• KILENCEDIK FEJEZET •

Mare

Különös dolog játék babának lenni. Több időt töltök a polcon, amikor azonban muszáj, úgy táncolok, ahogyan Maven fütyül – amíg betartom az alkunkat, addig ő is állja a szavát. Végtére is szavatartó ember.

Az első újvérű Tengerdombban, a révöböli palotában keres menedéket, és ahogy Maven ígérte, teljes védelmet kap a Skarlát Gárda úgynevezett terrorja elől. Néhány nappal később a szerencsétlen férfit, Morritant Archeonba kísérik, és bemutatják Mavennek. A híradások másról sem szólnak. Az udvarban máris köztudomású, kicsoda, és mi a képessége. Sokak meglepetésére Morritan is tűzgyújtó, mint a Calore-ház tagjai, Caltől és Maventől eltérően azonban neki nincs szüksége tűzcsiholó karkötőre, sem szikrára. Az ő tüzét a képessége lobbantja fel, ahogyan az én villámom is működik.

Kénytelen vagyok ülni egy aranyozott szélen, és Maven királyi kíséretével együtt végignézni az egészet. Jon, a jós mellettem ül vöröslő szemmel és némán. Mint a két első újvérű, akik csatlakoztunk az Ezüst királyhoz, a tisztelet jeleként Maven mellé kerültünk Evangeline és Samson Merandus után. De csak Morritan figyel ránk. Ahogy közeledik a tekintetek és a tucatnyi kamera kereszttüzében, végig engem néz. Félve reszket, de van a jelenlétemben valami, ami visszatartja a meneküléstől, és segít neki lépdelni előre. Nyilvánvalóan elhiszi, amit Maven a számba adott. Elhiszi, hogy a Skarlát Gárda mindannyiunkat üldöz. Még le is térdel, és úgy esküszik, hogy csatlakozik Maven hadseregéhez, és az Ezüst tisztekkel együtt részt vesz a kiképzésen, hogy harcoljon a királyáért és az országáért.

A legnehezebb némának és mozdulatlannak maradni. Morritan hosszú végtagjai, aranybarna bőre és többéves cselédmunkától kérges tenyere ellenére egy kis nyúlnak látszik, aki most iszkolt be a csapdába. Elég egyetlen rossz szó tőlem, és a csapda bezárul.

Még többen követik.

Napról napra, hétről hétre. Néha egyedül érkeznek a királyuk vélt menedékébe, néha tucatjával, az ország minden szegletéből. A legtöbben félelemből, mások viszont azért, mert itt akarnak lenni. Hátra akarják hagyni az elnyomástól terhelt életet, és megvalósítani a lehetetlent. Nem tudom hibáztatni őket. Végtére is egész életünkben azt hallgattuk, hogy az Ezüstök az uraink, az isteneink, akik jobbak nálunk. Most pedig nagy kegyesen hagyják, hogy lakjunk velük a mennyországban. Ki ne akarna csatlakozni hozzájuk?

Maven jól játssza a szerepét. Mindet úgy öleli meg, mintha a testvérei volnának, széles mosolyában nyoma sincs szégyennek vagy félelemnek, pedig a legtöbb Ezüst visszataszítónak találná a gesztust. Az udvar követi a példáját, de látom a gúnyos mosolyokat és a homlokráncolásokat. Noha ez is része a színjátéknak, célzott csapás a Skarlát Gárdára, nincsen ínyükre. Mi több, félnek. Sok újvérűnek az övéknél erősebb, vagy Ezüst mértékkel felfoghatatlan, nyers képessége van, ezért kimeresztett karmokkal várnak.

Most az egyszer nem én vagyok a figyelem középpontjában. Ez az egyetlen vigaszom, nem beszélve arról, hogy egyúttal előny is. Senkit nem érdekel a villámtól megfosztott Villámlány. Megteszem, amit tudok, ami kevés, de nem lényegtelen. Figyelek.

Evangeline a kifelé mutatott acélkeménység ellenére nyugtalan. Ujjai a karfán dobolnak, csak akkor nyugszik meg, amikor Elane a közelében van, és odasúg neki valamit, vagy megérinti. De még akkor sem meri elengedni magát. Figyelme olyan éles, mint a kései. Nem nehéz kitalálni, miért. Még fogolyként is nagyon keveset hallottam a királyi esküvőről, és bár ő a király menyasszonya, még mindig nem királyné. Ez megrémíti, látszik az arcán, a viselkedésén, a csillogó ruhák parádéján, amelyek mindegyike bonyolultabb és fenségesebb, mint az előző. Éppen csak a címében nem visel koronát, de erre a címre áhítozik mindennél jobban. Az apja szintén. Volo a lánya mellett áll, pompásan fest fekete bársony és ezüst brokát öltözékében. Evangeline-től eltérően rajta nem látok semmi fémet, még egy láncot vagy gyűrűt sem. Nincs szüksége fegyverekre, hogy veszedelmesnek tűnjön. Higgadt viselkedése és sötét ruházata nem nemeshez, inkább hóhérhoz teszi hasonlatossá. Nem tudom, Maven hogy bírja elviselni a jelenlétét, a szemében izzó örökös mohóságot. Elarára emlékeztet. Mindig a trónt figyeli, mindig vár a lehetőségre, hogy lecsapjon rá.

Maven észreveszi, de nem érdekli. Megadja Volónak a szükséges tiszteletet, de nem többet. Evangeline-t pedig Elane sziporkázó társaságára bízza, és szemlátomást örül, hogy jövendőbelijét nem érdekli. Az ő figyelme határozottan másra irányul. Furcsamód nem rám, hanem az unokatestvérére, Samsonra. Nekem sem könnyű figyelmen kívül hagyni a suttogót, aki lelkem mélyéig megkínzott. Folyamatosan tudatában vagyok a jelenlétének, megpróbálom kiszűrni a suttogását, bár aligha lenne erőm ellenállni neki. Mavennek emiatt nem kell aggódnia, hiszen ott van a néma kőből készített széke. Az szavatolja a biztonságát, és az tartja üresen.

Amikor először hercegnének próbáltak betanítani, ami már önmagában is nevetséges, egy második herceg volt a jegyesem, és ezért csak kevés udvari találkozón vettem részt. Bálokon és számos lakomán jelen voltam, de a bebörtönzésemig ilyen eseményre nem jutottam el. Most már számát sem tudom, hányszor voltam kénytelen Maven jól idomított ölebeként üldögélni, és hallgatni a kérelmezőket, politikusokat és hűségesküt tevő újvérűeket.

A mai nap is ugyanilyennek ígérkezik. A Hasadék régió kormányzója, a Laris-ház feje éppen végez egy begyakorolt kérelemmel, hogy a Kincstár biztosítson támogatást, hogy helyrehozhassák a Samos-kézben levő bányákat. Ő is Volo bábjainak egyike, és jól látszanak az őt mozgató szálak. Maven félresöpri egy intéssel és ígérettel, hogy átnézi a kérelmet. Bár Maven velem szemben szavatartó, az udvarával másként viselkedik. A kormányzó válla megereszkedik, tudja, hogy a kérelmét soha nem olvassa el a király.

Már fáj a hátam a kemény széktől és a merev testtartástól, amit legújabb udvari ruhakölteményemben meg kell őriznem. Kristály és csipke. Mint mindig, most is vörös, Maven imádja, ha vöröset viselek. Azt mondja, életerősebben nézek ki tőle, miközben minden nappal egyre jobban elszivárog belőlem az élet.

A napi ügyek meghallgatásához nem szükséges, hogy a teljes udvar megjelenjen, és a trónterem ma is csak félig telt meg. Az emelvényen viszont nagy a zsúfoltság. Akik úgy döntöttek, hogy elkísérik a királyt, büszkén feszítenek, nem beszélve arról, hogy így lehetőségük van szerepelni egy újabb nemzeti híradásban. Amikor a kamerák odébb gurulnak, rádöbbenek, hogy még több újvérű érkezik. Egy sóhajjal törődöm bele az újabb bűntudattól és szégyentől terhelt napba.

Amikor a magas ajtószárnyak kitárulnak, görcsbe rándul a gyomrom. Lesütöm a szemem, nem akarom megjegyezni az arcukat. A legtöbbjük követi majd Morritan átkozott példáját, és csatlakozik Maven háborújához, hátha így megérthetik a képességeiket.

Mellettem Jon összerándul, ahogy szokott. Hosszú, vékony ujjait nézem, ahogy ide-oda mozognak, mintha egy könyvet lapozna. Valószínűleg azt is teszi, és a jövőt olvassa éppen, ahogy megformálódik és változik. Kíváncsi vagyok, mit lát. Nem mintha bármikor is rákérdeznék. Soha nem fogom megbocsátani neki az árulását. Legalább nem próbál beszélgetni velem azóta, hogy elmentem mellette a tanácsteremben.

– Üdvözöllek titeket – szólítja meg Maven az újvérűeket. Hangja gyakorlott és magabiztos, az egész tróntermet bezengi. – Ne aggódjatok. Most már biztonságban vagytok. Ígérem nektek, a Skarlát Gárda itt nem jelent rátok veszélyt.

Kár.

Lehajtom a fejem, hogy elrejtsem arcomat a kamerák elől. A vér a fülemben zubog, együtt lüktet a szívemmel. Émelygek, hányinger kerülget. Fussatok!, sikoltom némán, bár most egy újvérű sem tudna kimenekülni a trónteremből. Kerülöm, hogy Mavenre vagy az újvérűekre kelljen néznem, ne is lássam a láthatatlan ketrecet, amely köréjük zárul. Tekintetem Evangeline-en állapodik meg, és azon kapom, hogy engem néz. Most az egyszer nem mosolyog megvetően. Arca üres és kifejezéstelen. Sokkal gyakorlottabb ebben, mint én.

Körmeim töredezettek, a körömágyakat véresre kapartam az aggodalom hosszú éjszakái és a fájdalom nélküli kínzás még hosszabb nappalai alatt. A Skonos bőrgyógyító, aki az egészséges kinézetemért felelős, mindig elfelejti megvizsgálni a kezemet. Remélem, akik a híradásokat nézi, azok észreveszik.

Mellettem a király folytatja a rémes színjátékot. – Nos?

Négy újvérű mutatkozik be, egyik idegesebb, mint a másik. Képességeiket sokszor meglepett kiáltás és zaklatott suttogás fogadja. Az egész olyan, mint egy komorabb királynőválasztás. Az újvérűek nem a menyasszonyi koronáért mutatják be hatalmukat, hanem az életükért, hogy elnyerjék a remélt menedéket Maven oldalán. Próbálok nem odanézni, de a tekintetem a szánalomtól és a félelemtől minduntalan odatéved.

Az első egy nagydarab nő, akinek bicepsze Calével vetekszik. Bizonytalankodva átlép egy falon. Egyenesen átmegy rajta, mintha az aranyozott lambéria és a stukkózás nem jelentene nagyobb akadályt, mint a levegő. Maven lelkes bátorítására ugyanezt egy Őrzővel is megteszi. A testőr megrezzen, ennyi árulkodik csak a fekete maszk mögötti emberről, de máskülönben sértetlen. Sejtelmem sincs, miként működik a nő képessége, és Julianra gondolok. Ő is a Skarlát Gárdával van, és remélem, mindegyik híradást nézi. Feltéve, hogy az ezredes engedélyezi. Nem igazán kedveli az én Ezüst barátaimat.

Két öregember követi a nőt, mindketten ősz hajú veteránok elrévedő szemmel és széles vállal. Képességeik ismerősek a számomra. Az alacsonyabb, foghíjas férfi olyan, mint Ketha, az egyik újvérű, akit hónapokkal korábban toboroztam. Bár a puszta gondolataival képes volt felrobbantani egy tárgyat vagy személyt, nem élte túl a Corros börtön ostromát. Gyűlölte a képességét, mert túl véres és erőszakos volt. Bár az újvérű férfi csak egy széket semmisít meg egyetlen pislantásával, rajta sem látom, hogy örülne. A barátja halk szavú, és Terrance-ként mutatkozik be, mielőtt elmondaná, hogy ő a hangot képes manipulálni. Mint Farrah az általam toborzottak közül. Ő nem tartott velünk Corrosba. Remélem, még életben van.

Az utolsó egy asszony, annyi idős lehet, mint az anyám, befont, fekete hajába ősz szálak vegyülnek. Kecsesen mozog, és jól képzett szolgáló csendes, elegáns lépteivel közelíti meg a királyt. Mint Ada, vagy Walsh, vagy egykor én. Mint sokan közülünk még mindig. Mélyen meghajol.

– Felség – mormolja halkan és szerényen. – Halley vagyok, az Eagrie-ház szolgája.

Maven int neki, hogy emelkedjen fel, és hamis mosolyt villant rá. A nő engedelmeskedik. – Szóval az Eagrie-ház szolgája vagy – mondja szelíden. Majd a cseléd válla fölött az Eagrie-ház vezetőjének int a kis csoportosulásban. – Köszönöm, Lady Mellina, hogy elhozta őt a biztonságba.

A magas, madárarcú nő máris pukedlizik, előre tudta, mit fog mondani Maven. Fürkészként látja a közvetlen jövőt, és felteszem, a szolgája képességét is hamarabb észrevette, mint ahogy az rádöbbent volna.

– Nos, Halley?

Az asszony tekintete egy pillanatra összeakad az enyémmel. Remélem, megfelelek a vizsgálódásának. De nem a félelmemet kutatja, vagy mit rejtek az álarcom mögött. A szeme a messzeségbe réved, egyszerre lát belém és nem lát semmit.

– Képes elektromosságot irányítani és teremteni, kis és nagy léptékben egyaránt – mondja Halley. – Ennek a képességnek nincs neve.

Aztán Jonra pillant. Ugyanaz az üresség költözik a tekintetébe. – Látja a sorsot. Ameddig az ösvény visz, amíg rajta jár az ember. Ennek a képességnek nincs neve.

Maven összeszűkült szemmel töpreng, és utálom magamat, de én is hasonlóan reagálok.

Halley azonban folytatja, előbb bámul, aztán sorolja:

– A mágneses mezők befolyásolásával uralni tudja a fémeket. Magnetron.

– Suttogó.

– Árnyék.

– Magnetron.

– Magnetron.

Végigmegy Maven tanácsadóin, egyesével rájuk mutat, és könnyűszerrel megnevezi a képességeiket. Maven tűnődve előrehajol, és szinte állati kíváncsisággal billenti félre a fejét. Figyelmesen vizslatja a nőt, és alig pislog. Sokan azt hiszik, hogy az anyja nélkül ostoba, nem olyan katonai zseni, mint a bátyja, de elfelejtik, hogy a stratégia nem csak a harcmezőre való.

– Fürkész. Fürkész. Fürkész. – Halley korábbi uraira mutat, és egyesével megnevezi őket, majd a keze ökölbe szorul, ellazul, ahogy az elkerülhetetlen hitetlenkedést várja.

– Vagyis a képességed az, hogy megérzed mások képességét? – kérdezi végül Maven a szemöldökét felvonva.

– Igen, felség.

– Könnyű színlelni.

– Igen, felség – ismeri be az asszony még halkabban.

Nem lenne nehéz, főleg nem az ő pozíciójában. Egy nemes házban szolgál, manapság többet van az udvarban, mint máshol. Könnyen memorizálni tudná, mire képesek a többiek – de Jon esetében is? Amennyire tudom, ugyan az első újvérűként ünneplik, aki Mavenhez csatlakozott, de nem sokan ismerik a képességét. Maven nem akarja, hogy az emberek azt gondolják, hogy egy vörös vérű tanácsadóra támaszkodik.

– Folytasd. – Maven felvonja sötét szemöldökét, és további demonstrációra szólítja fel.

Halley engedelmesen megnevezi az Osanos nimfákat, a Welle zöldmestereket és az egyetlen Rhambos melákot. Egyiket a másik után – de mindannyian házuk színeit viselik, ő pedig egy szolga. Tudnia kell ezeket. A képessége legjobb esetben is csak bűvészmutatvány, legrosszabb esetben pedig hazugság, és halálbüntetés jár érte. Tudom, hogy érzi a feje fölött lebegő kardot, amely Maven állkapcsának megfeszülésével egyre fenyegetőbben közeledik.

Hátul vörös és kék selyembe öltözött Iral talpra szökken, és kabátját megigazítva közeledik. Csak azért tűnik fel, mert furcsán lépdel, korántsem olyan kecsesen, mint ahogy egy selyemtől elvárható. Furcsa.

Ezt Halley is észreveszi. Megremeg, de csak egy pillanatra.

Az ő élete vagy az Iralé.

– Meg tudja változtatni az arcát – suttogja, ujja reszket a levegőben. – Ennek a képességnek nincs neve.

Az udvar szokásos pusmogása visszhang nélkül elhal, mintha egy gyertya lángját hirtelen elkoppantották volna. Csend támad, amit csak szívem egyre hevesebb dobogása tör meg. Meg tudja változtatni az arcát.

A testem bizsereg az adrenalintól. Fuss!, akarom kiáltani. Fuss!

Amikor pedig az Őrzők karon fogják az Iral házfőt, és előrevonszolják, magamban azért könyörgök: Kérlek, tévedj! Kérlek, tévedj! Kérlek, tévedj!

– Az Iral-ház fia vagyok – morog a férfi, és megpróbálja kiszakítani magát az Őrzők markából. Egy Iral képes lenne rá, mosolyogva táncolna odébb. De akárki is ő, nem teszi. – Egy hazug Vörös rabszolga szavának inkább hitelt adtok, mint az enyémnek?

Samson hamarabb cselekszik, mint Maven egyáltalán megkérhetné. Olyan gyorsan, mint egy fürge, lesiet az emelvényről, villámkék szemében éhség villan. Gondolom, nem sok elméből lakmározhatott az enyém óta. Az Iral férfi egy kiáltással térdre rogy, a fejét lehajtja. Samson az elméjébe ront.

Aztán a haja elszürkül, rövidebb lesz, és másik fej, másik arc jelenik meg a helyén.

– Nagyanyó – hallom magamat. Az öregasszony megkockáztat egy pillantást, szeme tágra nyílt, ijedt és ismerős. Emlékszem, hogy beszerveztem, elvittem a Szurdokba, néztem, ahogy terelgeti az újvérű kölyköket, és történeteket mesél nekik a saját unokáiról. Ráncos, mint egy dió, öregebb bármelyikünknél, és mindig kész arra, hogy küldetésre induljon. Ha lehetséges volna, odarohannék hozzá, hogy megöleljem.

Helyette térdre hullok, és megragadom Maven csuklóját. Úgy esdeklek, ahogy csak egyszer korábban, hamuval és hideg levegővel teli tüdővel, szédülten a repülőgép irányított lezuhanásától.

A ruha egyik varrása felhasad. Nem térdelésre tervezték. Nem úgy, mint engem.

– Kérlek, Maven. Ne öld meg – könyörgök, és zihálva próbálok belekapaszkodni bármibe, ami megmenthetné Nagyanyót. – Hasznos lehet; értékes. Nézd meg, mire képes…

Maven tenyerét a bélyegemre téve ellök magától. – Ő egy kém az udvaromban. Te is az vagy?

Még mindig könyörgök, mielőtt Nagyanyó egy pimasz megjegyzéssel valóban megöletné magát. Most az egyszer remélem, hogy a kamerák figyelnek.

– Elárulták, hazudtak neki, megtévesztette a Skarlát Gárda! Nem az ő hibája!

A király nem ereszkedik le odáig, hogy felálljon, még akkor sem, ha a lába előtt ölnek meg valakit, mert fél elhagyni a néma követ, fél döntést hozni annak biztonsága nélkül. – A háború törvényei egyértelműek. A kémekkel gyorsan el kell bánni.

– Amikor beteg vagy, kit hibáztatsz? – kérdezem. – A testedet vagy a betegséget?

Dühös pillantást vet rám, és ürességet érzek. – Te pedig a gyógyírt hibáztatod, ami nem működött.

– Maven, könyörgök… – Nem emlékszem, mikor kezdtem sírni, de most persze hogy ömlenek a könnyeim. Szégyentől keserűek, mert legalább annyira sírok magamért, mint Nagyanyóért. Ez egy kísérlet volt a megmentésemre. Ez értem történt. Nagyanyó volt az én esélyem.

Látásom elhomályosul. Samson fölemeli a kezét, alig várja, hogy belevesse magát mindabba, amit Nagyanyó tud. Átfut az agyamon, milyen szörnyű csapás lesz ez a Skarlát Gárdának – és milyen ostobák voltak, hogy megpróbálkoztak ezzel. Micsoda kockázat, micsoda pazarlás.

– Felkelünk. Vörösen, mint a hajnal – motyogja Nagyanyó, és nagyot köp.

Aztán az arca még utoljára megváltozik, és egy jól ismert arccá alakul.

Samson meglepetten hőköl hátra, Maven pedig fojtottan felkiált.

Elara bámul vissza ránk a padlóról eleven szellemként. Arca sérült, szétmarta a villám. Az egyik szeme hiányzik, a másikat ezüstszínű vér önti el. Szája nem emberi vicsorgásba torzul. A láttán rettegés fog el, pedig tudom, hogy halott. És én öltem meg.

Okos csel, annyi időt nyer a számára, hogy a szájához emelhesse a kezét, és nyeljen.

Láttam már öngyilkossági pirulát korábban is. Hiába csukom be a szememet, tudom, mi következik.

Jobb, mint amit Samson tett volna. És Nagyanyó titkai így megmaradnak. Mindörökre.

• TIZEDIK FEJEZET •

Mare

A polcon minden könyvet cafatokra szaggatok. A kötések szétválnak, a lapok elszakadnak, és azt kívánom, bárcsak véreznének is. Bárcsak én is vérezni tudnék. Nagyanyó azért halt meg, mert én nem. Mert még mindig itt vagyok, mint csali a csapdában, hogy előcsalogassam a Skarlát Gárdát a menedékeiből.

Néhány órányi értelmetlen pusztítás után rájövök, hogy tévedtem. A Skarlát Gárda nem tenne ilyet. Sem az ezredes, sem Farley, még értem sem.

– Cal, te buta, buta barom – mondom a semmibe.

Mert persze hogy ez az ő ötlete volt. Ezt tanulta. Győzelem mindenáron. Remélem, nem fogja tovább fizetni ezt az elképzelhetetlen árat értem.

Odakint megint havazik. Nem érzem a hideget, csak a sajátomat.

 

 

Reggel az ágyamon ébredek, még mindig a ruhámban, de nem emlékszem rá, mikor keltem fel a padlóról. A tönkretett könyvek is eltűntek, gondosan kisöpörték az életemből. Még a legkisebb papírcafatot is. A polcok mégsem üresek. Tucatnyi bőrkötésű, régi és új könyv foglalja el a helyet. Szét akarom tépni azokat is, és egy mozdulattal talpra szökkenek.

Az első, amit megragadok, gyűrött, a borítója tépett és elszíneződött. Azt hiszem, valaha sárga, vagy talán aranyszínű lehetett. Nekem mindegy. Felütöm, fél kézzel megragadom a lapokat, hogy kitépjem, mint a többit is.

Az ismerős kézírást látva megdermedek. A szívem nagyot dobban a felismeréstől.

Julian Jacos tulajdona.

A térdem megroggyan. Tompa dobbanással zuhanok a padlóra, és a könyv fölé hajolok. Hetek óta ez a legnagyobb vigaszt adó tárgy. Ujjammal követem a neve vonalait, és azt kívánom, bárcsak előszökkenhetne, bárcsak hallanám a hangját máshol is, mint a fejemben. Átpörgetem a lapokat, további nyomokat keresek. A szavak elúsznak előttem, mindegyik az ő melegét tükrözi. Norta történelme, megalakulása és a háromszáz éven át uralkodó Ezüst királyok és királynők elsuhannak előttem. Némelyik rész alá van húzva, jegyzetek kapcsolódnak hozzá. Julian minden kéznyoma láttán összeszorul a szívem a boldogságtól. A körülményeim és a fájdalmas hegek ellenére elmosolyodom.

A többi könyv ugyanilyen. Mindegyik Julian sokkal nagyobb gyűjteményéből származik. Olyan mohón forgatom, mint egy éhező. Julian a történelmet kedveli leginkább, de tudományos könyveket is találok. Még egy regényt is. Abban két név is szerepel: Szeretettel Juliantól Coriane-nek. A betűkre bámulok: ezek az egyedüli bizonyítékai a palotában, hogy Cal anyja létezett. Gondosan visszateszem a könyvet, ujjaim elidőznek a gerincén. Coriane soha nem olvasta el. Talán nem volt rá lehetősége.

A lelkem mélyén utálom, hogy a könyvek így boldoggá tesznek. Utálom, hogy Maven ennyire jól ismer, hogy tudja, mit adjon nekem. Mert ezek egészen biztosan tőle származnak. Egyedül így képes bocsánatot kérni, és csak így fogadhatom el. De nem fogadom el. Szó sem lehet róla. Amilyen hirtelen virágzott ki a mosolyom, úgy le is hervad. Nem engedhetem, hogy a királlyal kapcsolatban egyebet is érezzek a gyűlöletnél. Nem manipulál olyan mesterien, mint az anyja, de azért megérzem a próbálkozást, és nem fogom hagyni, hogy hasson rám.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy széttépem a könyvet, ahogy a többivel tettem, és így mutatom meg Mavennek, mit gondolok az ajándékáról. De képtelen vagyok rá. Ujjaim elidőznek a lapokon. Olyan könnyű lenne eltépni. Végül óvatosan, egyesével visszateszem a könyveket a polcokra.

Nem fogom elpusztítani a könyveket, úgyhogy megelégszem azzal, hogy letépem magamról a rubinokkal telehintett ruhát.

Valószínűleg Gisához hasonló Vörös szolga készítette, akinek ügyes a keze és a szeme egy művészé, aki képes olyan szépséges és szörnyűséges holmit megvarrni, amelyet csak egy Ezüst viselhet. A gondolatnak szomorúságot kellene keltenie, de csak a haragom támad fel. Nincsenek már könnyeim. Az előző nap elhasználtam az összest.

Amikor a néma, merev arcú Csillagfürt és Cica meghozza a következő ruhát, habozás és panaszkodás nélkül felveszem. A blúzon egy kincses ládikára való rubin, gránát és ónix van, a hosszú ujjakat fekete selyemcsíkok díszítik. A nadrág is ajándék: olyan bő, hogy már-már kényelmes.

A Skonos gyógyító érkezik következőnek. A szememre koncentrál, eltünteti a táskákat és az előző napi tehetetlen zokogás után maradt fejfájást. Akárcsak Sara, csendes és ügyes, kékesfekete ujjai pillangóként érintik meg a fájdalmas pontokat. Gyorsan dolgozik. De én is.

– Tudsz beszélni, vagy Elara királyné a te nyelvedet is kivágta?

Tudja, miről beszélek. Szempillái meglepetésében megrebbennek. De nem beszél. Jól idomították.

– Helyes döntés. Amikor legutóbb láttam Sarát, éppen kiszabadítottam egy börtönből. Úgy látszik, nem volt elég büntetés, hogy elveszítette a nyelvét. – A gyógyító fölött az engem figyelő Csillagfürtre és Cicára nézek. Érzem képességük hideg hullámát, amely egy ritmusra lüktet bilincseim állandó némaságával. – Több száz Ezüstöt találtunk ott. Sokuk nemes házból származott. Nem tűntek el az utóbbi időben barátaid?

Ezen a helyen nincs sok fegyverem. De muszáj próbálkoznom.

– Fogd be a szád, Barrow – mordul rám Csillagfürt.

Már az is győzelem, hogy beszédre ingereltem. Tovább ütöm a vasat.

– Különösnek találom, hogy senkit sem zavar, hogy a kis király vérszomjas zsarnok. De persze én egy Vörös vagyok. Egyáltalán nem értelek titeket.

Felnevetek, amikor Csillagfürt, most már teljesen felpaprikázva, ellök a gyógyítótól. – Ennyi ápolás elég – sziszegi, és kirángat a szobából. Zöld szeme szikrázik mérgében, ugyanakkor zavart is. Feltámadt benne a kétely. Kis rések ezek, amelyeken szeretnék majd befurakodni.

Senki másnak nem lenne szabad kockáztatnia az életét, hogy megmentsen. Magamnak kell véghezvinnem.

– Ne törődj vele – mormolja Cica a társának magas, elakadó és rosszindulattól csöpögő hangon.

– Micsoda megtiszteltetés lehet nektek kettőtöknek pesztrálni egy Vörös kölyköt – folytatom, miközben végigvezetnek a hosszú, ismerős folyosókon. – Feltakarítani az étkezések után, rendet rakni a szobájában. Csakhogy Mavennek rendelkezésére álljon a játék babája, amikor csak akarja.

Ettől csak dühösebbek és durvábbak lesznek. Megszaporázzák lépteiket, és kénytelen vagyok loholni, hogy tartsam a tempót. Hirtelen balra fordulunk jobb helyett, a palota olyan részébe, amelyre csak halványan emlékszem. Lakószárnyba jutunk, itt élnek a királyi család tagjai. Egykor én is itt laktam, még ha csak rövid ideig is.

A szívverésem felgyorsul, amikor elhaladunk egy alkóvba állított szobor mellett. Fölismerem: néhány ajtóval odébb van a régi hálószobám. Aztán Cal és Maven szobája következik.

– Már nem vagy olyan beszédes – mondja Csillagfürt, a hangja mintha messziről érkezne hozzám.

Fény árad be az ablakokon, kétszer olyan ragyogóan a frissen hullt hó miatt, de engem nem vigasztal. Tudom kezelni Mavent a trónteremben, a dolgozószobájában, amikor közszemlére tesz. De négyszemközt… igazán négyszemközt? A ruhám alatt perzsel és viszket a bélyeg.

Amikor megállunk egy ajtónál, és belépünk a szalonba, rádöbbenek a tévedésemre. Megkönnyebbülés önt el. Maven már király. Az ő lakosztálya nem itt van.

Evangeline-é viszont igen.

A furcsán csupasz szalon közepén ül csavarodott fémdarabok között. Színük és anyaguk változatos – vas, bronz, vörösréz. Keze szorgosan formáz virágokat krómból, majd fonott ezüst és arany pántba tekeri őket. Újabb korona a kollekciójába. Egy újabb korona, amelyet még nem viselhet.

Ketten lesik a parancsait. Egy férfi és egy nő, egyszerű öltözékben, ruhájukon csíkok a Samos-ház színeiben, és rádöbbenek, hogy Vörösök.

– Tegyétek szalonképessé – utasítja őket Evangeline, fel sem pillantva.

A Vörösök hozzám lépnek, és a szoba egyetlen tükréhez vezetnek. Ahogy belenézek, rájövök, hogy Elane is jelen van, hosszú kanapén heverészik egy fénypászmában, mint egy elégedett macska. Kíváncsiság és félelem nélkül, közönyösen állja a pillantásomat.

– Kint várhattok – mondja Elane, amikor megszakítja a szemkontaktust, és visszafordul Arven őreimhez. Vörös haja úgy hullámzik a fényben, mint a folyékony tűz. Bár nekem megvan az okom, miért nézek ki borzalmasan, az ő jelenlétében kínzóan tudatában vagyok a külsőmnek.

Evangeline egyetértően bólint, mire az Arvenek kimennek. Mindketten mogorva pillantást vetnek rám, én pedig mohón elraktározom az arckifejezésüket, hogy később elszórakoztasson.

– Meg akarja magyarázni valaki? – kérdezem a csendes szobától, de nem várok választ.

A két lány összenevet, jelentőségteljes pillantásokat váltanak. Kihasználom az alkalmat, felmérem a szobát és a helyzetet. Akad egy másik ajtó, amely alighanem Evangeline hálószobájába vezet, az ablakok zárva vannak a hideg miatt. Ez a szoba ismerős udvarra néz, és rájövök, hogy az én börtönszobám az övével szemben lehet. A felismerésbe beleborzongok.

Meglepetésemre Evangeline leejti a munkáját. A korona csörömpölve ér földet, és széttörik, nem tudja az alakját megtartani a Samos lány képessége nélkül. – A királyné feladata a vendégek fogadása.

– Hát én nem vagyok vendég, te pedig nem vagy királyné, szóval…

– Bárcsak az eszed is olyan gyorsan járna, mint a nyelved! – vág vissza.

A Vörös nő sebesen pislog, és összerezzen, mintha a szavaink árthatnának neki. Tulajdonképpen árthatnak is, ezért eltökélem, hogy kevésbé leszek meggondolatlan. Az ajkamba harapok, nehogy még több ostoba gondolat kiszakadjon belőlem, és hagyom, hogy a két Vörös szolga munkához lásson. A férfi a hajamat keféli és fonja spirális kontyba, míg a nő az arcomat készíti ki. Nem Ezüst sminkkel fest, hanem arcpírt használ, kis feketét a szemem kihúzásához, és élénkvöröset az ajkamra. Rikító az összhatás.

– Ennyi elég is lesz – mondja Elane hátulról. A Vörösök sietve elhúzódnak, a kezüket leengedik, és lehajtják a fejüket. – Nem nézhet ki úgy, mintha túl jól bánnánk vele. A hercegek nem értenék meg.

A szemem elkerekedik. Hercegek. Vendégek. Most kiknek fognak mutogatni?

Evangeline észreveszi az értetlenségemet. Bosszúsan járkál, és egy bronzvirágot pöcköl Elane-re. Az a lány feje fölött fúródik a falba, de nem látszik rajta, hogy zavarná. Csak álmodozón felsóhajt.

– Vigyázz a nyelvedre, Elane!

– Néhány perc múlva amúgy is rá fog jönni, drágám. Mi baj lehet ebből? – Felkel a párnákról, és kinyújtóztatja hosszú végtagjait, amelyek fénylenek a képességétől. Evangeline minden mozdulatát követi, a szeme összeszűkül, amikor Elane csatlakozik hozzám a tükörnél.

Belenéz az arcomba. – Ma jól fogsz viselkedni, ugye?

Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan nyúzna meg Evangeline, ha kiverném a könyökömmel Elane tökéletes fogsorát.

– Viselkedni fogok.

– Helyes.

Azzal eltűnik, de csak a szem elől. Még mindig érzem a vállamon a kezét. Figyelmeztetés.

Elane testének helyén át visszanézek Evangeline-re. Fölkel a padlóról, ruhája higanyként folyik körülötte. Lehet, hogy az is.

Amikor felém indul, önkéntelenül hátrahőkölök, Elane keze azonban odaszögez, így kénytelen vagyok állni és hagyni, hogy Evangeline fölém magasodjon. A szája mosolyra húzódik. Tetszik neki, hogy félek. Amikor fölemeli a kezét, és összerezzenek, már szélesen mosolyog. De nem üt meg, csak egy hajtincset simít a fülem mögé.

– Ne értsd félre, ez az én érdekeimet szolgálja – jelenti ki. – Nem a tiédet.

Fogalmam sincsen, miről beszél, de azért bólintok.

 

 

Evangeline nem a trónterembe vezet minket, hanem Maven tanácstermébe. Az ajtónál strázsáló Őrzők a szokásosnál is tiszteletet parancsolóbbak. Amikor belépek, feltűnik, hogy még az ablakokat is őrzik. Rendkívüli elővigyázatosság Nagyanyó beszivárgása után.

Amikor legutóbb itt jártam, a terem Jont leszámítva üres volt. Most is csendesen üldögél a sarokban, jelentéktelen adalékként a fél tucat másik ember mellett. Volo Samos, a feketét viselő hallgatag pók láttán megborzongok. Fia, Ptolemus mellette áll. Persze Samson Merandus is jelen van. Rám vigyorog, de lesütöm a szemem, mintha így ki tudnám zárni az emlékét annak, ahogy az agyamba furakodik.

Arra számítok, hogy Maven egyedül ül majd a márványasztal végében, de két másik férfi veszi közre két oldalról. Mindketten nehéz szőrméket és puha velúrt viselnek, sarkköri hideghez öltöztek, noha itt védve vannak a téltől. A jobb oldali hajfonataiba arany- és türkizdarabokat csomóztak, míg a másik hosszú, csillogó fürtjein fehér kvarcból faragott virágokkal ékes korona pihen. Nyilvánvalóan királyi vér mindkettő. De nem nortaiak.

Maven fölemeli a kezét, és odaint a közelgő Evangeline-nek. A lány ragyog a téli napfényben. – A jegyesem, Lady Evangeline a Samos-házból – mutatja be a király. – Kulcsszerepet játszott Mare Barrow, a Villámlány és a Skarlát Gárda vezetőjének elfogásában.

Evangeline jól játssza a szerepét, és mélyen meghajol a vendégek előtt. Ők kecses és gyakorlott mozdulattal biccentenek válaszul.

– Gratulálunk, Lady Evangeline – mondja a koronás. Még a kezét is kinyújtja, hogy megfogja a Samos lányét. Evangeline hagyja, hogy a férfi megcsókolja a kezét, és széles mosollyal fogadja a kitüntetett figyelmet.

Amikor azonban bosszús pillantást vet rám, rájövök, hogy azt akarja, csatlakozzam hozzá. Vonakodva engedelmeskedem. A két jövevény érdeklődve és lenyűgözve figyel. Én még biccenteni sem vagyok hajlandó.

– Ez a Villámlány? – kérdezi a másik herceg. Fogai holdfehéren villannak ki éjfekete arcából. – Ez okozott annyi gondot? És életben hagyta?

– Hát persze hogy életben hagyta – kurjant a társa. Feláll, és most látszik csak, hogy majdnem két méter magas. – Pompás csali. Bár meglep, hogy a terroristák nem próbálkoztak rendes mentőakcióval, ha olyan fontos személy, ahogy ön állítja.

Maven vállat von. Csendes elégedettség sugárzik belőle. – Az udvarom védelme erős. A bejutás majdnem lehetetlen.

A szemébe nézek. Hazug. Lopva rám mosolyog, mintha ez a mi kettőnk közös tréfája lenne. Elfojtom az ingert, hogy leköpjem.

– Piedmontban minden város utcáin végigvinnénk – mondja a kvarckoronás herceg. – Hogy megmutassuk a népünknek, mi lesz a hozzá hasonlók sorsa.

Piedmont. A szó harangként zúg a fejemben. Tehát ezek a piedmonti hercegek. Agyamat erőltetve próbálom felidézni, amit az országukról tudok. Norta szövetségese, és délen közös határon osztozunk. Hercegek gyűlése kormányozza – mindezt Julian leckéiből tudom. De tudok egyebet is. Emlékszem, hogy Tuckon láttam szállítmányokat, amelyeket Piedmontból loptak. És maga Farley is célozgatott arra, hogy a Skarlát Gárda arrafelé terjeszkedik, hogy Norta legközelebbi szövetségeseinél lázadást szítsanak.

– Tud beszélni? – firtatja a herceg hol Mavenre, hol Evangeline-re nézve.

– Sajnos – válaszolja a Samos lány jelentőségteljes mosollyal.

Mindkét herceg nevet ezen, ahogy Maven is. A szobában tartózkodók csatlakoznak, hogy uruk és parancsolójuk kedvében járjanak.

– Daraeus herceg? Alexandret herceg? – Maven egymás után végigméri őket. Büszkén játssza a király szerepét. Hiába kétszer olyan idős a két herceg, Maven valamiképp felér hozzájuk. Elara jól kitanította. – Látni akarták a foglyot. Most megtörtént.

Alexandret, aki már most túl közel áll hozzám, puha kezébe fogja az államat. Kíváncsi vagyok, mi a képessége, mennyire kellene félnem tőle. – Így van, felség. Van néhány kérdésünk, ha megengedi, hogy feltegyük.

Bár kérésként fogalmazza meg, valójában inkább követel.

– Felség, már elmondtam, amit a lány tud – szólal meg Samson a székéből, és áthajolva az asztalon felém int. – Mare Barrow elméjében semmi sem kerülte el a figyelmemet.

Egyetértően bólintanék, de Alexandret erősen tart. Felnézek rá, próbálom kitalálni, mit akarhat tőlem. A szeme mélységes kút, amelyből nem tudok olvasni. Nem ismerem ezt az embert, és semmit sem találok benne, amit fel tudnék használni. Undorodom az érintésétől, és a villámomra vágyom, hogy némi távolságot kényszeríthessek ki kettőnk között. Daraeus megmoccan mögötte, hogy jobban láthasson. Aranygyöngyein megcsillan a téli napfény, és sziporkákkal tölti meg a haját.

– Maven király, mi az ő szájából akarjuk hallani a választ – mondja Daraeus, és Mavenhez hajol. Aztán lazán, bűbájosan elmosolyodik. Szép ember, ki is használja a jóképűségét. – Bracken herceg kívánsága, meg kell értenie. Csak néhány percre van szükségünk.

Alexandret, Daraeus, Bracken. Az eszembe vésem a neveket.

– Kérdezzenek, amit csak akarnak. – Maven keze rátapad a szék peremére. A hercegek nem hagyják abba a mosolygást. Még soha semmit nem láttam, ami ennyire hamis lett volna. – Itt.

Daraeus egy hosszúra nyúlt pillanat múlva beadja a derekát. Tisztelettudóan bólint. – Rendben, felség.

Aztán a teste elmosódik, olyan gyorsan mozdul, hogy alig látom, és egy szempillantás alatt mellettem terem. Fürge – nem olyan gyors, mint a bátyám, de elég gyors, hogy hirtelen elöntsön az adrenalin. Még mindig nem tudom, mire képes Alexandret. Csak azt remélem, hogy nem suttogó, és nem kell még egyszer kiállnom egy olyan kínzást.

– A Skarlát Gárda Piedmontban is tevékenykedik? – kérdezi Alexandret fölém tornyosulva, mélyen ülő szeme szinte belém lát. Daraeustól eltérően ő nem mosolyog.

Várom az elmémbe törő másik elme jellegzetes szúrását, de nem érzem. A bilincsek nem engedik, hogy bármilyen képesség áttörje a némaság burkát.

Rekedten szólalok meg. – Mi?

– Hallani akarom, mit tudsz a Skarlát Gárda piedmonti tevékenységéről.

Minden korábbi vallatásnak suttogó vetett alá. Furcsa, hogy valaki csak úgy faggatózik, és megbízik a válaszaimban anélkül, hogy felnyitná a koponyámat. Feltételezem, Samson már mindent elmondott a hercegeknek abból, amit tőlem megtudott, de nem bíznak a beszámolójában. Okos lépés ellenőrizni, hogy az én válaszom megegyezik-e az övével.

– A Skarlát Gárda jól őrzi a titkait – válaszolom, miközben lázasan jár az agyam. Hazudjak? Fokozzam a bizalmatlanságot Maven és Piedmont között? – Nem sok információt osztottak meg velem a tevékenységükkel kapcsolatban.

– A te tevékenységeddel kapcsolatban. – Alexandret homlokán mély ránc jelenik meg. – Te voltál a vezetőjük. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ilyen hasznavehetetlen lennél a számunkra.

Hasznavehetetlen. Két hónapja még én voltam a Villámlány, az emberbe zárt vihar. De azelőtt az voltam, aminek mond. Hasznavehetetlen mindenki és minden számára, beleértve az ellenségeimet is. Dúcban gyűlöltem ezt. Most örülök neki. Pocsék fegyver vagyok az Ezüstök kezében.

– Nem én vagyok a vezetőjük – mondom Alexandretnek. Hallom, hogy mögöttem Maven visszaül a székébe. Remélem, fő a saját levében. – Soha nem találkoztam a vezetőkkel.

Nem hisz nekem. De azt sem hiszi el, amit korábban mondtak neki. – Hány ügynökötök van Piedmontban?

– Nem tudom.

– Ki pénzeli a tevékenységeteket?

– Nem tudom.

Szúrásként jelentkezik az ujjaimban. Apró érzés, nem kellemes, de nem is kellemetlen – mintha elzsibbadna egy végtagom. Alexandret nem engedi el az államat. A bilincsek, emlékeztetem magam, meg fognak védeni tőle. Muszáj.

– Hol van Michael herceg és Charlotta hercegnő?

– Azt se tudom, kik ezek.

Michael, Charlotta. Még több megjegyzendő név. A szurkáló érzés már átterjedt a karomra és a lábamra. Zihálva veszem a levegőt.

Alexandret szeme összeszűkül, ahogy koncentrál. Felkészülök a fájdalom robbanására, amelyet a képessége okozhat. – Volt bármilyen kapcsolatod a Montforti Szabadköztársasággal?

A szurkálás még mindig elviselhető. Csak az fáj, ahogy az államat szorítja.

– Igen – vetem oda neki.

Ekkor hátrahúzódik, és megvető vicsorgással engedi el az államat. A csuklómra pillant, aztán felhúzza a ruhám ujját, hogy megnézze a béklyóimat. Karomban és lábamban alábbhagy a bizsergés, miközben a homlokát ráncolva vizsgál.

– Felség, azon tűnődöm, nem kérdezhetném-e ki a néma kő bilincsek nélkül? – Újabb kérésnek álcázott követelés.

Ezúttal Maven megtagadja a kérést. A bilincsek nélkül a herceg képességét semmi sem korlátozná. Bizonyára hatalmas, ha még a némaság ketrecén is sikerül áthatolni valamelyest. Meg fognak kínozni. Megint.

– Nem, méltóságod. Túl veszélyes a lány – rázza meg a fejét Maven. Minden gyűlöletem ellenére kis hálát érzek iránta. – És, amint ön is mondta, értékes. Nem engedhetem, hogy tönkretegye.

Samson meg sem próbálja leplezni undorát. – Valakinek meg kellene tennie.

– Van még más is, amit megtehetek önökért vagy Bracken hercegért? – folytatja Maven, elnyomva démoni unokatestvére megjegyzését. Felkel a székből, végigsimít medálokkal és kitüntetésekkel ékes díszegyenruháján. Másik kezét azonban a széke néma kőből faragott karfáján nyugtatja. Az a horgonya és a pajzsa.

Daraeus mindkét herceg nevében mélyen meghajol, és ismét mosolyog. – Hallottam rebesgetni valamit egy nagy lakomáról.

– Ez egyszer igazak a pletykák – válaszol Maven, és mosolyt villant felém.

 

 

Lady Blonos soha nem tanította meg, hogyan kell szórakoztatni egy szövetséges nemzet királyi főméltóságait. Korábban is láttam már lakomákat, bálokat, egy királynőválasztást pedig akaratlanul is tönkretettem, de ilyen eseményen egyszer sem vettem részt. Talán mert Maven apját nem igazán érdekelték a külsőséget, Maven azonban ízig-vérig az anyja fia. Hatalmasnak látszani annyit jelent, mint hatalmasnak lenni, mondta egyszer. Ma pedig Maven megfogadta ezt a tanácsot. Tanácsadói, a piedmonti vendégek és én egy hosszú asztalnál ülünk, ahonnan rálátunk a többiekre.

Még sosem jártam ebben a bálteremben. A trónterem, a képtárak, az ebédlők mind eltörpülnek mellette. A teljes udvartartás elfér benne, az össze nemes úr és hölgy és az egész pereputtyuk. A terem három emelet magas, kristályból és színes üvegből készült ablakai mind egy-egy nemesi ház színeit jelenítik meg, amelynek eredményeképpen tucatnyi szivárvány ível át a fekete erezetű márványpadló fölött, és minden fénypászmát prizmaként átszűrnek a fákat, madarakat, napsugarakat, csillagképeket, viharokat, tűzvészeket, tájfunokat és tucatnyi Ezüst erőt szimbolizáló csillárok. Ha nem lennék olyan veszélyes helyzetben, egész vacsora alatt a mennyezetet bámulnám. Legalább ezúttal nem Maven mellett kell ülnöm. Ma este a hercegek kénytelenek elviselni őt. Viszont balról Jon, jobbról Evangeline vesz közre. Szorosan az oldalamhoz húzom a könyökömet, nehogy véletlenül hozzáérjek bármelyikhez is. Evangeline még a végén leszúrna, vagy Jon megosztana velem valami gyomorforgató előérzetet.

Az étel szerencsére jó. Rábírom magamat az evésre, de nem nyúlok az alkoholhoz. Vörös szolgák cirkálnak körbe, és egy pohár sem marad üresen. Miután tíz percig hiába próbálom elkapni a tekintetüket, feladom. A szolgáknak van annyi eszük, hogy ne kockáztassák az életüket azzal, hogy rám néznek.

Előrepillantva megszámolom az asztalokat és a nemesi házakat. Mind itt vannak, de a Calore-házat csak Maven képviseli. Tudtommal nincsenek unokatestvérei és egyéb családtagjai, bár felteszem, létezniük kell. Akárcsak a szolgák, valószínűleg nekik is van annyi eszük, hogy elkerüljék a trónt markoló király féltékeny dühét.

Az Iral-ház kisebbnek tűnik, mint volt, vibráló kék-vörös ruháik ellenére fakónak látszanak. Már nincsenek annyian, mint rég, és megfordul a fejemben, vajon hány Iralt küldtek a Corros börtönbe. Vagy talán elmenekültek az udvarból. Sonya azonban még itt van, gyakorlott eleganciát tükröző, de feszült tartással. Tiszti egyenruháját csillogó estélyi ruhára cserélte. Egy idősebb férfi mellett ül, akinek gallérját pompás rubinok és zafírok díszítik – valószínűleg a ház új feje, miután elődjét, a Párducot meggyilkolta az alig néhány méterrel odébb ülő férfi. Kíváncsi vagyok, Sonya elmondta-e nekik, mit árultam el neki a nagyanyjáról és Ptolemusról. Vajon érdekli őket egyáltalán?

Összerezzenek, amikor Sonya hirtelen fölemeli a fejét, és elkapja a pillantásomat.

Mellettem Jon hosszan, halkan felsóhajt. Egyik kezébe veszi a skarlátvörös borral teli poharát, a másikkal pedig eltolja magától az étkezőkést.

– Mare, megtennél nekem egy szívességet? – kérdezi nyugodtan.

Még a hangjától is undorodom. – Tessék?

Valami csattan, és fájdalom perzseli végig az arccsontomat, beletép a bőrömbe, megégeti a húsomat. Oldalra zuhanok, úgy rándulok össze, mint egy megriadt állat. Vállam Jonnak ütközik, aki bort és vizet feldöntve borul az asztalra. Vér. Rengeteg vér. Érzem a melegét, a nedvességét, de nem nézek le, hogy a színét ellenőrizzem. Evangeline-t nézem, aki egyik karját kinyújtva feláll az asztaltól.

Egy golyó remeg a levegőben előtte egy helyben. Gondolom, annak a lövedéknek a párja, amelyik az arcomba mart – és sokkal rosszabb is történhetett volna.

Evangeline összeszorítja az öklét, mire a golyó visszaröpül oda, ahonnan jött, nyomában hideg acélszilánkokkal, amelyek a lány ruhájából robbannak elő. Iszonyodva nézem, ahogy kék és vörös ruhás alakok törnek előre a fémviharban, kitérve, elhajolva és félrelépve minden csapás elől. Néhány fémlövedéket még el is kapnak és visszadobnak, erőszakos, csillogó táncban újrakezdve a ciklust.

Nemcsak Evangeline lendül támadásba, hanem Őrzők is előrerontanak, és a magas asztalon átugorva falat alkotnak előttünk. Mozgásuk tökéletes, többéves kíméletlen kiképzés eredménye. Soraikban azonban rések tátongnak, néhányan pedig letépik álarcukat és lángszínű köpenyüket. Egymás ellen fordulnak.

A nemes házak ugyanígy.

Még sosem éreztem magamat ennyire védtelenül és tehetetlennek, és ez sokat elárul. Előttem istenek harcolnak. A szemem elkerekedik, ahogy megpróbálom az egészet befogadni. Próbálom megérteni. Soha nem képzeltem el még csak hasonlót sem. Arénaharc egy bálterem közepén. Ékszerek a páncélok helyett.

Úgy tűnik, az Iral, a Haven és a sokkolóan sárga Laris alkotják az egyik oldalt. Fedezik és segítik egymást: a Laris széltakácsok széllökéseikkel a szoba egyik végéből a másikba röpítik az Iral selymeket, mintha eleven nyilak lennének, miközben az Iralok halálos pontossággal lövöldöznek pisztolyaikkal és dobálják késeiket. A Havenek teljesen eltűntek, de néhány Őrző összeesik előttünk, ahogy a láthatatlan támadások leterítik őket.

A többiek pedig… nem tudják, mit tegyenek. Néhányan – a Samosok, a Merandusok, az őrök és az Őrzők többsége – a főasztalhoz tódulnak, hogy megvédjék Mavent, akit nem látok. A legtöbben azonban meglepetten hátrahúzódnak, nem akarnak belekeveredni a zűrzavarba, és vásárra vinni a saját bőrüket. Csak védekeznek, egyebet nem tesznek. Figyelik, mi lesz a végkifejlet.

A szívem hevesen ver. Itt az esélyem. A káoszban senki sem fog rám felfigyelni. A bilincsek nem vették el tőlem tolvajösztöneimet és a képességeimet.

Ellököm magamat a padlótól, és felállok. Nem törődöm sem Mavennel, sem mással, csak azzal, ami előttem áll. A legközelebbi ajtó. Nem tudom, hová vezet, de innen el, és ez a lényeg. Menet közben felkapok egy kést az asztalról, és munkához látok, hogy feltörjem a bilincseim zárjait.

Valaki előttem menekül, piros vércsíkot hagy maga után. Botladozik, de gyorsan mozog, át az ajtón. Rájövök, hogy Jon menekül. Látja a jövőt. Biztosan azt is látja, melyik a legjobb kiút.

Vajon lépést tudok-e tartani vele?

Három lépés után megkapom a választ, amikor egy Őrző hátulról megragad, és az oldalamhoz szorítja a karomat. Úgy nyögök fel, mint egy bosszús gyerek, és elkeseredve ejtem le a kést.

– Nem, nem nem – lép Samson az utamba. – Ezt nem engedhetjük.

Most már látom, hogy mi ez. Nem mentőakció. Nem értem teszik. Ez egy puccs, merénylet Maven ellen.

Az Iral, a Haven és a Laris nem nyerhetik meg ezt a csatát. Túlerővel néznek szembe, de ezt tudják. Felkészültek rá. Az Iralok kémek és intrikusok. A tervük jól kidolgozott. Máris menekülnek a kitört ablakokon át. Megrökönyödve nézem, ahogy az égbe szökkennek, és széllökéseket kapnak el, amelyek messzire viszik őket. Nem mindegyiknek sikerül. Nornus fürgék kapnak el néhányat közülük, és Daraeus herceg szintén, hiába áll ki vállából egy hosszú kés. Felteszem, a Havenek rég kereket oldottak, bár egy-kettő egy Merandus suttogó csapása alatt véresen, haldokolva visszavillan még a látóterembe. Daraeus is kinyújtja elmosódó karját, és az egyiket a nyakánál fogva kapja el. Amikor megszorítja markát, egy Haven bukkan elő a semmiből.

Az áruló Őrzők sem ússzák meg. Valamennyien a Laris- és Iral-házból származnak. Dühösen, de félelem nélkül térdelnek le, erős bennük az elszántság. Az álarcuk nélkül nem látszanak olyan rémítőnek.

Hörgés vonja magára a figyelmemet. Az Őrző megfordul, és így megpillantom az asztal közepét, ahol az imént még lakoma folyt. Tömeg verődik össze Maven székének helyén, néhányan őrködnek, mások letérdelnek. A lábuk között meglátom a királyt.

Ezüst vér bugyog a nyakából a legközelebb Őrző ujjai között, aki próbálja nyomással lezárni a golyó ütötte sebet. Maven szeme fennakad, a szája mozog. Nem tud beszélni. Még sikoltani sem, csak valami ziháló hang tör fel belőle.

Örülök, hogy az Őrző szorításától mozdulni sem tudok, különben odarohannék. Egyik részem oda akar sietni, hogy bevégezzem a munkát, vagy megvigasztaljam, nem tudom. Mindkettőt egyformán akarom. Bele akarok nézni a szemébe, és látni akarom, hogy mindörökre elhagy.

De képtelen vagyok megmoccanni, és ő nem bír meghalni.

A Skonos bőrgyógyító, az én gyógyítóm sietve mellécsúszik a térdén. Azt hiszem, a neve Ökörszem. Találó név, mivel olyan kicsi és fürge, mint a madár. Csettint az ujjával. – Vegyétek ki; én gondoskodom róla! – kiáltja. – Ki vele, most!

Ptolemus Samos abbahagyja az őrködést, és leguggol. Megmozdítja ujjait, mire egy golyó bújik elő Maven nyakából, mire újra feltör a vér. Maven üvölteni próbál, de hörögve fuldoklik a saját vérében.

A bőrgyógyító összeráncolt homlokkal lát munkához, mindkét kezét a seb fölé teszi, és előregörnyed, mintha Mavenre nehezedne. Ebből a szögből nem látom a bőrét, de a vérzés eláll. A seb, amelynek meg kellett volna ölnie, bezárul. Az izmok, erek és a bőr összeforrnak. Nem marad utánuk heg, csak az emlék.

Hosszas zihálás után Maven talpra szökken, és tűz csap ki mindkét kezéből, hátrakényszerítve a kíséretét. Lángjainak ereje és dühe felborítja az asztalt, mely visszhangzó csörömpöléssel dől a földre, kéken égő alkoholt fröcskölve szerteszét. A többit felgyújtja Maven haragja, és azt hiszem, rettegése is.

Csak Volónak van annyi bátorsága, hogy ilyen állapotában megközelítse.

– Felség, biztonságba kell vinnünk önt…

Maven tombolva megfordul. Fölötte szétrobbannak a csillárokban az izzók, és szikrák helyett lángokat szórnak. – Nincs okom menekülni.

Mindez néhány perc alatt lezajlott. A bálterem romokban, tele törött üveggel, felborult asztalokkal és néhány szétmarcangolt testtel.

Alexandret herceg is közöttük van, holtan görnyed össze a díszvendég székében, két szeme közt egy golyó ütötte lyukkal.

Nem siratom. A képessége a fájdalom volt.

 

Természetesen engem vallatnak elsőként. Mostanra már hozzászokhattam volna.

Fáradtan, érzelmileg kimerülten esem össze a hideg kőpadlón, amikor Samson végre elenged. Nehezen veszek levegőt, mintha az imént vettem volna részt egy futóversenyen. Megpróbálom lecsillapítani a szívverésemet, abbahagyni a zihálást, és visszaszerezni valamennyit a méltóságomból és lélekjelenlétemből. Összerezzenek, amikor az Arvenek visszacsattintják a bilincseimet, aztán eltüntetik a kulcsot. A bilincsek egyszerre jelentenek megkönnyebbülést és terhet. Pajzsot és ketrecet.

Ezúttal a nagy tanácstermek egyikébe vonultunk vissza, a kerek szobába, ahol Walsh meghalt, hogy megvédje a Skarlát Gárdát. Itt több a hely a tucatnyi elfogott merénylő kihallgatására. Az Őrzők tanultak a leckéből, és szorosan fogják a foglyokat, semmilyen mozgást nem engedélyeznek. Maven a tanácstermi székéből néz le, két oldalán Volo és Daraeus. Utóbbi düh és bánat között őrlődik. Hercegtársa halott, meghalt a – most már tudom – Maven elleni merényletkísérletben. Sajnos a kísérlet kudarcot vallott.

– Semmit sem tudott erről. Sem a házak lázadásáról, sem Jon árulásáról – jelenti Samson. A szörnyű tanácsterem kicsinek tűnik, pedig a legtöbb szék üres. Az ajtaja zárva, csak Maven legközelebbi tanácsadói maradtak bent, és sebesen száguldozó gondolatokkal figyelnek.

Maven felhorkan. Mintha meg sem rendítette volna, hogy majdnem megölték. – Nem, ez nem a Skarlát Gárda műve volt. Ők nem így működnek.

– Ezt nem tudhatja – csattan fel Daraeus, feledve a jó modort. – Semmit nem tud róluk, akármit mond. Ha a Skarlát Gárda szövetséget kötött a…

– Meg lettek rontva – szólal meg Evangeline élesen Maven bal válla mögül. Nincsen széke a tanácsteremben, sem saját címe, ezért az üres székek ellenére állnia kell. – Az istenek nem szövetkeznek rovarokkal, de azok megfertőzhetik őket.

– Szép szavak egy szép lánytól – mondja Daraeus, és ezzel el is engedi a füle mellett Evangeline szavait, akin látszik a harag. – Mi van a többivel?

Maven intésére elkezdődik a vallatás. Egy Haven árnyék az első, akit Trió fog erősen, hogy el ne menekülhessen. A képessége nélkül a nő fakónak látszik, csak halovány kísértete gyönyörű házának. Vörös haja tompább fényű, hiányzik belőle a szokásos skarlát csillogás. Amikor Samson a halántékára teszi a kezét, felsikolt.

– A húgára gondol – mondja Samson érzelemmentesen. Vagy talán unottan. – Elane-re.

Alig néhány órája láttam Evangeline nappalijában. Nem adta jelét, hogy bármit tudna a közelgő merényletről. De persze egy jó intrikus nem árulná el magát.

Ezt Maven is tudja. Dühtől fortyogva néz Evangeline-re. – Úgy tudom, Lady Elane a háza többségével együtt elmenekült a fővárosból – mondja. – Van fogalmad róla, hová mehettek, drágám?

Evangeline előreszegezi a tekintetét, egyre vékonyabb jégen lépked. Hiába van közel az apja és a bátyja, nem hiszem, hogy bárki meg tudná menteni Maven haragjától, ha a király rázúdítaná. – Nem, miért tudnám? – kérdezi könnyedén, és megvizsgálja hosszú, karomszerű körmeit.

– Mert a bátyád menyasszonya volt és a kurvád – válaszolja a király mintegy mellékesen.

Evangeline-en nem látszik, hogy szégyellné magát vagy bűnbánat töltené el. – Szóval amiatt. – Félvállról veszi a vádat. – Hogyan tudhatott volna meg bármit is tőlem? Olyan ügyesen titkolod előlem a megbeszéléseidet és a politikádat. Tulajdonképpen még szívességet tett neked azzal, hogy kellemesen eltölthettem vele az időt.

A marakodásuk egy másik királyt és királynét idéz fel bennem: Maven szüleit, amikor a Napcsarnokot ért támadás után veszekedtek, és egymást tépve mély és később kihasználható sebeket hagytak.

– Akkor vesd alá magad a vallatásnak, Evangeline, és meglátjuk – vág vissza, és a menyasszonyára mutat.

– A lányom nem tesz semmi ilyesmit – mordul fel Volo, bár ez aligha fenyegetés. Csak tényközlés. – Nem vett részt ebben, és a saját életét kockáztatta, hogy megvédje a tiédet. Evangeline és a fiam gyors reagálása nélkül… nos, még kimondani is árulás. – A vén családfő összevonja szemöldökét, és fehér bőrén ránc jelenik meg, mintha már a gondolat is viszolygást keltene benne. Mintha nem ünnepelné meg Maven halálát. – Éljen soká a király.

A terem közepén a Haven nő vicsorogva próbálja ellökni magától Triót, de az Arven erősen fogja, és térdre kényszeríti. – Persze, éljen soká a király! – néz ránk dühösen a nő. – VII. Tiberias! Éljen soká!

Cal.

Maven felpattan, és ököllel a karfára csap. Arra számítok, hogy mindjárt kigyullad a szoba, de nem éled fel tűz. Nem is tudna. Addig nem, amíg a néma kőhöz ér. Egyedül a szeme lángol. Aztán lassan, mániákusan nevetni kezd.

– Mindezt… érte? – kérdezi vigyorogva. – A bátyám megölte a királyt, az apánkat, segédkezett az anyám megölésében is, és most engem próbál eltenni láb alól. Samson, ha lennél szíves folytatni – int az unokatestvére felé. – Nem vagyok könyörületes és kegyes az árulókkal. Különösen az ostobákkal nem.

A többiek tovább figyelik a vallatást, és hallgatják, ahogy a Haven nő kiadja a pártja titkait, céljait és terveit. Hogy le akarták cserélni Mavent a bátyjára. Hogy királlyá akarták tenni Calt, hiszen erre született. Hogy helyreállítsák a dolgokat.

Közben a trónon ülő fiút nézem, aki megőrzi álarcát: állkapcsa feszült, ajka keskeny, könyörtelen vonal. Ujjai nyugodtak, háta egyenes. A pillantása azonban megrebben. A szeme a távolba réved. És a gallérja alól halvány szürkeség kúszik fel, megfesti az arcát és a füle hegyét.

Retteg.

Egy pillanatra ez boldoggá tesz. Aztán eszembe jut: a szörnyetegek még veszedelmesebbek, amikor félnek.

• TIZENEGYEDIK FEJEZET •

Cameron

Akkor is Próbakőben akartam volna maradni, ha ott jégcsappá fagyok. Nem félelemből, hanem hogy nyilvánvalóvá tegyem az álláspontomat. Nem vagyok fegyver, amelyet csak úgy használni lehet, ahogyan Barrow hagyta használni magát. Nekem senki sem mondhatja meg, hová menjek, és mit csináljak. Torkig vagyok ezzel. Egész életemben így éltem, és most az ösztönöm azt súgja, tartsam magamat távol a Gárda corviumi hadműveletétől. Az a város lenyeli a katonákat, és csak a csontjaikat köpi vissza.

Csakhogy a testvérem, Morrey alig néhány kilométerre van tőlem egy lövészárokba rekedve. Még a képességem birtokában is segítségre lesz szükségem, hogy kihozzam onnan. És ha akarok valamit ettől a buta Gárdától, jobb, ha adok nekik cserébe valamit. Farley ezt világosan megmondta.

Kedvelem őt, különösen, miután bocsánatot kért a „felhasználásra” vonatkozó megjegyzéséért. Ami a szívén, az a száján. Nem búslakodik, pedig minden oka megvan rá. Nem úgy, mint Cal, aki egyfolytában búskomor, nem akar segíteni, aztán megbánja, amikor éppen olyanja van. A bukott herceg eléggé fárasztó. Nem tudom, Mare hogyan bírta ki mellette, és hogy viselte el azt, hogy Cal képtelen választani egyik vagy másik oldal között – különösen, hogy igazából csak egy oldal van, amit választhat. Még most is tipródik, hogy megvédje Corvium Ezüstjeit, vagy szétrombolja a várost.

– El kell foglalnotok a falakat – motyogja Cal Farley és az ezredes előtt állva. A rocastai főhadiszállásról irányítjuk a hadműveletet, ez kevésbé védett ellátóváros néhány kilométerre a célpontunktól. – Ha tiétek a falak, kiforgathatjátok a várost… vagy akár teljesen le is rombolhatjátok a falakat. Akkor Corvium hasznavehetetlen lesz mindenki számára.

Tétlenül üldögélek a gyéren berendezett szobában, és Ada mellől hallgatom a beszélgetést. Farley ötlete volt: a feltűnőbb újvérűek közé tartozunk, és mindkét Vörös tábor ismer minket. Ha minket is bevonnak a megbeszélésekbe, az erős üzenetet közvetít az egység többi része felé. Ada tágra nyílt szemmel figyel, minden szót és gesztust elraktároz. Általában Nagyanyó is velünk ült, de ő meghalt. Kicsi asszony volt, de nagy űr maradt utána. És azt is tudom, ez kinek a hibája.

A tekintetemmel perzselem Cal tarkóját. Érzem, ahogy bizsereg bennem a képesség, és küzdenem kell az inger ellen, hogy térdre kényszerítsem a herceget. Mindannyiunkat megölne Mare-ért, de a sajátjait persze nem bántaná a világ minden kincséért sem. Nagyanyó döntött úgy, hogy egymaga beszivárog Archeonba, de mindenki tudja, hogy az ötlet nem az ő fejéből pattant ki.

Farley legalább annyira mérges, mint én. Ránézni sem bír Calre, még akkor sem, amikor egyenesen hozzá beszél. – A kérdés az, hogyan rendelkezzünk a saját csapataink fölött. Nem küldhetünk mindenkit a falak ellen, akármennyire fontosak.

– Az én számításaim szerint Corviumban mindig tartózkodik tízezer Vörös katona. – Nevetnem kell Ada szerénységén. Számításaim szerint. A számításai tökéletesek, és ezzel mindenki tisztában van. – A katonai protokoll alapján tíz katonára egy tiszt jut, vagyis legalább ezer Ezüst van a városban, nem számítva a parancsnoki egységeket és az adminisztrációt. Az elsődleges cél az ő semlegesítésük.

Cal keresztbe fonja a karját, nem győzi meg Ada tökéletes, vitathatatlan intelligenciája sem. – Én nem vagyok ebben olyan biztos. A mi célunk Corvium elpusztítása, hogy lecsapjunk Maven hadseregére. Ezt nem tudjuk megtenni anélkül, hogy – és itt egy pillanatra elakad a szava – ne kerüljön sor mindkét oldalon mészárlásra.

Mintha bizony érdekelné, mi történik a mi oldalunkkal, vagy bármelyikünk meghal-e.

– Hogyan tervezel elpusztítani egy várost ezer Ezüst szeme láttára? – csodálkozom hangosan, bár tudom, hogy nem fogok választ kapni. – Majd a herceg megkéri őket, hogy üljenek nyugodtan a fenekükön?

– Persze hogy harcolni fogunk azok ellen, akik ellenállnak – veti közbe az ezredes. Kihívóan Calre néz, hogy merjen csak ellentmondani neki. – Márpedig ellen fognak állni. Ezt tudjuk.

– Tényleg tudjuk? – Cal hangja csendes és önelégült. – Mavent a saját udvarának tagjai próbálták megölni múlt héten. Ha szakadás van a nemesi házak között, akkor az a hadseregben is tükröződik. A nyílt támadás csak egyesítené őket, legalább Corviumban.

Horkantásom visszhangot vet a szobában. – Na és akkor mi lesz, várunk? Hagyjuk, hogy Maven újraszervezze az erőit? Hagyjuk, hogy kifújja magát?

– Hagyjunk időt neki, hogy fölakassza magát – vág vissza Cal, ugyanolyan dühösen, mint én. – Adjunk neki időt, hogy még több hibát kövessen el. Most feszült a viszonya Piedmonttal, az egyedüli szövetségesével, és három nemesi ház nyíltan fellázadt ellene. Egyikük lényegében uralja a légiflottát, a másik pedig a kiterjedt hírszerzői hálózatot. Nem beszélve arról, hogy Mavennek miattunk és a Tóvidék miatt is fájhat a feje. Megijedt és kapkod. Nem szívesen ülnék a trónján.

– Ez igaz? – kérdezi Farley semleges hangon, de a szava úgy vág, mint a kés. Cal is érzi, ezt mindenki látja. A királyi neveltetésnek köszönhetően uralkodik az arcvonásain, de a szeme elárulja, megvillan a fluoreszkáló fényben. – Ne hazudj nekünk, és ne mondd azt, hogy nem izgat a többi hír, amit Archeonból kaptunk. Az ok, amiért a Laris, az Iral és a Haven próbálták megölni az öcsédet.

Cal rábámul. – Azért kísérelték meg a puccsot, mert Maven egy zsarnok, aki visszaél a hatalmával és a sajátjait gyilkolja.

Ököllel a karfára csapok. Cal ez elől nem tud kitérni. – Azért lázadtak fel, mert királlyá akarnak tenni! – kiáltom. Meglepetésemre megrándul az arca. Talán nem csak szavakra számított. De bármilyen nehéz is, uralkodom a képességemen. – Éljen soká VII. Tiberias. Ezt kiáltották a merénylők Mavennek. A Fehértűzben lévő ügynökeink ezt világosan megmondták.

Cal hosszan felsóhajt. A beszélgetéstől mintha megöregedett volna. A homlokát ráncolja, állkapcsa megfeszül. Nyakán kidagadnak az erek, a kezét ökölbe szorítja. Egy gép, amely mindjárt lerobban – vagy éppen fel.

– Ez nem váratlan – mormolja, mintha ettől jobb lenne. – Előbb-utóbb be kellett következnie egy utódlási válságnak. De keresztülvihetetlen, hogy bárki visszajuttasson a trónra.

Farley félrebillenti a fejét. – És ha mégis meg tudnák tenni? – Némán drukkolok neki. Farley nem fogja könnyen annyiban hagyni, mint Mare. – Ha felajánlanák a koronát, az úgynevezett jussodat, cserébe azért, hogy vess véget mindennek… elfogadnád?

A Calore-ház bukott hercege kihúzza magát, és egyenesen Farley szemébe néz.

– Nem.

Rosszabbul hazudik, mint Mare.

 

 

– Bármennyire is utálom elismerni, de van abban valami, amit a várakozásról mondott.

Kis híján kiköpöm a teát, amelyet Farley töltött nekem. Gyorsan visszateszem a csorba csészét az asztalra. – Ezt nem mondod komolyan. Hogyan bízhatsz meg benne?

Farley fel-alá járkál a szobájában, pár lépéssel átszeli az egészet. Egyik kezével a derekát masszírozza, hogy megszüntesse a sajgást. A haja egyre hosszabb, és a tincseket fonatba fogja, hogy ne lógjanak az arcába. Felajánlanám neki a székemet, de manapság nem szeret üldögélni. Muszáj mozognia a saját kényelme érdekében, hogy levezesse az idegességét.

– Hát persze hogy nem bízom benne – válaszolja, és erőtlenül belerúg az egyik falba. – De vannak dolgok, amelyekben biztos vagyok. Például biztosan tudom, hogyan viselkedik, ha bizonyos emberekről van szó.

– Mare-re gondolsz. – Nyilván.

– Mare-re és az öccsére. Az egyikük iránt érzett szeretete összhangban van a másik iránt érzett gyűlölettel. Talán ez az egyetlen dolog, amivel itt tarthatjuk.

– Szerintem engedjük el, hadd tüzeljen fel még néhány Ezüstöt, és legyen újabb tüske Mavennek. Itt nincs rá szükségünk.

Farley majdnem elneveti magát. Manapság még a nevetése is keserű. – Majd megmondom a parancsnokságnak, hogy kirúgtam a legismertebb ügynökünket, aki mellesleg törvényes uralkodó. Ezt biztos jó néven veszik majd.

– Nincs is igazán velünk…

– Mare sincs igazán Mavennel, de az emberek azt sem értik, nemde? – Hiába van igaza, erre összevonom a szemöldökömet. – Ameddig Cal velünk van, ez fel fog tűnni az embereknek. Mindegy, mennyire elbaltáztuk Archeonban az első támadást, a végén csak mellénk állt egy Ezüst herceg.

– Egy átkozottul hasznavehetetlen herceg.

– Bosszantó, idegesítő, púp a hátunkon, de nem hasznavehetetlen.

– Nem? Mit tett értünk az utóbbi időben azon kívül, hogy megölette Nagyanyót?

– Nagyanyót senki sem kényszerítette, hogy Archeonba menjen, Cameron. Így döntött, és belehalt. Néha így mennek a dolgok.

Akármilyen anyáskodó is Farley, nem sokkal idősebb nálam. Legfeljebb huszonkét éves lehet. Azt hiszem, kicsit korán kapcsoltak be az anyai ösztönei.

– Amellett, hogy jó pontokat szerez nekünk a kevésbé ellenséges Ezüstök között, Montfortot is érdekli.

Montfort. A titokzatos szabadköztársaság. Az ikrek, Raj és Tahir a szabadság és egyenlőség oázisaként festik le, ahol a Vörösök, Ezüstök és a Fényesek – így nevezik az újvérűeket – békében élnek együtt. Hihetetlen helynek tűnt a számomra. De a pénzükben, az ellátmányukban, a támogatásunkban hinnem kell. A legtöbb forrásunk ilyen vagy olyan módon tőlük származik.

– Mit akarnak? – Meglögybölöm a teát a csészében, és a meleg pára fölé tartom az arcomat. Itt nem olyan nagy a hideg, mint Irabelle-ben, de a tél így is bekúszik a rocastai menedékházba. – Egy díszpintyet?

– Valami olyasmit. Sokat beszélgettek a parancsnoksággal. A többségükhöz nincs hozzáférésem. Mare-t akarták, de…

– Ő kicsit el van foglalva.

Mare Barrow említése nincs akkora hatással Farley-re, mint Shade, de így is átfut az arcán a fájdalmas érzelem. Persze megpróbálja elrejteni. Farley igyekszik megközelíthetetlennek látszani, és általában az is.

– Vagyis nincsen igazából esély arra, hogy megmentsük – suttogom. Amikor Farley megrázza a fejét, meglepő módon szomorúság fog el. Akármilyen dühítő lehet Mare, szeretném, ha visszajönne. Szükségünk van rá. A hosszú hónapok során arra is rájöttem, hogy nekem is szükségem van rá. Ő tudja, milyen másnak lenni, keresni valakit, aki olyan, mint te, milyen, ha egyformán fél és félnek tőle mások. Még akkor is, ha az idő nagy részében lenéző és faragatlan volt.

Farley abbahagyja a járkálást, hogy újabb csésze teát töltsön magának. Gőzölögve árasztja el a szobát a növényi illat. Farley nem iszik bele a csészébe, hanem a bepárásodott ablakhoz lép. Napfény süt be. – Nem tudom, hogyan tehetnénk meg azzal, amink van. Corviumba gyerekjáték beszivárogni Archeonhoz képest. Ahhoz minden erőnkkel támadnunk kellene, és arra képtelenek vagyunk. Különösen most, Nagyanyó és a merényletkísérlet után. Maven udvarában a legnagyobb fokozatú lesz a védelem… még egy börtönnél is rosszabb. Hacsak…

– Hacsak?

– Cal azt mondja, várjunk. Hagyjuk, essenek egymás torkának a corviumi Ezüstök. Hagyjuk, hogy Maven hibákat kövessen el, mielőtt cselekednénk.

– És ez Mare-nek is segíteni fog.

Farley bólint. – Egy paranoiás király gyenge és megosztott udvarából könnyebben szökhet meg. – Sóhajtva néz az érintetlen teájára. – Most már csak ő mentheti meg saját magát.

Könnyű a beszélgetést másfelé terelni. Bármennyire is szeretném visszakapni Mare-t, valaki másra sokkal jobban vágyom. – Hány kilométerre vagyunk a Fojtástól?

– Már megint ezzel jössz?

– Mindig. – Ellököm magamat az asztaltól, és felállok. Úgy érzem, állnom kell. Majdnem olyan magas vagyok, mint Farley, mégis mindig mintha lenézne rám. Fiatal vagyok és képzetlen. Nem sokat tudok a nyomornegyedemen kívül eső világról. De ez nem jelenti azt, hogy csak követem a parancsokat. – Nem kértem a segítségedet, sem a Gárdáét. Egy térképet akarok, és talán egy pisztolyt. A többit majd én egyedül elvégzem.

Farley rezzenéstelenül néz rám. – Cameron, a fivéred egy légióban van. Ez nem olyan egyszerű.

Ökölbe szorul a kezem. – Azt hiszed, azért jöttem el idáig, hogy csak üljek és nézzem, ahogy Cal pörög? – Mostanra már ez az érv is elkopott. Farley könnyűszerrel belém fojtja a szót.

– Hát abban biztos vagyok, hogy nem ezért jöttél el idáig, hogy megölesd magadat – válaszol nyugodtan. Széles válla megemelkedik. – Márpedig pontosan ez történne, mindegy, milyen erős vagy halálos a képességed. És még ha magaddal is viszel egy tucat Ezüstöt, nem fogom hagyni, hogy a semmiért meghalj. Világos?

– A fivérem nem semmi – morgok. Farley-nak igaza van, csak nem akarom beismerni. Kerülöm a tekintetét, és a fal felé fordulok. A festéket kapargatom bosszúságomban. Gyerekes, de jobban érzem tőle magamat. – Nem vagy a századosom. Nem te mondod meg, mit kezdjek az életemmel.

– Ez igaz. Én csak egy barát vagyok, aki úgy érzi, hogy muszáj felhívnia valamire a figyelmedet. – Hallom, ahogy megfordul, léptei súlyosan nyikorognak a padlón. Az érintése azonban könnyű, ahogy végigsimítja a vállamat. Gépies a mozdulat, mintha nem igazán tudná, hogyan vigasztaljon meg valakit. Megfordul a fejemben, hogyan beszélgetett a kedves, mosolygós Shade Barrow-val, nem beszélve a többiről. – Emlékszem, mit mondtál Mare-nek, amikor először rád találtunk. A repülőn azt mondtad, helytelen a kutatása az újvérűek után, hogy megmentse őket. Csak továbbmélyíti a vérek közti szakadékot. Egyik Vöröst előnyben részesíti a másikkal szemben. És igazad volt.

– Ez nem ugyanaz. Én csak a fivéremet akarom megmenteni.

– Mit gondolsz, mi hogyan kerültünk ide? – vág vissza. – Hogy megmentsünk egy barátot, egy testvért, egy szülőt. Hogy megmentsük magunkat. Mindannyian önző okokból érkeztünk, Cameron. De nem hagyhatjuk, hogy ezek elvonják a figyelmünket. Az ügyet kell szem előtt tartanunk. A nagyobb jót. És annyival többet tehetnél itt velünk. Nem veszíthetünk el téged…

Nem veszíthetünk el téged is. Az utolsó szó kimondatlanul függ a levegőben, de így is meghallom.

– Tévedsz. Én nem magamtól jöttem. Engem elhoztatok. Mare Barrow kényszerített arra, hogy menjek vele, és ti mind belementetek.

– Cameron, ezt a kártyát már sokszor játszottad ki. Már réges-régen úgy döntöttél, hogy maradsz. Úgy döntöttél, hogy segítesz.

– És te most mi mellett döntenél, Farley? – nézek rá dühösen. Lehet, hogy a barátom, de ez nem jelenti azt, hogy muszáj meghátrálnom.

– Tessék?

– A nagyobb jót választanád? Vagy Shade-et?

Amikor nem válaszol, és a tekintete elhomályosul, megkapom a választ. Rájövök, hogy nem akarom látni, ahogy sír, ezért hátat fordítok, és az ajtó felé indulok.

– Gyakorolnom kell – mondom magam elé. Nem hiszem, hogy meghallja.

 

 

A rocastai menedékházban nehezebb a gyakorlás. Nincs elég helyünk, nem beszélve arról, hogy a legtöbb ismerős Irabelle-ben maradt. Mint például Kilorn. Akármilyen lelkes, nincsen felkészülve egy rendes csatára, és nincs különleges képessége sem, amire támaszkodhatna. Ezért hátrahagytuk. De az edzőmet nem. Végtére ő Ezüst, és az ezredes nem akarta szem elől téveszteni.

Sara Skonos a megerősített raktár pincéjében vár rám, az újvérűek edzésére elkülönített szobában. Vacsoraidő van, ezért az ebben a menedékházban elszállásolt újvérűek fent étkeznek a többiekkel. Miénk az egész tér, bár igazság szerint nincs nagy helyre szükségünk.

Sara törökülésben ül a padlón, tenyerét a falakhoz hasonlóan sima beton padlón nyugtatva. A jegyzettömbje is itt van, hátha szükség lesz rá. A tekintetével követ, amikor belépek, de nem üdvözöl semmilyen más módon. Egyelőre nem találtunk másik bőrgyógyítót, aki csatlakozni akart volna hozzánk, ő pedig néma. Hiába szoktam már hozzá beesett arca és hiányzó nyelve látványához, mégis mindig beleborzongok. Most is úgy tesz, mint aki nem vette észre, és int, hogy üljek le vele szemben.

Elfojtva a késztetést, hogy elfussak vagy rátámadjak, letelepszem.

Ezüst – amit megtanultam félni, gyűlölni, aminek engedelmeskedtem. Sara Skonos felé mégis képtelen vagyok ugyanazzal a megvetéssel fordulni, mint Julian vagy Cal felé. Azt hiszem… megértem őt. Megértem, milyen frusztráló lehet tudni, mi a helyes, aztán eltűrni, hogy félresöpörjék vagy megbüntessék miatta. Számát sem tudom, hányszor vonták meg a fél fejadagomat, mert nem megfelelően néztem egy Ezüstre, vagy megszólítás nélkül beszélni merészeltem. Sara is ilyesmit tett, csak ő az uralkodó királynő ellen emelte fel a szavát, és ezért mindörökre megfosztották a szavaktól.

Bár beszélni nem tud, azért tudja jelezni, mit akar. Megkopogtatja a térdemet, hogy felnézzek ködös szürke szemébe, aztán lehajtja fejét, és a szívére teszi a kezét.

Lemásolom a mozdulatait, mert tudom, mit akar. Igazodom a légzéséhez: egyenletesen, mélyeket lélegzem. Ez a megnyugtatást szolgáló trükk segít elfojtani a fejemben zúgó gondolatokat. Elmém kitisztul, és megérzem végre, amire általában nem figyelek. Képességem szüntelenül a bőröm alatt bizsereg, de most hagyom, hogy felé forduljon a tudatom. Nem használom, csak tudomásul veszem a létezését. A csendem még mindig új a számomra, és éppen úgy ki kell ismernem, mint bármely más adottságot.

Hosszú, ki- és belélegzéssel töltött percek múltán Sara megint megkopogtat, hogy nézzek fel. Ezúttal magára mutat.

– Sara, nem igazán vagyok jó hangulatban – kezdem, de a kezét végighúzza a levegőben. Hallgass, ez világos.

– Komolyan mondom. Sérülést okozhatok neked.

Torokhangon felmordul, ez egyike a néhány hangnak, amelyre képes. Majdnem nevetésnek hallatszik. Aztán megütögeti az ajkát, és sötéten mosolyog. Rosszabb sérülést is túlélt már.

– Jól van, én figyelmeztettelek. – Sóhajtok, kicsit fészkelődöm, aztán összeráncolt homlokkal hagyom, hogy a képességem körülöleljen, elmélyüljön és kiterjedjen, amíg nem ér Sarához. A csend leereszkedik.

Sara szeme elkerekedik, amikor megérzi. Először csak egy rángást érzek. Legalábbis remélem, hogy csak egy rángás. Még tanulgatok, és nem akarom teljesen földbe döngölni Sarát. Marere gondolok, aki viharokat képes megidézni, Cal pedig tüzet, de mindketten nehezen folytatnak egy egyszerű beszélgetést anélkül, hogy felrobbannának. Az irányítás több gyakorlást igényel, mint a nyers erő.

A képességem elmélyül, és Sara fölemeli ujját, hogy jelezze a kényelmetlensége mértékét. Igyekszem a csendet állandó, de egyenletes szinten tartani. Mintha egy áradatnak akarnék gátat szabni. Nem tudom, milyen érzés, amikor valakit elnémítanak. A Corros börtönben rám nem hatott a néma kő, de a körülöttem lévőket elfojtotta, kimerítette – és lassan megölte. Én ugyanerre vagyok képes. Körülbelül egy perc múlva Sara még egy ujját fölemeli.

– Sara…

A másik kezével int, hogy folytassam.

Emlékszem az előző napi óránkra. Ötnél már a padlón volt, pedig tudtam, hogy erősebb is lehetnék. Nem lett volna azonban bölcs dolog kivonni a forgalomból az egyetlen bőrgyógyítónkat, és nem is akartam megtenni.

Az arca elpirul, de mielőtt még egy ujját fölemelhetné, kivágódik a pinceajtó.

A koncentrációm és a csendem megtörik, mire Sara megkönnyebbülten fellélegzik. Mindketten az érkező felé fordulunk. Míg Sara arcán ritka mosoly jelenik meg, én elkomorulok.

– Jacos – mormolom. – Gyakorolunk, ha nem vetted volna észre.

A szája sarka megrándul, mintha megvető mosolyra akarna húzódni, de visszafogja magát. Hozzánk hasonlóan ő is jobban néz ki itt Rocastában. Könnyebb készletekhez hozzájutni. A ruháink jobb minőségűek, steppelt és bélelt holmik a hideg ellen. Az étel táplálóbb, a szobák melegebbek. Julian színe visszatért, és őszülő haja is fényesebb. Ő egy Ezüst: bőségbe született.

– Ó, milyen buta vagyok. Azt hittem, csak kedvtelésből ültök a hideg betonon – válaszol. Nyilvánvaló, hogy kölcsönösen utáljuk egymást. Sara rámered, és ez a gyenge korholás elég, hogy Julian kicsit ellágyuljon. – Bocsánat, Cameron – mondja gyorsan. – Csak el akartam mondani Sarának valamit.

Sara kérdőn felvonja szemöldökét. Amikor fölkelek, hogy menjek, megállít, és int Juliannak, hogy folytassa. A férfi mindig engedelmeskedik, ha ő kéri.

– Az udvarból megindult a vándorlás. Maven tucatnyi nemest száműzött, főleg az apja régi tanácsadóit és azokat, akik talán még mindig hűségesek Calhez. Először nem is hittem el a jelentést. Még sosem láttam ilyesmit.

Julian és Sara összenéznek, mindketten azon töprengenek, ez mit jelenthet. Engem nem érdekelnek az Ezüst nemes urak és hölgyek, Julian és Sara régi barátai. – És Mare? – kérdezem hangosan.

– Még mindig ott van, és még mindig fogoly. És bármi további szakadást vártunk is a lázadó házaktól… – Sóhajtva megcsóválja a fejét. – Maven már háborúban áll, most pedig viharra készül fel.

Kicsit kényelmesebb helyzetbe fészkelődöm a padlón. Igaza van. A hideg beton nem valami kellemes. Még szerencse, hogy hozzá vagyok szokva. – Azt már tudtuk, hogy lehetetlen megmenteni. Mi mást jelent ez még a számunkra?

– Hát, egyszerre jót és rosszat is. Mavennek még több ellensége lesz, így több lehetőségünk van a hatókörén kívül tevékenykedni. De zárja a sorait, és még inkább bezárkózik a védelme mögé. Soha nem fogunk a közelébe férkőzni.

Sara halkan hümmög. Nem tudja kimondani, amire mindannyian gondolunk, ezért én teszem meg.

– És Mare közelébe sem.

Julian komoran bólint.

– Hogyan halad a kiképzésed?

Villámgyorsan vált témát, dadogva válaszolok.

– A… amilyen jól lehet. Nem sok tanárunk van.

– Mert nem vagy hajlandó az unokaöcsémmel gyakorolni.

– A többiek tudnak – mondom, és nem leplezem az ingerültségemet. – De nem tudom ígérni, hogy nem fogom megölni, ezért jobb, ha nem esem kísértésbe.

Sara rosszallóan felszisszen, de Julian egy intéssel elhallgattatja. – Igazából rendben van. Lehet, hogy azt hiszed, nem értem meg a nézőpontodat, hogy képtelen is lennék rá, és igazad van. De igyekszem, Cameron. – Merészen közelebb lép hozzánk, de ez nem tetszik nekem. Mi még törökülésben ülünk a padlón, de most sietve felkászálódom, védekező ösztöneim éberek. Ha muszáj ilyen közel lennem Julian Jacoshoz, szeretnék felkészülni. – Nincs miért félni tőlem.

– Az Ezüst ígéretek nem jelentenek semmit. – Nem kell ráförmednem, a szavaim éppen elég durvák.

Meglepetésemre Julian elmosolyodik. – Ó, nem is tudom – mondja inkább magának és Sarának. – Kapaszkodj a haragodba. Sara talán nem ért velem egyet, de ha megtanulod igába fogni, többet fog segíteni neked, mint bárki.

Bár nem akarok ilyen embertől tanácsot elfogadni, mégis elraktározom. Ő képezte ki Mare-t. Ostobaság lenne tagadni, hogy segíthet a képességem kibontakoztatásában. És haragból bőven akad.

– Egyéb hírek? – kérdezem. – Farley és az ezredes kivárnak, vagy az unokaöcséd tartja fel őket?

– Igen, úgy néz ki.

– Fura. Azt hittem, ő mindig benne van a harcban.

Julian különösen mosolyog. – Calt ugyanúgy nevelték a háborúra, ahogyan téged a gépek kezelésére. De ettől még nem akarsz visszamenni a gyárba, ugye?

A válasz megakad a torkomon. Én rabszolga voltam; kényszerítettek; csak ezt ismertem.

– Ne okoskodj nekem, Julian – mondom helyette összeszorított fogakkal.

Vállat von. – Csak próbálom megérteni a nézőpontodat. Tégy meg annyit, hogy te is próbálod megérteni az övét.

Máskor dühösen, dacosan kiviharzanék a szobából, és egy kiégett biztosítéknál, egy csupasz kábelnél keresnék menedéket. Most azonban visszaülök Sara mellé. Julian Jacos nem fog azon kapni, hogy úgy iszkolok el, mint egy megszidott gyerek. Nála rosszabb felügyelőkkel is volt már dolgom.

– Láttam kisbabákat meghalni anélkül, hogy valaha is látták volna a napot. Vagy tiszta levegőt szívtak volna. A ti fajtátok rabszolgáit. Te láttad őket? Mert miután láttad őket, akkor kioktathatsz a különböző nézőpontokról. – Elfordulok tőle. – Értesíts, ha a herceg végre választ. És hogy jó oldalt választott-e.

Aztán odabiccentek Sarának. – Megpróbáljuk még egyszer?

• TIZENKETTEDIK FEJEZET •

Mare

Hónapokkal korábban, amikor a báljukat ért Skarlát Gárda támadástól megrettenve az Ezüstök elmenekültek a Napcsarnokból, egyszerre távoztunk a folyón, hogy a fővárosban ismét összegyűljünk. Ez most más.

Maven elbocsátásai csoportosak. Nem avat be, de én is észreveszem, hogy egyre kevesebben vannak. Néhány idősebb tanácsadó hiányzik. A királyi kincstárnok, néhány tábornok, a tanácsok tagjai. Felmentették őket az állásukból, szólnak a pletykák. De én tudom, mi folyik itt. Közel álltak Calhez és az apjához. Mavennek van annyi esze, hogy ne bízzon meg bennük, és kíméletlenül eltávolítja őket. Nem öl vagy tüntet el, nem akar újabb házak közti háborút kirobbantani. De így is határozottan lép, és úgy söpri félre az akadályokat, mint a sakktábláról a figurákat. Ennek eredményeképpen a lakomák egyre foghíjasabbak, és napról napra több az üres szék. A távozásra felszólítottak többsége idős ember, régi szövetségekkel, akik sokra emlékeznek, és kevéssé bíznak új királyukban.

Egyesek elkezdték a Gyerekek Udvaraként emlegetni a királyi udvart.

Sok nemest elküldött a király, de a fiaik és lányaik itt maradtak. Ez kérés. Figyelmeztetés. Fenyegetés.

Túszok.

Még a Merandus-ház sem ússza meg Maven egyre elhatalmasodó paranoiáját. Csak a Samos-ház marad itt teljes létszámban, egyikük sem esett áldozatul a szeszélyes elbocsátásoknak.

Akik maradtak, elkötelezetten hűségesek. Vagy legalábbis jól tettetik.

Valószínűleg ezért hívat Maven mostanában többször magához, és ezért látom olyan sokszor. Én vagyok az egyetlen, akinek a hűségében teljesen biztos. Az egyetlen, akit igazán ismer.

Jelentéseket olvasgat a reggeli közben, tekintete sebesen ugrál a sorok között. Nincs értelme megpróbálni kifürkészni, mi áll a papírokon: gondosan az asztal felé eső oldalán tartja, ahol nem érhetem el, és miután végzett eggyel, lefelé fordítja. A jelentések helyett tehát az ő arcát vizsgálom. Ebben a külön étkezőszobában nem vesződik azzal, hogy néma kővel vegye körül magát. Még az Őrzők is odakint várakoznak az ajtók és a magas ablakok túloldalán. Látom őket, de ők nem hallhatnak. Maven így tervezte. Egyenruhájának zubbonyát kigombolta, haja borzas, és ilyen kora reggel még nem teszi fel a koronáját. Azt hiszem, ez az ő kis menedéke, ahol elhitetheti magával, hogy biztonságban van.

Majdnem olyan, mint az a fiú, akinek képzeltem. Egy második herceg, aki elégedett a helyzetével, és nem nyomasztja a korona, amely soha nem lett az övé.

A poharam pereme fölött átnézve figyelem minden arcrezdülését. A szeme összeszűkül, állkapcsa megfeszül. Rossz hírek. Ismét megjelentek a karikák a szeme körül, és bár annyit fal, hogy az két embernek is elég lenne, napról napra soványabb. Kíváncsi vagyok, hogy a merénylet óta nincsenek-e rémálmai. Az anyjáról, aki az én kezemtől halt meg. Az apjáról, akinek a halálát ő okozta. A bátyjáról, aki száműzött ugyan, de állandó fenyegetést jelent. Vicces, hogy Maven Cal árnyékának nevezte magát, de most Cal az árnyék, aki Maven törékeny királyságának minden sarkában ott kísért.

Mindenhonnan jelentések érkeznek a száműzött hercegről, olyan mennyiségben, hogy még én is hallok róluk. Ezek Révöbölbe, Delphie-be, Rocastába helyezik: még olyan kétes hír is akad, amely szerint átszökött a határon a Tóvidékre. Őszintén nem tudom, hogy a híresztelések közül melyik igaz – ha egyáltalán köztük van az igazság. Ennyi erővel Montfortban is lehetne, egy távoli ország biztonságában.

Bár ez itt Maven palotája és Maven világa, látom benne Calt. A makulátlan egyenruhákban, a gyakorlatozó katonákban, az égő gyertyákban, az aranyozott, portrékkal teleaggatott falakban, a házak színeiben. Az üres szalonok a táncleckéket idézik fel. Ha a szemem sarkából pillantok Mavenre, akár be is tudom csapni magam. Végtére is féltestvérek, hasonlóak a vonásaik, a sötét hajuk, az elegáns arcuk. De Maven sápadtabb, élesebb arcélű, testben és lélekben is csak egy csontváz. Üres.

– Olyan áthatóan nézel, hogy megfordult a fejemben, nem látod-e a szememben a lapok tükörképét – tűnődik hangosan Maven. Megfordítja a lapot, elrejtve a tartalmát, aztán felnéz.

Nem tud kihozni a sodromból. Nyugodtan, vastagon vajat kenek a pirítósomra. – Bárcsak látnék benne bármit – válaszolom sok mindenre célozva. – Üres fiú vagy.

Nem rezzen össze. – Te pedig haszontalan.

A szememet forgatom, és mellékesen az asztalhoz kocogtatom a bilincseimet. A fém és kő úgy kopog, mintha ajtón zörgetnék be. – Annyira szórakoztatóak a beszélgetéseink.

– Ha a szobád jobban tetszik… – figyelmeztet. Újabb üres fenyegetés, ilyet naponta hallok tőle. Mindketten tudjuk, hogy ez jobb, mint a másik lehetőség. Most legalább úgy tehetek, mintha valami fontosat csinálnék, ő pedig azt színlelheti, hogy nincs teljesen egyedül ebben a ketrecben, amelyet saját magának épített. Vagyis mindkettőnknek.

Nehéz itt aludni a bilincsekkel, vagyis rengeteg időm van gondolkozni.

És tervezgetni.

Julian könyvei nem csupán vigaszt, de eszközt is jelentenek. Még mindig tanít, bár ki tudja, hány kilométer választ el minket egymástól. Jól megőrzött szövegeiben új leckék lapulnak, amelyeket hasznosíthatok. Az első és a legfontosabb: oszd meg és uralkodj. Maven már megtette velem. Most viszonoznom kell a szívességet.

– Megpróbálod legalább felkutatni Jont?

Mavent meglepi a kérdésem, most először említem az újvérűt, aki arra használta a merényletkísérletet, hogy kereket oldjon. Amennyire tudom, még nem sikerült elcsípni. Keserűség fog el, mert Jonnak sikerült elmenekülnie, nekem viszont nem. Ugyanakkor örülök is: Jon olyan fegyver, amelyet minél messzebb akarok tudni Maven Calore-tól.

Maven egy pillanat alatt összeszedi magát, és folytatja az evést. Egy darab szalonnát töm a szájába, nem törődve az etikettel. – Mindketten tudjuk, hogy őt nem könnyű megtalálni.

– De azért keresed.

– Tudott a királya elleni támadásról, és nem tett semmit – jelenti ki Maven tényszerűen. – Ez egyet jelent a gyilkossággal. Még az is lehet, hogy összejátszott az Iral-, Haven- és Laris-házakkal.

– Kétlem. Ha segített volna nekik, sikerrel jártak volna. Kár.

Elengedi a füle mellett a szurkálódást, és tovább olvas és eszik.

Félrehajtom a fejemet, sötét hajam a vállamra omlik. A szürke végek egyre hosszabbak, hiába a gyógyítóm erőfeszítése. Még a Skonos-ház sem tudja meggyógyítani azt, ami eleve halott.

– Jon megmentette az életemet.

Kék szeme találkozik az enyémmel, és fogva tart.

– Pillanatokkal a támadás előtt magára vonta a figyelmemet. Elérte, hogy elfordítsam a fejemet. Ha nem teszi… – Végighúzom ujjamat az arcomon, ahol a golyó csak felszakította a bőrt, de nem roncsolta szét a koponyámat. A seb begyógyult, de nem felejtettem el. – Bizonyára szerepet kell játszanom abban a jövőben, amit lát.

Maven az arcomat fürkészi. Nem a szememet, hanem ahol a golyó behatolva szétrobbantotta volna a fejemet. – Valamiért nehezen hagyunk meghalni.

A színjáték kedvéért keserű nevetést préselek ki magamból.

– Mi olyan vicces?

– Hányszor próbáltál megölni?

– Csak egyszer.

– És akkor a zavaró mi volt? – Ujjaim reszketnek, ahogy felidézem az emlékem. A szerkezet okozta fájdalom még mindig friss. – Az is csak egy játék része volt?

Újabb jelentés zizeg a napfényben, és fordul írással lefelé. Maven megnyalja az ujjait, mielőtt fölemelné a következőt. Csupa tárgyilagosság. Színjáték az egész. – A zavarót nem úgy tervezték, hogy megöljön téged, Mare. Csak semlegesítsen, ha szükség van rá. – Különös kifejezés jelenik meg az arcán. Majdnem kárörvendő. – Nem is én csináltattam azt a gépet.

– Nyilván. Neked nincsenek ötleteid. Akkor Elaráé volt?

– Ami azt illeti, Cal ötlete volt.

Mielőtt uralkodhatnék magamon, lenézek, elfordítom Mavenről a pillantásomat. Kell egy pillanat, amikor magam lehetek. Az elárultság érzése belém hasít, még ha csak futólag is. Nincs értelme dühöngeni.

– Nem hiszem, hogy nem mondta el neked – folytatja Maven. – Általában szörnyen büszke magára. Ragyogó szerkezet. De engem nem érdekelt, megsemmisítettem. – A tekintete az arcomat fürkészi. Mohón várja a reakciómat. Igyekszem megőrizni arcom semlegességét, bár a szívem nagyot dobban. A zavaró nincs többé. Egy újabb apró ajándék, újabb üzenet a kísértettől.

– De könnyen újra megépíthető, ha úgy döntesz, hogy nem működsz többet együtt velünk. Cal volt olyan kedves, és hátrahagyta a tervrajzokat, amikor lelépett a Vörös patkánybandáddal.

– Elmenekült – mormolom. Lépj túl rajta. Ne hagyd, hogy kizökkentsen. Közönyt színlelve piszkálom a tányéromon a maradék ételt. Igyekszem megbántottságot sugározni, mivel Maven ezt akarja látni rajtam, de elfojtom az érzést. Tartanom kell magamat a tervemhez. Arra terelem a beszélgetést, amerre én akarom. – Te kergetted el, hogy elfoglalhasd a helyét, és ugyanolyan legyél, mint ő.

Hozzám hasonlóan Maven is színleli a nevetést, hogy elrejtse bosszúságát. – Fogalmad sincs, milyen lett volna koronával a fején.

Keresztbe fonom a karom, és hátradőlök a székben. Ez a beszélgetés úgy zajlik, ahogy akarom. – Tudom, hogy feleségül vette volna Evangeline Samost, tovább vívott volna egy haszontalan háborút, és nem törődött volna a dühös, elnyomott emberekkel. Ismerős?

Lehet, hogy Maven egy kígyó, de erre nincs válasza. Lecsapja maga elé a jelentést, és egy pillanatra látom az írást, mielőtt megfordítaná. Csak néhány szót tudok kivenni. Corvium. Veszteségek. Maven észreveszi, hogy megláttam, és bosszúsan felszisszen.

– Úgysem segítene rajtad – mondja halkan. – Nem mész innen sehová, akkor minek a fáradság?

– Gondolom, ez igaz. Valószínűleg nem fogok sokkal tovább élni.

Félrebillenti a fejét. Aggodalmasan ráncolja a homlokát, ahogyan reméltem. Erre van szükségem. – Ezt miért mondod?

Felbámulok a mennyezetre, a díszes stukkókat és a csillárt vizsgálom. Apró izzók csillognak rajta. Bárcsak érezhetném is!

– Te is tudod, hogy Evangeline nem fogja hagyni, hogy életben maradjak. Amint királyné lesz… nekem végem. – A hangom megremeg, minden félelmemet ezekbe a szavakba sűrítem. Remélem, működik. Hinnie kell nekem. – Azóta vágyik erre, hogy beléptem az életébe.

Maven pislogva néz rám. – Nem hiszed, hogy meg tudlak védeni tőle?

– Nem hiszem. – A ruhámat babrálom. Nem olyan szép, amit az udvar elé szántak, de ez is túldíszített. – Te meg én jól tudjuk, milyen könnyű megölni egy királynőt.

A levegőn hőhullám fut végig, miközben tovább mered rám, és várja, hogy visszanézzek. Ösztönösen visszabámulnék rá, de inkább elfordulok. Ez még jobban felbőszíti. Maven imádja a közönséget. A pillanat hosszúra nyúlik, és csupasznak érzem magamat előtte, zsákmánynak a ragadozó útjában. Végül is itt ilyen vagyok: ketrecbe zárt, pórázra kötött. Csak a hangom maradt meg, és Mavennek azok a részei, amelyeket remélhetőleg jól ismerek.

– Nem fog egy ujjal sem hozzád érni.

– És mi van a tóvidékiekkel? – nézek vissza rá hirtelen. Dühös könnyek jelennek meg a szememben, de a tehetetlenség, és nem a félelem csalja elő őket. – Mi lesz, amikor széttépik az amúgy is repedező birodalmadat? Mi lesz, ha megnyerik ezt a végtelen háborút, és felperzselik a világodat? – Reszkető lélegzetet veszek. Most már potyognak a könnyeim. Muszáj is. El kell adnom ezt a műsort. – Gondolom, akkor majd mind a Csontarénában kötünk ki, és egymás mellett végeznek ki minket.

Abból, ahogy elsápad, és a maradék szín is eltűnik az arcából, tudom, hogy ugyanerre gondolt. Szakadatlanul gyötri ez a kép, mint egy vérző seb. Úgyhogy megforgatom benne a kést.

– Egy polgárháború küszöbén állsz. Ezt még én is tudom. Mi értelme színlelni, hogy van olyan jövő, amelyikben életben maradok? Vagy Evangeline öl meg, vagy a háború.

– Már mondtam, hogy nem fogom hagyni.

A megvető felhorkanást nem kell színlelnem. – Mégis hogyan hihetnék el bármit is, amit kiejtesz a szádon?

Amikor feláll, a jeges félelmem sem színlelt. Amikor elegáns léptekkel megkerüli az asztalt, minden izmomat megfeszítem, hogy ne remegjek. De így is reszketek. Felkészülök a pofonra, de nyugtalanítóan puha kezébe fogja az arcomat. Két hüvelykujja az állam alatt, bármikor belefúródhatnak a nyaki ütőerembe.

A csókja jobban éget, mint a bélyege.

Ahogy az ajka az enyémhez ér, a legrosszabb fajta erőszak, de miatta és azért, amit el akarok érni, a kezem az ölemben marad, ökölbe szorulva. Körmeim a tenyerembe vájnak, nem az ő bőrébe. Hinnie kell, ahogyan a bátyja hitt nekem. Engem kell választania, ahogyan korábban Calt próbáltam rávenni ugyanerre. De így sem bírom kinyitni a számat, és az állkapcsom továbbra is feszül.

Megszakítja a csókot, és remélem, nem érzi, hogy undorodva borzongok az érintésétől. A tekintete az enyémet keresi, és benne a hazugságot, amelyet viszont jól elrejtettem.

– Mindenki mást elvesztettem, akit valaha szerettem.

– És ez kinek a hibája?

Még nálam is jobban reszket. Hátralép, elenged, és a saját kezébe karmol. Ez megdöbbent, mert értem, miért teszi. Én is szoktam. Amikor a fejemben elviselhetetlen a fájdalom, másmilyen fájdalomra van szükségem, hogy elvonja a figyelmemet. Amikor Maven észreveszi, hogy bámulom, abbahagyja, és az oldalához szorítja kezét.

– Sok mindenről leszoktatott – ismeri el. – Erről nem sikerült. Bizonyos dolgok mindig visszajönnek.

– Ő. – Mármint Elara. Magam előtt látom a művét, a fiút, akit királlyá kovácsolt a szeretetnek nevezett kínzáson keresztül.

Maven lassan visszaül. Tovább bámulom, mert tudom, hogy ez nyugtalanítja. Kibillentem az egyensúlyából, és még mindig nem egészen értem, miért.

Mindenki mást elvesztettem, akit valaha szerettem.

Nem tudom, hogyan kerültem ebbe a halmazba. De tudom, hogy ez az oka annak, hogy még lélegezhetem. Óvatosan visszaterelem a beszélgetést Calre.

– A bátyád még él.

– Sajnos.

– És őt nem szereted?

Fel sem néz, tekintete elidőzik a következő jelentés egy pontján. Nem látok rajta meglepettséget vagy szomorúságot. Inkább zavartnak látszik, egy kisfiúnak, aki kirakóst próbál megcsinálni, de túl sok darab hiányzik. – Nem – mondja végül. Hazudik.

– Nem hiszem – mondom neki, még a fejemet is csóválom.

Mert emlékszem, milyenek voltak. Testvérek, barátok, akiket együtt neveltek a világ többi része ellen. Még Maven sem tudja teljesen elzárni magát ettől. Elara sem törhet meg egy ilyen köteléket. Mindegy, hányszor próbálta Maven megölni Calt, nem tagadhatja, hogy egykor hogyan voltak egymással.

– Higgy, amit akarsz, Mare – válaszol. Mint korábban, most is közönyt színlel, és próbál meggyőzni, hogy mindez semmit sem jelent a számára. – Én tudom, hogy nem szeretem a bátyámat.

– Ne hazudj. Nekem is vannak testvéreim. Bonyolult viszony, különösen köztem és a húgom között. Mindig ő volt a tehetségesebb, a kedvesebb, az okosabb. Mindenben jobb volt. Mindenki jobban szereti őt, mint engem. – Régi félelmeimből hálót szövök Maven számára. – Úgy mondom neked, mint valaki, aki tudja, mit jelent elveszíteni egyiküket… elveszíteni egy fivért… – A lélegzetem elakad, a gondolataim száguldoznak. Folytasd. Használd ki a fájdalmat. – Jobban fáj mindennél.

– Shade. Igaz?

– A szádra ne vedd a nevét! – csattanok fel, és egy pillanatra elfelejtem, mit próbálok elérni. A seb még túl friss. Maven nem zavartatja magát.

– Az anyám azt mondta, hogy álmodtál róla – mondja. Összerezzenek az emlékre és a gondolatra, hogy Elara az agyamba férkőzött. Még mindig érzem, milyen volt, amikor a koponyámat karmolászta. De gondolom, azok nem is álmok voltak. Hanem tényleg ő.

– Az anyád mindenkivel ezt csinálta? – kérdezem. – Semmi nem volt biztonságban tőle? Még az álmaid sem?

Nem válaszol. Tovább ütöm a vasat.

– Álmodtál valaha is rólam?

Megint sikerült megsebeznem valamivel, amiről nem gondoltam, hogy ilyen hatása lesz. Lesüti a szemét az üres tányérra maga előtt. Fölemeli a kezét, hogy megfogja a vizespoharát, de aztán meggondolja magát. Ujjai remegnek, de egy pillanat múlva már el is rejti.

– Nem tudom – mondja végül. – Nem szoktam álmodni.

Felmordulok. – Lehetetlen. Még egy hozzád hasonló esetében is.

Valami sötét szomorúság fut át az arcán. Állkapcsa megfeszül, és ádámcsutkája megmozdul, ahogy lenyeli a szavakat, amelyeket nem szabad kiejtenie. Mégis kiszabadulnak. A keze is előkerül, és az asztalon dobol.

– Voltak rémálmaim. Az anyám elvette azt a részt, amikor még kisfiú voltam. Ahogy Samson mondta, az anyám az elmék sebésze volt. Kivágott mindent, ami nem illett oda.

Az elmúlt hetek során ádáz, tüzes harag vette át a régi hideg üresség helyét. De ahogy Mavent hallgatom, visszatér a fagy, és átjár, mint a méreg vagy egy fertőzés. Nem akarom hallani, amit mond. A kifogásai és magyarázatai semmit nem számítanak nekem. Még mindig egy szörnyeteg, és mindig az is lesz. Mégsem tudom megállni, hogy oda ne figyeljek, mert én is lehetnék szörnyeteg. Ha valaki engem is megtörne, ahogy őt törték meg.

– A bátyámat. Az apámat. Tudom, hogy egykor szerettem őket. Emlékszem rá. – Egy kést szorongat, és a tompa élét bámulja. Kíváncsi vagyok, maga ellen akarja-e fordítani, vagy a halott anyja ellen. – De nem érzem. Az a szeretet már nincs ott. Egyikük iránt sem. A legtöbb dolog iránt.

– Akkor miért tartasz engem itt? Ha úgysem érzel semmit. Miért nem ölsz meg, és leszel túl rajta?

– Anyám számára nehézséget okozott… bizonyos fajta érzelmek kitörlése – ismeri el, és a szemembe néz. – Apával is megpróbálkozott, el akarta feledtetni vele a Coriane iránt érzett szerelmét. De csak rosszabb lett a helyzet. Különben is – motyogja –, mindig azt mondta, jobb, ha az embernek összetörik a szíve. A fájdalom megerősít. A szeretet csak gyengévé tesz. És igaza van. Ezt már azelőtt megtanultam, hogy megismertelek volna.

Egy másik név lebeg a levegőben kimondatlanul.

– Thomas.

A fiú a fronton. Egy másik Vörös, akit elemésztett az értelmetlen háború. Az első igazi barátom, mondta egyszer Maven. Most már felismerem a szüneteket a szavak között. A kimondatlan dolgokat. Úgy szerette azt a fiút, ahogy állítása szerint engem.

– Thomas – visszhangozza Maven. Még szorosabban markolja a kést. – Úgy éreztem… – Aztán a homlokán, a két szeme között ráncok jelennek meg. Másik kezével masszírozza a halántékát, hogy elűzze a fájdalmat, amit nem érthetek meg. – Anyám nem volt ott. Soha nem találkozott vele. Nem tudott róla. Thomas még csak nem is volt katona. Az egész egy baleset volt.

– Azt mondtad, próbáltad megmenteni. Hogy a testőreid állítottak meg.

– Robbanás történt a főhadiszálláson. A jelentések szerint tóvidékiek hatoltak be. – Valahol egy óra ketyeg, ahogy telnek a percek. Maven hallgatása hosszúra nyúlik, miközben azt mérlegeli, mit mondjon, mennyire engedje le az álarcát. De az már nincs ott. Olyan csupasz, amilyen csak velem lehet. – Egyedül voltunk. Elvesztettem az irányítást.

Látom a lelki szemem előtt, kitöltöm a részleteket, amelyeket nem bír elmondani nekem. Talán egy lőszerraktár volt. Vagy gázvezeték. Mindkettőhöz csak láng kell, hogy öljenek.

– Én nem égtem meg. Ő viszont igen.

– Maven…

– Még az anyám sem tudta kitörölni belőlem ezt az emléket. Még ő sem tudta elfeledtetni velem, akárhogy könyörögtem érte. Azt akartam, vegye el a fájdalmat, és ő számtalanszor megpróbálta. De csak rosszabb lett.

Tudom, hogyan fog válaszolni a kérdésemre, de azért felteszem.

– Elengednél?

– Nem.

– Akkor engem is hagysz meghalni. Mint őt.

A szobában hőség sistereg, és azonnal elönt a verejték. Maven olyan gyorsan áll fel, hogy a széke hátradől, és nagyot csattan a padlón. Az egyik ökle az asztalra csap, lesodorva a tányérokat, poharakat és jelentéseket. A papírok egy pillanatig a levegőben lebegnek, majd szállingóznak a kristály- és porcelánszilánkokra.

– Nem – morogja olyan halkan, hogy alig hallom, és kimegy a szobából.

Az Arvenek belépnek, megragadnak a hónom alatt, és elhúznak a papíroktól, amelyek mind túl messze vannak, hogy elérjem őket.

 

 

Meglep, amikor megtudom, hogy Maven általában aprólékos, meghallgatásokból és udvari összejövetelekből álló programját aznapra felfüggesztették. Gondolom, a beszélgetésünk jobban hatott rá, mint hittem. Mivel nincs jelen, a szobámba vagyok zárva, Julian könyvei mellé. Ráveszem magam az olvasásra, hogy kizárjam a tudatomból a reggeli emlékeket. Maven gyakorlott hazudozó, nem hiszem egyetlen szavát sem. Még akkor sem, ha tényleg az igazat mondta. Még akkor sem, ha csak az anyja közbeavatkozásának terméke, egy tövises virág, amelyik kénytelen egy bizonyos módon növekedni. Ez nem változtat a dolgokon. Nem tudom elfelejteni, amiket velem és sok másik emberrel tett. Amikor először találkoztam vele, elcsábított a fájdalma. Ő volt a fiú az árnyékban, az elfelejtett gyerek. Magamat láttam benne. Mindig csak második voltam Gisa mellett, aki fényes csillagként ragyogott a szüleim világában. Most már tudom, hogy Maven ezt így tervelte ki. Akkor lépre csalt, és besétáltam a herceg csapdájába. Most pedig a király ketrecében rostokolok. De ő szintén. Az én láncaimat néma kőből készítették. Az ő lánca a korona.

 

Norta királyságát kisebb királyságokból és uradalmakból olvasztották össze, amelyek nagysága a Hasadék Samos királysága és Delphie városállama között volt. Caesar Calore, Archeon Ezüst ura és egy tehetséges stratéga egyesítette a megosztott Nortát Piedmont és a Tóvidék inváziójának fenyegetésével szemben. Miután királlyá koronázta magát, leányát, Julianát összeházasította Garion Savannával, Piedmont uralkodó nagyhercegével. Ez tartós szövetséget alapozott meg a Calore-ház és Piedmont hercegei között. A következő évszázadok során a Calore-ház és a piedmonti uralkodócsaládok több gyermeke folytatta a házassági hagyományt. Caesar király bőséget hozott el Norta számára, ezért a nortai naptárak uralkodása kezdetétől számítják az „új korszakot”.

 

Harmadszori nekifutásra sikerül megbirkóznom a bekezdéssel. Julian történelemkönyve sokkal sűrűbb, mint amivel az iskolában találkoztam. A gondolataim minduntalan elkalandoznak. Fekete haj, kék szempár. Könnyek, amelyeket Maven nem hajlandó megmutatni még nekem sem. Ez is színjáték volt? És mi van, ha az? Mi van, ha nem? A szívem megszakad érte, vagy éppen megkeményedik. Továbbolvasok, hogy megszabaduljak ezektől a gondolatoktól.

 

Ezzel ellentétben az újonnan alakult Norta és a nagy kiterjedésű Tóvidék közti kapcsolat egyre romlott. Egy sor határ menti háborút követően Pusztával a N. i. második században, a Tóvidék létfontosságú mezőgazdasági területeket veszített el a Minnowan régióban, valamint a Nagy-folyó (másik nevén Miss) feletti uralmat. A háborút követő adóztatás, valamint az éhínség és a Vörös felkelés veszélye miatt terjeszkedni voltak kénytelenek a nortai határ mentén. Mindkét oldalon összecsapásokra került sor. A további vérontás megelőzésére III. Tiberias nortai és Onekad Cygnet tóvidéki király történelmi találkozón ült össze a Hajadon-vízesésnél. A tárgyalások hamar zátonyra futottak, és N. i. 200-ban mindkét királyság háborút hirdetett, a másikat okolva a diplomáciai kapcsolatok megromlásáért.

Nem bírom megállni nevetés nélkül. Semmi sem változik.

 

A Nortában tóvidéki háborúként, a Tóvidéken pedig agresszióként emlegetett konfliktus a könyv megírása közben is zajlik. A teljes Ezüst veszteséglista körülbelül ötszázezerre tehető, az áldozatok többsége a háború első évtizedében vesztette életét. A Vörös katonákról nem léteznek pontos feljegyzések, de a becslések ötvenmillióra teszik a halottak számát, a sebesültek ennek kétszeresét tehetik ki. Mind a tóvidéki, mind a nortai veszteségek megfeleltek a Vörösök lakosságon belüli arányának.

 

Hosszabb ideig tart, mint szívesen bevallanám, de fejben kiszámolom: majdnem százszoros az arány. Ha ez a könyv bárki másé lenne, nem Juliané, falhoz csapnám dühömben.

Egy évszázad háború és értelmetlen vérontás.

Hogyan változtathat meg bárki is ilyesmit?

Azon kapom magam, hogy számítok Maven fondorlataira. Talán ő lát egy olyan utat – és végig is megy rajta –, amelyet előtte senki még csak el sem képzelt.