- Nem hinném.

- Egy barát?

- Pimasz disznó, akárki is. Nem zavarja, hogy tudom, hogy ott van. Menjen csak fel, vissza a dombra, fiam, és hozza le azt a nagy íjat, amit a... Ott megy!

Az árnyék eltűnt. Mari az erdőt bámulta, de a lenyugvó nap fényei mind bíborszínűbbekké váltak, és a fák között már összesűrűsödött az alkonyi homály. .

- Egy farkas - mondta Jobbágy.

- Váltott farkas? - kérdezte Mari.

- És miért is gondolja ezt?

- Mert Termetes őrmester mondta, hogy van egy vérfarkasunk is a rajban. Én biztos vagyok benne, hogy nincs. Vagyis mostanra már kiderült volna, vagy nem? De elgondolkodtam, hogy ők esetleg nem láttak-e egyet.

- Akárhogy is, semmit sem tudunk kezdeni vele mondta Jobbágy. - Egy ezüst nyílvessző hatásos lehetne, de nincs olyanunk.

- Mi a helyzet a fityingjeinkkel, örmi?

- Azt hiszi, hogy meg tud ölni egy vérfarkast egy elismervénnyel?

- Ó, tényleg! - Majd Mari hozzátette: - De magának igazi fityingje van. A nyakában, az aranymedál mellett.

Ha Dinka hitén vasat lehetett volna görbíteni, Jobbágy pillantásán fel lehetett volna azt izzítani.

- Ami az én nyakamban lóg, ahhoz magának semmi köze, Mellék! És egy vérfarkasnál csak egyvalami van rosszabb: én, amikor valaki megpróbálja elvenni tőlem a fityingemet, megértette?

Aztán Mari rémült arckifejezését látva némileg megenyhült.

- Amint befejeztük az evést, indulunk - közölte. - És a pihenéshez keresünk valami jobb helyet. Amit könnyebb megvédeni.

- Mind elég fáradtak vagyunk már, örmi.

- Ezért azt akarom, hogy mind készen, fegyverrel a kézben várjuk, ha a barátunk netán visszatérne a cimboráival - közölte az őrmester.

Aztán követte a lány pillantását. Az aranymedál kicsusszant az egyenruhafelsője nyakkivágásából és bűnös módon himbálózott a láncán. Fürge ujjakkal visszatuszkolta.

- Csak egy.., lány, akit ismertem - mondta. - Ennyi az egész, rendben? Rég volt már.

- Én nem kérdeztem, örmi! - hátrált Mari.

Jobbágy válla megereszkedett,

- Úgy van, fiam, nem kérdezte. És én sem kérdezem magát különféle dolgokról. De felteszem, nem ártana, ha találnánk a tizedesnek egy kevés kávét, eh?

- Ahogy mondja, örmi!

- És az agyasunk meg a fejére helyezett babérkoszorúról álmodozik, Mellék. Sikerült egy átokverte hőst kifognunk magunknak. Gondolkodni nem képes, harcolni se; semmi haszna azon túl, hogy el tud patkolni valami hősies, végső helytállás során, és aztán az idős mamájának küldenek egy medált. Fiam, én részt vettem már néhány hősies végső helytállásban, és azok kész mészárszékek. Szavamat ne feledje: Zubbony egy ilyenbe vezet bennünket. És akkor majd mihez kezdenek? Pár hirigen már túl vagyunk, de a háború az egészen más. Mit gondol, képes lesz férfimód állni, amikor az acél a húsába vág?

- Maga is képes volt, örmi - érvelt Mari. - Épp most mondta, hogy rész vett már néhány hősies végső helytállásban.

- Ja, fiam. Csakhogy azokban én markoltam az acélt.

Mari visszasétált az emelkedőn. Ez a sok erőfeszítés, tűnődött, és még el sem jutottunk odáig. Az örmi a lányra gondol, akit ott hagyott. Hát, ez szokványos és érthető. Fütyi meg Dölyfi pedig csak egymásra gondolnak, de, felteszem, ha az ember abban az iskolában élt... ami meg Dinkát illeti...

Eltűnődött, vajon ő hogyan lett volna képes túlélni a dolgozók iskoláját. Vajon megkeményedett volna, mint Fütyi? Vagy magába zárkózott volna, mint azok az egymást váltó, rengeteget robotoló, név nélküli konyhalányok? Vagy talán olyan valaki vált volna belőle, mint Dinka, és a saját elméjében nyitott volna ki valami ajtót.. . Lehet, hogy pária vagyok, de az istenekkel társalgok.

...Dinka azt mondta, hogy „nem a fogadódban". Egyáltalán említette már neki A Hercegnőt? Biztos nem. Dinka bizonyára csak... de, nem, Fütyinek elmondta, igaz? Akkor ez lehet a megoldás. Minden világos. Fütyi biztos megemlítette Dinkának valamikor. Ebben így semmi furcsa nem volt, eltekintve attól, hogy gyakorlatilag soha senki sem beszélgetett Dinkával. Mert az irgalmatlanul nehéz volt. A lány annyira feszült, annyira elhivatott volt. De ez lehet az egyetlen magyarázat. Igen. Nem hagyja, hogy másmilyen magyarázat előkerüljön.

Mari megborzongott, aztán ráébredt, hogy valaki sétál mellette. Felnézett, aztán felnyögött.

- Maga egy hallucináció, ugye?

Ó, IGEN. A MENTÁLIS FERTŐZÉSNEK ÉS A KIALVATLANSÁGNAK KÖSZÖNHETŐEN ÖNÖK MIND A FELFOKOZOTT ÉRZÉKENYSÉG ÁLLAPOTÁBAN VANNAK.

- Ha maga tényleg csak egy hallucináció, akkor ezt honnan tudja?

ONNAN TUDOM, MERT ÖN TUDJA. CSAK EGYSZERŰEN KÉPES VAGYOK KIFEJEZŐBBEN MEGFOGALMAZNI.

- Nem fogok meghalni, vagy mégis? Mármint most azonnal nem fogok, ugye?

- NEM. DE EMLÍTETTÉK ÖNNEK, HOGY MINDENNAP A HALÁLLAL FOG SÉTÁLNI.

- Á... igen. Hornyos tizedes mondta.

- RÉGI BARÁTOM. ÚGY IS FOGALMAZHATNÁNK, HOGY RÉSZLETFIZETÉSES VISZONYBAN ÁLLUNK.

- Lenne szíves egy kicsit... láthatatlanabbá jönni?

-TERMÉSZETESEN. ÍGY MEGFELEL?

- És esetleg csendesebben is?

Néma csönd támadt, vélhetőleg válasz gyanánt.

- És fényesítse ki magát kicsit! - ajánlotta Mari az üres levegőnek. - Arra a köpenyre pedig ráférne egy mosás.

Nem kapott választ, de jobban érezte magát, hogy kimondta ezeket.

Pisla fűszeres marharagut főzött galuskával. Csodálatos volt. Továbbá kész rejtély.

- Nem emlékszem, hogy elhaladtunk volna szarvasmarha mellett, közlegény - jegyezte meg Zubbony, mikor a második repetáért nyújtotta a bádogtányérját.

- Ööö... nem is haladtunk, uram.

- És mégis sikerült marhahúst kerítenie?

- Ööö... igen, uram. Ööö... amikor az az íróember feljött a szekerével, hát, miközben önök beszélgettek, ööö... odalopóztam és benéztem...

- Erre a tevékenységre létezik egy külön szó, közlegény! - jelentette ki Zubbony zordan.

- Ja, mégpedig az, hogy „szállásmester” Pisla. Szép munka! - szólt közbe Jobbágy. - Ha az az íróember megéhezik, még mindig jól lakhat a saját szavaival, eh, hadnagy?

- Ömm… igen - felelte óvatosan Zubbony. - Igen. Természetesen. Kiváló kezdeményezés, közlegény!

- Ő, nem én találtam ki, uram! - felelte Pisla szélesen mosolyogva. - Az örmi mondta.

Mari kanala megállt félúton a szája felé, a tekintete pedig az őrmesterről a hadnagyra lendült, majd vissza.

- Maga fosztogatásra tanítja őket, őrmester? - kérdezte Zubbony. A raj egyöntetűen levegő után kapott. Ha ez a kérdés A Hercegnőben hangzott volna el, a törzsvendégei már javában igyekeztek volna az ajtón kívül kerülni, Mari pedig az apjának segédkezett volna a polcon lévő palackok lekapdosásában,

- Dehogy fosztogatásra, uram, nem fosztogatásra! - nyalta meg higgadtan a kanalát Jobbágy. - A Hercegnő Szabályzata 611-es pontja l(c) paragrafusának i bekezdése alapján, uram, ez zsákmányolásnak minősül, lévén a szekér az átkozott Ankh-Morpork tulajdonában lévő szállítóeszköz, uram, amellyel az ellenséget segítik és támogatják. A zsákmányolás engedélyezett, uram.

A két férfi farkasszemet nézett egy pillanatig, aztán-Zubbony maga mögé nyúlt, a hátizsákjába. Mari látta, hogy egy kicsi, noha vastag könyvecskét húz elő.

- 611-es pont - mormolta a hadnagy. Aztán felpillantott az őrmesterre, és lapozni kezdett a vékony, fényes oldalak között. - 611. Prédálás, zsákmányolás és fosztogatás. Á, igen. És... lássuk csak... maga, Jobbágy őrmester, a 796-os pontnak köszönhetően tartózkodik körünkben, ha nem csalódom...

Újabb csönd következett, amit csak a lapok zizegése tört meg. Nem is létezik 796-os pont, jutott Mari eszébe. Ezek össze fognak verekedni emiatt?

- 796. 796. - ismételgette halkan Zubbony. - Á...! - Azzal a lapra bámult, Jobbágy pedig őrá.

Aztán a hadnagy egy flvapp-szerű hang kíséretében összecsapta a könyvecskét.

- Tökéletesen igaza van, őrmester! - közölte ragyogó mosollyal, - Fogadja elismerésemet a szabályzat átfogó ismeretéért!

Jobbágy már-már kirobbant,

- Hogyan?

- Gyakorlatilag szó szerint fújja a szabályzatot őrmester! - méltatta Zubbony. És közben csillogott a szeme. Marinak eszébe jutott, hogyan nézett a hadnagy a fogságba esett lovassági századosra. Ez ugyanaz a tekintet volt, és azt mondta: most már a markomban vagy.

Jobbágy tokája megremegett.

- Kíván valamit hozzátenni, őrmester? - érdeklődött Zubbony.

- Ömm... nem... uram - felelte Jobbágy nyílt hadüzenetnek is beillő arccal.

- Holdkeltekor indulunk - jelentette ki a hadnagy. - Javaslom, mindannyian próbáljanak addig pihenni! És úgy... talán győzedelmeskedhetünk. - Azzal a raj felé biccentett, majd odasétált a pokrócához, amit Mari a bokrok melletti szélárnyékban terített ki. Pár perc múlva néhányan már horkoltak, amit Mari nem volt hajlandó elhinni. Jobbágy viszont egészen biztosan nem horkolt, mert felállt, és kicsörtetett a tűz fényköréből. Mari utánasietett,

- Hallotta ezt?! - acsarogta az őrmester, és közben kibámult a sötétedő dombokra, - A kis piszok! Minek hiszi ez magát, hogy a szabályzatban ellenőrzi a dolgokat?

- Hát, maga tényleg pontra-bekezdésre idézte, örmi - mutatott rá a lány,

- Na és? A tiszteknek el kéne hinniük, amit mondanak, nekik! És még vigyorgott is! Látta? Lebuktatott és rám vigyorgott! Azt hiszi, a markában tart, csak mert rajtakapott valamin!

- De maga tényleg hazudott, örmi.

- Én nem hazudtam, Mellék! Az nem hazugság, ha tiszteknek lódít az ember! Az pusztán csak a világ bemutatása nekik olyan módon, ahogy azt ők szeretnék! Nem szabad megengedni, hogy elkezdjék saját maguk ellenőrizgetni! Mindenfélét a fejükbe vehetnek. Én mondom magának, ez a fickó lesz a halálunk! Megtámadni azt a rohadt erődöt? Ez megbuggyant!

- Örmi! - szólt sürgető hangon Mari.

- Igen, mi az?

- Jeleznek nekünk, örmi!

Egy távoli domboldalon sziporkázó kora esti csillagként fehér fénypont villódzott.

- Zubbony leengedte a távcsövét.

Azt ismétlik, hogy „JK" - mondta. - És szerintem azok a hosszabb szünetek annak köszönhetően állnak elő, hogy akkor állítják át másik irányba a jelzőcsövüket. A kémeiket keresik. „JK", mint „Jelentést kérek" vagy „Jelentkezz", értik? Igor közlegény?

- Uram?

- Tudja, hogyan működik az a cső, ugye?

- Ó, igen, uram. Vfak meg kell gyújtani a lángot a dobovfban, irányovfni keli, avftán pedig kattintani.

- Csak néni akar válaszolni nekik, uram? - szörnyedt el Jobbágy.

- De, azt akarok, őrmester - felelte kurtán Zubbony. - Karborundum közlegény, kérem, rakja össze a csövet! Béklyas, hozza a lámpást, kérem! Szükségem lesz rá a kódkönyv olvasásához.

- De hát ezzel eláruljuk a helyzetünket! - tiltakozott Jobbágy.

- Nem fogjuk elárulni, őrmester, mert noha ez a kifejezés talán ismeretlen a maga számára, de én úgymond „hazugsággal kívánok élni" - felelte a hadnagy. - Igor, biztos vagyok benne, hogy magának vannak ollószerű vágószerszámai, ámbár erősen kívánatos lenne, ha magát a szót nem ismételné meg.

- Rendelkevfem avf ön által említett evfkövfkévflettel, uram - felelte mereven Igorina.

- Kiváló. - Aztán Zubbony körülnézett. - Már majdnem vaksötét van. Ideális. Fogják a pokrócomat, és vágjanak bele, ó, egy jó három hüvelyk átmérőjű lyukat, aztán a pokrócot kötözzék a cső elé!

- Úgy a fény nagy révfét el fogja takarni, uram!

- Valóban. Ettől függ a tervem sikere - mutatott rá büszkén a hadnagy.

- Uram, ha meglátják a fényt, tudni fogják, hogy itt vagyunk! - ismételte Jobbágy, mintha egy gyerekhez beszélne.

- Kifejtettem már, őrmester. Hazudni fogok - felelte Zubbony.

- De hát nem tud hazudni, amikor...

- Köszönöm az észrevételét, őrmester, de ennyi elég is lesz! - vágott a szavába a hadnagy. - Készen állunk, Igor?

- Vfak egy pillanat még, uram! - felelte Igorina, miközben felerősítette a pokrócot a cső végére. - Rendben vagyunk, uram. Avf önjeiére meggyújtom a lángot.

Zubbony felütötte az apró könyvet.

- Készen áll, közlegény? - kérdezte,

- Ja - felelte Jáde.

- Arra a parancsra, hogy „hosszú", lenyomja a billentyűt, addig, amíg kettőig elszámol, aztán felengedi. Arra a parancsra, hogy „rövid”, addig nyomja le, míg egyet számol, és aztán engedi fel. Megértette?

-Ja, hágyé. Rengetegig is le tudom nyomni, ha akarja - mondta Jáde. - Egy, kettő, sok, rengeteg. Jól vagyok számolásba'. Akármilyen nagy számig e számolok. Csak mondania kell.

- A kettő elegendő lesz - felelte Zubbony, - Magától pedig, Pajtás közlegény, azt kérem, hogy fogja a távcsövemet, és figyelje az abból a fényforrásból érkező hosszú meg rövid villanásokat, megértette?

Mari Dinka arcára pillantott, aztán sietve megjegyezte:

- Majd én intézem, uram!

Apró fehér kéz fogta meg a karját. Dinka szeme a bizonyosság fényével ragyogott a sötétített lámpa szánalmas derengésében.

- A Hercegnő vezérli most már a lépteinket - jelentette ki, aztán átvette a távcsövet a hadnagytól. - Mi már az ő nevében munkálkodunk, uram.

- Valóban? Ó! Nos... helyes - nyugtázta Zubbony.

- Az ő áldása száll a távolba látás ezen eszközére, hogy használhassam - folytatta Dinka.

- Csakugyan? - kérdezte a hadnagy nyugtalanul. - Nagyszerű. Na, akkor... készen állunk? Küldjék a következőket... hosszú... hosszú… rövid...

A csőben lévő retesz kattogott és zörgött, miközben az üzenet átvillant a sötéten. Aztán a troll leengedte a csövet, és félpercnyi sötétség következett. Majd:

- Rövid... hosszú..- kezdte Dinka.

Zubbony az arca elé tartotta a kódkönyvet, és az ajkát mozgatva olvasta a doboz belsejéből kiszűrendő tűhegynyi fénypászmák sugaraiban.

- DJ... MG... HLYZTT. - mondta. - És VTL.... RSSZ...

- Ez nem üzenet! - tört ki Jobbágy.

- Ellenkezőleg. Azt akarják, hogy adjuk meg a helyzetünket, mert rossz a vétel, nehezen látják a jeleinket - mondta a hadnagy. - Küldjék a következőt: ...rövid...

- Tiltakozom, uram!

Zubbony leengedte a könyvecskét.

- Őrmester, épp el szeretném mondani a kémünknek, hogy hét mérfölddel távolabb vagyunk a tényleges táborhelyünknél, érti? És meggyőződésem, hogy hinni fognak nekünk, mert mesterségesen lecsökkentettem a készül lékünkből kilépő fénysugár méretét, érti? És azt fogom mondani nekik, hogy a kémeik egy igen nagyszámú, regrutákból és dezertőrökből álló egységet észleltek, amely a hegyek felé indult, és amelynek a nyomába szegődnek, érti? Láthatatlanná teszem magunkat, érti? Megértette mindezt, Jobbágy őrmester?

A raj visszafojtotta a lélegzetét.

Jobbágy feszes vigyázzba vágta magát,

- Tökéletesen megértettem, uram! - felelte.

- Nagyszerű!

Jobbágy az üzenet elküldése alatt végig vigyázzállásban maradt, akár a tanár asztala mellé kiállított haszontalan diák.

Dombtetőtől dombtetőig cikáztak az üzenetek. Fények villództak. Kattcső zörgött. Dinka fennhangon olvasta ki a hosszúkat és rövideket. Zubbony a könyvecskébe firkált.

- TRTS,.. HLYZTT...2 - fordította fennhangon, - Ha! Azt parancsolják, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk,

- Még több villanás, uram - jelentette Dinka,

- TMGTS KSZNLT 3-olvasta Zubbony, továbbra is jegyzetelve, - Azaz „álljon készenlétben támogatáshoz”, INVAZI... vagyis…

- Ez nem kód, uram! - tört ki Mari,

- Közlegény, küldje a következőket! - krákogta Zubbony. - Hosszú... hosszú...

Az üzenet elment. Ők figyeltek, miközben lehullott a harmat, és a fejük felett feltűnő csillagok olyan üzeneteket kezdtek sziporkázni, amiket soha senki sem próbált még megfejteni.

Aztán a kattok elnémultak.

- Most pedig olyan sebesen távozunk innen, amennyire csak tőlünk telik - jelentette ki Zubbony. Aztán köhintett. - Úgy hiszem, a megfelelő kifejezés az „eltűzünk a csicsába”

- Olyasmi, uram - mondta Mari. - Valami... olyasmi.

Létezett egy régi, igen régi borográviai dal, amiben jóval több mássalhangzó torlódott egybe, mint amit egy alföldi valaha is képes lett volna kiejteni. A címe azt volt, hogy Plogviehze!, ami nagyjából annyit jelentett, hogy „Felkelt a nap, induljunk háborúba!” Nagyon sajátos történelem szükségeltetett ahhoz, hogy egy nyelv egyetlen szavába mindez beleférjen.

Vinkó Szilárd felsóhajtott. Az itteni kis országok a folyó miatt háborúskodtak, meg hülye egyezmények miatt, meg uralkodói viszályok miatt - de legfőképpen azért, mert mindig is háborúskodtak. Tényleg azért indultak háborúba, mert felkelt a nap.

Ez a jelenlegi háború pedig önnön farkába harapott.

A folyó alsó folyásánál a völgy kanyonná szűkült, hogy aztán a Kneck negyed mérföld magas vízesésként zuhogjon alá. Bárki, aki a sziklás hegycsúcsok között próbálta! volna megközelíteni, szakadékok, borotvaéles sziklaperemek, az örök jég és a még tartósabb halál birodalmát bán találta volna magát. Bárkit, aki a Knecken átkelve hatolt volna Zlobéniába, még a parton lemészároltak volna. A völgyből kivezető egyedüli útnak a Kneck menti számított, ám minden azon menetelő seregnek el kellett haladnia az erőd árnyékában. Amivel semmi gond nem volt mindaddig, míg az erőd borográviai kézben volt. Ám miután elfoglalta a szövetség, a borográviai hadaknak a saját korábbi nehézfegyvereik hatósugarán belül kellett volna masírozniuk,

,,.Mégpedig milyen nehézfegyverekén! Vinkó olyan katapultokat is látott, amelyek három mérföldre képesek voltak elhajítani egy kőtömböt. Ami, ahogy lezuhant, pengeéles szilánkokra robbant szét. Vagy ott volt az a másik gépezet, ami hat könyök átmérőjű acélkorongokat repített messzire. A korongok olykor visszapattantak a talajról, de ezt olyan megjósolhatatlanul tették, hogy a hatásuk ettől csak még szörnyűségesebb lett, Vinkónak azt mondták, hogy az élezett korongok attól függetlenül elrepülnek legalább néhány száz ölnyire, hogy közben hány embert vagy lovat kell átszelniük. És ezek csak a legújabb harci gépezetek voltak. Hagyományos fegyverekkel is bőségesen el voltak látva, már ha az ember az óriási számszeríjakat, katapultokat és ephebéi tűzzel égő, ragadós golyókat hajigáló ostromgépeket a hagyományos fegyverek közé sorolta.

Innen, a huzatos torony magasából nézve Vinkó látta a síkságon beásott sereg tábortüzeit. Az nem tudott hova visszavonulni, és a szövetség - már ha ezt a sértődékeny, gyülevész társaságot annak lehetett hívni - nem mert tovább nyomulni felfelé a völgyben az ország szíve felé mindaddig, míg ez a sereg ott táborozott a háta mögött. Annyi katonájuk viszont nem volt, hogy egyazon időben az erődöt is tartsák és a sereget is bekerítsék.

És pár hét múlva elkezd majd esni a hó. A hágók járhatatlanokká válnak. Semmi nem fog tudni átkelni rajtuk. És minden egyes nap emberek és lovak ezreit kell etetni. Persze az emberek - két legyet ütve ezzel egy csapásra - végszükség esetén meg tudnák enni a lovakat. Ám azután a jó öreg lábevési váltó következne, ami, ahogy arról Vinkó egy barátságosabb zlobéniai katonától értesült, meglehetősen szokványos volt errefelé a téli hadjáratok során. És mivel a katonát „Szökdécselő” Splatzer századosnak hívták, Vinkó hitt neki.

Aztán pedig jön majd az eső, és annak meg a hóolvadásnak köszönhetően az átokverte árvíz. De még jóval azt megelőzően a szövetség addig civakodik, míg széthullik, és mindenki hazamegy. A borográviaiaknak valójában csak annyit keli tenniük, hogy addig döntetlennel kihúzzák.

Vinkó a bajsza alatt elkáromkodta magát. Heinrich herceg egy olyan ország trónját örökölte, amelynek egy kézzel festett fapapucsfajta volt a legfőbb kiviteli cikkel a herceg mégis megesküdött rá, hogy tíz év alatt Zordont, a fővárosát „a hegyvidék Ankh-Morporkjává” teszi! Valamilyen oknál fogva úgy képzelte, hogy ez tetszene^ Ankh-Morporknak.

