- Tudja, a legdédelgetettebb álmaim egyike, hogy én is itt tölthetem majd el az örökkévalóságot, a körükben.

- Csodálatos, uram, de ne ma kezdje el! Utolérhetnénk a többieket, uram?

Ahogy elhaladtak a sorok előtt, az oszladozó karok egymás után, rángva emelkedtek tisztelgésre. Beesett arcokban üveges szemek csillantak. A különös derengés poros zsinórozásokat és kifakult, foltos szöveteket világított meg. És ott volt még az a suttogásnál karcosabb, mély, torkokból eredő zaj. Ami úgy hangzott, mintha távoli ajtók nyikorogtak volna, de ahogy a raj elhaladt a sorok előtt, úgy erősödtek, majd haltak el a halottak egyedi hangjai...

Halál Zlobéniára... kapják el Őket.. emlékezzenek... a pokolba velük.. .bosszú... emlékezzenek... ezek nem emberek... torolják meg... álljanak bosszút értünk...

Elöl Dinka elért egy magas faajtóig. Az érintésére annak szárnyai szélesre tárultak. A fény a lánnyal együtt haladt, és a raj ott igyekezett a sarkában. A lemaradás egyenlő volt a sötétben maradással.

- Nem kérdezhetném meg csak a vezérezredest... - kezdte volna Zubbony, akit Mari keze rángatott előre.

- Nem! Nem kérdezheti! Ne piszmogjon! Gyerünk! - parancsolt rá Mari.

Átjutottak az ajtón, amit Fütyi és Igorina becsapott mögöttük. Mari a falnak dőlt.

- Szerintem ez volt életem leglenyűgözőbb pillanata - szólt Zubbony, mikor a döndülés visszhangja elhalt.

- Azt hiszem, az enyém meg ez - kapkodott Mari levegő után.

Dinkát még mindig fény ragyogta körül, amikor arcán az angyali boldogság kifejezésével a raj felé fordult.

- Beszélnetek kell a főparancsnoksággal! - jelentette ki.

Beszélnetek kell a főparancsnoksággal, susogták a falak.

Legyetek kedvesek ehhez a gyermekhez!

Legyetek kedvesek ehhez a gyermekhez...

...ehhez a gyermekhez...

Mari még azelőtt elkapta Dinkát, hogy a földre zuhant volna.

- Mi történik vele? - kérdezte Fütyi.

- Azt hiszem, tényleg a Hercegnő beszél rajta keresztül - felelte Mari. Dinka nem volt eszméleténél, csak a szeme fehérje látszott. Mari gyengéden lefektette.

- Ó, ugyan már! A Hercegnő csak egy festmény! Ő már meghalt!

Néha eljön az idő, amikor az ember feladja. Mari számára akkor jött el ez, miután áthaladtak a kriptán. Ha nem hiszel, vagy nem akarsz hinni benne, vagy szimplán csak nem reméled, hogy van valami, amiben érdemes hinni, akkor miért fordulsz hátra? És ha nem hiszel, akkor kiben bízol, hogy kivezet téged a holtak szorításából?

- Meghalt? - kérdezte. - És akkor? És mi a helyzet azokkal a vén katonákkal mögöttünk, akik nem fakultak ki a létből? És mi van a fénnyel? És hallottad, milyen volt Dinka hangja.

- Ja, de... hát, az ilyesmi nem szokott megesni az olyan emberekkel, akiket ismerünk - védekezett Fütyi, - Csak... hát, fura vallásos népekkel. Vagyis hát a lány pár nappal ezelőtt még azt gyakorolta, hogyan kell hangosan szellenteni!

- Lány? - suttogta Zubbony Marinak. - Lány? Miért mondja...

A hirtelen jött pánikon ismét felülkerekedett Mari elméjének egyik része.

- Elnézést, mit kérdeztél, Dafné? - kérdezett vissza.

- Ó... igen... persze... nem lehetünk túl... igen... - motyogta a hadnagy.

Igorina letérdelt a lány mellé és a homlokára tette a kezét.

- Lázas - jelentette be.

- Régen, a Szürke Házban is állandóan imádkozott - térdelt le Dölyfi is.

- Ja, hát, jó sokat kellett imádkozni, ha nem voltál erős - morogta Fütyi. - És minden átokverte nap imádkoznunk kellett a Hercegnőhöz, hogy adjon hálát Nuggánnak a moslékért, amit egy disznó elé sem öntött volna az ember! És mindenütt az a rohadt kép, azok a halszemek... Gyűlölöm! Meg tudja őrjíteni az embert. Ez történt Dinkával is, nem? És most azt akarjátok, hogy higgyem el, hogy az a kövér, vén nyanya még él, és úgy kezeli a barátunkat, mint valami... bábot? Nem hiszek benne. Es ha igaz is, nem lenne szabad annak lennie!

- Ég a láztól, Magda - mondta Dölyfi halkan.

- Tudjátok, mi miért csaptunk fel? - folytatta kivörösödve Fütyi. - Hogy megszökhessünk onnan! Bármi jobb volt, mint az! Nekem itt van Dölyfi, és Dölyfinek itt vagyok én, és veletek tartunk, mert nincs más lehetőség a számunkra. Mindenki azt mondja, hogy a zlobéniaiak szörnyűek, igaz? Pedig ők soha semmit sem tettek ellenünk, sosem bántottak bennünket. Ha be akarnak vonulni és fel akarnak lógatni néhány rohadékot, még egy listát is tudok adni nekik! Mindenütt, ahol valami rossz történik, ahol alantas, basáskodó rohadékok új és új kínzási módokat találnak ki, és új meg új módszereket találnak arra, hogy elnyomhassanak, ott figyel az az átkozott arc! És azt mondjátok, hogy most meg itt van?

- Mi vagyunk itt - mondta Mari. - És ti is itt vagytok. És elvégezzük, amiért idejöttünk, aztán pedig eltűnünk, értve? Megcsókoltad a képet és átvetted a fityinget!

- Én ugyan piszkosul nem csókoltam meg a képét! És egy fitying a legkevesebb, amivel tartoznak nekem!

- Akkor menj! - süvöltötte Mari. - Dezertálj! Nem fogunk megállítani, mert elegem van már a... a szar dumákból! De döntsd el most azonnal, azonnal, érted? Mert amikor majd találkozunk az ellenséggel, nem akarok arra gondolni, hogy akármikor hátba döfhetsz!

A szavak még azelőtt kiszaladtak a száján, hogy megálljt parancsolhatott volna nekik, és a világon semmilyen erő nem tehette már őket semmissé.

Fütyi elsápadt, és az arcából egy bizonyos módon úgy szivárgott el az élet, akár víz a csatornából.

- Mit mondtál?

A „Hallottad, nem?” már ott volt Mari nyelve hegyén, de ő tétovázott. Győzködni kezdte magát: nem kell okvetlenül erre az útra lépni, Nem kell hagynod, hogy egy pár zokni beszéljen helyetted.

- Hülyeségeket - mondta. - Ne haragudj! Nem gondoltam komolyan.

Fütyi testtartása kissé ellazult.

- Hát... akkor jól van - mondta vonakodva. - De ne felejtsd el, hogy mi a rajért vagyunk itt, rendben? Nem a seregért és nem a rohadt Hercegnőért.

- Ez áruló beszéd, Hámos közlegény! - szólt Zubbony hadnagy.

Akiről Marit kivéve mindenki megfeledkezett. A férfi úgy állt ott, mint valaki, akiről könnyű megfeledkezni.

-...mindazonáltal - folytatta Zubbony - tisztában vagyok vele, hogy mindannyian kissé.., - lenézett a ruhájára - össze vagyunk zavarodva, és, ööö... az események sodrása megkavart bennünket...

Fütyi próbálta elkerülni Mari pillantását.

- Elnézést, uram! - motyogta fenyegető pillantással.

- Viszont világossá kell tennem, hogy a jövőben hallani sem akarok hasonlókat! - mondta Zubbony.

- Rendben, uram.

- Helyes - vágta rá Mari sietősen. - Akkor most...

- De ezúttal még hajlandó vagyok elnézni - folytatta a hadnagy.

Mari látta, hogy Fütyinél ezzel betelt a pohár. A lány lassan felemelte a fejét,

- Hajlandó elnézni? - ismételte meg, - Hajlandó elnézni?

- Vigyázz! - figyelmeztette Mari úgy, amit csak Fütyi hallhatott,

- Hadd áruljak el valamit magunkról, hadnagy! - kezdte Fütyi szörnyűségesen vigyorogva,

- Vagyunk, akik vagyunk, közlegény! - csattant fel Mari. - Most pedig keressük meg a cellákat!

- Ömm… - szólt Igorina - azt hiszem, közel járunk. Már egy erre utaló jelet is látok. Ömm... Ennek az átjárónak a végén, Ömm,.. közvetlenül a három, elég döbbent fegyveres mögött lehetnek, akik, ömm... azokat az igen hatékonynak tűnő számszeríjakat fogják. Ömm... Szerintem, amiről éppen beszéltetek, azt mind fontos és szükséges volt elmondani. Csak, ömm,,. esetleg nem most? És nem ilyen hangosan?

Ekkor már csak két őr figyelte őket elővigyázatosan célra tartott számszeríjak mögül. A harmadik kiabálva futásnak eredt a folyosón.

A raj egy emberként, illetve egy nőként gondolt ugyanarra.

Nekik vannak számszeríjaik. Nekünk nincsenek. Hozzájuk rövidesen erősítés érkezik. Hozzánk nem. Mögöttünk csupán sötétség ásít, tele nyughatatlan holtakkal. És aki imádkozni szokott közülünk, már ő sem elérhető.

Azért Zubbony még megpróbálkozott valamivel, Dafné átható hangján felsivított:

- Ó, tiszt urak.,. úgy tűnik, eltévesztettük a női mosdók felé vezető utat...

Nem kerültek tömlöcbe, habár jó néhány mellett elvezették őket. Rengeteg üres kőfolyosót, nehéz, keresztgerendákkal ellátott kaput, és elképesztően sok zárat láttak - no meg számos fegyverest, akiknek szemmel láthatóan csak az vitt volna némi izgalmat az életébe, ha hirtelen minden zár eltűnik. Végül egy konyhába irányították őket. Ami hatalmas volt, és egyértelműen nem az a fajta konyha, amiben népek fűszernövényeket vágtak apró darabokra, vagy gombákat töltöttek. Az efféle nyomasztó, mocskos, kormos falú hodályokban dolgozó szakácsok valószínűleg éhes emberek százait igyekeztek ellátni ennivalóval. Néha-néha kinyílt az ajtó, és árnyékba vesző alakok bámulták meg őket. De senki sem szólt hozzájuk egy árva szót sem.

- Már vártak ránk - motyogta Pisla. A raj tagjai, Igorinát kivéve, aki a még mindig eszméletlen Dinkát ápolta, hátukat egy roppant nagy, ősi húsvágó tőkének vetve a padlón ücsörögtek.

- Még nem húzhatták fel azt a felvonót - mondta Mari. - Jó erősen beékeltem azt a követ.

- Akkor talán a mosónők árultak el bennünket - vélte Fütyi. - Nekem amúgy sem tetszett annak az Enid asszonyságnak a képe.

- De most már nem is számít, nem igaz? - mutatott rá Mari. - Az ott az egyetlen ajtó?

- A túlsó végen egy kamra van - felelte Fütyi. - Kijárat nélküli, csak a padlóján van egy rács.

- Azok keresztül ki tudnánk jutni valahogy?

- Csak felszeletelt állapotban.

Komoran bámulták a távoli ajtót. Az ismét kinyílt, a túloldalán lévő alakok pedig fojtott hangon társalogtak egymással. Fütyi megpróbált a kinyitott ajtó közelébe somfordálni, de hirtelen kardot markoló férfiak állták el az útját.

Mari a fal tövében kuporgó Zubbony felé fordult, aki üres tekintettel meredt a mennyezetre.

- Jobb lesz, ha megyek, és elmondom neki - mondta. Fütyi megvonta a vállát.

A hadnagy a felé közeledő Marira nézett, majd halványan elmosolyodott.

- Á, Mellék! - mondta. - Majdnem sikerrel jártunk, nem igaz?

- Sajnálom, hogy csalódást okoztunk, uram! - felelte ő. - Kérek engedélyt leülni, uram!

- Kezelje ezeket a meglehetősen hideg kockaköveket úgy, mintha otthon lennel - válaszolta Zubbony. - És attól tartok én voltam az, aki csalódást okozott maguknak.

- Ó, dehogy, uram... - kezdett tiltakozni Mari.

- Maguk voltak az elsők, akiknek a parancsnokául kineveztek - vallotta be a hadnagy, - Vagyis hát eltekintve Drebb tizedestől, de ő már a hetvenet is betöltötte, és szegény fickónak csak fél keze volt. - Majd megmasszírozta az orrnyergét. - Csak annyit kellett volna tennem, hogy kijuttatom magukat a völgybe. Csupán ennyit. De nem, ostoba módon elkezdtem egy olyan világról álmodozni, ahol egy nap bárki magára ölthet egy Zubbonyt. Vagy megehet egyet, esetleg. Jobbágy őrmesterre kellett volna hallgatnom! Ó, hogy is nézhetek így ismét drága Emmelinem szemébe?

- Nem tudom, uram - felelte Mari.

- Ez inkább a kétségbeesés világgá kiáltásának költői kifejezése akart volna lenni, Mellék, semmint tényleges kérdés - mutatott rá Zubbony.

- Elnézést, uram - mondta Mari. Aztán nagy levegőt vett, mielőtt fejest ugrott volna az igazság jeges mélységeibe. - Uram, tudnia kell, hogy...

- És attól tartok, amint rájönnek, hogy nem vagyunk nők, a tömlöcbe zárnak bennünket - folytatta a hadnagy.,

- Azok pedig, úgy hallottam, igen nagyok és rendkívül mocskosak. Valamint zsúfoltak.

- Uram, mi nők vagyunk, uram - közölte vele Mari.

- Igen, jól csinálják, Mellék, de többé már fölösleges színlelnünk.

- Nem érti, uram. Mi tényleg nők vagyunk. Mindannyian.

Zubbony nyugtalanul elvigyorodott.

- Attól tartok, maga kissé... összezavarodott, Mellék. Ha jól emlékszem, valami hasonló történt Tekergéssyvel is...

- Uram...

- ...ámbár azt el kell ismernem, hogy rendkívül jó szeme volt a függönyanyagok kiválasztásához...

- Nem, uram! Én lány volt... lány vagyok, uram, csak levágtam a hajam és fiúnak tettetve magam átvettem a Hercegnő Fityingjét, uram, Higgye el, amit mondok, uram, mert igazán nem sok kedvem van részletekbe menően bizonygatni. Átvertük magát, uram. Vagyis hát nem igazán átverés volt, de nekünk mindannyiunknak megvolt a magunk oka arra, hogy valahová máshova kerüljünk, uram, vagy legalábbis ne legyünk ott, ahol addig voltunk. Hazudtunk, uram;

Zubbony rámeredt.

- Biztos ebben?

- Igen, uram. Én a világ nőnemű Feléhez tartozom. Naponta meggyőződöm erről, uram,

- Es Hámos közlegény?

- Ő is, uram.

- És Dölyfi is?

- Ó, igen, uram. Mindketten, uram. De ezt ne feszegesse, uram!

- És mi van Pislával?

- Babát vár, uram.

Zubbony hirtelen megrettent.

- Ó, ne! Most?

- Még jó pár hónapig nem, uram, úgy hiszem.

- És a szegény kis Pajtás közlegény?

- Ő is lány, uram. És Igor valójában Igorina. És akárhol is van jelenleg, Karborundum igazából Jáde. Maladikt tizedessel kapcsolatban nem vagyunk biztosak. De nekünk többieknek határozottan rózsaszín pléd dukál, uram.

- De hát maguk nem női módra viselkedtek!

- Úgy van, uram. Mi férfi módra viselkedtünk. Elnézést, uram. Csak az embereinket akartuk megtalálni, vagy el akartunk menekülni vagy be akartunk bizonyítani valamit vagy hasonló. Sajnálom, hogy mindez épp magával történt, uram.

- Egészen biztos mindebben?

Most mit vársz, mit mondjak?, gondolta Mari. Upsz, jobban belegondolva: nem is, mi valójában mind férfiak vagyunk? Ám aztán megelégedett annyival, hogy:

- Igen, uram.

- Szóval... akkor magát nem is Olivérnek hívják, igaz?

- Marinak úgy tűnt, hogy a hadnagy meglehetősen nehezen képes megemészteni az elhangzottakat; ugyanazt a kérdést tette fel újra és újra, csak másféle formában. Mintha abban reménykedne, hogy egyszer végre olyan választ is kap rá, amit hallani akar.

- Nem, uram. Marinak hívnak, uram...

- Á? Tudja, hogy van egy dal, amiben...

- lgen, uram - szögezte le határozottan Mari. - Higgye el, sokkal jobban szeretném, ha még csak egy hangot sem dúdolna belőle.

Zubbony a szemközti falra bámult, de a tekintete enyhén a semmibe meredt. Te jó ég!, gondolta Mari.

- Szörnyű kockázatot vállaltak - jegyezte meg a hadnagy. - A csatamező nem nőknek való hely.

- Ez a háború nem korlátozódik a csataterekre. Az ilyen időkben egy lány legjobb barátja egy nadrág, uram.

Zubbony ismét elnémult. Mari hirtelen nagyon megsajnálta. A férfi kissé ütődött volt ugyan, méghozzá azon a különös módon, ahogy az igen okos személyek ütődöttek tudtak lenni, de nem volt rossz ember. Rendesen viselkedett a rajjal, és törődött velük. Nem ezt érdemelte. - Sajnálom, hogy maga is belekeveredett, uram! - mondta.

A hadnagy felnézett.

- Sajnálja? - visszhangozta, és Mari csodálkozva látta, hogy sokkal derűsebbnek tűnik, mint aznap korábban bármikor. - Az ég szerelmére, nem kell sajnálnia. Járatos valamennyire a történelemben, Mari?

- Maradhatnánk a Melléknél, uram? Azért még mindig katona vagyok. Nem, nem igazán ismerem a történelmet, uram. Vagy legalábbis nem sok olyat ismerek belőle, amiben meg is bízom.

- Akkor még soha nem hallott Szamothrip amazon-harcosairól? Több száz éven át a legfélelmetesebb haderőként tartották számon őket. És mindannyian nők voltak! Csatában végtelenül könyörtelenek! Halálos biztonsággal kezelték a hosszúíjat, ámbár azért, hogy a lehető legjobb bán meg tudják feszíteni, le kellett vágniuk az egyik, az ömm... ööö... mármint ugye maguk, hölgyeim, nem vágták le semelyik, ömm... ööö...

- Nem, mi semmiféle ömm öööünket nem vágtuk le, uram. Csak a hajunkat.

Ügy tűnt, Zubbony ettől hihetetlen mértékben megkönnyebbült.

- Nos, és ott vannak még a howondaföldi Sámul király női testőrei. Egytől egyig legalább hét könyök magas hölgyek, tudomásom szerint, és halálosan bánnak a dárdával. Továbbá Kleccs minden vidékén természetesen számos történet kering különféle női harcosokról, akik a csatában a férfiaik oldalán küzdenek. Félelmetes és félelmet nem ismerő női harcosok ők, úgy hallottam. A férfiak inkább dezertálnak, mintsem szembeszálljanak a nőkkel, Mellék. Egyszerűen nem képesek kezelni őket.

Marit ismét elfogta az a furcsa, kissé szédelgő érzés, mintha egy olyan árkot kellene átugrania, ami ott sincs. Menedéket keresve végül kibökte:

- Mit gondol, most mi fog történni, uram?

- Fogalmam sincs, Mellék. Ömm... mi kínozza az ifjú Pajtást? Valamiféle vallásos mánia?.

- Lehetséges, uram - felelte Mari óvatosan, - A Hercegnő beszél hozzá.

- Ó, te jó ég... - mondta Zubbony. - Ö...

Kinyílt az ajtó. Tucatnyi katona sorjázott be rajta, és állt fel félkör alakba. Többféle egyenruhát is viseltek - főleg zlobéniait, de Mari immár felismerte az ankh-morporkit is, vagy hogy is hívták. Mindannyian fel voltak fegyverezve, és úgy markolták a harci szerszámaikat, mint akik készek arra, hogy használják is azokat.

Miután mind felsorakoztak és elkezdték bámulni a rajt, újabb - kisebb - csoport férfi lépett a terembe. Ők is különféle egyenruhákban pompáztak, de ezek az uniformisok már jóval díszesebbek voltak. Tisztek hordták őket - méghozzá lenéző arckifejezéseikből ítélve magas rangú tisztek. Közülük a legszálasabb - akit magas, tollas lovassági sisakja csak még magasabbá tett - orrát felhúzva meredt a nőkre. Fakókék szeme volt, és az arckifejezése azt sugallta, hogy legszívesebben semmit sem szemlélne meg ebben a helyiségben mindaddig, míg azt alaposan át nem súrolták.

- Ki maguk között a tiszt? - kérdezte jogászos hang-hordozással.

Zubbony felállt és tisztelgett.

- Zubbony hadnagy, uram, Tizedik Gyalogezred.

- Értem. - A férfi a tiszttársaira nézett. - Úgy hiszem, most már nyugodtan mellőzhetnénk az őröket, nemdebár. Ezt az ügyet csendben lenne jó elintézni. És az ég szerelmére, nem keríthetnének ennek az embernek végre egy nadrágot?

Mormogás támadt. A férfi odabiccentett az őrséget vezető őrmesternek. A fegyveresek kivonultak, és az ajtó becsukódott mögöttük.

- A nevem lord Rozsdha - közölte a férfi. - Én vagyok az itteni ankh-morporki különítmény parancsnoka. Jobban mondva - szipogott egyet - a katonai különítményé. Megfelelő elbánásban részesültek? Nem kezelték önöket méltatlanul? Úgy látom, egy... ifjú hölgy a padlón hever.

- Csak elalélt, uram - mondta Mari. A kék szempár ráragyogott.

- Ön pedig...? - kérdezte a férfi.

- Mellék tizedes, uram - felelte Mari. A tisztek közül páran kis híján elmosolyodták magukat.

- Á! Úgy hiszem, ön az, aki a bátyját keresi, igaz? - kérdezte lord Rozsdha.

- Hogyhogy ismerik a nevemet? - tudakolta Mari.

- Nekünk, mm... hatékony hadseregünk van - válaszolta Rozsdha, és sajátos kis mosolyt engedélyezett magának. - Az ön bátyját Pálnak hívják?

- Igen!

- Akkor előbb-utóbb előkerítjük. És ha jól tudom, egy másik hölgy pedig az udvarlóját keresi?

Pisla idegesen pukedlizett,

- Igen, uram, én.

- Ismét csak: elő fogjuk keríteni, ha megadja a nevét. Most pedig, kérem, figyelmezzenek arra, amit mondani fogok! Önt, Mellék kisasszony, a többiekkel együtt ma éjjel eltávolítjuk innen, és anélkül, hogy a legkisebb bántódásuk esne, visszakísérjük önöket a hazájukba olyan messzire, amilyen messze az őrjárataink egyáltalán elérnek - ami, gyanítom, meglehetősen messzinek fog bizonyulni. Megértették? Megkapják, amiért idejöttek. Hát nem nagyszerű? És ide nem fognak visszatérni. A trollt és a vámpírt elfogtuk. Rájuk is ugyanez az ajánlat vonatkozik.

Mari a tiszteket nézte. Nyugtalannak tűntek...

...kivéve egyet a hátsó sorokban. Azt hitte, az összes őr kisorjázott a csarnokból, és bár ez az alak pontosan úgy volt öltözve, mint korábban az őrök - illetve, mint egy eléggé hányavetin felöltözött őr -, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint azok. Az ajtó mellett, a falnak dőlve cigarettázott, és közben vigyorgott. Úgy festett, mint valaki, aki épp valamilyen előadást élvez.

- Roppant nagylelkű gesztusként - folytatta Rozsdha - az ajánlat önre is vonatkozik, Zubbony... hadnagy, ugye? De az ön esetében feltételes szabadlábra helyezésről, illetve egy tudomásom szerint fölöttébb kellemes zlobéniai házban történő elhelyezésről lenne szó; egészséges vidéki levegő és a többi. Hozzá kell tennem azonban, hogy az ajánlat nem vonatkozik az ön itteni fölötteseire.

Szóval akkor miért is kínáljátok föl ezeket nekünk?, tűnődött Mari. Meg vagytok ijedve? Egy maroknyi lánytól? Ennék semmi értelme...

A tisztek mögött cigarettázó férfi rákacsintott. Az egyenruhája nagyon ódivatúnak tűnt: ősöreg sisak, mellvért, enyhén rozsdaette láncing és hatalmas bakancs. De úgy hordta ezeket, mint munkások a kezeslábasaikat. A közvetlenül Mari előtt ragyogó fonatokkal és díszekkel ellentétben ez az öltözet csupán azt sugallta, hogy a viselője nem kíván megsérülni. Mari a mellvérten lévő egyetlen apró, pajzs alakú jelvénytől eltekintve semmilyen címert vagy felségjelet nem látott az egyenruhán.

