• HUSZONKETTEDIK FEJEZET •

Mare

Minden reggel ugyanúgy indul. Nem bírok megmaradni a szobámban; a madarak mindig korán felébresztenek. Jól is teszik. Később túl meleg lesz a futáshoz. A piedmonti bázis jó futópálya, védett, határait montforti és piedmonti katonák védik, utóbbiak persze mind Vörösök. Davidson tudja, hogy Bracken, a bábherceg, valószínűleg csendben tervezget, és egy Ezüstjét sem engedi a kapun túlra. Ami azt illeti, egyáltalán nem látok Ezüstöket azokon kívül, akiket már ismerek. Mindenki más, akinek képessége van, újvérű vagy Fényes, attól függően, kivel beszél az ember. Ha Davidsonnak vannak is Ezüstjei, akik állítása szerint egyenlőként szolgálják a szabadköztársaságát, nem mutatkoztak.

Szorosan megkötöm a cipőfűzőmet. Az utcán köd gomolyog. Kireteszelem a bejárati ajtót, és elmosolyodom, amikor a hűvös levegő végigsimít a bőrömön. Eső- és viharillata van.

Ahogy számítottam rá, Cal a legalsó lépcsőfokon ül, lábát kinyújtva a keskeny járdára. A szívem mégis nagyot dobban, amikor megpillantom. Hangos ásítással üdvözöl, majdnem kiakad az állkapcsa.

– Gyere – csipkedem –, egy katona ilyenkor már talpon van.

– Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek tovább aludni, amikor tudok. – Bosszúságot színlelve feláll, de éppen csak ki nem nyújtja rám a nyelvét.

– Nyugodtan visszamehetsz abba a kis szobába, amihez annyira ragaszkodsz a barakkban. Tudod, kicsit több időd lenne, ha a tiszti sorra költöznél… vagy nem futnál velem. – Ravaszul vigyorogva vállat vonok.

Viszonozza a mosolyomat, és megrántja a pólóm alját, hogy magához húzzon. – Ne sértegesd a szobámat – mormolja, aztán megcsókolja az ajkamat. Aztán az államat. Majd a nyakamat. Minden érintésére tűz lobban a bőröm alatt.

Vonakodva eltolom a fejét. – Nagy a veszélye annak, hogy az apám lelő az ablakból, ha ezt tovább folytatod.

– Igaz, igaz. – Hamar összeszedi magát, és elsápad. Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hihetném, hogy Cal fél az apámtól. Már a gondolat is vicces. Egy Ezüst herceg, egy tábornok, aki egy csettintésre tüzet tud támasztani, fél egy sánta, öreg Vöröstől. – Nyújtsunk.

Végigcsináljuk a gyakorlatokat, Cal lelkiismeretesebb, mint én. Szelíden korhol, minden mozdulatomban talál valami kivetnivalót. – Ne lendülj bele. Ne hintázz előre-hátra. Nyugodtan, lassan. – De én lelkes vagyok, vágyom a futásra. Végül enged nekem, biccent, és elindulunk.

A tempó az elején könnyű. Szinte táncolok, felpezsdítenek a lépések. Ez a szabadság. A friss levegő, a madarak. Egyenletes a légzésem, egyre szaporább a szívverésem. Amikor először futottunk itt, meg kellett állnom, hogy kisírhassam magam, túlságosan eltöltött a boldogság, hogy gátat tudjak szabni a könnyeknek. Cal most jó tempót diktál, nehogy túl gyorsan iramodjak előre, és ne bírja a tüdőm. Az első másfél kilométer után eljutunk a falig, amely félig kőből épült, félig pedig szögesdrótból. A túloldalán néhány katona járőrözik. Montfortiak. Odabiccentenek nekünk, két hét alatt hozzászoktak már az útvonalunkhoz. Más katonák is kocognak a távolban a szokásos gyakorlatozás részeként, de nem csatlakozunk hozzájuk. Ők zárt alakzatban edzenek ordítozó őrmesterek felügyelete alatt. Ez nem nekem való. Cal éppen elég sokat követel. Szerencsére Davidson nem erőltette rám a választást, hogy költözzek vagy szolgáljak. Ami azt illeti, a beszámolóm óta nem láttam, pedig tudom, hogy ő is a bázison lakik.

A következő három kilométer már nehezebb. Cam keményebb tempót diktál. Ma melegebb van, már ilyen korán is, hiába gyűlnek felhők a fejünk fölött. Miközben a köd felszáll, az ajkamon sót érzek. Futás közben megtörlöm az arcomat a pólóm aljával. Cal lehúzza magáról a pólót, és beletűri szoros edzőnadrágja korcába. Az első gondolatom, hogy figyelmeztessem a leégés veszélyére. A második, hogy meg akarok állni, és bámulni kidolgozott hasizmait. Végül mégis inkább az útra koncentrálok, és még egy kilométert lefutok. És még egyet. És még egyet. Nagyon is tudatában vagyok Cal zihálásának mellettem.

Éppen megkerüljük a barakkokat és a tiszti sort a repülőtértől elválasztó ligetes erdőt, amikor mennydörgést hallok. Még néhány kilométerrel odébb lehet. Cal a hangra kinyújtja a kezét, és lelassít engem. Elém penderül, megragadja a vállamat, ahogy lehajol, hogy a szemembe nézhessen. Bronzbarna szempár mered rám, a tekintetemet kutatva. A mennydörgés ezúttal közelebbről hallatszik.

– Mi a baj? – kérdezi aggodalmasan. Az egyik keze a nyakamra téved, hogy csillapítsa az erőfeszítéstől kivörösödött sebhelyek sajgását. – Nyugalom.

– Nem én csinálom. – Mosolyogva intek az egyre sötétebb viharfelhők felé. – Ez csak az időjárás. Néha, amikor túl nagy a meleg és a páratartalom, a viharfelhők…

Cal nagyot nevet. – Jól van, értem. Köszönöm.

– Tönkretetted a tökéletes futást – duzzogok játékosan, és megfogom a kezét. Cal mosolyog, a szeme sarkában szarkalábak jelennek meg. Ahogy a vihar közeledik, érzem dobogni elektromos szívverését. A pulzusom igazodik hozzá, de ellenállok a villám csábításának. Nem szabad ilyen közel szabadjára engednem egy vihart.

Az eső fölött azonban nincsen hatalmam, és amikor váratlanul leszakad ránk, mindketten felkiáltunk. Ha eddig nem is izzadtam át teljesen a ruhámat, most elázik. A hideg mindkettőnket sokkol, különösen Calt.

Csupasz bőre gőzölög, szürke pára borítja a felsőtestét. Amikor az esőcseppek hozzáérnek, sziszegve párolognak el. Amikor lenyugszik, a jelenség megszűnik, de így is meleget áraszt magából. Gondolkodás nélkül hozzábújok, mert egész testemben reszketek.

– Vissza kellene mennünk – mondja halkan. Érzem a hangja rezgését, ahogy tenyerem hevesen verő szívére tapad. A szíve dübörgése éles ellentétben van arca nyugalmával.

Valami arra késztet, hogy ellentmondjak neki. Mélyen bent valami megmoccan.

– Kellene? – suttogom, és arra számítok, hogy az eső elmossa a hangomat.

A karja szorosabban zárul körém. Meghallotta.

A fák lombja nem terül szét elég szélesen, hogy védelmet nyújtson az eső elől, de az utcát eltakarják. Először a pólómtól szabadulok meg, amely a sárban landol. Calét is ledobom az egyenlőség kedvéért. Eső hullik kövér cseppekben, mindegyik hideg meglepetés, végigcsorog az orromon, a gerincemen vagy a Cal nyaka köré font karomon. Meleg kéz simogatja a hátamat, a víz kellemes ellentéteként. Ujjai végigfutnak a csigolyáimon, én pedig a bordáit számolom meg. Borzong, de nem az esőtől, amikor végighúzom körmeimet az oldalán. Cal harapással viszonozza. Fogai rátalálnak a fülemre. Egy pillanatra behunyom a szemem, az érzések elárasztanak, mindegyik újabb tűzijáték, villám, robbanás.

A vihar közelebb morajlik, mintha magunkhoz vonzanánk.

Beletúrok a hajába, és magamhoz húzom. Még közelebb. Közelebb. Az íze só és füst. Nem tudok elég közel simulni hozzá. – Csináltál már ilyet korábban? – Félnem kellene, de csak a hidegtől reszketek.

Hátrahajtja a fejét, és legszívesebben nyüszítve tiltakoznék. – Nem – suttogja, és elfordítja a tekintetét. Sötét pilláiról eső csöpög. Állkapcsa megfeszül, mintha szégyellné magát.

Annyira rá vall, hogy ilyesmi miatt szégyenkezzen. Szereti tudni, hová vezet az út, mi a válasz a kérdésre, még azelőtt, hogy feltenné. Nevetni támad kedvem.

Ez másmilyen csata. Itt nincs kiképzés, és ahelyett, hogy páncélt öltenénk, megszabadulunk a maradék ruháinktól is.

Miután hat hónapig ültem az öccse mellett, és egész lényemmel gonosz ügyet szolgáltam, nem félek attól, hogy olyannak adjam a testemet, akit szeretek. Akár a sárban is. Fölöttünk villám ragyog fel. Minden idegszálam életre kel. Koncentrálnom kell, nehogy Cal megtapasztalja a vihar rossz oldalát.

Mellkasában forróság szabadul el az ujjaim alatt. Bőre az enyém mellett még sápadtabbnak látszik. Fogával lecibálja a tűzgyújtó karkötőket, és az aljnövényzetbe dobja.

– Hála a színeimnek az esőért – mormolja.

Én az ellenkezőjét érzem. El akarok égni.

 

 

Nem vagyok hajlandó sárosan visszamenni a sorházba, és Cal nem túl szerencsés elhelyezkedésű szállása miatt a barakkjában sem tudok megfürödni, ha nem akarok egy tucat másik katonával osztozni a zuhanyon. Miközben a bázis kórháza, egy borostyánnal benőtt épület felé sétálunk, leveleket szedeget ki a hajamból.

– Úgy nézel ki, mint egy bokor – vigyorog rám.

– Pontosan ez az, amit ilyenkor mondani kell.

Cal kinevet. – Honnan tudnád?

– Én… – térek ki a válasz elől, és beugrom a bejáraton.

A kórház eléggé kihalt, csak néhány ápoló és orvos lézeng benne, hogy a kevés pácienst ellássák. A gyógyítók majdnem feleslegessé teszik a munkájukat, csak az elhúzódó betegségek vagy a rendkívül bonyolult sérülések esetén van rájuk szükség. Egyedül megyünk végig a folyosókon az éles neonfények alatt. Barátságos a csendünk. Az arcom még mindig ég, miközben a gondolataim száguldoznak. Ha az ösztöneimre hallgatnék, belökném Calt a legelső szobába, és magunkra zárnám az ajtót. A józan eszem viszont azt súgja, hogy ne tegyem.

Azt hittem, más lesz. Azt hittem, én is máshogy fogom érezni magam. Cal érintése nem törölte el Mavenét. Az emlékeim még megvannak, és olyan fájdalmasak, mint tegnap. És bárhogy próbálom, nem tudom elfelejteni a szakadékot, amely mindig ott fog húzódni kettőnk között. Semmilyen szerelem nem tudja eltörölni az ő hibáit, vagy az enyémeket.

Egy ápolónő fordul be, karján magasra halmozott takarókkal, lába sebesen kopog a kövezett padlón. Amikor meglát minket, majdnem elejti az ágyneműt. – Ó! – kiált fel. – Ez gyors volt, Miss Barrow!

A fülem tövéig elvörösödöm, Cal pedig gyorsan köhögésnek álcázza a nevetését. – Tessék?

A nővér elmosolyodik. – Most küldtünk üzenetet az otthonába.

– Igen?

– Kövessen, drágám, odaviszem hozzá. – A nővér int, és csípőjére támasztja az ágyneműket. Cal és én zavartan nézünk össze. Vállat von, és az ápolónő után indul. A seregben belevert óvatosságának nyomát sem látom.

A nővér izgatottan fecseg, amíg a nyomában loholunk. Piedmonti akcentussal beszél, a szavai lassabban és kedvesebben csengenek. – Nem tart valószínűleg sokáig. Jól halad. Gondolom, azért, mert ízig-vérig katona. Nem akarja vesztegetni az időt.

A folyosó olyan kórterembe vezet, amelyben nagyobb a nyüzsgés, mint a kórház többi részében. Széles ablakok néznek egy kertre, amely most viharvert az esőtől. Piedmontban nagyon szeretik a virágokat. Kétoldalt ajtók vezetnek üres szobákba és üres ágyakhoz. Az egyik nyitva van, több ápoló rohangál. Fegyveres gárdista őrködik, bár nem látszik valami ébernek. Még korán van, és laposakat pislog, elzsibbaszthatta a kórterem csendje.

Sara Skonos viszont nagyon is éber. Mielőtt megszólíthatnám, fölemeli a fejét. A szeme olyan szürke, mint a kinti viharfelhők.

– Jó reggelt – mondja. Ez az első alkalom, hogy hallom a hangját. Juliannak igaza volt. Gyönyörű.

Nem ismerem jól, de összeölelkezünk. Keze végigsimít csupasz karomon, a megkönnyebbülés szikráit villantva fel túlhajszolt izmaimban. Amikor hátrahajol, újabb levelet vesz ki a hajamból, majd finoman lesöpri hátamról a sarat. Tekintete a Cal végtagjait borító sárra villan. A kórház steril légkörében, a csillogó felületek és ragyogó fények miatt nem odaillőnek tűnhetünk.

Sara ajka mosolyra húzódik. – Remélem, élveztétek a reggeli futást.

Cal megköszörüli a torkát, és elvörösödik. A nadrágjába törli a kezét, de még jobban elkeni az árulkodó sarat. – Aha.

– Mindegyik szobában van mosdó és zuhanyzó. Váltás ruhát is tudok szerezni. – Sara a szoba felé mutat. – Ha szeretnétek.

A herceg lehajtja fejét, hogy elrejtse pirulását. Eloldalog, a nyomában nedves lábnyomok maradnak.

Én hagyom, hogy előbb ő menjen. Bár Sara újra képes beszélni – a nyelvét alighanem egy másik bőrgyógyító növesztette vissza –, nem valami beszédes. Sokkal jelentősebb módon képes kommunikálni.

Megint megérinti a karomat, és a nyitott ajtó felé noszogat. Most, hogy Cal nincs a szemem előtt, tisztább fejjel tudok gondolkozni. Lassan összerakom a képet. A mellkasom elszorul a szomorúságtól és az izgatottságtól. Bárcsak Shade itt lehetne!