A herceg, állítása szerint, alig várta már, hogy magáévá tehesse a módot, amellyel Ankh-Morporkban intézik az ügyeket; és ez az ártatlan törekvés egy lelkes uralkodó részéről csakugyan oda vezethetett, hogy ráébredt az ügyek ankh-morporki intézési módjára. Heinrich herceget a helybéliek ravasz uralkodónak tartották, de Ankh-Morpork már évezredekkel korábban meghaladta a ravaszságot, sőt a fondorlatosságot és agyafúrtságot is maga mögött hagyta, így körbeérve visszaérkezett az egyenes viselkedéshez. Vinkó az asztalán heverő papírok között lapozgatott, de az odakintről felharsanó átható, vijjogó hangra felnézett. Elnyújtott, hosszú ívben egy ölyv siklott be a nyitott, ablakon, majd telepedett meg a szoba túlsó felén felállított ideiglenes madárállványon. Vinkó odasétált, miközben a madár hátán ülő apró alak feltolta a homlokára a repülőszemüvegét.

- Hogy áll a dolog, Uzsgyi? - érdeklődött a parancsnok.

- Kezde úrrá lenni rajtuk az gyanakvás, Vinkó úr. S Angua őrmester úgy aléjtá, hahogy ily közel járának, mind vészesb az ügyködés.

- Akkor mondja meg neki, hogy jöjjön vissza!

- Üstöllést, uram, S azolta es erőst szükségük vagyon az kávéra.

- Ó, a fenébe! Egyáltalán nem találtak még semennyit?

- Nem, uram, penig az vámpírval mind kergébb az helyzet.

- Hát, ha már most gyanakodnak, akkor egészen biztosak lesznek benne, ha még egy zsák kávét is a fejükre pottyantunk!

- Angua őrmester úgy aléjtá, tán megúszhatánk, uram. De azt nem mondá, mi mód, - A gnóm várakozva nézett Vinkóra, Ahogy az ölyve is, - Biza hosszú utat tevének meg, uram. Egy csokor lyányhoz képest. Avagy hát... azhoz képest, hahogy java részbe' fejérnépek,

Vinkó elgondolkodva kinyúlt, hogy megsimogassa a madarat,

- Ne, uram! Letépi az hüvelykit! - kiáltotta Uzsgyi,

Kopogtak az ajtón, aztán Reg lépett be egy tálca nyers hússal,

- Láttam Uzsgyit fent körözni, uram, és arra gondoltam, leugrom a konyhába,

- Jó ötlet, Reg, Nem kérdezősködtek, hogy mire kell magának a nyers hús?

- De igen, uram. Azt mondtam nekik, hogy ön ezt eszi, uram.

Vinkó visszafogta magát, mielőtt válaszolt volna. Elvégre Reg csak jót akart,

- Hát, a hírnevemnek valószínűleg már nem árthat túl sokat - állapította meg végül, - Erről jut eszembe: hogyan mentek a dolgok odalenn a sírboltban?

- Ó, ezeket nem mondanám valódi zombiknak, uram ~ felelte Reg, miközben kiválasztott egy húscafatot és lóbálni kezdte Morag előtt, - Inkább csak sétáló halottaknak,

- Öhm... igen? - érdeklődött a parancsnok,

- Vagyis hát nem igazán gondolkodnak - folytatta a zombi egy másik húscafatot felcsippentve, - Egyáltalán. nem teszik magukévá a síron túli létben rejlő lehetőségeket, uram. Jószerivel csak ósdi emlékek lábakon ténfergő gyűjteményei. Az effélék miatt van nekünk, zombiknak rossz hírünk, Vinkó úr. Ez annyira fel tud dühíteni, uram! - Morag próbált lecsapni arra a véres és szőrös nyúldarabra, amit Reg pillanatnyilag oda sem figyelve lóbált előtte,

- Ööö... Reg? - szólt Uzsgyi,

- Mégis, miért olyan nehéz meghallani az idők szavát, uram? Vegyünk például csak engem! Egy nap arra ébredtem, hogy halott vagyok. De talán...

- Reg! - figyelmeztette Vinkó, miközben Morag a fejét ingatva nyeldekelt.

-… ettől kifeküdtem? Nem! És nem is...

- Reg, legyen óvatos! Épp leszedte két ujját!

- Mi? Ó! - Reg az arca elé emelte megcsonkított kezét, és rábámult, - Ó, most nézzék meg! - Aztán gyorsan tűnő reménnyel teli pillantást vetett a padlóra. - Fenébe! Van arra bármennyi esély, hogy kihánytassuk vele?

- Csak ha ledugja valamelyik ujját a torkán, Reg. Sajnálom. Uzsgyi, kérem, tegye meg, amit csak lehet! Maga pedig, Reg, menjen le és nézzen utána, akad-e valamicske kávéjuk, rendben?

- Ó, tejó ég! - mormolta Pisla.

- Ez nagy - állapította meg Fütyi.

Zubbony nem szólt semmit.

- Nem látta még korábban, uram? - érdeklődött Jobbágy derűsen, miközben úgy fél mérföldnyi távolságból, a bokrok között fekve a távoli erődöt bámulták.

A tündérmesék hófehér, égbe szökő tornyos, csúcsos kék kupolás várkastélyaihoz képest a Kneck-erőd alacsony építésű volt, fekete, és úgy tapadt sziklaágyához, mint valami viharfelhő. A Kneck-folyó medre kerítette körbe, és a félszigeten, amelynek a végébe épült, csak egyetlen széles, mindennemű fedezéktől mentes út vezetett a kapujáig. Az út ideálisan kialakítottnak tűnt azok számára, aki belefáradtak az életbe. Zubbony mindezt alaposan felmérte.

- Öhm... nem, őrmester - felelte. - Képeket láttam már róla, de... azok meg sem közelítik a valóságot. - És van bármelyik könyvben, amit olvasni szokott, bármi arról, mit kellene most tennünk, uram? - érdeklődött Jobbágy.

- Valószínűleg igen, őrmester. A háború mesterségében Szong Szung Lo azt írja: a legnagyobb győzelem harc nélkül győzni. Az ellenség azt akarja, hogy ott támadjuk meg, ahol a legerősebb. Ebből következően csalódást fogunk neki okozni. A megoldás fel fogja kínálni magát, őrmester,

- Hát, nekem sose kínálta föl magát, pedig már vagy, tucatszor jártam itt - válaszolta továbbra is vigyorogva Jobbágy. - Ha, még a patkányok is csak úgy tudnak bejutni abba az erődbe, ha mosónőknek álcázzák magukat! Még ha sikerülne is végigmenni azon az úton, a keskeny bejáratok, a mennyezetbe vágott lyukak, amiken forró olajat zúdítanak le, az erős kapuk, amiket egy troll se lenne képes bezúzni, pár útvesztő, és vagy százféle mód arra, hogy az emberre lőhessenek odabent... Ó, kiváló hely a támadásra!

- Kíváncsi vagyok, a szövetségeseknek hogyan sikerült bejutniuk? - tűnődött Zubbony.

- Alighanem árulással, uram. A világ tele van árulókkal. Vagy talán felfedezték a titkos bejáratot, uram. Tudja, uram! Amelyiknek a létéről ön meg van győződve, uram. Vagy tán megfeledkezett róla? Gondolom, ez olyasmi, ami könnyen kiesik az ember emlékezetéből, ha egyéb bokros teendői vannak,

- Felderítést fogunk végezni, őrmester - jelentette ki Zubbony hűvösen, ahogy kimásztak a bokrok közül. Aztán lesöpörte az egyenruhájára tapadt leveleket. Thalakephaloszt, vagy ahogy a hadnagy hivatkozott a kancára, „a hűséges hátast" már mérföldekkel korábban útnak eresztették . Lóháton nem lehet settenkedni, ahogy arra Jobbágy is rámutatott, a bestia pedig túl girhes volt ahhoz, hogy bárki meg akarja enni, illetve túl ádáz, hogy bárki megpróbálja megülni.

- Értettem, uram, igen, akár azt is megtehetjük,.uram - felelte Jobbágy minden ízében segítőkészséget sugározva. - Hol szeretné, hogy felderítést végezzünk, uram?

- Kell lennie egy titkos bejáratnak, őrmester. Senki sem építene egy ilyen erődöt úgy, hogy csupán egyetlen bejárattal látja el-Egyetért?

- ’genuram. Csak esetleg titokban tartották, uram. Csak segíteni próbálok, uram.

A lázas imádkozás hangjai megfordulásra késztették őket. Dinka térdre rogyott, mindkét kezét erősen összekulcsolta. A raj többi tagja óvatosan araszolt el a közeléből. A vallásos áhítat csodálatos dolog;

- Ő meg mit művel, őrmester? - kérdezte Zubbony.

- Imádkozik, uram - felélte Jobbágy.

- Feltűnt már, hogy igen sokszor teszi ezt. Ezt, ööö... engedélyezi a szabályzat, őrmester? - suttogta a hadnagy.

- Ez tényleg nehéz kérdés, uram - felelte Jobbágy. - Én magam számos alkalommal imádkoztam már a csatatéren. Rengetegszer elmondtam már A katona imáját, uram, és ezt nem szégyellem bevallani.

- Öhm... nem hiszem, hogy azt ismerem - vallotta be Zubbony.

- Ó, le merném fogadni, hogy hamarosan Ön is fújni fogja, uram, ha majd szembetalálkozik az ellennel. Általánosságban az „ó, istenem, add, hogy megölhessem ezt a fattyút, mielőtt ő ölhetne meg engem!" fohász valamilyen változata - vigyorodott el Jobbágy, látva a hadnagy arckifejezését. - De ez az, amit mi a „hivatalos változatnak” nevezünk, uram.

- Igen, őrmester, de hol lennénk, ha mindannyian állandóan csak imádkoznánk? - kérdezte Zubbony.

- A mennyekben, uram, Nuggán jobbján - felelte azonnal Jobbágy. - Legalábbis ezt tanították nekem semmi kis csimota koromban, uram. Persze akkor kissé túlzsúfolt lenne a hely, szóval jobb is, hogy nem tesszük.

Ezen a ponton Dinka befejezte az imádkozást, felállt, és leporolta a térdét. Aztán aggasztóan széles mosollyal nézett a rajra.

- A Hercegnő vigyázni fogja a lépteinket - jelentette be.

- Ó, nagyszerű - nyugtázta Zubbony erőtlen hangon.

- Utat fog mutatni nekünk.

- Csodálatos. Ööö.. . említett esetleg térképi vonatkozásokat is? - tapogatózott a hadnagy.

- Szemeket küld nekünk, amelyekkel látnunk adatik.

- Á? Helyes. Nagyon helyes - mondta Zubbony. - Ennek tudatában már határozottan jobban érzem magam. Maga nem így van ezzel, őrmester?

- ‘genuram - felelte Jobbágy, - Mer most már legalább imát mondtak értünk, uram.

Hármasával indultak felderítésre, a raj maradéka pedig megbújt a bokrok között egy mély horpadásban, összefutottak ugyan ellenséges őrjáratokkal, de nem túl nehéz elkerülni fél tucat embert, ha azok szigorúan az örvényeken haladnak és nem igazán ügyelnek arra, csapnak-e zajt, A zlobéniai katonák úgy viselkedtek, mintha a saját területükön járőröznének.

Valami oknál fogva Mari Maladikttal és Dinkával került egy felderítőosztagba, azaz másképp megfogalmazva egy az összeomlás határán tántorgó vámpírral és egy lánnyal, aki valószínűleg olyan régen maga mögött hagyta ezt a bizonyos határt, hogy már a látóhatáron túli újabb határ felé közelített. Le sem lehetett tagadni, hogy Dinka napról napra, egyre jobban megváltozott. Azon a réges-régi, szinte egy egész élettel korábbi napon, amikor mindannyian felcsaptak katonának, Dinka egy reszkető kis lelenc volt, aki még a saját árnyékától is megijedt. Az utóbbi időben viszont néha kifejezetten magasabbnak, éteri bizonyossággal teli alaknak tűnt, és az árnyékok menekültek előle. Vagyis hát ténylegesen nem, ismerte el magában Mari, de Dinka úgy járt, mintha ezt kellene tenniük.

Aztán jött a Pulyka Csodája. Amit elég nehezen lehetett megmagyarázni.

Ők hárman a szirtek mentén haladtak előre. Megkerültek pár zlobéniai megfigyelőállást - amelyekre a tábortüzeik füstje figyelmeztette őket -, de, fájdalom, sehol sem érezték a kávé szagát. Úgy tűnt, Maladikt többnyire ura magának, kivéve, hogy hajlamos volt a bajsza alatt mindenféle számokat és betűket mormolni, de Marinak végül sikerült hallgatásra bírnia azzal, hogy megígérte: a következő alkalommal fejbe csapja egy bottal.

Elérték az egyik szirt szélét, ahonnan ismét ráláttak az erődre. Mari megint a szeméhez emelte a távcsövet, és másik bejáratot keresve végigpásztázta a nyers falakat meg az egymásra hányt kőtömböket.

- Nézz le a folyóra! - mondta Dinka.

A kör alakú látótér elmosódottan felfelé mozdult, ahogy Mari átirányozta a távcsövet; amikor megállapodott, valami fehérséget pillantott meg benne. El kellett vennie az eszközt a szeme elől, hogy rájöjjön, mi is az, amit néz.

- Ó, te jó ég! - tört ki.

- Kézenfekvő, különben - mondta Maladikt. - És egy ösvény is fut a folyó mellett, látjátok? Ott is van néhány másik nő.

- Viszont elég aprócska kapu - mérte fel Mari. - És nagyon egyszerűen át lehet vizsgálni a népeket, van-e náluk fegyver.

- Szóval katonák nem lennének képesek behatolni rajta - foglalta össze a vámpír.

- De mi igen - mondta Mari. - És mi katonák vagyunk. Nem igaz?

Maladikt némi szünetet követően szólalt meg ismét:

- A katonáknak fegyverekre is szükségük van. A kardokat és számszeríjakat észrevennék.

- Bent lesznek fegyverek - mondta Dinka. - A Hercegnő mondta nekem. A kastély tele van fegyverekkel.

- És azt is elárulta neked, hogyan tudnánk rávenni az ellenséget, hogy elengedje őket? - érdeklődött a vámpír.

- Jól van, jól van! - szólt Mari sietve. - Ezt el kéne mondanunk az agyasnak olyan hamar, amilyen hamar csak lehetséges, rendben? Induljunk vissza!

- Várj, én vagyok a tizedes! - szólt Maladikt.

- Rendben - mondta Mari. - Tehát?

- Induljunk vissza? - kockáztatta meg a vámpír.

- Jó ötlet.

Figyelnie kellett volna a madarak hangjára, döbbent rá később. A távolban felhangzó éles rikoltások figyelmeztették volna, ha figyel rájuk.

Alig tettek meg tízölnyi utat, és megpillantották a katonát.

Valaki a zlobéniai hadseregben veszélyesen értelmesnek bizonyult. Rájött, hogy az esetleges betolakodókat nem az ösvényeken zajosan trappolva, hanem a fák között zajtalanul osonva lehet csak felfedezni.

A katonánál számszeríj volt; csak a puszta szerencsének... valószínűleg csupán a puszta szerencsének volt köszönhető az, hogy épp a másik irányba figyelt, amikor Mari előtoppant egy magyalbokor mögül. A lány bevetette magát egy fa takarásába, majd őrült módon hadonászva igyekezett riasztani az ösvényen utána jövő Maladiktot. A vámpírnak szerencsére volt annyi esze, hogy azonnal takarásba húzódjon.

Mari kivonta a kardját és mindkét kezével a mellkasához szorította. Hallotta a férfi keltette zajokat. A katona még nem járt a közelében, de az ő irányába mozgott. Azt a kis megfigyelőállást, amire korábban ráakadtak, valószínűleg rendszeresen érintette az őrjáratai során. Végül is, gondolta keserűen Mari, pontosan olyan hely volt, ahol kiképzetlen, ostoba újoncok feltűnését várhatta az ember; egy csendes léptű őrjárat akár meg is lephette ott őket...

Behunyta a szemét és igyekezett rendesen lélegezni. Ez most az ez most az ez most az! Ez most az, ahol kiderül.

Amit nem szabad elfelejtenie amit nem szabad elfelejtenie amit nem szabad elfelejtenie... amikor az acél a húsba vág... hogy ő markolja az acélt.

A szájában fémes ízt érzett.

A fickó pont mellette fog elhaladni. Éber lesz, de azért nem annyira éber. Egy vágás hatékonyabb lenne, mint egy döfés. Igén, egy rendes suhintás fejmagasságban megölheti...

...valamelyik édesanya fiát, valamelyik húg bátyját, valami olyan kölyköt, aki egy fityingért és élete első új ruhájáért követte a toborzódob hangját Ha legalább kiképezték volna, ha legalább lett volna pár hete arra, hogy szalmabábukat döfködjön addig, míg képes elhitetni magával, hogy belül minden ember szalmából van...

Hirtelen kővé meredt. Visszafelé, az ösvény kanyarulatában leszegett fejjel és egyenesen, akár egy fa, Dinka állt. Amint a felderítő elér az ő fájáig, meg fogja pillantani a lányt.

Most kellene megtennie. Talán ezért szokták megtenni a férfiak is. Nem azért csinálod, hogy hercegnőket vagy országokat ments meg. Hanem azért, hogy az ellenség ne öldösse tovább a barátaidat, akik cserébe téged is megmentenek...

Mari hallotta a fához közeledő óvatos lépteket. Felemelte a szablyáját, és látta, ahogy a fény megcsillan az élén...

Az ösvény túloldalán lévő bozótból vadul verdeső, tollas szárnyakkal, visszhangzó rikácsolással egy vadpulyka robbant a magasba. Aztán félig repülve, félig rohanva a fák közé vetette magát. íjhúr pendült, majd a madár utolsót rikoltott.

- Á, szép lövés, Szilván! - szólt egy hang a közelben. - Asszem, egy nagyot kaptál el!

- Láttad ezt? - kérdezte egy másik hang. - Még egy lépés, és egyenesen felbuktam volna benne!

A fa mögött Mari kifújta a levegőt.

Távolabbról egy harmadik hang csatlakozott:

- Hé, tizi, induljunk vissza, eh? Amilyen hanggal ez eltávozott, a Tigris már vagy egy mérföldre jár!

- Ja, meg be is vagyok rezelve - felelte a legközelebbi hang. - A Tigris ott van minden fa mögött, igaz?

- Rendben, ennyi elég volt egy napra. A feleségem remek kaját főz neki...

A katonák hangja fokozatosan elhalt a fák között. Mari leengedte a kardot. Meglátta a bokrából kipislogó Maladiktot, és rámeredt. Aztán egyik ujját az ajka elé emelte. A vámpír biccentett. Mari várt, míg a madarak újra énekelni nem kezdtek, csak aztán lépett elő a fa mögül. Dinka, úgy tűnt, a gondolataiba merült; Mari roppant óvatosan megfogta a kezét. Csendben, fától fáig osonva elindultak vissza, a horpadás felé. Sem Mari, sem Maladikt nem szólt egy szót sem. De egyszer-kétszer összenéztek.

Hát persze hogy a pulykáknak szokásuk mindaddig meglapulni, míg a vadász szinte rájuk nem lép. Nyilván ennek is ott kellett gubbasztania egész idő alatt az aljnövényzetben, és csak akkor szakadt el nála a cérna, amikor a felderítő már kis híján rátaposott. Az igaz, hogy szokatlanul termetes madár volt, olyan, aminek éhes katonák nemigen tudnak ellenállni, de... és?

Ám mivel az agy áruló módon nem szűnik meg gondolkodni pusztán attól, mert az ember azt akarja, Marié hozzátette: Dinka azt mondta, hogy a Hercegnő képes apró dolgokat mozgatni. Vajon egy madár agyában milyen apró egy gondolat?

A horpadásban csak Jáde és Igorina várt rájuk. Azzal fogadták őket, hogy a többiek egy mérföldnyire találtak egy jobb táborhelyet, és ott vannak.

- Megtaláltuk a titkos bejáratot - újságolta Mari halkan, miközben elindultak arrafelé.

- Be tudunk jutni? - kérdezte Igorina.

- Az a mosónők bejárata - mondta Maladikt. - Ott van rögtön a folyónál. Viszont vezet oda egy ösvény.

- Mosónők? - kérdezett vissza Igorina. - De hát háború van!

- Gondolom, attól még a ruhák koszosak lesznek - jegyezte meg Mari.

- Inkább koszosabbak, azt hiszem - toldotta meg Maladikt.

- De... a mi mosónőink? Az ellenség ruháit mossák? - kérdezte döbbenten Igorina.

- Ha választaniuk kell e között meg az éhenhalás között, akkor naná! - felelte Mari. - Láttam, amikor az egyik asszony egy teli szakajtó kenyérrel jött ki onnan. Azt mondják, az erőd telis-tele van magtárakkal. Egyébként meg te is összevarrtál egy ellenséges tisztest, nem igaz?

- Az más - mondta Igorina. - Nekünk kötelességünk megmentenünk emb... a tárvfainkat. De senki sem mondott semmit az... alsógatyákról.

- Be tudunk jutni - folytatta Mari -, ha nőnek álcázzuk magunkat.

A kijelentést csend fogadta. Aztán:

- Álcázzuk? - kérdezte Igorina.

- Tudjátok, hogy értem! - mondta Mari.

- Mosónőknek? - hitetlenkedett Igorina. - Ezek egy sebévf kezei!

- Tényleg? Honnan szerezted őket? - érdeklődött Maladikt, mire Igorina kinyújtotta rá a nyelvét.

- Egyébként meg eszem ágában sincs azt javasolni, hogy tényleg mossunk is ki valamit - fűzte hozzá Mari.

- Akkor mit javasolsz? - firtatta Igorina.

Mari habozott.

- Ki akarom szabadítani a bátyámat, ha odabenn van - felelte. - Es ha meg tudnánk állítani az inváziót, az sem lenne rossz.

- Lehet, hogy ahhoz extra mennyiségű keményítőre; lesz szükségünk - vélte Maladikt. - Nem szeretnék, tudjátok, belerondítani a pillanat örömébe, de ez tényleg hajmeresztő ötlet. A hágyé soha nem fogja áldását adni egy ilyen elrugaszkodott elképzelésre.

- Nem, nem az áldását adja - mondta Mari. - Egyenesen ő fogja javasolni.

- Hmm... - dünnyögte Zubbony valamivel később. - Mosónők? Bevett dolog ez, Jobbágy őrmester?

- Ó, de mennyire, uram! Felteszem, a környékbeli falvak asszonyai mosnak nekik, ahogy nekünk is tették annak idején, amikor még a mi kezünkben volt az erőd - felelte Jobbágy.

- Úgy érti, segítik és pátyolgatják az ellenséget? Miért?

- Mert jobb, mint éhezni, uram. A z élet már csak ilyen. És ez nem is mindig merül ki a puszta mosásban.

- Őrmester, fiatalemberek is tartózkodnak körünkben! - csattant fel Zubbony elvörösödve.

-„Előbb-utóbb hallaniuk kell a vasalásról meg a stoppolásról is, uram - védekezett vigyorogva Jobbágy. Zubbony feleletre nyitotta a száját. Aztán becsukta.

- Elkészült a tea, uram! - jelezte Mari. A tea csodálatosan hasznos dolog volt. A tea ürügyén bárkit megszólíthatott az ember.

Egy félig elpusztult tanyaépületben tartózkodtak. Amit a kinézetéből ítélve még az őrjáratok sem méltattak figyelemre - sem tűz nyomaira, sem az átmeneti tartózkodás egyéb jeleire nem bukkantak. A hely az elmúlás szagától bűzlött, és a fél teteje hiányzott.

- Ezek az asszonyok csak úgy jönnek-mennek, Mellék? - tudakolta a hadnagy.

- Igen, uram - felelte Mari. - És támadt egy ötletem, uram. Kérek engedélyt felvázolni, uram! - A lány látta, hogy Jobbágy felhúzza a szemöldökét. Tudta, hogy épp elveti a sulykot, de sürgetett az idő.

- Kérem, tegye azt, Mellék! - válaszolta a hadnagy. - Különben, attól tartok, esetleg szétveti a közlésvágy.

- Kémkedhetnének nekünk, uram! Még talán arra is rávehetnénk őket, hogy kinyissák nekünk a kapukat!

- Kiváló ötlet, közlegény! - dicsérte meg Zubbony. - Szeretem, ha egy katona használja az eszét.