- Ha megbocsátanak egy percre - mondta Zubbony -, megbeszélném ezt a fiaimmal.

- Fiaival? - ismételte Rozsdha. - Jóember, ez egy falkányi női

- De e pillanatban, uram - felelte hűvösen Zubbony - nem tudna senki olyasvalakit ajánlani, akire elcserélném bármelyiküket. Uraim, lennének szívesek odakinn várakozni?

A főtisztek mögött a rosszul öltözött férfi hangtalanul nevetni kezdett. A csoport többi tagja azonban nem osztotta a derűjét.

- Nem gondolhatja komolyan, hogy visszautasítja az ajánlatot! - tört ki lord Rozsdha.

- Akárhogy is, uram - felelte Zubbony -, csupán pár percre lesz szükségünk. Azt hiszem, a hölgyek méltányolnák, ha félrevonulhatnának kissé. Egyikük gyermeket vár.

- Mi, most? - A csoport egy férfiként lépett hátra.

- Tudomásom szerint még nem e pillanatban. De ha lennének szívesek kifáradni...

Miután a főtisztek visszavonultak a folyosó maszkulin biztonságába, a hadnagy a rajhoz fordult.

- Nos, emberek? Meg kell mondanom, a maguk szempontjából ez igen vonzó ajánlat.

- Nekünk ugyan nem - felelte Fütyi. Dölyfi bólintott.

- Nekem sem - mondta Pisla.

- Miért nem? - kérdezte Zubbony. - Előkeríthetné a férjét,

- Az lehet, hogy kicsit körülményes lenne - mormolta Pisla, - Különben is, mi lesz az invázióval?

- Engem ugyan nem fognak hazaküldeni, mint valami csomagot! - jelentette ki Igorina. - Egyébként is, az a fickó megkérdőjelezhető csontszerkezettel rendelkezik.

- Nos, Pajtás közlegény jelenleg nem tudja kifejteni a véleményét - sóhajtott a hadnagy. - Így már csak maga maradt, Mellék.

- Miért csinálják ezt? - tette fel a kérdést Mari. - Miért akarnak eltakarítani bennünket az útból? Miért nem csuknak be csak egyszerűen? Ezen a helyen rengeteg cellának kell lennie.

- Á, talán csak tekintettel vannak a maguk nemének közismert törékenységére - vetette fel Zubbony, ám aztán ropogósra sült a pillantások tüzében. - Azt nem állítottam, hogy én tekintettel lennék rá - tette hozzá sietve.

- Egyszerűen meg is ölhetnének - mutatott rá Fütyi. - De tényleg! - erősítette meg. - Miért is ne? Kit érdekelne? Nem hiszem, hogy hadifogolynak minősülünk,

- De nem öltek meg - mondta Mari. - És még csak nem is fenyegetőznek. Rendkívül óvatosan viszonyulnak hozzánk. Azt hiszem, tartanak tőlünk.

- Na, ja - mondta Fütyi. - Talán attól tartanak, hogy űzőbe vesszük őket, és nagy, nyálas csókot nyomunk a képükre?

- Helyes, akkor tehát eldöntöttük, hogy nem fogadjuk el az ajánlatot - összegezte Zubbony. - Rohadtul jól... ó, elnézésüket kérem...

Mind jól ismerjük ezeket a szavakat, uram - nyugtatta Mari. - Uram, javaslom, derítsük ki, hogy mennyire tartanak tőlünk!

A főtisztek leplezetlen türelmetlenséggel várakoztak, de Rozsdhának sikerült egy kurta mosolyt kipréselnie magából, amikor visszatértek a konyhába.

- Nos, hadnagy? - érdeklődött.

- Alaposan megfontoltuk az ajánlatukat, uram - mondta Zubbony -, és a válaszunk: dugják fel maguknak a...

Majd közelebb hajolt Marihoz, aki sürgetően odasuttogott neki valamit. - Ki? Ó, igen, rendben! A pantallójukba, uram. Tehát dugják fel a pantallójukba. Pantalló Henrik ezredes után elnevezve, ha nem tévedek. Gyapjúszövetből készült nadrágféle, uram, hasonlatos a könnyebb anyagú gatyeszhez, uram, amely utóbbi nevét, ha jól emlékszem, Gatiesz törzsőrmesterről kapta. Az lenne, uram, a hely, ahová feldughatják,

Rozsdha higgadtan fogadta a választ, és Mari eltűnődött azon, vajon azért történte így, mert egyszerűen meg sem értette. Az újfent a falnak támaszkodó, rosszul öltözött fickó viszont nagyon is értette, mert erősen vigyorgott,

- Értem - szólt Rozsdha, - És ez mindannyiuk válasza? Akkor nem hagytak más lehetőséget a számunkra. Jó estét mindannyiuknak!

Ezt követően azonban a lord azon igyekezetét, hogy hatásosan kiviharozzon a teremből, romba döntötte a mögötte tolongó, és a drámai pillanatok iránt meglehetősen érzéketlen tisztek tömege. Végül az ajtó mégis becsapódott mögöttük, ám mielőtt kilépett volna azon, az utolsónak távozó még hátrafordult, és jelzett valamit a kezével. Ha az ember nem őt figyelte kifejezetten, észre sem vehette - de Mari nagyon is figyelt rá.

- Úgy tűnik, ez egész jól sikerült - fordult vissza Zubbony.

- Remélem, nem kerülünk bajba miatta! - jegyezte meg Pisla.

- Mármint mihez képest bajba? - kérdezte Fütyi,

- Az utolsó fickó feltartotta a hüvelykujját és kacsintott - újságolta Mari. - Láttátok? És még csak nem is tiszti egyenruhát viselt.

- Valószínűleg randizni szeretett volna - vélte Fütyi.

- Ankh-Morporkban így jelzik, hogy minden kiváló - magyarázta Zubbony. - Kleccsben pedig, azt hiszem, azt, hogy „remélem, felrobban a szamarad!” Én is kiszúrtam az illetőt. Leginkább az őrség egyik őrmesterének tűnt.

- Nem voltak csíkjai - mutatott rá Mari. - És mi oka lett volna arra, hogy azt mutassa nekünk, hogy minden kiváló?

- Vagy miért utálná annyira a szamarunkat? - tette hozzá Pisla. - És hogy van Dinka?

- Alszik - felelte Igorina. - Azt hiszem.

- Hogy érted?

- Hát, azt nem hiszem, hogy halott lenne.

- Nem hiszed? - hitetlenkedett Mari.

- Nem - felelte Igorina. - Ez a helyzet. Bárcsak melegebben tarthatnám valahogy!

- Azt hittem, azt mondtad, hogy lázas,

- Az is volt. Most viszont jéghideg.

Zubbony hadnagy az ajtóhoz sétált, megragadta a kilincsét, majd mindenki meglepetésére sarkig tárta. Aztán négy kardpenge szegeződött a mellének.

- Van egy beteg emberünk! - vakkantotta a hadnagy a meglepett őröknek. - Takarókra és tűzifára van szükségünk! Kerítsenek most azonnal! - Azzal bevágta az ajtót. - Lehet, hogy működni fog - fűzte még hozzá.

- Azon az ajtón nincs zár - mondta Fütyi. - Fontos részlet, Mari.

Mari felsóhajtott.

- Jelen pillanatban előbb enni szeretnék valamit. Végül is ez egy konyha. Akár ételt is találhatunk benne.

- Ez egy konyha - ismételte Fütyi. - Azaz húsvágó bárdokat is találhatunk benne!

Mindig kiábrándító érzés, mikor az ember rájön, hogy az ellenség legalább olyan eszes, mint ő. Volt a helyiségben egy kút, de a tetejét lezáró rácsok miatt vödörnél nagyobb tárgyat képtelenség lett volna leengedni bele. Továbbá valaki, aki semmiféle érzékkel nem rendelkezett a kalandokra vonatkozó narratívák iránt, eltávolított minden éles és hegyes tárgyat a konyhából, valamint titokzatos megfontolásból minden ehetőt is.

- Hacsak hajlandóak nem lesnünk gyertyát vacsorázni áthúzott elő maroknyi gyertyát Pisla az egyik nyikorgó szekrényből. - Végül is faggyúból öntik őket. Fogadok, hogy a jó öreg Hornyos dzsuát főzne belőle.

Mari megvizsgálta a kéményt, aminek olyan szaga volt, mintha már jó ideje nem szállt volna benne füst. A tűzhely nagy volt és széles, de jó ölnyi magasságban súlyos, kormos pókhálókkal lepett rács zárta el. A rács ősinek és rozsdásnak tűnt, és egy feszítővassal meg jó húsz perces kemény munkával talán meg lehetett volna mozdítani, de sosincs kéznél feszítővas, amikor az embernek igazán szüksége lenne rá.

A kamrában rábukkantak néhány zsák régi, szikkadt, poros lisztre. Fertelmes szaga volt. Aztán találtak még egy tölcsérrel, forgattyúval meg rejtélyes tekerőkkel ellátott tárgyat¹⁰ is. Illetve néhány sodrófát, egy salátaszűrőt, pár merőkanalat.., valamint nyársakat. Rengeteg nyársat, Mari le volt sújtva. Nevetséges lett volna elvárni valakitől, aki rögtönzött tömlöcbe zárta az embert, hogy elérhető helyen hagyjon minden olyan eszközt, amivel egy szökés esetleg kivitelezhető, ám ettől függetlenül úgy érezte, hogy valamilyen általános szabályt mégis megszegtek itt. Semmiféle olyan eszközük nem volt, ami alkalmasabb lett volna egy bunkósbotnál. A nyársakkal ugyan lehetett volna döfködni, a salátaszűrővel esetleg fejbe sózni valakit, a sodrófák pedig legalább hagyományos női fegyvereknek számítottak, de a tölcséres-forgattyús, rejtélyes tekerőkkel ellátott dologgal legfeljebb csak zavarba lehetett volna hozni másokat.

Kinyílt az ajtó. Fegyveresek sorjáztak be rajta az utánuk érkező, takarókat és tűzifát cipelő nők védőőrizeteként. A nők szemüket lesütve, sietve pakolták le a terhüket, aztán szinte kirohantak a helyiségből. Mari odasétált ahhoz az őrhöz, aki a parancsnoknak látszott, mire a férfi hátrálni kezdett. Hatalmas kulcscsomó fityegett az övén.

- Legközelebb kopogjanak, rendben? - figyelmeztette Mari.

A fickó nyugtalanul elvigyorodott.

- Ja, persze - felelte. - Azt mondták, hogy még csak ne is szóljunk magukhoz...

- Tényleg?

A börtönőr körbepillantott.

- De szerintünk ahhoz képest, hogy lányok, rohadt jól csinálják - ismerte el összeesküvő hangon.

- Ez azt jelenti, hogy nem is lőnek ránk, ha kitörünk? - érdeklődött mézesmázos hangon Mari.

A vigyor elhalványult.

- Meg se próbálkozzanak vele! - figyelmeztette a börtönőr.

- Milyen hatalmas nagy kulcscsomója van ott magának, uram -, jegyezte meg Fütyi, mire a férfi az övéhez kapott.

- Maguk csak maradjanak ott, ahol vannak! - mondta. - A dolgok amúgy is elég rosszul állnak. Maradjanak, ahol vannak!

Azzal bevágta maga mögött az ajtót. Egy pillanattal később a raj tagjai hallották, ahogy valami súlyosat támasztanak az ajtó túlsó felének.

- Hát, most legalább már tüzet tudunk gyújtani - állapította meg Zubbony.

- Ömm... - mormolta Dölyfi. Aki olyan ritkán szólalt meg, hogy a többiek azonnal mind felé fordultak, mire ő szégyenkezve elhallgatott.

- Igen, Dölyfi? - bátorította Mari.

- Ömm... én tudom, hogyan lehetne kinyitni az ajtót -, motyogta Dölyfi. - Mármint hogy nyitva is maradjon, úgy értem.

Ha ezt bárki más mondta volna, valaki biztos felnevet. De ha Dölyfi mondott valamit, azt előtte nyilvánvalóan hosszasan megrágta.

- Ööö... helyes! - mondta Zubbony. - Kiváló.

- Átgondoltam az egészet - folytatta Dölyfi.

- Helyes.

- Működni fog,

- Épp, amire szükségünk van! - hangoztatta a hadnagy annak az embernek a hangján, aki minden előzetes bizonyíték dacára igyekszik derűlátó maradni.

Dölyfi felpillantott a helyiség tetején végigfutó nagy, kormos gerendákra.

- Igen - felelte.

- De még akkor is ott lennének az őrök - mutatott rá Mari.

- Nem - felelte Dölyfi. - Nem lennének.

- Nem?

- Akkorra már eltűnnének - jelentette ki Dölyfi olyan hangon, mint aki mindent elmondott, amit el kellett mondani.

Fütyi odasétált hozzá és megfogta a kezét.

- Váltsunk pár szót, rendben? - kérdezte, majd átvezette a másik lányt a terem túloldalára. Aztán suttogva társalogni kezdtek. Dölyfi az idő túlnyomó részében a padlóra szegezte a tekintetét. Aztán Fütyi visszatért a többiekhez.

- Szükségünk lesz a kamrából arra a pár zsák lisztre, és a kútból a kötélre - jelentette ki. - És egy olyan... mik is azok a nagy, gömbölyű izék, amikkel az edényeket borítják be? Amiken olyan gomb van felül?

- Ételfedő búrák. - kockáztatta meg Pisla.

- És egy gyertyára - folytatta Fütyi. - Meg sok hordóra. Továbbá jó sok vízre.

- És mihez kezdünk mindezekkel? - érdeklődött Zubbony,

- Jó nagy robajt csinálunk - válaszolta Fütyi. - Higgyenek nekem, Tilda elég sok mindent tud a tüzekről!

- Amikor azt mondod, hogy elég sok mindent tud... - kezdte bizonytalan hangon Mari.

- Azt úgy értem, hogy minden hely, ahol valaha is dolgozott, leégett - mondta Fütyi.

Az üres hordókat a terem közepére görgették, majd megtöltötték őket vízzel. Dölyfi egyszótagú utasításait követve a kútból származó kötél segítségével három lyukas, poros, liszttel teli zsákot felhúztak olyan magasra, amennyire csak tudtak, és azok enyhén imbolyogva ide-oda forogtak a hordókat az ajtótól elválasztó tér fölött.

- Á! - lépett hátra Mari. - Azt hiszem, már értem. A város túlsó felén egy malom két évvel ezelőtt felrobbant.

- Igen - mondta Fütyi. - Az Tilda volt.

- Micsoda?

- Verték ott. Meg még rosszabb. És Tilda olyan, hogy figyel, gondolkodik, aztán valahol ott benn az egész egyszer csak összeáll. És felrobban.

- De ketten meghaltak!

- A férfi és a felesége. Igen. De azt hallottam, hogy a többi lány, akiket oda küldtek, egyáltalán nem tért vissza. Meséljek arról, hogy Tildát terhesen hozták vissza a Szürke Házba a tűz után? Megszülte a gyermekét, aztán elvették tőle, és nem tudjuk, mi történt vele. Aztán Tildát megint megverték, mert Nuggán szemében fertelmességnek számított. Ettől jobban érzed magad? - kérdezte Fütyi, miközben a kötél végét egy asztal lábához erősítette. - Csak mi vagyunk egymásnak, Mari. Ő nekem és én neki. Nem vár ránk örökség, nincs szép kis otthon, ahova visszatérhetnénk, sem rokonaink, akikről tudnánk, A Szürke Ház valahogy mindannyiunkat megtört. Dinka a Hercegnővel beszélget, nekem... nincsenek köztes állapotaim, Tilda pedig minden alkalommal megrémít, amikor ráteszi a kezét egy doboz gyufára. Viszont látnod kellene olyankor az arcát. Felfénylik. Persze - mosolyodott el Fütyi fenyegetően - más dolgok is felfénylenek. Jobb lesz, ha mindenkit a kamrába terelünk, mielőtt meggyújtjuk a gyertyát.

- Nem Tildának kellene azt csinálnia?

- Ő fogja. De nekünk kell majd elvonszolnunk onnan, mert magától nem menne, hanem ott maradna nézni.

Ez az egész játéknak indult. Mari ugyan nem úgy gondolt rá, mint valami játékra, de akkor is egy Hogyan tarthatná meg A Hercegnőt? című játék volt. Mostanra viszont... már nem számított. Mindenféle terveket szőtt, de a terveken már rég túllépett. Lányokhoz képest rohadt jól csinálták...

Az utolsó hordó vizet is a helyére tuszkolták - némi vitát követően a kamra ajtaja elé. Mari a hordó fölött Zubbonyra és a raj többi tagjára nézett.

- Rendben, akkor mi... ööö... nekifogunk - mondta.

- Biztosak vagyunk ebben, Fütyi?

- Ja!

- És nem fogunk megsérülni?

Fütyi felsóhajtott,

- A poros liszt fel fog robbanni. Eddig egyszerű. A robbanás szele bele fog ütközni a vízzel teli hordókba, amik valószínűleg kitartanak addig, míg visszaverődik róluk. A legrosszabb, ami megeshet velünk, hogy elázunk. Legalábbis Tilda szerint. Vagy vitatkozni akarsz vele? A másik irányban meg csak az ajtó van.

- Hogyan fundálta ki mindezt?

- Sehogy. Egyszerűen csak látja, hogyan kellene csinálni. - Azzal Fütyi odanyújtotta Marinak a kötél végét. - Ezt átvetjük az egyik tetőgerendán, le a búráig. Tartaná, hadnagy? De ne rántsa fel addig, amíg nem szólunk! Komolyan mondom. Gyerünk, Mari!

A hordók és az ajtó közti térben Dölyfi épp meggyújtott egy gyertyát. Lassan tette, mintha valamilyen szertartást folytatna le, vagy ősi ceremóniát, amelynek minden apró részlete hatalmas és összetett jelentéssel bír. Előbb fellobbantott egy szál gyufát, és óvatosan tartotta, míg a láng biztosan égett a végén. Aztán oda-vissza húzogatta a lángot a gyertya alján, majd a megolvadt, forró viasszal szilárdan a kockakövekre ragasztotta azt, a megfelelő pozícióba. Majd a gyufával meggyújtotta a gyertya kanócát, és térden állva figyelte a lángot.

- Jól van - szólt Fütyi. - Én csak felkapom, te pedig óvatosan leengeded a búrát a gyertyára, rendben? Gyerünk, Tilda!

Vigyázva, és közben folyamatosan susogva hozzá, talpra állította a lányt, aztán odabiccentett Marinak, aki már-már tisztelettel határos óvatossággal leengedte a búrát.

Dölyfi alvajáróként lépkedett. Fütyi megtorpant a nehéz konyhaasztal lába mellett, amihez korábban a négy liszteszsákot tartó kötél végét hozzáerősítette.

- Eddig minden rendben - állapította meg. - Na, most, amikor kioldom a csomót, mindketten megragadjuk kétoldalt a karjánál fogva, és rohanunk. Mari, értetted? Készen állsz? Megfogtad? - Rántott egyet a kötélen. - Futás!

A liszteszsákok fehér porfelhő közepette lezuhantak, és szétrobbantak az ajtó előtt. A liszt ködként töltötte be a helyiséget. Ők hárman a kamra felé rohantak, majd egy kupacban beestek a hordó mögé, és közben Fütyi felkiáltott:

- Most, hadnagy!

Zubbony erre erősen meghúzta a kötelet, mire a búra felemelkedett, és a gyertya lángját többé már semmi sem választotta el a...

Nem a hangja volt olyan, hogy vhuuump, Maga az érzés volt vhuuump. Méghozzá olyan átható, hogy elnyomott minden más érzéket. Lepedőként rázta meg a világot, fehérre festette, majd - meglepő módon - pirítósszaggal töltötte be. Aztán egy pillanat alatt vége lett, és nem maradt más utána, csak távoli üvöltözés meg az összedőlő kőművesmunka robajlása.

A gombóccá összekuporodott Mari kiegyenesedett, és felbámult Zubbony arcába.

- Azt hiszem, most felkapunk pár dolgot és rohanunk, uram - mondta. - És némi kiáltozás segítene,

- Azt hiszem, a kiáltozást meg tudom oldani - motyogta Pisla. - Ez nem volt valami szórakoztató.

Zubbony szorosabban markolta a merőkanalát.

- Remélem, ez a helyzet nem arról válik híressé, hogy az utolsó csepp vérünkig kitartottunk! - jegyezte meg.

- Ami azt illeti, uram - mondta Mari -, azt hiszem, ez valójában az első csepp vérünk lesz. Kérek engedélyt vérfagyasztó módon ordítani, uram!

- Az engedélyt megadom, Mellék!

A padlót víz fedte, amiben apró - igen apró - hordódarabkák sodródtak, A kémény fele beomlott a tűzhelybe, és a korom ádázul izzott. Mari eltűnődött azon, hogy lenn a völgyben vajon jelként értelmezték-e.

Az ajtónak nyoma sem maradt. Ahogy a körülötte lévő fal jó részének sem. Azon túl pedig...

Füst és por gomolygott a levegőben. Nyöszörgő férfiak hevertek a földön, illetve támolyogtak céltalanul fel-alá a maradványok között. A raj érkeztével nemhogy nem fejtettek ki ellenállást, de még csak megérteniük sem sikerült a helyzetet. Vagy akár meghallani bármit. A nők leeresztették a fegyvereiket. Mari megpillantotta a padlón ülő, a fejét oldalról a tenyerével ütögető őrmestert.

- Ide a kulcsokkal! - parancsolt rá.

A férfi összpontosítani próbált.

- Mi?

- A kulcsokat!

- Egy barnát kérek, legyen szíves!

- Jól érzi magát?

Mari lenyúlt és letépte a kulcscsomót az ellenállást nem tanúsító férfi övéről, közben igyekezett legyűrni magában a késztetést arra, hogy elnézést kérjen. A kulcsokat odadobta a hadnagynak.

- Lenne szíves, uram? Azt hiszem, rövidesen rengeteg látogatónk érkezik. - Majd a raj felé fordult. - A többieknek: vegyétek el a fegyvereiket!

- Némelyik közülük súlyosan megsérült, Mari - térdelt le Igorina. - És van egy, aki többszöröst szenvedett.

- Többszörös mit? - tudakolta Mari, miközben a lépcsőt figyelte,

- Csak... többszöröst. Többszörös mindent. De tudom, hogy a karját még megmenthetem, mert arrébb megtaláltam, Azt hiszem, épp a kardját tartotta, és.,.

- Csak tedd meg szépen, amit csak lehet, rendből? - kérte Mari.

- Hé, ők az ellenség! - markolt fel egy kardot Fütyi.

- Evf egy olyan Igor-féle dolog - vette le hátizsákját Igorina. Vfajnálom, de te úgyvfem értenéd.

- Azért kezdem kapiskálni. - Aztán Fütyi csatlakozott Marihoz a lépcsőnél. Körülöttük nyögdécselő férfiak hevertek, és megrepedt a kő. - Kíváncsi vagyok, mekkora rombolást okoztunk. Jó sok por lett ott fenn...

- Rövidesen rengetegen lesznek itt - jósolta Mari jóval nyugodtabb hangon, mint amilyennek érezte magát. Merthogy ez most tényleg az a helyzet, gondolta. Ezúttal semmilyen pulyka nem fog megmenteni bennünket Most kiderül, hogy a hús vagyok, vagy az acél...

Hallotta, ahogy Zubbony sorra kinyitogatja az ajtókat, majd hallotta a cellákban a kiáltozást,

- Zubbony hadnagy, Tizedik Gyalogezred! - közölte Zubbony, - Ez egy tágan értelmezett mentési kísérlet. Elnézést a rendetlenségért!

Ezt az utolsó mondatot alighanem a belső Dafnéja fűzte hozzá, villant át Marin. Aztán a folyosó megtelt frissen szabadult férfiakkal, és valaki feltette a kérdést:

- Mit keresnek itt ezek a nők?! Az isten szerelmére, lányom, azonnal adja ide azt a kardot!

És Marinak pillanatnyilag semmi kedve sem volt vitatkozni.

Aztán a férfiak átvették az irányítást. Valószínűleg a zoknik tehettek róla.

A raj visszavonult a konyhába, ahol Igorina dolgozott. Méghozzá gyorsan, hatékonyan, és egészében véve meglepően kevés vér kíséretében. Mellette hevert nagy, nyitott hátizsákja. A benne lévő kék, zöld és vörös üvegek némelyike füstölgött, amikor kinyitotta, vagy különös fénnyel ragyogott fel. Igorina ujjai olyan sebesen mozogtak, hogy csak elmosódottan látszottak. Lenyűgöző volt figyelni, ahogy dolgozik. Mármint ha az ember nem közvetlenül előtte evett.

- Raj, hadd mutassam be Ériek von Moldvitz őrnagyot! Az őrnagy találkozni szeretett volna magukkal.

Zubbony hangjára mindannyian megfordultak. Egy másik személy kíséretében érkezett. Az őrnagy ugyancsak fiatalnak tűnt, de jóval testesebb felépítésűnek, mint a hadnagy, Az arcán keresztben sebhely húzódott.

