerűek, egyenesek. És annyira untam már, hogy mindenki a hagyományt emlegeti, hogy biztosra vettem: ha még egyszer valaki kiejti a száján a szót, szétrobban a fejem. Anyám valóban egy másik korban élt.

Hallottam, hogy közelebb lép, és éreztem, hogy meleg karja a derekam köré fonódik. Elszorult a torkom.

– Drága leányom – súgta a fülembe –, akár megjön az adottság, akár nem, keveset számít. Ne emészd magad ezen. Az esküvőd napja van.

És a vőlegény egy varangy. Már láttam egy pillanatra Dalbreck királyát, amikor megjelent, hogy megegyezzenek a feltételekben – mintha csak egy ló lennék, amelyet megvesz a fiának. Vén volt, a háta görbe, mint a banyák reumás lábujja; az apám apja is lehetett volna. Görnyedten, lassan járt, a nagyterem lépcsőinek leküzdéséhez segítséget kellett kérnie. Ha a herceg csak feleannyi idős, akkor is ráncos, fogatlan öreg. A gondolat, hogy megérint, vagy éppen…

Összeborzongtam: a fejembe tolakodott a kép, amint csontos, vén kezek simítják meg az arcomat, ráncos, savanyú ajkak kérik a csókomat. Egyre az ablakot bámultam, de már nem láttam túl az üvegen.

– Miért nem nézhettem meg magamnak legalább?

Anyám karja lehullott a derekamról.

– Megnézni egy herceget? A viszonyunk Dalbreckkel így is feszült, hogy mást ne mondjak. Valóban megsértenéd ezzel a birodalmat, amikor Morrighan számára létfontosságú a remélt szövetség?

– Én nem vagyok apám egyik katonája.

Anyám megsimította az arcomat.

– De igen, drágám – súgta. – Az vagy.

Végigfutott a hátamon a hideg.

Anyám még utoljára megölelt, és hátralépett.

– Itt az idő. Megyek, elhozom a menyegzői köntöst a kamrából – mondta, azzal kisietett.

A szekrényhez siettem, kitártam az ajtaját. Az alsó fiókból kiemeltem egy zöld bársonytokot, mely egy vékony, ékkövekkel kirakott tőrt rejtett. A fivéreimtől kaptam a tizenhatodik születésnapomra – ajándék volt, mégsem használhattam soha. Nyilvánosan legalábbis nem. Az öltözőkamrám belső ajtajába azonban belevésődött titkos gyakorlatozásom sok nyoma.

Összeszedtem még néhány holmit, belecsavartam egy alsóingbe, és átkötöttem egy szalaggal.

Pauline is visszatért, immár teljesen felöltözve. Átadtam neki a kis csomagot.

– Gondom lesz rá – felelte idegesen; megviselték az utolsó, készülődéssel töltött percek. Akkor szaladt ki, amikor anyám visszatért a köntössel.

– Mire lesz gondja? – kérdezte.

– Adtam neki néhány holmit, amit magammal szeretnék vinni.

– Mindent, amire szükséged lesz, elküldtünk tegnap a ládákban – válaszolta, és az ágyamhoz lépett.

– Néhány apróságot elfelejtettem.

Anyám a fejét rázta, hogy emlékeztessen: a kocsiban igencsak szűk lesz a hely, az út Dalbreckig pedig hosszú.

– Megoldom – mondtam.

Anyám óvatosan az ágyamra fektette a köpenyt. Meggőzölték, majd felakasztották, hogy a szépségét egy gyűrődés se éktelenítse. Végigfuttattam a kezemet a finom bársonyon. Az éjféli égkék köpeny szegélyét rubinok, turmalinok és zafírok díszítették, mint a csillagok. Azok a kövek még jól jönnek majd.

A hagyomány szerint a köpenyt a két szülőmnek együtt kell a vállamra terítenie, anyám azonban egyedül érkezett vissza.