- Ja, úgy van - morogta Jobbágy, - Ha ennél is élesebb lenne az esze, még saját magát is megvágná vele. Uram, ezek mosónők, uram! Nem akarom megbántani az ifjú Melléket, okos gyerek, de az átlagos kapuőrnek azért feltűnik, ha a vén Teréz mamó megpróbálja kinyitni a kaput! És amúgy sem egy kapuról van szó. Hat van belőlük, és a kapuk között fájin kis udvarok, ahol az őrök jól megnézhetik, hogy nem sántikál-e az ember valamiben, meg felvonóhidak, nyársakkal kivert mennyezetek, amiket rá tudnak ejteni azokra, akik valamiért nem nyerik el a tetszésüket. Na, ezt próbálja kinyittatni a mosónőkkel.

- Attól tartok, az őrmester észrevételei jogosak, Mellék! - mutatott rá Zubbony szomorúan.

- Hát, ha feltételezzük, hogy néhány asszonynak sikerül kiütnie pár őrt, uram, akkor ők be tudnának engedni bennünket a kis ajtajukon keresztül - felelte Mari, - Még talán az erőd parancsnokát is foglyul tudnánk ejteni, uram! Le merném fogadni, hogy sok asszony van az erődben, uram, A konyhákban meg a hasonló helyeken. Ők... kinyithatnák nekünk az ajtókat!

- Ó, menjen már, Mellék…- kezdte volna Jobbágy.

- Nem, őrmester, várjunk csak! - szólt közbe Zubbony. - Meglepő módon Mellék közlegénynek ifjonti lelkesültségében szándékolatlanul is sikerült egy igen érdekes ötletet adnia nekem...

- Csakugyan, uram? - kérdezte Mari, aki ifjonti lelkesültségében kész lett volna akár Zubbony homlokára is feltetoválni az ötletet. Kivételesen okos ember létére a hadnagy elképesztően lassú felfogású tudott lenni.

- De úgy ám, Mellék! - felelte Zubbony. - Mert, természetesen, csupán egyetlen „mosónőre" van szükségünk ahhoz, hogy bejussunk, nem igaz?

Az idézőjelek ígéretesen hangzottak,

- De igen, uram - válaszolta Mari.

- És ha valaki netán veszi a fáradságot arra, hogy „a megszokottól eltérően” gondolkodjon, ennek a bizonyos „mosónőnek" valójában nem szükséges ténylegesen nőnek lennie!

Zubbony arca ragyogott. Mari hagyta, hogy az őszinte meglepődés ráncokba gyűrje a szemöldökét.

- Nem kell, uram? - kérdezte. - Nem hiszem, hogy teljesen értem, uram. Össze vagyok zavarodva, uram.

- A „nő" egy férfi is lehet. Mellék! - vágta rá Zubbony, és közben majd' szétvetette a diadalmas derű. - Valaki közülünk! Álcában!

Mari megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Jobbágy őrmester felnevetett.

- Az ég áldja meg, uram, mosónőnek akkor öltözünk, ha ki akarunk szökni helyekről! Ez a katonai szabályzat része!

- Ha egy férfinak sikerülne bejutnia, legyűrhetné az ajtó közelében lévő őröket, katonai szemszögből kikémlelhetné a benti helyzetet, és beengedhetné az egység többi tagját! - sorolta Zubbony. - Ha mindezt sikerülne éjjel véghezvinnünk, emberek, reggelre már birtokunkban lehetnének az erőd kulcsfontosságú pontjai!

- De hát ezek nem férfiak, uram! - tiltakozott Jobbágy. Mari megpördült. Az őrmester egyenesen rá nézett, mintha átlátott volna rajta. Ó, a mindenit, vagyis a francba… tudja

- Elnézést, hogy érti ezt?

- Ezek itt... a fiacskáim, uram - folytatta Jobbágy, és közben Marira kacsintott. - Ügyes gyerekek, van bennük kurázsi, de nem olyanok, akik könnyűszerrel vágnak át torkokat vagy döfnek valakit hátba. Azért csaptak fel, hogy lándzsásként állják a sarat a csatasorban, uram, egy szabályos hadseregben. „Maguk lesznek az én fiacskáim - mondtam nekik, amikor felcsaptak -, majd én vigyázok magukra." Nem nézhetem tétlenül, amint a biztos halálba vezeti őket!

- Erről én döntök, őrmester - felelte Zubbony, - Mi épp egy „sorsfordító pillanat” küszöbén állunk. Ki az, aki a megpróbáltatások közepette nem lenne hajlandó feláldozni akár az életét is a hazájáért?

- Szabályos ütközetben, uram, de nem úgy, hogy agyonveri egy rakás gazember, mert besettenkedett az erődjükbe! Tudja, uram, hogy mindig is rühelltem a kémeket még azt, ha valaki megpróbálta eltitkolni, hogy milyen seregben szolgál.

- Őrmester, nincs más választásunk. Ki kell használnunk a „pillanat szülte lehetőséget"!

- Nagyon is ismerem az efféle lehetőségeket, uram. A végén mindig a kisemberek húzzák miatta a rövidebbet - egyenesedett föl ökölbe szoruló kézzel az őrmester.

- Az emberei iránt érzett felelőssége a becsületére válik, őrmester, de ebben a helyzetben nem tehetünk mást...

- ...mint hogy dicsőségesen harcolunk mindhalálig, uram? - kérdezte Jobbágy, aztán szakértő módon az összeroskadó tűzrakásba köpött. - A pokolba vele, uram! Az is ugyanolyan halál, csak nagyobb a híre!

- Őrmester, a fegyelemsértő viselkedése kezd...

- Én vállalom - szólt halkan Mari.

Mindkét férfi elnémult, megfordult és rámeredt.

- Én vállalom - ismételte meg hangosabban. - Valakinek meg kell tennie.

- Ne legyen ostoba, Mellék! - csattant fel Jobbágy. - Nem tudja, mi vár magára odabenn, fogalma sincs, milyen őrök állnak a kapu túlsó felén, nem tudja...

- Akkor majd kiderítem, örmi, nem igaz? - kérdezte Mari kétségbeesett mosollyal. - Talán sikerül eljutnom valami olyan helyre, ahol láthatnak engem, és jeleket küldhetek, vagy...

- Az őrmester és én e tekintetben legalább egy véleményen vagyunk, Mellék - mondta Zubbony. - De csakugyan, közlegény, ez így egész egyszerűen nem működne, Ó, persze, nagyon bátor ajánlat, de maga szerint mennyi esélye van annak, hogy ki tudja magát adni nőnek?

- Hát, uram... micsoda?

- A lelkesedését nem fogom elfelejteni, Mellék - feleli te Zubbony mosolyogva. - De, tudja, egy jó tiszt figyel az embereire, és meg kell vallanom, a maga, illetve válójában; mindegyikük viselkedésében felfedeztem olyan apró berögződéseket, amelyek persze teljesen szokványosak, semmi baj velük, mint például az orruk esetenkénti önfeledt turkálása, a késztetés, hogy elégedetten vigyorogjanak szellentés után, egyféle kamaszos hajlandóság arra, hogy, khm... nyilvánosan vakargassák... magukat... effélék. Azonban ezek az apró részletek egy szempillantás alatt az árulójukká válnának, és ezekből bármelyik szemlélő azonnal látná, hogy maguk női ruhába öltözött férfiak. Higgyen nekem!

- Biztos vagyok benne, hogy sikerülne, uram! - tiltakozott Mari erőtlenül. Közben magán érezte Jobbágy pillantását. Te átko... rohadtul tisztában voltál vele, nem igaz? Vajon mióta?

Zubbony a fejét csóválta.

- Nem, azonnal átlátnának magán. Maguk kiváló gyerekek, de körünkben csak egyetlen olyan férfi tartózkodik, akinek esélye is lenne arra, hogy megússza ezt. Béklyas?

- ‘genuram? - kérdezte a rémülettől kővé dermedt Pisla.

- Mit gondol, képes nekem találni valamilyen női ruhát?

A csendet elsőként Maladikt törte meg:

- Uram, azt akarja mondani, hogy... ön próbálná meg nőnek kiadni magát?

- Nos, nyilvánvalóan én vagyok itt az egyetlen, aki bármilyen gyakorlattal rendelkezik ezen a téren - dörzsölte össze a kezét a hadnagy, - A régi iskolámban rengetegszer viseltünk szoknyát, - Aztán körülpillantott a tökéletesen kifejezéstelen arcokon. - Színielőadások, értik? - kérdezte széles mosollyal, - Természetesen nem jártak fenyők a bentlakásos iskolába. De ez nem állíthatott meg bennünket! Úgy tudom, a Félrelépések vígjátékában általam alakított Tündéri úrhölgyet a mai napig emlegetik, ami pedig az ugyancsak általam domborított Jumjum figuráját illeti.,. Jobbágy őrmester, netán rosszul érzi magát?

Az őrmester olyannyira kétrét görnyedt, hogy az arca kis híján a térde magasságában volt, de sikerült kinyögnie:

- Régi harci sérülés, uram. Hirtelen elkapott megint,

- Kérem, segítsen neki, Igor közlegény! Hol is tartottam... látom, mindannyian meglepődtek, de higgyék el, semmi furcsa nincs ebben! Kiváló, régi hagyomány, ha férfiak lányoknak öltöznek. Hatodikban a srácok puszta mulatságból is állandóan megtették. - Itt elhallgatott egy pillanatra, majd elgondolkodva hozzáfűzte: - Különösen Tekergéssy, valamilyen oknál fogva... - Aztán megrázta a fejét, mintha el szeretné belőle űzni a gondolatot, és folytatta: - Bárhogyan is, rendelkezem némi tapasztalattal ezen a területen, értik?

- És... mit tenne.., akarom mondani mit fog tenni, amikor bejutott, uram? - tudakolta Mari. - Nem csak az őröket kell bolonddá tennie. Nők is lesznek a közelben.

- Ez nem fog gondot jelenteni, Mellék - válaszolta Zubbony. - Majd nőies módon viselkedem, és van ez a színpadi fogásom is, tudják, amikor egészen magas hangon kezdek beszélni, hallják? - A hadnagy fejhangjával üveget lehetett! volna metszeni. - Látják? - kérdezte. - Nem, ha nőre van szükségük, én vagyok a maguk embere.

- Csodálatos, uram! - méltatta Maladikt. - Egy pillanatra esküdni mertem volna, hogy egy nő is tartózkodik a szobában.

- Azt pedig minden bizonnyal ki tudom deríteni, hogy akad-e egyéb rosszul őrzött bejárat - folytatta Zubbony.

- Ki tudja, talán a női csáberőm segítségével még egy kulcsot is ki tudok csalni valamelyik őrből! De bárhogy is legyen, ha minden tiszta, jelet fogok küldeni maguknak. Tálán egy ablakból kilógatott törölközővel jelzek. De mindenképp valami nyilvánvalóan szokatlannal.

Újabb csend következett. A rajból jó néhányan a mennyezetet bámulták,

- Igggen... - szólt végül Mari. - Látom, alaposan átgondolta az egészet, uram.

Zubbony felsóhajtott.

- Bárcsak Tekergéssy is itt lennel - mondta.

- Miért, uram?

- Az ifjú Tekergéssy elképesztően találékony volt a női ruhák felkutatása terén - magyarázta a hadnagy.

Mari a tekintetét Maladiktra szögezte. A vámpír grimaszolt egyet, aztán megvonta a vállát.

- Ömm… - nyögte Pisla.

- Igen, Béklyas?

- Nekem van egy szoknya a hátizsákomban, uram.

- Te jó ég! Mi célból?

Pisla elvörösödött. A választ nem gondolta ki előre.

- Kötévfek kévfítévfe vféljából, uram - sietett a segítségére Igorina.

- Igen! Igen! Úgy van! - helyeselt Pisla. - Én... még Plünben, a fogadóban találtam...

- Megkértem a fiúkat, hogy minden, a vfélnak megfelelő vfövetet gyűjtvfenek be, amit vfak találnak, uram. Vfükvfég evfetére.

- Roppant józan gondolkodásra vall - ismerte el Zubbony. - Valakinél akad esetleg még más valami?

- Egyáltalán nem lennék meglepve, uram - nézett körül a helyiségben Igorina.

A raj tagjai egymásra pislogtak. Hátizsákokat bontottak ki. Mari és Maladikt kivételével mindenkinél akadt valami, amit aztán lesütött szemmel nyújtott át. Ingváll, alsószoknya, legtöbbször valamilyen megmagyarázhatatlan szükségérzet maradványaitól ösztökélten hurcolt fejkendő.

- Maguk nyilván arra készültek, hogy súlyos sebesültjeink lesznek - állapította meg Zubbony.

- Avf ember nem lehet elég óvatovf, uram - jegyezte meg Igorina. Aztán Marira vigyorgott.

- A hajam jelenleg persze meglehetősen rövid... - tűnődött Zubbony.

Mari az immár elveszett fürtjeire gondolt, amiket valószínűleg Szíjjártó csórt el tőle. De a kétségbeesés segített felidézni az emlékeit.

- Többnyire idősebb asszonyoknák tűntek - jegyezte meg sietve, - Fejkendőket és fátylakat viseltek. Biztos vagyok benne, hogy Igori... hogy Igor össze tud valamit, dobni, uram.

- Mi, Igorok elég találékonyak vagyunk, uram - értett vele egyet Igorina. Aztán a felsőjéből előhúzott egy fekete bőr tárcát. - Tívf pervf évf egy tű, uram, vfak ennyire van vfükvfégem.

- Ó, vénasszonyokban nagyon jó vagyok - mondta Zubbony. Aztán oly' hirtelen, hogy Dölyfi megrándult, mindkét karját kinyújtva maga elé rántotta, kezét karmokként begörbítette, arcát az őrült együgyűség grimaszába torzította, és felrikoltott: - Ó, én szegény fejem! Jaj, a fájós lábom! Régen minden jobb vót! A mindennyit!

A háta mögött Jobbágy őrmester a kezébe temette az arcát.

- Csodálatos, uram! - méltatta Maladikt. - Sosem láttam még ilyen átváltozást!

- Talán érdemes lenne egy picikét kevésbé öregre venni a figurát, uram? - javasolta Mari, noha igazából Zubbony a már meglehetősen berúgott Henrika nagynénijére emlékeztette.

- Úgy gondolja? - kérdezte Zubbony. - Nos, ha valóban úgy véli.

- És, ööö.. ha netán egy őrrel találkozna, ööö…az öregasszonyok általában nem próbálják, nem próbálnak…

- ...édelegni... - suttogta Maladikt, akinek a gondolatai nyilván ugyanazon a szörnyű lejtőn bucskáztak lefelé, mint Mariéi.

- ...édelegni velük - fejezte be pirulva Mari, majd átgondolva hozzátette: - Hacsak nem döntöttek már le egykét pohár pálinkát.

- Évf ha javavfolhatom, vfélvferű lenne megborotválkovfnia, uram...

- Vfélvferű? - ismételte Zubbony.

- Célszerű, uram - fordította Mari. - Előkészítem a borotválkozókészletet, uram.

- Ó, igen. Persze. Nem túl sok idős hölgyet látni szőrös arccal? Kivéve Parthenopé nagynénémet, ha jól emlékszem. És... ööö... nincs valakinél esetleg két léggömb?

- Ööö... miért, uram? - kérdezte Fütyi.

- Egy terjedelmes kebel mindig képes kacajra fakasztani - felelte Zubbony. Aztán végignézett az őt körülvevő arcokon. - De lehet, hogy ez nem túl jó ötlet. Pedig hatalmas tapsot kaptam özvegy Reszketegnéként a Kár, hogy őnagysága fában. Ne erőltessük?

- Azt hiszem, Igor össze tudna varrni valami, ömm…életszerűbbet, uram - mondta Mari.

- Csakugyan? Nos, ha tényleg így gondolják... - szólt lehangoltan Zubbony. - Akkor megyek, és belebújok a karakter bőrébe.

Aztán eltűnt a néhai ház egyetlen másik szobájában. Pár pillanat múlva a többiek különböző fülsértő hangmagasságban élvezhették az „A mindennyit, szegény lábom” kijelentést,

A raj tagjai összedugták a fejüket,

- Ez meg mi a fene akart lenni? - kérdezte Fütyi.

- A színházra célzott - magyarázta Maladikt.

- Az meg mi?

- Természetesen egy fertelmesség Nuggán szemében felelte a vámpír, - Túl sokáig tartana elmagyarázni, drága gyermekem. Egyesek úgy tesznek, mintha más személyek lennének, csak hogy elmesélhessenek egy történetet egy jó nagy teremben, ahol a világ más hellyé változik. Megint mások pedig ülnek, és nézik őket, közben pedig csokoládét majszolnak. Nagyon, nagyon súlyos fertelmesség,

- Egyszer egy városban láttam egy Paprika Jancsi-előadást - jegyezte meg Pista. - Aztán elvonszolták az embert, aki előadta, és fertelmességnek lett minősítve.

- Emlékszem erre - mondta Mari. - Kiderült, hogy erkölcsbe ütköző látványosság, ha krokodilok esznek meg tekintélyes embereket, noha a bábelőadásig a városban senkinek fogalma sem volt arról, hogy mi a fene is az a krokodil. És az a rész is fertelmességnek minősíttetett, ahol a bolond elverte a feleségét, mivel a törvényben meghatározott kétujjnyinál vastagabb botot használt erre,

- A hadnagy egy percig sem fogja húzni, azt tudjátok, ugye? - kérdezte aztán.

- Igen, de úgyvfem lehet meggyőzni, nem igaz? - kérdezett vissza Igorina. - Megtevfem, ami tőlem telik az ollóval meg a tűvel, hogy nőt varázsoljak belőle, de.. .

- Igorina, amikor te mondasz ilyeneket, rendkívül furcsa képek bukkannak fel az elmémben - jegyezte meg Maladikt.

- Elnézést! - szabadkozott Igorina.

- Imádkoznál érte, Dinka? - tette fel a kérdést Mari. - Azt hiszem, itt csak a csoda segíthet rajtunk.

Dinka engedelmesen lehunyta a szemét és összekulcsolta a kezét, ám egy pillanat múlva szégyenlősen megszólalt:

- Attól tartok, a Hercegnő azt mondja, hogy ez sokkal nehezebb dolog egy pulykánál.

- Dinka? - próbálkozott Mari. - Te tényleg. .. - De a szó benne szorult az őt figyelő ragyogó kis arc láttán.

- Igen, tényleg - felelte Dinka. - Én tényleg beszélek a Hercegnővel.

- Ja, hát, régebben én is beszéltem! - csattant fel Fütyi. - Egyszer rimánkodtam neki. De a hülye arcával csak bámult, és semmit sem tett. Sosem állított meg semmit. Az a sok minden, az a rengeteg hülye. .. - Aztán elhallgatott, mintha a szájára toluló szavak tömege lebénította volna az agyát. - Mindegy. De veled miért beszélget?

- Mert én hallgatok rá - felelte Dinka halkan.

- És mit mond?

- Néha csak sír.

- Ő sír?

- Mert az emberek olyan sok mindent akarnak, és ő nem adhat nekik semmit - mosolygott rájuk Dinka azzal. a mosolyával, amitől kivilágosodott a szoba, - De minden rendbe fog jönni, amit megérkezem a megfelelő helyre - tette hozzá,

- Hát, akkor rendben. ,. - kezdte volna Mari a Dinka által kiváltott mély szégyenérzete közepette.

- Ja, persze - mondta Fütyi. - De én ugyan nem fogok imádkozni senkihez, megértettétek? Soha többet. Nem tetszik nekem ez az egész, Dinka. Te rendes kölyök vagy, de nem tetszik, ahogy mosolyogsz... - Hirtelen elhallgatott, aztán: - Ó, ne!

Mari Dinkára nézett. A lány arca keskeny volt, és csupa szöglet, míg a Hercegnőé a képen, hát, mint egy túltáplált pontyé, de az a mosoly, a mosoly...

- Én nem vagyok hajlandó ezt eltűrni! - acsarogta Fütyi. - Azonnal hagyd abba! Komolyan mondom! A hideg kiráz tőled! Gógyis, állítsd le a Iá... a srácot, azonnal fejezze be ezt a mosolygást!

- Mindannyian higgadjatok le! - nyugtatta volna őket Mari.

- Mindenki rohadtul fogja be! - közölte Jobbágy. - Az ember már saját magát se hallja. Nézzék, mindannyian idegesek. Előfordul az ilyen. És Dinka csak foglalkozik egy kicsit a hitével a harc előtt. Ez sem olyan szokatlan. Maguknak pedig azt kellene tenniük, hogy elraktározzák mindezt későbbre, az ellenségnek. Csendesedjenek le! Ez pedig az volt, amit mi a seregben úgy hívunk, hogy parancs, értve?

- Mellék? - Zubbony volt az.

- Jobb lesz, ha igyekszel! - ajánlotta Maladikt. - Alighanem segítened kell neki meghúzni a fűzőjét...

Valójában Zubbony egy szék maradványain ücsörgött.

- Á, Mellék! Egy borotválást, ha lenne szíves! - kérte.

- Ó, azt hittem, már használni tudja a kezét, uram...

- ... igen. - Úgy tűnt, a hadnagy zavarban van. - A gond az, Mellék, hogy... soha nem borotváltam még meg önmagamat, hogy egészen őszinte legyek. Az iskolában volt erre egy saját emberem, aztán pedig a seregben természetesen közös pucerünk volt Felvágásival, és, ööö... amikor saját magam kíséreltem meg ezt a bizonyos műveletet, többnyire meglehetősen véres eredményre jutottam. De nem is igazán foglalkoztatott ez a dolog egészen addig, míg Plotzba nem értem, és, ööö... ott aztán hirtelen restelkedni kezdtem miatta,,.

- Elnézést, uram! - szabadkozott Mari, Elég különös egy világ volt ez.

- Később esetleg adhatna egy-két tanácsot - folytatta Zubbony. - Maga mindig csodálatosan simára borotvált arccal jár, már feltűnt nekem. Csuhás tábornok roppant elégedett lenne. Azt mondják, igencsak rossz szemmel nézi a borostát.

- Ha kívánja, uram - felelte Mari. Ebből nem lehetett kimászni. Látványosan élezni kezdte a borotvát. Talán sikerül megúsznia pár apróbb vágással...

- Mit gondol, jobb lenne, ha vörös lenne az orrom? - kérdezte Zubbony.

- Valószínűleg, uram - felelte ő. Az örmi tud rólam, biztos vagyok benne, gondolta közben. Tudom, hogy tudja. De akkor miért hallgat?

- Valószínűleg, Mellék? .

- Mi? Ó! Nem... miért épp vörös, uram? - tudakolta Mari, miközben buzgón rétegezte a habot a férfi arcára.

- Úgy talán pfff mulatságosabb hatást pfff keltenék. -

- Nem vagyok biztos benne, uram, hogy ez lenne az egész célja. Na, most ha kissé, ööö... hátradőlne, uram...

- Van itt valami, amit tudnia kellene az ifjú Mellékkel kapcsolatban, uram.

Mari szó szerint felvinnyogott. Jobbágy némán, ahogy arra csak egy őrmester képes, osont be a szobába.

- pfff őrmester? - értetlenkedett Zubbony.

- Mellék nem tudja, hogyan kell megborotválni valakit, uram - közölte Jobbágy. - Adja ide a borotvát, Mellék!

- Nem tudja, hogyan kell borotválni? - ismételte a hadnagy.

- Nemuram. Mellék lódított nekünk. Jól mondom, Mellék?

- Rendben, örmi, fölösleges folytatnia.. sóhajtotta Mari. - Hadnagy úr, én,..

- …még nem töltötte be a megfelelő kort - fejezte be Jobbágy helyette. - Jól mondom, Mellék? Még csak tizennégy, nem igaz? - Aztán Zubbony feje fölött ránézett Marira, és kacsintott egyet.

- Öhm... igen, hazudtam, hogy felcsaphassak, uram. - felelte a lány.

- Nem hiszem, hogy egy olyan kölyköt, mint maga, tisztességes lenne berángatni az erődbe, hiába érzi magát készen erre - közölte Jobbágy. - És azt sem hiszem, hogy egyedül ő van így ezzel. Jól mondom, Mellék?

Ó, szóval erre megy ki a játék! Zsarolás, villant át Mari agyán.

- Igen, örmi - felelte beletörődőn.