- Pihenj, fiúk! - mondta. - Zubbony mesélte, milyen nagyszerű munkát végeztek. Kitűnő! Nőknek beöltözni, mi? Nagy szerencse, hogy nem buktak le vele!

- ‘genuram - felelte Mari, Odakintről kiáltozás és csatazaj hallatszott.

- Nem hozták magukkal az egyenruhájukat? - érdeklődött az őrnagy,

- Nehéz lett volna megmagyarázni, ha megtalálják nálunk - szegezte Mari a tekintetét Zubbonyra.

- Mindenképp nehéz lett volna megmagyarázni, ha alaposan megmotozzák magukat, eh? - kacsintott az őrnagy.

- ‘genuram - felelte engedelmesen Mari, - Zubbony hadnagy mesélt önnek rólunk, uram, igaz?

Közvetlenül az őrnagy háta mögött Zubbony a világszerte ismert gesztusok egyikével élt, azaz nyitott tenyérrel, szétterpesztett ujjakkal hevesen rázta mindkét kezét.

- Ha, igen! Ruhákat csórni valami kupiból, eh? A magukhoz hasonló fiatal kölyköknek nem lenne szabad ilyen helyekre járniuk, mi? Azok fertelmességnek számítanak Nuggán szemében, már ha rendesen vezetik őket! - lóbálta felemelt mutatóujját színpadiasan az őrnagy. - Akárhogy is, egész jól állunk. Tudják, alig pár őr akad ennyire mélyen, az erőd belsejében. Az egész mindenséget arra az elvre alapozva építették, hogy az ellenség majd a falakon kívül lesz! Szavamra, mit művel az az ember azzal a másikkal ott, azon a húsvágó tőkén?

- Épp befoldovfom, uram - felelte Igorina. - Vivvfavarrom a karját.

- Ő egy ellenséges katona, nem?

- Avf Igorvfag egyik alapvfabálya, uram - felelte tiszteletteljesen Igorina. - Kevfet nyújtani bárkinek a vfükvfégben, uram.

Az őrnagy szipogott egyet.

- Nos, nehezen vitatható álláspont, eh? De ha végzett, jó pár legény van még odakinn, akire ráférne a segítség.

- Termévfetevfen, uram - válaszolta Igorina.

- Van bármilyen híre a bátyámmal, Mellék Pállal kapcsolatban, uram? - érdeklődött Mari.

- Igen, Zubbony említette őt nekem, Mellék, de mindenfelé vannak elzárva embereink, és jelenleg kissé nehézkes eligazodni, eh? - válaszolta nyersen az őrnagy. - Ami magukat többieket illeti, kerítünk maguknak nadrágot, amilyen hamar csak lehet, és csatlakozhatnak a mulatságához, eh?

- A mulatsághoz - ismételte Fütyi kongó hangon.

- A mulatság alatt pedig azt kellene értenünk, hogy... ? - kérdezte Mari.

- Már a negyedik emeletig eljutottunk - közölte Von Moldvitz őrnagy. - Lehet, hogy az egész erődöt még nem sikerült visszafoglalnunk, de a külső udvarok és a tornyok némelyike már a kezünkben van. Reggelre már mi szabjuk meg, hogy kijöhet be és ki mehet ki. A háború folytatódik! Most már nem fognak inváziót végrehajtani. A főtisztjeik többsége a belső erődben tartózkodik.

- A háború folytatódik - mormolta Mari.

- És győzni fogunk! - közölte az őrnagy.

- Ó, a mindenit... - mondta Pisla.

Mari tisztában volt vele, hogy valamilyen módon rövidesen kiborul a bili. Fütyi úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban robbanhat, de még Pisla is idegesen babrált az ujjaival. És csupán idő kérdése volt, hogy Dölyfi megtalálja a gyufásdobozt, amit az egyik szekrénybe rejtett előle.

Igorina összepakolta a hátizsákját, majd ragyogó mosolyt villantott az őrnagyra.

- Kévf vagyok továbbhaladni, uram! - jelentette.

- Legalább a parókáját vegye le, eh?

- Evf a vfaját hajam, uram - válaszolta Igorina.

- Abban az esetben egy kicsit... lányosán fest - felelte az őrnagy. - Jobb lenne, ha...

- Ami azt illeti, uram, nőnemű vagyok - hagyott fel Igorina a selypítéssel. - Higgyen nekem, Igor vagyok! Mi értünk az efféle dolgokhoz. És a varrásom is elsőrangú.

- Egy nő? - hitetlenkedett az őrnagy.

Mari felsóhajtott.

- Mind azok vagyunk, uram. Igazi nők. Nem csak felöltöztünk nőknek. És jelenleg egyáltalán nem akarok semmilyen nadrágot felhúzni, mert akkor egy olyan nő lennék, aki olyan férfinak adja ki magát, aki olyan nőnek adja ki magát, aki férfiruhát húz, amibe még én magam is annyira belezavarodnék, hogy még káromkodni is elfelejtenék. És pillanatnyilag nagyon is szeretnék káromkodni, uram.

Az őrnagy mereven Zubbony felé fordult.

- Ön tisztában volt ezzel, hadnagy? - vakkantotta.

- Nos... igen, uram. Végül is. De, uram, ami engem illet, még így is...

Ezt a cellát egy régi őrszobából alakították ki. Nyirkos volt, és két nyikorgó priccs állt benne.

- Egészében véve - mondta Fütyi -, azt hiszem, jobb volt, mikor az ellenség zárt be bennünket.

- Van egy rács a mennyezeten - jegyezte meg Pisla.

- Ja

- Nem elég nagy ahhoz, hogy át lehessen rajta mászni - mondta Mari.

- Nem, de esetleg felköthetnénk magunkat rá, mielőtt ők kötnek fel bennünket.

- Ügy hallottam, az nagyon fájdalmas módja a halálnak - mondta Mari.

- Kitől? - érdeklődött Fütyi.

Olykor-olykor a keskeny ablakon át leszűrődött hozzájuk a csatazaj. Ami többnyire kiabálásból állt, de gyakran üvöltéseket is lehetett hallani. Valakik erősen mulatoztak..

Igorina csak ült, és a saját kezét nézegette.

- Mi a bajuk ezekkel? - tette fel a kérdést. - Nem végeztem talán jó munkát azzal a karral? De nem, attól tartanak, hogy esetleg tiszteletlenül nyúlok hozzájuk.

- Talán meg kellett volna ígérned, hogy minden öltés előtt tisztelegsz - javasolta Fütyi. De senki sem nevetett, és alighanem akkor sem moccant volna senki, ha az ajtó egyszer csak kinyílik. Az ellenségtől megszökni nemes és büszkeségre okot adó tett volt, de ha az ember a sajátjaitól szökik meg, azt hova tehette volna?

A priccsek egyikén, akár egy téli álmot alvó medve, Dinka hevert. Jó hosszan kellett figyelni ahhoz, hogy az ember észrevegye, mikor vesz lélegzetet.

- Mit tehetnek velünk? - találgatta Pisla idegesen. - Tudjátok... mármint ténylegesen.

- Férfiruhát öltöttünk magunkra - mutatott rá Mari.

- De az csak egy szimpla verés.

- Ó, kitalálnak majd valamit, higgy nekem! - mondta Fütyi. - Emellett ki tudja, hogy itt vagyunk?

- De hát mi szabadítottuk ki őket a tömlöcből! Ugyanazon az oldalon állunk!

Mari sóhajtott.

- Épp ez az, Pisla. Senki sem akarja elismerni, hogy maréknyi, katonának öltözött lánynak sikerült behatolnia a nagy erődbe és kiszabadítania a fél hadsereget. Mert köztudott, hogy nők nem képesek ilyesmire. Egyik fél sem lát itt bennünket szívesen, érted?

- Egy csatatéren ugyan kinek tűnik majd fel néhánnyal több holttest? - kérdezte Fütyi.

- Ne mondd ezt! Zubbony hadnagy kiáll értünk! - tiltakozott Pisla.

- Kicsoda, hogy Dafné? - kérdezett vissza Fütyi. - Ha! Ö csak egy másik tetem. Valószínűleg ugyanúgy bezárták őt is valahova, mint minket.

A távolban éljenzés harsant fel, és elég hosszan elhúzódott.

- Úgy tűnik, elfoglalták az épületet - vélte Mari.

- Hurrá! - szólt Fütyi, és kiköpött.

Egy idő múlva az ajtón lévő kis ablak félrehúzódott, és egy szótlan férfi nagy csöbör dzsuát meg egy tálcányi komiszkenyeret nyújtott be rajta. A dzsua nem is volt annyira rossz, vagy legalábbis nem volt sokkal rosszabb az átlagos, pocsék dzsuánál. A raj tárgyalni kezdte, hogy talán az, hogy enni adnak nekik, arra utal, mégsem végzik ki őket, ám aztán valakinek eszébe jutott az utolsó vacsora hagyománya.

Igorina szakértő véleménye szerint a dzsua nem csupán kiadós, de szíves, tüdős és májas is volt. És legalább forró.

Pár órával később egy kanna bakalöttyöt és néhány bögrét is benyújtottak hozzájuk. Ezúttal az őr rájuk is kacsintott.

Újabb egy óra múlva pedig kinyílt az ajtó. Egy őrnagyi egyenruhát viselő fiatalember lépett be rajta.

Hát, akár be is fejezhetjük úgy, ahogy elkezdtük, gondolta Mari. Aztán felpattant.

- Raj... viiii'gyázzl

A raj tagjai elfogadható sebességgel felálltak és sorba rendeződtek. Az őrnagy pálcája végét a sisakjához érintve köszöntötte Marit. A pálca határozottan vékonyabb volt kétujjnyinál.

- Pihenj... tizedes, igaz? - kérdezte.

- ‘genuram. - Ez biztatóan hangzott.

- Csavaros őrnagy vagyok, a katonai csendőrségtől - : közölte az őrnagy. - És szeretném, ha mindent elmonda-nának. Mindenről. Feljegyzéseket is fogok készíteni, ha nem bánják.

- Mi ez az egész? - tudakolta Fütyi.

- Á, maga lenne... Hámos közlegény - állapította meg Csavaros. - Már alkalmam volt hosszasan elbeszélgetni Zubbony hadnaggyal. - Azzal megfordult, biccentett az ajtónyílásban tétovázó őr felé, majd becsukta az ajtót. És a reteszt is rázárta belülről,

- Maguk bírósági tárgyaláson fognak részt venni - ült le aztán a fölös priccsre. - A politikaiak teljes nuggánita törvényszék előtt kívánják tárgyaltatni az ügyüket, de azt elég nehézkesen lehetne megoldani itt, és senki sem szeretne a szükségesnél több időt tölteni ezzel. Emellett egy... szokatlan eseményre is sor került. Valaki hivatalos közleményt juttatott el Csuhás tábornokhoz, név szerint felsorolva magukat. Vagy legalábbis - tette hozzá - becenév szerint.

- Lord Rozsdha volt ez az illető, uram?

- Nem, hanem egy bizonyos Szavasshy Vilmos. Nem tudom, látták-e már valaha azt a bizonyos újságját? Kíváncsiak lennénk arra, honnan volt tudomása arról, hogy magukat foglyul ejtették.

- Hát, mi ugyan nem mondtuk el neki! - válaszolta Mari.

- EZ kissé... megbonyolítja a dolgokat - ismerte el Csavaros. - Ámbár a maguk nézőpontjából szemlélve jóval reményteljesebbé is teszi. A hadsereg bizonyos tagjait, fogalmazzunk úgy, foglalkoztatja Borográvia jövője. Ami közelebbről azt jelenti, hogy szeretnék, ha egyáltalán lenne neki olyanja. Az én feladatom az, hogy képviseljem magukat a törvényszék előtt.

- Hadi törvényszékről van szó? - kérdezte Mari.

- Nem, annyira azért nem ostobák. Ha hadi törvényszék elé idéznék magukat, azzal elismernék, hogy maguk katonák.

- Ön elismerte - mutatott rá Pisla.

A de facto az nem egyenlő a de jurével - felelte Csavaros. - Most pedig, ahogy említettem... mesélje el a történetüket, Mellék kisasszony!

- Tizedes a helyes megszólítás, köszönöm.

- Elnézést a nyelvbotlásért! Tehát... csak bátran... - Azzal az őrnagy kinyitotta a táskáját, elővett belőle egy olvasószemüveget, az orrára biggyesztette, majd előhúzott egy ceruzát és valami négyszögletes, fehér tárgyat. - Én készen állok - tette hozzá.

- Uram, maga tényleg egy lekváros szendvicsre akar jegyzetelni? - érdeklődött Mari.

- Micsoda? - Az őrnagy lepillantott, majd elnevette magát. - Ó! Nem. Elnézést! Csakugyan nem szabad kihagynom egyeden étkezést sem. A vércukorszint, tudják...

- Csak mert csöpög, uram. Velünk ne törődjön! Mi már ettünk.

Jó egy órába telt - számos félbeszakítással és javítással tarkítva valamint még két szendvicsbe. Az őrnagy teleírt majd' egy egész jegyzetfüzetet, bár közben olykor-olykor megállt, és a mennyezetet bámulva tűnődött.

- .„és aztán behajítottak bennünket ide - dőlt hátra Mari.

- Jobban mondva benyomtak - helyesbített Igorina. - Illetve ösztökéltek.

- Mmm... - mormolta Csavaros. - Azt mondják, hogy a maguk által Szíjjártó tizedesként ismert személy hirtelen... erősen rosszul lett arra a gondolatra, hogy csatába kell mennie?

- ‘genuram.

- És abban a plüni kocsmában maga a térdévéi tényleg a nemesebb szervein rúgta Heinrich herceget?

- A nemesebb szervein vagy azok körül, uram. És a mondott időben nem voltam tisztában azzal, hogy ő kicsoda, uram.

- Látom, azt a támadást nem említette ott a hegytetőn, amikor Zubbony hadnagy elmondása szerint a maga lélekjelenlétének köszönhetően sikerült szert tenniük az ellenség kódkönyvére.

- Nem igazán említésre méltó részlet, uram. Nem értünk el vele túl sok mindent.

- Ó, nem is tudom. Maguknak, meg a kedves újságos úriembernek köszönhetően a szövetségnek két ezredet kellett küldenie a hegyekbe, hogy azok egy bizonyos „Tigris” nevű gerillavezér után kajtassanak. Heinrich herceg ragaszkodott hozzá, és ő a főparancsnok. Továbbá, mondhatni, pocsék vesztes, fájó emlékekkel. Kifejezetten fájó emlékekkel, ha a pletykáknak hinni lehet,

- Az újságíró azokat mind elhitte? - ámuldozott Mari,

- Azt nem tudom, de az bizonyos, hogy leírta őket. Azt mondják, hogy lord Rozsdha felajánlotta maguknak, hogy szép csendben hazatérhetnek?

- ‘genuram,

- És maguk ennek kapcsán arra a megegyezésre jutottak, hogy a lord...

- Feldughatja a pantallójába, uram,

- Á, igen. Nem tudom elolvasni a saját kézírásomat, P... A... N„, T... - Csavaros gondosan, nagybetűkkel leírta még egyszer, aztán így szólt: - Ezt nem én mondom, én itt sem vagyok, de egyes... rangidős,,. illetők a mi oldalunkon is azon tűnődnek, hogy esetleg maguk hajlandóak lennének-e csendben... ?

A kérdés úgy lógott a levegőben, akár tetem a mennyezetgerendáról.

- Akkor olybá vehetem, hogy a válasz ez esetben is „pantalló”, ugye? - kérdezte Csavaros.

- Néhányunknak nincs is hova mennie - jegyezte meg Fütyi.

- Vagy nincs senki, akivel mehetnének - toldotta meg Pisla.

- Nem tettünk semmi rosszat - mondta Mari.

- Tehát pantalló - állapította meg az őrnagy. Aztán összecsukta kis olvasószemüvegét, és felsóhajtott. - Még csak azt sem hajlandóak elárulni nekem, hogy mivel fogják vádolni magukat,

- Hogy rossz lányok voltunk - felelte Fütyi, - Minek bolondozunk itt, uram? Az ellenség szép csendben meg akart tőlünk szabadulni, és a tábornok is ugyanezt akarja, Ez a gond a jófiúkkal és a rosszfiúkkal,hogy mindannyian fiúk!

- Ha férfiak lennénk, kitüntettek volna bennünket, uram? - követelt választ Pisla,

- lgen. Nyilvánvalóan. És Zubbonyt ott helyben előléptették volna, gondolom. De pillanatnyilag épp háborúban állunk, és ez talán nem a megfelelő idő arra, hogy...

- …köszönetet mondjanak egy rakás fertelmes nőnek? - próbálta befejezni a mondatot Mari.

Csavaros elmosolyodott.

- Azt akartam mondani, hogy „szem elől tévesszük a lényeget”. Természetesen a politikaiak erőltetik a dolgot. Elejét akarják venni annak, hogy híre menjen a történteknek. És a főparancsnokság ugyanezen okból szeretné, ha minél hamarabb túl lennénk az ügyön.

- Mikor fog elkezdődni ez az egész? - tudakolta Mari.

- Körülbelül fél óra múlva.

- EZ hülyeség! - tört ki Fütyi. - Egy háború közepén vannak, de arra szakítanak időt, hogy törvényszék elé idézzenek nőket, akik nem tettek semmi rosszat?

- A tábornok ragaszkodott hozzá - mondta Csavaros. - Azt akarja, hogy ne legyen útban ez az ügy.

- És kinek a felhatalmazása alapján ítélkezik ez a törvényszék? - kérdezte hűvösen Mari.

- Fegyveres katonák ezreinek felhatalmazása alapján - felelte az őrnagy, - Sajnálom! A gond az, hogy ha megkérdezik a tábornokot, mi jogosítja fel erre, csak ki kell mutatnia az ablakon a seregre. De szándékomban áll bizonyítani, hogy az ügy a hadbíróságra tartozik. Mindannyian megcsókolták a nagyhercegnőt? Mind átvették a Fityingjét? Szerintem ez igenis katonai ügy,

- És az miért is lenne jó?

- Nos, az azt jelentené, hogy ragaszkodni kell bizonyos eljárásokhoz. A Nuggán által fertelmességnek minősítettek sorában a legutolsó a kirakós játék volt. Merthogy szerinte azok darabkákra törik szét a világot. Ezen végre kezdenek elgondolkodni a népek. Lehet, hogy a hadsereg őrültként viselkedik, de legalább pontos számoknak megfelelően teszi ezt. Ez megbízható őrültség, Ömm,.. az alvó barátjukat... itt kívánják hagyni?

- Nem - felelte egy nőként a raj,

- Szüksége van az állandó felügyeletemre - mondta Igorina.

- Ha itt hagyjuk, esetleg hirtelen rohamot kap, és nyom nélkül eltűnik - fűzte hozzá Fütyi.

- Összetartunk - közölte Mari. - Senkit sem hagyunk hátra.

A törvényszék helyéül kiválasztott helyiség korábban bálteremként szolgált. Mari megtudta, hogy ugyan az erődnek több mint a felét visszafoglalták már, de a felek meglehetősen összevissza módon birtokolták az egyes területeket, A központi épületek és a fegyverraktár felett még mindig a szövetség gyakorolt fennhatóságot, de a borográv csapatok teljesen körülzárták őket. Pillanatnyilag a főkapu épületegyüttesének birtoklásáért folyt az ádáz harc, amelyet viszont nem úgy alakítottak ki, hogy a belülről intézett támadásoknak ellen tudjon állni. Valójában odakint kocsmai verekedés folyt; a tipikus esti kocsmai hirig, csak a szokásosnál jóval nagyobb skálán. És mivel a tornyok tetejére telepített különféle harci gépezeteket a felek ugyancsak vegyesen birtokolták, az erőd a körkörös kivégzőosztagok legszebb hagyományait idézve jelenleg éppen önmagát lőtte.

A hajdani bálterem padlója viasztól és krétaportól szaglott. Az egybetolt asztalok hevenyészett félkört alkottak. Legalább harminc tiszt van jelen, morfondírozott Mari, Aztán megpillantotta a félkör mögötti asztalokat is, meg a térképeket, meg a ki-be rohangáló embereket, és rájött, hogy ezt az egészet nem pusztán miattuk hozták létre. Ez itt a hadműveleti központ volt,

A rajt bevonultatták, majd vigyázzt vezényeltek nekik, Igorina kierőszakolta két katonánál, hogy segítsenek neki bevinni egy hordágyon Dinkát is, A szeme alatt húzódó varratok jóval hatásosabbak voltak még az őrnagyi csillagoknál is. Egyetlen katona sem akart rossz viszonyba kerülni az Igorokkal.

Várakoztak tehát. Néha egy-egy tiszt rájuk pillantott, aztán vissza a térképre, vagy folytatta tovább a megkezdett beszélgetést. Kisvártatva Mari látta, hogy susmogás támad, a tisztek ide-oda nézelődnek, aztán lassan szivárogni kezdenek a félkörben elhelyezett székek felé. Határozottan olyan hangulata volt az egésznek, mintha valami fárasztó kötelességhez készülődtek volna, amit sajnálatos módon mégis el kellett végezni.

Csuhás tábornok egészen addig rá sem nézett a rajra, amíg el nem foglalta a helyét a csoport közepén, és takarosan el nem rendezgette a papírjait. De még akkor is éppen csak futólag pillantott rájuk, mintha tartott volna attól, hogy elidőzzön rajtuk a tekintete. Mari sosem látta még korábban. Jóképű, ősz hajú férfi volt a tábornok. Az arca egyik oldalán végigfutó sebhely éppen csak elkerülte a szemét, és keresztülszelte a szeme sarkában húzódó mély ráncokat.

- A dolgok jól haladnak - közölte a tábornok csak úgy általánosságban a teremmel. - Épp most kaptuk a hírt, hogy a Tizedik maradékaiból szerveződött rohamosztag megközelítette az erődöt és kívülről ostrom alá vette a főkaput. Valakinek bizonyára feltűnt, mi történik, A sereg mozgásba lendült!

A bejelentést némi fegyelmezett éljenzés követte, bár a rajból senki sem csatlakozott hozzá.

- Ez itt a teljes létszám, Csavaros? - kérdezte aztán a tábornok.

Az őrnagy, akinek legalább egy saját, apró asztalka is jutott, felállt és tisztelgett.

- Nem, uram - felelte. - Még várunk a...

Az ajtó ismét kitárult. Jádét kísérték be két, nála sokkal nagyobb troll közé láncolva. Mögöttük Maladikt és Zubbony lépdelt. Úgy tűnt, a nagy rohanásban és a kavarodásban senkinek sem sikerült találnia egy nadrágot a hadnagy számára, Maladikt pedig enyhén elmosódott látványt nyújtott. A láncai folyamatosan csilingeltek.

- Tiltakozást jelentek be a láncok ellen, uram - szólt Csavaros.

A tábornok suttogva megtanácskozta a dolgot néhány másik tiszttel.

- Legyen, nem kívánunk ragaszkodni a szükségtelen formaságokhoz - mondta aztán, majd biccentett az őrök felé. - Távolítsák el a láncokat! A trollok leléphetnek. Csak az ajtónál akarok őrséget. Akkor tehát folytassuk! Tényleg nem kellene hosszasan időznünk ezzel az üggyel. Nos, emberek - helyezkedett el a székében a helyzet roppant egyszerű. Zubbony hadnagy kivételével önök mindannyian beleegyeznek abba, hogy hazatérnek, és egy felelős hímnemű személy gondoskodása alá helyezik magukat, értve? És szót sem ejtünk többet erről az ügyről. Kétség sem férhet hozzá, hogy figyelemre méltó bátorságról tettek tanúbizonyságot, ám ez nem volt helyénvaló. Mindazonáltal nem vagyunk hálátlanok. Tudomásunk szerint önök közül még senki sem férjezett, így hát megfelelő, sőt valójában csinos hozományt biztosítunk az önök számára.,.

Mari tisztelgett.

- Kérek engedélyt beszélni, uram!

Csuhás rámeredt, aztán nyomatékosan Csavarosra pillantott.

- Később lesz alkalma beszélni, tizedes - mondta az őrnagy.

- De egészen pontosan mi rosszat tettünk, uram? - kérdezte Mari. - El kellene árulniuk.

Csuhás tekintete a széksorok hátsó régiója felé fordult.

- Százados? - kérdezte.

Alacsony tiszt állt föl. Mari arcán a felismerés szökőárja söpört át az utálat homokpadján.

- Szíjjártó százados, politikai hadtest, uram... - kezdte volna, de a rajból feltörő zúgás belefojtotta a szót. Miután a méltatlankodást elhalt, Szíjjártó megköszörülte a torkát, és folytatta: - A nuggánita törvények értelmében huszonhét fertelmesség elkövetésére került sor, uram. Bár úgy sejtem, ténylegesen ez a szám jóval nagyobb, A katonai törvénykezés szempontjából, uram, a helyzet egyszerű tény, hogy férfiaknak adták ki magukat azért, hogy felcsaphassanak. Ott voltam, uram, szemtanúja voltam az egésznek.