– De hol van… – kérdeztem, abban a pillanatban azonban meghallottam a közeledő seregnyi láb dobogását. Még mélyebb kétségbeesés kerített hatalmába, mint eddig. Apám nem egyedül jön, még most sem.

Az egyik oldalán az alkormányzóval, a másikon a kancellárral és a királyi akadémikussal lépett be a szobába, a nyomukban az udvartartása alacsonyrangú tagjai lépkedtek. Tudtam, hogy az alkormányzó csak a dolgát végzi – nem sokkal a szerződések aláírása után félrehúzott, és elárulta, hogy egyedül ő érvelt a házasság ellen –, de azért ő is, mint mindannyian, mereven követte az előírásokat. Az akadémikust és a kancellárt különösen utáltam, amit ők is tudtak, de emiatt nem mardosott a bűntudat: az érzés kölcsönös volt. Akárhányszor a közelükbe kerültem, elfogott az undor, mintha egy vérszívó férgekkel teli mocsáron kellett volna átgázolnom. Ők lesznek a legboldogabbak, ha megszabadulhatnak tőlem.

Apám elém lépett, kétfelől arcon csókolt, majd elhátrált, hogy szemügyre vegyen, és szívből felsóhajtott.

– Szép vagy, mint édesanyád az esküvője napján.

Átfutott az agyamon, hogy érzéseinek szokatlan kinyilvánítása vajon a jelenlévőknek szól-e. Csak ritkán láttam a szüleim között bármiféle érzelmet, most azonban apám tekintete anyámra villant, és ott megpihent egy pillanatra. Anyám visszanézett rá. Vajon mi volt köztük abban a pillanatban? Szeretet? Vagy fájdalom az elveszett szerelem és a meg nem valósult lehetőségek miatt?

A bizonytalanságtól elmúlt a különös ürességérzet, amely eddig kísért, száz kérdés jutott eszembe, de a kancellár, az akadémikus és a türelmetlen kíséret tagjai előtt vonakodtam volna feltenni őket. Talán apám éppen erre számított.

Az időőrző – alacsony, kövér, kidülledő szemű ember – előhúzta örökké őrizgetett zsebóráját, aztán a többiekkel együtt terelgetni kezdte apámat, mintha ők uralnák az országot, nem a királya.

– Felség, szorít az idő – emlékeztette.

Az alkormányzó együtt érző pillantást vetett rám, de egyetértőn bólintott.

– Ezen a nagyszerű órán nem akarjuk megvárakoztatni a dalbrecki királyi családot. Mint ön is tudja, felség, igen rossz vért szülne.

Megtört a varázs, megtört a pillantás. Anyám és apám felemelték a köpenyt, és a vállamra helyezték, összekapcsolták a csatot a nyakamon, majd apám a fejemre igazította a csuklyát, és újra arcon csókolt kétfelől, de immár visszafogottan, ahogy a protokoll diktálta.

– A mai napon légy Morrighan királyságának hű szolgája, Arabella.

Lia.

Apám utálta a Jezelia nevet, mert a királyi családfán még nem fordult elő, egyáltalán, sehol sem fordult elő – legalábbis így érvelt, de anyám magyarázat nélkül ragaszkodott hozzá, és nem engedett. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy apám meghajolt az akarata előtt. Ha nincs Bernette néném, én meg se tudom az esetet, és még ő is csak óvatosan hozta szóba, hiszen a dolog máig tövis volt a szüleim talpában.

Apám arcába néztem. A gyengédség, ami egy pillanattal korábban ellágyította a vonásait, eltűnt, már újra az államügyek töltötték meg a gondolatait, de én a tekintetét kutattam, vártam, hátha látok ott még valamit. Semmi.

Felszegtem az államat, kihúztam magam.

– Igen, felség, jól fogom szolgálni a királyságot, amint az a feladatom. Elvégre katona vagyok az ön seregében.

Összevonta a szemöldökét, kérdőn nézett anyámra, aki viszont finom fejrázással intette félre a kérdést. Apám – elsőként uralkodó, csak aztán szülő – megelégedett azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a válaszomat, mert mint mindig, most is voltak sürgetőbb gondjai. Elfordult, és a kísérettel a nyomában elsétált, mondván, hogy a kötelességét velem szemben teljesítette, a székesegyháznál találkozunk újra. Kötelesség. Ezt a szót legalább annyira utáltam, mint a hagyományt.

– Készen állsz? – kérdezte anyám, amikor ismét kettesben maradtunk.

Bólintottam.

– Csak még van egy kis magánjellegű dolgom, mielőtt indulunk. A lenti folyosón találkozunk.

– Veled ma…

– Kérlek, anya… – Most először tört meg a hangom. – Csak pár percre van szükségem.

Anyám engedett. Hallgattam, ahogy magányos lépteinek visszhangja elvonul a folyosón.

– Pauline? – kérdeztem súgva, közben megtöröltem az arcomat.

Pauline az öltözőkamrám felől lépett be. Egymásra néztünk: nem volt szükségünk szavakra. Mindketten pontosan tudtuk, mi vár ránk. A hosszú, álmatlan éjszakán a nap minden apró részletét átbeszéltük.

– Még mindig meggondolhatod magad. Biztos vagy a döntésedben? – kérdezte Pauline, megadva az utolsó esélyt, hogy kihátráljak.

Biztos? A mellkasom fájdalmasan összeszorult; a kín olyannyira valós volt, hogy eszembe jutott, vajon igazán képes-e egy szív megszakadni? Vagy a félelem szúrt belém? A kezemet a szívemre szorítottam, hogy enyhítsem a sajgást. Alighanem eljött a döntés pillanata.

– Nincs visszaút. Mások döntöttek helyettem – feleltem. – Mostantól ez a végzetem, ezt kell beteljesítenem, akármi is következik.

– Remélem, jó dolgok következnek, barátom – biccentett Pauline értőn.

Több szó nem esett. Végigsiettünk a hosszú, boltíves folyosón a citadella hátsó traktusa felé, majd lefutottunk a sötét cselédlépcsőn. Senkivel nem találkoztunk: vagy a székesegyházban készülődtek, vagy a főkapuban várták, hogy a királyi nászmenet elinduljon a tér felé.

Egy kicsiny, fekete zsanérokon forduló faajtón át léptünk ki a vakító napsütésbe. A szél belekapott a ruhámba, lelökte a fejemről a csuklyát. Láttam, hogy az erőd hátsó kapuja, amelyet csak vadászatok vagy titkos távozások alkalmával használtak, nyitva áll, ahogy rendeltem. Pauline keresztülvezetett egy sáros kifutón, mielőtt elértük volna a kocsiszín árnyékos oldalát. Ott egy riadt tekintetű istállófiú várakozott két felnyergelt lóval. Amikor meglátott, a szeme lehetetlen módon még kerekebbre nyílt.

– Felség, az ön számára már előkészítették a kocsit – dadogta el-elakadó nyelvvel. – A citadella előtt várakozik, a lépcsőknél. Ha kívánja…

– Megváltoztak a tervek – vágtam a szavába határozottan, és felnyaláboltam a ruhámat, hogy a kengyelbe léphessek. A szalmaszőke fiú álla leesett, úgy bámulta nemrég még szűzi fehér ruhámat, amelynek a szegélye máris elnehezült a sártól; most mocskoltam össze az ujját, a csipke felsőrészt, és ami még rosszabb, a morrighani ékköves menyegzői köpenyt.

– De hát…

– Gyerünk! Segíts! – kiáltottam rá, és kikaptam a kezéből a kantárszárat.

A fiú engedelmeskedett, aztán Pauline-t is felsegítette a nyeregbe.

– De mit mondjak…

A kérdés végét már nem hallottam: a rohanó lovak patadobogása elnyomott minden érvet és vitát. Pauline-nal az oldalamon megtettem a jóvátehetetlent, véget vetettem ezer álomnak, hogy életet adjak egyetlenegynek. Az erdő menedéke felé irányítottam a lovamat, és vissza se néztem.

 

 

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon.

Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.