- Elvégre kiskölyköket csak nem mészároltathatunk le, igaz, uram? - folytatta Jobbágy.

- Értem, mire pfff céloz, őrmester - mondta a hadnagy, miközben Jobbágy gyengéden végighúzta a pengét az arcán. - Fogós kérdés.

- Talán az lenne a legjobb, ha mára el is tennénk magunkat, nem? - érdeklődött Jobbágy.

- Másfelől, őrmester, tudomásom szerint maga is pffff kölyökkorában csapott fel - jegyezte meg Zubbony. A penge megtorpant.

- Hát, akkoriban még minden másképp volt..; - kezdte Jobbágy.

- Méghozzá ötéves korában, tudomásom szerint - folytatta a hadnagy. - Tudja, őrmester, amikor meghallottam, hogy találkozni fogok magával, egy élő legendával, természetesen utánanéztem magának a kartotékjainkban, hogy, esetleg, néhány jól megválasztott tréfával élhessek majd akkor, midőn átnyújtom magának a dicséretes leszerelési okmányát. Tudja, az elmúlt időkre irányuló kedélyes kis visszaemlékezésekkel. Képzelheti, ehhez képest mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy maga tényleges obsitot kap, nos, bár elég nehezen lehetne biztosat mondani, de már vagy hatvan éve.

Mari igencsak élesre fente a borotvát. Aminek az éle pillanatnyilag épp a hadnagy állán nyugodott. A lánynak eszébe jutott az erdőbeli gyilkosság - rendben van, az mégis a szökésre készülő hadifogoly megölése volt. Nem az első tiszt lenne, akit elteszek láb alól...

- Alighanem ez is egy olyan... minek is mondják... elírás, uram - felelte hűvösen Jobbágy. A homályba merült szoba maradványai közt az őrmester árnya hatalmasnak tetszett.

A kéményen felrikoltott egy bagoly. A rikoltás visszhangot vert a mohosodó épületfalak között.

- Valójában nem az, őrmester - szólt Zubbony, szemlátomást ügyet sem vetve a pengére. - A maga iratkötegét megpiszkálták, őrmester. Számos alkalommal. Egy ízben egyenesen maga Csuhás tábornok. Lehúzott tíz évet a maga életkorából, majd aláírta a módosítást. És nem ő volt az egyetlen. Őszintén szólva, őrmester, ez csakis egyet jelenthet.

- És mi lenne az, uram? - A penge ismét megtorpant, ezúttal Zubbony nyakánál. A feszült csend egyre hosszabbra nyúlt.

- Hogy volt valaki más is, akit Jobbágynak hívtak - folytatta lassan Zubbony -, és a rá vonatkozó feljegyzések... összekeveredtek a magáéival, és... minden egyes alkalommal, amikor egy olyan tiszt próbálta rendbe tenni az iratokat, aki, ööö... nem mozgott otthonosan a számok birodalmában, csak még jobban összekavarodott az egész.

A borotva ismét selymesen siklani kezdett.

- Azt hiszem, ezt telibe találta, uram,- mondta Jobbágy.

- Írni fogok egy tisztázó megjegyzést, és csatolni fogom azt a maga iratkötegéhez - folytatta Zubbony. - Számomra úgy tűnik, a legésszerűbb viselkedés az lenne, ha itt és most megkérdezném magától a korát. Hány éves maga, őrmester?

- - Negyvenhárom, uram - vágta rá azonnal Jobbágy, Mari felpillantott az égre, és várta a mennydörgést, aminek okvetlenül követnie kellett egy ilyen világmindenség méretű valótlanságot,

- Biztos ebben? - kérdezte Zubbony,

- Negyvenöt, uram. A katonaélet zordsága nyomot hagy az ember arcán, uram.

- De még akkor is...

- Á, most jut eszembe pár születésnap, ami az előbb kiment a fejemből, uram. Negyvenhét vagyok, uram. -

Mari továbbra sem hallotta a mennyei rosszallást kifejező dörgést.

- Ömm„. rendben. Nagyon helyes. Végül is, magának csak tudnia kell, eh, őrmester? Ki fogom javítani.

- Köszönöm, uram.

- Ahogy Csuhás tábornok is tette. És Kalocsni őrnagy.. És Kamasli ezredes, őrmester.

- ’genuram. Egész életembe' üldözött engem ez az elírás dolog, uram. Valósággal az áldozata vagyok. - Azzal Jobbágy hátralépett. - Készen is vagyunk, uram. Olyan sima az arca, akár egy baba popsija. És ha valami simán alakul, akkor az jó dolog, eh, uram? Mindig is kedveltem a sima dolgokat.

Nézték, ahogy Zubbony hadnagy lesétál a fák között az ösvényen. Figyelték, ahogy csatlakozik a kapu felé szállingózó nők ritkás sorához. Várták a kiabálást, de semmit sem hallottak.

- E-egyáltalán létezik, a világon olyan nő, aki ennyire ringatja a csí-csípőjét? - kérdezte a bokrok között lopva kipislogó Dinka.

- Nem hiszem, legalábbis törvényes tevékenység közben - felelte Mari, aki az erődöt pásztázta a hadnagy távcsövével. - Hát, most már nincs mit tenni, mint várni, amint valahogy jelzi, hogy megérkezett.

Valahol a fejük fölött felvijjogott egy ölyv.

- Az kizárt. Abban a pillanatban elkapják, hogy belép az ajtón - vélte Maladikt. - Erre fogadni mernék.

Őrként Jádét hagyták hátra. Miután lekaparta magáról a festéket, a troll olyan kiválóan beolvadt a sziklás környezetbe, hogy valószínűleg senki sem vette volna észre, míg szó szerint bele nem botlik. És ha valami belebotlott, akkor már elkésett.

Visszagyalogoltak az erdőben, és már majdnem elérték a romos tanyát, amikor az megtörtént.

- Egész jól tartod magad, Mal. - szólt Mari. - Esetleg mégis beváltak azok a makkok? Egyáltalán nem emlegetted a kávét már vagy. . .

Maladikt megtorpant, majd lassan megfordult. Mari elszörnyedve konstatálta, hogy a vámpír arca hirtelen verejtékben fürdik.

- Okvetlenül fel kellett hoznod a kérdést, ugye? - kérdezte rekedten Maladikt. - Ó, ne, kérem! Annyira próbáltam ügyelni! Olyan jól tartottam magam! - Azzal arccal előrezuhant, de sikerült négykézlábra érkeznie. Aztán felemelte a fejét, és a szeme vörösen ragyogott; - Kerítsd... Igorina! - lihegte. - Tudom, készült…erre...

. . .vhopvhopvhop. . .

Dinka lázasan imádkozott. Maladikt megpróbált ismét lábra állni, de visszazuhant a térdére, a karját pedig esdeklőn nyújtotta az ég felé.

- Tűnjetek el, amíg tudtok! - motyogta, és a fogai szemmel láthatóan kezdtek megnyúlni. - Én...

Árnyék suhant át, valami mozdult, aztán a vámpír előreroskadt, ahogy az égből aláhulló négykilós kávészsák fejen találta.

Mari vállán Maladikttal érkezett meg a tanyához. Amennyire csak telt tőle, kényelembe helyezte á vámpírt egy ősi szénahalmon, majd a raj összedugta a fejét.

- Mit gondoltok, meg kellene próbálnunk kirángatni a zsákot a fogai közül? - vetette fel Pisla idegesen.

- Már próbáltam, de ellenkezik - felelte Mari.

- De hát nincs is eszméleténél!

- Akkor sem engedi el! Szívogatja a zsákot. Meg mertem volna rá esküdni, hogy elájult, de aztán egyszer csak kinyúlt, megragadta és ráharapott! Ami a derült égből hullott le.

Fütyi Dinkára pillantott.

- A Hercegnő szobaszervizt is vállal? - érdeklődött.

- Nem! A-azt mondja, nem ő tette!

- Néha nagyon különövf halesőt is lehet tapasztalni jegyezte meg a Maladikt mellett térdelő Igorina. - Felteszem, az sem lehetetlen, hogy egy forgószél keresztülsöpör valami kávéültetvényen, aztán egy villám esetleg az éter felső rétegeiben kisül...

- Amikor is átszáguld egy üzemen, ahol kis kávészsákokat készítenek? - kérdezett rá Fütyi. - Egy olyanon, ahol egy vidám, turbános ember épp azt nyomtatja rá a zsákokra, hogy „Kivételes kleccsi pörkölésül Fejbe vág, ahogy egy csákány sem lenne képes!”?

- Nos, ha így nézzük, a magyarázat valóban kissé erőltetettnek tűnik... - ismerte el Igorina, miközben felegyenesedett. - Azt hiszem, rendbe fog jönni, ha felébred. Talán egy kissé beszédes lesz majd.

- Rendben, fiúk, dőljenek le egy kicsit! - érkezett meg Jobbágy. - Adjunk az agyasnak pár órát arra, hogy rendesen összezagyválhassa a dolgokat, aztán körbeosonunk a völgyben, lecsusszanunk, és csatlakozunk a sereg többi részéhez. Jóféle kaja meg rendes alvópokrócok, eh? Ez a beszéd!

- Még nem tudjuk, hogy tényleg össze fogja-e zagyválni, örmi - mutatott rá Mari.

- Ó, ja, persze, talán mostanra már feleségül is ment az erőd parancsnokához, mi? Furább dolgok is megestek már, bár arra nem igazán emlékszem, hogy mikor. Mellék és. Béklyas, maguk mennek őrségbe! A többieknek takarodó!

A távolban egy zlobéniai őrjárat haladt el. Mari addig figyelte őket, amíg el nem tűntek a szeme elől. Szépen, kiderült az idő; meleg volt, noha kissé szeles. Jó szárítóidő. Kiváló nap a mosónők számára. És talán Zubbony mégis sikerrel járhat. Talán az őrök mind vakok.

- Mari? - suttogta Pisla.

- Igen, Pisl... mondd csak, mi is volt a neved odakinn?

- Betti. Bettinek hívnak. Ööö... a Talpasok többsége az erődben van, ugye?

- Úgy tűnik.

- Szóval nagy valószínűséggel ott találhatok rá a jegyesemre, igaz?

Ezt már megbeszéltük egyszer, gondolta Mari.

- Lehetséges.

- De biztos nehéz lesz olyan sok férfi között rá... - folytatta Betti, mint aki forgat valamit a fejében.

- Hát, ha egyszer sikerül eljutnunk a foglyokig, és körül tudunk kérdezni, akkor biztos felismerik a nevéről. Hogy hívják?

- Jani - suttogta Betti.

- Csak Jani? - kérdezte Mari.

- Ööö... igen...

Á, gondolta Mari. Azt hiszem, már tudom, mi a helyzet..

- Szőke haja van, kék szeme, és azt hiszem, az egyik fülében arany fülbevaló, és... és egy vicces alakú... hogy is hívják? Á, igen... furunkulus a, a... hátsóján.

- Értem. Értem.

- Öhm... most, hogy így hangosan kimondtam, látom, nem tűnik valami nagy segítségnek.

Hát nem, hacsak nem nyílik lehetőségünk megszemlélni egy igen szokatlan díszmenetet, gondolta Mari, és el nem tudom képzelni, hogyan kerülhetne sor ilyesmire.

- Nem igazán - ismerte el fennhangon.

- Azt mondta, hogy az ezredben mindenki ismeri őt folytatta Betti.

- Igen? Á, akkor jó! - mondta Mari. - Akkor csak kérdezősködnünk kell.

- És, ööö... úgy volt, hogy kettétörünk egy garast, tudod, ahogy szokták, hogy ha esetleg több évig távol kellene lennie, akkor is biztosan megtalálhassuk egymást, mer' a két felet összeillesztve...

- Ó, gondolom, ez tényleg segíthetne kicsit.

- Hát, igen, csakhogy, hát, odaadtam neki a garast, és ő azt mondta, hogy majd a kováccsal félbetöreti, és azzal elment, ööö... és aztán szerintem parancsot kaphatott... -- Betti hangja elhalt.

Hát, ez körülbelül az, amit vártam, gondolta Mari.

- Most biztos arra gondolsz, hogy milyen buta lány vagyok - motyogta Betti egy idő múlva.

- Inkább csak meggondolatlan - mondta Mari, a tekintetét gondosan a tájra szögezve.

- Tudod, az egész egy olyan hirtelen fellángoló románc volt...

- Nekem inkább erdőtűznek tűnik - jegyezte meg Mari, mire Betti elvigyorodott.

- Igen, egy kicsit olyan volt - ismerte el.

Mari is elmosolyodott.

- Betti, elég ostoba dolog a butaság meg a meggondolatlanság miatt aggódni az ehhez hasonló időkben - mondta. - Hova is fordulhatnánk bölcs tanácsokért? Egy istenhez, aki utálja a kirakós rejtvényeket és a kék színt? Egy ősi kormánykövülethez, aminek egy kép a feje? Egy hadsereghez, amelyben úgy tartják, hogy a makacsság ugyanaz, mint a bátorság? Mindezekhez képest a te hibád csak annyi, hogy rosszul időzítettél!

- De nem akarom a dolgozók iskolájában végezni - mondta Betti. - A falunkból elvittek egy lányt, hiába kapálózott meg sikítozott...

- Akkor szállj szembe velük! - mondta Mari. - Most már van egy kardod is, nem? Állj ellen! - Aztán megpillantotta a lány arcára kiülő rémületet, és eszébe jutott, hogy nem Fütyihez beszél. - Nézd, ha ezt megússzuk élve, beszélünk az ezredessel. Talán tud segíteni. - Végül is a fiúdat talán tényleg Janinak hívják, gondolta, és talán tényleg csak hirtelen elvezényelték máshova. A remény csodálatos dolog. Majd így folytatta: - Ha ezt megússzuk, akkor semmiféle dolgozók iskolájára vagy verésre nem kerül sor. Sem veled kapcsolatban, sem senki mással. Akkor nem, ha ésszel cselekszünk. Ha okosan viselkedünk.

Betti már a sírás határán állt, de végül sikerült elmosolyodnia.

- Ráadásul Dinka a Hercegnővel beszélget. Ő majd rendbe teszi a dolgokat!

Mari a fényes, változatlan tájra pillantott, amelyben semmi sem mozdult, csupán egy ölyv írt le széles köröket a fejük fölötti tiltott kékségben.

- Ebben azért nem vagyok olyan biztos - mondta, - De valaki odafönn tényleg kedvel bennünket.

Az alkony hirtelen köszöntött be az évnek ennek a szakában. Zubbonynak nyoma sem volt.

Addig figyeltem, amíg csak láttam valamit - mondta Jáde, miközben letelepedtek és figyelték, ahogy Pisla elkészíti a gulyást. Az asszonyok közül, akik kijöttek, volt pár olyan is, akiket láttam reggel bemenni,

- Biztos ebben? - kérdezte Jobbágy,

- Lehet, hogy mi, trollok, tompák vagyunk, örmi - felelte megbántottan Jáde -, de nagyon jó az... ööö... fel-is- mer-ő képesség-ünk. És este több asszony is bement.

- Az éjjeli váltás - mondta Fütyi,

- Hát, rendben, legalább megpróbálta - szólt Jobbágy. - Ha kicsit is szerencséje van, már egy kellemes, meleg cellában van, netán egy nadrágot is adtak neki. Kapják össze a felszerelésüket, fiúk! Körbeosonunk a vonalainkig, és éjjelre már rendesen ágyba is bújhatnak.

Mari előtt fölrémlett, amit órákkal korábban a harcról ő maga mondott. Valahol el kell kezdeni,

- Én meg szeretném próbálni még egyszer az erődöt - jelentette ki,

- Tényleg, Mellék? - kérdezte csúfondáros érdeklődéssel az őrmester,

- Ott van benn a bátyám.

- Akkor épp elég biztonságos helyen van.

- Lehet, hogy megsebesült. Én az erődre szavazok.

- Szavaz? - ismételte Jobbágy. - Szavamra, ez új. Szavazás a seregben? Ki szeretné megöletni magát? Gyerünk, fiúk, lássam azokat a kezeket! Fejezze ezt be, Mellék!

- Pedig meg fogok próbálkozni vele, örmi!

- Nem fog!

- Próbáljon benne megakadályozni! - A szavak már azelőtt kicsúsztak a száján, hogy átgondolhatta volna őket. És ezzel annyi is, villant át az agyán, ezt a kiáltást az egész világon hallani lehetett Ebből már nem lehet visszamászni. Átrohantam a szikla peremén, és innen már csak lefelé vezet az út

Jobbágy arcvonásai egy-két pillanatig meg sem rezdültek. Aztán így szólt:

- Van még valaki, aki az erődre szavaz?

Mari Pislára nézett, aki elpirult. Ám aztán:

- Mi - szólalt meg Fütyi. Mellette Dölyfi lángra lobbantott egy gyufát, és feltartotta, amíg égett. Ami részéről felért egy egész szónoklattal.

- És ha szabad kérdeznem, miért? - firtatta Jobbágy.

- Nem akarunk egy mocsárban ücsörögni - válaszolta Fütyi. - És nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk.

- Erre azelőtt kellett volna gondolniuk, hogy felcsaptak a seregbe, fiam!

- Nem vagyunk fiúk, őrmester.

- Dehogynem, ha én azt mondom!

Hát, nem mintha nem számítottam volna erre, gondolta Mari. Pedig képzeletben jó sokszor lejátszottam. Na, gyerünk akkor;..

- Rendben, örmi - mondta. - Eljött az ideje, bökje ki, itt és most!

- Úúú, ööö... - nyögte színpadiasan Jobbágy, miközben a zsebéből előhalászta a papírba tekert bagóját.

- Mi az?

Az őrmester letelepedett az egyik fal maradványaira,

- Csak próbáltam némi szemtelenséget csempészni a társalgásba - mondta. - Folytassa csak, Mellék! Mondja el, amit mondani akar. Sejtettem, hogy előbb-utóbb eljutunk ide.

- Nagyon jól tudja, örmi, hogy nő vagyok - mondta Mari,

- Ja. Egy sajt megborotválását se bíznám magára.

A raj csak bámult. Jobbágy kicsattintotta hatalmas zsebkését, és úgy meredt a rágni való dohányra, mintha az adott pillanatban az lenne a legérdekesebb dolog, amit csak láthat a környéken.

- Szóval... ööö... mit akar tenni ezzel kapcsolatban? - érdeklődött némileg kizökkentve Mari.

- Nemt’om. Nem is nagyon tehetek bármit; nem igaz? Már így született.

- De Zubbonynak mégse mondta el! - mutatott rá a lány.

- Nem.

Mari legszívesebben kiverte volna azt a nyomorult bagót a kezéből. Miután kibökte az igazat, valahogy sértőnek érezte az őrmester közömbösségét. Az egész olyan volt, mintha az ember faltörő kossal rohamozna egy kaput, ám mielőtt odaérne, valaki kinyitná azt előtte, és ő azon kapná magát, hogy már az épület belsejében rohan előre, nem igazán tudva, hogyan lehetne megállni,

- Hát, mi mindannyian nők vagyunk, örmi - jelentette be Fütyi, - Ehhez mit szól?

Jobbágy fűrészelni kezdte a dohányrudat,

- És? - kérdezte, továbbra is megkezdett feladatára összpontosítva,

- Mi az, hogy és? - kérdezett vissza Mari,

- Azt hiszik, senki más nem próbálkozott még ezzel? Azt hiszik, csak maguk egyedül? Azt hiszik, hogy a jó öreg örmijük süket, vak és ostoba? Egymást talán bolonddá tudják tenni, egy agyast meg bárki bolonddá tud tenni, de Jobbágyot ugyan nem, Maladikttal kapcsolatban nem voltam biztos, és még most se vagyok, mer’ egy vámpírnál ki tudja? És magát illetően se vagyok biztos, Karborundum, mer’ kit érdekel, hogy egy troll milyen nemű? Már nem bántásból mondom.

- Nem vettem annak - morajlotta Jáde. Aztán elkapta Mari pillantását, és megvonta a vállát.

- Nem igazán olvasom jól maguknál az apró jeleket, mer'hogy nem ismerek túl sok trollt - folytatta az őrmester, - Magát, Gógyis, az első pillanatban kiszúrtam. Van valami a szemében, az árulta el. Mintha…mintha azt figyelte volna, hogy milyen jól teljesít.

Ó, a pokolba!, gondolta Mari.

- Ömm... van a birtokomban olyan pár zokni, ami a magáé, örmi?

- Ja. Méghozzá szép tisztára mosott, tenném hozzá.

- Most rögtön vissza fogja kapni! - markolta meg Mari az övét.

- Mindent a maga idejében, Mellék, mindent a maga idejében! - emelte fel a kezét Jobbágy. - Szép tisztára mosva, ha kérhetem.

- De miért, örmi? - tette fel a kérdést Fütyi. - Miért nem árult el bennünket? Akármikor megtehette volna!

Jobbágy az egyik pofazacskójából áttolta a bagót a másikba, aztán a semmibe meredve csak rágott egy darabig.

- Nem, nem maguk az elsők - jelentette ki végül. - Láttam már pár ilyet korábban. Többnyire magukban voltak, mindig rettegtek... és jobbára nem húzták sokáig. De egy-ketten kiváló katonák lettek belőlük, csakugyan kiváló katonák. Szóval, ahogy magukra néztem, arra gondoltam: hát, mondom magamban, mit tesznek majd akkor, ha rájönnek, hogy nincsenek egyedül? Hallottak már az oroszlánokról? - A raj tagjai bólogatni kezdtek. - Hát, egy hím oroszlán az leginkább csak egy nagydarab, gyáva dög. Ha az ember igazi verekedést akar, akkor a nőstény oroszlánnal kell kikezdenie. Azok az igazi gyilkosok. És mindig csapatban vadásznak. És mindenütt ugyanez a helyzet. Ha nagy gebaszt akarsz okozni, keresd a nőket! Még a rovaroknál is, nem igaz? Van egy olyan köztük, ahol a nőstény egyenest leharapja a hím fejét, miközben az teljesíti a házastársi kötelezettségeit. Ez az, amit én komoly gebasznak nevezek. Másfelől meg azt is hallottam, hogy ettől a hím még folytatja tovább, szóval azért talán mégsem teljesen olyan minden nálunk, mint a rovaroknál.

Aztán körülpillantott az érteden arckifejezéseken.

- Nem? - kérdezte. - Hát, esetleg arra gondoltam, hogy egy rakás lány egyszerre, az... különös. Talán van valami ok mögötte. - Mari látta, ahogy az őrmester tekintete Dinkára villan. - Akárhogy is, nem akartam mindnyájukat megszégyeníteni olyan kis varangyok előtt, mint Szíjjártó, aztán meg ott volt az az eset Plotzban, és, hát, ami azt illeti, akkor már elkapott bennünket az események sodra, és nem volt idő arra, hogy kiszálljunk. De szép munkát végeztek, fiúk. Nagyon szépet. Rendesen gatyába rázták saját magukat.

- Be fogok menni az erődbe - jelentette ki Mari.

- Ó, az agyas miatt ne aggódjanak! - mondta az őrmester. - Valószínűleg ebben a percben is már egy jó nagy tál dzsuát kanalaz. A nemes ifiuraknak alapított iskolába járt, szóval a börtönben alighanem otthon fogja érezni magát.

- Akkor is bemegyünk az erődbe, örmi. Sajnálom! - mondta Mari.

- Ne mondja, hogy „sajnálja” Mellék, egész odáig jól csinálta! - felelte keserűen az őrmester.

Pisla felállt.

- Én is megyek - jelentette ki. - Azt hiszem, a...jegyesem odabenn van.

- Nekem mennem kell - mondta Dinka. - A Hercegnő vezérli a lépteimet.

- Akkor én is megyek - közölte Igorina. - Valószínűleg szükség lesz rám.

- Nem hiszem, hogy én is el tunnám magam adni mosónőnek - morajlotta Jáde. - Inkább maradok itt, és vigyázok Malra. De ha még akkor is vérre szomjazik majd, mikó' magához tér, csorba fogakkal fogja végezni!

Néma csendben, restelkedve, de dacosan néztek egymásra. Aztán valaki lassan tapsolni kezdett.

- Ó, hát ez csodálatos! - méltatta Jobbágy. - Együtt a bajtársak, eh? Elnézést, nővérek... Te jó ég, te jó ég! Nézzék, Zubbony bolond. Alighanem azok a könyvek tehetnek róla. Amikben arról olvasott, hogy milyen nemes dolog meghalni a hazánkért. Nekem ugyan nem kenyerem az olvasás, de azt tudom, hogy a feladat igazából az, hogy valami más szerencsétlen fattyú haljon meg az ő hazájáért.

Ismét áttolta a másik oldalra a szájában lévő bagót.

- Biztonságba akartam juttatni magukat, fiúk. Arra gondoltam, hogy lenn, a katonák tömegében meg tudnák úszni ezt az egészet, akárhány barátját is küldi maguk után a herceg. Ha magukra nézek, fiúk, csak az jut eszembe, hogy szegények, semmit se tudnak a háborúról. Mit fognak csinálni? Fütyi, maga kiváló lövész, de az első lövés után ki fogja fedezni, amíg újratölt? Mellék, maga is ismer egy-két fogást, de az erődben a fickók talán ötöt-hatot is ismernek. Maga jó szakács, Pisla; kár, hogy odabenn túl forró lesz ehhez a helyzet. És a Hercegnő majd eltéríti a magára kilőtt nyilakat is, Dinka?

- Igen. El fogja téríteni

Nagyon remélem, hogy igaza van, fiam! - vetett hosszú, megfontolt pillantást a lányra Jobbágy. Én személy szerint azt tapasztaltam, hogy csata közben a vallásos hitnek körülbelül annyi haszna van, mint egy csokoládésisaknak. És azt is hozzá kell tennem: ha Heinrich herceg elkapja magukat, egy imánál jóval többre lesz szükségük.

- Meg fogunk próbálkozni vele, örmi - mondta Mari.

A sereg semmit sem tartogat a számunkra.

- Eljön velünk, örmi? - kérdezte Pisla.

- Nem, fiam. Én mint mosónő? Kétlem. Először is el nem tudnám képzelni szoknyában magam. Ööö... csak még egyvalami, fiúk: hogyan akarnak bejutni?

- Reggel. Amikor látjuk, hogy az asszonyokat kezdik megint beengedni - felelte Mari.

- Akkor mindent el is terveztek már, tábornok, igaz? És nőknek fognak beöltözni?

- Ööö…mi nők vagyunk, örmi - mutatott rá Mari.

- Igen, fiam. Lényegtelen részlet. Mert minden nőies holmijukat az agyasnak adták, nem? Mit fognak mondani az őröknek, hogy a sötétben véletlenül rossz ruhásszekrényt nyitottak ki?

Ismét restelkedő csend támadt. Jobbágy felsóhajtott.

- Ez nem rendes háború - mondta. - De attól még megígértem, hogy vigyázok magukra. Mondtam is: maguk az én fiacskáim - idézte fel csillogó szemmel, - És még most is azok, ha a világ a feje tetejére állt is. Csak remélni tudom, Mellék kisasszony, hogy felszedett ezt-azt a jó öreg őrmesterétől, ámbár le merném fogadni, hogy a saját tarsolyában is akad néhány trükk. Most viszont jobb lenne, ha mindannyiuknak segítenék felszerelkezni, nem igaz?

- Talán belopózhatnánk a falvakba, ahonnan a szolgálók jönnek, és ellophatnánk pár dolgot - vetette fel Fütyi.

- Azoktól a szegény asszonyoktól? - kérdezte nehéz szívvel Mari. - Egyébként is katonák vannak mindenfelé.

- Hát, akkor egy csatamezőn hogyan szerezzünk női ruhákat? - kérdezte Fütyi.

Jobbágy felnevetett, aztán felállt, mindkét hüvelykujját az övébe dugta, majd elvigyorodott.

- Mondtam már maguknak, fiúk: semmit se tudnak a háborúról - jelentette ki,

…és az egyik dolog, amit nem tudtak a háborúról, az volt, hogy annak pereme van.

Mari nem volt biztos abban, mit várt. Embereket és lovakat, nyilván. A képzeletében ezek halálos küzdelemben összefonódva viaskodtak egymással, de persze egész álló nap csak nem lehetett ezt művelni. Szóval sátraknak is kellett lenniük. És nagyjából ez volt az, ameddig a képzelete el tudott hatolni. Olyasmi fel sem merült benne, hogy egy hadjáratot folytató sereg az valamiféle nagy, mozgó város. Amiben ugyan csak egy munkáltató található, és a gyártott végterméket a halottak jelentik, de ami minden más városhoz hasonlóan.., polgárokat vonz magához. Az igazán nyugtalanító a sátrak sorai között hallatszó babasírás volt. Arra nem számított. Ahogy a sárra sem. Vagy a tömegre. Mindenütt tüzek égtek, és ételszag terjengett. Végül is ez egy ostrom volt. És a népek alkalmazkodtak hozzá.

A síkságra lejutni a sötétben könnyűnek bizonyult. Az őrmestert csak Mari és Pisla kísérte él, mert Jobbágy szerint ennél több személy túlságosan sok lett volna, és feltűnő. Akadtak ugyan őrjáratok, de a vég nélkül ismételt útvonal eltompította az érzékeiket. Emellett a szövetségesek nem várták, hogy bárki is túlzott erőfeszítéseket akarna tenni azért, hogy bejuthasson a völgybe. Legalábbis kis csoportokban semmiképp. És a sötétben a férfiak jóval nagyobb zajt csaptak, mint a nők. Mariék az egyik borográviai őr helyzetét pusztán abból képesek voltak megállapítani, ahogy az szívogatta a foga közé szorult ételdarabot. Egy másik azonban felfedezte őket, amikor már alig kőhajításnyira jártak a sátraktól. És mivel ez az őr fiatal volt, még égett benne a lelkesedés.

- Állj! Ki az ott? Barát, vagy ellenség? - A közeli főzőtűz fénye egy számszeríjon csillant.

- Látják? - suttogta Jobbágy. - Ez az, amikor az egyenruha az ember barátja. Hát nem örülnek, hogy mégis megtartották?

Aztán komótosan előresétált, és dohánylét köpött az ifjú őrszem lábai között a földre.

- A nevem Jobbágy - jelentette ki. - Jobbágy őrmester. Ami a többit illeti... az tőled függ.

- Jobbágy őrmester? - ismételte a fiú, és tátva maradt a szája.

- Igen, fiam.

- Mi, az, aki tizenhat embert ölt meg a zopi csatában?

- Csak tízen voltak, de derék dolog, hogy tudsz róla.

- Az a Jobbágy, aki tizennégy mérföldön át cipelte a hátán ellenséges területen Csuhás tábornokot?

- Úgy van.

Mari látta, ahogy az őrszem fogsora felvillan, miközben elvigyorodik.

- A papám mesélte, hogy verekedett magával Blunderbergnél!

- Á, az kemény egy ütközet volt! - felelte Jobbágy.

- Nem, úgy értem utána, a kocsmában. Ő elcsórta a maga italát, maga szájba vágta, mire ő lábközön rúgta magát, aztán maga adott neki egy gyomrost, mire kapott tőle egyet az arcába, amire válaszként maga hozzávágta az asztalt, és aztán, hogy észhez tért, a cimborái egész este állták az italát, merthogy majdnem három ütést sikerült bevinnie Jobbágy őrmesternek. Minden évben elmeséli a történetet, az évfordulókor, amikor besegg.., visszaemlékezik.

Jobbágy elgondolkodott, aztán az ujjával az ifjú felé bökött.

- Hubukurk Jóska, igaz? - kérdezte.

A fiatalember mosolya olyan szélessé vált, hogy félő volt, leesik a koponyája teteje.

- Egész nap bazsalyogni fog, ha elmesélem neki, hogy találkoztam magával, örmi! Azt szokta mondani, hogy ahova maga vizel, ott még a fű se nő ki!

- Hát, mit is mondhatna erre egy egyenes ember? - kérdezte Jobbágy,

Aztán az ifjú őr összeráncolta a homlokát.

- Mondjuk fura, mer a papám szerint maga már meghalt, örmi - mondta.

- Mondd meg neki, hogy egy fityingbe fogadok vele, hogy mégse! - válaszolta Jobbágy. - És a te neved, fiam?

- Bódog, örmi. Hubukurk Bódog.

- Örülsz, hogy felcsaphattál, mi?

- Igen, örmi - felelte kötelességtudóan Bódog.

- Épp csak sétálunk egyet, fiam. Mondd meg a papádnak, hogy érdeklődtem felőle!

- Meg fogom mondani, örmi! - Aztán a fiú vigyázzba kapta magát, akár egy egyszemélyes díszőrség, - Ez dicső pillanat a számomra, örmi!

- Magát mindenki ismeri, örmi? - suttogta Mari, miközben elsétáltak.

- Ja, nagyjából. Legalábbis a mi oldalunkon. De meg merném kockáztatni a feltevést, hogy az ellenség közül azok, akik találkoznak velem, utána már nem nagyon emlékeznek semmire.

- Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen! - sziszegte Pisla.

- Milyen? - kérdezte Jobbágy.

- Nők és gyerekek! Piacok! Érzem a sülő kenyér szagát! Ez olyan, mint egy... egy város!

- Ja, de amit mi keresünk, azt nem lehet a főutcákon megtalálni. Csak utánam, fiúk! - Azzal a hirtelen titokzatosan viselkedő Jobbágy görnyedten átsurrant két nagy ládarakás között, és csak a homályban ragyogó kohójú kovácsműhelyben egyenesedett fel ismét.

Itt a sátrak oldala nyitott volt. Lámpások fényénél páncélkovácsok meg nyergesek tevékenykedtek; a sárba vetülő fényben árnyékok rebbentek. Mari és Pisla kénytelen volt félreállni egy öszvérkaraván elől; mindegyik állat két hordót cipelt a hátán. Jobbágy elől viszont az öszvérek húzódtak félre. Talán velük is találkozott már korábban, villant át Mari agyán, talán tényleg mindenkit ismer.

Az őrmester úgy sétált, mint valaki, aki teljesen otthon van ebben a világban. Más őrmestereket biccentéssel üdvözölt, a környéken feltűnő néhány tisztnek lustán tisztelgett, mindenki másról pedig tudomást sem vett.

- Járt már itt korábban is, örmi? - tudakolta Pisla.

- Nem, fiam.

- De azt tudja, hogy hova tart?

- Úgy van. Egészen pontosan itt még nem jártam ugyan, de ismerem a csatamezőket. Különösen azokat, ahol mindenkinek volt már egy kis ideje arra, hogy beássa magát. - Beleszimatolt a levegőbe. - Á, helyes! Ez az. Maguk ketten csak várjanak itt!

Aztán eltűnt két gerendahalom között. A lányok távoli motyogást hallottak, majd egy-két perc múlva apró pa-lackkal a kezében ismét felbukkant Jobbágy.

Mari elvigyorodott.

- Az ott rum, örmi?

- Kiváló, kis csaposom! És eskümre mondom, milyen szép is lenne, ha tényleg rum lenne! Vagy pálinka, snapsz vagy gin. De ez itt nem tartozik azok közé a finnyás, úri italok közé. Ez itt eredeti cefre. Vegytiszta hóhér.

- Hóhér? - ismételte Pisla.

- Egy csepp, és már halott is vagy - magyarázta Mari. Jobbágy arca úgy ragyogott, mint mesteré a tehetséges tanítvány láttán.

- Ez így van, Pisla. Ez itt a bélrohasztó. Ha férfiak bárhol is összegyűlnek, valaki mindig találni fog valamit, amit egy gumicsizmában megerjeszthet, aztán egy régi üstben desztillálhat, és árulhatja a cimborái között. A szaga alapján ez patkányból készült. Az átlagos patkány egyébként jól erjed. Megkóstolják?

Pisla elhúzódott a felkínált palack elől. Az őrmester felnevetett.

- Derék legény! Maradjon csak a sörnél.

- A tisztek nem szokták ezt tiltani? - firtatta Mari.

- A tisztek? Mit tudnak azok bármiről is? - kérdezett vissza Jobbágy; - Egyébként is, ezt egy őrmestertől vettem. Figyel bennünket valaki?

Mari körülvizslatott a homályban.

- Nem, örmi.

Jobbágy kilöttyintett egy keveset a folyadékból a tenyerébe, aztán az arcába fröcskölte.

- Eíjj...! - szívta be a levegőt. - Csíp, mint a fene. És most egy kicsi a fogférgeknek, hogy kihaljanak! A munkát rendesen el kell végezni. - Azzal belekortyintott a palackba, majd kiköpte a szájában lévő folyadékot, és visszadugaszolta az üveget. - Veehh... - nyögte. - Rendben, mehetünk,

- Hova megyünk, örmi? - faggatta Pisla, - Most már elmondja nekünk, vagy sem?

- Egy csendes kis helyre, ahol kielégítik a szükségleteinket - felelte Jobbágy. - Itt kell lennie valahol a közelben.

- Árad magából az italbűz, örmi - állapította meg Pisla. - Be fogják engedni, ha olyan szaga van, mint egy részegnek?

- Igen, Pisla fiacskám, be fognak - indult neki Jobbágy. - Mégpedig épp azért, mert a zsebeimben pénz csilingel, nekem meg piaszagom van. Mindenki kedveli a tehetős részegeket. Á,,. ebben a kis horpadásban, itt lesz a mi... ja, ahogy megmondtam. Ez az a hely, Elrekkentve diszkréten. Látnak száradni kiakasztott ruhákat, fiúk?

A horpadás - ami alig volt több a téli esők által okozott vízmosásnál - feléjük eső felén lévő, körülbelül féltucatnyi szürkésbarna sátor között szárítóköteleket húztak ki. De ha lógott is azokon korábban ruha, már beszedték őket a harmat elől.

- Kár - állapította meg Jobbágy. - Rendben, akkor a rögösebb utat kell választanunk. Ne felejtsék: csak viselkedjenek természetesen, és figyeljenek arra, amit mondok!

- Én r-reszketek, örmi - motyogta Pisla.

- Helyes, helyes, ez nagyon természetes - mondta Jobbágy, - Ez az a Hely, amit keresünk. Szép csendes, senki se figyel bennünket, ez a helyre kis ösvény felvezet egészen a mosásig... - Aztán egy nagy sátornál megállt, és a sétapálcájával kopogott az arra kifüggesztett táblán,

- Az ÉjszaKi Pilanngók - olvasta Mari,

- Ja, hát, a hölgyeket nem a helyesírásukért kedvelik - ismerte el Jobbágy, miközben félrelibbentette a kétes hírnév sátrának előlapját.

Belépve egy tömött kis előtér, afféle viaszosvászonból készült előszoba fogadta őket. Láttukra fekete gyapjúruhát viselő, göcsörtös bőrű, varjúforma hölgy emelkedett fel a székéből, és mérte fel őket olyan számító pillantással, amit Mari még sosem látott, A pillantás végére már a bakancsukat is beárazta.

Az őrmester megbökte a csákóját, majd pálinkát párolgó, kedélyes, öblös hangon üdvözölte:

- Jó estét, madámm! Kovács őrmester, szolgálattyára! Ezekkel a bátor fiúkkal itten volt szerencsénk némi hadizsákmányra szert tenni, ha érti, hogy értem, és ezek itten követelték, egyenesen követelték, hogy azonnal keressük fel a legjobb hírű házat a környéken, mer'hogy igazi férfiakká akarnak válni!

Az apró gyöngyszempár ismét keresztüldöfte Marit. Az égő fülű Pisla meredten bámult egy pontot a padlón.

- Látom, az nem lesz valami egyszerű - vetette oda a nő kurtán.

- Sose mondott nagyobb igazságot, madámm! - magasztalta ragyogó arccal Jobbágy. - De kettő-kettő fejenkint a szépséges virágszálaiból megtenné, lefogadom. - Aztán az enyhén támolygó Jobbágy jó pár aranypénzt csengetett ki a rozoga kis asztalra.

A pénzérmék ragyogása minden képzeletet felülmúló erejű olvasztóhatással bírt. A nő arcára kiülő mosoly ragacsosabb volt, mint egy meztelen csigákból főzött kása.

- Nohát, nohát; mindig megtisztelő, ha a Tüzes Talpasokat szórakoztathatjuk, őrmester - jelentette ki. - Ha a... fiatalurak lennének szívesek befáradni az, öhm... belső szentélybe?

Mari valami neszt hallott maga mögött, és megfordult. Addig észre sem vette a közvetlenül a bejárat melletti széken ülő férfit. Az illetőnek férfinak kellett lennie, mert rózsaszínű trollok nem léteztek; és a plünbeli Szemöldök hozzá képest semmi sem volt. Bőröltözéket viselt, annak a ropogását hallotta meg Mari, és a szemét csak résnyire tartotta nyitva. Amikor ráébredt, hogy a lány őt nézi, kacsintott. De egyáltalán nem barátságosan.

Akadnak pillanatok, amelyekben egy terv hirtelen elkezd nem működni. De ha az ember épp a kellős közepén van az egésznek, nincs idő ezen morfondírozni,

- Ööö... örmi! - nyögte Mari, Az őrmester megfordult, észrevette a lány grimaszát, majd úgy tűnt, mintha akkor először feltűnne neki is az őr,

- Ó, te jó ég, hol hagytam a modoromat? - tette fel a kérdést hangosan, aztán visszaimbolygott, és a zsebében kezdett matatni. Majd előhúzott egy aranyérmét, és a meglepett férfi kezébe nyomta. Ezt követően ismét hátrafordult, és idióta módon kacsintgatni kezdett,

- Egy jó tanács, fiúk - mondta. - Mindig adjanak borravalót az őrnek! Ő tartja kívül a rosszéletűeket. Nagyon fontos! Nagyon fontos ember.

Aztán visszaimbolygott a feketébe öltözött nőhöz, és hatalmasat böffentett,

- Mos' pedig, madámm, ha taná'kozhatnánk e szépséges látomásokkal, akiket itten benn rejteget? - vetette fel.

Minden attól függ, gondolta pár pillanattal később Mari, hogy az ember milyen körülmények között megtapasztalt, de főleg mennyi és milyen ital elfogyasztása utáni látomásokról beszél. Ismerte az efféle helyeket. A söntéspult mögötti munka igencsak kiszélesítheti az ember világról alkotott tudását, Odahaza is akadtak olyan hölgyek, akik, ahogy az anyja megfogalmazta, „nem voltak jobbak a Deákné vásznánál”, és a tizenkét éves Mari egy nyaklevest is kapott azért, mert megkérdezte, hogy akkor pontosan milyen is a Deákné vászna. Fertelmességek voltak ők Nuggán szemében, de a férfiaknak valahogy mindig sikerült lehetőséget találniuk a hitük gyakorlása mellett itt-ott némi bűnös cselekedetre.

Mindazonáltal a legtalálóbb jelző, amivel egy jóindulatú szemlélő leírhatta volna a túlsó helyiségben helyet foglalt négy hölgyet, a „fáradt” volt. Egy nem jóindulatú szemlélőnek számos más jelző is rögtön eszébe juthatott volna.

A hölgyek nem túl nagy érdeklődéssel pillantottak fel.

- Ők itt Hortenzia, Hajnalka, Margaréta és Rózsa - mutatta be őket a ház úrnője. - Az éjjeli műszak, attól tartok, még nem érkezett meg.

- Biztos vagyok benne, hogy ezek a szépségek sokat taníthatnak dicső fiaimnak - mondta az őrmester, - De... bátorkodhatnám megkérdezni az ön nevét is, madámm?

- Fojtóné vagyok, őrmester.

- És a keresztneve, ha kérhetem?

- Dolórez - felelte Fojtóné -, de csak a.., különleges vendégeimnek.

- Nohát, Dolórez - szólt Jobbágy, és a zsebében újfent megcsörrentek a pénzérmék -, akkor ki is mondom kereken, mivel látom magán, hogy igazi nagyvilági hölgy. Ezek a törékeny virágszálak nagyon is csinoskák a maguk módján, mer tudom ám, hogy manapság akkor divatos egy hölgy, ha kevesebb hús van rajt', mint a mészáros ceruzáján, de a hozzám hasonló úriemberek, akik már elég sokfelé megfordultak a világba', és láttak már egyet-mást, hát, mi megtanultuk értékelni az... érett asszonyiságot. m Nagyot sóhajtott. - A türelemről és a reményről nem is beszélve. - A pénzérmék ismét felcsilingeltek. - Talán Ön és jómagam visszavonulhatnánk egy alkalmatos budoárba, madámm, és megtárgyalhatnánk ezt a kérdést egy-két kupica szíverősítő társaságában?

Fojtóné félrebiccentett fejjel, ajkán számító mosollyal az őrmesterről a „fiaira” nézett, aztán vissza az előszoba felé, majd ismét Jobbágyra.

- lggeen. - mondta aztán. - Maga szép szál ember, Kovács őrmester. Talán könnyítsünk kicsit a... zsebein, jól mondom?

Aztán az őrmesterbe karolt, aki pajzánul Marira és Pisiára kacsintott.

- Akkor tehát minden el is van rendezve, fiúk! - göcögte. - De csak hogy túlságosan bele ne feledkezzetek a. dolgokba, ha eljött a távozás ideje, megfújom a sípom, és akkor jobb lesz, ha gyorsan bevégzitek azt, amibe belekezdtetek, haha, és villámsebesen csatlakoztok hozzám! A kötelesség az kötelesség. Ne feledjétek a Tüzes Talpasok nemes hagyományait! - Aztán kuncorászva és kis híján orra bukva, a tulajdonosnő karján elhagyta a helyiséget.

Pisla gyorsan Mari mellé húzódott és a fülébe suttogta:

- Az örmi jól van, Gógyis?

- Csak kicsit túl sokat ivott - felelte Mari fennhangon, miközben a négy másik lány felállt,

- De hát,.. - ám mielőtt Pisla folytathatta volna, Mari a könyökével oldalba bökte. A lányok egyike vigyázva letette a kötését, belekarolt Mariba, gondosan begyakorolt érdeklődéssel teli pillantást vetett rá, és így szólt:

- Milyen snájdig fiatalember vagy, kedvesem... mi is a neved? Engem Hajnalkának hívnak,

- Olivér - mutatkozott be Mari. De vajon mi a fene lehet a Tüzes Talpasok nemes hagyománya?

- Láttál már életedben olyan nőt, aki nem viselt ruhát, Olivér? - A lányok felkuncogtak.

Marit felkészületlenül érte a kérés, így önkéntelenül összeráncolta a szemöldökét.

- Igen - felelte aztán, - Természetesen,

- Ó-ó, úgy tűnik, kifogtunk egy igazi Don Zsuant, lányok! - lépett hátra Hajnalka. - Talán még erősítésért is kell küldenünk! Mi lenne, ha te meg én meg Margaréta elmennénk egy csendes kis helyre, amit ismerek, a kis barátodat pedig vendégül látná Hortenzia és Rózsa, Rózsa remekül ért a fiatalemberekhez. Jól mondom, Rózsa?

Jobbágy őrmester tévedett a lányok jellemzésekor. Hárman közülük valóban úgy festettek, mint akikre ráférne néhány kiadós étkezés ahhoz, hogy elérjék az egészséges testsúlyukat, de amikor Rózsa felemelkedett tekintélyes karosszékéből, az ember rájött, hogy valójában a szék egészen kis méretű, és a tömeg túlnyomó részét a lány alkotja. Nagydarab teremtéshez képest csöppnyi arca volt, melyből apró, mogorva szempár figyelte a világot. Az egyik karjára egy koponya volt tetoválva.

- A barátod fiatal - tette hozzá Hajnalka, - Gyorsan összeszedi majd magát. Gyere csak, Don Zsuan...

Egy bizonyos módon Mari megkönnyebbült. De nem fogta el együttérzés a lányok láttán. Ó, persze a hivatásuk bárkit meg tudott törni, de odahaza, a szülővárosában kénytelen volt megismerkedni párral az ottani könnyű erkölcsű hölgyek közül, és azokban volt valami olyan keménység, ami ezekből itt teljesen hiányzott.

- Miért csináljátok ezt? - kérdezte tőlük, ahogy beléptek egy kisebb vászonfalú helyiségbe. Aminek nagy részét egy roskatag ágy foglalta el.

Tudod, kissé fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyenfajta vendég legyél - felelte Hajnalka.

- Milyen fajta? - kérdezett vissza Mari.

- Ó, hát olyan szentfazék - felelte Hajnalka. - A „Mit csinál egy ilyen lány, mint te, egy ilyen helyen?"- fajta, Megesett rajtunk a szíved, igen? Itt legalább, ha valaki durvulni kezd, ott van nekünk Hugó, és miután ő végzett a fickóval, jelentjük az ezredesnek is, a rohadékot pedig vasra verik.

- Ja - erősítette meg Margaréta is. - Amennyire tudjuk, huszonöt mérföldön belül mi vagyunk a legbiztonságosabb helyzetű hölgyek. A vén Fojtóné nem olyan rossz. Kapunk saját pénzt is, meg ellátást, és verni sem ver minket... ami több, mint amit el lehetne mondani az ember férjéről. És nem kóborolhatunk csak úgy összevissza, nem igaz?

Jobbágy azért egyezett ki Zubbonnyal, mert az embernek egy tiszttel is kell rendelkeznie, gondolta Mari. Ha nincs elöljáró tiszted, akkor valami más tiszt előbb-utóbb átveszi fölötted a parancsnokságot És egy egyedülálló nő mellől mindig hiányzik egy férfi, míg egy egyedülálló férfi a saját ura. Nadrág… Ez a titka. Nadrág és zoknik. Soha nem gondoltam volna. Csak húzz nadrágot, és az egész világ megváltozik. Másképp járunk. Másképp viselkedünk. Ránézek ezekre a lányokra, és azt gondolom: ostobák! Szerezzetek magatoknak valahonnan nadrágot!

- Lennétek szívesek levetkőzni? - kérte fennhangon. - Azt hiszem, jobb lenne igyekeznünk.

- Egy igazi Tüzes Talpas! - méltatta Hajnalka, miközben lecsúsztatta a válláról a pruszlikját. - Ügyelj a sajtjaidra, Gréta!

- Ömm… miért mondják ezeket a Tüzes Talpasokról? - érdeklődött Mari, és látványosan gombolgatni kezdte az egyenruhafelsőjét, miközben azért imádkozott mindenkihez, aki csak szóba jöhetett e téren, hogy megszólaljon a síp.

- Mer' ti, fiúk, sose vesztitek el a szemetek elől a célt - felelte Hajnalka.

És talán valaki tényleg odafigyelt. Mert felhangzott a sípszó.

Mari felkapta a ruhákat és kirohant, de közben ügyet sem vetett a háta mögött felharsanó kiáltásokra. Odakinn összeütközött Pislával, aztán megbotlott a padlón nyögő Hugóban, megpillantotta a sátor előlapját nyitva tartó Jobbágy őrmester alakját, majd kiszáguldott az éjszakába.

- Erre! - sziszegte az őrmester, és alig pár lépés múlva a grabancát megragadva a helyes irányba fordította. - Maga is, Pisla! Mozgás!

Aztán Jobbágy szél által sodort léggömbként felszaladt a vízmosáson, ők ketten pedig csak küszködtek a nyomában. Az őrmester karja tele volt ruhákkal, amik csak úgy lobogtak utána. Fentebb térdmagasságú, a homályban csalóka aljnövényzetbe gázoltak. Botladozva és tántorogva átszenvedték magukat rajta, míg el nem értek a bokrokig, ahol az őrmester mindkettejüket megragadta, és belökte a sűrűbe. A kiabálás innen már halkabbnak tűnt.

- Most pedig csendben meghúzódunk - suttogta Jobbágy. - Őrjáratok vannak a környéken.

- Ránk fognak találni! - sziszegte Mari, miközben Pisla zihált.

- Nem, nem fognak - felelte az őrmester. - Először is, a kiabálás felé fognak rohanni, mer az a termész... á, ott is mennek már... - Mari hallotta, hogy még többen kezdenek kiabálni a távolban. - És mert átkozott bolondok, azért, A peremre kellene vigyázniuk, mégis a tábor belsejében lévő zűrzavar felé szaladnak. Méghozzá nyílegyenesen, a lámpások fényében, szóval nem is látnak majd semmit a sötétben. Ha én lennék az őrmesterük, kinézne nekik egy durva letolás! Gyerünk! - Azzal felállt, és Pislát is talpra rántotta. - Egyben van, fiam?

- Szö-szörnyű volt, örmi! Az egyikük meg... fogta a... zoknijaimat!

- Na, az se gyakran esik meg, azt le merném fogadni - ismerte el Jobbágy. - De jól csinálták. Mostantól kezdve pedig szépen, csendben szedjük a lábunkat, és nincs több beszéd, amíg én nem engedélyezem, értve?

Jó tíz percig baktattak a tábor pereme mentén. Több őrjáratot is hallottak, és ahogy a hold magasabbra emelkedett az égen, más dombtetőkön meg is pillantottak néhányat, de aztán derengeni kezdett Marinak, hogy bár elég harsány volt az üvöltözés, csupán egy részét alkotta a tábor folytonos háttérzajának. Az ilyen messze elhaladó őrjáratok valószínűleg meg sem hallották, vagy legalábbis olyan katonák vezették őket, akik nem óhajtottak maguknak egy durva letolást.

A sötétben hallotta, ahogy Jobbágy nagy levegőt vesz.

- Rendben, már elég messze járunk. Nem rossz munka, fiúk. Most már igazi Tüzes Talpasok!

- Az az őr teljesen kész volt - mondta Mari. - Maga megütötte, örmi?

- Tudják, ez azért van, mert kövér vagyok - magyarázta Jobbágy. - A népek nem gondolják, hogy aki kövér, az esetleg verekedni is tud. Azt hiszik, a kövérek nevetségesek. Tévednek. Gégén vágtam a fickót.

- De, ormi! - szörnyedt el Pisla.

- Mi az? Mi van? Egy fustéllyal jött nekem! - védekezett Jobbágy.

- De miért támadt magára, örmi? - kérdezte Mari.

- Úúú, maga ravasz kis regruta! - méltatta az őrmester. - Rendben, elismerem, épp pihire küldtem a madámot, de az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy felismerem, ha valaki valami átokverte altatóval teli italt akar megitatni velem.

- Maga megütött egy nőt, örmi? - hitetlenkedett Mari. .

- Ja, és ha majd magához tér a fűzőjében, akkor talán elgondolkodik azon, hogy a következő alkalommal, amikor egy szegény, öreg, részeg, kövér katona bóklászik be a sátrába, esetleg mégsem olyan jó ötlet megpróbálni kiforgatni az értékeiből - morogta Jobbágy. - Ha rajta múlik, egy árokban ébredtem volna gatya nélkül, hasogató fejfájással, és ha maguk ketten elég ostobák lettek volna ahhoz, hogy panaszra menjenek valami tiszthez, a csillagokat is lehazudta volna az égről, és megesküdött volna, hogy egy vasam sem volt, amikor betértem hozzájuk, viszont részegen randalírozni kezdtem. És az ezredest az egész egy csöppet sem érdekelné, mert azt gondolta volna, ha egy őrmester van annyira ostoba, hogy így lépre megy, akkor meg is érdemli. Tudják, én ismerem ezeket a dolgokat. És ügyelek a fiaimra. - Valami megcsendült a sötétben. - Plusz néhány fölös dollár sem fog hiányozni senkinek.

- Örmi, csak nem lopta el a pénzes ládikáját, vagy igen? - kérdezte Mari.

- Ja. Meg a ruhatárából is felmarkoltam egy jó öllel.

- Helyes! - mondta Pisla hevesen. - Az ott egyáltalán nem valami rendes hely!

- Egyébként is, főleg az én pénzem - folytatta Jobbágy. - Tapintásra úgy tűnik, ma elég satnyán ment az üzlet.

- De hát ez tisztességtelen jövedelem! - tiltakozott Mari, és közben teljesen tökkelütöttnek érezte magát.

- Nem - felelte Jobbágy. - Tisztességtelen jövedelem csak volt, most már átminősült közönséges tolvajlás eredményévé. Az élet sokkal könnyebb, ha valaki megtanul helyesen gondolkodni.

Mari örült, hogy a környéken nem akadt tükör. A legjobb, amit a raj új ruhatáráról el lehetett mondani, az az volt, hogy legalább valamennyire befedte őket. De hát háború dúlt. Az ember ritkán látott bárkin is új ruhákat. Mégis ostobán érezték magukat. És semmi értelme nem volt az egésznek. Ám a hajnal hideg fényében nézegették egymást, és szégyenkezve kuncogtak. Azta, gondolta Mari, csak ránk kell nézni: beöltöztünk nőnek!

Különös módon Igorina volt az, akihez leginkább illett az egész. Úgy tíz pereire eltűnt a hátizsákjával együtt a másik romos szobában. Egy ideig csak pár nyögés és „au!” hallatszott, aztán visszatért Igorina vállig érő, dús, szőke hajkoronával. Az arca is megfelelő alakú volt, hiányoztak róla a raj számára már nagyon is ismerős bumpszlik és dudorok. A homlokán végigfutó varratok pedig Mari bámuló szeme láttára összezsugorodtak, majd pedig eltűntek.

- Nem fájdalmas ez? - faggatta Igorinát.

- Pár percig szúr egy kicsit - ismerte el ő. - Ha az embernek van érzéke hozzá. És persze különleges kenőcse?:

De miért van most meg ez az ívelt heg az álladon? - tudakolta Fütyi. - És ezek a varratok nem tűnnek el.

Igorina szemérmesen a földre sütötte a szemét. Még a ruháját is átalakította puffos ujjúvá, miáltal szakasztott úgy nézett ki, mint egy sörpincéből frissen előbukkanó fiatal felszolgálólány. Akárki, aki megpillantotta, képzeletben már rendelt is egy hatalmas perecet.

- Az embernek azért valamit meg kell mutatni - válaszolta. - Különben cserben hagyja a klánját. És ami azt illeti, szerintem a varratok kimondottan szemrevalóak...

- Hát, jól van - fogadta el Fütyi. - De lennél szíves selypíteni egy kicsit? Tudom, hogy ez az egész úgy rossz, ahogy van, de így meg, ó, nem is tudom... furán festesz.

- Rendben, sorakozó! - szólt Jobbágy. Aztán hátralépett és látványosan megvető pillantással szemlélte végig őket. - Hát, soha életembe’ nem láttam még ilyen gyülevé... mosónőket - jelentette ki. - De azér sok szerencsét kívánok maguknak ahhoz, amihez átkozottul sok szerencsére is lesz szükségük. Mindössze annyit ígérhetek, hogy valaki mindig figyelni fogja a kaput, kijönnek-e rajta. Mellék közlegény, maga erre az időtartamra kinevezve zsoldpótlék nélküli tizedesnek. Remélem, eddigi együttes bétánk során sikerült felszednie ezt-azt. Gyorsan be és ki, erre kellene törekedniük. Bár megjegyezném: ha azokat is úgy elrémítik a látványukkal, ahogy engem, semmi gondjuk nem lesz.

- Biztos benne, hogy nem akar velünk jönni, örmi? - kérdezte Fütyi, aki továbbra is próbálta visszafojtani a nevetést.

- Nem, fiam. Engem nem fognak szoknyában látni. Mindenkinek megvan a maga helye, nem igaz? Ahol meghúzza a határokat, ugye? Hát, számomra ez itt a határ. Így vagy ágy eléggé sokat vétkeztem már, de Jobbágy mindig büszkén fogja viselni az egyenruháját. Vén katona vagyok már. Majd katonához illően harcolok a csatasorban, a harcmezőn. Emellett, ha kötényben próbálnék beédelegni oda, onnan kezdve feszt azt vágnák a fejemhez.

- A Hercegnő szerint Jobbágy őrmester útja m-másfelé vezet - jelentette be Dinka.

- És nem tudom, nem maga rémít-e meg leginkább, Pajtás közlegény - mondta Jobbágy. Aztán feljebb rántotta egyenlítői övét. - Viszont igaza van. Amint maguk beértek, én szép csendben leosonok, és becsusszanok a mi állásaink közé. És ne legyen a nevem Jobbágy őrmester, ha nem sikerül megszerveznem egy kis figyelemelterelő támadást. De mivel a nevem nagyon is Jobbágy őrmester, a kérdést már meg is válaszoltuk. Ha! Rengetegen akadnak ebben a seregben, akik jönnek nekem egy szívességgel, vagy - szippantott a levegőbe - legalábbis szemtől szembe nem mernének nemet mondani nekem. És egy rakás olyan fiú is akad, akik el szeretnék mesélni az unokáiknak, hogy Jobbágy őrmester oldalán verekedtek. Hát, én pedig meg fogom nekik adni az esélyt arra, hogy valódi katonaként viselkedhessenek.

- Örmi, öngyilkosság lenne megtámadni az ellenséget a főkapuknál! - tiltakozott Mari.

Jobbágy a saját hasára csapott.

- Látják ezt? - kérdezte. - Mintha saját páncélom lenne. Egy fickó egyszer markolatig nyomott belém egy pengét, és piszkosul meglepődött, amikor lefejeltem. De különben is: maguk, fiúk, olyan kavarodást fognak okozni, hogy az teljesen elvonja majd az őrök figyelmét, nem igaz? Maguk számíthatnak rám, én pedig magukra. Ez a katonáskodás lényege. Csak adjanak majd jelet, bármilyen jelet! Csupán annyira lesz szükségem.

- A Hercegnő azt mondja, hogy a maga útja messzebbre vezet - mondta Dinka.

- Á, tényleg? - érdeklődött kedélyesen Jobbágy. - És pontosan hova? Remélem, valami olyan helyre, ahol rendes kocsma is van!

- A Hercegnő azt mondja, ömm„, hogy az útjának Scritz városába kellene vezetnie - folytatta Dinka. A szavait alig lehetett hallani, mert a rajból... nem annyira a megjegyzése miatt, mint inkább levezetendő a feszültséget... kirobbant a nevetés. Mari azért meghallotta.

Jobbágy tényleg, igazán jól csinálja, gondolta. Az őrmester arcán átsuhanó rémületet szinte észre sem lehetett venni.

- Scritz? Ott semmi sincs - mondta Jobbágy. - Unalmas város.

- Volt egy kard - folytatta Dinka.

De Jobbágy ezúttal már felkészült. Egyetlen vonása sem rezdült, csak nézett a szokásos érzelemmentes arckifejezésével, amiben annyira jó volt. És ez furcsa, gondolta Mari, mert valaminek látszania kellene rajta; ha másnak nem, legalább meglepetésnek.

- Elég sok kard megfordult már a kezemben - felelte az őrmester, mintegy elhessegetve a megjegyzést, - Igen, Hámos közlegény?

Van még valami, amit nem mondott el nekünk, örmi - engedte le a kezét Fütyi. - Miért hívják az ezredet Tüzes Talpasoknak?

- Elsőként menni a csatába, utolsóként távozni a küzdelemből - felelte Jobbágy gépiesen.

- De miért hívnak bennünket Sajtcsencselőknek is?

- Igen - csatlakozott Pisla is. - Miért, örmi? Mert abból, ahogy azok a lányok beszéltek erről, úgy tűnt, mintha ezt nekünk is tudnunk kellene.

Jobbágy rosszallóan csettintett a nyelvével.

- Ó, Fütyi, mi a fenéért nem addig kérdezte meg, amíg szoknyát nem húztak? Most már restellem elmondani az egészet! - Mari pedig azt gondolta magában: de ez csak csali, nem igaz? Nagyon is el akarod mondani nekünk. Bármiről szívesen társalognál, ha az elterelné a figyelmet Scritzről...

- Á! - mondta Fütyi. - Szóval akkor a szexhez van köze?

- Nem, nem kimondottan...

- Hát, akkor viszont árulja el nekünk! - kérte Fütyi, - Szeretném megtudni, mielőtt meghalok. Ha attól jobban érzi magát, közben majd a könyökömmel bökdösök valakit, és vigyorogva olyan hangokat hallatok, hogy nyehe, nyebe.

Jobbágy felsóhajtott.

- Van ez a dal - mondta. - Ügy kezdődik, hogy Szép májusi hétfő reggel, ránk virrad a kikelet...

- Akkor a szexről szól - állapította meg rögtön Mari. - Ha ez egy népdal, májusban történik, és benne van a kikelet, akkor értelemszerűen a szexről szól. Van benne fejőlány is? Lefogadom, hogy van.

- Igen, elképzelhető - ismerte el Jobbágy,

- És a piacra indul? Hogy eladja az áruját? - kérdezte Mari.

- Nagy eséllyel, igen,

- Rendben, Szóval innen a sajt. És találkozik, lássuk csak, egy katonával vagy egy tengerésszel vagy egy víg aratólegénnyel vagy csak egy talpig bőrbe öltözött férfival, ugye? Nem, mivel ez rólunk szól, nyilván egy bakával találkozik, igaz? És mivel ő egyike a Tüzes Talpasoknak… ajjaj, vicces kétértelműségeket sejtek a közeli jövőben. Csak egy kérdés: a lány melyik ruhadarabja esik le vagy bomlik ki?

- A harisnyakötője - felelte Jobbágy. - Maga már hallotta ezt korábban, Mellék.

- Nem, de a népdalokat nagyon is ismerem. A kisebbik termünkben népdalénekesek adtak elő vagy hat hónapig odahaz... ahol dolgoztam. De végül ki kellett váltanunk őket egy menyétes mutatványossal. Viszont az ember agyában azért megmarad ez-az... ó, ne...

- És taperolás is van benne, örmi? - érdeklődött vigyorogva Fütyi,

- Méghozzá átfogó, szerintem - szúrta közbe Igorina, mire általános kuncogás támadt.

- Nem, a férfi csak ellopja a sajtját, igaz? - sóhajtotta Mari. - És miközben a szegény lány csak hever ott arra várva, hogy bekössék a harisnyakötőjét, hem, hem, a fickó rohadt furfangosan olajra lép a sajtjával, ugye?

- Ööö... a rohadtat mellőzni kéne, amíg szoknya van rajtad, Gógyis! - figyelmeztette Fütyi.

- Akkor viszont nem is Gógyis - mutatott rá Mari. - „A csákójukat is tő'tsék tele zabával! A bakancsaikat meg levessel." És a sajtot meg csenjék el, mi, örmi?

- Úgy van. Mindig is fölöttébb gyakorlatias ezred voltunk - felelte Jobbágy. - Egy sereg csak tele hassal tud menetelni. Parádézni meg csak olyan hassal tud, mint az enyém.

- A lány tehetett róla. Saját magának is meg kellett volna tudnia kötni a harisnyakötőjét - jegyezte meg Dölyfi.

- Ja. Valószínűleg kimondottan akarta, hogy ellopják a sajtját - fűzte hozzá Fütyi.

- Bölcs szavak - jegyezte meg Jobbágy. - Akkor el magukkal... sajtcsencselők!

Még sűrű ködben vágtak át a fák közt a folyó melletti ösvényig. Mari szoknyája állandóan beleakadt a szederbokrokba. Alighanem ugyanez volt a helyzet azelőtt is, hogy felcsapott volna, de akkor valamiért nem nagyon tűnt föl neki. De immár komolyan hátráltatta a járásban. Oda sem figyelve felnyúlt, hogy megigazítsa a zoknikat, amelyek ezúttal egy másik helyen szolgáltak párnázatként. Az volt a gond, hogy túlságosan vékony testalkattal bírt. De a hajfürtöknek jó hasznát vehette volna. Azokból csak úgy sütött az, hogy „lány". Nélkülük viszont kénytelen volt egy fejkendőre és a zoknikra hagyatkozni.

- Rendben - suttogta, amikor vízszintesebb felületre értek. - Ne felejtsétek: semmi átkozódás! Kuncogjatok, ne vihorásszatok! Semmi böfögés. És fegyverek sem! Annyira azok ott nem lehetnek ostobák. Hozott bárki magával fegyvert?

Általános fej rázást kapott válaszként.

- Hoztál magaddal fegyvert, Füty... Magda?

- Nem, Mari.

- Semmiféle fegyverszerű tárgyat? - faggatózott tovább Mari,

- Nem - felelte Fütyi álságos szeméremmel.

- Bármit, aminek éle van, esetleg?

- Ó, erre gondolsz?

- Igen, Magda.

- Hát, egy nő csak tarthat magánál egy rendes kést, nem igaz?

- Ez egy szablya, Magda. Próbálod elrejteni, de akkor is csak egy szablya.

- De csak késként használom, Mari.

- Három könyök hosszú, Magda.

- Nem a méret a lényeg, Mari.

- Ebben senki sem hisz igazán. Hagyd itt egy fa tövében, kérlek! Ez parancs.

- Ó, jól van!

Egy idő múlva a mélyen a gondolataiba merült Pisla megszólalt:

- Nem értem, miért nem tudta egyszerűen csak megkötni a saját harisnyakötőjét...

- Pisla, mi a franc... - kezdte volna Fütyi.

- csodáról - javította ki Mari, - És Bettihez beszélsz, ne felejtsd el!

- Mi a csodáról beszélsz, Betti? - kérdezte tekintetét az ég felé fordítva Fütyi,

- Hát, természetesen a dalról. És egyébként sem kell ahhoz lefeküdni, hogy az ember bekösse a harisnyakötőjét. Úgy sokkal körülményesebb, az egész - magyarázta Pisla. - Elég nagy butaság úgy csinálni.

Egy ideig senki sem szólt semmit. Mindezek fényében érthetőbbé vált, Pisla miért vágott neki a keresésének.

- Igazad van - mondta végül Mari. - Ez egy buta dal.

- Nagyon buta - erősítette meg Fütyi is.

Amivel mindannyian egyetértettek. Nagyon buta dal volt.

Kisorjáztak a folyó melletti ösvényre. Előttük maroknyi asszony igyekezett az ösvény kanyarulata felé. A raj automatikusan felnézett. Az erőd a nyers sziklából emelkedett a magasba; nehezen lehetett volna megmondani, hol van a megmunkálatlan kő és az ősi falazás határa. Ablakokat egyikük sem látott. Onnan nézve az egész az ég felé szökő, hatalmas falnak tűnt csupán. Ami azt sugallta: nem juthatsz be. Nem juthatsz ki. Az ebbe a falba vágott néhány kapu véglegesen bezárult.

A mély, lassú folyó közelében a levegő csontig hatolóan hideg volt, és minél magasabbra értek, annál hidegebbnek érződött. A kanyarulat mögött már látták a kis sziklapárkányt, ahol a hátsó kapu állt; az előttük haladó nők már az őrrel beszélgettek.

- Ez nem fog működni - motyogta Pisla az orra alatt.

- Valamilyen papírokat mutogatnak neki. Hozott magával valaki ilyesmit? Nem?

A katona felnézett, és egy olyan ember kifejezéstelen, hivatalos arckifejezésével figyelte a felé közeledő lányokát, aki nem vágyik semmilyen izgalomra vagy kalandra az életében.

- Haladjatok tovább! - mormolta Mari. - És ha tényleg rosszra fordulnának a dolgok, törjetek ki könnyekben!

- Az gusztustalan! - tiltakozott Fütyi.

De a lábuk áruló módon egyre közelebb vitte őket. Mari lesütve tartotta a szemét, ahogy az illett is egy férjezetlen nőhöz. Tudta, hogy mások is figyelik őket. Valószínűleg unatkoztak, és nem tartottak különösebb felfordulástól sem - de azért arról a falról tekintetek szegeződtek rájuk.

Elértek az őrig. Mögötte, a keskeny kőboltív alatt egy másik őr is lézengett az árnyékban.

- Papírokat! - mondta az őr.

- Ó, uram, olyanunk nincs - felelte Mari. Míg az erdőben gyalogoltak, egész végig ezen a beszéden gondolkozott magában. A háború, az inváziós fenyegetés, menekültek, éhínség... nem kellett kitalálni semmi újat, csak át kellett rendezni kicsit a valóságot. - Ott kellett hagynunk...

- Ó, jó’van - szakította félbe az őr. - Semmi papír? Nem gond! Csak lépjenek beljebb, és a kollégám majd intézi! Üdvözöljük magukat köreinkben! - Azzal félreállt, és a kezével a sötét bejárat felé intett.