- Szíjjártó százados, engedje meg, hogy gratuláljak gyors előléptetéséhez! - szólalt meg Zubbony hadnagy.

- Valóban, százados... - mondta Csavaros, - ...úgy tűnik, pár napja még csupán szerény tizedesi ranggal büszkélkedhetett, nemde?

Vakolat szitált alá, ahogy valami súlyos a falba csapódott odakinn, Csuhás letisztogatta az előtte heverő papírokat.

- Remélem, nem a mieink! - jegyezte meg, mire némi derültség támadt. - Folytassa, százados!

Szíjjártó a tábornok felé fordult,

- Ahogy ön is tudja, uram, a politikai hadtest tagjaiként olykor kénytelenek vagyunk alacsonyabb rangban tevékenykedni abból a célból, hogy információkhoz jussunk. Ez a szabályzatban is benne van, uram. - tette még hozzá,

A pillantás, amire Csuhás tábornok ezt követően méltatta a századost, a remény apró teáscsészéjét kavarintotta meg Mari keblében. Egy Szíjjártóhoz hasonló embert senki sem képes a szívébe zárni, még a saját anyja sem. A tábornok visszafordult Csavaros felé,

- Ez a tárgyhoz tartozik, őrnagy? - tudakolta ingerlékenyen. - Tudjuk, hogy álcázták magukat, méghozzá úgy, hogy...

- ...nőknek öltöztek, uram - fejezte be higgadtan a mondatot Csavaros. - Ez minden, amit tudunk, uram. Szíjjártó százados állításától eltekintve. És a későbbiekben be kívánom mutatni, hogy ez alaptalan. Mind ez idáig semmilyen bizonyítékot nem láttam arra nézve, hogy bármilyen más módon öltöztek volna, uram.

- Elég bizonyíték az, amit a saját szemünkkel látunk, ember!

- Igen, uram. Hogy női ruhákat viselnek, uram.

- És már-már kopaszok!

- Igen, uram - mondta Csavaros. Aztán felemelt egy vastag, könyvjelzőkkel sűrűn bejelölt könyvet. - Nuggán Könyve, uram. „Bizony Üdvösséges cselekedet Nuggán szemében, ha az Asszonyszemély hajzatát rövidre vágva viseli, s ekképp nem lobbantja lángra az Férfiúban lakozó szerelmetes hajlandóságokat.”

- Nem sűrűn látok kopasz nőket járni-kelni! - csattant fel a tábornok.

- Úgy van, uram. Ez is egyike azoknak a kijelentéseknek, amelyeket az emberek némileg problémásnak találnak. Ahogy például a tüsszentés tiltására vonatkozót is. Ám ezen a ponton meg kell jegyeznem, uram, hogy be kívánom mutatni: mi mindannyian rutinszerűen követünk el fertelmességeket. Ami azt illeti, kifejezetten szokásunkká vált figyelmen kívül hagyni a rájuk vonatkozó tiltásokat - amely jelenség már önmagában megvitatásra érdemes. Azonban-bármi legyen is a helyzet, a rövid haj nuggánita szempontból helyes viselet. Röviden, uram - és rövid hajjal -, úgy tűnik, a hölgyek semmi másban nem vettek részt, csupán pár szennyes ruha kimosásában, egy konyhai balesetben és az ön személyének tömlöcből történő kiszabadításában.

- Én láttam őket! - acsarogta Szíjjártó. - Úgy néztek ki, mint a férfiak, és úgy is viselkedtek!

- Egyáltalán miért volt ön az újoncozó egység tagja, százados? - kérdezte Csavaros őrnagy. - Nem gondoltam volna, hogy azok is a lázító tevékenységek melegágyai.

- Ez a kérdés a tárgyhoz tartozik, őrnagy? - kérdezte a tábornok.

- Nem tudom, uram - válaszolta Csavaros. - Épp ezért kérdeztem rá. Nem hiszem, hogy szeretnénk, ha az terjedne el, hogy ezek a hölgyek itt igazságtalan elbánásban részesültek.

- Ki terjesztene effélét? - kérdezte Csuhás. - A tisztjeim diszkréciójában megbízhatunk.

- Esetleg maguk a hölgyek, uram?

- Akkor köteleznünk kell őket arra, hogy senkinek se beszéljenek róla!

- Szavamra! - tört ki Zubbony.

- És hogyan kívánja ezt betartatni, uram? - kérdezte Csavaros. - Azoknak a nőknek az esetében, akik mindannyiunk szerint az ellenség torkából menekítették ki önt?

A tisztek között mormogás támadt.

- Csavaros őrnagy, ön ebédelt már? - érdeklődött a tábornok.

- Nem, uram.

- Csak mert Mellényes ezredes szerint, ha kihagy egy étkezést, ön meglehetősen... szeszélyessé tud válni...

- Nem, uram. Kimondottan ingerlékennyé, uram. De azt hiszem, e pillanatban kifejezetten jól jön egy kis ingerlékenység. Feltettem egy kérdést Szíjjártó századosnak, uram.

- Rendben. Százados, talán elmondhatná nekünk, mit keresett abban az újoncozó egységben... - jelezte beletörődő hangon a tábornok.

- Egy... katona után nyomoztam, uram. Egy altiszt után. Felkeltették a figyelmünket az iratanyagában mutatkozó szabálytalanságok, uram, és ahol szabálytalanságok akadnak, ott általában lázító tevékenységet is találunk. Nem szívesen beszélek erről, uram, mivel a mondott őrmester önnek személyesen is tett némi szolgálatot...

- Hrmpf! - mordult fel a tábornok. - Azt hiszem, annak az ügynek a megtárgyalása nem ide tartozik.

- Csak mert az iratokból következően jó pár tiszt segítette... - folytatta Szíjjártó.

- Hrmpf! Ez nem a jelen bíróság illetékessége, százados! Egyetértünk, uraim?

- Igen, uram, csak az őrnagy rákérdezett, én pedig…- kezdett volna zavartan védekezni Szíjjártó.

- Százados, nyomatékosan javaslom, értsen a szóból, amikor azt mondom, hrmpf! - harsogta Csuhás tábornok.

- És akkor mit keresett, amikor a mi cuccainkat átkutatta? - kérdezte Mari az összezsugorodó Szíjjártótól.

- A kkáááááááávéém! - nyögte Maladikt. - Elloppta a kkáááááávéém!

- És elszökött, azonnal elszökött, amint megtudta, hogy csatába kell mennie, maga hitvány kis kutyaürülék! - csattant fel Fütyi. - Mari mesélte, hogy szó szerint a nadrágjába vizelt tőle, annyira rettegett!

Csuhás tábornok öklével az asztalra csapott, de Mari észrevette, hogy a tisztek közül egy-ketten kénytelenek voltak elnyomni a mosolyukat.

- Ezek nem képezik a jelen vizsgálat tárgyát - jelentette ki a tábornok.

- Ámbár, uram, nekem úgy tűnik, egy-kettő közülük igenis képezi későbbi vizsgálat tárgyát - szólt egy ezredes az asztal távolabbi végéből. - A katonák személyes ingóságai csak azok jelenlétében vizsgálhatóak át, tábornok. Lehet, hogy ez jelentéktelen részletnek tűnik, de a múltban robbantak már ki miatta lázadások. Ami azt illeti, százados, amikor megtette, hitt abban, hogy a... katonák valójában nők?

Ó, mondd, hogy igen, kérlek, kérlek!, fohászkodott Mari magában, miközben Szíjjártó tétovázott. Mert amikor majd arról esik szó, hogy azok a lovasok hogyan találtak ránk olyan gyorsan, ez azt fogja jelenteni, hogy egy csapat borográviai lányra uszítottad rá őket Lássuk csak, milyen fényben tünteti ez fel a Plünben történteket! Ha pedig nem hittél, akkor miért matattál a cuccaink között?

Szíjjártó a kettő közül inkább a másik rosszat választotta, Az udvaron odakinn kövek csattogtak, így fel kellett emelnie a hangját, hogy hallható legyen, amit mond.

- Én, ööö... általánosságban gyanakodtam rájuk, uram, mert olyan lelkesek voltak...

- Uram, tiltakozom! - mondta Csavaros, - A lelkesültség nem katonai vétség!

- Természetesen nem az, legalábbis módjával - felelte a tábornok, - És talált valamilyen bizonyítékot?

- Találtam egy szoknyát, uram - ismerte be Szíjjártó óvatosan.

Akkor miért nem,,.? - kezdte volna Csuhás, de a százados félbeszakította,

- Szolgáltam egy ideig Tekergéssy századossal, uram - közölte,

- Na és? - kérdezte a tábornok, de a balján ülő tiszt odahajolt hozzá és suttogva mondott neki valamit.

- Á, Tekergéssyl Ha! Igen... - nyugtázta a tábornok, - Persze. Kitűnő tiszt, Tekergéssy, Igen lelkes, ööö...

- …amatőr színjátszó - segítette ki egy ezredes semleges hangon.

- Úgy van! Igen! Az afféle nagyon hasznos a morál szempontjából. Hrmpf.

- Tábornok, a kellő tisztelet mellett, esetleg javasolhatnék egy kivezető utat? - szólalt meg egy ugyancsak tábornoki rangú tiszt,

- Valóban, Robi? - kérdezte Csuhás. - Nos, legyen... csak tessék! A jegyzőkönyv kedvéért: a terepet átadom Kzupi tábornoknak,

- Elnézést, uram, de én úgy tudtam, erről az eljárásról nem készül jegyzőkönyv, vagy igen? - kérdezte Csavaros.

- Persze, persze, köszönöm, hogy emlékeztetett rá - felelte Csuhás. - Mindazonáltal, ha készülne, akkor most ezt rögzítenénk benne. Robi?

- Hölgyeim - villantott ragyogó mosolyt Kzupi tábornok a rajra. - És természetesen ön is, Zubbony hadnagy, amiképp ön is, ööö... - nézett kérdően Maladiktra, aki visszabámult rá. - Uram? - De Kzupi tábornok nem olyan ember volt, akit eltéríthetett egy szúrós tekintettel rámeredő vámpír. Még akkor sem, ha az utóbbi közben képtelen volt egyenesen állni. - Először is, engedjék meg, hogy mindannyiunk nevében, azt hiszem, kifejezzem köszönetemet a hihetetlen eredményekért, amelyeket elértek! Pompás teljesítmény. Azonban, sajnos, a világ, amelyben élünk, bizonyos... szabályoknak alávetett, értik? Kertelés nélkül fogalmazva: a gond nem az, hogy önök nőneműek. Mármint a gond nem maga a tény. Hanem hogy ragaszkodnak annak hangoztatásához, hogy azok. Értik? Azt nem fogadhatjuk el.

- Úgy érti, hogy ha ismét egyenruhát húznánk, és peckesen fel-alá járva böfögnénk, meg olyanokat mondanánk, hogy „haha, jól átvertünk .benneteket!”, akkor minden rendben lenne? - kérdezte Mari.

- Esetleg segíthetnék? - szólalt meg egy újabb hang. Csuhás végignézett az asztal mentén.

- Á, Adjután brigadéros. Igen?

- Ez az egész kicseszettül ostoba dolog, tábornok...

- Hrmpf! - mordult fel Csuhás.

- Kérem? - hökkent meg Adjután.

- Hölgyek is vannak a körünkben, brigadéros. Épp ez a, ahm,.. gond.

- Kicseszettül igaz! - értett egyet Fütyi.

- Értettem, tábornok. De a rajt egy férfi vezette, jól tudom?

- Zubbony hadnagy állítása szerint ő férfi, uram - mondta Csavaros, - És mivel tiszt, egyúttal úriember is, hitelt adok a szavának,

- Nos, akkor a gond meg is van oldva. Ezek az ifjú hölgyek segítették őt. Becsempészték és így tovább. Segítették a hadnagyot, A borográviai nők legszebb hagyományai értelmében és hasonlók. De egyáltalán nem katonákként. Kapjon a hadnagy egy szép kitüntetést, léptessük elő századossá, és az egészet el is felejthetjük!

- Elnézést, tábornok, egy pillanatra! - szólt Csavaros. - Megkonzultálnám mindezt a, fogalmazzunk úgy, vádlottakkal, bár köszönettel venném, ha valaki lenne szíves megvilágítani a számomra, hogy egészen pontosan mivel is vádolják őket.

Aztán odasétált a rajhoz és lehalkította a hangját:

- Azt hiszem, ez a legjobb ajánlat, amit elérhetnek - mondta. - Valószínűleg még a pénzt is ki tudom mellé harcolni. Mi a véleményük?

- Ez teljes egészében nevetséges! - tört ki Zubbony. - Óriási bátorságról és eltökéltségről tettek tanúbizonyságot, Mindez nem lett volna lehetséges nélkülük.

- Igen, Zubbony, és önnek jogában állna mindezt hangoztatni - felelte Csavaros. - Adjután kimondottan okos ötlettel állt elő. Mindenki megkapja, amit akar, csupán kerülniük kell minden utalást arra, hogy valójában katonákként tevékenykedtek, Bátor borográviai nők a gáláns hős segítségére sietnek,,. ez működik. Úgy is nézhetik, hogy változnak az idők, és önök segítenek abban, hogy még gyorsabban változzanak. Nos?

A raj tagjai egymásra pillantottak,

- Ömm.., én megelégednék ennyivel - kockáztatta meg Pisla, - Ha mindenki más is.

- Szóval megszülnéd a babád férjezetlenül is? - kérdezte Mari,

- Valószínűleg úgyis halott már, akárki is volt - sóhajtotta Pisla,

- A tábornok befolyásos ember - jegyezte meg Csavaros. - Talán segíthetne...

- Nem, engem nem vesznek meg ezzel! - szólt Fütyi. - Ragacsos kis hazugság. A pokolba velük!

- Dölyfi? - kérdezte Mari,

Dölyfi fellobbantott egy gyufát, majd a lángnyelvbe meredt, Bárhol képes volt gyufát találni.

Fölöttük magasan újabb gramp hallatszott,

- Maladikt? - kérdezte Mari,

- Eeggyék mmeg, aaamit fffőztekk. Aazzt moon-doomm, nnne!

- És ön, hadnagy? - kérdezte Csavaros,

- Ez becstelenség! - felelte Zubbony.

- Önnek azonban baja származhat abból, ha nem fogadják el az ajánlatot. A karrierje bánhatja.

- Úgy sejtem, akármi is történik, a karrieremnek már vége, őrnagy. Nem, nem vagyok hajlandó hazugságban élni. Most már tudom, hogy nem vagyok hős. Csak valaki, aki azzá szeretett volna válni.

- Köszönöm, uram - szólt Mari. - Ööö... Jade?

- Az egyik troll, amék letartóztatott, fejbe vert a bunkójával, én meg egy asztalt hajítottam hozzá - vallotta be szemlesütve Jáde.

- Ez a foglyok bántalmazásának min... - kezdte volna Zubbony, de Csavaros félbeszakította:

- Nem, hadnagy, valamicskét ismerem a troll szokásokat. Általában meglehetősen... testi jellegűek. Szóval.. vonzó legénynek találta a mondott trollt, közlegény?

- Megteccett... - ismerte el pirulva Jáde. - Szóval nem akarok hazamenni. Amúgy sincs ott semmi, amér' mehetnék.

- Igor…ina közlegény? - tudakolta Zubbony.

- Azt hiszem, fel kellene adnunk - felelte a kérdezett.

- Miért? - kérdezte Mari.

- Mert Dinka haldoklik. - Igorina felemelte a kezét. - Ne, kérlek, ne gyűljetek körénk! Legalább levegőt hadd kapjon! Nem evett semmit. Egy csepp vizet sem tudok leerőltetni a torkán. - Vörös, duzzadt szemekkel nézett föl.

- Nem tudom, mit tehetnék!

- A Hercegnő beszélt hozzá - mondta Mari. - Mindannyian hallottátok. És tudjátok, mit láttunk odalenn a kriptában.

- És én mondtam már, hogy egyikben sem hiszek! - közölte Fütyi. - Ez csak az ő... elméje. Eléggé megőrjítették. Mi meg olyan fáradtak voltunk, hogy bármit láthattunk. És az a sok szöveg arról, hogy el kell jutni a főparancsnokságig? Hát, itt vagyunk, és én nem látok semmiféle csodát. Ti igen?

- Nem hiszem, hogy szeretné, ha feladnánk - mondta Mari.

Úgy van.

- Hallottátok? - kérdezte Mari, noha egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a szavak a fülén keresztül jutottak el az agyáig.

- Nem, én nem! - tört ki Fütyi. - Én nem hallottam!

- Nem hiszem, hogy el tudjuk fogadni ezt a megoldást, uram - mondta Mari az őrnagynak.

- Akkor én sem - jelentette ki Pista azonnal. - Én nem... ez nem az volt... én csak azért, mert... de... nézzétek, veletek tartok! Ömm... mit tehetnek velünk, uram?

- Hosszú időre bezárathatják önöket, alighanem - válaszolta az őrnagy. - Eddig igyekeztek kedvesen viselkedni...

- Kedvesen? - visszhangozta Mari.

- Nos, legalábbis ők úgy hiszik, hogy kedvesen - felelte Csavaros. - És sokkal komiszabbul is hozzáállhatnának a dolgokhoz. Ráadásul egy háború kellős közepén vagyunk. Nem akarnak rossz benyomást kelteni, de Csuhás nem annak köszönheti a tábornoki rangját, mert mindenkivel olyan barátságosan viselkedik. Erre figyelmeztetnem kell önöket. Tehát továbbra is visszautasítják az ajánlatot?

Zubbony körülpillantott az emberein.

- Úgy hiszem, igen, őrnagy.

- Helyes - felelte Csavaros kacsintva.

Helyes.

Majd az őrnagy visszament az asztalához és rendezgetni kezdte a papírjait.

- Az állítólagos vádlottak, uram, sajnálattal visszautasítják az ajánlatot.

- Igen, sejtettem, hogy ez lesz a helyzet - mondta Csuhás. - Ebben az esetben kísérjék vissza őket a celláikba! Majd később foglalkozunk velük. - Ismét vakolat szitált alá, ahogy valami újfent becsapódott a külső falba. - Ez már így is túlságosan messzire ment!

- Nem fognak tömlöcbe zárni bennünket! - süvöltöttem Fütyi.

- Ez lázadás, uram! - közölte Csuhás. - És pontosan tudjuk, hogyan kell elbánni a lázadókkal!

- Elnézést, tábornok, eszerint a bíróság egyetért abban, hogy ezek a hölgyek katonák? - kérdezte Csavaros,

Csuhás szinte keresztüldöfte a tekintetével.

- Ne próbálja mindenféle ügyrendi képtelenségekkel megnehezíteni a dolgom, őrnagy!

- Aligha minősíteném képtelenségnek, uram, hiszen épp az ügy alapvető lényegét érinti...

Fedezékbe!

A szó alig érezhető javaslatként fogalmazódott meg Mari elméjében, ugyanakkor mintha közvetlenül irányította volna a központi idegrendszerét. És nem csak az övét. A raj egy emberként vetette hasra magát; Igorina a testével fedezte a betegét.

A fél mennyezet leomlott. Á csillár lezuhant, és csillámló prizmák kaleidoszkópjaként robbant ezerfelé. Tükrök törtek ripityára. Aztán csend támadt, legalábbis a korábbiakhoz képest, amelyet csupán egy-egy késve leeső vakolatdarab puffanása vagy üvegszilánk csilingelése tört meg.

Most..!

Odakintről léptek közelítettek a terem végében lévő hatalmas ajtó felé, ami mellett épp csak kezdtek talpra kecmeregni az őrök. Aztán az ajtó kitárult.

Jobbágy állt ott, és úgy ragyogott, akár a naplemente. Csákójelvényéről, ami oly mértékben makulátlanra volt csiszolva, hogy szörnyű csillogásával akár meg is vakíthatta volna az óvatlanokat, visszatükröződött a fény. Az őrmester arca vöröslött, de még annál is vörösebb volt az egyenruhája, őrmesteri derékszalagja pedig maga a vörösség kvintesszenciája; a haldokló csillagok és haldokló katonák vöröse. Övébe tűzött széles kardjairól vér csepegett alá. A még mindig bizonytalan lábakon álló őrök leeresztett pikákkal próbálták útját állni.

- Ne kísérletezzetek, fiúk, könyörgök! - szólt Jobbágy. - Eskümre mondom, nem vagyok erőszakos fajta, de tényleg azt hiszitek, hogy Jobbágy őrmestert meg lehet állítani pár átokverte evőeszközzel?

Az őrök az alig visszafojtott dühtől robbanásig feszített őrmesterre néztek, aztán a döbbent főtisztekre, majd önálló, kétségbeesett elhatározásból eredő, gyors döntést hoztak.

- Derék fiúk! - méltatta őket Jobbágy. - Engedelmével, Csuhás tábornok...

Aztán válaszra sem. várva díszmenetekhez illő pontossággal előremasírozott. A rangidős tábornokok előtt - akik még mindig az egyenruhájukról tisztogatták a vakolatot - bokacsattogtató vigyázzba vágta magát, majd olyan tökéletesen tisztelgett, akár egy szemafor.

- Kérek engedélyt jelenteni, uram, hogy immár mi birtokoljuk a főkaput, uram! Vettem a bátorságot, és összeraktam egy csapásmérő erőt a Tüzes Talpasok, Heves Harcosok és a Belevaló Bakák közül, uram, csupán szükség esetére, mivel egy jó nagy füst-meg lángfelhőt láttunk bodorodni a hely fölött, uram, és épp akkor érkeztünk meg a főkapuhoz, amikor az ön legényei is, uram. Elöl-hátul elkaptuk őket, uram!

Általános éljenzés harsant fel, majd Kzupi tábornok odahajolt Csuháshoz.

- E kedvező fejlemények tükrében, uram, talán érdemes lenne felpörgetnünk ezt itt, és lezárni az...

Csuhás egy intéssel elhallgattatta,

- Jobbágy, maga vén lókötő! - dőlt hátra a székében. - Úgy hallottam, hogy már nincs is az élők sorában. Hogy van, az ördögbe is?

- Harcosan, uram! - vakkantotta Jobbágy. - Egyáltalán nem holtan, uram, sokak reményével ellentétben!

- Ezt örömmel hallom, jóember. Azonban bár a rózsás orcája minden körülmények között derűs látvány, jelenleg épp egy...

- Tizennégy mérföldön át cipeltem önt, uram! - bömbölte az őrmester, miközben a veríték csörgött az arcán.

- És azt a nyilat is kihúztam a lábából, uram. És felszeleteltem azt az ördögi századost, aki a bárdjával az arcába vágott, uram, és örömmel látom, milyen szemrevalóan gyógyult be a seb. És megöltem azt az őrjáratozó szegény fiút, csak hogy ellopjam az ivóvizes kulacsát az ön számára, uram. Önért néztem végig a haldoklását, uram. De ezekért soha semmit sem kértem cserébe, uram. Igaz, uram?

Csuhás megdörzsölte az állát és elmosolyodott.

- Nos, nekem úgy rémlik, volt az az apró ügy, az a simliskedés azokkal a részletekkel, néhány dátum megváltoztatása. mormolta.

- A legnagyobb tiszteletem mellett, uram, ne próbáljon megetetni efféle átokverte sóderrel, uram! Az nem az én érdekemben történt, hanem a seregében. A Hercegnőében, uram. És ja, látok még pár úriembert az asztal körül, akik hasonló okokból ugyancsak megtették ezt a kis szívességet a kedvemért. A Hercegnőért, uram. És ha csak egyetlen pengét hagy a kezemben, uram, akkor is kiállok bármelyik emberrel a seregéből, uram, akármekkora kurázsi is fűti!

Aztán egy mozdulattal kirántotta egyik széles kardját az övéből, és lesújtott vele a Csuhás keze közt lévő papírhalomra. A penge a lapokat átvágva belemart az asztal fájába, és benne is maradt.

A tábornok meg sem rezzent. Ehelyett felpillantott, és higgadtan megjegyezte:

- Lehet, hogy maga egy hős, őrmester, de attól tartok, ezúttal túl messze ment.

- Elértem már tizennégy mérföldnyire, uram? - érdeklődött Jobbágy.

Szívdobbanásnyi ideig semmilyen zaj sem hallatszott, csupán a még mindig rezgő penge hangja. Aztán Csuhás kifújta a levegőt.

- Nos, rendben - mondta. - Mi a kívánsága, őrmester?

- Feltűnt nekem, hogy az én fiacskáim állnak önök előtt, uram! És úgy hallom, egyesek piszkálgatják őket!

- A lányok, Jobbágy, biztonsági okokból vannak őrizet alatt. Ez nem nekik való hely. És ezt veheti parancsnak, őrmester.

- Én azt mondtam nekik, uram, amikor felcsaptak: ha bárki megpróbálna elvonszolni benneteket, annak engem is el kell vonszolnia veletek, uram!

Csuhás bólintott,

- Szerfelett lojális kijelentés, őrmester, és nagyon is magára vall. Mindazonáltal...