Farley felül az ágyon, arca vörös és felpüffedt, homlokán verejték csillog. A kinti mennydörgés megszűnt, csak az eső zuhog szüntelenül és csorog le az ablakokon. Farley kinevet, amikor meglát, aztán az arca eltorzul. Sara odasiet, és kezét a nő arcára simítja. Egy másik ápoló a falnál várja, hogy segíthessen.

– Idáig rohantál, vagy mezőn kúsztál végig? – kérdezi Farley, miközben Sara körülötte sürgölődik.

Beljebb megyek a szobába, és igyekszem nem mindent összepiszkolni. – Elkapott a vihar.

– Aha. – Nem úgy tűnik, hogy meggyőztem. – Calt láttam odakint?

Az arcom olyan vörös lesz, mint az övé. – Igen.

– Aha – mondja megint, jól elnyújtva.

Tekintete végigfut rajtam, mintha a bőrömről leolvashatná az elmúlt fél óra történéseit. Elfojtom a késztetést, hogy ellenőrizzem, nincsenek-e rajtam gyanús nyomok. Aztán Farley int az ápolónak, aki lehajol, és Farley valamit a fülébe súg, de túl gyorsan és halkan ahhoz, hogy kivehessem. A nővér bólint, és elsiet, hogy megszerezze azt, amit Farley kért tőle, közben feszülten rám mosolyog.

– Közelebb jöhetsz. Nem fogok szétrobbanni. – Felpillant Sarára. – Egyelőre.

A bőrgyógyító engedékeny mosollyal néz rá. – Már nincs sok hátra.

Óvatosan teszek pár lépést előre, el tudnám érni Farley kezét, ha akarnám. Az ágya mellett néhány gép villog csendesen. Egyenletes ritmusuk hipnotikus erővel hat rám. Még jobban fáj a szívem Shade-ért. Hamarosan velünk lesz belőle egy darab, de soha nem jön vissza. Még egy kisbabában sem, aki az ő szemét, nevét, mosolyát örökli. Egy kisbabában, akit soha nem szerethet.

– A Madeline-re gondoltam.

Farley hangja kiszakít gondolataim örvényéből. – Mi?

– Úgy hívták a húgomat.

– Ó.

Tavaly találtam egy fényképet az ezredes szobájában a családjáról. Évekkel azelőtt készült, de Farley-t és az apját könnyű volt felismerni a szintén szőke anya és a testvér mellett. Mindannyian hasonlítottak: széles volt a válluk, a testük atletikus, a szemük kék és acélos. Farley húga volt a legkisebb, akinek még nem alakultak ki a végleges arcvonásai.

– Vagy Clara. Az anyám után.

Ha beszélni szeretne, én meghallgatom. De nem fogok faggatózni. Ezért csöndben várok, és hagyom, irányítsa ő a beszélgetést. – Néhány éve haltak meg a Tóvidéken. A Skarlát Gárda akkoriban még nem volt olyan óvatos, és az egyik ügynökünket, aki túl sokat tudott, elfogták. – Időnként átfut az arcán a fájdalom, részben az emlék, részben a jelenlegi állapot miatt. – A falunk kicsi volt, jelentéktelen. Tökéletes hely, hogy a Gárda növekedhessen, egészen addig, amíg valaki a kínzás során ki nem mondta a nevét. A Tóvidék királya maga büntetett meg minket.

Bevillan egy emlékkép a királyról: alacsony férfi, nyugodt, mint egy sima víztükör. Orrec Cygnet.

– Az apám és én máshol voltunk, amikor megemelte a Hud partjait, és az öbölből vett vízzel árasztotta el a falunkat és törölte el a föld színéről.

– Megfulladtak – mormolom.

Farley hangja nem remeg. – A Vörösöket felbőszítette az északföldi árvíz. Az apám a tavak mentén mindenhol elmondta a történetünket, számtalan faluban és városban, és a Gárda erőre kapott. – Farley a homlokát ráncolja. – „Ők legalább valamiért haltak meg”, szokta mondani az apám. „Talán nekünk is ilyen szerencsénk lesz”.

– Jobb, ha valamiért él inkább az ember – mondom. Ezt a leckét viszontagságok árán tanultam meg.

– Igen, pontosan. Pontosan… – Elhallgat, de megfogja a kezemet, és nem rándul össze. – Hogy megy az alkalmazkodás?

– Lassan.

– Az nem rossz dolog.

– A családom a legtöbb napon a ház körül marad. Julian meglátogat, amikor éppen nem a bázis laboratóriumába zárkózik be. Kilorn is mindig a közelben van. Ápolók jönnek, hogy az apámnak segítsenek hozzászokni a lábához – amúgy gyönyörűen halad – teszem hozzá, és visszanézek Sarára, aki a sarokban álldogál csendesen. Elégedetten mosolyog. – Jól elrejti, hogyan érez, de én látom, hogy boldog. Amennyire csak lehet.

– Nem a családodról kérdeztem, hanem rólad. – Farley megkopogtatja ujjával a csuklómat. Önkéntelenül összerezzenek, ahogy eszembe jut a bilincsek súlya. – Most az egyszer engedélyt adok neked, hogy magadról panaszkodj, Villámlány.

Sóhajtok.

– Nem… nem bírok zárt ajtó mögött maradni egyedül. Nem… – Lassan kihúzom a csuklómat a markából. – Nem szeretem, ha bármi van a csuklómon. Túlságosan olyan, mint a bilincsek, amelyekkel Maven fogságban tartott. És semmit sem akarok annak látni, aminek látszik. Mindenhol és mindenkiben a megtévesztést keresem.

Elsötétül a tekintete. – Ez nem feltétlenül rossz ösztön.

– Tudom – motyogom.

– Mi van Callel?

– Mi van vele?

– Amikor kettőtöket láttalak… azelőtt, majdnem széttéptétek egymást – És ott álltunk Shade teteme mellett. – Gondolom, akkor az elrendeződött.

Emlékszem arra a pillanatra. Nem beszéltünk róla. A megkönnyebbülésünk a szabadulásom miatt a háttérbe szorította. De ahogy Farley megemlíti, érzem, hogy a régi seb felszakad. Próbálom megmagyarázni. – Még mindig itt van. Segített a Gárdának lerohanni Archeont; ő vezette Corvium bevételét. Csak annyit akartam, hogy válasszon az oldalak között, és láthatóan döntött.

Szavakat hallok a fülemben, egy emléket sodornak elő. Válassz engem! Válaszd a hajnalt!

– Jó sok időbe telt.

Ezzel egyet kell értenem, de legalább most már nem lehet letéríteni erről az útról. Cal már a Skarlát Gárdáé. Maven tett róla, hogy ezt az ország is tudja.

– Mennem kell megmosakodni. Ha a bátyáim meglátnak így…

– Menj csak. – Farley elhelyezkedik a párnák között, hogy kényelmesebb pozíciót találjon. – Mire visszaérsz, talán már lesz egy unokahúgod vagy unokaöcséd.

Farley kedvéért egy mosolyt erőltetek magamra.

– Kíváncsi vagyok, hogy a baba olyan lesz-e… mint Shade. – Nyilvánvaló, mire gondolok. Nem a külsőre, hanem a képességére. Vajon a gyerekük is újvérű lesz, mint ő meg én? Egyáltalán így működik ez?

Farley csak vállat von. Megérti. – Még nem teleportált ki belőlem. Úgyhogy ki tudja?

A nővér visszatér egy pohárral. Hátralépek, hogy elengedjem, de hozzám jött, nem Farley-hoz. – A tábornok megkért, hogy hozzak önnek ilyet – mondja, és felé tartja a poharat. Benne egyetlen fehér pirula.

– A te döntésed – mondja Farley az ágyból. Tekintete komolyan szegeződik rám, miközben a hasát simogatja. – Azt gondoltam, legalább ennyi választásod legyen.

Nem habozom. A pirula gyorsan lecsúszik.

 

 

Valamivel később unokahúgom születik. Anya nem hagyja, hogy bárki más megfogja Clarát. Azt állítja, Shade-et látja az újszülöttben, pedig ez lehetetlen: a kislány inkább egy ráncos paradicsomra hasonlít, mint a bátyámra.

A kórteremben összegyűlnek az izgatott Barrow-k. Cal távozott, visszatért az edzéstervéhez. Nem akart beletolakodni egy családi pillanatba, és nekem is hagyni akar kis időt.

Kilorn leül mellém egy kis székbe az ablak alatt.

– Szép az idő a horgászatra – pillant fel a szürke égre.

– Ne kezdj te is az időjárásról beszélni.

– Érzékenyek vagyunk?

– Meg vannak számlálva a perceid, Warren.

Nevetve visszavág. – Azt hiszem, pillanatnyilag mind így vagyunk ezzel.

Bárki mástól baljósan hangozna, de túl jól ismerem Kilornt. Megbököm a vállát. – Nos, hogy megy a kiképzés?

– Montfortnak több tucat képzett újvérűje van. Néhányuk képességei fedik egymást – Darmiané, Harrické, Farrah-é és még néhányé –, és nagyon sokat fejlődtek a mentoraikkal. Én Adával és a gyerekekkel edzem, amikor Cal nem ér rá. Szükségük van egy ismerős arcra.

– Akkor nincs időd horgászni?

Nevetve előrehajol, és a térdére könyököl. – Nem igazán. Vicces… Utáltam fölkelni és a folyón dolgozni. Utáltam a leégést és a kötél okozta horzsolásokat, a megakadt horgokat és a ruhámra kenődött halbelet. – A körmét rágja. – De most hiányzik.

Nekem is hiányzik az a fiú.

– Az a szag eléggé megnehezítette, hogy a barátod legyek.

– Talán ezért csapódtunk egymáshoz. Senki más nem volt képes elviselni a bűzömet és a te nagy pofádat.

Mosolyogva hátrahajtom a fejemet, és az ablaküvegnek támasztom. Esőcseppek gördülnek le. Sorra számolom magamban. Könnyebb, mint bármi másra gondolni, ami körülöttem vagy előttem vár rám.

Negyvenegy, negyvenkettő…

– Nem tudtam, hogy ilyen sokáig bírsz ülni nyugton.

Kilorn elgondolkozva néz. Ő is tolvaj, egy tolvaj ösztöneivel. Azzal nem érek el semmit, ha hazudok neki, csak még jobban elüldözöm. Azt pedig nem tudnám most elviselni.

– Nem tudom, mit tegyek – suttogom. – Fehértűzben fogolyként megpróbáltam elszökni, próbáltam tervezgetni, kémkedni, túlélni. De most… nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok folytatni.

– Nem is kell. A világon senki sem hibáztatna, ha faképnél hagynád az egészet, és soha nem jönnél vissza.

Az esőcseppeket bámulom. – Tudom. – Bűntudat mardos, de még ha most el is tűnhetnék, azokkal, akit szeretek, nem tenném meg.

Túl sok bennem a harag. Túl sok a gyűlölet.

Kilorn megértően bólint. – De nem akarsz harcolni sem.

– Nem akarok olyan lenni… – A hangom elakad.

Nem akarok szörnyeteggé válni, akit kísértetek töltenek meg. Mint Mavent.

– Nem leszel. Nem fogom hagyni. És akkor még Gisáról nem is beszéltünk.

Akaratlanul is elnevetem magam. – Igaz.

– Nem vagy egyedül. Amíg az újvérűekkel dolgoztam, rájöttem, mitől félnek a legjobban. – Ő is nekitámasztja a fejét az ablaknak. – Beszélned kellene velük.

– Igen – motyogom, és komolyan gondolom. Kis megkönnyebbülést érzek. Ezek a szavak jobban megvigasztalnak, mint bármi más.

– És a végén ki kell találnod, mit akarsz – unszol gyengéden.

Fürdővíz örvénylik, sápadt fiú néz rám tágra nyílt szemmel. A valóságban gyenge voltam, ostoba és rémült. De a képzeletemben a nyaka köré fonom a karom. Csapkod a forró vízben, alámerül. Soha nem bukkan fel többet. Soha többet nem kísért.

– Meg akarom ölni.

Kilorn összehúzza a szemét, és az arcán megrándul egy izom. – Akkor gyakorolnod és győznöd kell.

Lassan bólintok.

A kórterem végében az ezredes virraszt. A lábát bámulja, és nem mozdul. Nem megy be, hogy megnézze a lányát és az unokáját. De nem is távozik.

• HUSZONHARMADIK FEJEZET •

Evangeline

A nyakamba nevet, ajka és a hideg acél hozzám ér. Koronám félrebillen vörös fürtjein, acél és gyémánt csillog a rubinvörös tincsek között. A képességének köszönhetően a gyémántok úgy pislákolnak, mint a szikrázó csillagok.

Vonakodva felülök, otthagyom az ágyat, a selyemtakarót és Elane-t. Felvisít, amikor elhúzom a függönyt, és beengedem a napfényt, majd egy csuklómozdulattal elsötétíti az ablakot, amíg a fényerősség nem lesz kedvére való.

A félhomályban felveszem apró fekete alsóneműmet és egy pár fűzős szandált. A mai nap különleges, ezért rászánom az időt, hogy a szekrényemben lévő fémlemezekből megfelelő ruhát hajtogassak magamra. Titán és sötét acél hullámzik végig a testemen feketén és ezüstösen, és veri vissza a fényt. Nincs szükségem szobalányra, hogy kicsinosítson, és nem akarom, hogy a szobámban tébláboljon. Én sminkelem ki magamat, kékesfekete rúzst választok a szénfekete szemceruzához, és különleges kristályokkal díszítem a szemhéjamat. Elane az egészet átszunyókálja, míg a végén leveszem a fejéről a koronát. Tökéletesen illik rám.

– Az enyém – mondom neki, és lehajolok, hogy megint megcsókoljam. Elane lustán mosolyog. – Ne felejtsd el, hogy te is hivatalos vagy.

Játékosan meghajol.

– Ahogy fenséged parancsolja.

Annyira jól hangzik a cím, hogy szeretném megcsókolni a száját. De mivel akkor elkenődne a sminkem, inkább lemondok róla. Nem nézek vissza, nehogy elveszítsem az önuralmamat. Manapság nincs belőle sok.

Az Oromház nemzedékek óta a családom tulajdonában áll, a területünknek nevet adó egyik hasadék peremén magasodik. Csupa acél és üveg, a kedvencem a család összes birtoka közül. A lakosztályom keletre néz, a hajnal felé. Szeretek a nappal kelni, bár ebben Elane nem ért egyet velem. A szobáimat a birtok fő helyiségeivel összekötő járatokat magnetronok tervezték, nyitott oldalú acél gyalogjárók, amelyek közül némelyik a földön halad, mások viszont a lombos fakoronák, sziklák és források fölött ívelnek. Ha valaha csata törne ki az ajtónk előtt, a behatoló erők nehezen küzdenék át magukat az ellenük alkotott szerkezeten.

Az ápolt erdő és az Orom fényűző kertje ellenére kevés madár jön ide. Van eszük. Gyerekként Ptolemus és én rajtuk gyakoroltuk a célzást. A többi anyám szeszélyeinek esett áldozatul.

Több mint háromszáz évvel ezelőtt, mielőtt a Calore királyok fölemelkedtek volna, sem az Orom, sem Norta nem létezett. Ezt a vidéket egy Samos hadúr uralta, az egyenes ági ősöm. A mi vérünk hódítók vére, és most ismét felfelé emelkedik a szerencsecsillagunk. Nortában már nem Maven az egyetlen király.

A szolgák itt ügyesen a háttérbe húzódnak, és csak akkor bukkannak elő, amikor szükség van rájuk, vagy hívatjuk őket. Az elmúlt hetekben szinte túl jól végezték a dolgukat. Nem nehéz kitalálni, miért: sok Vörös menekül a városokba, ahol biztonságban lehetnek a polgárháborútól, vagy csatlakoznak a Skarlát Gárda felkeléséhez. Apa azt mondja, a Gárda is Piedmontba menekült, amely csak egy báb, Montfort mozgatja. Vonakodva bár, de kapcsolatot tart Montfort és a Skarlát Gárda vezetőivel. Egyelőre azonban az ellenségünk ellensége a barátunk, és Maven személyében óvatos szövetségeseknek számítunk.

Tolly a galérián vár rám, a főépület teljes hosszában végighúzódó nyitott csarnokban. Két oldalán az ablakok jó kilátást kínálnak, kilométerekre ellátni a Hasadék fölött. A tisztább napokon akár még Pitarust is megpillanthatom nyugaton, de a távolban alacsonyan mozognak a felhők, miközben tavaszi esőzés veri végig a folyóvölgyet. Keleten dombok emelkednek és kékeszöld hegyek magasodnak. Véleményem szerint a Hasadék Norta leggyönyörűbb vidéke. És az enyém. A családomé. Ebben az édenkertben a Samos-ház uralkodik.

A bátyám tényleg úgy fest, mint egy herceg, a Hasadék trónörököse. Új egyenruhája fekete helyett ezüstszürke, csillogó ónix- és acélgombokkal és fekete vállszalaggal. Még nincsenek medáljai, amelyeket viselhetne – ami van, azt másik király szolgálatában szerezte. Ezüstös haja nedvesen tapad a fejére. Nemrég zuhanyozhatott. Új kezét védelmezőn magához húzza. Ökörszemnek majdnem egy napba telt rendesen visszanöveszteni, és még akkor is rengeteg segítségre volt szüksége két rokonától.

– Hol a feleségem? – kérdezi Tolly, és mögém néz.

– Előbb-utóbb jönni fog. Lustálkodik. – Tolly egy hete vette feleségül Elane-t. Nem tudom, hogy a nászéjszaka óta látta-e egyáltalán, de nem mintha bánná. Ebben a felállásban mindannyian megegyeztünk.

Tolly ép kezével belém karol. – Nem mindenki elégszik meg olyan kevés alvással, mint te.

– És mi a helyzet veled? Úgy hallottam, a sok munka a kezeden egészen az éjszakákba nyúlt Lady Ökörszemmel – válaszolom vigyorogva. – Vagy rosszul tudom?

Tolly szélesen mosolyog. – Lehetséges, hogy bármit is rosszul tudj?

– Itt nem. – Az Oromházban szinte lehetetlen megőrizni a titkokat, különösen anyától. Mindenhol ott van a szeme egér, macska és időnként veréb formájában.

Napfény csillan a folyékony fémszobrokon. Ahogy elmegyünk mellettük, Ptolemus új kezével int, és a szobrok megcsavarodnak, újraalakulnak, egyik bonyolultabb, mint a másik.

– Ne húzd az időt, Tolly. Ha a nagykövetek előbb érkeznek meg, mint mi, apa kitűzi a fejünket a kapura – szólok rá. A bátyám csak nevet a fenyegetésen és a régi viccen. Egyikünk sem látott még ilyet. Apa természetesen ölt már, de soha nem az otthonához közel. Ne vérezd össze a saját kertedet, szokta mondani.

A galériáról a külső gyalogjárókon megyünk le, hogy jobban kiélvezhessük a tavaszi időjárást. A belső helyiségek többsége ide néz, ablakaik csiszolt üvegtáblák, az ajtók nyitva, hogy beengedjék a szellőt. Samos őrök sorakoznak az egyik szalon mellett, és biccentenek, amikor közelebb érünk, hogy így fejezzék ki tiszteletüket a hercegük és hercegnőjük felé. Mosolyra ingerel a gesztus, de a jelenlétük zavaró.

A Samos őrök felügyelik a néma kő gyártását. Még Ptolemus is elsápad. A vér szaga egy pillanatra mindkettőnket legyűr, vasat érzünk a levegőben. Két Arven ül odabent székbe láncolva. Egyikük sem önként érkezett. A házuk Maven szövetségese, de nekünk is szükségünk van néma kőre, ezért vannak itt. Ökörszem közöttük áll, és a folyamatot felügyeli. A csuklóikat felvágták, és bőségesen csorog a vérük a nagy vödrökbe. Amikor az Arvenek elérik a határt, Ökörszem meggyógyítja majd őket, és serkenti a vérképződésüket, hogy az egészet újrakezdhessék. A vérüket közben cementtel keverik el, és halálos, képességet elnyomó kővé köt meg. Nem tudom, mi célból, de apának bizonyára vannak tervei vele. Talán börtönt épít, mint Maven az Ezüstöknek és az újvérűeknek.

A legnagyobb fogadótermünk, a találóan elnevezett Alkonyterasz a nyugati domboldalon van. Most lényegében ez tölti be a trónterem szerepét. Ahogy közeledünk, egyre többet látunk apám újdonsült nemességének udvaroncai közül. A legtöbben Samos rokonok, akik függetlenségünk kihirdetésével emelkedtek fel. Néhányan közeli családtagok, apám testvérei és a gyerekeik, akik szintén hercegi rangot kaptak, de a többiek megelégszenek azzal, hogy továbbra is apámon élősködjenek.

A szokásos fekete és ezüst közül élénk színek tűnnek ki, jelezve a mai összejövetel célját. A nyíltan lázadó házak követei eljöttek, hogy szövetkezzenek a Hasadék királysággal, és térdet hajtsanak előtte. Az Iral-ház vitatkozni fog, megpróbál majd alkudozni. A selymek azt hiszik, a titkaikkal koronát vehetnek, de itt a hatalom az egyetlen valuta, és az erő az egyetlen pénznem. Ők pedig mindkettőről lemondtak, amikor a területünkre léptek.

Haven is eljött, a napfényben fürdőző árnyékok, miközben a sárga ruhás Laris széltakácsok egy csoportba verődnek. Utóbbiak már hűséget esküdtek az apámnak, és magukkal hozták a légiflotta erejét is, miután átvették a legtöbb légi bázis fölötti uralmat. Engem azonban jobban érdekel a Haven-ház. Elane nem mondja, de hiányzik neki a családja. Egyesek már felesküdtek a Samosnak, de nem mind, köztük az apja sem, és fáj neki látni a háza megosztottságát. Igazság szerint úgy vélem, emiatt nem jött le velem. Nem bírja elviselni a kettészakadt háza látványát. Bárcsak elérhetném a kedvéért, hogy letérdeljenek!

Az Alkonyterasz a reggeli napfényben is lenyűgöző sima folyami kavics padlójával és a völgyre táruló kilátással. A Hűség-folyó kék szalagként kanyarog a zöld selymen, lustán tekeregve a távoli esőfelhők felé.

A koalíció még nem érkezett meg, így Tollynak és nekem van időnk elfoglalni a székeinket – pontosabban trónjainkat. Ő apa jobbján, én anya balján. Mindegyik trón a legnemesebb acélból készült, tükörfényes felületük hideg, és igyekszem nem megborzongani, ahogy beleereszkedem, de még így is libabőrös lesz a karom, bár inkább a várakozás izgalma miatt. Hercegnő vagyok. Evangeline a Hasadékból, Samos királyi házából. Azt hittem, az a sorsom, hogy valaki más királynéja legyek, valaki más koronájának az alattvalója. Ez sokkal jobb. Ezt kellett volna végig terveznünk. Szinte sajnálom, hogy annyi évet vesztegettem a felkészülésre, hogy valaki más felesége legyek. Apa lép be a terembe egy rakás tanácsadóval, a fejét félrebillentve hallgatja őket. Természeténél fogva inkább szűkszavú. A gondolatait megtartja magának, de jó hallgatóság, és mindent alaposan megfontol a döntések előtt. Nem olyan, mint Maven, az ostoba király, aki csak a saját elromlott iránytűjét követte.

Anya egyedül érkezik a nyomában szokásos zöld ruhájában, nem kísérik udvarhölgyek vagy tanácsadók. A legtöbben széles ívben elkerülik, talán mert egy fekete párduc lépdel a nyomában. Csak akkor hagyja el anyám oldalát, amikor eléri a trónt. Akkor megkerül engem, és nagy fejét a bokámhoz dörzsöli. Megszokásból mozdulatlan maradok. Anya gyakorlottan uralja az állatait, de a kontrollja nem tökéletes. Láttam már, ahogy a kedvencei megharapták a szolgákat. A párduc még egyszer megrázza a fejét, majd visszatér anyához, és helyet foglal a bal oldalán, kettőnk között. Anyám a fejére teszi smaragdokkal ékesített kezét, és megsimogatja a selymes, fekete bundát. Az óriási macska lassan pislog sárga szemével.

Pillantásom az állat fölött találkozik anyáméval, és felvonom a szemöldökömet. – Ez aztán a belépő.

– A párduc és az óriáskígyó között vacilláltam. – Ezüstbe foglalt smaragdok villognak a koronájában. Haja sűrű, fekete függönyként omlik alá, tökéletesen egyenesen és simán. – De nem találtam kígyóhoz passzoló ruhát. – Ruhája jádezöld fodrai felé int. Nem hiszem, hogy ez volt az oka, de nem mondom ki hangosan, mit gondolok. Hamarosan úgyis fény derül majd anyám szándékára. Hiába okos, nincsen tehetsége a megtévesztéshez. Fenyegetései mindig nyíltan hangzanak el. Apa ilyen szempontból jól kiegészíti. Az ő manőverei évekbe telnek, és árnyékban haladnak előre.

Most azonban a napfényben áll. Intésére tanácsadói hátrahúzódnak, és fellépdel a lépcsőn, hogy csatlakozzon hozzánk. Hatalmat sugárzó látvány. Akárcsak Ptolemus, ő is ezüstbrokátot visel, lemondott régi fekete köpenyéről. A királyi ruházat alatt megérzem a páncélt. Króm. Mint a homlokát díszítő egyszerű pánt is. Apának nincs szüksége drágakövekre.

– Vastestvérek – mondja halkan az Alkonyterasznak, és végignéz a tömegben feltűnő Samos arcokon.

– Acélkirályok! – kiáltják vissza, és a levegőbe emelik öklüket. A kiáltásuk ereje a mellkasomban vibrál.

Nortában, a Fehértűz vagy Nyárvár tróntermében mindig volt valaki, aki elkiáltotta a király nevét, és bejelentette az érkezését. Apa a drágakövekhez hasonlóan ezt is szükségtelen kérkedésnek tartja. Itt mindenki tudja a nevünket. Ha el kellene ismételni, az csak gyengeséget, a megerősítés utáni vágyat jelezné. Apára pedig egyik sem igaz.

– Kezdjük – mondja. Ujjaival dobol a trón karfáján, és a terem végében kitárulnak a súlyos vas ajtószárnyak.

A követek kevesen vannak, de mind magas rangúak, házuk uralkodói. Lord Salin az Iral-házból apám helyett is bőségesen el van látva drágakövekkel, széles gallérját rubinok és zafírok borítják. Ruházata szintén kék és vörös mintájú, köpenye szétterül a lába körül. Más talán megbotlana benne, de egy Iral selyemnek ilyesmitől nem kell tartania. Halálos kecsességgel lépdel, szeme sötéten villog. Igyekszik felérni elődje, Ara Iral emlékéhez. Kísérői szintén cifrán felöltözött selymek. Gyönyörű ház, tagjainak bőre, akár a bronz, hajuk dús és fekete. Sonya nincsen vele. Az udvarban a barátnőmnek tekintettem, már amennyire bárkit is barátomnak nevezhetek. Nem hiányzik, és talán jobb is, hogy nincs itt.

Salin szeme összeszűkül anyám párduca láttán, amely most dorombolva tűri a simogatást. El is felejtettem. Salin anyját, a meggyilkolt Iral nemesasszonyt nevezték fiatalkorában Párducnak. Igazán ravasz célzás, anya.

Fél tucat Haven árnyék tűnik elő, arcuk kevésbé ellenséges. A terem végében felfedezem Elane-t is, de az arca homályban marad, hogy elrejtse a zsúfolt helyiségben állók elől a fájdalmát. Bárcsak mellettem ülhetne! De hiába volt nagyon megengedő a családom az ő tekintetében, ez soha nem fog megtörténni. Egy napon majd Tolly mögött ülhet. De nem mögöttem.

Lord Jerald, Elane apja vezeti a Haven-delegációt. A lányához hasonlóan neki is fényes, vörös haja van és csillogó bőre. Fiatalabbnak látszik a koránál, vonásait lágyítja fényt manipuláló természetes képessége. Nem látni rajta, észrevette-e a lányát a terem hátuljában.

– Felség. – Salin Iral csak annyira hajt fejet, amennyire az udvariasság megköveteli.

Apa nem hajol meg, de a tekintete mozog, ahogy végignéz a követeken. – Uraim. Hölgyeim. Üdvözlöm önöket a Hasadék királyságában.

– Köszönjük a vendéglátását – válaszolja Jerald.

Szinte hallom, ahogy az apám a fogát csikorgatja. Utálja az időpocsékolást, márpedig az ilyen udvariaskodás annak számít. – Nos, elutaztak idáig. Reméljük, hogy megerősítik az esküjüket.

– Arra esküdtünk, hogy támogatjuk önt egy koalícióban, hogy megdönthessük Mavent – válaszolja Salin. – De nem erre.

Apa sóhajt. – Mavent a Hasadékban leváltottuk. És az ön hűségesküjével ez máshol is elterjedhet.

– Önnel, mint királlyal az egyik diktátort másikra cserélnénk. – Morgás fut végig a tömegen, de csendben maradunk, amíg Salin beszél.

Anyám előrehajol mellettem. – Nem igazságos a férjemet ahhoz az őrült herceghez hasonlítani, akinek semmi keresnivalója nem volt az apja trónszékén.

– Nem fogok félreállni és hagyni, hogy olyan koronát ragadjon magához, amely nem az öné – mordul fel Salin.

Anya csettint a nyelvével. – Úgy érti, egy koronát, amelynek a megszerzésére ön nem gondolt? Kár, hogy a Párducot megölték. Ő legalább felkészült volna erre. – Tovább simogatja a fényes szőrű ragadozót az oldalán. Az állat mély morgást hallat, és kivillantja az agyarait.

– Az még mindig igaz – vág közbe apa –, hogy amíg Maven hibát hibára halmoz, a seregei és erőforrásai jelentősen meghaladják a mieinket. Különösen most, hogy a tóvidékiek is mellé szegődtek. De együtt védekezhetünk, és erővel csaphatunk oda. Várhatunk, amíg a királyságból még nagyobb rész leszakad. Várhatunk, amíg a Skarlát Gárda…

– A Skarlát Gárda. – Jerald a padlóra köp. Arcát pír önti el. – Montfortra gondol. Az igazi hatalomra a nyomorult terroristák mögött. Egy másik királyságra.

– Technikailag… – kezdi Tolly, de Jerald folytatja.

– Kezdem azt hinni, hogy önt nem érdekli Norta, csak a saját címe és koronája, hogy megtartsa a saját koncát, miközben a nagyobb ragadozók felfalják a nemzetünket – csattan fel Jerald. A tömegben Elane összerezzen, és behunyja a szemét. Senki sem beszélhet ilyen hangon az apámmal.

A párduc ismét felmordul, ahogy igazodik anyám egyre mérgesebb hangulatához. Apa csak hátradől a trónon, és nézi, ahogy a nyílt fenyegetés végighullámzik az Alkonyteraszon.

Egy hosszú pillanat múlva Jerald fél térdre ereszkedik. – Elnézését kérem, felség. Elragadtattam magam. Nem akartam… – A király figyelő tekintete beléfojtja a szót.

– A Skarlát Gárda itt soha nem fogja megvetni a lábát, mindegy, milyen szélsőséges elemek támogatják őket – jelenti ki apa határozottan. – A Vörösök alsóbbrendűek nálunk. Ez biológiai tény. A természet is tudja, hogy mi vagyunk az uraik. Mi másért lennénk Ezüstök? Mi másért lennénk az isteneik, ha nem azért, hogy uralkodjunk fölöttük?

A Samos rokonok éljeneznek. – Acélkirályok! – visszhangzik ismét a teremben.

– Ha az újvérűek férgek mellett teszik le a voksukat, hadd tegyék. Ha hátat akarnak fordítani a mi életmódunknak, tegyék. És amikor visszatérnek, hogy harcoljanak ellenünk, megöljük őket.

Az éljenzés felerősödik, a Laris is csatlakozik a házunkhoz. Még a küldöttségek néhány tagjai is tapsol vagy bólogat. Kétlem, hogy valaha is hallották volna Volo Samost ennyit beszélni – mindig a fontos pillanatokra tartogatta a hangját és a szavait. Ez pedig biztosan fontos.

Csak Salin marad mozdulatlan. Fekete ceruzával kihúzott sötét szeme élesen villog. – Ezért engedett el a lánya egy terroristát? Ezért mészárolt le négy nemesi házból származó Ezüstöt?

– Négy Arvent, akik Mavennek esküdtek fel. – A hangom ostorként csattan. Az Iral családfő rám néz, és érzem, ahogy felvillanyozva szinte fölemelkedem a székből. Ezek az első szavaim hercegnőként, végre a saját hangomon. – Négy katonát, akik megfosztották volna önt is a valójától, ha a nyomorult királyuk erre kéri őket. Siratja őket, uram?

Salin megvetően fintorog. – Egy értékes túsz elvesztését siratom csupán. És nyilvánvalóan megkérdőjelezem a döntéseit, hercegnő.

Még egy csepp lenézés, és kivágom a nyelvedet.

– A döntés az enyém volt – mondja nyugodtan az apám. – Mint említette, a Barrow lány értékes túsz volt. Elvettük őt Maventől. – És rászabadítottuk a térre, mint egy ketrecéből kiengedett vadat. Kíváncsi vagyok, Maven hány katonáját küldte aznap a sírba. Eleget ahhoz, hogy apa tervének megfeleljen, és álcázza a szökésünket.

– Most pedig szabad! – erősködik Salin. Egyre nehezebben uralkodik magán.

Apán nem látszik, hogy érdekelné, és kimondja a nyilvánvalót. – Természetesen Barrow Piedmontban van. És biztosíthatom önt, hogy Maven uralma alatt veszélyesebb volt, mint az övék alatt valaha lesz. A mi elsődleges feladatunk Maven, nem pedig a kudarcra ítélt szélsőségesek eltüntetése.

Salin elsápad. – Kudarc? Ők tartják a kezükben Corviumot. Piedmont nagy részét is ők uralják egy Ezüst bábhercegen keresztül. Ha ez kudarc…

– Egyenlővé akarják tenni azt, ami nem egyenlő. – Anyám hűvösen beszél, és a szavai igazságot hordoznak. – Ostobaság egyensúlyt teremteni. És vérbe fog fulladni. De mindenképpen vége lesz. Piedmont fellázad. Norta leveri a Vörös ördögöket. A világ pedig megy tovább.

Anya hangja minden vitát megöl. Apához hasonlóan elégedetten dől hátra. Most nem kíséri kígyói ismerős sziszegése. Csak a nagy, doromboló párduc.

Apa folytatja, alig várja, hogy bevigye a végső csapást. – A mi célpontunk Maven. A Tóvidék. Ha elválasztjuk a királyt az új szövetségesétől, végzetesen védtelenné tesszük. Hajlandó támogatni minket a célkitűzésünkben, hogy megszabadítsuk az országunkat ettől a méregtől?

Salin és Jerald lassan összenéz, a köztük lévő üres térben találkozik a tekintetük. Le fognak térdelni. Muszáj megtenniük.

– Támogatják a Samos-házat, a Laris-házat, a Lerolan-házat…

Egy nő hangja szakítja félbe. – Az én nevemben beszél?

Jerald ujjai gyors kört írnak le. A teremben mindenki levegő után kap, köztük én is, amikor egy harmadik követ tűnik elő az Iral és a Haven között. Házából tucatnyian alkonyt idéző vörös és narancs ruhákban jelennek meg.

Anya összerezzen, sok év óta először lepődik meg. Megfagy a vér az ereimben.

A Lerolan-ház feje merészen előrelép. Megjelenése komor: ősz haját kontyban fogta össze, szeme úgy ég, mint a felhevített bronz. Az idős asszony nem ismer félelmet. – Nem támogatok addig Samos királyt, amíg akár egy Calore örökös is él.

– Tudtam, hogy füstszagot érzek – mormolja anya, és visszahúzza a kezét a párduc fejéről. Az állat azonnal megfeszül, és feláll, karmai kimerednek.

Az asszony mosolyogva vállat von. – Most már könnyű mondani, Larentia, hogy itt látsz magad előtt. – Ujjaival a combján dobol. Árgus szemmel figyelem. Ő egy eltörlő, aki érintésével fel tud robbantani bármit. Ha elég közel kerül, meg tudná semmisíteni a szívemet vagy az agyamat.

– Királyné vagyok…

– Én is. – Anabel Lerolan szélesebben vigyorog. Bár a ruhái elegánsak, nem visel ékszert vagy koronát. Semmit, ami fémből készült. A kezem ökölbe szorul. – Nem fogunk hátat fordítani az unokánknak. A nortai trón VII. Tiberiasé. A mi koronák lángokból áll, nem acélból.

Apa haragja úgy gyűlik, mint egy vihar, és villámként sújt le. Fölpattan a trónról, és ökölbe szorítja kezét. Dühe csikorogva meghajlítja a terem fém elemeit.

– Megegyeztünk, Anabel! – csattan fel. – A Barrow lány a támogatásáért.

Az asszony csak pislant egyet.

Még a túloldalról is hallom a bátyám sziszegését. – Elfelejtette az okot, miért van a Gárda kezében Corvium? Nem látta, hogy az unokája a sajátjai ellen harcolt Archeonban? Hogyan állhatna most mögé a birodalom?

Anabel meg sem rezzen. Ráncos arca nyugodt marad, nyílt és türelmes. Kedves öregasszonyra emlékeztet, leszámítva a belőle áradó vadságot. Várja, hogy a bátyám folytassa, de amikor nem teszi, biccent. – Köszönöm, Ptolemus herceg, hogy legalább nem tetézte a felháborító hazugságokat a fiam meggyilkolásával és az unokám száműzetésével. Mindkettőt Elara Merandus követte el, és mindkettő a legaljasabb propagandahírként terjedt el a királyságban. Igen, Tiberias szörnyű dolgokat követett el a túlélésért. De azok a túlélést szolgálták. Miután mindannyian ellene fordultunk, elhagytuk, miután a saját megmérgezett elméjű öccse úgy próbálta megöletni az arénában, mint egy alantas bűnözőt. Egy korona a legkevesebb, amit bocsánatkérésként felajánlhatunk neki.

Mögötte az Iral és a Haven szilárdan megvetik lábukat. Feszültség támad a teremben. Mindenki érzi. Ezüstök vagyunk, erőre és hatalomra születtünk. Mindannyian megtanultunk harcolni és ölni. Elane-re pillantok, tekintetünk összefonódik. Ajka komor vonallá préselődik.

– A Hasadék az enyém – morogja apa úgy, mint anyám egyik vadállata. A csontjaim beleremegnek a hangba, és azonnal ismét gyereknek érzem magam.

A régi királynéra nincsen ilyen hatással. Anabel csupán oldalra billenti a fejét. Napfény süt a kontyba fogott vasszürke hajszálakra.

– Akkor tartsa meg – vonja meg a vállát. – Mint mondta, megegyeztünk.

Azzal a termet fenyegető feszültség elmúlik. Néhány rokon és lord Jerald láthatóan fellélegeznek.

Anabel szélesre tárja a karját. – Ön a Hasadék királya, és adja az ég, hogy még sok éven át uralkodjon. De Norta törvényes uralkodója az unokám, neki pedig szüksége lesz minden szövetségesre, akit össze tudunk toborozni, hogy visszavegyük a királyságát.

Még apa sem látta előre az események fordulatát. Anabel Lerolan évek óta nem fordult meg az udvarban, és inkább Delphie-ben, a székhelyén maradt. Megvetette Elara Merandust, nem bírt a közelében maradni – vagy tartott tőle. Gondolom, miután a suttogó királynőnek vége, az eltörlő királynő visszatérhet. És vissza is tért.

Azt mondogatom magamban, hogy ne essem pánikba. Akármennyire kisiklatta apa terveit, ez nem jelent vereséget. Megtartjuk a Hasadékot. Megtartjuk az otthonunkat. Megtartjuk a koronánkat. Még csak néhány hét telt el, de nem szívesen engedném át, amit célul tűztünk ki magunknak. És amit megérdemlek.

– Kíváncsi vagyok, hogyan kíván a helyére állítani egy királyt, aki nem vágyik a trónra – tűnődik apa, közben vizslatja Anabelt. – Az ön unokája most Piedmontban van…

– Az unokám a Skarlát Gárda önkéntelen katonája, amelyet viszont a Montforti Szabadköztársaság irányít. Tapasztalni fogja, hogy a vezetőjük, aki primusnak nevezi magát, hajlik a józan észre – teszi hozzá Anabel olyan közönyösen, mintha csak az időjárást tárgyalná ki.

A gyomrom összeszorul, és enyhén émelygek. Az ösztönöm súgja, hogy öljem meg, mielőtt folytatni tudná.

Apa felvonja a szemöldökét. – Ön felvette vele a kapcsolatot?

A Lerolan királyné mosolyog. – Csak azért, hogy tárgyalhassunk. De manapság gyakrabban váltok szót az unokámmal. Tehetséges fiú, nagyon ért a gépekhez. Kétségbeesésében hozzám fordult, és csak egy dolgot kért. És önnek köszönhetően ezt meg tudtam adni neki.

Mare-t.

Apa összehúzza a szemét. – Ezek szerint tud az ön terveiről?

– Tudni fog róluk.

– És Montfort?

– Alig várják, hogy egy királlyal lépjenek szövetségre. VII. Tiberias nevében támogatni fognak egy háborút, hogy visszahelyezhessük a trónra.

– Mint Piedmontban? – Ha senki sem hajlandó rámutatni Anabel érvelésének hibájára, nekem kell megtennem. – Bracken herceg úgy táncol, ahogyan fütyülnek. A jelentések szerint elvették a gyerekeit. Ilyen szívesen hagyná, hogy az ön unokája is a bábjuk legyen?

Azért jöttem, hogy lássam, ahogy mások letérdelnek előttem. Most ülve maradok ugyan, de amikor Anabel elvigyorodik, meztelennek érzem magamat. – Amint az ön anyja olyan találóan megjegyezte, megpróbálják egyenlővé tenni azt, ami alapjában véve nem egyenlő. A győzelem lehetetlen. Az Ezüst vért nem lehet legyőzni.

Még a párduc is figyeli a beszélgetést, a farkával lassan csapkod. A bundájára meredek, amely sötét, mint az éjszakai égbolt. Egy mélység, mint amely felé haladunk. Szívem zaklatott ritmusban dobog, testemben félelem és adrenalin száguldozik. Nem tudom, hogyan fog dönteni apa. Nem tudom, hová vezet ez az út. Iszonyat fog el.

– Persze – folytatja Anabel – Norta és a Hasadék királyságát szorosan összefűzi majd a szövetségük. És egy házasság.

Minden akaraterőmre és büszkeségemre szükségem van, hogy megmaradjak a hideg trónon. Acél vagy, suttogom magamnak. Az acél nem törik meg. De máris érzem, hogy engedek az apám akaratának. Egy szempillantás alatt eladna engem, ha azzal megtarthatná a koronáját. A Hasadék királyságát, Norta királyságát – Volo Samos megszerzi, amit csak tud. Ha az utóbbi elérhetetlen a számára, mindent meg fog tenni, hogy megtartsa az elsőt. Még akkor is, ha ezzel megszegné egy ígéretét. Megint elad. A bőrömön borzongás fut végig. Azt hittem, mindezt magunk mögött hagytuk. Már hercegnő vagyok, az apám király. Nem kell senkihez hozzámennem egy koronáért cserébe. A korona a véremben van, bennem.

Nem, ez nem igaz. Még mindig szükségem van az apádra. Kell a neve. Soha nem vagyok a magam ura.

Nem bírok Elane-re nézni. Ígéretet tettem neki. Feleségül ment a bátyámhoz, hogy soha ne váljunk el egymástól. Ő teljesítette az alku rá eső felét, de most engem Archeonba küldenek. Ő itt marad Tollyval, mint a felesége és egy napon majd a királynéja is. Sikítani szeretnék. Darabokra akarom tépni a pokoli széket alattam. Magamat is. Nem bírom ezt megtenni. Nem bírok így élni.

Néhány hétig közelebb álltam a szabadsághoz, mint valaha – és képtelen vagyok elengedni. Nem élhetek megint valaki más becsvágyáért.

Kifújom a levegőt, próbálom a dühömet kordában tartani. Nincsenek isteneim, de imádkozhatok.

Mondj nemet, mondj nemet! Kérlek, apám, mondj nemet!

Az az egyedüli vigaszom, hogy senki nem néz rám. Senki nem látja, ahogy lassan szétesem. Csak az apámat lesik, hogy milyen döntést hoz. Próbálok távolságot tartani. Leválasztani a fájdalmamat, és elzárni. Edzés vagy harc közben könnyű megtenni. Most azonban majdnem lehetetlen.

Hát persze. A fejemben nevet a hang. Az utad mindig is ide vezetett. Arra neveltek, hogy hozzámenjek a Calore örököshöz. Testileg, lelkileg erre formáztak. Felépítettek. Mint egy várat, vagy egy sírboltot. Az életem soha nem volt a sajátom, és soha nem is lesz.

Apám szavai szögeket vernek a szívembe, és mindegyik véres bánatot fakaszt.

– Norta királyságára. És a Hasadék királyságára.

• HUSZONNEGYEDIK FEJEZET •

Cameron

Morrey-nak több időbe telik, mint a többi túsznak.

Néhányan percek múlva már hittek nekünk, mások napokig kitartottak, és makacsul ragaszkodtak a hazugságokhoz, amelyekkel átmosták az agyukat. A Skarlát Gárda terroristacsoport, a Skarlát Gárda gonosz. A Skarlát Gárda még rosszabbá teszi az életed. Maven király megmentett a háborútól, és még több nehézség alól fog felszabadítani. A torz féligazságokat hirdetik. Meg tudom érteni, miért hitték el ők és sokan mások. Maven kihasználta a Vörösök vágyát, akik nem tudták, hogy milyen, amikor manipulálják őket. Csak egy Ezüstöt láttak, aki azt ígérte, hogy az elődeivel ellentétben ő majd figyelni fog rájuk, meghallgatja azok hangját, akikre soha nem figyeltek. Könnyű behódolni ennek a reménynek.

A Skarlát Gárda pedig távol áll az ártatlan hősök csapatától. A legnagyobb jóindulattal is hibákkal terheltek, akik erőszakkal küzdenek az elnyomás ellen. A Tőr légió gyerekei bizalmatlanok maradnak velük szemben. Ők csak kamaszok, akik egyik hadsereg lövészárkaiból most egy másikéba kerültek át. Nem hibáztatom őket, amiért óvatosak.

Morrey még mindig gyanakszik. Miattam, ami vagyok. Maven azzal vádolta meg a Gárdát, hogy megöli a hozzám hasonlókat. Akárhogy próbálkozik a testvérem, nem tudja kitörölni a fejéből ezeket a szavakat.

Amikor leülünk a reggelihez forró zabkásával teli tálkáinkkal, felkészülök a szokásos kérdésekre. Szeretünk kint enni a füvön, az előttünk elterülő gyakorlótér mellett. Tizenöt év nyomornegyed után minden friss fuvallat csodaként hat. Törökülésben ülök használattól és túl sok mosástól puhára kopott zöld overallban.

– Miért nem mész el? – kérdezi Morrey rögtön a tárgyra térve. Háromszor megkeveri a zabkását az óramutató járásával ellentétesen. – Nem tettél hűségesküt a Gárdának. Nincs semmi okod maradni.

– Miért csinálod ezt? – kocogtatom meg a kanalát az enyémmel. Buta kérdés, de terelésnek jó. Soha nincs Morrey számára jó válaszom, és utálom, hogy bennem is kételyeket ébreszt.

Megvonja a vállát. – Szeretem a rutint – mormogja. – Otthon… hát, tudod, hogy otthon rohadt szörnyű volt, de… – Megint kever egyet a kásán a fémkanállal. – Emlékszel a műszakokra, a sípokra.

– Igen. – Álmaimban még mindig hallom. – És ez hiányzik?

Felhorkan. – Persze hogy nem. Én csak… Nem tudom, mi fog történni. Nem értem. Ez… ijesztő.

Kanalazom a kását. Sűrű és ízletes. Morrey nekem adta a cukoradagját, és a tömény édesség csökkenti a kényelmetlenségemet. – Azt hiszem, mindenki így érez. Szerintem ezért maradok.

Morrey felém fordul, és összehúzza a szemét a felkelő nap fényében, amely megvilágítja arcát, és élesen megmutatja, mennyit változott. A rendes fejadagoktól kikerekedett, és a tisztább levegő is jót tett neki. Már egy ideje nem hallom a reszelős köhögést, ami korábban félbeszakította a mondatait.

Egyvalami azonban nem változott. Még mindig megvan a tetoválása, ahogy nekem is. Tintafekete jel a nyaka körül: a betűink és számaink majdnem teljesen megegyeznek.

NT-ARSM-188908, áll az övén. Újváros, Összeszerelés és javítás, kis alkatrészek gyártása. Az enyém 188907. Én születtem előbb. A nyakam viszket, ahogy eszembe jut a nap, amikor megjelöltek minket, és örökre hozzákötöttek a kiutalt munkánkhoz.

– Nem tudom, hová mehetnék – mondom ki most először hangosan, bár azóta a fejemben jár, amióta megszöktem Corrosból. – Nem mehetünk haza.

– Gondolom – motyogja. – Akkor mit csinálunk itt? Itt maradsz, és hagyod, hogy ezek az emberek…

– Mondtam már, hogy nem akarják megölni az újvérűeket. Az egy hazugság volt, Maven hazugsága…

– Nem arról beszélek. Tehát a Skarlát Gárda nem akar megölni… de így is veszélybe sodornak. Amikor nem velem vagy, minden pillanatot azzal töltesz, hogy felkészülsz a harcra, az ölésre. És Corviumban láttam… amikor kivezettél minket…

Ne mondd ki, mit tettem. Anélkül is jól emlékszem rá, hogy ő leírná, hogyan öltem meg két Ezüstöt, gyorsabban, mint bármikor korábban. Vér ömlött a szemükből és a szájukból, amikor a csendem mindent elpusztított bennük. Akkor is éreztem. Most is. A halál érzete átlüktet a testemen.

– Tudom, hogy segíteni tudsz. – Leteszi a zabkását, és megfogja a kezemet. A gyárban én kapaszkodtam belé. A szerepeink most megcserélődtek. – Nem akarom látni, ahogy fegyvert csinálnak belőled. A nővérem vagy, Cameron. Mindent megtettél, amit tudtál, hogy megments. Hadd tegyem én is ugyanezt.

Egy sóhajjal hátrahanyatlok a puha fűbe, a tálkát magam mellett hagyom.

Morrey hagyja, hogy gondolkozzam, és inkább a látóhatárra szegezi a tekintetét. Sötét bőrű kezével a mező felé int. – Itt olyan átkozottul zöld minden. Mit gondolsz, a világ többi része is ilyen?

– Nem tudom.

– Kideríthetnénk. – Olyan halkan beszél, hogy megjátszhatom, nem hallom, és kellemes hallgatásba süppedünk. Nézem, ahogy a tavaszi szellők átkergetik a felhőket az égen, miközben a fivérem gyors mozdulatokkal eszik. – Vagy haza is mehetnénk. Mama és apa…

– Lehetetlen. – A kékségre összpontosítok. Ilyen kéket soha nem láttunk a pokolban, ahol születtünk.

– Megmentettél.

– És majdnem meghaltunk. Sokkal jobbak voltak az esélyeink, és mégis majdnem meghaltunk. – Lassan kifújom a levegőt. – Nincs semmi, amit jelenleg értük tehetnénk. Egyszer gondoltam rá, de… csak reménykedhetünk.

Bánat fut át az arcán, és a vonásai megkeserednek. Végül bólint. – Életben maradunk. Hallasz engem, Cam? – Megragadja a kezemet. – Ne hagyd, hogy ez megváltoztasson.

Igaza van. Hiába vagyok dühös, hiába munkál bennem annyi gyűlölet minden iránt, ami a családomat fenyegeti – megéri táplálni ezt a haragot?

– Akkor mit csináljak? – kérdezem végül.

– Nem tudom, milyen, amikor valakinek képessége van. De neked vannak barátaid, akik tudják. – A szeme csillog, ahogy hatásszünetet tart. – Vannak barátaid, ugye? – Pimaszul rám vigyorog a tálka pereme fölött. Belebokszolok a karjába.

Először Farley jut eszembe, de ő még mindig a kórházban van a kisbabával, és neki különben sincs képessége. Nem tudja, milyen halálosnak lenni, valami végzetes hatalmat birtokolni.

– Félek, Morrey. Amikor te hisztizel, akkor csak ordibálsz és sírsz. Nálam viszont, azzal, amire képes vagyok… – Az ég felé nyújtom a kezemet, és megmozgatom az ujjaimat a felhők előtt. – Félek tőle.

– Talán ez jó dolog.

– Hogy érted?

– Emlékszel, otthon hogyan használják a gyerekeket, hogy megjavítsák a fogaskerekeket, a mélyen lévő drótokat? – Morrey tágra nyitja a szemét, próbálja megértetni velem, amit mondani akar.

Egy emlék támad fel bennem. Az örökösen surrogó gépezet csikorgása a gyárakban. Szinte érzem az olaj szagát, a kezemben a csavarkulcsot. Megkönnyebbülés volt, amikor Morrey és én túl nagyra nőttünk ahhoz, hogy pókok legyünk – így hívták a munkafelügyelők a részlegünkben lévő kisgyerekeket, akik elég aprók voltak, hogy beférjenek oda, ahová a felnőtt dolgozók nem, és túl fiatalok voltak még, hogy féljenek a balesetektől.

– A félelem jó dolog is lehet, Cam – folytatja. – A félelem nem hagyja, hogy felejts. És a félelmed, a tiszteleted a halálos dolog iránt benned, szerintem ez is egyfajta képesség.

A zabkásám mostanra kihűlt, de lekényszerítek egy falatot, hogy ne kelljen beszélnem. A cukros íz teljesen eltelít, a massza a fogaimra tapad.

– A hajfonataid rémesek – mormolja Morrey. Újabb rutinhoz folyamodik, amely mindkettőnk számára ismerős. A szüleink korábbi műszakban dolgoztak, mint mi, ezért nekünk kellett hajnalban egymásnak segítenünk. Morrey rég tudja, hogyan kell bánni a hajammal, és most sem telik sok időbe, mire kibogozza a gubancokat. Jó érzés őt visszakapni, és maguk alá temetnek az érzelmek, miközben göndör fekete hajamat két copfba fonja.

Nem erőlteti a döntést, de a beszélgetésünk elég ahhoz, hogy a kérdések a felszínre törjenek. Mi akarok lenni? Milyen döntést fogok hozni?

A távolban, a gyakorlótér peremén két ismerős alakot pillantok meg: az egyik magas, a másik alacsony. A kerítés mentén futnak, mint mindennap, edzésük mostanra már a legtöbbünk számára ismerős. Cal hosszabb lába ellenére Mare-nek nem okoz gondot lépést tartani vele. Ahogy közelebb érnek, látom, hogy mosolyog. Sok mindent nem értek a Villámlányban, és a futás közben mosolygás ezek közül az egyik.

– Kösz, Morrey – mondom, és amikor végez, felkászálódom.

A testvérem nem áll fel velem. Követi a pillantásomat, és Mare-t nézi, ahogy közeledik. Tőle nem lesz feszült, de Caltől igen. Morrey sietve a tálkákkal kezd el foglalatoskodni, és lehajtja a fejét. A Cole család és Norta hercege nem kedvelik egymást.

Mare futás közben üdvözöl.

A herceg próbálja elrejteni a bosszúságát, amikor Mare sétatempóra lassít, hogy odajöjjön hozzánk, de nem valami ügyesen leplezi. Azért udvariasságból odabiccent nekünk.

– Jó reggelt! – mondja Mare, és amíg kilihegi magát, egyik lábáról a másikra áll. Leginkább a bőrén látszik a pozitív változás: visszakapta meleg, arany árnyalatát. – Cameron, Morrey – cikáz a tekintete közöttünk. Az agya mindig dolgozik, keresi a repedéseket. Azok után, amiken keresztülment, hogyan is lehetne másként?

Bizonyára megérzi a tétovázásomat, mert várja, hogy mondjak valamit. Majdnem inamba száll a bátorságom, de Morrey megérinti a lábamat. Csak ki vele, mondom magamnak. Talán megérti.

– Van kedved sétálni velem?

A fogságba esése előtt a száját húzva küldött volna edzeni, úgy söpört volna félre, mint egy bosszantó legyet. Akkor alig bírt elviselni. Most azonban bólint, és egy mozdulattal elküldi Calt, ahogyan csak ő képes megtenni.

A börtön megváltoztatta, mint ahogy mindannyiunkat.

– Hogyne, Cameron.

 

 

Úgy érzem, órák óta beszélek, és mindent kiadok, amit eddig magamba fojtottam. A félelmet, a haragot, az émelygést, valahányszor belegondolok, mire vagyok képes, és mit tettem meg máris. Hogyan töltött el régen izgalommal, mennyire sérthetetlennek, elpusztíthatatlannak éreztem magamat ettől a hatalomtól – most viszont szégyellem. Olyan érzés, mintha a hasamba döfnék egy kést, és kitépném a beleimet. Beszéd közben kerülöm a tekintetét, inkább a lábamat bámulom. Amíg a gyakorlótéren sétálunk, egyre több katona özönlik ki a mezőre, újvérűek és Vörösök, akik mind a reggeli tornájukat végzik. A Montforttól kapott zöld kezeslábasokban nehéz megmondani, melyikük micsoda. Mind egyformán festünk, egységesen. – Meg akarom védeni a testvéremet. Azt mondja, mennünk kellene, itt hagynunk… – A hangom elakad, elhagynak a szavak.

Mare szenvedélyesen válaszol. – A húgom ugyanezt mondja. Minden áldott nap. El akarja fogadni Davidson ajánlatát az átköltözésre. Harcoljanak mások. – A szeme elsötétül a heves érzelmektől, tekintete végigsöpör a zöld egyenruhákkal teli mezőn. Gépiesen figyeli őket, talán tudatában sincs annak, ahogy felméri a kockázatokat és veszélyeket. – Azt mondta, eleget adtunk.

– Akkor mit fogsz csinálni?

– Nem tudok hátat fordítani. – Elgondolkozva az ajkába harap. – Túl sok bennem a harag. Ha nem találok valami módot, hogy levezessem, egész életemre megmérgezhet. De valószínűleg nem ezt akartad hallani. – Caltől, Farley-tól vádnak venném. A hat hónappal ezelőtti Mare-től is. A szavai azonban most lágyabban csengenek.

– Ha kitartok, az felemészt – vallom be. – Ha viszont megyek tovább ezen az úton, és arra használom a képességemet, hogy öljek… akkor szörnyeteggé válok.

Szörnyeteg. Megborzong, amikor kimondom a szót, és elgondolkozik. Mare Barrow sok szörnyeteggel találkozott már. Elfordítja a tekintetét, és a verejtéktől kunkorodó hajfonatát babrálja.

– Szörnyetegeket nagyon könnyű teremteni, különösen a hozzánk hasonlókból – mormolja, de aztán hamar összeszedi magát. – Te nem harcoltál Archeonban. Vagy ha igen, nem láttalak.

– Nem, én csak azért voltam ott, hogy… – Hogy kordában tartsalak. Abban a pillanatban jó tervnek tűnt. De most, hogy tudom, miken ment keresztül, pocsékul érzem magamat.

Mare nem erőlteti.

– Kilornnak volt egy ötlete Próbakőben – mondom. – Jó munkát végez az újvérűek és a Vörösök közti kapcsolatépítés terén, és tudta, hogy szeretnék kicsit visszahúzódni. Úgyhogy belementem… de nem a harcba és a gyilkolásba, hacsak nem feltétlenül szükséges.

– És szeretnéd ezt az utat követni. – Nem kérdezi, hanem kijelenti.

Lassan bólintok. Nem kellene szégyenkeznem. Azt hiszem, így jobb. Védelmezni, nem pusztítani. – Ujjaim ellazulnak. Csend gyűlik a bőröm alatt. Nem utálom a képességemet, csak azt, amit tesz.

Mare vigyorogva néz rám. – Nem vagyok a parancsnokod. Nem mondhatom meg neked, mit tegyél, vagy hogyan harcoljál. De azt hiszem, ez jó ötlet. És ha bárki mást mondana, küldd őket hozzám.

Elmosolyodom. Úgy érzem, nagy tehertől szabadultam meg. – Köszönöm.

– Egyébként sajnálom – mondja közelebb lépve. – Én vagyok az oka, hogy itt vagy. Most már tudom, mit tettem veled, amikor kényszerítettelek, hogy csatlakozz. Helytelen volt. És bocsánatot kérek.

– Tökéletesen igazad van. Helytelen volt, amit tettél, ez rohadtul igaz. De a végén megkaptam, amit akartam.

– Morrey-t. – Sóhajt. – Örülök, hogy visszakaptad. – Mosolya nem tűnik el, de elhalványul a testvérek említésére.

Morrey előttünk áll az emelkedőn, körvonala kirajzolódik a bázis épületei előtt. Cal sehol. Helyes.

Bár Cal hónapokig velünk volt, folyamatosan céltalanul feszeng, rossz társalgópartner, és ideges, ha nincs valamilyen stratégiai probléma, amin elrágódhat. Egy részem azt gyanítja, valamennyiünket eldobhatónak látja – olyan lapoknak, amiket felvehet és elhajíthat, ahogy a stratégia diktálja. De Mare-t szereti, emlékeztetem magamat. Egy Vörös lányba szerelmes.

Az is számít.

Mielőtt visszaérnénk a fivéremhez, még egy utolsó félelmem a felszínre tör.

– Cserben hagylak titeket? Az újvérűeket?

A képességem a néma halál. Fegyver vagyok, akár akarom, akár nem. Felhasználható, hasznos. Önzőség hátat fordítani ennek?

Van egy olyan érzésem, hogy ezt a kérdést Mare is számtalanszor feltette magának. A válasza azonban csakis nekem szól.

– Természetesen nem – mormolja. – Még mindig itt vagy. És eggyel kevesebb szörnyeteg miatt kell aggódnunk. Eggyel kevesebb kísértet miatt.

• HUSZONÖTÖDIK FEJEZET •

Mare

Bár a Szurdokban töltött időm kimerülten, összetörten telt, a szívemben így is becses helyet foglal el. A jóra élénkebben emlékszem, mint a rosszra. A napokra, amikor élő újvérűekkel tértünk vissza, akiket a kivégzés elől menekítettünk el. Haladásnak éreztem. Minden egyes arc bizonyíték volt, hogy nem vagyok egyedül – és ugyanolyan könnyen, ahogy megölöm az embereket, meg is menthetek néhányat. Némely napokon egyszerű az egész. Azóta is ezt az érzést kergetem.

A piedmonti bázisnak saját fedett és szabadtéri kiképzőterei vannak. Némelyiket Ezüstök számára szerelték fel, a többi a Vörös katonákat készíti fel a háborúra. Az ezredes és az emberei, akik mostanra több ezren vannak, és számuk napról napra növekszik, a lőteret foglalták el. Az Adához hasonló újvérűek, akiknek nem annyira pusztítóak a képességeik, vele együtt gyakorlatoznak, hogy a célzásukat és a közelharci tudásukat fejlesszék. Kilorn futkos a soraik és az Ezüst gyakorlótéren lévő újvérűek között. Egyik csoporthoz sem tartozik igazán, de a jelenléte sokakat megnyugtat. A halászfiú egyáltalán nem jelent fenyegetést, és ismerős arc. Ő sem fél tőlük, mint oly sokan az „igazi” Vörös katonák közül. Kilorn eleget látott belőlem, hogy ne féljen soha többet egyetlen újvérűtől sem.

Most ő kísér körbe egy hangár méretű épület mellett, amelynek azonban nincs kifutópályája. – Ezüst tornacsarnok – mondja. – Súlyzók, akadálypálya, egy aréna…

– Értem. – Ilyen helyen tanultam meg használni a képességemet, gúnyosan vigyorgó Ezüstök között, akik megöltek volna, ha a véremnek akár egy cseppjét is meglátják. Legalább emiatt nem kell többet aggódnom. – Valószínűleg jobb, ha nem olyan helyen edzek, ami tele van lámpákkal.

Kilorn bólint. – Valószínűleg.

A tornacsarnok ajtaja kinyílik, és egy alak lép ki törülközővel a nyakában. Cal letörli ezüstpírtól sötét arcáról a verejtéket. Gondolom, súlyt emelt.

Összehúzza a szemét, és sietve odajön hozzánk. Még lihegve kinyújtja kezét, és Kilorn széles vigyorral megfogja. – Kilorn – biccent Cal. – Körbevezeted?

– Igen…

– Ma kezd az egyikükkel – szakít félbe Kilorn, és kedvem lenne az oldalába könyökölni.

– Mi?

Cal arca elsötétül, és felsóhajt. – Azt hittem, több időt fogsz hagyni magadnak.

Kilorn meglepett a kórházban, de igaza van, nem bírok többet ücsörögni. Haszontalan időtöltésnek érzem, és nyugtalan vagyok, harag munkál bennem. Nem vagyok Cameron. Nem vagyok elég erős, hogy hátralépjek. Még a lámpák is villódzni kezdenek, ha belépek egy szobába. Szükségem van arra, hogy valahogy kiengedjem a gőzt.

– Eltelt néhány nap, átgondoltam. – Csípőre teszem a kezemet, és felkészülök az elkerülhetetlen visszavágásra. Cal észre sem vette, de máris felvette a szokásos „Mare-rel vitatkozom” pózt: kar keresztbe, homlok ráncolva, láb megvetve. Mivel a nap mögöttem van, kénytelen hunyorogni, és edzés után verejtékszaga van.

Kilorn, a nyavalyás nyúlszívű, néhány lépést hátrál. – Majd találkozunk, ha ti befejeztétek. – Széles vigyorral megfordul, és magamra hagy.

– Csak egy perc! – kiáltok utána. Integet, és eltűnik a tornacsarnok sarka mögött. – Szép kis támogatás. Nem mintha szükségem volna rá – teszem hozzá sietve –, mivel az én döntésem, és ez csak edzés. Rendben leszek.

– Hát, én részben a robbanás zónájába eső többiek miatt aggódom. És a többi… – Megfogja a kezemet, és közelebb húz magához. Fintorgok, és megvetem a lábam, de nem használ: végigcsúszom az aszfalton.

– Izzadt vagy.

Vigyorogva átölel. Nincs menekvés. – Az bizony.

Szerencsére nem kellemetlen a szaga. – Szóval nem fogsz emiatt veszekedni velem?

– Te mondtad, hogy ez a te döntésed.

– Helyes. Nincs energiám két veszekedéshez egy reggelen.

Kicsit hátrébb tol, hogy az arcomba nézhessen. Hüvelykujja végigsimít az államon. – Gisa?

– Gisa – fújok nagyot, és kisöpröm a hajat az arcomból. A néma kő nélkül az egészségi állapotom jelentősen javult, a körmöm és a hajam is rendesen növekszik végre. A tincseim vége mindenesetre ugyanolyan szürke. Az sosem fog elmúlni. – Folyton az átköltözéssel macerál. Menjünk Montfortba, hagyjunk itt mindent.

– Te meg azt mondtad neki, hogy rendben, igaz?

Elvörösödöm. – Csak úgy kicsúszott a számon! Néha… nem gondolkodom, mielőtt megszólalnék.

Nagyot nevet. – Micsoda? Még hogy te?

– Aztán persze anya az ő pártjára állt, apa pedig egyáltalán nem foglalt állást, játszotta a békéltetőt. Olyan… – akad el a lélegzetem – …olyan, mintha semmi sem változott volna. Mintha csak Dúcban lennénk a konyhában. Azt hiszem, nem kellene ennyire zavarnia. – Szégyenkezve nézek Calre. Szörnyű érzés panaszkodni neki a családomról. De ő kérdezte, belőlem meg csak úgy kijött. Úgy tanulmányoz, mint egy csata terepét. – Ez nem olyasmi, amin a fejedet kellene törnöd. Ez semmiség.

Cal keze szorosabban záródik össze a csuklómon, mielőtt még elhúzódhatnék. Tudja, hogyan működöm. – Ami azt illeti, azokon a katonákon törtem a fejemet, akikkel együtt edzettem. Láttam, hogy a katonák ép testben tértek vissza, de valami hiányzott belőlük. Nem tudtak aludni, vagy nem tudtak enni. Néha visszacsúsztak a múltba… a csata emlékébe, amikor egy hang, vagy szag vagy más inger elindította bennük.

Nagyot nyelek, és reszkető ujjaimat a csuklóm köré kulcsolom. Amikor megszorítom, eszembe jutnak a bilincsek. Az érintéstől rosszul leszek. – Ismerős.

– Tudod, hogy mi segít?

Persze nem tudom, különben már csinálnám. Megrázom a fejemet.

– A normális dolgok. A rutin. A beszélgetés. Tudom, hogy az utóbbit nem igazán kedveled – teszi hozzá mosolyogva. – De a családod csak azt szeretné, ha biztonságban volnál. Szenvedéseken mentek keresztül, amíg te… oda voltál. – Még mindig nem bírta megtalálni a megfelelő szót, amivel leírhatná azt, ami velem történt. Az „elfogtak” vagy a „bebörtönöztek”nem elég pontos. – És most, hogy visszajöttél, azt teszik, amit bárki tenne. Megvédenek. Nem a Villámlányt, nem Mareena Titanost, hanem téged, Mare Barrow. A lányt, akit ismernek, és akire emlékeznek. Ez minden.

– Igaz – bólintok lassan. – Köszönöm.

– Akkor térjünk vissza a beszélgetésre.

– Most azonnal?

Fölnevet, hasizmai megfeszülnek. – Jól van, akkor később. Edzés után.

– Menj zuhanyozni.

– Viccelsz? Végig két lépéssel mögötted leszek. Edzeni akarsz? Akkor rendesen fogod csinálni. – Megböki a derekamat, mire előrebotladozom. – Gyere!

A herceg fáradhatatlan, hátrafelé kocog, míg nem zárkózom fel hozzá. Elhaladunk a futópálya, a kinti akadálypálya és egy nagy mező mellett, valamint több párharcra szánt földes porond és egy négyszáz méteres lőtér mellett. Néhány újvérű az akadálypályán és a futópályán rohan, mások a mezőn gyakorolnak. Nem ismerem fel őket, de a képességeik ismerősek. Egy nimfához hasonló újvérű tiszta vízoszlopokat formál, majd hagyja a fűre záporozni, ahol nagy tócsák keletkeznek. Egy teleportáló könnyűszerrel végigugrál a pályán. Eltűnik és felbukkan a felszerelés mellett, és kineveti azokat, akik nehezebben birkóznak meg az akadályokkal. Valahányszor odébb ugrik, a gyomrom összeszorul, mert Shade jut eszembe.

A párharcnak épített földgyűrűk nyugtalanítanak leginkább. Azóta, hogy sok hónappal ezelőtt kiálltam Evangeline ellen, nem harcoltam senkivel a sport és a gyakorlás kedvéért. Azt az élményt sem akarnám megismételni. De muszáj lesz.

Cal hangja megnyugtat, és visszatereli figyelmemet az előttem álló feladathoz. – Holnaptól kidolgozok neked egy súlyemelő programot, de ma belefogunk a célzásba és az elméletbe.

A célzást értem. – Elmélet?

Megállunk a hosszú lőtér végében, és előrenézünk a távolban gomolygó ködre.

– Egy évtized késéssel kezdtél el edzeni. De mielőtt a képességeink harci formáját gyakorolnánk, sok időt töltünk az előnyök és hátrányok tanulmányozásával, és megtanuljuk, hogyan aknázzuk ki ezeket.

– Mint például, ahogy a nimfák lenyomják a tűzgyújtókat, a víz a tüzet.

– Nagyjából. Az könnyű. De mi van, ha te vagy a tűzgyújtó? – Megrázom a fejemet, mire elvigyorodik. – Látod, becsapós. Sok magolás és megértés kell hozzá. Sok próbálkozás. De te menet közben fogod megtanulni.

Elfelejtettem, mennyire jó ebben Cal, tökéletesen elemében van. Lelkesen mosolyog. Ebben jó, ezt érti, ebben emelkedik ki. Ez az ő mentőöve a zavaros világban.

– Késő azt mondani, hogy már nem is akarok annyira edzeni?

Cal hátravetett fejjel nevet, nyakán verejtékcsepp csordul végig. – Már nem szabadulsz tőlem, Barrow. Most pedig találd el az első célpontot. – Rámutat egy szögletes gránittömbre tíz méterrel odébb, amelyre céltáblát festettek. – Egy villám. A közepébe.

Mosolyogva engedelmeskedem. Ilyen távolságból nem véthetem el. Egyetlen lilás villám cikázik a levegőben, és visszhangzó dörrenéssel eltalálja a célt. Utána fekete nyom marad a célpont közepén.

Mielőtt büszke lehetnék magamra, Cal odébb lök. Váratlanul ér, és megbotlom, majdnem elterülök a földön. – Hé!

Csak odébb lép, és mutatja a következő célpontot. – Húsz méter.

– Jól van – fújtatok, és a második gránittömbre nézek. Fölemelem a kezem, hogy célozzak – de ekkor Cal megint meglök. Ezúttal gyorsabban reagálok, de így sem elég gyorsan, és a villámcsapás mellémegy, és sisteregve kialszik a földben.

– Ez nem tűnik valami szakszerűnek.

– Ezt úgy gyakoroltam, hogy közben valaki vaktölténnyel lövöldözött a fejem mellett. Az jobban tetszene? – kérdezi. Gyorsan megrázom a fejemet. – Akkor találd el a célpontot!

Más esetben bosszús volnék, de a mosolyába belepirulok. Ez egy edzés, gondolom. Szedd össze magad!

Ezúttal, amikor meg akar lökni, odébb lépek, és sikerül is eltalálnom a gránittömb oldalát. Még egy kitérés, még egy lövés. Cal kezd taktikát váltani, a lábamra támad, vagy tűzgolyót ereszt el a látóteremben. Amikor először csinálja, olyan gyorsan vetem magam a földre, hogy a végén köpködnöm kell a földet. A „találd el a célt” lesz a mantrája, amelyet a távolság jelzése követ ötven és tíz méter között. Véletlenszerűen nevezi meg a célpontokat, miközben végig ugrálnom kell. Sokkal nehezebb, mint a futás, és a nap egyre brutálisabban éget.

– A célpont egy fürge. Mit teszel? – kérdezi.

Lihegve összeszorítom a fogamat. – Nagyobb területet szórok meg a villámmal. Elkapom, amikor kitér…

– Ne mondd, hanem csináld!

Nyögve vízszintes, kaszáló mozdulatot teszek a kezemmel, és áramot küldök a célpont felé. A szikrák gyengébbek, kevésbé koncentráltak, de elegendőek, hogy lelassítsanak egy fürgét. Cal csak bólint mellettem, ezzel jelzi, hogy valamit jól csináltam. Így is jó érzés.

– Harminc méter. Sirató.

A fülemre szorítom a kezemet, és a célpontra hunyorítok, akaraterőmmel és az ujjaim használata nélkül hívom elő a villámomat, amely a testemből ível, mint egy szivárvány. Célt tévesztek, de szétterítem az elektromosságot, és a szikrák több irányba pattannak szét.

– Öt méter. Csend.

Az Arvenek gondolatára pánik fog el. Próbálok összpontosítani. Kezem a pisztolyt keresi, ami nincs ott, és úgy teszek, mintha lelőném a célpontot. – Bumm!

Cal felhorkant. – Ez nem ér, de azért rendben van. Öt méter, magnetron.

Ezt jól ismerem. Minden erőmmel villámot küldök a célpontra, amely pont középen kettéhasad.

– Elmélet? – kérdezi egy halk hang mögöttünk.

Annyira a lőtérrel voltam elfoglalva, hogy nem vettem észre a minket néző Juliant és mellette Kilornt. Öreg tanárom rám mosolyog, szokásához híven hátul kulcsolja össze a kezét. Még sosem láttam ilyen lezser öltözékben: vékony pamutingben és rövidnadrágban, amely megmutatja vékony lábát. Cal a számára is súlyemelést írhatna elő.

– Elmélet – erősíti meg Cal. – Bizonyos értelemben. – Leint, így kicsit megpihenhetek. Azonnal leülök a földbe, és kinyújtom a lábam. Az állandó ugrálás dacára a villám fárasztott ki igazán. A csata adrenalinlökete és a halálos veszély híján az állóképességem jelentősen kisebb. Nem beszélve arról, hogy hat hónapja kijöttem a gyakorlatból. Kilorn lehajol, és egy jeges vizespalackot tesz mellém.

– Arra gondoltam, szükséged lehet erre – kacsint rám.

Mosolygok rá. – Kösz – mondom, majd iszom pár kortyot. – Mi járatban errefelé, Julian?

– Megyek az archívumba. Aztán úgy döntöttem, megnézem, mi ez a nagy felhajtás. – Hátramutat a válla fölött. Összerezzenve veszem észre, hogy tucatnyian gyűltek össze a lőtér szélén, és mind minket bámulnak. Pontosabban engem. – Úgy tűnik, nézőközönséged van.

Összeszorítom a fogamat. Remek.

Cal kicsit odébb mozdul, hogy eltakarjon. – Bocs. Nem akartam megtörni a koncentrációdat.

– Semmi baj – mondom, és feltápászkodom. A végtagjaim hevesen tiltakoznak.

– Nos, később majd találkozunk – mondja Julian.

Gyorsan rávágom: – Elkísérhetünk… – De egy mosollyal belém fojtja a szót, és a bámészkodók felé int.

– Azt hiszem, meg kell ismerkedned néhány emberrel. Kilorn, lennél szíves?

– Szívesen – feleli Kilorn. Szeretném letörölni a képéről a vigyorgást, és ezt tudja is. – Csak utánad, Mare.

– Jól van – mordulok rá.

Leküzdöm természetes ösztönömet, hogy eloldalogjak a rivaldafényből, és teszek néhány lépést az újvérűek felé. Aztán még néhányat, amíg oda nem érek Callel és Kilornnal. A Szurdokban nem akartam barátkozni. A barátoknak nehezebb búcsút mondani. Ez nem változott, de látom már, miben sántikál Kilorn és Julian. Nem zárhatom el többé magamat másoktól. Próbálok megnyerően mosolyogni a körülöttem állókra.

– Sziasztok. Mare vagyok. – Hülyén hangzik, és hülyén is érzem magam.

Az egyik újvérű, a teleportáló biccent. Erdőzöld montforti egyenruhát visel, hosszú keze és lába van, tüskésre nyírt barna haja. – Tudjuk. Én Arezzo vagyok – mondja, és kezet nyújt. – Én ugrottam ki veled meg Calore-ral Archeonból.

Nem csoda, hogy nem ismertem fel. A megmenekülésem utáni percek még mindig félelem és mindent legyűrő megkönnyebbülés keverékeként élnek bennem. – Igen, persze. Köszönöm. – Próbálom megjegyezni az arcát.

A többiek ugyanilyen barátságosak és nyitottak, és örülnek, hogy újabb újvérűvel ismerkedhetnek meg. Ebben a csoportban mindenki montforti születésű vagy Montfort szövetségese, zöld egyenruhát viselnek mellkasukon fehér háromszöggel és jelzésekkel a karjukon. Némelyiket könnyű megfejteni – két hullámos vonalat kapott a nimfaszerű újvérű, három nyilat a fürge. Kitüntetése egyiküknek sincs, és azt sem lehet megállapítani, ki lehet tiszt, de mind kaptak katonai kiképzést. Vezetéknevükön szólítják egymást, és erős a kézfogásuk, mind született vagy képzett katonák. A legtöbbjük látásból ismeri már Calt, és hivatalos modorban biccentenek neki. Kilornt azonban régi barátként üdvözlik.

– Hol van Ella? – kérdezi Kilorn az egyik fekete bőrű, meghökkentően zöld hajú férfit. Nyilvánvalóan festett. Rafe-nek hívják. – Küldtem neki üzenetet, hogy jöjjön és ismerkedjen meg Mare-rel. És Tytonnak is.

– Legutóbb még a Vihardombon gyakoroltak. Ami igazából az a hely – pillant rám bocsánatkérően –, ahol az elektrikonoknak edzeniük kellene.

– Mi az az elektrikon? – kérdezem, és rögtön butának érzem magam.

– Te.

Zavartan sóhajtok. – Ja. Rögtön rájöttem, miután megkérdeztem.

Rafe kis szikrát lebegtet a tenyere fölött, és végigtáncoltatja ujjai között. Érzem, de nem úgy, mint a saját villámomat. A zöld szikra csak neki engedelmeskedik. – Fura szó, de mi is furák vagyunk, nem?

Rámeredek, és a szavam is elakad az izgalomtól. – Te… olyan vagy, mint én?

Bólint, és az egyenruhája ujjára varrt villámokra mutat. – Igen, olyanok vagyunk.

 

 

A Vihardomb éppen olyan, ahogy a neve alapján képzeltem. Enyhén emelkedő halom a bázis túloldalán elterülő mezőn, a lehető legtávolabb a repülőtértől. Kisebb az esélye annak, hogy egy kóbor villám eltalál egy repülőt. Van egy olyan érzésem a dombtető felé tartva a talpam alatt megcsuszamló laza föld miatt, hogy a domb nemrég került ide. A fű is új növedék, egy zöldszívű vagy újvérű megfelelőjének a munkája. Dúsabb, mint a gyakorlótéri gyep, de a keményre döngölt föld meg van perzselve, repedések borítják, és távoli vihar szagát érezni. Míg a bázis többi részén ragyogóan kék az ég, a Vihardomb fölött fekete fellegek örvénylenek. Ezer méter magas felhő nyúlik az égbe, mint egy fekete füstoszlop. Még sosem láttam ehhez hasonló kordában tartott vihart.

Az Archeonban látott kék hajú nő áll a felhő alatt kinyújtott karral, tenyerét fölfelé fordítva. Egyenes hátú, vékony férfi áll hátrébb olyan hajjal, mint egy hullám fehér taréja, zöld egyenruhában. Mindkettejüknek a villám jele van a karján.

A nő kezén apró szikrák táncolnak.

Rafe megy elöl, Cal mellettem kaptat. Bár sokszor tapasztalta már a villámokat, a fekete felhőtől nyugtalan. Folyton felpillant, mintha attól tartana, hogy az szétrobban. Valami kék villan halványan a sötétségben, és belülről világítja meg a felhőt. Mennydörgés morajlik halkan, mint a macskadorombolás, csontjaimban érzem a remegést.

– Ella, Tyton! – kiált Cal integetve.

A nevüket hallva megfordulnak, és a fellegekben hirtelen abbamarad a villongás. A nő leengedi a kezét, mire a viharfelhő a szemünk láttára oszlik szét. Nagy szökkenésekkel fut oda hozzánk, a férfi higgadtabban követi.

– Kíváncsi voltam, mikor találkozunk végre – mondja magas, fátyolos hangon, amely jól illik kecses alakjához. Majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül megfogja a kezem, és két puszit cuppant az arcomra. Érintése megráz, szikrák ugrálnak át a bőréről az enyémre. Nem fáj, de felvillanyoz. – Ella vagyok. Te természetesen Mare. Ez a magas fickó pedig Tyton.

A szóban forgó férfi valóban magas, a bőre barna és szeplős, állával fát lehetne hasogatni. Megrázza a fejét, mire fehér haja a bal szemébe hullik. A jobb szemével rám kacsint. A haja alapján azt hittem, hogy öreg, de nem lehet több huszonötnél. – Helló! – mondja mély, határozott hangon.

– Üdv. – Odabiccentek nekik, zavarba hoz a lényük és az, hogy nem bírok normálisan viselkedni. – Bocsánat, kicsit megrázott a dolog.

Tyton a szemét forgatja, de Ella nevetésben tör ki. Egy pillanat múlva leesik, mit mondtam, és grimaszolok.

Cal halkan kuncog mellettem. – Ez elég pocsék vicc volt, Mare. – Diszkréten megböki a vállamat, és melegséget érzek áradni belőle. Nem sok vigaszt jelent a piedmonti hőségben.

– Érthető – mondja gyorsan Ella, és átveszi a szót. – Mindig nagy élmény másik Fényessel találkozni, aki osztozik az ember képességén, nemhogy mindjárt hárommal. Igaz, fiúk? – Könyökével megböki Tyton mellkasát, aki alig reagál, csak bosszúsan néz. Rafe bólint. Van egy olyan érzésem, hogy Ella a legbeszédesebb, és az alapján, amire az archeoni viharból emlékszem, a harcból is oroszlánrészt vállal. – Reménytelenek vagytok mind a ketten – mormolja Ella, és megrázza a fejét. – De már itt vagy nekem, ugye, Mare?

Lelkesedése és nyílt mosolya váratlanul ér. Az ennyire kedves emberek általában rejtegetnek valamit, de elfojtom a gyanakvásomat, hogy reményeim szerint őszinte mosolyt villantsak rá.

– Köszönöm, hogy elhoztad – mondja Ella Calnek más hangon. A vidám, kék hajú tündér kihúzza magát, és megkeményíti a hangját, a szemem előtt változik át katonává. – Azt hiszem, innen át tudjuk venni a kiképzését.

Cal halkan nevet. – Egyedül? Komolyan beszélsz?

– És te? – vág vissza Ella a szemét összehúzva. – Láttam az „edzéseteket”. Néhány kis csapás a lőtéren aligha képes kihozni belőle a maximumot. Vagy te talán tudod, hogyan csalogass ki belőle egy vihart?

Abból, ahogyan Cal szája megrándul, tudom, hogy valami határozottan illetlent akar mondani. Gyorsan beléfojtom a szót, és megragadom a csuklóját. – Cal katonai háttere…

– …elég az alapokhoz – vág a szavamba Ella. – És tökéletes, ha úgy akarsz harcolni az Ezüstök ellen, ahogyan ő. De a képességeid túlmutatnak azon, amennyit ő megért belőlük. Vannak dolgok, amelyeket nem tud megtanítani, vagy nehezebben lehet megtanulni egyedül, vagy a könnyebbik úton… velünk.

Logikus, de azért nyugtalanító. Vannak dolgok, amelyeket Cal nem tud megtanítani nekem, amiket nem ért. Emlékszem, amikor próbáltam Cameront kiképezni, nem ismertem úgy a képességét, mint a sajátomat. Olyan volt, mint másik nyelven beszélni. Képes voltam ugyan valamennyire kommunikálni, de nem teljesen.

– Akkor majd figyelek – törődik bele Cal. – Az elfogadható?

Ella elvigyorodik, ismét úrrá lesz rajta a vidámság. – Hát persze. De azt javaslom, állj hátrébb, és légy résen! A villám olyan, mint egy vad csikó. Akárhogy próbálja az ember megzabolázni, az mindig próbál megbokrosodni.

Cal egy utolsó pillantást vet rám, és támogatóan rám mosolyog, majd a dombtető felé indul, a megperzselt gyűrűn kívülre. Amikor odaér, leveti magát a földre, és hátradőlve néz.

– Rendes fiú. Ahhoz képes, hogy herceg – mondja Ella.

– És Ezüst – teszi hozzá Rafe.

Zavartan nézek rá. – Montfortban nincsenek Ezüstök?

– Nem tudom. Én sosem jártam ott – válaszolja. – Én Piedmontban születtem, a Floridai-szigetek egyikén. – Ujjával a levegőben a mocsaras szigetek sorát rajzolja. – Montfort néhány hónapja szervezett be.

– És ti ketten? – nézek Ellára és Tytonra.

A nő sietve válaszol. – Pusztából jöttem. A Homokdombról. Az a fosztogatók földje, és a családom folyton költözött. Végül nyugatra indultunk a hegyekbe. Montfort tíz éve fogadott be minket. Ott találkoztam Tytonnal.

– Én montforti vagyok – mondja, bár ez nem magyaráz meg semmit. Nem valami beszédes, talán mert Ella kettőjük helyett is beszél. A nő középre irányoz, amit máshogy nem tudok megnevezni, mint epicentrumot, amíg nem kerülök közvetlenül a szétoszló viharfelhő alá.

– Lássuk, mivel van dolgunk – mondja Ella, és a helyemre igazít. A szellő belekap hajába, és ragyogó kék tincseket fúj a válla fölött. A két férfi együtt mozdul, és elfoglalják a helyüket, amíg végül nem alkotunk négyszöget. – Kezdd kicsiben.

– Miért? Tudok…

Tyton felnéz. – Ellenőrizni akarja, mennyire vagy ura a képességednek.

Ella bólint.

Mély lélegzetet veszek. Bár izgatottá tesz a többi elektrikon társasága, kicsit úgy érzem magam, mint egy gyerek, akinek túl sok dadusa van. – Jól van. – A kezemből tölcsért formálok, és előhívom a villámot, hagyom, hogy lila és fehér szikrák táncolják körbe a tenyeremet.

– Lila szikrák? – vigyorog Rafe. – Csinos.

Mosolyogva nézek végig a fejükön. Zöld, kék és fehér hajtincsek.

– Nem áll szándékomban befesteni a hajam.

 

 

A nyár hőséggel sújt le Piedmontra, és csak Cal bírja elviselni. A kimerültségtől és a melegtől lihegve addig püfölöm a mellkasát, míg odébb nem gurul. Lassan, lustán fordul át, de túl messzire gördül, és leesik a keskeny ágyról a kemény padlóra. Ettől aztán felébred. Borzas hajjal, anyaszült meztelenül ül fel.

– A színeimre – káromkodik a fejét fogva.

Nem sajnálom. – Ha nem ragaszkodnál ahhoz, hogy egy sufniban aludj, nem lenne probléma. – Még a foltos mennyezet is lehangoló. Az egyetlen nyitott ablak sem sokat segít a hőségen, különösen nem délben. Nem akarok arra gondolni, milyen vékonyak lehetnek a falak. De legalább nem kell egy hálótermen osztoznia a többi katonával.

– Szeretem a barakkot – morogja Cal még mindig a padlón ülve. Körbetapogatózik egy rövidnadrág után, és felhúzza. Aztán a karkötők következnek. A csatjuk bonyolult, de könnyedén bepattintja. – Neked pedig nem muszáj egy szobán osztoznod a húgoddal.

Megfordulok, és felhúzok egy inget. A déli pihenőnek pár perc múlva vége, és hamarosan a Vihardombon várnak. – Igazad van. Majd csak legyőzöm azt a kis kellemetlenséget, amit az egyedül alvás jelent. – Kis kellemetlenség alatt persze a még mindig bénító traumát értem. Szörnyű rémálmok gyötörnek, ha nincs velem valaki a szobában.

Cal félig felhúzott ingben megdermed. – Nem úgy értettem.

Most rajtam a morgás sora. Cal lepedőjét babrálom, amely katonai, és annyiszor kimosták, hogy már lyukas. – Tudom.

Az ágy rugói felnyögnek, amikor felém hajol. Ajka a fejem búbjához ér. – Még mindig rémálmaid vannak?

– Nem. – Olyan gyorsan válaszolok, hogy gyanakodva felvonja a szemöldökét, de ez az igazság. – Feltéve, hogy Gisa ott van. Azt mondja, egy hangot sem adok ki. Ő viszont… El is felejtettem, milyen hangos tud lenni egy ilyen kis ember. – Felnevetek, és összeszedem magamat annyira, hogy Cal szemébe nézzek. – Mi a helyzet veled?

A Szurdokban egymás mellett aludtunk. A legtöbb éjszakán forgolódott és motyogott álmában. Néha sírt.

Megrándul az arca. – Csak párszor. Heti kétszer, amire emlékszem is.

– Miről álmodsz?

– Főleg az apámról. Milyen volt veled harcolni, nézni, ahogy próbállak megölni, miközben nem bírtam semmit tenni ellene. – Megtornáztatja a kezét, miközben visszaemlékezik az álomra. – És Mavenről. Amikor még kicsi volt. Hat- vagy hétéves.

A név még mindig savként mar belém, hiába telt el sok idő, hogy utoljára láttam. Azóta számos híradásban szónokolt, de nem vagyok hajlandó megnézni ezeket. Az emlékeim éppen elég borzalmasak. Cal is tudja ezt, és irántam érzett tiszteletből nem beszél az öccséről. Mostanáig. Te kérdezted, szidom magamat. Összeszorítom a fogamat, hogy elő ne törjenek a szavak, amelyeket nem árultam el neki. Túl fájdalmas lenne a számára. Nem segítene, ha tudná, miféle szörnyeteggé vált a testvére.

Cal föláll, elmerül az emlékekben. – Félt a sötétben, aztán egy napon már nem. Az álmaimban a szobámban játszik, csak úgy sétálgat. Nézegeti a könyveimet. És sötétség követi. Megpróbálom elmondani neki. Figyelmeztetni. De nem érdekli. Nem bánja. És nem tudom megállítani. Egészben elnyeli. – Cal lassan végigsimít az arcán. – Nem kell ahhoz suttogó, hogy tudjam, ez mit jelent.

– Elara halott – mormolom, és melléállok, hátha vigaszt nyújt.

– De mégis elfogott téged. És szörnyű dolgokat tett. – Cal a padlóra bámul, képtelen a szemembe nézni. – Csak azt nem értem, miért.

Csendben is maradhatnék. Vagy elterelhetném a figyelmét. De a szavak perzselik a torkomat. Megérdemli az igazságot. Vonakodva megfogom a kezét.

– Emlékszik arra, hogy szeretett téged, szerette az apját. De Elara elvette tőle ezt a szeretetet, azt mondta. Kivágta, mint egy daganatot. Megpróbálta ugyanezt tenni az irántam érzett érzéseivel is… és előtte Thomasszal, de nem működött. Bizonyos szeretet… – Elcsuklik a hangom. – Azt mondta, nehezebben kitörölhető. Azt hiszem, az erre tett kísérlet még jobban eltorzította a személyiségét. Elara lehetetlenné tette, hogy elengedjen engem. Minden, amit érzett irántunk, elfajzott, és valami rosszabbra változott. A te esetedben gyűlöletté. Az enyémben megszállottsággá. És semmi nincs, amit bármelyikünk is tehetne. Nem hiszem, hogy akár Elara vissza tudta volna csinálni.

Cal csak hallgatással válaszol, a feltárt igazság a levegőben lebeg. A szívem sajog a száműzött hercegért. Azt adtam neki, amire szerintem szüksége van. A kezemet, a lényemet, a türelmemet. Hosszú idő után kinyitja a szemét.

– Amennyire tudom, nincsenek újvérű suttogók – mondja. – Egyet sem találtam, és senki sem mesélt róluk. Pedig sokat kerestem.

Erre nem számítottam. Zavartan pislogok.

– Az újvérűek erősebbek, mint az Ezüstök. És Elara csak egy Ezüst volt. Ha valaki képes… megjavítani, nem ér meg egy próbálkozást?

– Nem tudom. – Csak ennyit bírok mondani. Már az ötlet is elzsibbaszt, és nem tudom, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Ha Mavent, úgymond, meg lehet gyógyítani, az elegendő lenne, hogy megváltsa? Azt nem fogja megváltoztatni, amit eddig tett. Nemcsak velem és Callel, meg az apjával, hanem több száz másik emberrel. – Tényleg nem tudom.

Calnek azonban reményt ad. Látom a szemében. Sóhajtva megsimogatom a haját. Megint le kell vágni, biztosabb kézzel. – Gondolom, ha Evangeline képes megváltozni, akkor bárki képes rá.

Váratlanul felnevet. – Evangeline olyan, mint mindig. Csak több oka volt elengedni téged, mint ott tartani.

– Honnan tudod?

– Mert tudom, ki mondta neki, hogy tegye meg.

– Micsoda? – kérdezem élesen.

Cal felsóhajt. A szemközti falban van egy beépített szekrény, amely félig üres. A ruháin és néhány katonai felszerelésen kívül nem sok tulajdona van. Meglepetésemre járkálni kezd, amitől ideges leszek.

– A Gárda megakadályozta minden próbálkozásomat, hogy visszaszerezzelek – mondja, és beszéd közben hevesen gesztikulál. – Nem küldhettem üzeneteket, nem kaptam támogatást a beszivárgáshoz. Semmilyen kémről nem lehetett szó. Nem voltam hajlandó csak ülni azon a fagyos bázison, és várni, hogy valaki megmondja, mit tegyek. Úgyhogy felvettem a kapcsolatot valakivel, akiben megbízom.

A felismerés olyan, mint egy pofon. – Evangeline-nel?

– A színeimre, dehogy! – kiált fel. – Nanabellel, a nagyanyámmal… az apám anyjával…

Anabel Lerolan. A régi királyné. – Nanabelnek hívod?

Ezüstszínűen elpirul. – Megszokás – morogja. – Mindenesetre nem jött az udvarba, amíg Elara ott volt, de azt gondoltam, miután meghalt, talán más lesz a helyzet. Tudta, miféle ember Elara, és engem is ismer. Átlátott a királyné hazugságán, és megértette volna, milyen szerepet játszott Maven apánk halálában.

Az ellenséggel kommunikált. Farley és az ezredes erről biztosan nem tudtak. Hiába nortai herceg, főbe lőtték volna, ha kiderül.

– Kétségbe voltam esve. Visszagondolva persze nagyon nagy ostobaság volt – teszi hozzá –, de működött. Azt ígérte, hogy kiszabadít téged, amikor alkalom adódik rá. Ez az alkalom az esküvő volt. Bizonyára támogatta Volo Samost, hogy a szökésedet biztosítsa, és megérte. Miatta vagy itt.

Lassan beszélek, mert muszáj megértenem. – Vagyis elárultad neki, hogy az archeoni támadásra készültök?

Szélsebesen visszajön hozzám, és letérdel, hogy mindkét kezemet megfogja. Ujjai perzselően forrók, de nem húzódom el. – Igen. Sokkal nyitottabb a szövetségre Montforttal, mint gondoltam.

– Beszélt velük?

Cal pislog. – Még mindig kapcsolatban vannak.

Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak én is a színeimet átkozhatnám. – Hogyan lehetséges ez?

– Gondolom, nem azt akarod, hogy elmagyarázzam, hogyan működnek a rádiók és a jelsugárzók. – Mosolyog, de én nem nevetek a viccen. – Montfort nyilvánvalóan nyitott arra, hogy együttműködjön az Ezüstökkel, hogy elérje a céljait. Ez egy… – keresi a megfelelő szavakat – egyenlő társkapcsolat. Ugyanazt akarják.

Hitetlenségemben majdnem felmordulok. Királyi Ezüstök működnek együtt Montforttal… és a Gárdával? Eszelősen hangzik. – És mit akarnak?

– Mavent letaszítani a trónról.

A nyári hőség és Cal közelsége ellenére jeges borzongás fog el. Könnyek szöknek a szemembe.

– De ők is egy trónt akarnak.

– Nem…

– Egy Ezüst királyt, akit Montfort irányíthat, de attól még Ezüst királyt. A Vörösök maradnak a porban, mint mindig.

– Ígérem neked, nem erről van szó.

– Sokáig éljen VII. Tiberias – suttogom. Cal arca megrándul. – Amikor a házak fellázadtak, Maven kivallatta őket. És mindegyik ezekkel a szavakkal az ajkán halt meg.

Cal arca megnyúlik. – Soha nem kértem ezt – mormolja. – Soha nem akartam.

Az előttem térdelő fiú arra született, hogy koronát viseljen. Annak, hogy mit akar, semmi köze a neveltetéséhez. Az akaratát már fiatalon kötelességtudattal helyettesítették, mert a nyomorult apja ezzel tömte a fejét, hogy egy királynak ilyennek kell lennie.

– Akkor mit akarsz? – Amikor Kilorn nekem tette fel ezt a kérdést, az célt és világos ösvényt mutatott nekem a sötétségben. – Mit akarsz, Cal?

Gyorsan, lángoló tekintettel válaszol. – Téged. – Ujjai a kezemre szorulnak forrón. Visszafogja magát, amennyire tudja. – Szerelmes vagyok beléd, és jobban akarlak, mint bármit a világon.

A szerelem nem olyan szó, amit kimondunk. Érezzük, gondoljuk, de nem mondjuk ki. Olyan véglegesen cseng, egy kinyilatkoztatás, amelyből nincsen visszatérés. Tolvaj vagyok. Tudom, hol a kijárat. És fogoly is voltam. Gyűlölöm a zárt ajtókat. De Cal szeme olyan szenvedélyes. És én is ezt érzem. Bár a szavak megrémítenek, de igazak. Nem azt mondtam, hogy mostantól az igazat mondom?

– Szeretlek – suttogom, és előrehajolok, hogy a homlokomat az övének támasszam. – Ígérd meg, hogy nem hagysz el. Ígérd meg, hogy nem mész vissza. Ígérd meg, hogy nem teszel tönkre mindent, amiért a bátyám az életét adta.

Halk sóhaja végigsimít az arcomon.

– Ígérem.

– Emlékszel, hogy azt mondtuk egymásnak, ne legyen semmi, ami eltereli a figyelmünket?

– Igen. – Perzselő ujját végighúzza a fülbevalóimon, és egyesével megérinti.

– Tereld el a figyelmemet!