A lenyűgözött Mari beljebb lépett, a többiek pedig követték. Mögöttük bezárult a kapu. Egy hosszú folyosóra kerültek, aminek két oldalán a falba számos nyílást vágtak. A nyílások mögött rejtőző szobákból lámpafény áradt. Mari a bennük mozgó árnyékokat is észrevette. Az ezekbe a szobákba elrejtett íjászok bárkiből fasírtot tudtak volna csinálni a folyosón.

A járat végén újabb ajtó nyílt. Egy apró szobába vezetett, amelyben az asztal mellett egy századosi uniformist viselő fiatalember ült, bár az egyenruhát Mari nem ismerte fel. Az ülő ifjú mellett egy sokkal, sokkal nagyobb illető állt, ugyanabban az egyenruhában - pontosabban valószínűleg két ugyanolyan, egymáshoz fércelt egyenruhában. Egy kard is volt nála. És amikor ez a személy egy kardot tartott a kezében, akkor az a kard nagyon nyilvánvalóan tartva volt, méghozzá egyértelműen általa. Az ember tekintete önkéntelenül is oda tévedt. Alighanem még Jádét is lenyűgözte volna a látvány.

- Jó reggelt, hölgyeim! - köszöntötte őket a százados. - Nincsenek papírjaik, hm...? Legyenek szívesek, vegyék le a fejkendőiket!

És ezzel ennyi is, gondolta Mari elnehezült szívvel. És még azt hittük, hogy furfangosak vagyunk. De már nem lehetett mást tenni, csak engedelmeskedni.

- Á! És azt fogják mondani, hogy büntetésként vágták le a maguk haját, mert az ellenséggel barátkoztak? - kérdezte az ifjú fel sem pillantva. - Kivéve magát - tette hozzá Igorinának. - Maga nem kívánt az ellenséggel barátkozni? Talán nem tetszenek a zlobéniai fiúk?

- Ööö... nem - felelte Igorina.

Ekkor a százados villanásnyi időre szélesen elmosolyodott.

- Uraim, hagyjuk ezt, jó? Már ahogy járnak, az is teljesen rossz. Figyelünk erre, tudják. Rossz a járásuk, rossz a testtartásuk. Magának - mutatott Fütyire - az egyik füle alatt még ott a borotvahab is. Maga pedig, uram, vagy deformált, vagy azzal az ősrégi trükkel próbálkozik, hogy betuszkolt két zoknit a mellénye alá.

Mari a szégyentől és a megalázottságtól bíborvörösen horgasztotta le a fejét.

- Mosónőként ki-vagy bejutni... - csóválta a fejét a százados. - Ezt a trükköt ennek az esztelen országnak a határain kívül mindenki ismeri, fiúk, de még akkor is: az ezzel kísérletezők többsége hajlandó maguknál jóval nagyobb erőfeszítést tenni. Nos, a maguk számára a háború befejeződött. Ennek az erődnek igen méretes tömlöcei vannak, és őszintén mondom, valószínűleg jobban járnak így, mintha odakinn... Igen, mit szeretne?

Pisla emelte fel a kezét.

- Mutathatok magának valamit? - kérdezte. Mari nem fordult oda, azonban figyelte a százados arcát, miközben oldalról ruhasuhogást hallott. Egyszerűen nem akart hinni a fülének. Pisla megemelte a szoknyáját...

- Ól - dőlt hátra a székében vérvörös arccal a tiszt.

És ekkor Fütyiből valósággal kirobbantak a visszafojthatatlan könnyek. Majd hosszan, gyászosan jajgatni kezdett, és a földre vetette magát.

- O-olyan so-sókat kellett gyalogolnunk! És árkokba bújtunk a katonák elől! Nincs ennivalónk! Csak dolgozni akarunk! Ma-maga meg fiúknak nevezett bennünket! Mi-miért ilyen kegyetlenek?

Mari letérdelt hozzá, és félig megtámasztva Fütyit gyengéden paskolgatni kezdte a lány zokogástól rázkódó vállát.

- Mindnyájunknak nagyon nehéz volt - magyarázta közben a vörös arcú századosnak,

- Ha őt el tudod intézni, a másikat meg tudom fojtani a kötényzsinórommal - súgta a fülébe a jajveszékelés szüneteiben Fütyi.

- Mindent látott, amit látni szeretett volna? - kérdezte jeges hangon Mari a lángoló arcú századostól.

- Igen! Nem! Igen! Kérem! - dadogta a tiszt, és közben annak az embernek az elgyötört arcával nézett az őrre, aki tisztában van vele, hogy egy órán belül az egész erőd rajta fog röhögni. - Egyszer bőven... Úgy értem, láttam, amit... nézzék, ennyi nekem bőven elég! Közlegény, menjen, és kerítse elő valamelyik asszonyt a mosodából! Roppantul sajnálom, hölgyeim, én... nekem kötelességem,..

- És élvezi legalább? - kérdezte Mari továbbra is fagyos hangon.

- Igen! - felélte sietve a tiszt. - Vagyis nem! Nem, igen! Elővigyázatosaknak kell lennünk... á...

A nagydarab katona visszatért, nyomában egy nővel. Mari csak bámult.

- Néhány, ööö,. új önkéntes - intett a százados a raj felé. - Biztos vagyok benne, hogy Enid asszony hasznukat tudja venni... ööö...

- Természetesen, százados. - felelte pukedlizve a nő. Mari továbbra is csak bámult.

- Menjenek hát... hölgyeim! - szólt a százados. - És ha keményen dolgoznak, Enid asszony, biztos vagyok benne, ad majd maguknak papírokat, és a továbbiakban nem kell bajlódnunk a hasonló... ööö...

Pisla két tenyérrel a tiszt asztalára támaszkodott, előrehajolt és annyit mondott:

- Hu!

A százados széke a falnak verődött.

- Lehet, hogy nem vagyok túl okos - mondta aztán Pisla Marinak -, de azért hülye sem vagyok.

De Mari még mindig Zubbony hadnagyot bámulta. Aki meglepően ügyesen pukedlizett.

A katona elkísérte őket arra a folyosóra, ami egy olyan kiugróra vezetett, ahonnan egy barlangra vagy mesterséges hodályra lehetett rálátni; az erődnek ezen a szintjén olyan sok nem választotta el a kettőt egymástól. Nem is mosoda volt, hanem inkább valami forró, nyirkos túlvilág azok számára, akiknek extra dörzsöléssel megtetézett büntetés dukált. A mennyezet alatt gőz gomolygott, csapódott le és csöpögött a padlóra, amin már eleve folyt a víz. Es a teremnek mintha nem lett volna vége: mosókád mosókád után követte egymást. A sodródó, gomolygó ködpászmák között nők mozogtak szellemekként.

- Ez az, hölgyek - mondta az őr, aztán Zubbony hátsójára csapott. - Akkor este látjuk egymást, Dafné?

- Ó, igen! - trillázta Zubbony.

- Tehát ötkor - emlékeztette az őr, aztán visszaimbolygott a folyosóra.

- Dafné? - kérdezte Mari, miután a katona eltávolodott.

- A nom de guerre-em - felelte Zubbony. - Még nem sikerült rábukkannom az alsó szintekről kivezető útra, de mindegyik őrnek van kulcsa, és az övé fél ötkor már a kezemben lesz. Valami gond van?

Azt hiszem, Fütyi... elnézést, Magda... csak elharapta a nyelvét - mondta Mari.

- Magda? Ó, igen! Szép munka, maradjanak csak hűek a karakterükhöz, ööö. ..

- Mari - mondta Mari.

- Kitűnő választás! - méltatta Zubbony, miközben lefelé vezette őket a lépcsőn. - Jó közönséges, szolgálólányhoz illő név.

- Igen, én is erre gondoltam - felelte Mari komoran.

- Ömm.., akkor Jobbágy őrmester nem tartott magukkal? - érdeklődött némi nyugtalansággal a hangjában a hadnagy,

- Nem, uram. Azt mondta, a főkapuk elleni támadást fogja vezetni, uram, ha jelet küldünk neki. Remélem, anélkül nem próbálkozik meg vele!

- Te jó ég, az az ember őrült! - vélte Zubbony, - A fiúk viszont tényleg derekasan kitettek magukért. Szép munka! A felületes szemlélő határozottan nőnek nézné magukat.

- Ez a maga szájából, Dafné, igen hízelgő - felelte Mari, és közben arra gondolt: azta, tényleg jó vagyok abban, hogy semmi se látszódjon az arcomon!

- De szükségtelen volt utánam jönniük - folyta|ta Zubbony. - Sajnálom, hogy nem tudtam jelezni maguknak, de, tudják, Enid asszony megengedte, hogy éjszakára itt maradjak. Az őrök éjjel nem ellenőriznek olyan sűrűn, szóval kihasználtam az időt arra, hogy az erőd felső szintjeire vezető utakat keressek. Azonban attól tartok, mindegyiket erősen őrzött kapuk vigyázzák. Viszont Hauptfidel közlegénynek meglehetősen megtetszettem.

- Szép munka, uram! - méltatta Mari.

- Elnézést, uram, csak hogy jól értem-e... - szólt Fütyi. - Önnek találkája van egy őrrel?

- Igen, és azt fogom javasolni neki, hogy menjünk valami sötétebb helyre, és amikor megszereztem tőle, amit akartam, kitöröm a nyakát - magyarázta Zubbony.

- Nem túlságosan sok ez rögtön az első randin? - érdeklődött Fütyi.

- Uram, akadtak gondjai a bejutásnál? - firtatta Mari, akit régóta nyugtalanított már ez a kérdés. Annyira igazságtalannak tűnt.

- Nem, egyáltalán nem volt semmi gond. Csak mosolyogtam, szépen ringattam a csípőmet és a katonák már intettek is, hogy mehetek. És maguknak?

- Ó, nekünk akadt egy kevés - ismerte el Mari. - Hajszálhíj... volt egy-két forróbb pillanatunk.

- Mit is mondtam maguknak? - emlékeztette Zubbony diadalmas hangon. - Minden a színészi képességeken múlik! De maguk túlságosan válogatósak voltak ahhoz, hogy kipróbálják! Jöjjenek, ismerkedjenek meg Enid asszonnyal! Fölöttébb lojális hölgy. Borográvia bátor asszonyai a mi oldalunkon állnak!

És valóban, a mosoda úrnőjének irodájául szolgáló beugró fölött ott lógott a Hercegnő képe. Enid asszony ugyan nem volt különösebben testes nő, de olyan alkarokkal bírt, amelyeket Jáde is megirigyelhetett volna. Átázott kötényt viselt és olyan mozgékony szájjal rendelkezett, amilyet Mari még életében nem látott. Az asszonyság nyelve és ajkai minden egyes szót valósággal megformáltak a levegőben; a mosónők - egy sistergő gőzzel, visszhangokkal, csepegő vízzel és a kövön csattanó nedves ruhák zajával teli hodályban - egymás ajkát figyelték, ha a fülük nem tudta elkülöníteni a hangokat. Enid asszony ajka akkor is mozgott, ha figyelt valakire; mintha egy a fogai közé szorult diódarabot próbált volna kipiszkálni. A ruhaujját feltűrte a könyöke fölé.

Közömbösen hallgatta, amint Zubbony bemutatta neki a raj tagjait.

- Értem - mondta aztán, - Jól van. Csak hagyja a fiait itt velem, uram! Magának vissza kéne mennie a vasalószobába.

Miután Zubbony elvonaglott a gőzön keresztül, Enid asszony mindannyiukat tetőtől talpig megszemlélte, aztán egyenként a tekintetükbe fúrta a pillantását.

- Fiúk... - morrantotta. - Ha! Tényleg ezt hiszi, mi? A férfiúi öltözetet viselő asszonyszemélyek fertelmességek Nuggán szemében!

- De mi nőknek vagyunk öltözve, Enid asszony! - védekezett jámboran Mari.

A mosónők úrnőjének vadul rángott az ajka. Aztán karba fonta a kezét. Mintha a világ minden istentelensége ellen emelt volna barikádot.

- Ez nem helyes! - jelentette ki. - A fiam és a férjem is itt raboskodik ezen a helyen, és csak azért dolgozom agyon magam az ellenségnek, hogy rajtuk tarthassam a szemem. Tudjátok, meg fognak hódítani bennünket. Elképesztő, mi mindenről tudomást szerzünk mi itt, idelenn. Szóval mi értelme kiszabadítani az embereinket, mikor úgyis mindannyian a zlobéniai kézzel festett fapapucs alatt nyögünk, eh?

- Zlobénia nem fog meghódítani bennünket! - szögezte le Dinka határozottan. - A Hercegnő gondoskodik erről. Ne féljetek!

Dinka felé olyan pillantások szálltak, amelyek mindig is érték azok részéről, akik először hallották beszélni.

- Fohászkodtunk, igaz? - kérdezte Enid asszony kedvesen.

- Nem, csak figyeltem - felelte Dinka.

- Tehát Nuggán beszél hozzád?

- Nem, Nuggán halott, Enid asszony - felelte Dinka. Mari a lány gyufaszál vékonyságú karját megragadva közbevágott:

- Egy pillanatra, Enid asszony, ha megbocsát!

Aztán Dinkát egy hatalmas, vízhajtású mángorló mögé terelte, A masinéria súlyos puffanásai és nyikorgásai biztosították a háttérzajt a beszélgetésükhöz^

- Dinka, ez kezd... - Ugyan Mari anyanyelvében nem létezett kifejezés a „hajmeresztően kerge” minősítésre, de örömmel vette volna, ha ismeri, - .nagyon furcsa lenni. Aggasztod a népeket. Nem mászkálhatsz csak úgy összevissza, és hirdetheted, hogy halott az istenük.

- Jó, akkor eltávozott. Kihalványult…azt hiszem, - Dinka szemöldöke összeráncolódott. - Többé már nincs velünk...

- De hát még mindig kapjuk a Fertelmességeket!

Dinka összpontosítani próbált.

- Nem, azok nem valódiak. Azok csak... visszhangok. Egy ősi barlang holt hangjai, amik ide-oda verődnek, és közben a szavak megváltoznak, elvesztik az értelmüket.., mint a jelzőzászlók, amikkel korábban jeleztek, de most már csak lifegnek a szélben... - A lány tekintete a semmibe meredt, a hangja pedig megváltozott: felnőttesebb, magabiztosabb lett. - És nem egy istentől erednek. Itt most nincs isten.

- Akkor honnan erednek?

- A félelmeitekből... Abból a részből, ami gyűlöli a Mást, ami nem változik. A kicsinyességeitek, ostobaságaitok és tompaságaitok összességéből. Félitek a holnapot, és a félelmeitekből istent csináltok magatoknak. A Hercegnő tisztában van ezzel.

A mángorló nyikorgott tovább. Mari körül forralóüstök sisteregtek, a csövekben víz zubogott. A levegő szappantól és nedves ruhától szaglott.

- Én a Hercegnőben sem hiszek - mondta Mari. - Az csak valami trükk volt ott az erdőben. Bárki körülnézhetett volna. Ez nem jelenti azt, hogy hiszek a Hercegnőben.

- Az nem számít, Mari. Ő hisz benned.

- Tényleg? - Mari körülpillantott a gőzölgő, csöpögő hodályban. - Akkor itt van valahol a közelben? Kitüntetett minket a jelenlétével?

Dinka képtelen volt értelmezni a szarkazmust. Bólintott.

- Igen.

Igen.

Mari maga mögé pillantott.

- Azt mondtad, hogy „igen”? - követelt választ.

- Igen - felelte Dinka.

Igen.

Mari megnyugodott.

- Ó, csak egy visszhang. Végül is ez egy barlang. Uhh...

...ami viszont nem magyarázza meg, hogy az én szavaim miért nem verődnek vissza...

- Dink... akarom mondani, Aliz - szólt elgondolkodva.

- Igen, Mari? - kérdezte Dinka.

- Azt hiszem, tényleg jó lenne, ha nem beszélnél túl sokat erről a többieknek - figyelmeztette. - A népek nem bánják, ha valaki hisz az istenekben, meg ilyesmiben, tudod, de nagyon idegesek tudnak lenni, ha valaki azt mondja nekik, hogy azok meg is jelennek. Ööö... a Hercegnő nem fog megjelenni, ugye?

- Az a személy, akiben te nem is hiszel? - villantott némi dacot Dinka.

- Én.. . nem azt mondom, hogy nem is létezik - védekezett erőtlenül Mari. - Csak nem hiszek benne, és annyi.

- Nagyon gyenge - mondta Dinka. - Éjjelente hallom, ahogy sír.

Mari a feszes vonású kis arcba meredt további magyarázatért; fél szívvel azt remélte, hogy Dinka talán csak meg akarja tréfálni. De abból az arcból csupán enyhén zavarodott ártatlanság nézett vissza rá.

- És miért sír? - tudakolta.

- Az imák miatt. Azok megsebzik.

Mari megpördült, mert a vállát megérintette valami. De csak Fütyi volt az.

- Enid asszony szerint neki kellene állnunk dolgozni - mondta. - Azt mondja, az őrök jönnek, és ellenőrzik...

Női munka volt, tehát egyhangú, megerőltető és társas tevékenység. Mari hosszú idő óta nem nyúlt már mosókádba, és az itteniek olyan hosszú fateknők voltak, amelyek mellett akár húsz nő is képes volt egyszerre dolgozni. Mindkét oldalán kezek csavartak és dögönyöztek, facsartak ki ruhákat, illetve csapkodták azokat a mögöttük lévő öblítőkádba. Ő is csatlakozott a többiekhez, és figyelte a körülötte zajló csevegést.

Persze főként pletyka volt, de azért hasznos információk is lebegtek benne, akár mosóteknőben a buborékok. Néhány őr „megengedett magának" bizonyos dolgokat, mármint azokon túl, amelyeket eleve megengedtek nekik

és ezért megvesszőzésre ítélték őket. Ez meglehetősen sok megjegyzést váltott ki a kád körül. Úgy tűnt, hogy jelenleg valami ankh-morporki nagyúr parancsnokol, és ő rendelte el ezt a büntetést. Az egyik szemben lévő nő szerint valamilyen varázsló volt ez a nagyúr. Azt beszélték, hogy mindent lát, ami csak történik körülötte, és hogy nyers húson él. És hogy titokban mindent lát. Persze azzal mindenki tisztában volt, hogy az a város a fertelmességek fészke. Mari, miközben buzgón dörgölt egy inget a mosódeszkához, elgondolkodott ezen. Aztán egy síkföldi ölyvre gondolt, ami a hegyvidéki táj fölött lebegett, meg olyan sebes és észrevehetetlen teremtményekre, amik csupán elsuhanó árnyaknak tűntek...

Ezt követően valamennyi időt a bronz forralóüstöknél töltött, és a fövő ruhadarabokat nyomkodta a bugyborgó vízfelszín alá - és nem kerülte el a figyelmét, hogy mindezt egy jó három könyök hosszú, nehéz bronzpálcával teszi ezen a mindenféle fegyvert nélkülöző helyen.

Egy bizonyos tompa módon élvezetét lelte a munkában. Az izmai gondolkodtak helyette, így az elméje szabadon kalandozhatott. Senki sem volt biztos abban, hogy a Hercegnő valóban halott-e. Olyan túlzottan nem is nagyon számított. De Mari valamiben biztos volt: a Hercegnő egy asszony volt. Csak egy asszony, nem pedig istennő. Ó, persze, a népek fohászkodtak hozzá annak reményében, hogy a kívánságaikat díszcsomagolásban nyújtja majd át Nuggánnak, de ettől még semmiféle joga nem volt ahhoz, hogy megzavarja a Dinkához hasonló személyek fejét, akiknek már úgyis elég sok bajuk volt. Az istenek csodákat tettek, a hercegnők meg képekhez pózoltak.

A szeme sarkából látta, hogy nagy kosarakat cipelő nők sora indul el a terem végében álló emelvényről egy másik ajtón keresztül. Elvonszolta Igorinát a mosókádtól, és rávette, hogy csatlakozzon hozzájuk.

- És figyelj mindenre! - tette még hozzá.

- Értve, tizi - felelte Igorina.

- Mert egyet biztosan tudok - intett Mari a nyirkos lepedők halma felé -, mégpedig azt, hogy ezt a rakást ki kell akasztani a szabad levegőn, hogy megszáradjon...

Aztán visszament dolgozni, és a látszat kedvéért olykor még a társalgásba is bekapcsolódott. Nem volt túl nehéz feladat. A mosónők bizonyos témákat - különösen a férjekkel vagy fiakkal kapcsolatosakat - kerültek, de azért Marinak sikerült egy-két hasznos ismeretre szert tennie. Egyeseket az erődben tartottak fogva. Mások valószínűleg már halottak voltak. Megint mások valahol odakinn tartózkodtak. Az idősebb asszonyok némelyike viselte az Anyasági Kitüntetést, amit azok a nők kaptak, akiknek a fiai elestek Borográviáért. A kitüntetések fémötvözete korrodálni kezdett a nyirkos légkörben, és Mari eltűnődött azon, vajon azok a Hercegnő nyomtatott aláírásával ellátott szabványlevélben érkeztek-e, ahol a neveket az erre a célra üresen hagyott helyre utólag zsúfolták be:

Tisztelt Lapcsik L,-né asszony (Münz, Kútdűlő),

ezennel kitüntetjük Önt Ha, Lapcsik Ottó Johann közl.▬nál

június 25-én bekövetkezett hősi halála alkalmából, egyúttal

gratulálunk.

A hely nevét mindig kicenzúrázták, nehogy támpontot nyújthasson és biztatásul szolgálhasson az ellenségnek. Marit mindig is megdöbbentette, hogy olcsó fémplecsnik és átgondolatlan szavak egy bizonyos módon igenis vigaszt és segítséget nyújthattak az anyáknak. Akik közülük Münzben megkapták ezt a kitüntetést, egyféle ádáz büszkeséggel viselték.

Abban viszont nem volt biztos, hogy túlságosan megbízhat-e Enid asszonyban. Odafönn a cellákban raboskodott a fia és a férje is, és már alkalma nyílt arra, hogy felmérje Zubbonyt. Már feltehette magának a kérdést: mi a valószínűbb, hogy a hadnagy kiszabadítja és biztonságba juttatja mindannyiukat, vagy hogy az egészből egy olyan hatalmas katyvasz kerekedik, amiből jó eséllyel csak bajuk származhat? És Mari nem tudta volna hibáztatni, ha a nyilvánvaló következtetésre jut...

Ráébredt, hogy valaki hozzá beszél.

- Hmm? - kérdezte.

- Nézd csak meg, nézd! - lobogtatott meg felé Pisla egy átázott, hosszú férfialsót. - Egyberakják a színeseket a fehérekkel!

- És? Akkor mi van? Ezek az ellenség alsói - mondta ő.

- Igen, de attól még lehetne rendesen csinálni! Nézd, belerakták ezt a vöröset, és most az összes többi rózsaszín lett tőle!

- És? Hétéves koromban én is szerettem a rózsaszínt⁹.

- De halvány rózsaszín? Egy férfin?

Mari a szomszédos kádra pillantott, aztán megveregette Pisla vállát.

- Igen. Ez nagyon halvány, nem igaz? Keresned kellene még néhány vörös darabot - mondta.

- De hát attól csak még rosszabb...

- Ez parancs volt, katona. - Aztán a lány fülébe súgva hozzátette: - És tegyél bele keményítőt is!

- Mennyit?

- Amennyit csak találsz,

Igorina visszatért. És jó szeme volt. Mari belegondolt, vajon birtokolta-e korábban azokat másvalaki is, Igorina rákacsintott, majd feltartotta a hüvelykujját. A sajátját, nyugtázta Mari megkönnyebbülten,

A hatalmas vasalószobában csak egyvalaki dolgozott a hosszú asztaloknál, amikor Mari - kihasználva Enid asszony ideiglenes távollétét - besietett, „Dafné" volt az, A többi nő mind köré gyűlt, mintha valamilyen látványosságot szemlélnének. És ez nem állt messze a valóságtól, mert valóban ez is volt a helyzet.

- ...a gallérját, látjátok? - mondta Zubbony hadnagy a nagy, füstölgő, faszénnel teli vasalót lóbálva. - Aztán a mandzsettákat, és végül az ujjakat. Egyszerre csak a mellső részt. Aztán rögtön érdemes felakasztani, de egy hasznos tipp: ne vasaljátok őket teljesen szárazra! Tényleg csak gyakorlás kérdése az egész, de...

Mari lenyűgözve bámulta. Ő utálta a vasalást.

- Dafné, egy szóra, ha lehetne.,. - kezdte némi szünet után.

Zubbony felnézett.

- Ó, M... Mari! - nyugtázta, - Ömm,,. persze, természetesen.

- Csodálatos, hogy Dafné mi mindent tud a berakásról! - ámuldozott az egyik lány, - És a ruhavasalásról!

- Én tényleg le vagyok nyűgözve - ismerte el Mari,

Zubbony átadta a vasalót a lánynak.

- Ennyi az egész, Dimfa - jelentette ki nagyvonalúan. - Ne felejtsd el: először mindig a visszáját kivasalni, és a sötét szöveteknek csakis a visszáját kivasalni! Gyakori hiba. Megyek már, Mari.

Míg Mari odakinn várakozott, felbukkant az egyik lány is egy nagy kupac friss illatú vasalt ruhával. Amint megpillantotta Marit, közelebb hajol hozzá:

- Mind tudjuk ám, hogy férfi - mondta, - De olyan jól érzi magát, és úgy vasal, mint a kisangyal!

- Uram, hogyhogy ilyen jól ért a vasaláshoz? - érdeklődött Mari, miután visszatértek a mosóterembe.

- A főhadiszálláson magamnak kellett gondoskodnom a ruháimról - felelte Zubbony. - Nem volt pénzem arra, hogy megfizessek egy lányt, a pucér meg merev nuggánita volt, aki megtagadta a „női munkát”. Így hát arra gondoltam: nos, annyira nem lehet nehéz feladat, különben nem hagynánk a nőkre. Ezek itt nem valami jók benne. Tudta, hogy egyberakják a színes és a fehér ruhákat?

- Uram, emlékszik arra, amikor megemlítette, hogy el fogja lopni az őrtől a kapukulcsot és kitöri a nyakát? - kérdezte Mari.

- lgen.

- Tudja, hogyan lehet kitörni valaki nyakát, uram?

- Elolvastam egy harcművészeti könyvet, Mellék - felelte Zubbony kissé ridegen.

- De ténylegesen is tett már ilyet, uram?

- Nos, nem! A főhadiszálláson tartózkodtam, ahol nem engedélyezett a valós személyeken folytatott gyakorlás, Mellék.

- Tudja, uram, az illetőnél, akinek ki akarja törni a nyakát, egy fegyver is lesz majd a mondott pillanatban, míg önnél, uram, nem - mutatott rá Mari.

- Egy föltekert takarón azért kipróbáltam az alapvető mozdulatokat - felelte szemrehányóan a hadnagy. - Úgy tűnt, kiválóan működnek.

- Próbált ellenállni ez a takaró, uram? Adott ki hangos, gurgulázó hangokat és rúgta magát zoknin, uram?

- Zoknin? - képedt el Zubbony.

- Azt hiszem, a másik Ötlete jobb lenne, uram - mondta Mari sietve.

- Igen... a másik, ööö... ötletem... melyik ötletemre is gondol, pontosan?

- Arra, hogy a ruhaszárító területen keresztül megszökünk a mosodából, uram, miután csendben ártalmatlanná tettünk három őrt, uram, Odalenn, a folyosó végén van egy olyan mozgó szoba, uram, amit feltekernek egészen a tetőig. Az asszonyokat két őr szokta felkísérni oda, uram, és a tetőn is van még egy őr. Ha összedolgozunk, mindegyik gyanútlan őrt semlegesíteni tudjuk, ami a legnagyobb tiszteletem mellett, uram, sokkal biztosabb eredménnyel kecsegtetne, mintha egymaga próbálna megküzdeni egy fegyveressel. Ráadásul onnan lehetőségünk nyílna arra, hogy a tetőkön keresztül az erőd bármelyik részére eljussunk, uram. Nagyszerű ötlet, uram!

Szünet következett.

- És ezt, ööö... ennyire részletesen kifejtettem? - kérdezte Zubbony,

- Ó, dehogy, uram! Nem volt rá szükség, uram. A részletek kidolgozása az őrmesterek és tizedesek dolga. A tisztek azért vannak, hogy lássák a teljes képet.

- Á, egyértelműen. És, ööö,,. pontosan mennyire is teljes esetünkben ez a kép? - kérdezte pislogva a hadnagy,

- Ó, nagyon, uram. Átfogóan, uram.

- Á! - nyugtázta Zubbony, majd kiegyenesedett, és igyekezett olyan benyomást kelteni, amit kellően átfogó áttekintést tükrözőnek vélt,

- Az itteni hölgyek közül páran az erőd felső részein dolgoztak, uram, amikor az még a miénk volt - folytatta sietve Mari, - A parancsait megelőlegezve, uram, utasítottam a rajt, hogy könnyed társalgásba elegyedjenek velük a hely elrendezését illetően, uram. Tisztában lévén az ön általános stratégiájának alapvető irányával, uram, azt hiszem, sikerült utat találnom a tömlöcökhöz.

Itt szünetet tartott. Jó kis szemfényvesztést sikerült összehoznia, ő maga is tudta, Már-már Jobbágy őrmesterhez méltót. És annyi „uram"-mal igyekezte megolajozni, amennyivel csak merte. A „parancsait megelőlegezve részre pedig kifejezetten büszke volt.

Nem emlékezett arra, hogy Jobbágy őrmester is használta volna ezt a fordulatot, de kellő elővigyázatossággal alkalmazva szinte bármire kifogással szolgálhatott. És az „általános stratégiájának alapvető iránya” is kiváló húzás volt.

- Tömlöcök - mormolta elgondolkodva Zubbony, átmenetileg elveszítve szeme elől a teljes képet. - Ami azt illeti, azt hiszem, azt mondtam, hogy...

- ‘genuram. Mivel, uram, ha sikerül a fiúk közül elég sokat kiszabadítanunk a tömlöcökből, uram, akkor maga az ellenség erődjén belül parancsolhat majd egy rakás katonának, uram!

Zubbony termete újabb ujjnyival látszott megnőni, ám aztán a hadnagy magába roskadt.

- Természetesen jó pár igen magas rangú tiszt is raboskodik itt. Mindegyikük rangidős, hozzám képest...

- ’genuram! - vágta rá Mari, a Jobbágy Őrmester-féle Abszolút Agyaspásztorolási Iskola kis híján végzős hallgatója. - De talán érdemes lenne a közkatonákat kiengednünk először, nem, uram? Elvégre nem szeretnénk kitenni a tisztjeinket az ellenséges tűznek.

Szégyentelen és ostoba kifogás volt, de hatására Zubbony szemében ismét fellobbant a harci tűz. Mari úgy döntött: biztos, ami biztos, azért legyezgeti még egy kicsit.

- A maga parancsnoki tevékenysége, uram, csakugyan követendő példaként szolgált mindannyiunk számára, uram - jelentette ki.

- Valóban?

- Ó, de mennyire, uram!

- Egyetlen másik tiszt alatt sem szolgáltak még maguknál remekebb fiúk, Mellék! - felelte Zubbony.

- Azért ez nem valószínű, uram - válaszolta Mari.

- És ki kívánhatna ennél nagyszerűbb lehetőséget, eh? - tűnődött a hadnagy, - A nevünk mindörökre bevonul a történelemkönyvekbe! Vagyis hát az enyém be fog vonulni, nyilván, de mindent meg fogok tenni azért, hogy magukat is megemlítsék, fiúk. És ki tudja? Talán még a legnagyobb elismerést is megkapom, ami egy gáláns tisztet egyáltalán érhet!

- Mi lenne az, uram? - kérdezett rá Mari kötelességtudóan.

- Hogy egy ételt vagy egy ruhadarabot nevezzenek el róla - felelte sugárzó arccal Zubbony. - Csuhás tábornoknak sikerült. - Aztán szemérmesen a földre sütötte a tekintetét. - Be kell vallanom, Mellék, a biztonság kedvéért terveztem néhány ételreceptet is.

- Tehát egy nap akár zubbonyt is ehetünk, uram? - érdeklődött Mari, miközben nézte, ahogy megrakják a kosarakat.

- Lehetséges, lehetséges, ha merészelhetek effélében reménykedni - felelte a hadnagy. - Ööö... tudja, a kedvencem egyféle könnyű tésztából készült, kerekded, üreges sütemény, aminek a tetejét levágjuk, a. belsejébe édes, vaníliás krémet töltünk, majd a tetejét afféle kalapkaként visszahelyezzük rá, és megszórjuk...

- Az a képviselőfánk, uram - mondta Mari oda sem figyelve. Fütyi és a többiek is a megrakott kosarakat nézték,

- Szóval már feltalálták?

- Attól tartok, uram.

- Akkor mit szóina a.., ööö... egy olyan ételhez, ami úgy készülne, hogy májat sütnének meg hagymával?

- Hagymás májnak hívják, uram. Sajnálom - válaszolta Mari, aki közben igyekezett nem kizökkenni az összpontosításból,

- Ömm…ömm... hát feltűnt, hogy egyes ételeket akkor is bizonyos személyekről neveztek el, ha azok pusztán apró változtatást eszközöltek a recept alapvető szerkezetében...

- Azonnal indulnunk kell, uram! Most vagy soha, uram!

- Mi? Á! Helyes. Igen. Indulnunk kell!

Ilyen katonai manőverre soha korábban nem került még sor. A raj különböző irányokból érkező tagjai Mari jelére még azok előtt a nők előtt megragadták a kosarakat, akiknek elvileg a kötelességük lett volna felcipelni azokat a felső szintekre. Mari csak késve ismerte fel, hogy rajtuk kívül valószínűleg senki sem rajongott ezért a megbízatásért, és a mosodai asszonyok kész örömmel átengedték ezt a nehéz feladatot az ostoba újonnan jötteknek, A hatalmas kosarak a nedves ruháktól nehezek lettek, akár a kő. Dinka és Igorina alig volt képes megemelni azt, ami kettejüknek jutott.

Az ajtó mellett két őr várta őket, Unottaknak tűntek, és nem szenteltek a cipekedőknek túl sok figyelmet. Hosszú volt az út a „felvonószobáig",

Mari nem tudta elképzelni, amikor elmesélték neki. Ezt látnia kellett az embernek. Valójában az egész egy nagy, nyitott doboz volt, amit súlyos rönkfákból ácsoltak össze, és egy vastag kötél végére erősítettek, A felvonó egy kürtőszerű vájatban haladt föl és alá a sziklában. Miután mindannyian besorjáztak, az egyik katona megrántott egy jóval vékonyabb, a sötétben felfelé futó kötelet, A társa meggyújtott néhány gyertyát, amelyek érzékelhető feladata az volt, hogy a sötétséget még homályosabbá tegyék,

- El ne ájuljanak, lányok! - jegyezte meg a katona. A társa röhögcsélt kicsit.

Ketten hetünk ellen, gondolta Mari. Járás közben a bronzpálca súlyosan hozzáverődött a lábához, de azzal is tisztában volt, hogy Fütyi azért sántikál, mert ő meg egy mosósulykot kötözött a ruhája alá. Ami a komoly mosónői eszközök közé tartozott; hosszú nyelű, súlyos falap volt, amivel a mosókád zubogó vizében fövő ruhákat döngölték. Valószínűleg egy koponyát is könnyedén be lehetett volna zúzni vele.

A kőfalak megindultak körülöttük lefelé, ahogy az alkotmány emelkedni kezdett.

- Milyen izgalmas! - trillázta „Dafné”. - És ez egészen felmegy addig a nagy várukig, ugye?

- Á, dehogy, naccsád! Előbb át kell jutnunk a sziklán, naccsád. Jó sok régi vágaton meg mindenen kell átmenni, mielőtt olyan magasra felérhetnénk.

- Ó, én azt hittem, hogy mi már a várban vagyunk vetett aggodalmas pillantást Zubbony Marira.

- Dehogy, naccsád! Ott lenn csak a mosókonyhák vannak, a víz miatt. Ha! Még ahhoz, hogy az alsó pincéket elérjük, még ahhoz is jó sokat kell mászni. Nagy szerencséjük, hogy itt ez a felvonó, eh?

- Csodálatos, őrmester! - mondta Zubbony, majd hagyta, hogy Dafné visszatérjen. - És ez hogyan működik?

- Tizedes lennék, naccsád - emelte homlokához a kezét a kötelet megrántó katona. - Foglyok húzzák le-fel egy taposómalommal.

- Ó, de borzasztó!

- Á, dehogy, naccsád, teljesen emberséges módszer! Ööö... ha esetleg munka után ráér kicsit, ööö, szívesen felviszem, és megmutatom magának a szerkezetet...

- Az nagyon kedves lenne magától, őrmester!

Mari a tenyerével takarta el a szemét. Dafné a női nem szégyene volt.

A felvonó meglehetősen lassan zörömbölt felfelé. Jobbára sziklafal futott mellettük, de olykor-olykor ősi rácsok meg falazás mellett haladtak el, amik rég eltorlaszolt járatokra utaltak...

A felvonó megrándult, aztán megállt. A másik katona káromkodott egyet a bajsza alatt, de a tizedes csak annyit mondott:

- Egyet se féljenek, Hölgyeim! Efféle gyakran megesik.

- Miért kellene félnünk? - kérdezte Mari.

- Hát, mert egy kötélen lógunk vagy száz könyök mélység fölött egy kürtőben, és a felvonó masinériában eltört egy fogaskerék.

- Már megin’ - jegyezte meg a másik katona. - Itt semmi se működik rendesen.

- Ez számomra elég nyomós oknak tűnik - mondta Igorina.

- Mennyi ideig tart, amíg megjavítják? - firtatta Fütyi.

- Ha! Legutóbb, amikor megesett, egy óráig itt ragadtunk!

Az túl sok, gondolta Mari. Túl sok minden történhet azalatt. Aztán felnézett a mennyezet rönkfái között. A napfény által megvilágított négyzet igencsak messzinek tűnt.

- Nem várhatunk - jelentette ki.

- Ó, te jó ég, most ki fog megmenteni bennünket? - siránkozta remegő hangon Dafné.

- Hát, ki kellene találnunk valamit, amivel múlathatjuk az időt, eh? - vetette fel az egyik katona. Mari felsóhajtott, Ez is azok közé a mondatok közé tartozott, mint a „Nézd csak, mi van itt nekünk!" amik egyértelműen azt jelezték, hogy a dolgok hamarosan sokkal rosszabbra fognak fordulni.

- Ismerjük ám a helyzetüket, hölgyeim! - folytatta a katona. - Hogy a férfinép távol, meg minden. De nekünk is épp olyan rossz. Nem is emlékszem már, milyen volt, amikor utoljára megcsókoltam a feleségemet,

- És én sem emlékszem már arra, milyen volt, amikor utoljára megcsókoltam a feleségét - toldotta meg a tizedes,

Fütyi felugrott, megragadta az egyik rönkfát, és felhúzta magát egészen a mennyezetig. A felvonó hevesen megrázkódott, és valahol egy jókora szikladarab levált, majd alázuhant a kürtőben.

- Hé, ezt nem csinálhatja! - tiltakozott a tizedes.

- Ez hol van leírva? - kérdezett vissza Fütyi. - Mari, itt is van egy azok közül az elfalazott járatok közül, de a kövek többsége valamiért már kihullott a falazásból. Könnyen bejuthatnánk.

- Innen nem mehetnek ki! Bajba kerülünk miatta! - mondta a tizedes.

Mari kihúzta a katona kardját a hüvelyéből. A hely túl zsúfolt volt ahhoz, hogy a fenyegetőzésen kívül bármit lehessen kezdeni a fegyverrel, de a lényeg az volt, hogy a kardot ő markolta, nem a férfi. Ami alaposan megváltoztatta a helyzetet,

- Már most is bajban vannak - közölte a katonákkal. - Ne kényszerítsenek arra, hogy még rosszabbá tegyem a helyzetüket! Tűnjünk el innen! Egyetért, Dafné?

- Ömm... igen, természetesen - felelte Zubbony,

A másik katona a kardja markolatára tette a kezét.

- Rendben, lányok, ez kezd túl messzire me,.. - kezdte volna, de aztán összecsuklott. Pisla leengedte a bronz-pálcáját.

- Remélem, nem ütöttem meg túl keményen! - mondta.

- Kit érdekel? Gyerünk, én majd bakot tartok nektek! - mondta Fütyi.

- Igorina, vetnél rá egy pillantást, hogy…- kérte Pisla idegesen.

- Férfi és nyögdécsel - jegyezte meg Fütyi fölülről. - Ez nekem elég. Gyerünk már!

A tudatánál maradt másik őr figyelte, ahogy a nők felhúzzák egymást a felső rönkökre,

-Ööö... elnézést... - szólt oda Marinak, aki épp Zubbonyt segítette fel.

- Igen? Mi az?

- Lenne szíves engem is fejbe vágni? - kérte szánalmas hangon. - Csak mer így úgy fest, mintha nem mertem volna szembeszállni egy csapat nővel.

- Miért nem mert szembeszállni? - kérdezett vissza Mari résnyire húzott szemmel. - Mi tényleg csak egy csapat nő vagyunk.

- Nem őrültem meg! - válaszolta az őr.

- Majd én! - ajánlkozott Igorina, előhalászva a saját pálcáját. - A fejre mért ütések kifejezetten ártalmasak lehetnek, és nem szabad félvállról venni őket. Forduljon meg, uram! És kérem, vegye le a sisakját! Úgy húszpercnyi öntudatlanság elegendő lenne?

- Igen, nagyon szépen kösz...

Az őr összecsuklott.

- Tényleg nagyon remélem, hogy nem okoztam kárt abban a másikban! - sopánkodta Pisla fölülről.

- Éppen káromkodik - vette el Mari a katona kardját. - Szóval úgy tűnik, semmi baja.

Megnyújtotta a gyertyákat is, aztán a többiek felhúzták a felvonó remegő tetejére. Amikor már biztosan állt a járat szájadékában, keresett egy kődarabot, és amennyire csak tudta, betaposta azt a felvonó fakereté és a kürtő fala közé. Egy ideig sehova sem fog menni ez a felvonó.

Fütyi és Dölyfi már előrementek a járatban, hogy felderítsék. A gyertyafényben úgy tűnt, hogy a hanyagul rakott falazás mögött szakértő kőművesmunkával kialakított járat futott.

- Ezek biztos a pincék lesznek - vélte Fütyi. - Fogadok, ezt itt nemrég alakították ki, és csak úgy tessék-lássék falazták el, amikor kilyukadtak vele a kürtőbe. Rendesebben is megcsinálhatták volna.

- A pincék közel esnek a tömlöcökhöz - mondta Mari.

- Most pedig fújjátok el az egyik gyertyát, mert úgy kétszer annyi ideig tudunk világítani, és...

- Mellék, egy szóra, ha lenne szívese. - kérdezte Zubbony. - Pár lépéssel arrébb?

- ’genuram.

Mikor már némileg távolabb kerültek a raj többi tagjától, a hadnagy lehalkította a hangját:

- Nem szeretném csírájában elfojtani a kezdeményezőkészségét, Mellék, de mit csinál?

- Ööö... megelőlegezem a parancsait, uram,

- Megelőlegezi őket?

- ‘genuram.

- Á! Helyes. Szóval akkor ez még mindig csak egy részlete a teljes képnek, igaz?

- Pontosan, uram.

- Akkor a parancsom, Mellék: a kellő óvatosság és gyorsaság mellett kiszabadítani a rabokat!

- Kitűnő, uram. Átvágunk ezen a... ezen a...

- Kriptán - nézett körül Igorina.

A gyertya ellobbant. Valahol előttük, a tökéletes és bársonyos sötétben kő csikordult kövön,

- Vajon miért falazták el ezt a járatot? - tűnődött fennhangon Zubbony.

- Azt hiszem, én rájöttem, miért falazták el olyan sietősen - közölte Fütyi.

- A kérdés az, hogy ki próbálta megbontani a falazást? - toldotta meg Mari.

Robaj hallatszott, ami akár annak a hangja is lehetett, ahogy egy díszes sírbolt nehéz kőfedele lecsusszan. Persze fél tucat másik dolog is kelthetett ilyen zajt, de valahogy mindenki előtt ez a kép rémlett föl. Az állott levegő mintha kissé megkavarodott volna,

- Senkit sem szeretnék idegesíteni - jegyezte meg Pisla -, de mintha vonszolódó lábak hangját hallanám.

Marinak úgy rémlett, mintha amikor a férfi meggyújtotta a gyertyákat, a gyufát a gyertyatartó bronzserpenyőjébe ejtette volna vissza. Vigyázva, lassan tapogatózni kezdett.

- Ha tényleg senkit sem akarsz idegesíteni - hallatszott Fütyi hangja a száraz, sűrű sötétből - akkor mi a francért kellett egyáltalán ilyet mondanod?

Mari ujjai rábukkantak egy fapálcikára. Az orrához emelte, és érezte kénes szagát.

- Nálam van egy gyufa - közölte. - Megpróbálom ismét meggyújtani a gyertyát. Mindenki nézzen körül, és keresse a kijáratot! Készen álltok?

Aztán a láthatatlan fal mellé lépett, majd végighúzta a gyufát a kövön, mire sárga fény töltötte be a kriptát.

Valaki felnyüszített. Mari a gyertyáról teljesen megfeledkezve csak bámult. Aztán a gyufa kilobbant.

- Reeendben... - hallatszott Fütyi fojtott hangja. - Sétáló halottak. És?

- A boltívhez közel az a néhai Puhlover tábornok volt! - mondta Zubbony. - Az általa írt A védelem művészete című könyv is a gyűjteményem része.

- Azért jobb lenne, ha nem most kérné meg, hogy írja alá magának, uram - jegyezte meg Mari, miközben a raj tagjai egy kupacba húzódtak össze.

Valaki ismét felnyüszített. Úgy tűnt, abból az irányból jött, ahol Mari legutóbb Dinkát látta állni. Hallotta, ahogy a lány imádkozik. A szavakat nem értette, de a sietős, ádáz suttogás hangja eljutott a füléig.

- Talán ezek a mosópálcák le tudják lassítani őket egy kicsit? - vetette fel remegő hangon Pisla,

- Úgy érted, halottaknál is lassabbra? - kérdezte Igorina.

Nem - susogta egy hang, és váratlanul fény töltötte be a sötét kriptát.

Alig volt fényesebb, mint egy derengő fényféreg, de egyetlen foton is igen nagy hatású lehet a földmélyi sötétségben. A fény a térdelő Dinka fölé emelkedett, körülbelül olyan magasságba, mint egy álló nő - mivel hogy az is volt: egy női alak. Pontosabban egy női árnyék. Nem is, gondolta Mari, egy női fényháló; egy nőalak, amit mozgó és tünékeny, derengő vonalak rajzoltak ki, akár a tűz lángjai a bennük felbukkanó majd eltűnő képeket.

- Borográvia katonái... vigyázz! - szólt Dinka. És gyenge kis hangja mögül egy másik visszhangzott; a suttogás, ami újra és újra betöltötte a hosszú helyiséget.

Borográvia katonái... vigyázz!

Katonái...

Katonái vigyázz!

Borográvia katonái...

A botorkáló alakok megtorpantak. Ügy tűnt, tétovázni kezdenek. Aztán elkezdtek visszafelé tántorogni, majd némi zörgés és szavak nélküli méltatlankodás kíséretében két sorba rendeződtek. Dinka felegyenesedett.

- Kövessetek! - mondta.

Kövessetek…

...engem...

- Uram? - kérdezte Mari Zubbonytól.

- Azt hiszem, mennünk kell, nem gondolja? - kérdezett vissza a hadnagy, akinek így, az évszázados katonai hírességek jelenlétében, úgy látszott, egyáltalán fel sem tűnnek a Dinkát övező események. - Ó, istenem!... Az ott Kalocsni brigadéros! És lord Rablohush vezérezredes! Anorák tábornok! Mindent elolvastam, amit csak írt! Soha nem hittem volna, hogy saját valójában találkozhatom vele!

- Saját porhüvelyében, uram - kezdte vonszolni maga után Mari a hadnagyot.

- Az elmúlt ötszáz év minden kiemelkedő jelentőségű hadvezére ide van eltemetve, Mellék!

- Ennek maga miatt fölöttébb örülök, uram. Ha lenne szíves egy kicsit sietősebben lépkedni...