- És a tanácskozás szempontjából életbe vágóan fontos információkkal rendelkezem, uram! Van valami, amit okvetlenül el kell mondanom önöknek, uram!

- Nos, rajta, mondja csak bátran, jóember! - biztatta a tábornok. - Ehhez fölösleges...

- Előbb néhánynak az itt tartózkodó úriemberek közül el kellene hagynia a helyiséget, uram - felelte makacsul a továbbra is feszes vigyázzban álló és tisztelgő őrmester.

- Ezzel túl messzire megy, Jobbágy! - figyelmeztette Csuhás. - Ők itt mind őfelsége hűséges tisztjei!

- Kétség sem fér hozzá, uram! Eskümre, én nem vagyok egy pletykás fajta, uram, de vagy csak azoknak mondom el a mondandómat, akiknek akarom, uram, vagy az egész világnak. Amire manapság már új módok is akadnak, uram, rusnya, újságos módok. Ön dönt, uram!

Erre már Csuhás is elvörösödött, és hirtelen felpattant.

- Komolyan azt akarja mondani, hogy hajlandó lenne...

- Ez az a híres pont, ahol meg kell vetnem a lábam, és a végsőkig kell harcolnom, uram! - tisztelgett ismét Jobbágy. - Élet vagy halál, uram!

Minden tekintet Csuhás felé fordult. A tábornok testtartása ellazult.

- Jó, legyen hát! Abból semmiféle kár nem származhat, ha meghallgatjuk magát, őrmester. Isten tudja, nagyon is kiérdemelte. De fogja rövidre!

- Köszönöm, uram!

- De ha még egyszer megpróbálkozik valami hasonlóval, olyan pácban találja magát, amit elképzelni sem tud!

- Ne aggódjon emiatt, uram! Sosem rajongtam a pácokért. Most pedig engedelmével kijelölnék bizonyos személyeket...

Ami körülbelül a tisztek felét jelentette. A kijelöltek enyhébb vagy hevesebb tiltakozást követően, mind felálltak, és Csuhás zafírkék szemének pillantásától követve kisorjáztak a folyosóra.

- Tábornok, határozottan tiltakozom - jelentette ki távozóban az egyik ezredes. - Bennünket kiküldenek a folyosóra, akár valami rosszalkodó gyerekeket, míg ezek a…ezek a... nőszemélyek...

- Igen, igen, Rezső, és ha barátunk, az őrmester, nem áll elő valami átkozottul jó magyarázattal, személyesen fogom átirányítani hozzád a büntetőegységbe - mondta Csuhás. - De őt épp úgy megilleti a végső nagy roham lehetősége, mint bárki mást. Menjetek csak szépen, és folytassátok a háborút addig is, amíg mi is csatlakozunk! Őrmester, ezzel befejezte ezt a különös színjátékot? - fordult Jobbágy felé, miután az utolsó tiszt is távozott.

- Már csak egyetlen dolog lenne hátra, uram - felelte Jobbágy, majd az őrök elé masírozott. Azok eleve vigyázzban álltak, de erre próbáltak még látványosabban úgy tenni,

- Fiúk, lépjetek ki az ajtó túloldalára! - utasította őket. - Senki sem közelítheti meg, megértettétek? És fiúk, tudom, hogy ti sem fogtok hallgatózni, mert tisztában vagytok vele, hogy mi fog történni, ha mégis, és a tudomásomra jut. Gyerünk, szaporán, egy-ké', egy-ké'!

Aztán becsukta az őrök mögött az ajtót, és a helyiség légköre megváltozott. Mari nem igazán értette, milyen módon; talán csak az történt, hogy az ajtó csattanása által sugallt „ez a mi titkunk" érzés valahogy összekovácsolta a bent maradiakat.

Jobbágy levette a csákóját és vigyázva letette a tábornok elé, az asztalra. Aztán levette az egyenruhafelsőjét is, majd e szavak kíséretében átnyújtotta Marinak:

- Fogja meg, Mellék! Ez őfelsége tulajdona.

Aztán felgyűrte az ingujját. Leengedte éktelen nagy, vörös nadrágtartóit. Majd Mari elszörnyedve - noha nem meglepetten - figyelte, ahogy előveszi papírba csomagolt, rettenetes bagóját és elfeketedett pengéjű tollkését,

- Ó, szavamra... - kezdte volna egy őrnagy, mielőtt kollégái az oldalát bökdösve elhallgattatták. Soha fekete bagót vágó ember nem részesült még ilyen feszült, elszörnyedt figyelemben.

- A dolgok jól állnak odakinn - szólt Jobbágy. - Kár, hogy nincsenek önök is mind ott kinn, eh? De hát az igazság is fontos, nem igaz? És ez a törvényszék pont ezért jött létre, kétség se fér hozzá. Fontosnak kell lennie, az igazságnak, különben önök se lennének itt, igazam van? Hát persze hogy igazam van.

Levágta a bagót, aztán a tenyeréből a szájába tömte és kényelmesen eligazgatta az egyik pofazacskójában, miközben kívülről beszűrődtek a csata zajai. Majd az őrmester megfordult, és a korábban elhallgattatott őrnagy felé sétált. A férfi kissé összébb kucorodott a székében.

- És mi mondanivalója van önnek az igazsággal kapcsolatban, Vághta őrnagy? - érdeklődött Jobbágy társalgási hangnemben, - Semmi? Hát, akkor mit mondjak én? Mit mondjak egy századosról, aki hüppögve sarkon fordult és a saját embereit cserbenhagyva elszaladt, amikor beleütköztünk egy zlobéniai menetoszlopba? Mondjam azt, hogy a jó öreg Jobbágy őrmester nyakon csípte, kissé helyrerázta, elültetett benne egy kevés... Jobbágy őrmesterrel kapcsolatos, egészséges félelmet, mire a tiszt visszafordult, és fényes győzelmet aratott? Nem is egy, hanem két ellenség felett, akik közül az egyik saját maga volt? Aztán pedig a csata hevétől még részegen újfent megkereste a jó öreg Jobbágy őrmestert, és többet is elmondott neki annál, mint amennyit ajánlatos lett volna...

- Maga átkozott gazfickó! - szólt az őrnagy halkan,

- Kibökjem akkor most az igazságot... Zsanett? - kérdezte Jobbágy,

A csatazaj hirtelen jelentősen felerősödött. Olyan erővel töltötte be az egész helyiséget, mint az óceán medrében nyílt lyukat a víz, de a világ összes zaja és zsivaja sem lett volna képes betölteni az odabent váratlanul támadt váratlan, félelmetes csendet.

Jobbágy továbbsétált egy másik tiszt felé,

- Örülök, hogy itt látom, Derekoev ezredes! - mondta derűsen, - Persze amikor ön alatt szolgáltam, akkor még csak Derekoev hadnagy volt. És ugyancsak merész legény! Emlékszem, ahogy az ellen a kopelli-osztag ellen vezetett minket. És bekapta azt a csúnya kardvágást a tuggyamijébe, vagy csak épp hajszálnyival a fölé, én meg kikezeltem rummal meg hideg vízzel,, de közben rájöttem, hogy merésznek ugyan lehet, hogy merész, de hogy nem legény, az biztos, Ó, hogy lázálmában miket beszélt összevissza...! Bizony, úgy ám. Ez az igazság... Olga,

Majd az asztalt megkerülve az őrmester a tisztek háta mögött sétált tovább. Akik mögött épp elhaladt, azok merev, kifejezéstelen arccal bámultak előre, és nemhogy megfordulni, de még moccanni sem mertek, nehogy felhívják magukra a figyelmét.

- Mondhatnánk, hogy mindnyájukról tudok valamit - folytatta Jobbágy. - Néhányukról elég sokat is, míg a többiekről épp eleget. Egyesekről pedig, hát, egész könyveket írhatnék. - Azzal megtorpant Csuhás tábornok mögött, aki megdermedt,

- Jobbágy, én... - kezdte volna.

Az őrmester a főtiszt vállára tette a kezét.

- Tizennégy mérföld, uram. Két éjszakán át, mivel nap közben meglapultunk, olyan sűrűn őrjáratoztak. Tényleg szörnyűségesen megvagdalták, uram, de le merném fogadni, hogy bármilyen felcsernél jobban ápoltam! - Aztán előrehajolt, hogy a szája a tábornok fülével egy magasságba került, és színpadias suttogással folytatta: - Mi olyan maradt, amit nem tudok önről, uram? Szóval…tényleg az igazság után kutat... Valéria?

A helyiség viaszbábuk múzeumává változott. Jobbágy a földre köpött,

- Semmit sem tud bizonyítani, őrmester - szólt végül Csuhás egy jégmező nyugalmával,

- Na most, ez igaz. De folyvást azt hallom, hogy már modern világban élünk, uram. Nincs szükségem kimondott bizonyítékokra. Ismerek valakit, aki örömest világgá kürtölne egy ilyen történetet, és órákon belül már Ankh-Morporkba is eljutna a hír.

- Már ha sikerül élve elhagynia ezt a helyiséget - szólalt meg egy hang.

Jobbágy a létező legördögibb vigyorát villantotta fel, és egy lavina erejével esett neki a fenyegetés gazdájának,

- Á! Sejtettem, hogy egyikőjük megpróbálkozhat effélével, Kloé. De látom, soha nem sikerült az őrnagyinál magasabb rangra szert tennie, ami egyáltalán nem csoda, ha anélkül igyekszik blöffölni, hogy átokverte lapok lennének a kezében. Azért méltánylandó, hogy megpróbálta. Azonban először is, az eskümre mondom, hogy még az előtt ki tudnám fektetni, hogy az őrök beérnének, másodszor pedig fogalma sincs arról, mit írtam le, és ki más tud még róla. Ekkor vagy akkor maguk, lányok mindannyian a kezem alatt szolgáltak, ott kaptak kiképzést, és a ravaszságuk, a kurázsijuk, a józan gondolkodásuk egy részét…hát, nekem köszönhetik. Nem így van? Szóval egyikük se higgye, hogy túljárhat az eszemen, mert ha ravaszkodásról van szó, én magam vagyok a ravaszdi róka!

- Őrmester, őrmester, őrmester..- szólt Csuhás zsibbadtan. - Mit akar mindezzel?

Jobbágy körbeért az asztal körül, majd ismét megtorpant előtte, mintha a bírái előtt állna.

- Hát, üssenek agyon... - mondta halkan, és végignézett az arcok során. - Nem tudták, igaz?... Egyszerűen fogalmuk se volt róla. Akad maguk között olyan... ember, aki tisztában volt vele? Azt hitték, mindannyian, hogy egyedüliek. Mind. Szegény szerencsétlenek! Csak nézzenek magukra! A hadseregparancsnokság több mint harmada! A sajátjukká tették, hölgyeim. Mi mindent elérhettek volna, ha egyesült erővel cselek...

Elharapta a mondatot, és lépett egyet Csuhás felé, aki tekintetét maga elé, kettévágott irataira szegezte.

- Hányat szúrt ki, Valéria?

- A helyes megszólítás „tábornok", őrmester. Továbbra is tábornok vagyok, őrmester. Esetleg „uram". És a kérdésére válaszolva: egy-kettőt. Egy-kettőt.

- És ugyanúgy előléptette őket, nem igaz, ha voltak olyan jók, mint a férfiak?

- Ami azt illeti, nem, őrmester. Minek néz maga engem? Akkor léptettem elő őket, ha jobbak voltak a férfiaknál.

Jobbágy szélesre tárta a karját, mint a porondmester, aki új mutatványt jelent be.

- Akkor mi a helyzet azokkal a fiúkkal, akiket magammal hoztam, uram? Náluk kiválóbb csapatot még sosem láttam. - Majd véreres szemével végigpillantott az asztal mentén, - És én aztán meg tudom ítélni egy legény értékét, ahogy azzal mind tisztában vannak. A serege becsületére válnak, uram!

Csuhás a mellette ülő kollégáira pillantott. Szavakba nem öntött kérdésére néma válaszokat kapott.

- Igen, nos... - mondta. - Az új fejlemények tükrében minden világossá vált a számunkra. Ha sima állú fiúk női ruhát véve lányoknak öltöznek, az kétségkívül összezavarja a népek fejét. És ennek vagyunk szemtanúi most, őrmester. Puszta zavarodottságnak. Félreértelmezett hovatartozásoknak, Valójában mindez sok hűhó semmiért. Az említettek nyilvánvalóan fiúk, és hivatalos elismerés mellett leszerelve visszatérhetnek otthonaikba.

Jobbágy felkuncogott, majd a felfelé néző tenyerével integetve az alkudozók egyezményes jelét mutatta: többre-többre! Újabb, csak a lelkekben zajló megbeszélésre került sor.

- Legyen hát! Amennyiben úgy kívánják, szolgálhatnak tovább a seregben - mondta Csuhás, - A megfelelő diszkréció mellett, természetesen.

- Nem, uram!

Mari Jobbágyra bámult, aztán ráébredt, hogy a szavak valójában a saját szájából hangzottak el.

Csuhás szemöldöke megemelkedett.

- Mi is az ön neve? - érdeklődött.

- Mellék tizedes, uram! - tisztelgett Mari.

Figyelte, ahogy a tábornok arcára a jóindulatú leereszkedés kifejezése költözik. Ha csak kiejti a száján, hogy „kedvesem”, esküszöm...!, fogadkozott magában.

- Nos, kedvesem...

- Nem vagyok a kedvese, sem uram, vagy hölgyem - közölte a tábornokkal. Elméje színpadán A Hercegnő vendéglő porig égett, régi élete pedig feketén, akár a faszén, hullott darabokra, miközben ő magasan, ballisztikus ívben repült, túl gyorsan és túl magasan ahhoz, hogy képes legyen megállni. - Katona vagyok, tábornok. Felesküdtem. Megcsókoltam a Hercegnőt. Nem hinném, hogy a tábornokok „kedveseimnek" szokták szólítani a katonáikat, vagy igen?

Csuhás köhintett. Továbbra is mosolygott, de a mosolyában legalább volt annyi tisztesség, hogy némileg feszültebbé vált.

- Közkatonák pedig nem beszélnek ilyen hangnemben tábornokokkal, ifjú hölgy, szóval ezt talán akkor hagyjuk is ennyiben, rendben?

- Itt, ebben a szobában fogalmam sincs, mi hagyható annyiban és mi nem, uram - felelte Mari, - De számomra úgy tűnik, hogy amennyiben ön továbbra is tábornok, akkor én továbbra is tizedes vagyok, uram. A többiek nevében nem beszélhetek, de én azért ragaszkodom továbbra is mindehhez, tábornok, mert megcsókoltam a Hercegnőt és ő tudta, mi vagyok, és... mégsem fordult el tőlem, ha érti, hogy értem.

- Ezt szépen mondta, Mellék - szólt Jobbágy.

Mari eltökélten folytatta tovább.

- Uram, még egy-két napja is, ha sikerül megszöktetnem a bátyámat, és hazatérnem vele, úgy gondoltam volna vissza minderre, mint sikeres küldetésre. Egyszerűen csak biztonságban akartam lenni. De most már látom, hogy mindaddig senki sem lehet biztonságban, amíg tombol ez a... a hülyeség. Szóval úgy hiszem, maradnom kell, és ki kell vennem belőle a részem. Ööö... mármint meg kell próbálnom kevésbé hülyévé tenni, úgy értem. És én magam akarok lenni, nem pedig Olivér. Megcsókoltam a Hercegnőt. Mindannyian megtettük. Nem mondhatják, hogy nem, és nem mondhatják, hogy az nem számít, mert az köztünk és közte történt...

- Mindannyian megcsókoltátok a Hercegnőt - szólt egy hang. Ami... visszhangot vert.

Mindannyian megcsókoltátok a Hercegnőt...

- Azt hittétek, hogy nem jelent semmit? Hogy csak egy egyszerű puszi?

Azt hittétek, hogy nem jelent semmit...

...csak egy puszi...

Az elsuttogott szavak hullámokként sodródtak a falakig, majd erősebben, összhangozva verődtek vissza azokról.

Azt hittétek, hogy nem jelent semmit jelent csak egy puszi hittétek egy puszi puszit jelent.. .

Dinka felállt. A raj kővé dermedten nézte, ahogy bizonytalanul átlépdel közöttük. A tekintete Marira szegeződött.

- Milyen jó ismét egy testet viselni! - mondta. - És lélegezni. A lélegzés csodálatos...

Milyen jó...

Lélegezni csodálatos egy test ismét lélegezni. . .

Volt valami különös Dinka arcában. Minden vonása pontosan a helyén volt, az orra épp oly hegyesnek és vödrösnek tűnt, az arca épp oly beesettnek... de itt-ott mégis finoman megváltozott. A lány feltartotta az egyik kezét és megfeszítette az ujjait.

- Á! - mondta. - így... - A szavai ezúttal nem visszhangoztak, de a hangja erősebb és mélyebb volt. Soha senki sem állíthatta volna, hogy Dinka vonzó hanggal rendelkezik, de ez az volt. A lány Jobbágy felé fordult, aki térdre rogyott, és lekapta a csákóját.

- Jobbágy őrmester, tudom, hogy tisztában van vele, ki vagyok. Egész vértengereken gázolt át értem. Talán valami jobbat is kezdhettünk volna az életével, de legalább a bűnei egy katona bűnei voltak, és azok közül még csak nem is a legrosszabbak. Ezennel előléptetem törzsőrmesterré, mert soha nem láttam még e posztra önnél rátermettebb embert. Jobbágy őrmester, az ön teste minden porcikáját átitatja a fondorlatosság, ravaszság és az alkalmi bűnözői hajlam, így hát kitűnően betölti majd e tisztet.

A lesütött szemű Jobbágy a homlokához emelte a kezét.

- ..nem vagyok rá méltó, felség - motyogta.

- Persze hogy nem az. - Aztán a Hercegnő körbepillantott. - Most pedig... hol is a seregem? Á! - A szavai már egyáltalán nem visszhangoztak, és tartásában nyoma sem volt Dinka földre szegezett tekintetű, görnyedt magába húzódásának. Közvetlenül a leesett állal bámuló Csuhás elé lépett.

- Csuhás tábornok, egy végső szolgálatot még meg kell tennie nekem.

A főtiszt szinte átdöfte a tekintetével.

- Ön meg ki a fene lenne?

- Még kérdeznie kell? Szokás szerint Jobbágy gyorsabban észbe kap önnél. Ismer engem. Én vagyok Annagovia nagyhercegnő.

- De hát ön... - kezdte volna az egyik tiszt, de Csuhás felemelt kézzel elhallgattatta.

- A hang... ismerős - suttogta aztán távolba révedő tekintettel.

- Igen. Emlékszik a bálra. Én is emlékszem. Negyven évvel ezelőttről. Ön volt a valaha kinevezett legfiatalabb százados. Táncoltunk egymással, részemről kissé mereven. Megkérdeztem öntől, hogy mióta százados, és ön azt válaszolta, hogy...

- ...három napja - lehelte Csuhás lehunyt szemmel.

- És konyakos párnácskákat ettünk, valamint egy koktélt ittunk, aminek a neve, ha jól emlékszem...

- Angyalkönny volt - fejezte be Csuhás. - Megőriztem az étlapot, felség. És a táncrendet is.

- Igen - mondta a Hercegnő. - Megőrizte. És miközben a vén Elédeles tábornok elvezette, azt mondta önnek: „Fiam, erről még az unokáinak is mesélhet!" De ön oly mértékben... elkötelezte magát az ügynek, hogy soha nem születtek gyermekei... fiam...

...fiam... ...fiam..

- Én hősöket látok magam előtt! - nézett a Hercegnő a főtisztek alkotta csoportképre. - Mindannyian igen sok és nagy... áldozatot hoztak. De én még ennél is többet követelek. Sokkalta többet. Akad önök között olyan, aki az emlékem kedvéért ne áldozná fel csatában az életét?! - Dinka elfordította a fejét, és végignézett a tisztek során. - Nem. Látom, nem akad önök között senki. És most olyat követelek önöktől, amit a tudatlanok esetleg könnyebbnek tarthatnak. Meg kell tagadniuk maguktól azt a megtiszteltetést, hogy csatában halhassanak meg. A bosszú nem jóvátétel. A bosszú egy kerék, amely visszafelé forog. A holtak nem parancsolnak önöknek.

- Mit kíván tőlem, hölgyem? - sikerült kinyögnie Csuhásnak.

- Hívja vissza a többi tisztjét! Kössék meg a jelenleg szükséges tűzszüneteket! Ez a test, ez a szegény gyermek majd vezeti önöket. Én gyenge vagyok, de apró dolgokat képes vagyok mozgatni. Esetleg gondolatokat is. Valamit... hátrahagyok majd benne. A szeme csillanásában, a hangja dallamában. Kövessék őt! Hódítaniuk kell!

- Természetesen! De hogyan...

- Meg kell hódítaniuk Borográviát! A józan ész nevében haza kell térniük. A tél közeleg, a jószágok éheznek, az öregek halálra fagynak, az asszonyok gyászolnak, az ország romlik. Vegyék fel a harcot Nuggánnal, mert ő nem más immár, mint a tudatlanságuk, kicsinyességük és rosszindulatú ostobaságuk mérgező visszhangja! Találjanak maguknak egy méltóbb istent! És hagyjanak... engem... eltávozni! Az a sok ima, az a sok könyörgés... és mind hozzám! Túl sok az összekulcsolt kéz, amely kellő erőfeszítéssel és eltökéltséggel sokkal eredményesebben meg tudná válaszolni az imákat! Mert mi voltam én? Míg éltem, csupán egy meglehetősen ostoba nő. De önök hittek abban, hogy vigyázok önökre, és hallgattak önmagukra... így hát nekem is azt kellett tennem: hallgatnom kellett, tudván, hogy nincs segítség... Bárcsak a népek felelősebben hinnének! Menjenek! Hódítsák meg az egyetlen helyet, amelyet sosem győztek még le! És ezek a nők segíteni fogják önöket. Legyenek büszkék rájuk! És hogy eszükbe se jusson kifacsarni a szavaimat, hogy kétség se férjen hozzá... engedjék meg, hogy mielőtt eltávoznék, visszaadjam önöknek ezt az ajándékot! Emlékezzenek! Egy csókot.

...egy csókot…

...egy csókot egy csókot visszaadjak egy csókot..

...emlékezzenek...

A helyiségben egy nőként, illetve egy emberként mindenki tétován saját bal arcfeléhez nyúlt. Dinka pedig nagyon szelíden, akár egy sóhaj, összecsuklott.

Csuhás szólalt meg először.

- Ez... azt hiszem, nekünk... azt kellene,.. - Azonban elfogytak a szavai, és elhallgatott.

Jobbágy felállt, letisztogatta a port a csákójáról, aztán visszatette a fejére, majd tisztelgett,

- Kérek engedélyt beszélni, uram! - mondta.

- Ó, az ég szerelmére, Jobbágy! - szólt a tábornok zavartan. - Még ilyenkor is? Persze, persze...

- Mik a parancsai, uram?

- Parancsaim? - Csuhás pislogott egyet, aztán körülnézett. - A parancsaim, a parancsaim... igen. Nos, mint főparancsnok, igenis kérhetek... igen, kérhetek tűzszünetet, őrmester...

- Törzsőrmester, uram - pontosított Jobbágyi Ahogy kívánja, uram! Intézkedem a szövetségnek küldendő futár ügyében.

- Felteszem, egy... fehér zászló... talán...

- Vegye elintézettnek, uram! Nyugodtan rám bízhatja - felelte Jobbágy, és csak úgy sugárzott belőle a hatékonyság.

- Igen, persze... Ömm... mielőtt, mielőtt továbblépnénk... hölgyeim és uraim, én... ömm... az itt elhangzottak némelyike... a... nőkként... bevonuló nők egész problémája... nyilvánvalóan... - A tábornoknő, mintha még mindig nem emésztette volna meg, kezével ismét megtapintotta a saját arcát. - Üdvözöljük őket sorainkban! Én... köszöntöm őket. De közülünk azoknál, akik korábban... talán még... nem jött el az ideje. Megértik?

- Micsoda? - kérdezte Mari.

- A szánk néma marad, uram! - mondta Jobbágy. - Nyugodtan rám bízhatja, uram! Zubbony százados raja, figyelem! Kerítsenek maguknak egyenruhákat! Nem járkálhatnak mosónőknek öltözve fel-alá, az ég szerelmére!

- Akkor katonák vagyunk? - kérdezte Mari.

- Hát persze hogy azok, különben nem ordítoznék magával, maga szerencsétlen nőszemély! A világ a feje tetejére állt! Az talán kicsit fontosabb most maguknál, nem? Megkapták, amit akartak, igaz? Akkor szerezzen valahol egyenruhát, találjon magának egy csákót, és legalább az arcát törölje le valamivel! Maga viszi el az ellenségnek a hivatalos tűzszüneti ajánlatot.

- Én, örmi? - hitetlenkedett Mari.

- Úgy van! Amint a tiszt urak megírták a hivatalos dokumentumot. Fütyi, Dölyfi... keressenek Melléknek valamit, amit viselhet! Mellék, ne hunyászkodjon meg, és húzza ki magát! A többieknek: várakozást szaporán elkezdeni!

- Jobbágy őrm... ööö... törzsőrmester? - szólt Zubbony.

- ‘genuram?

- Tudja, nem százados a rangom,

- Nem az? - kérdezett vissza Jobbágy vigyorogva, - Hát, bízza csak ezt Jobbágyra, uram! A nap végén majd meglátjuk, eh? Egy kisebb jelentőségű ügy, uram: az ön helyében levenném azt a ruhát!

Azzal a törzsőrmester - akinek a kidüllesztett mellkasa éppen olyan vörös volt, akár egy harcias vörösbegyé, csak kétszer olyan fenyegető - elmasírozott. Ordítozni kezdett a küldöncökkel, zargatta a szerencsétlen őröket, és a valóság tényeivel szembeszegülve végül kikovácsolta a céltudatosság pengéjét a pánik vörösen izzó acéljából. Lévén az egyetlen törzsőrmester egy egész szobányi agyas között, boldogabb volt, mint egy patkányokkal teli hordóba dobott terrier.

Egy csatát leállítani sokkal, de sokkal nehezebb, mint elkezdeni, A kezdéshez csupán annyit kell tenni, hogy az ember elüvölti magát: „támadás!", de amikor véget szeretne vetni a harcnak, akkor mindenki meglehetősen elfoglalt.

Mari szinte érezte, hogy terjednek a hírek. Ezek lányok! A ki-be surranó küldöncök ismét bámulni kezdték őket, mintha valami különleges rovarok volnának. Kíváncsi vagyok, hányat hagyott ki Jobbágy, gondolta Mari, Kíváncsi vagyok, hogy...

Egyenruhadarabok kerültek elő. Jáde talált megfelelő nadrágot egy Marival egyező magasságú írnokon; felemelte a fickót és egyszerűen lehúzta róla a ruhadarabot. Egyenruhafelsőt is kerítettek. Dölyfi még egy alkalmas méretű csákót is lopott, és a rajta lévő jelvényt addig fényesítette a ruhaujjával, míg csillogni nem kezdett. Mari épp az övét csatolta be, amikor feltűnt neki egy alak a szoba túlsó végében. Őróla teljesen megfeledkezett.

Szorosra húzta az övét, és átfűzte a végét a csaton, miközben átnyomakodott a kettőjüket elválasztó tömegen. Szíjjártó észrevette ugyan, de már túl későn, hogy bármit tegyen. A futást kivéve semmilyen más módon nem menekülhetett volna már el Mari elől, és századosok nem szoktak elszaladni tizedesek elől. Így hát megvetette a lábát, akár a közeledő rókaszuka tekintete által megbabonázott nyúl, és felemelte a kezét.

- Nana, Mellék, én százados vagyok, és kötelességem volt...! - kezdte volna.

- És mit gondol, mennyi ideig lesz még ez a rangja, uram? - sziszegte Mari. - Ha mesélek a tábornoknak a mi kis harcunkról? És hogy miként uszította ránk a herceget? És hogy miként erőszakoskodott Dinkával? És a hajamról, maga taszító, szánalmas kis nyomoronc! Pisla is különb férfi magánál, pedig ő terhes!

- Ó, nagyon is tisztában voltunk azzal, hogy nők is bezupáltak a seregbe - mondta Szíjjártó. - Csak azt nem tudtuk, hogy milyen mélyre hatolt a rothadás...

- Elvette a hajamat, mert azt hitte, jelent valamit a számomra! - sziszegte Mari. - Hát, megtarthatja magának! Majd megnövesztem újra, és ebben senki sem gátolhat meg engem, megértette? Ó, és még valami: ilyen mélyre hatolt a rothadás!

Inkább ökölcsapás volt, mint pofon, és olyan erővel terítette le a férfit, hogy az még a padlón is továbbgördült. De mivel Szíjjártó volt, ahogy bizonytalan lábakkal feltápászkodott, ujját bosszúszomjasan Marira szögezte.

- Megütötte az elöljáróját! - rikoltotta.

Néhányan feléjük fordultak, és Szíjjártóra néztek. Majd Marira. Aztán vigyorogva visszafordultak, és folytatták addigi tevékenységüket.

- A maga helyében megint futni kezdenék! - ajánlotta Mari. Majd sarkon fordult, és közben érezte a férfi tehetetlen dühét.

Épp csatlakozott volna már Jádéhoz és Maladikthoz, amikor valaki megérintette a karját. Felé pördült. - Mi az? Ó... elnézést, Csavaros őrnagy! - mondta. Úgy érezte, képtelen lenne ismét megbirkózni Szíjjártóval, mert még megölné a férfit. Ami miatt alighanem gondjai támadnának, még a jelenlegi helyzetben is.

- Szeretném megköszönni önöknek ezt a roppant módon élvezetes napot! - hálálkodott az őrnagy. - Megtettem, ami tőlem telt, de azt hiszem, mindannyiunkat…felülbíráltak.

- Köszönjük, uram! - felelte Mari.

- Szívesen, Mellék tizedes - felelte Csavaros. - Érdeklődve, egyben irigykedve követem további pályafutását. Gratulálok! És mivel úgy tűnik, az előírásos viselkedés szabályai egyelőre fellazultak, megszorítanám a kezét.

Kezet ráztak.

- Most pedig szólít bennünket a kötelesség - közölte az őrnagy, ahogy Jáde is megérkezett egy rúdra kötözött fehér lepedővel. - Ó, és ami azt illeti... a nevem Krisztina. És, tudja, tényleg nem hiszem, hogy vissza tudnék szokni a női ruhák viseléséhez…

Maladiktot és Jádét választották ki arra, hogy az erődön keresztül elkísérjék Marit. A trollt azért, mert egy troll látványa tiszteletet parancsol, a vámpírt pedig azért, mert egy vámpír kiköveteli magának a tiszteletet. Nyögések és éljenzés kísérte őket, ahogy átkönyökölték magukat a járatokon, mivel a hírek gyorsan terjedtek. Ez volt a másik ok, amiért Jádét is magukkal vitték. A trollok hatékonyan tudtak nyomakodni.

- Rendben - mondta a hátulról érkező Jobbágy. - Ennek a lépcsőnek az alján van egy ajtó, és azon túl az már ellenséges terület. Először a fehér zászlót dugják át! Fontos biztonsági javaslat.

- Maga nem tud velünk jönni, örmi?

- Ha, én? Megkockáztatom, jó néhány fickó akad odaát, aki fehér zászló ide vagy oda, azonnal lőne rám. Ne aggódjanak! Már híre ment a dolognak.

- Milyen dolognak, örmi?

Jobbágy közelebb hajolt feléjük.

- Azok ott nem fognak lányokra lőni, Mellék!

- Maga elmondta nekik?

- Fogalmazzunk úgy, hogy a hírek gyorsan terjednek - felelte a törzsőrmester. - Ragadják meg az alkalmat! És eskümre mondom, míg maga odalesz, előkerítem a bátyját! Ó, és még valami... figyeljen ide, Mellék! - Mari megfordult a lökdösődő katonákkal teli, tömött folyosón. Jobbágy szeme megcsillant. - Tudom, hogy bízhatok magában, Mellék. Épp annyira, mint önmagamban. A legjobbakat! És hozzon ki belőle mindent, amit csak lehet, fiam! A csók nem tart örökké!

Hát, ezt nem lehetett volna egyértelműbben megfogalmazni, gondolta Mari, miközben az ajtó melletti fegyveresek már előreintették őket.

- Tapadjanak a falhoz, rendben, hölgyek? És igyekezzenek azzal a ronggyal!

A nehéz ajtó kitárult. A folyosón fél tucat nyílvessző pattant ide-oda és perdült félre. Egyikük a zászlót is átlyukasztotta. Mari kétségbeesetten lóbálta a lepedőt. A távolból kiabálást hallott, aztán éljenzést.

- Rendben, indulás! - lódította előre az egyik őr.

Ö kilépett a hirtelen napfénybe, és a biztonság kedvéért párszor még meglengette a feje fölött a zászlót. Az udvaron férfiak álltak, ahogy az azt övező falak lőréseiben is. És testek is hevertek körülöttük a köveken.

Egy átvérzett egyenruhájú százados lépett ki az elesettek közül, és nyújtotta előre a kezét.

- Azt ideadhatja nekem, katona - mondta.

- Nem, uram. Ezt a parancsnoknak kell átadnom, uram, és meg kell várnom a válaszát.

- Akkor adja ide, katona, én pedig vissza fogom hozni magának a választ! Végül is maguk adták meg magukat.

- Nem adtuk meg magunkat. Ez itt egy tűzszüneti ajánlat. Ami nem ugyanaz. Személyesen kell átadnom, és ön nem elég magas rangú. - Majd Marinak eszébe jutott valami. - Követelem, hogy vezessenek Vinkó parancsnokhoz!

A százados rábámult, aztán alaposabban is megszemlélte.

- Maga nem egyike azoknak a...

- De igen - felelte ő.

- És maguk voltak azok, akik megbilincselték őket, és elhajították a kulcsokat?

- Igen - felelte Mari, és a szeme előtt kezdett leperegni az élete.

- És amiért megláncolva, meztelenül kellett több mérföldet végigszökdécselniük?

- Igen!

- És maguk csak... nők!

- Igen! - felelte Mari, egyelőre figyelmen kívül hagyva a „csak”-ot.

A százados közelebb hajolt hozzá, és igyekezett anélkül beszélni, hogy az ajkát mozgatta volna.

- Átkozottul szék unka! Ki'áló! Ékk ideje olt ’ár, hogy alaki 'óresre tanítsa azokat az arrogáns segg ejeket! - Aztán a férfi kihúzta magát. - Tehát akkor Vinkó parancsnokhoz, rendben. Kövessen, kisasszony!

Mari százak tekintetét érezte magán, miközben az egységet a belső erődbe vezették. Egy-két elismerő füttyszó is felhangzott, mivel odabenn jóval több katona tartózkodott, beleértve jó pár trollt is. Jáde lehajolt, felkapott egy sziklát és az egyiküket homlokon hajította vele.

- Senki se mozduljon! - kiáltotta Maladikt a kezével hadonászva, miközben százak emelték meg a fegyvereiket. - Ez a csókot dobni troll megfelelője! a

És valóban: a troll, akit Jáde fejbe talált, kissé bizonytalan lábakon állva ugyan, de visszaintegetett.

- Mellőzhetnénk egy kicsit a flörtölést, ha kérhetem? - kérdezte Mari Jádétól. - A puhányabb népek esetleg még félreértik.

- Mondjuk, a füttyögésnek vége szakadt - jegyezte meg Maladikt.

Még többen figyelték őket, ahogy emeletről emeletre felgyalogoltak a kőlépcsőkön. Senki sem lett volna képes elfoglalni ezt a helyet, ez nyilvánvalóvá vált Mari számára. Minden szintre rálátás nyílt egy magasabb szintről, és minden látogatót még azelőtt megpillantottak, mielőtt ő maga bárkit is észrevett volna.

Amikor elérték a következő szintet, az árnyak közül egy alak lépett elő. Egy fiatal nő, ódivatú bőrpáncélban és mellvértes láncingben. Hosszú, rendkívül halvány szőke haja volt; Mari - hetek óta először - futó irigységet érzett,

- Köszönöm, százados, innen átveszem! - mondta, majd Mari felé biccentett, - Jó estét, Mellék tizedes... ha lennének szívesek követni, kérem?

- Egy nő! És őrmester! - suttogta Maladikt.

- Igen, tudom - felelte Mari.

- De épp most adott parancsot egy századosnak!

- Talán politikai...

- És szembetűnően nőnemű!

- Nem vagyok vak, Mal - mondta Mari.

- És én sem vagyok süket - fordult feléjük mosolyogva a nő. - Anguának hívnak. Míg itt várnak, küldetek be egy kis kávét. Pillanatnyilag épp némi vita zajlik odabenn.

Valamiféle előszobában voltak, ami nem sokkal volt több egy padokkal ellátott, elkerített folyosórésznél. A túlsó végét nagy, kétszárnyú ajtó zárta, ami mögül emelt hangú vita zajai szűrődtek ki. Angua magukra hagyta őket.

- Csak ilyen egyszerűen? - értetlenkedett Maladikt.

- És mi tart vissza bennünket attól, hogy hatalmunkba kerítsük a helyet?

- Esetleg az a sok számszeríjas ember, akik mellett felfelé jövet elhaladtunk? - felelte Mari. Miért pont minket küldtek? tűnődött közben, üres tekintettel nézve a falat.

- Ja, igen. Azok, Igen. Ööö... Mari?

- Igen?

- Valójában Maladikta vagyok. - Majd ültében hátradőlt. - Tessék! Elmondtam valakinek!

- Ajjó - jegyezte meg Jáde.

- Ó, nagyszerű! - mondta Mari. Ilyentájt indulnék a latrinák délutáni takarítására, gondolta. Ennek csak jobbnak kell lennie annál, nem?

- Azt hiszem, egész jól csináltam - folytatta Maladikta. -Persze tudom, hogy most mire gondoltok. Arra, hogy a vámpírok mindig is jól érzik magukat, függetlenül attól, hogy milyen neműek, ugye? De ez mindenütt ugyanaz. Bársonyruhák, drótmerevítős hálóingek, folytonosan őrült viselkedés, és a „szűz lányok vérében fürdeni" dolgot még csak elő se hozzuk! Sokkal komolyabban vesznek, ha azt hiszik rólad, hogy hímnemű vagy.

- Úgy van - felelte Mari. Mindent összevetve ez jó hosszú nap volt Egy fürdő nagyon kellemes lenne.

- Azt hiszem, egészen addig a kávé-izéig jól csináltam. Pörkölt kávébabokból álló nyaklánc, az lenne a megoldás. Legközelebb jobban felkészülök.

- Ja - mondta Mari. - Jó ötlet. Igazi szappannal.

- Szappannal? Hogyan működhetne szappannal?

- Mi? Ó... bocs! - szabadkozott Mari,

- Hallottál egyáltalán egy szót is abból, amit mondtam?

- Ó, abból! Igen. Köszönöm, hogy elmondtad.

- És ennyi?

- Igen - felelte Mari. - Te te vagy. Ez jó. Én pedig én, akárki is legyen az az én. Fütyi pedig Fütyi. Mindannyian egyszerűen csak... emberek vagyunk. Nézzétek, egy héttel ezelőtt a napom fénypontját az jelentette, amikor elolvashattam a férfiak latrinájának a falain az új firkákat. Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy azóta jó sok minden történt. Nem hiszem, hogy többé bármin is túlságosan meg tudok lepődni. Mellesleg a kávészemekből fűzött nyaklánc jól hangzik. - Aztán türelmetlenül topogni kezdett a lábával a padlón. - Most viszont csak azt szeretném, ha igyekeznének azok ott benn.

Ücsörögtek és hallgattak, de aztán Marinak feltűnt, hogy a helyiség túlsó felén lévő egyik pad mögül vékony füstcsík bodorodik felfelé. Odasétált és bekukucskált a pad mögé. Egyik karját a feje alá téve egy férfi hevert ott, és dohányzott. Amikor megpillantotta Mari arcát, biccentett.

- Jó hosszasan folytatják még - mondta.

- Maga nem az az őrmester, akit a régi konyhában láttam? Aki az ankh-morporki lord Rozsdha háta mögött vágott pofákat?

- Nem vágtam pofákat, kisasszony. Egyszerűen csak mindig így nézek ki, amikor lord Rozsdha beszél. És való igaz, hogy valamikor őrmester voltam, de nézze, már nincsenek stráfjaim.

- Túl sokszó' vágott pofákat, mi? - érdeklődött Jade.

A férfi felnevetett, A látványból ítélve aznap még nem borotválkozott,

- Valami olyasmi, igen. Kísérjenek el az irodámba, az melegebb! Csak azért jöttem ki, mert a népek panaszkodtak a füstre. Ne is törődjenek azokkal odabenn, ők várhatnak. A szobám közel van, a folyosón.

Elindultak utána. Az irodája ajtaja valóban onnan alig pár lépésnyire nyílt. A férfi kitárta, besétált a mögötte lévő apró szobába, és leült egy székre. Az ülőalkalmatosság előtti asztalt teljesen beborították a papírok.

- Azt hiszem, elegendő élelmet tudunk felhozni ide ahhoz, hogy túléljék a telet - vett fel a borostás idegen egy lapot mintegy találomra közülük. - A gabonamennyiség kissé szűkös, de jókora adag feleslegünk van fehér káposztából, ami csodálatosan eláll, és tele van vitaminokkal meg ásványi anyagokkal.., igaz, az ablakokat érdemes mellette nyitva tartani, ha értik, mire célzok. Ne bámuljanak! Tudom, hogy az országot egy hónap sem választja el az éhínségtől.

- De hát meg sem mutattam még senkinek sem a levelet! - tiltakozott Mari, - Nem tudja, hogy mi mit... .

- Nem is kell tudnom - felelte a férfi. - Ez az egész az éhes szájakról és az élelmiszerről szól. Te jó ég, teljesen fölösleges harcolnunk magukkal! Az országuk így is, úgy is fejre áll. A termőföldjeiket benőtte a gyom, a földműveseik többsége vénember, a kaja zöme pedig a seregnek megy. És a hadseregek nem igazán lendítik előre a mezőgazdaságot, talán csak a csatamezők talajának termékenységét növelik meg kissé. A becsület, a büszkeség, a dicsőség... ezek egyike sem számít. Ez a háború befejeződik, vagy Borográvia elpusztul. Értik?

Mari előtt felrémlettek a szélfútta mezők, a még menthető termény maradékai után böngésző öregek...

- Mi csak üzenethozók vagyunk - mondta. - Nincs felhatalmazásunk tárgyalni...

- Tudják, hogy az istenük halott? - kérdezte a férfi. - Nem maradt belőle semmi, csak egy hang, a papjaink némelyike szerint. Az utolsó három fertelmességként a kövek, a fülek és a harmonikások neveztettek meg. Rendben, a harmadikat illetően talán még egyet is értenék vele, de... a kövek? Ha! Ami azt illeti, szívesen adunk tanácsot, ha netán egy új isten után néznének. Om elég népszerű jelenleg. Nagyon kevés fertelmesség, semmi különleges öltözeti kívánalom, és olyan himnuszok, amiket fürdés közben is lehet énekelni. A teleik miatt Offler, a Krokodilisten itt fönn szóba sem jöhet, és az Unortodox Burgonyaegyház alighanem kissé túl egyszerű a...

Mariból kirobbant a nevetés.

- Nézze, uram, éh csak egy... hogy is hívják magát, kérem?

- Vinkó Szilárd. Különleges megbízott, ami körülbelül ugyanaz, mint a nagykövet, csak azok nélkül a kis, aranyozott csokoládék nélkül.

- Vinkó, a Mészáros? - kérdezte Maladikta.

- Á, igen! Ez is a fülembe jutott már - felelte Vinkó vigyorogva. - Maguknak itt tényleg nem túlságosan sikerült elsajátítaniuk a propaganda nemes művészetét. És azért mondom ezt, mert... hát, hallottak már valaha Omról?

Általános fejrázást kapott válaszként.

- Nem? Hát, Om Könyvének Ótestamentumában van egy történet valami városról, ami tele volt romlottsággal, ezért Om úgy döntött, hogy szent tüzével elpusztítja azt, mivel ez még a jó öreg „villámaimmal lesújtalak" napokban történt, mielőtt vallása lett volna neki. De Tülök püspök tiltakozni kezdett a terv ellen, mire Om kinyilvánította, hogy megkíméli a várost, ha a püspök képes találni benne akár egyetlen jó embert is. így hát a püspök bekopogott minden ajtón, de egyet sem talált. Később viszont, már azt követően, hogy a város helyén egy üvegsivatag terült el, kiderült, hogy valószínűleg számos jó ember élt a városban, csak épp pont mivel jó emberek voltak, nem nagyon álltak neki ezt bizonygatni. Szerénység következtében beálló halál; rettenetes dolog. És maguk, hölgyeim, az egyedüli borográviaiak, akiket meglehetősen ismerek, eltekintve a katonaságuktól, ami, őszintén szólva, nem valami beszédes. És nekem úgy tűnik, hogy maguk közel sem olyan őrültek, mint az országuk külpolitikája. Maguk az egyetlenek, akik bírják a nemzetközi közvélemény jóindulatát. Egy rakás fiatal kölyök, akik túljárnak a dörzsölt, veterán lovasság eszén? Akik lábközön rúgják magát a herceget? A népek otthon kedvelik ezt. Aztán most kiderül, hogy maguk valójában lányok? Ezt meg egyenesen imádni fogják. Szavasshy úr roppantul élvezni fogja, amint értesül róla.

- De nekünk semmi hatalmunk sincs! Nem tárgyalhatunk egy...

- Mit akar Borográvia? Nem az ország. Úgy értem, a nép.

Mari már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán becsukta, és elgondolkodott.

- Hogy hagyják őket békén - mondta aztán. - Mindenki. Legalábbis egy ideig. Képesek vagyunk megváltoztatni a dolgokat.

- Elfogadják az élelmet?

- A mi országunk büszke ország.

- Mire büszkék?

A kérdés gyorsan érkezett, akár egy ökölcsapás, és Mari rádöbbent, hogyan robbannak ki a háborúk. Az ember fogja a megdöbbenést, ami átsöpört rajta, és hagyja kicsit forrni magában.

...lehet, hogy korrupt, tudatlan és ostoba, de a miénk...

Vinkó az arcát figyelte.

- E mögül az asztal mögül nézve - szólt aztán - az egyedüli dolog, amire az országuk jelenleg büszke lehet, az az asszonyai.

Mari néma maradt. Továbbra is a dühével próbált valamit kezdeni. Az egészet sokkal rosszabbá tette, hogy tudta: a férfinak igaza van. Büszkék vagyunk. És erre vagyunk büszkék. Az a büszkeségünk alapja, hogy büszkék vagyunk...

- Jól van, rendben. Akkor hajlandóak megvásárolni valamennyi élelmet? - firtatta az őt továbbra is árgus szemmel figyelő Vinkó. - Hitelre? Felteszem, akad még az országukban valaki, aki járatos a nemzetközi ügyek élezett fegyvereket nem igénylő megoldásaiban is.

- A nép hajlandó lenne ezt elfogadni, igen - felelte Mari rekedt hangon,

- Helyes, Ma éjjel el is küldöm a kattot.

- És miért viselkedik maga, Ankh-Morpork követe, ilyen nagylelkűen?

Mert egy csodálatos, melegszívű városból származom, tizedes... na nem, ezt képtelen vagyok rezzenéstelen arccal végigmondani - válaszolta Vinkó, - Akarja tudni az igazat? Ankh-Morporkban a népek többsége még csak nem is hallott a maguk országáról addig, amíg a katt-tornyokat le nem rombolták. Többtucatnyi apró ország akad itt a környéken, amik kézzel festett fapapucsokat meg marharépából főzött sört árulnak egymásnak. Aztán tudomást szereztek arról, hogy maguk azok az átokverte, eszement hülyék, akik mindenkivel harcba kezdenek. Manapság viszont már úgy ismerik magukat, mint... hát, mint olyan népet, ami azt teszi, amit szokott. Holnap pedig már nevetni fognak az egészen. De akadnak mások, akik mindennap leülnek, hogy elgondolkozzanak a jövőről, és akik úgy hiszik, van egy kevés értelme annak, hogy egy ilyen országgal is barátságos viszonyban legyünk.

- Miért? - kérdezte gyanakodva Maladikta.

- Mert Ankh-Morpork minden szabadságszerető nép barátja! - válaszolta Vinkó. - Az istenekre, hogyan is kell mondani? Ze chzy Brogocia proztfik! - Aztán az üres tekintetüket látva szabadkozni kezdett. - Elnézést, túl régen jöttem el otthonról! És őszintén szólva, a legszívesebben már vissza is mennék.

- De miért mondta, hogy maga egy meggyes pite? - kérdezte Mari.

- Nem azt mondtam, hogy én is Borográvia polgára vagyok?

- Nem. Brogocia az meggyes pite, az ország az Borogvia.

- Nos, legalább megpróbáltam. Nézzék, jobban szeretnénk, ha Heinrich herceg nem lenne két ország uralkodója. Mert az egyetlen, meglehetősen nagy országot eredményezne, ami sokkal nagyobb lenne, mint a környéken bármelyik másik. Amiből pedig valószínűleg az következne, hogy még nagyobbra akarna nőni. Tudják, a herceg Ankh-Morporkhoz hasonlóvá szeretné tenni az országát. De ez valójában azt jelenti, hogy hatalomra és befolyásra törekszik. Viszont nem kiérdemelni akarja ezeket, nem felnőni hozzájuk vagy kemény munkával elsajátítani, hogy hogyan lehet használni őket, hanem egyszerűen csak akarja a hatalmat és a befolyást.

- Ez politikai játszadozás! - tiltakozott Maladikta.

- Nem. Ez csupán az igazság kimondása. Kössenek vele békét, persze! Csak hagyják az utat meg a tornyokat békén! Az élelmüket így is, úgy is megkapják, bármit is fizetnek érte. Szavasshy úr cikke majd gondoskodik erről.

- Maga küldött kávét - mondta Mari.

- Ó, igen. Az Uzsgyi Kupán káplár volt, az égi megfigyelőm. Ő gnóm.

- És egy farkasembert is ránk szabadított?.

- Hát, a „magukra szabadítani" kifejezés kicsit erős. Angua csak a biztonság kedvéért követte magukat. Igen, ő pedig farkasember.

- A lány, akivel találkoztunk? Egyáltalán nem úgy festett!

- Nos, általában nem festenek úgy - felelte Vinkó. - Egészen addig a pillanatig, amikor hirtelen igen, ha értik, hogy értem. És azért követte magukat, mert kerestem valamit, bármit, amivel elejét lehetett venni annak, hogy emberek ezrei meghaljanak. És ez sem politika - tette hozzá, aztán felállt. - Most pedig, hölgyeim, mennem kell, és a szövetség vezetői elé kell tárnom az ajánlatukat.

- Épp a legjobbkor lépett ki a szobából dohányozni, nem igaz? - tapogatózott óvatosan Mari. - Tudta, hogy jövünk, és tett róla, hogy maga találkozzon velünk elsőként.

- Hát persze. Az effélét nem lehet egy rakás... á, igen... agyasra hagyni.

- Hol van a bátyám, Vinkó úr? - szegezte neki a kérdést Mari.

- Úgy tűnik, nagyon hisz abban, hogy én tudom. - felelte Vinkó, kerülve a tekintetét.

- Biztos vagyok benne - mondta ő.

- Miért?

- Mert senki más nem tudja!

Vinkó elnyomta a szivarkáját.

- Anguának igaza volt magával kapcsolatban - mondta. - Igén, én, ööö... elrendeztem, hogy valami olyasmi alá helyezzék, amit én „védőőrizetnek" szeretek hívni. Jól van. Angua elkísérheti hozzá, ha akarja. A maga bátyja lehetőség a bosszúra, zsarolásra, ki tudja, mire... és azt gondoltam, nagyobb biztonságban lehet, ha pontosan tudom, hogy kinek a kezében vannak a zárkája kulcsai.

Az út vége, villant át Mari agyán. De mégsem az volt, többé már nem. Olyan benyomása támadt, hogy a vele szemközt álló férfi olvas a gondolataiban.

- Ezért volt ez az egész, nemde? - tette fel a kérdést Vinkó.

- Nem, uram. Ez csak az, ahogy elkezdődött az egész - felelte ő.

- Hát, így folytatódik - mondta a férfi. - Sűrű napnak nézünk elébe. Ezt a tűzszüneti ajánlatot most rögtön beviszem a folyosó végén lévő szobába, és bemutatom azoknak a nagyon fontos embereknek - itt a hangja kifejezéstelenné vált -, akik arról tárgyalnak, mit kellene kezdeni Borográviával. Maguk meg fogják kapni a tűzszünetüket, az élelmet és valószínűleg kapnak egyéb segítséget is.

- Ezt honnan tudja? - tudakolta Mari. - Még meg sem tárgyalták a dolgot!

- Még nem. De ahogy említettem már... valamikor én is őrmesteri rangban szolgáltam. Angua!

Az ajtó ekkor kinyílt a nő pedig belépett. Ahogy Vinkó is említette, képtelenség lett volna megmondani bárkiről, hogy farkasembere, egészen addig, amíg valaki rá nem döbben a tényre...

- Most pedig, mielőtt a nagyon fontos emberekkel találkoznék, jobb lesz, ha megborotválkozom - állapította meg Vinkó. - A népek nagy jelentőséget tulajdonítanak a borotválkozásnak.

Mari meglehetősen zavarban volt, miközben Angua őrmesterrel lépkedett lefelé á lépcsőn. Hogyan kellene társalgást kezdenie vele? „Szóval akkor maga farkasember, ugye?" - ez elég ostobának tűnt. Örült, hogy Jáde és Maladikta a várószobában maradt.

- Igen, az vagyok - szólt Angua.

- De hát nem is kérdeztem! - tört ki Mariból.

- Nem, de ismerem már ezeket a helyzeteket. Megtanultam felismerni azt, amikor a népek nem mondanak ki… dolgokat. Ne aggódjon!

- Maga követett bennünket - mondta Mari.

- Igen.

- Tehát tudnia kellett, hogy nem vagyunk férfiak.

- Ó, persze - felelte Angua. - A szaglásom sokkal jobb, mint a látásom, pedig éles szemem van. Az emberek szagos lények. De ami azt illeti, nem árultam volna el Vinkó úrnak, ha nem hallom, ahogy beszélgetnek egymással. Bárki meghallhatta volna magukat, ahhoz nem kellett farkasembernek lenni. Mindenkinek vannak titkai, amiket nem akar másokkal megosztani. A farkasemberek kissé hasonlatosak a vámpírokhoz ebben a tekintetben. Elviselnek bennünket... amíg elővigyázatosak vagyunk.

- Ezt meg tudom érteni - mondta Mari. Ahogy velünk is ez a helyzet, gondolta.

Angua egy súlyos, vasalt ajtó mellett állt meg.

- A bátyja itt van benn - közölte, aztán előhalászott egy kulcsot, és kinyitotta vele a zárat. - Én visszamegyek, és csevegek a többiekkel. Ha kész van, csak jöjjön, és keressen meg...

Mari dobogó szívvel belépett, és ott volt Pali. Meg egy ölyv is, a nyitott ablak melletti állványon. És a falon, amin Pali éppen olyan elmerülten, még a nyelve hegyét is kidugva dolgozott, hogy közben észre sem vette az ajtó nyílását, egy másik ölyv szárnyalt a napkeltébe.

Ebben a pillanatban Mari bármit kész lett volna megbocsátani Ankh-Morporknak. Valaki kerített egy doboz színes krétát Palinak.

A hosszú nap még hosszabbra nyúlt. Marit egyféle hatalom övezte. Ahogy a többieket is. A népek utat adtak nekik és bámulták őket. A harc abbamaradt, és ennek ők voltak az okai, noha senki sem tudta pontosan, milyen módon.

Akadtak könnyedebb pillanatok is. Lehet, hogy ők hatalomra tettek szert, de a parancsokat Csuhás tábornok adta. És lehet, hogy Csuhás tábornok adta a parancsokat, de jó eséllyel lehetett feltételezni, hogy Jobbágy törzsőrmester volt az, aki fogadta azokat.

És talán ennek volt köszönhető az, amikor Pisla megkérte Marit meg Fütyit, hogy kísérjék el, és beterelték őket egy szobába, ahol két őr által közrefogottan, szégyenlősen ott állt egy Jani nevű szőke, kék szemű fiatalember, egyik fülében aranykarikával, továbbá térdéig letolt nadrágban, ha Pisla esetleg az egyéb egyedi jellegzetességeit is ellenőrizni szerette volna.

Ezenfelül az ifjú egyik szeme körül fekete monokli díszelgett.

- Ez az a bizonyos illető? - kérdezte a falnak támaszkodó Csavaros őrnagy, aki épp egy almát rágcsált. - A tábornok megkért, hogy tájékoztassam, miszerint ötszáz koronás hozomány is jár mellé a hadsereg jókívánságaival egyetemben.

Jani arca némileg felderült ezek hallatán. Pisla alaposan és tüzetesen megszemlélte.

- Nem - fordult végül el tőle. - Ez nem ő.

Jani már nyitotta a száját, amikor Mari felcsattant:

- Senki sem kérdezte a véleményét, közlegény!

És mivel ez egy ilyen nap volt, a fiatalember befogta a száját,

- Attól tartok, ő az egyedüli jelölt - mondta Csavaros, - Rengeteg fülbevalósunk van, meg szőkénk, kék szeműnk és Janink... és meglepő módon szép számú furunkulusosunk is. De ő az egyedüli, akire mindez együtt jellemző. Biztos benne?

- Teljesen - felelte a még mindig a fiatalembert bámuló Pisla. - Az én Janimat biztos megölték.

Csavaros odasétált hozzá, és lehalkította a hangját:

- Ebben az esetben, öhm, „ a tábornok nem hivatalosan úgy rendelkezett, hogy elintézhető egy házassági anyakönyvi kivonat, egy gyűrű és az özvegyi nyugdíj - mondta,

- Ezt megteheti? - suttogta Mari,

- Maguk közül valakiért? Ezen a napon? Csodálkozna, mi mindent meg lehet tenni - felelte Csavaros, - Ne gondoljanak róla túlságosan rosszakat! A tábornoknő jót akar. A tábornoknő nagyon gyakorlatias ember.

- Nem - mondta Pisla, - Én... ezt... hát, nem. Köszönöm, de nem.

- Biztos vagy Benne? - firtatta Mari.

- Teljesen - válaszolta dacosan Pisla. Ám mivel természeténél fogva nem igazán lehetett volna dacos személyiségnek mondani, nem egészen olyan benyomást keltett, mint amilyennek ő a kiállását esetleg vélte; halványan olyan jellege volt az egésznek, mintha aranyértől szenvedett volna, De az erőfeszítése ettől függetlenül elismerésre méltó volt.

Csavaros hátrébb lépett.

- Nos, ha biztos benne, közlegény... Akkor, rendben. Vigyék el ezt az embert, őrmester!

- Csak egy pillanat! - szólt Pisla, Aztán odasétált a zavart Janihoz, megállt vele szemben, kinyújtotta a kezét és így szólt: - Mielőtt megint elvinnének, add vissza a garasom, te disznó!

Mari Csavaros felé nyújtotta a kezét, aki mosolyogva megrázta. Újabb kis győzelemfélét arattak. Ha elég erős a földcsuszamlás, még a szögletes kavicsok is gurulni kezdenek.

Mari visszaindult a nők - vagy legalábbis a hivatalosan nőnek számító személyek - szálláshelyévé kinevezett, meglehetősen nagyszoba felé. Amelyet a katonák - felnőtt férfiak - szinte kezüket-lábukat törve igyekeztek párnákkal kényelmesebbé tenni, illetve behordani oda a tűzifát. Az egész nagyon furcsa volt. Mari úgy érezte, mintha valami veszélyes, de törékeny dologként kezelnék őket. Mint mondjuk egy méreggel teli hatalmas, csodálatos porcelántégelyt, Ahogy befordult a tágas udvar sarkán, Szavasshy és Richolt urakkal találta szembe magát. Képtelenség lett volna elkerülni őket. Határozottan olyan benyomást keltettek, mint akik keresnek valakit.

Az íróember szemrehányó, ám egyben reménykedő pillantást vetett rá.

- Ömm... tehát akkor önök nők? - kérdezte.

- Öoö, igen - felelte ő.

Szavasshy elővette a jegyzetfüzetét.

- Ez lenyűgöző történet! - mondta. - Önök valóban elverekedték magukat idáig, és aztán mosónőknek álcázva magukat jutottak be az erődbe?

- Hát, tényleg nők voltunk, és tényleg mostunk is valamennyit - felelte Mari. - Alighanem tényleg elég ravasz álca volt. Akár úgy is mondhatnánk, úgy jutottunk be, hogy nem álcáztuk magunkat.

- Csuhás tábornok és Zubbony százados kijelentették, hogy rendkívül büszkék önökre - folytatta Szavasshy.

- Ó, akkor ezek szerint mégis előléptették? - érdeklődött Mari.

- …és a tábornok azt mondta, hogy nőkhöz képest önök csodálatos eredményeket értek el.

- Igen, gondolom - felelte Mari. - Igen. Nőkhöz képest szép eredményeket.

- A tábornok úgy folytatta, hogy... - Szavasshy a jegyzetfüzetére nézett - ...hogy önök az ország asszonyainak a díszére válnak. Kíván esetleg megjegyzést fűzni ehhez?

Az újságíró elég ártatlanul festett, így aligha volt fogalma a Mari fejében kirobbanó ádáz vitáról. Az ország asszonyainak a díszére válnak. Büszkék vagyunk önökre. Valahogy ezek a szavak elzárták az embert; a helyére rakták, megveregették a fejét és egy cukorkát a kezébe nyomva elküldték. De valahol csak el kellett kezdeni...

- Ez igen kedves volt tőle - mondta Mari fennhangon.

- De mi csak el akartuk végezni a feladatot, aztán hazatérni. A katonák ezt akarják. - Egy pillanatig elgondolkodott, majd hozzáfűzte: - Meg forró, cukros teát. - Legnagyobb elképedésére a férfi ezeket is leírta.

- Csak még egy utolsó kérdés, kisasszony: mit gondol, más lenne a világ, ha több nő szolgálna katonaként? - faggatta Szavasshy immár újfent mosolyogva, amiből Mari arra következtetett, hogy ez afféle tréfás kérdés lehet.

- Ó, azt hiszem, ezt a kérdést Csuhás tábornoknak kellene feltennie - felelte. És szeretném látni az arckifejezését, amikor ez megtörténik...

- Igen, de mit gondol erről ön, kisasszony?

- A helyes megszólítás tizedes, ha kérhetem.

- Elnézést, tizedes... tehát?

A ceruza a füzet fölött lebegett. És körülötte fordult meg a világ. Leírt dolgokat, és azok mindenhova eljutottak. Lehet, hogy a toll nem hatalmasabb fegyver a kardnál, de a nyomdagép talán nagyobb súllyal bír, mint egy ostromfegyver. Már pár szó képes mindent megváltoztatni...

- Hát - mondta Mari -, én...

Hirtelen nyüzsgés támadt az udvar másik végében lévő kapunál, és néhány lovassági tiszt érkezett. Valószínűleg már várták őket, mert sietve zlobéniai tisztek sereglettek köréjük.

- Á, úgy látom, a herceg visszatért - mondta Szavasshy.

- Aligha lesz boldog, ha értésül a tűzszünetről. Kiküldtek érte pár lovas futárt.

- Tehet bármit a tűzszünettel kapcsolatban?

Az újságíró megvonta a vállát.

- Néhány igen magas rangú tisztjét itt hagyta. Eléggé megdöbbentő lenne, ha bármit is tenne most már.

A magas alak leszállt a lováról, és Mari felé törtetett - illetve, döbbent rá a lány, inkább a mellette lévő nagy ajtó felé. Az alakot nyüzsgő hivatalnokok és tisztek követték, akiket folyamatosan lerázott magáról. Ám amikor az egyik ember egy nagy, fehér lapot lobogtatott meg az arca előtt, az alak megragadta azt, és olyan hirtelen torpant meg, hogy néhány mögötte igyekvő tisztje hátulról nekiütközött.

- Ömm..- mormolta Szavasshy. - Felteszem, a képes kiadás, Ömm...

A lapot a földre hajították.

- lgen, valószínűleg az volt - nyugtázta az újságíró.

Heinrich megközelítette őket. Mari így már az arckifejezését is látta.

A férfi dühöngött. Mari mellett Szavasshy új, tiszta oldalra lapozott a jegyzetfüzetében, és megköszörülte a torkát.

- Maga beszélni akar hozzá? - kérdezte Mari, - Ebben az állapotában? Le fogja vágni magát!

- Ez a kötelességem - felelte Szavasshy. Aztán mikor a herceg és a kísérete elért az ajtóig, tett egy lépést előre és enyhén reszkető hangon megszólalt: - Felség? Válthatnánk esetleg pár szót?

Heinrich dühödten az újságíró felé fordult, és megpillantotta Marit. A tekintetük egymásba fonódott.

A herceg szárnysegédei jól ismerték urukat. Amint a férfi kardjához kapott, azonnal körbevették, hogy mozdulni sem tudott, majd viharos sustorgás következett, amit csak néha szakítottak meg Heinrich jóval hangosabb közbevetései, amik főleg a „Mi?” témát variálták, és amelyeket végül egy „A pokolba már!" mentén előadott tiráda követett.

Aztán a tömeg ismét szétnyílt. A herceg lassan, kimérten lesöprögetett néhány porszemet makulátlan egyenruhájáról, kurtán Richolt Ottó felé pillantott, majd Mari elszörnyedésére odasétált hozzá...

...és kinyújtotta egyik fehér kesztyűs kezét.

Ó, ne!, gondolta Mari. De a fickó eszesebb, mint amilyennek Vinkó hiszi, és képes fékezni magát És hirtelen én lettem mindenki üdvöskéje.

- Dicső országaink üdve érdekében - szólt Heinrich - javasolt, hogy nyilvánosan és barátian fogjunk kezet.

Aztán elmosolyodott, vagy legalábbis felfelé görbítette szája mindkét szélét.

Mivel semmilyen más menekülőutat nem látott, Mari megfogta a nagy kezet, és engedelmesen megrázta.

- Ó, kiváló! - ragadta meg Ottó a képkészítő dobozát. - Persze csak egyet tudok készíteni, mivel sajnálatos módon fillanófényt kell alkalmasznom. Csupán egy pillanat...

Mari lassan kénytelen volt ráébredni, hogy egy művészeti forma, amely valójában a pillanat törtrésze alatt lezajlik, ettől függetlenül még hosszas előkészületeket igényelhet. És például azt, hogy az ember mosolya őrült grimasszá fagyjon, vagy - legrosszabb esetben - halotti vicsorgássá. Ottó magában motyogva állítgatta a készülékét. Heinrich és Mari egymás kezét fogva meredt a képkészítő doboz lencséjébe.

- Szóval - mormolta a herceg - a katonafiúcska nem is fiúcska. Ez a szerencséd!

Mari továbbra is mereven vigyorgott,

- Gyakran szokott rémült nőket fenyegetni? - kérdezte.

- Ó, az semmi sem volt! Végül is csak egy parasztlány vagy. Mit tudsz te az életről? És volt benned spiritusz!

- Itt repül a kismadár! - mondta Ottó. - Egy, két, há... ó, a fran...

Mire káprázó szemük előtt elhalványultak a szellemképek, Ottó már ismét a saját lábán állt.

- Egy nap, remélem, sikerül olyan szűrőt találnom, ami működik... - motyogta. - Mindenkinek hálásan köszönöm!

- Ezt a nemzeteink közti béke és Jó szándék kifejezése érdekében - mondta Mari édesen mosolyogva, miközben elengedte a herceg kezét. Aztán hátralépett, - Ezt viszont, felség, saját magamért...

Valójában nem rúgta meg. Az élet egy folyamat, amelyben az ember kitapasztalja, hogy meddig tud elmenni - és eközben valószínűleg túl messzire is el tud menni. De a lába puszta meglendítése elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy lássa a hülyét abba a nevetséges, összerántott térdű védekező pózba görnyedni.

Aztán a lelkében dalolva elmasírozott. Nem egy tündérkastélyban volt, és nem létezett olyasmi, hogy minden jó, hajó a vége, de néha az embernek azért lehetősége nyílt arra, hogy lábközön rúgással fenyegesse meg a jóképű herceget.

És hátra volt még az a másik apróság.

Már alkonyodott, mire Mari ismét rábukkant Jobbágyra, és a nap vérvörös fénnyel sütött be az erőd legnagyobb konyhájának magas ablakain. A törzsőrmester egyedül ült egy hosszú asztalnál a tűz mellett, tetőtől talpig egyenruhában, és egy pecsenyezsírral meghintett, vastag karéj kenyeret evett. A másik keze ügyében egy korsó sör volt. Mari érkeztére felnézett, majd bajtársiasan az egyik szék felé biccentett. Körülöttük nők szaladgáltak fel s alá.

- Pecsenyezsíros kenyér sóval meg borssal, és egy korsó sör - szólt Jobbágy. - Ez az igazi! Az összes konyhaművészetüket megtarthatják maguknak. Kér egy szeletet? - Aztán intett az egyik körülötte ugráló konyhalánynak.

- Most nem, örmi.

- Biztos benned kérdezte Jobbágy. - Ismeri a közmondást: a csók nem tart örökké, de a főzni tudás igen. Remélem, ezt nem kell majd magának is személyesen megtapasztalnia.

Mari leült.

- A csók egyelőre még kitart - mondta.

- Pislát elrendezték? - érdeklődött a törzsőrmester. Lehajtotta a sörét, aztán csettintett a konyhalánynak, és az üres korsójára mutatott.

- Ahogy ő maga kívánta, örmi.

- Úgy a legtisztességesebb. Annál többet nem is várhat. Szóval akkor most mi következik, Mellék?

- Nemtom, örmi. Megyek tovább Di... Alizzal meg a sereggel, aztán meglátjuk, mi lesz.

- A legjobbakat! Viselje gondjukat, Mellék, mer'hogy én nem megyek - mondta Jobbágy.

- Örmi? - döbbent meg Mari.

- Hát, úgy tűnik, rövidesen egy háborúval kevesebbünk lesz, eh? Akárhogy is, ez van. Az út vége. Én megtettem a magamét. Tovább már nem mehetek. Csak kérdezzen rá a tábornoknál, fogadok, hogy ő boldog lesz, ha már látja a hátam közepét! Emellett lassan az öregség is utolér. Ma a támadáskor öt szegény ördöggel is végeztem, és utána azon kaptam magam, hogy azon töprengek, mi-ért is tettem ezt. Ez nem jó jel. Ideje lelépni, mielőtt kicsorbítanám a saját élem.

- Biztos ebben, örmi?

- Ja. Úgy tűnik, a jó öreg „jó vagy rossz, de az én hazám” dolog lassan kifutóban. Itt az ideje, hogy kényelembe helyezzem magam, és elgondolkozzak azon, hogy miért is harcoltunk. Biztos, hogy nem kér egy karéjjal? Olyan ropogós porcok is vannak a szaftban. Ez az, amit én valódi stílusnak nevezek, ha pecsenyezsírról van szó.

Mari egy legyintéssel elhessegette magától a felkínált zsíros kenyeret, és csendben ücsörögve megvárta, míg Jobbágy befalja.

- Tényleg elég furcsa - mondta aztán.

- Micsoda, Mellék?

- Rájönni, hogy ez az egész nem rólunk szól. Azt hinné az ember, hogy ő maga a hős, de aztán kiderül, hogy valójában csak valaki más történetének a része. Dink... Aliz lesz az, akire majd emlékeznek. Nekünk csak el kellett őt juttatnunk idáig.

Jobbágy erre nem szólt semmit, de ahogy Mari akár előre le merte volna fogadni, a zsebéből előhalászta gyűrött bagós zacskóját. O is a zsebébe csúsztattam kezét, és kivett onnan egy kis szütyőt. Zsebek, gondolta. Ragaszkodnunk kell a zsebekhez. Egy katonának szüksége van zsebekre,

- Próbálja ki ezt, örmi! - mondta. - Gyerünk, bontsa csak ki!

Az apró bőrszütyőt zsinór fogta össze. Jobbágy annál fogva maga elé tartotta, így a zsákocska ide-oda lengett a szeme előtt.

- Hát, Mellék, eskümre mondom, én nem vagyok szentségelős fajta... - kezdte volna.

- Nem, tényleg nem az. Feltűnt nekem is - felelte Mari. - De az a gyűrött vén papírzacskó már kezdett az idegeimre menni. Miért nem csináltatott soha magának valami rendes dohányzacskót? Itt az egyik nyeregkészítő fél óra alatt összevarrta ezt nekem.

- Hát, ilyen az élet, nemdebár? - kérdezte Jobbágy. - Az embernek ugyan minden áldott nap eszébe jut, hogy „az istenekre, most már tényleg itt az ideje, hogy egy új zacskót szerezzek magamnak”, de aztán mindig annyi lesz a tennivaló, hogy végül csak a régit használja továbbra is. Köszönöm, Mellék!

- Ó, csak arra gondoltam: „mit adhatnék egy olyan embernek, akinek mindene megvan?”, és erre futotta - mondta Mari. - De igazából nincs meg mindene, örmi. Ugye, örmi? Nincs, igaz?

Erezte, ahogy a törzsőrmester megdermed.

- Ezt most hagyja abba, Mellék! - utasította fojtott hangon Jobbágy.

- Csak arra gondoltam, biztos megszeretné mutatni valakinek azt a maga medálját, örmi - folytatta Mari derűsen. - Azt, amelyik a nyakában lóg. És ne meressze rám így a szemét, örmi! Ó, persze, elsétálhatnék anélkül, hogy valaha is megbizonyosodom róla, úgy igazán, és talán maga se mutatná meg soha senki másnak, vagy mesélné el a történetet, és egy nap mindketten halottak leszünk, és... hát, kár lenne érte, nem?

Jobbágy továbbra is csak meresztette rá a szemét.

- Az esküjére mondom, maga nem egy hazudós fajta - mondta Mari, - Ügyes húzás, örmi. Mindennap elmondta ezt a népeknek.

Körülöttük a konyha nyüzsgött a női tevékenységtől. Úgy tűnt, a nők keze sosem nyugszik - csecsemőket tartottak, vagy serpenyőket vagy tányérokat vagy gyapjút vagy egy kefét, esetleg tűt. Még beszélgetés közben is tevékenykedtek.

- Senki se hinne magának - mondta végül Jobbágy.

- Kinek is akarnám elmondani? - kérdezte Mari. - És igaza van. Senki se hinne nekem. De én hinnék magának.

Jobbágy a friss korsó sörébe bámult, mintha a jövőt szerette volna kiolvasni a habjából. Aztán úgy látszott, hogy döntésre jutott, mert pállott szagú mellénye mögül előhúzta az aranyláncát, levette róla a medált és vigyázva kinyitotta azt.

- Tessék! - nyújtotta oda Marinak. - Sok hasznát veszi.

A medál két felét belülről egy-egy miniatűr festmény díszítette: egy sötét hajú lány és egy a Tüzes Talpasok egyenruháját viselő szőke fiatalember portréja.

- Magát jól eltalálták - mondta Mari.

- Ugrasson mást, Mellék! - szólt Jobbágy.

- Nem, őszintén mondom! - bizonygatta Mari. - Ha a képre nézek, aztán meg magára... látom az arcát a nő arcában. Halványan, persze. Nem ennyire... erőteljesen. És ki volt a fiú?

- Vilmosnak hívták - mondta Jobbágy.

- A kedvese?

- Igen.

- És követte őt a seregbe...

- Ja. A régi, ismerős történet. Nagydarab, erős lány voltam, és... hát, látja a képet. A művész megtette, ami tőle telt, de én sosem voltam egy vászonra kívánkozó szépség, Papírlapra is alig illő. Ahonnan én jövök, ott a férfiak olyan jövendőbeli feleséget kerestek, aki egyszerre mindkét hóna alatt el tudott cipelni egy disznót. És pár nappal később, amikor épp az apámnak segítettem, és egy-egy disznóval a hónom alatt cepekedtem a sárban, az öreg üvöltözni kezdett velem, én meg arra gondoltam: a pokolba ezzel az egésszel, Vili sosem üvöltözött velem! Szereztem magamnak férfiruhát, ne törődjön vele, hogyan, levágtam a hajam, megcsókoltam a Hercegnőt, és három hónapon belül már dísztüzetes voltam.

- Az mi?

- A tizedeseket hívtuk így - magyarázta Jobbágy. - Dísztüzetes. Ja, én is vigyorogtam rajta. És már ment is minden a maga útján. A sereg kismiska ahhoz képest, amikor egy sertéstelepen kell gürizned és három lusta fiútestvérről kell gondoskodnod.

- Milyen régen történt ez, örmi?

- Tényleg nem tudnám megmondani. Esküszöm, fogalmam sincs, milyen öreg vagyok, és ez az igazság - válaszolta a törzsőrmester. - Olyan sokszor hazudtam már a korommal kapcsolatban, hogy végül elhittem magamnak is mindent. - Aztán roppant elővigyázatosan elkezdte a bagót átpakolni az új szütyőjébe.

És a kedvese? - kérdezte halkan Mari,

- Ó, nagyszerű időket töltöttünk együtt! - dermedt meg és bámult egy pillanatra a semmibe Jobbágy. - A dadogása miatt sosem léptették elő, de nekem jó harsány hangom volt, és a tisztek ezt kedvelik. De Vili nem bánta. Még azt sem, amikor kineveztek őrmesternek. Aztán Sepplénél megölték, közvetlenül mellettem.

- Sajnálom!

- Nem kell, nem maga ölte meg - mondta Jobbágy higgadtan. - De utána átléptem a teste fölött és kibeleztem azt a rohadékot, aki megtette. Nem az ő hibája volt. Ahogy az enyém sem. Katonák voltunk. És pár hónappal később aztán kisebbfajta meglepetésben volt részem, és a Vilmos nevét kapta ő is, akár csak az apja. Kész szerencse, hogy épp eltávon voltam, eh? A nagyim nevelte fel a gyerkőcöt, és indította el az életbe. Fegyverkovács Scritz mellett. Jó szakma, mármint a fegyverkovács. Egy jó fegyverkovácsot senki sem akar megölni. Azt hallottam, hogy kiköpött az apja. Egyszer találkoztam egy századossal, aki vett nála egy veszett jó kardot. Meg is mutatta nekem, persze fogalma se volt a mögöttes történetről. Átkozottul jó kard volt! Berakásos volt a markolata meg minden, nagyon igényes munka! Családos ember már, négy gyerekkel, úgy hallottam. Fogata is van meg lovai, szolgák, nagy ház... ja, látom, figyel...

- Dinka. .. vagyis hát Dinka meg a Hercegnő mondta, hogy...

- Ja, ja, beszéltek Scritzről meg egy kardról - felelte Jobbágy. - Akkor tudatosult bennem, hogy nem csak én ügyelek magukra, fiúk. Tudtam, hogy túl fogják élni; Az öreglánynak szüksége volt magukra.

- Szóval akkor oda kell mennie, örmi.

- Kell? Ki mondja ezt? Egész életemben az öreglányt szolgáltam, de nem parancsolhat nekem. A saját magam ura vagyok, ahogy mindig is az voltam.

- Tényleg, örmi? - kérdezte Mari.

- Mellék, maga sír?

- Hát... ez az egész kicsit szomorú, örmi.

- Ó, meg merném kockáztatni, olykor én is ríttam egy keveset - ismerte el Jobbágy, továbbra is tömködve a bagót az új szütyőjébe. - De mindent összevetve jó életem volt. Láttam a slompi csatában a lovassági áttörést. Része voltam a vékony vörös vonalnak, ami Birkahordaléknál visszaverte a nehézgyalogság rohamát. Raladannál négy igazi gazember keze közül kimenekítettem a birodalmi lobogót, és rengeteg idegen országban jártam, meg jó pár nagyon érdekes emberrel találkoztam, akiket utóbb többnyire megöltem, mielőtt ők fektethettek volna ki engem alaposan és véglegesen. Elvesztettem egy szerelmemet, de a fiam még mindig megvan... higgye el nekem, sok olyan nő létezik, akinek sokkal rosszabbat kellett szembenéznie...

- És… felfedezett más lányokat is...

- Ha! Végül a kedvtelésemmé vált, de tényleg. A legtöbbjük rémült kis teremtés volt, aki épp az istenek tudja, mi elől menekült. Ők hamar lebuktak. És jó páran akadtak olyanok is, mint Pisla, akik a fiúikat kajtatták. De voltak néhányan, akikben, ahogy mondani szoktam, megvolt a szikra. Talán még egy kis tűz is. Őket csak a megfelelő irányba kellett igazgatni. Akár úgy is mondhatja, hogy támaszt nyújtottam nekik. Egy őrmester olykor komoly hatalommal rendelkezik. Egy szó ide, egy biccentés oda, néha talán még egyes iratok átjavítgatása is, pár elsuttogott szó a sötétben...

- ...egy pár zokni - toldotta meg Mari.

- Ja, afféle - nyugtázta Jobbágy vigyorogva. - A latrinaügyet mindig nagy kihívásnak tartják. De én azt szoktam mondani, hogy amiatt kell a legkevésbé aggódni. Békében senkit se érdekel, csatában meg mindenki ugyanúgy vizel, és ugyanolyan rohanvást. Ó, persze segítettem őket. Én voltam a micsodájuk, a szürke eminenciájuk. Csak úgy hívtam őket, hogy Jobbágy Kisfiai.

- És sosem gyanakodtak?

- Mi, hogy a Jókedvű Jobbágy Jakabra gyanakodtak volna, arra a rummal meg ecettel teli hordóra? - kérdezte a törzsőrmester ismerős, ördögi vigyorával. - Jobbágy Jakabra, aki puszta böfögéssel képes megállítani egy kocsmai verekedést? Arra ugyan nem! Azt meg merném kockáztatni, hogy olykor némelyikük megsejtett valamit, esetleg, talán még azt is kiókumlálták néha, hogy valahol valami van a háttérben, de én csak az a nagydarab, kövér őrmester voltam a számukra, aki mindenkit és mindent ismer, és aki mindent megiszik.

Mari a szemét törölgette,

- Akkor mit fog most csinálni, ha nem Scritzbe megy?

- Ó, félretettem valamicskét - felelte Jobbágy. - Vagyis, ami azt illeti, a valamicskénél valamivel többet is. Fosztogatás, zsákmányolás, zabrálás,,. a végén mind összeadódik, hívják akárhogyan. Nem vertem el az egészet, mint a fiúk többsége, érti? Felteszem, a legtöbb átokverte helyre emlékszem, ahova elástam őket. Mindig is arra gondoltam, hogy nyithatnék majd egy fogadót, vagy esetleg egy kupit... ó, egy finom, előkelő helyet, ne meressze rám így a szemét, semmi olyasmit, mint az a bűzös sátor volt. Nem, egy olyat, amiben szakács van meg csillárok meg rengeteg vörös bársony. Olyan igazi kifinomultat. Kerítenék valami előkelő hölgyet, hogy a felszínen ő vezesse, én meg lehetnék a kidobó és csapos. És egy javaslat, fiam, a jövőbeli előmeneteléhez, amire a Kisfiaim némelyike magától is rájött már: néha segíthet, ha meglátogat egyet-kettőt a rossz hírű helyek közül. Különben a férfiaknak fel fog tűnni. Én mindig szoktam vinni magammal egy könyvet, az ifjú hölgyet meg arra biztatom, hogy aludjon egy jót, úgyis elég kemény munkát végez.

Mari ezt megjegyzés nélkül hagyta, de rákérdezett:

- Nem akar visszamenni, és meglátogatni az unokáit?

- Nem kívánhatom azt, hogy a fiamnak velem kelljen szembesülnie - szögezte le Jobbágy határozottan, - Nem is merészkednék ilyesmire. Ő a város elismert polgára! Mit adhatnék neki én? Nem hiányzik neki, hogy valami kövér, öreg nyanya egyszer csak elkezdjen dörömbölni a háza hátsó bejáratán, és mindenfelé bagólevet köpködve nyakon öntse azzal, hogy ő a mamája!

Mari a tűzbe meredt, és érezte, hogy lassan egy ötlet bontakozik ki az elméjében.

- És mi a helyzet egy tiszteletre méltó, paszományoktól fénylő, kitüntetésekkel elhalmozott törzsőrmesterrel, aki hintón érkezik a ház elülső bejáratához, és kijelenti, hogy ő az apja? - tette fel a kérdést.

Jobbágy csak bámult rá,

- A háború sodra, meg ilyenek - folytatta hirtelen fellelkesülve Mari. - Ifjúi szerelem. De szólít a kötelesség. Családok szóródnak szét. Reményvesztett keresgélés. Múló évtizedek. Drága emlékek. És aztán... ó, egy kocsmában véletlenül meghallott beszélgetés, igen, ez működhet. Szárba szökkenő új remények. Ismét a keresés. Tenyerek megkenése. Idős hölgyek visszaemlékezései. És végül, egy cím...

- Miről beszél maga, Mellék?!

- Maga nagy hazudozó, örmi - mondta Mari, - A legjobb, akiről valaha hallottam. Egy utolsó, mindenért megfizető nagy hazugság! Miért is ne? Megmutathatná neki a medált is. Mesélhetne a lányról, akit elhagyott...

Jobbágy félrekapta a tekintetét, de azt mondta:

- Magának rohadtul csavaros az észjárása, Mellék. És különben is, honnan szerezhetnék egy megfelelő hintót?

- Ó, örmi! Ezen a napon? Akadnak olyan magas beosztású... személyek, akik ebben a pillanatban bármit megadnának magának. Ezt tudja jól. Különösen, ha ez azt jelentené, hogy megszabadulhatnának magától. Soha semmiért nem szorította még igazán sarokba őket. A maga helyében, örmi, addig kérnék valamit a nekik nyújtott szívességekért, ameddig még lehet. Ez itt a Tüzes Talpasok, örmi. Csórja el a sajtot, amíg teheti, mer' a csók nem tart ki örökké!

Jobbágy hosszú, mély lélegzetet vett.

- Megfontolom, Mellék. De most húzzon el, rendbe’?

Mari felállt.

- Gondolja meg alaposan, örmi, eh? Ahogy maga is mondta, mindenki, akinek csak maradt valakije, szerencsésnek tarthatja magát. Négy unoka? Én halálosan büszke lennék kölyökként, ha lenne egy olyan nagyapám, aki képes bagólével leköpni még a szemközti falon lévő legyet is.

- Figyelmeztetem, Mellék!

- Csak egy gondolat volt, örmi.

- Ja... persze - morogta Jobbágy.

- Köszönöm, hogy átsegített bennünket ezen, örmi!

Jobbágy nem fordult hátra.

- Akkor megyek is, örmi.

- Mellék! - szólt a törzsőrmester, mikor Mari elérte az ajtót. A lány visszalépett.

- Igen, örmi?

- Én... igazából többet vártam tőlük. Azt hittem, hogy jobbak lesznek ezen a téren, mint a férfiak. A gond az, hogy a férfiaknál férfiasabban tudnak viselkedni. Szokták is mondani, hogy a seregben férfi válik az emberből, nem? Szóval... bármit is akar tenni ezek után, azt tegye önmagaként. Jó vagy rossz, önmagaként csinálja. A túl sok hazudozásnak az a vége, hogy nem marad igazság, amihez az ember visszatérhet.

- Úgy lesz, örmi.

- Ez egy parancs volt, Mellék. Ó... és Mellék?

- Igen, örmi?

- Köszönöm, Mellék.

Mari az ajtóban megtorpant. Jobbágy a tűz felé fordította a székét, és kényelembe helyezte magát. Körülötte serényen nyüzsgött a konyha.

Hat hónap telt el. A világ nem volt tökéletes, de még forgott maga körül.

Mari megtartotta az újságcikkeket. Nem voltak pontosak, legalábbis a részleteket tekintve, mert a szerzőik... történeteket meséltek, nem pedig azt, ami a valóságban megesett. Olyanok voltak inkább, mint azok a festmények, amelyek olyasmiket ábrázoltak, amiket az ember a saját szemével is látott. De a kastély, felé menetelés igaz volt, a fehér lovon ülő, kezében a lobogót tartó Dinkával. És igaz volt az is, hogy a népek előjöttek a házaikból és csatlakoztak a menethez, és így a kapuhoz már nem egy sereg, hanem egy fegyelmezetlen, kiabáló és éljenző tömeg érkezett. És az is igaz volt, hogy az őrök csak egy pillantást vetettek rájuk, majd igen komolyan újragondolva a jövőjüket döntöttek, és még az előtt szélesre tárták a kaput, hogy a ló felcsattogott volna a felvonóhídra. Egyáltalán semmilyen harcra sem került sor. A kérdés eldöntetett. Az ország fellélegzett.

Mari nem hitte, hogy az igaz lett volna, hogy amikor Dinka a hatalmas, üres trónteremben a Hercegnő festőállványon árválkodó képe felé lépdelt, az rámosolygott, de rengetegen akadtak, akik készek voltak megesküdni erre, szóval az ember végül eltűnődött, mi is valójában az igazság, és hogy nem léteznek-e egyszerre különféle igazságok.

De akárhogy is történt, a dolog működött. És aztán...

...hazamentek. Legalábbis jó sok katona így tett, kihasználva a törékeny fegyverszünetet. Már szállingózni kezdett az első hó is, és ha a népek harcra vágytak, hát ott volt nekik a tél. Ami jéglándzsákkal és éhségnyilakkal érkezett, a hágókat hóval rekesztette el, és olyan távolivá tette a világot, mintha az a holdon lett volna.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor a régi törpetárnák megnyíltak, és póni póni után sorjázott elő belőlük. Mindig is beszélték, hogy a törpék tárnái mindenhova elvezetnek, és nem csak a tárnáik; hogy a hegyek alatt titkos csatornák kanyarognak, dokkokkal és zsiliprendszerekkel, amelyek segítségével akár mérföldnyi magasságba is fel lehet juttatni egy bárkát a serény sötétben, a messze lenn, a hegycsúcsok felől fújó szelek alatti mélységben.

A pónik pedig káposztát, krumplit, gyökérzöldségeket és almát hoztak, meg zsírral teli hordókat - olyan dolgokat, amelyek elálltak. És a tél vereséget szenvedett, a hóolvadék bömbölve zúdult alá a völgyekben, és a Kneck újrarajzolta véletlen kanyarulatait a folyóvölgy hordalék-síkságán.

Aztán mindenki hazament, és Mari azon tűnődött, vajon tényleg jártak-e máshol valaha is. Tényleg katonák lettünk volna?, morfondírozott, A MarmadukPjotrAlbertHansJózsefBernárdWilhemsbergherceg felé vezető úton végig éljenezték őket, és sokkal jobb elbánást kaptak, mint amit a rangjuk indokolt volna, sőt még külön egyenruhát is készíttettek a számukra. De Mari lelki szemei előtt minduntalan Csipás Ábnár képe merült fel...

Nem voltunk katonák, döntötte el végül. Lányok voltunk, egyenruhában, Afféle kabalák. Jelképek, Nem voltunk igaziak, mindig is csak a jelképei voltunk valaminek. De ahhoz képest, hogy nők voltunk, nagyon jól csináltuk. És csak átmeneti jelenség voltunk,

Fütyit és Dölyfit többé már nem lehetett volna visszarángatni a dolgozók iskolájába, és a saját útjukat járták. Dinka a tábornok háztartásához csatlakozott, és saját szobája volt, ahol csend uralkodott, hasznossá tette magát, és soha többé nem verték. Apró, hegyes betűivel még egy levelet is írt Marinak. Boldognak tűnt; egy verések nélküli világ mennyország volt a számára. Jáde az udvarlójával elkódorgott valamerre, hogy jóval érdekesebb dolgokkal foglalkozzanak - ahogy azt a trollok gyakorta nagyon értelmes módon tették. Pisla... a saját időbeosztása szerint élt. Maladiktának nyoma veszett. Igorina pedig a fővárosba költözött, ahol női problémákat kezelt, vagy legalábbis azokat a női problémákat, amelyeket nem a férfiak jelentettek. És főtisztek kitüntetéseket adtak nekik, majd merev, halvány mosollyal figyelték, ahogy elmennek. A csókok nem tartanak örökké.

A jelent pedig nem az jellemezte, hogy jó dolgok történtek, hanem csak az, hogy a rossz dolgok legalább abbamaradtak. A vénasszonyok továbbra is zsörtölődtek, mint eddig, de legalább hagyták zsörtölődni őket. Senki sem rendelkezett biztos irányokkal, senkinek sem voltak térképei, senki sem tudta biztosan, hogy ki is most a vezér. Minden utcasarkon vitáztak és érveltek. Ami egyszerre volt ijesztő és felszabadító érzés. Minden áldott nap újabb felfedeznivalót jelentett. Mari a bátyja egyik régi nadrágjában sikálta a fogadó nagytermének padlóját, és alig váltott ki vele egy-két helytelenítő morranást. Ó, és a Dolgozó Lányok Iskolája meg leégett, majd ugyanaznap két karcsú, maszkos alak kirabolt egy bankot is. Mari csak vigyorgott, amikor értesült ezekről a hírekről. Pisla a fogadóba költözött. A babáját Jancsikának hívták, és Pali rajongott érte. Manapság pedig...

Valaki megint telefirkálta a férfivécé falát. Mari nem tudta lemosni a rajzokat, így megelégedett azzal, hogy legalább az anatómiai részleteket kijavította. Aztán pár vödör vízzel felöntötte a vécé padlóját, hogy az tiszta legyen, vagy legalábbis nyilvános vizeldék normáinak megfelelően tiszta -, ahogy azt minden más reggel is megtette. Mire visszaért a fogadóba, az apját már egy csapat zaklatott férfi gyűrűjében találta. Azok enyhén riadt képet vágtak, mikor Mari becsörtetett az ajtón.

- Mi történt? - tudakolta ő.

Az apja Csipás Ábnár felé biccentett, mire mindenki más hátrált egy lépést. A szájszag meg a nyálfröcsögés miatt túlzottan senki sem kívánt egy társalgás során az öreg intim közelségében tartózkodni.

- A karórépa-zabálók már megin’ fenekednek! - mondta Ábnár. - Meg fognak hódít’ni bennünket, mer a herceg szerint most már őalája tartozunk!

- Az egész oda vezethető vissza, hogy Heinrich a Hercegnő távoli unokatestvére - magyarázta Mari apja.

- De én azt hallottam, hogy ezt még mindig nem rendezték el! - tiltakozott Mari. - Egyébként is, még érvényben van a tűzszünet!

- Úgy láccik, Heinrich egymagába' elrendezi - vélte Ábnár.

A nap hátralévő része gyorsan elröppent. Az utcákon a népek kis csoportokba verődve tárgyalták izgatottan a fejleményeket, és a városháza kapuja előtt csődület verődött össze. Olykor-olykor egy hivatalnok jött ki az épületből, és felszegezett a kapura egy újabb hirdetményt. A tömeg úgy zárult ilyenkor össze a papír előtt, akár egy kéz, majd úgy nyílt ismét szét, mint egy virág. Mari az őt övező mormolást figyelmen kívül hagyva az első sorba könyökölte magát, és átfutotta a hirdetményeket.

A régi dolog megint. Ismét toboroztak. Még a szavak is ugyanazok voltak. Az ismerős vernyogás a rég halott katonákról, és az élők invitálása, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Lehet, hogy Csuhás tábornok nőnemű volt, ám ugyanakkor, ahogy Zubbony mondta volna, „kissé régi vágású" nő is volt egyben. Vagy ez volt a helyzet, vagy azok a válllapok nagyon nagy súllyal nehezedtek rá.

A csókok nem tartanak örökké, Ó, persze a Hercegnő életre kelt előttük, egy időre a feje tetejére állította a világot, és talán mindannyian úgy is döntöttek, hogy jobb emberré válnak, és egy sajátos feledékenységnek köszönhetően tér nyílt arra, hogy levegőt vegyenek.

De aztán... valóban megtörtént mindez? Néha még maga Mari is elgondolkodott ezen, pedig ő ott volt. Csak egy hang lett volna a fejükben, valamiféle hallucináció? A kétségbeesett helyzetben lévő katonák nem arról voltak híresek, hogy a látomásaikban isteneket és angyalokat látnak feltűnni? Es a hosszú tél folyamán valamikor a csoda megfakult, a népek meg mondogatni kezdték, hogy „igen, de azért gyakorlatiasan kell hozzáállnunk a dolgokhoz”.

Mi csupán egy esélyt kaptunk, gondolta Mari. Semmiféle csodát, semmiféle menekülőutat, semmiféle varázslatot Csak egy esélyt

Zúgó fejjel ballagott vissza a fogadóba. Mire odaért, már egy csomag várt rá. Jó hosszú és nehéz.

- Egy szekér hozta Scritzből egész idáig! - újságolta izgatottan Pisla, aki a konyhában dolgozott. Ami immár az ő konyhája volt. - Kíváncsi vagyok, mi lehet benne... - fűzte hozzá aztán célzatosan.

Mari lefeszegette a durva faláda tetejét, és az azt kitöltő szalma tetején egy borítékot pillantott meg. Felnyitotta.

Belül egy ikonográf-felvételt talált. Drágának tűnt, és olyannak, amiről lerítt, hogy készítői igyekeztek hangsúlyt fektetni a stílusra is: a családi csoportkép mereven pózoló tagjait függönyök és pettyes szobanövények fogták közre. Baloldalt egy büszkén feszítő, középkorú férfi ült; a jobb oldalon egy hasonló korú, némileg meglepett, ám a férje öröme kapcsán elégedettnek tűnő nő; köztük pedig hol kancsalítva, hol mosolyogva bámult ki a kép szemlélőjére egy rakás gyerek, a langalétától az önelégülten cuki apróságig, akiknek az arckifejezése az érdeklődőtől a „hirtelen rádöbbentem, hogy mégis ki kellett volna menni vécére előtte” jellegűig terjedt.

Középen, az egész középpontjában pedig egy karosszékben ott trónolt a napként ragyogó Jobbágy törzsőrmester.

Mari egy ideig csak bámult, aztán megfordította a képet. A hátulján nagy, fekete betűkkel a következő volt olvasható: Jobbágy t.őrm. Végső Állomáshelye! Alatta pedig ez: Ezekre már nincs szükségem.

Mari elmosolyodott, és félrekotorta a szalmát. A ládában szövetbe csavarva két széles pengéjű szablya hevert.

- Ez ott a jó öreg Jobbágy? - vette fel a képet Pisla.

- Igen. Megtalálta a fiát - felelte Mari, miközben kivonta az egyik kardot. Pisla megborzongott, amikor megpillantotta a pengét.

- Gonosz jószágok - mondta.

- Tárgyak, legalábbis - felelte Mari. Mindkét kardot az asztalra fektette, és már rakta volna félre a ládát, amikor az alján megpillantott valami apró dolgot. Szögletesnek tűnt, és finom bőrbe csomagolták.

Egy olcsó kötésű, dohos, sárguló lapu jegyzetfüzet volt az.

- Az mi? - érdeklődött Pisla.

- Azt hiszem… igen, a címjegyzéke - lapozott bele Mari a füzetbe.

Ez az, gondolta. Minden itt van. Tábornokok és őrnagyok és századosok, te jó ég! Legalább... több százan vannak. Talán több ezren is! Nevek, valódi nevek, előléptetések, dátumok... minden...

Kihúzta a füzetből a könyvjelzőként használt fehér kartonpapírcsíkot. Arra egy meglehetősen színpompás címer mellett a következőket nyomtatták: