Az ég csupán egy apró fehér kör volt magasan fölöttük.
– Hol a pokolban vagyunk, bajtárs? – tette föl a kérdést Zsámoly.
– Barlang.
– Ankh-Morpork alatt nincsenek barlangok. Agyagra épült.
Zsámoly legalább tízölnyit zuhant, de viszonylag puhára esett, mert Detritus fején landolt. A troll pedig rohadó fapallók között ücsörgött egy… nos… egy barlang közepén. Pontosabban, helyesbített Zsámoly, ahogy szeme hozzászokott a sötéthez, egy kőfalú alagút közepén.
– Nem csiná’tam semmit – mondta Detritus. – Csak álltam egy helybe’, azt’ egyszer csak minden felfelé rohant.
Zsámoly lenyúlt az alattuk lévő sárba, és előkapart egy fadarabot. Ami nagyon vastagnak és nagyon korhadtnak bizonyult.
– Átzuhantunk valamin valahova – állapította meg. Majd tenyerével megsimította a falat. – Ez viszont kiváló kőművesmunka. Egyenesen kitűnő!
– Hogy jutunk ki?
Visszamászni lehetetlennek tűnt; a csatorna mennyezete még Detritus fejénél is jóval magasabban ívelt.
– Gondolom, kisétálunk – vélte Zsámoly.
Aztán beleszagolt a nedves levegőbe. A törpék igen kifinomult földmélyi tájékozódási érzékkel rendelkeztek.
– Erre – jelentette ki végül.
– Zsámoly?
– Igen?
– Sose’ hallottam város alatti alagutakról. Senki se’ tud róluk.
– És…?
– És akkor nincs kijárat. Mert a kijárat az bejárat is, és ha senki se’ tud róluk, akkor nincs bejárat.
– De valahova csak vezetnek.
– Rendben.
Elindultak az alagút aljának fekete, többé-kevésbé nedves talaján. Nyálka borította a falakat is, jelezve, hogy nem túl régen még víz töltötte ki a csatornát. Itt-ott korhadék-evő, irizáló gombák méretes telepei világították meg az ősi falakat.{[}23]
Zsámoly egyre lelkesültebben lépdelt előre a sötétben. A törpék mindig sokkal jobban érezték magukat a föld alatt.
– Meg fogjuk találni a kijáratot! – biztatta társát.
– Ja.
– Amúgy hogy jutott eszedbe, hogy felcsapj csendbiztosnak?
– Ha! Barátnőm, Rubin mon’ta: ha feleséget akarsz, legyen rendes munkád, nem megyek olyan trollhoz, akire népek mutogatnak, nem jó troll, ostoba, mint tök. – Detritus hangja visszaverődött a csatorna falairól. – Hát te?
– Unatkoztam. A sógoromnál, Szívósnál dolgoztam. Jól menő üzlete van, szerencsepatkányokat árul törpe éttermek részére. De úgy gondoltam, ez nem a megfelelő hivatás számomra.
– Nekem eccerűnek tűnik.
– Eszméletlenül sok időbe telt, mire le tudtam velük nyeletni a szerencsecédulákat.
Hirtelen megtorpant. A megváltozott levegőből ítélve egy még nagyobb csatorna húzódott előttük.
És valóban: saját alagútjuk elöl egy sokkal méretesebb oldalába szájadzott. A csatorna alját vastag üledékréteg borította, közepén folyadék csörgedezett. Zsámoly fülét megütötte az előlük menekülő patkányok – legalábbis reménykedett benne, hogy azok voltak – zaja. Mintha nagyon távolról még a város zsongását is hallotta volna átszüremleni a csatornákat borító földrétegen.
– Akár egy templom – állapította meg, és hangja messzire görgött a hatalmas üregben.
– Falon meg írás – szólalt meg Detritus. Zsámoly a mélyen a kőbe vésett jelekre sandított. – VIA CLOACA – olvasta. – Hmm. Nos, a via… az egy régi szó az utcára vagy útra. A cloaca pedig azt jelenti, hogy…
A sötétségbe meredt.
– Ez egy szennyvízcsatorna – jelentette ki végül.
– Az mii?
– Hát olyan… A trollok hová öntik a… szemetüket? – kérdezte.
– Uccára – felelte Detritus. – Úgy higénikus.
– Hát, ez meg… egy föld alatti utca az… ürülék számára – magyarázta Zsámoly. – Sosem tudtam, hogy Ankh-Morporkban ilyen is volt.
– Tán Ankh-Morpork se’ tudja, hogy Ankh-Morporkban ilyen is vó’t.
– Igaz. Jól látod. Ez az egész nagyon régi. A föld beleiben járunk.
– Ankh-Morporkban még szarnak is van uccája – állapította meg csodálattal a hangjában Detritus. – Télleg a lehetőségek városa.
– Itt is van valami írás – jelezte Zsámoly, majd megtisztította a kő felületét.
– Cirone IV me fabricat – betűzte hangosan. – A hajdani királyok egyike volt, nem? Hé… tudod, mit jelent ez?
– Senki se’ vó’t idelenn tegnap óta – felelte Detritus.
– Nem! Ez a hely… ez az egész több mint kétezer éves! Valószínűleg mi vagyunk az elsők, akik idelent járnak…
– Tegnap óta – fejezte be a troll.
– Tegnap? Tegnap? Mit akarsz ezzel a tegnappal?
– Lábnyomok még frissek – mutatott rá Detritus.
A sárban valóban lábnyomok látszottak.
– Mióta élsz a városban? – kérdezte társától a törpe, hirtelen nagyon feltűnőnek érezve magát a csatorna kellős közepén.
– Kilenc év. Ez az évek száma, mióta itt élek. Kilenc – jelentette ki Detritus büszkén. – De ez csak egy a sok szám közül, ameddig… számlálni tudok.
– Hallottál valaha is bármit a város alatt futó alagutakról?
– Nem.
– De valaki tud róluk.
– Ja.
– Mit csináljunk?
A válasz egyértelműnek tűnt. Egy férfit az előévi sertéshúsraktárig üldöztek, és kis híján belehaltak. Aztán egy helyi jellegű háború kellős közepébe csöppentek, és kis híján belehaltak. Most pedig itt állnak egy titokzatos csatornában, előttük friss lábnyomokkal. Ha Murok tizedes vagy Kolon főtörzsőrmester megkérdezi majd tőlük, „és akkor mit csináltak?” egyikük sem tudná elviselni, hogy azt kelljen felelniük: hát, visszajöttünk.
– A lábnyomok abba az irányba tartanak – állapította meg Zsámoly. – És aztán visszatérnek. De azok, amelyek visszafelé tartanak, nem olyan mélyek, mint az elfelé vezetők. És a visszafelé tartók a későbbiek, mert fölültaposták velük az elfelé vezetőket. Azaz nehezebb volt, aki maga után hagyta őket, mikor odafelé ment, mint mikor visszafelé jött, igaz?
– Ja – felelte Detritus.
– Ami azt jelenti, hogy…?
– Lefogyott?
– Valamit cipelt magával, aztán ott hagyta… valahol elöl.
Mindketten a sötétbe bámultak.
– Akkor megyünk, és megnézzük, mi az? – kérdezte a troll.
– Gondolom. Hogy érzed magad?
– Rendbe’ vagyok.
Noha különböző fajok gyermekei voltak, mégis ugyanaz a kép lebegett a szemük előtt: egy torkolattűz nyomán a föld alatti sötéten átsüvítő ólomdarab.
– Visszajött – ismételte meg Zsámoly.
– Ja – értett egyet Detritus.
Ismét a sötétbe bámultak.
– Nem volt valami jó nap – foglalta össze a törpe.
– Nagy igasság.
– Csak szeretném tudni, ha esetleg… úgy értem… nézd, mi történt a raktárban? Az a sok egyenlet! Azt a sok számítást mind te végezted el!
– Én… nem t’om. Csak láttam őket.
– Miket?
– Mindegyiket. Mindent. Az összes számot a világon. Mind meg tuttam számlálni.
– Mi jött volna az egyenlőségjel másik oldalán?
– Nem t’om. Mi az az egyellőségjel?
Továbbporoszkáltak, várva, mit tartogat számukra a jövő.
A nyomok később egy keskenyebb csatornaágba vezettek, ami alig volt olyan magas, hogy a troll felegyenesedve elférjen benne. Végül nem tudtak továbbmenni, mert egy ponton a mennyezet berogyott, és a kőtörmelék meg a rárakódott iszapos üledék eltorlaszolta a járatot. De már nem számított, mert megtalálták, amit kerestek – noha igazából nem kerestek semmi ilyesmit.
– Fene – jelentette ki Detritus.
– Pontosan – értett egyet Zsámoly. Majd körülpillantott. – Tudod – fűzte hozzá –, szerintem ezek a csatornák általában csurig vannak vízzel. Jóval a folyószint alatt futnak.
Visszanézett kutatásuk szánnivaló eredményére.
– Ebből még rengeteg baj származik – jövendölte.

– Az a jelvénye – mondta Murok. – Te jó ég! Olyan erősen szorította, hogy a saját tenyerébe vágott vele!

Elvileg Ankh-Morpork városa valóban agyagra épült, ám valójában saját magára; olyan sok egymást követő alkalommal húzták fel falait, égették porig, lepte el a folyó hordaléka, hogy alapjait mára régi pincék, eltemetett utak illetve önmaga ősi változatainak kőcsontvázai és romjai képezték.
Mindezek alatt a sötétben ott ült a troll és a törpe.
– Most micsináljunk?
– Itt kell hagynunk, és elő kell kerítenünk Murok tizedest. Ő tudni fogja, mit kell tennünk.
Detritus a válla fölött hátranézett a dologra.
– Nem teccik ez nekem – jelentette ki. – Nem helyes így itt hagyni.
– Így van. Igazad van. De te troll vagy, én meg törpe. Mit gondolsz, mi lenne, ha az emberek meglátnának minket, amint ezt a dolgot cipeljük végig az utcákon?
– Nagy balhé.
– Pontosan. Gyerünk! Kövessük vissza, kifelé a nyomokat!
– És ha ez eltűnik, mire visszaérünk? – kérdezte Detritus, miközben feltápászkodott.
– Hogyan? És mivel kifelé követjük a nyomait, bárki is hagyta hátra ezt, ha visszajön érte, pont belénk fog futni.
– De jó. Örülök, hogy emlékeztecc rá.

Kadar az ágya peremén ült, miközben Angua bekötötte a kezét.
– Cikorny kapitány? – kérdezett rá Murok. – De hát ő… nem túl jó választás.
– Majonéz Cikorny, csak úgy emlegetjük – tette hozzá Kolon. – Egy tuskó.
– Ne is mondjon többet – bólintott Angua. – Gazdag, dagadt és sikamlós, ugye?
– És enyhén tojásszaga van – tette hozzá Murok.
– Tollak a sisakja csúcsán – tódította Kolon. – És a mellvértjét tükörként is használhatja.
– Hát, Muroknak is olyan – észrevételezte Nobby.
– Igen, de az más. Murok azért fényesíti ki a páncélját, mert… kedveli, ha szép, tiszta a vértje – vetette ellen a lojális Kolon. – Cikorny viszont azért súroltatja ki az övét, mert egy tuskó.
– De megoldotta az ügyet – felelte Nobby. – Akkor hallottam, amikor kimentem kávéért. Letartóztatta Szénpofát, a trollt. Tudja, kapitány… A pöcegödör-tisztítót. Valaki látta a Glazúr utca környékén, mielőtt megölték azt a törpét.
– De hát ő hatalmas! – tiltakozott Murok. – Át sem fért volna az ajtón.
– Viszont volt indítéka – vetette ellen Nobby.
– Igen?
– Persze. Kalapácsnyél törpe volt.
– Az nem indíték.
– Dehogynem, egy troll számára. Különben meg még ha ezt nem is ő tette, valamit biztos elkövetett. Egy rakás bizonyíték szól ellene.
– Mint például? – kérdezett rá Angua.
– Például hogy egy troll.
– Az nem bizonyíték.
– De az, Cikorny kapitány számára – szólt közbe a főtörzsőrmester.
– Valamit biztosan elkövetett – ismételte meg Nobby.
A kis tizedes ezen mondatában a Patrícius bűntettekkel és büntetésekkel kapcsolatos álláspontja visszhangzott. Ha van bűntett, büntetésnek is kell lennie. Amennyiben a büntetés folyamata az illetékes bűnelkövetőt is érinti, az szerencsés véletlennek tekinthető; ám ha nem így alakul, bármelyik bűnös megteszi. És mivel mindenki vétkes valamilyen bűnben, a végeredmény – általános elvi szinten – az, hogy igazság tétetik.
– Az a Szénpofa jó nagy gazember – erősítette meg Kolon is. – Krizopráz jobb keze.
– Igen, de nem ölhette meg Björnt – mutatott rá ismét Murok. – És mi van a kolduslánnyal?
Kadar a padlót bámulta.
– Maga mit gondol, kapitány? – kérdezte a tizedes. Kadar megrántotta a vállát.
– Kit érdekel az egész? – felelte,
– Hát, magát, például – mondta ki Murok. – Maga mindig törődik az ilyesmivel. Nem engedhetjük, hogy valami Cikornyhoz…
– Figyeljenek ide! – vágott közbe erőtlen hangon Kadar. – Tegyük fel, hogy megtaláljuk azt, aki megölte a törpét és a bohócot. Vagy a lányt. Lenne valami értelme? Úgyis velejéig rohadt ez az egész.
– Micsoda, kapitány? – érdeklődött Kolon.
– Minden. Mintha szitával próbálnánk egy kutat kimerni. Hagyjuk az orgyilkosokra, hadd rendezzék el a maguk módján! Vagy a tolvajokra. Legközelebb akár a patkányokra is rábízhatja az egészet. Miért ne? Mi nem vagyunk erre alkalmasak. Maradtunk volna a dolgunknál, járnánk csak körbe a kolompjainkat rázva, meg kiabálva mindenfelé, hogy „minden rendben!”
– De, uram, nincs minden rendben! – vetette ellen Murok.
– Na és akkor? Mikor számított az bármit is?
– Ajjaj – mormolta Angua az orra alatt. – Attól tartok, túl sok kávét kapott…
– Holnap leszerelek – jelentette be Kadar. – Huszonöt, év, ezeken az utcákon…
Nobby idegesen elvigyorodott, de hirtelen abbahagyta, ahogy a főtörzsőrmester – anélkül, hogy testhelyzetet változtatott volna – megragadta az egyik karját, majd nem túl erősen, ám jelentőségteljesen a háta mögé csavarta.
– …és mi haszna? Mennyi értelme volt mindennek? Csak egy rakás csizmát koptattam el. Ankh-Morporkban egyszerűen nincs helye rendőröknek! Kit érdekel, mi helyes és mi nem? Orgyilkosok meg tolvajok, trollok meg törpék! Ezzel az erővel akár egy rohadt király is lehetne fölöttünk!
Az Éjjeli őrjárat tagjai néma szégyenkezéssel meredtek a cipőikre. Aztán Murok megszólalt:
– Jobb egy gyertyát meggyújtani, mint átkozni a sötétet, kapitány. Legalábbis ezt mondják.
– Micsoda? – tört fel Kadarból a harag, akár az égi háború. – Kik mondják ezt? Mikor volt ez igaz? Soha! Ezt olyanok mondogatják, akiknek semmi ráhatása a dolgokra, és csak azért teszik, hogy elviselhetőnek tűnjön az egész nyomorult szörnyűség! De ezek csak szavak, nem változtatnak meg semmit…!
Dörömböltek az ajtón.
– Ez Cikorny lesz – mondta Kadar. – Át kell adniuk a fegyvereiket. Az Éjjeli őrjáratot egy napra felfüggesztik. Nem hagyhatjuk, hogy csendbiztosok rohangáljanak összevissza, és mindenbe belepiszkáljanak, nem igaz? Nyissa ki az ajtót, Murok!
– De… – próbált tiltakozni a tizedes.
– Ez parancs volt. Lehet, hogy nem különösebben vagyok jó semmire, de igenis rohadtul jogomban áll megparancsolni magának, hogy nyissa ki az ajtót! Értve vagyok?!
Cikornyt a Nappali őrség legalább fél tucat őre kísérte. Számszeríjakkal. És annak dacára, hogy enyhén kényelmetlen megbízatásuk valójában bajtársaik lefegyverzésére irányult, felajzott számszeríjaikat a kezükben tartották. És annak dacára, hogy nem voltak teljesen idióták, mégis kibiztosították azokat.
Cikorny igazából nem volt rossz ember. Ugyanis nem rendelkezett az ahhoz szükséges képzelőerővel. Inkább csak olyan kisstílű kellemetlenkedés jellemezte, amely mindenkit enyhén bemocskolt, aki kapcsolatba került vele.{[}24] Rengeteg ember tölt be olyan tisztséget, amely meghaladja a képességeit, de ezt különféleképpen lehet kezelni. Egyesek közülük zavarba jönnek és próbálnak mindenkivel kedvesen viselkedni – mások azonban cikornyok. A Nappali őrség kapitánya a következő elv szerint élt: nem számít, igazad van-e, vagy tévedsz, amíg mindezt határozottan teszed. Ankh-Morpork városában nem igazán létezett rasszizmus, mert ahol törpék és trollok élnek, az emberek bőrének színe lényegtelenné válik. Ám Cikorny kapitány azok közé az emberek közé tartozott, aki ösztönösen niggernek nevezik barna bőrű fajtársaikat.
A sisakjának csúcsát pedig tollbokréta díszítette.
– Jöjjenek csak, jöjjenek! – üdvözölte Kadar. – Nem mintha éppen foglalkoznánk bármivel is.
– Kadar kapitány…
– Rendben. Tudjuk. Adják át a fegyvereiket, emberek! Ez parancs, Murok. Egy hivatali rövidkard, egy vészhelyzeti szálfegyver avagy alabárd, egy szabványbot avagy rendfenntartó bikacsök, egy számszeríj. Így van, nemde, Kolon főtörzsőrmester?
– ’genuram!
Murok csupán egy pillanatig tétovázott.
– Ó, legyen – döntött végül. – A hivatali rövidkardom a raktárban van.
– És az micsoda az övében?
Murok nem felelt. A testhelyzete azonban enyhén megváltozott. A bicepsze a bőrmellényének feszült.
– Hivatali rövidkard. Rendben – nyugtázta Cikorny. Megfordult. Azok közé tartozott, akik szó nélkül meghátrálnak az erővel szemben, de könyörtelenül lecsapnak a gyengébbre. – Hol a sóderszopó? – érdeklődött. – Meg a szikla?
– Á – szólt Kadar –, bizonyára azokra a más értelmes fajokba tartozó testvéreinket képviselő személyekre gondol, akik úgy döntöttek, hogy velünk együtt szolgálják a város ügyét?
– A törpére meg a trollra gondoltam.
– Halvány gőzöm sincs – válaszolta Kadar derűsen. Anguának úgy tűnt, mintha a kapitány ismét berúgott volna. Talán az emberek a kétségbeeséstől is lerészegedhetnek.
– Nem tudni, uram – jelentette Kolon. – Egész nap nem láttuk őket.
– Valószínűleg az övéikkel együtt verekednek a Kőfejtő sikátornál – vélte Cikorny. – Nem lehet az effélékben megbízni. Tudhatták volna.
Anguának az is feltűnt, hogy bár a sóderszopó és a szikla meglehetősen sértően hangzott bizonyos szövegkörnyezetben, még mindig az általános bajtársiasság kifejezéseinek tűntek a Cikrony-féle emberek szájából felhangzó „effélékhez” képest. Az őrgyakornok megdöbbenve kapta magát rajta, amint ösztönösen a fickó nyaki ereit mustrálgatja.
– Verekednek? – kérdezett rá Murok. – Miért?
Cikrony megvonta a vállát.
– Ki tudja?
– Lássuk csak – szólt közbe Kadar. – Talán az egésznek köze van egy bizonyos jogtalan letartóztatáshoz. Vagy talán ahhoz van köze, hogy pár izgágább törpe számára bármilyen indok megfelel, ha nekieshet a trolloknak. Maga mit gondol, Cikorny?
– Én nem gondolkodom, Kadar.
– Helyes. Maga pont az az ember, akire ennek a városnak szüksége van.
Az Éjjeli őrjárat kapitánya felállt.
– Akkor megyek is – jelentette ki. – Holnap találkozunk. Ha lesz olyan egyáltalán.
Az ajtó döngve csapódott be mögötte.

A csarnok hatalmas volt. Akkora, mint egy kisebb város főtere. A mennyezetet sűrűn egymás mellett álló kőoszlopok erdeje támasztotta alá. A terem falaiból különböző magasságban alagutak nyíltak minden irányba. Sokuk szájából különféle felszín alatt forrásokból és erekből származó víz csörgedezett.
És épp ez volt a gond. A vékony vízréteg a kőpadlón elmosott minden nyomot.
Zsámoly majdnem biztos volt abban, hogy a tölcsértorkolat felé az az igen széles csatorna vezet, amelynek a száját szinte teljesen eltorlaszolta a törmelék és a hordalék.
Egyébként a hely kis híján kellemesnek volt mondható. A hűvös, hatalmas üreget enyhe, nedves kőillat lengte be.
– Láttam jó pár méretes törpecsarnokot a hegyekben – szólalt meg Zsámoly –, de el kell ismernem, ez valami más.
Hangja ide-oda visszahangzott a teremben.
– Ja – értett egyet Detritus. – Valami másnak kell lennie, mert ez nem egy törpecsarnok a hegyekben.
– Látsz valahol kivezető utat?
– Nem.
– Akár egy tucat kifelé futó csatorna mellett is elmehettünk anélkül, hogy észrevettük volna őket.
– Ja – bólintott a troll. – Nehéz ügy.
– Detritus?
– Igen?
– Tudod, hogy megint kezdesz okosabb lenni itt lent, a hűvösben?
– Tényleg?
– Nem tudnál kitalálni valamit arra, hogyan jussunk ki?
– Ásással? – próbálkozott a troll.
A csatornákban itt-ott néhány lezuhant kőtömb hevert. De nem túl sok; nyilvánvaló volt, hogy az alagútrendszert fölöttébb hozzáértő módon építették meg.
– Nem. Nincs ásónk.
Detritus biccentett.
– Add ide a mellvérted! – szólt kisvártatva.
Aztán a páncélt a falhoz támasztotta és az öklével néhányszor rávágott. Majd odanyújtotta a törpének. A fémlemez többé-kevésbé ásószerű alakot vett fel.
– Hosszú az út odafentig – jegyezte meg Zsámoly kétkedőn.
– De legalább tudjuk, merre kell mennünk – felelte Detritus. – Vagy ez, vagy maradunk itt lenn, és ehetsz patkányokat életed végéig.
A törpe tétovázott. Az utóbbi lehetőség tagadhatatlanul bírt egy bizonyos vonzerővel…
– Ketchup nélkül – tette hozzá a troll.
– Azt hiszem, láttam arrafelé egy lezuhant kőtömböt – kezdett sürögni Zsámoly.
 

(-_-)

Cikorny kapitány annak az embernek a pillantásával nézett körül az őrszobán, aki tisztában van vele, hogy már pusztán ezzel szívességet tesz a helynek.
– Nem rossz – méltatta. – Azt hiszem, átköltözünk ide. Jobb, mint a palotához közeli szállás.
– De mi már itt vagyunk – mutatott rá Kolon főtörzsőrmester.
– Majd összehúzzák magukat – válaszolta a tollbokrétás sisakú kapitány.
Aztán Anguára pillantott. A lány rászegeződő tekintete kezdte idegesíteni.
– Lesz egy-két változás – ígérte. Háta mögött az ajtó nyikorogva kitárult, és egy kis termetű, büdös kutya sántikált be rajta.
– De lord Vetinari még nem mondta, ki lesz az Éjjeli őrjárat parancsnoka! – vetette ellen Murok.
– Ha. Nekem úgy tűnik – felelte Cikorny –, nem valószínű, hogy maguk közül valaki, he? Úgy tűnik, a két őrséget valószínűleg összevonják. Túlságosan nagy a hanyagság errefelé. Kicsit felszaporodott a söpredék.
A kapitány ismét Anguára sandított. A mód, ahogy a lány meredt rá, nyugtalanította.
– Nekem úgy tűnik… – folytatta volna Cikorny, de észrevette a kis korcsot. – Nézzenek ide! – mutatott rá. – Kutyák az őrszobán! – Azzal keményen, kíméletlenül belerúgott Gaspodba, és vigyorogva nézte, ahogy a korcs vinnyogva az asztal alá menekül.
– Mi lesz Tüves Rózsival, a kolduslánnyal? – kérdezett rá Angua. – Őt nem troll ölte meg. Ahogy a bohócot sem.
– Összefüggéseikben kell nézni az ügyeket – jelentette ki Cikorny.
– Kapitány úgrr – hallatszott az asztal alól fojtott hangon, bár tudatos szinten csak Angua érzékeny fülei voltak képesek kihüvelyezni a szavakat –, magának aztán viszket a segge!
– Milyen összefüggéseiben? – kérdezte Kolon főtörzsőrmester.
– Az egész város érdekét kell szem előtt tartani – válaszolta a kényelmetlenül mocorgó Cikorny.
– Kegyetlenül viszket! – ismételte az asztalalatti hang.
– Jól érzi magát, kapitány? – érdeklődött Angua. Cikorny tovább fészkelődött.
– Viszket, viszket, viszket! – mormolta a hang.
– Úgy értem, némely dolog fontos, némelyik meg nem – magyarázta a Nappali őrség kapitánya. – Ááá!
– Elnézést?
– Viszket!
– Nem pazarolhatom az egész napot arra, hogy magukkal társalogjak – mondta Cikorny. – Maga! Jelentsen! Holnap délután…
– Viszket, viszket, viszket…
– Hátraaaaaaarc!
A Nappali őrség eliszkolt a furcsán szökdécselő és hátsóját tapogató Cikronnyal egyetemben.
– Szavamra, ez ugyancsak sietősnek tűnt – vélte Murok.
– Igen – értett egyet Angua. – El nem tudom képzelni, miért.
Egymásra néztek.
– Ennyi lenne? – fogalmazta meg Murok. – Nincs többé Éjjeli őrjárat?

A Láthatatlan Egyetem könyvtárában általában mély csend honol. Pusztán a polcok között kószáló varázslók csoszogása hallik néha, a tudós intézmény zavartalanságát megtörő esetenkénti harákoló köhögés és olykor-olykor pár elhaló üvöltés, midőn némelyik hallgató megfeledkezik valamelyik ősi varázskódex környékén az arrafelé szükséges óvatosságról.
Ám tűnődjünk el kissé az orangutánokon!
A világ minden részén, melyet a jelenlétükkel megtisztelnek, gyanítják róluk, hogy képesek beszélni – csak épp nem teszik, attól tartva, hogy akkor munkára fognák őket. Méghozzá feltehetőleg a filmiparban.
Ami azt illeti, az orangutánok tényleg tudnak beszélni. Csupán az a helyzet, hogy orangutánul. Melyből az emberek elsöprő többségének nincs nyelvvizsgája.
A Láthatatlan Egyetem Könyvtárosa önhatalmúlag úgy döntött, hogy egymás jobb megértésének elősegítése céljából orangután-ember szótárat készít. Már három hónapja dolgozott az ügyön.
Nem volt könnyű dolga. Mind ez idáig az „Úúk”-ig jutott.{[}25]
Épp lenn tartózkodott a raktárszinten, mert ott kellemesen hűvös volt.
És hirtelen énekszót hallott.
Letette a lábában tartott tollat, majd figyelni kezdett.
Egy ember valószínűleg nem hitt volna a fülének. De az orangutánok ennél sokkal értelmesebbek. Ha a saját fülednek sem hiszel, akkor kiének fogsz?
Valaki énekelt, méghozzá a föld alatt. Vagy legalábbis próbált énekelni.
A földmélyi hangok effélével kísérleteztek:
– Ranya, ranya, ranya, ranya…
– Figyelj, te… troll! Ez a világ legegyszerűbb dala. Így hangzik: „Arany, arany, arany, arany”. Na?
– Arany, arany, arany, arany…
– Nem! Az a második strófa!
Az énekszó mellett ásás és lapátolás ritmikus zajai is hallatszottak.
A Könyvtáros eltűnődött kicsit. Lássuk csak… egy törpe és egy troll. Mindkét fajt jobban kedvelte, mint az emberekét. Először is egyik tagjai sem voltak túlságosan buzgó könyvtárlátogatók. A Könyvtáros elvi szinten természetesen rendkívül pártolta az olvasást, de az olvasók mint olyanok az idegeire mentek. Valahogy… nos, valahogy szentségtörőnek tűnt, ahogy állandóan levették a könyveket a polcokról és tekintetükkel koptatták a bennük lévő szavakat. A Könyvtáros az olyan embereket kedvelte, akik tisztelték, és szerették a könyveket; márpedig azt – véleménye szerint – leginkább úgy tehették, ha ott hagyták azokat érintetlenül a polcokon, ahová a Természet is szánta őket.
A fojtott hangok mind közelebbről hallatszottak.
– Arany, arany, arany…
– Most meg a refrént énekeled!
Másfelől, a könyvtárba lépésnek megvoltak az illendő módjai.
A Könyvtáros a polcokhoz imbolygott, majd leemelte Tulipúp mester Az repüllő férgek elpusztításárul című, termékenyítő hatású monográfiáját. A kétezer oldalas kiadást.

Kadar majdhogynem derűs hangulatban lépdelt végig a Langalló sugárúton. Persze tisztában volt azzal, hogy egy belső Kadar torkaszakadtából üvölt valahol mélyen, odabenn. De nem törődött vele.
Ha Ankh-Morporkban igazi csendbiztosként akarsz viselkedni, nem lehetsz épelméjű. Merthogy akkor törődnöd kellene a dolgokkal. De Ankh-Morporkban másokkal törődni olyasmi, mint húskonzervet nyitni egy piranharaj közepén.
Mindenki a maga módján próbált megbirkózni ezzel. Kolonnak soha eszébe sem jutott az egész, Nobbyt nem izgatta, az újak túl kevés ideje voltak velük ahhoz, hogy mindez ledarálja őket, Murok meg… Murok volt.
Emberek százai haltak meg a városban naponta, gyakran öngyilkosságból kifolyólag. Akkor meg mit számít valamivel több halál?
A belső Kadar öklével a falat csapkodta.
Jó pár hintó állt a Juhossy-kúria előtt, és a házban nyüzsögtek a válogatott nőrokonok meg a csereszabatos Emmák. Mindenféle dolgokat sütöttek vagy políroztak. Kadar szinte észrevétlenül sétált át közöttük.
A védőpáncélos, gumicsizmás Sybilre a sárkányházban talált rá. Épp a ketreceket ganajozta, boldog tudatlanságban a kúriát betöltő szervezett zsivajt illetően.
A nő felnézett, ahogy az ajtó becsapódott Kadar mögött.
– Ó, te vagy az! Korán hazaérkeztél – üdvözölte. – Nem tudtam elviselni a felhajtást, azért jöttem ki ide. De rövidesen mennem kell átöltözni…
A mondat közepén abbahagyta, ahogy megpillantotta a férfi arckifejezését.
– Valami baj van, ugye?
– Nem megyek vissza – jelentette ki Kadar.
– Csakugyan? A múlt héten még azt mondtad, hogy leszolgálod a teljes időt. Azt mondtad, kifejezetten szeretnéd.
Nem igazán sok minden kerüli el a jó öreg Sybil figyelmét, gondolta Kadar.
A nő megveregette a férfi kezét.
– Örülök, hogy túl vagy az egészen! – biztatta.

Nobby tizedes berontott az őrházba és becsapta az ajtót maga után.
– Tehát? – firtatta Murok.
– Pocsékul állnak a dolgok – jelentette Nobby. – Azt beszélik, a trollok azt tervezik, hogy a palotához vonulnak kiszabadítani Szénpofát. Törpe és troll bandák járják az utcákat és keresik a balhét. És a koldusok is. Tüves Rózsi nagyon népszerű volt. És egy csomó céhes népség is odakint mászkál. A város – fejezte be fontoskodva – határozottan olyan, akár egy köcsög 1-es számú por.
– Mit szólnának ahhoz, ha ma kinn éjszakáznánk a síkságon? – tette fel a kérdést Kolon.
– Mi értelme lenne annak?
– Ha bárki bármit meggyújt ma éjjel, istenek veled, Ankh! – felelte a főtörzsőrmester morcosan. – Ilyenkor általában csak lezárjuk a városkapukat, nem? De most alig pár öl magas a víz a folyóban.
– El szokták árasztani a várost, csak hogy eloltsák a tüzeket? – hitetlenkedett Angua.
– Ja
– Még valami – szólt Nobby. – A népek megdobáltak!
Murok a falat bámulta. Majd egy apró, viseltes fekete könyvecskét vett elő a zsebéből, és lapozgatni kezdte.
– Mondják – szólalt meg aztán kissé távolba révedő tekintettel –, mutatkoznak jelei kétségbevonhatatlan törvénysértéseknek és a nyugalom kifejezett megzavarásának?
– Ja. Vagy úgy ötszáz éve – felelte Kolon. – Kétségbevonhatatlan törvénysértésekről és a nyugalom kifejezett megzavarásáról szól az egész város.
– Nem, úgy értem, az átlagosnál jobban. Ez lényeges! – Murok lapozott. Az ajkai némán mozogtak, miközben olvasott.
– Mindenfélét dobálni felém kifejezetten törvénysértő és rendzavaró – vélte Nobby.
Aztán tudatosult benne, hogyan néznek rá a többiek.
– Nem hinném, hogy ez a leírás igazán találó lenne – kockáztatta meg Kolon.
– Pedig nagyon is eltalált! – mutatott rá Nobby. – Valamennyi még az ingem alá is becsúszott belőle!
– Miért dobálták meg? – kérdezte Angua.
– Mer’ csendbiztos vagyok – magyarázta Nobby. – A törpék Kalapácsnyél úr miatt nem bírják az őrséget, a trollok amiatt, mer’ letartóztatták Szénpofát, a többiek meg azért, mer’ tele a város dühös törpékkel meg trollokkal.
Valaki dörömbölt az ajtón.
– Ez valószínűleg épp egy dühös tömeg – jegyezte meg Nobby.
Murok ajtót nyitott.
– Nem dühös tömeg – jelentette ki.
– Úúk.
– Hanem egy orangután, aki egy eszméletlen törpét cipel. Nyomában egy trollal. De dühösnek dühös, ha ez segít.

Willikins, Lady Juhossy komornyikja megtöltött neki egy kádat forró vízzel. Ha! Holnaptól már az ő komornyikja is, meg az ő kádja.
És nem ám valamiféle ócska ülőkádról volt szó, amit a tűz elé kell húzni, hogy felmelegedjen benne a víz, nem bizony! A Juhossy-kúria esőcsatornáinak vizét egy hatalmas ciszternába gyűjtötték – miután kiszűrték belőle a galambokat –, majd egy ősi gejzír{[}26] segítségével felmelegítették, és nyögő, brummogó ólomcsöveken át a fenséges réz csaptelepig vezették, melyen át a zománcos fürdőkádba ömlött. A kád mellé, egy bolyhos törülközőre különféle segédeszközöket készítettek: jókora hátmosó keféket, háromféle szappant és egy fürdőszivacsot.
Willikins is türelmesen ott ácsorgott a kád mellett, akár egy mérsékelten felfűtött törülközőtartó.
– Igen? – érdeklődött Kadar.
– Őlordsága… mármint őladysége atyja… elvárta, hogy megmossák a hátát – fejtette ki a komornyik.
– Menjen, és ügyeljen arra, hogy az a vén gejzír felfűtse a kazánt! – utasította határozottan a kapitány.
Miután egyedül maradt, kihámozta magát a mellpáncéljából, és a vértet a sarokba hajította. Azt követően a láncinget is, majd a sisakot, a pénzes szütyőt illetve mindazt a bőr- és gyapjúkészséget, amelyek egy csendbiztost a világtól elválasztanak.
Aztán óvatosan a habok közé ereszkedett.

– Próbájja szappannal! Szappannal menni fog – ajánlotta Detritus.
– Csak tartsa erősen, rendben? – kérte Murok.
– Lecsavarja a fejem!
– Szappanozza meg fejét!
– Szappanozd meg a saját fejedet!
Hangos thung! hallatszott, és Zsámoly feje kiszabadult a sisak alól.
A törpe pislogva meredt a fénybe. Aztán pillantása megakadt a Könyvtároson, és felmordult.
– Fejbe vágott!
– Úúk.
– Azt mondja, maguk a padló alól jöttek elő – tolmácsolta Murok.
– Ez nem ok arra, hogy fejbe verjen!
– Néhány dolognak, ami a padló alól jön elő a Láthatatlan Egyetemen, még csak feje sincs – próbálta magyarázni a tizedes.
– Úúk!
– Vagy több száz is van nekik. Miért ástak ott lenn?
– Felfelé ástunk…
Murok leült, és figyelmesen meghallgatta őket. Csak kétszer szólt közbe.
– Lőtt magukra?
– Ötször – felelte derűsen Detritus. – Jelentem, mellvértbe’ keletkezett kár de hátvértbe’ nem, mer’ szerencsére közte vó’tam, és város kincstári vagyonát megóvtam három tallér értékbe’.
Murok tovább hallgatta őket.
– Szennyvízcsatornák? – kérdezett rá másodszor.
– Szinte egy egész föld alatti város. Koronákat meg ilyeneket találtunk a falakba vésve.
A tizedes tekintete felragyogott.
– Ez azt jelenti, hogy abból az időből származnak, amikor még voltak királyaink! És ahogy újra- meg újraépítettük a várost, elfelejtettük, hogy ezek odalent vannak…
– Ömm. Nem csak ezek vannak odalenn – ismerte be Zsámoly. – Mi… találtunk valami mást is.
– Ó?
– Valami rosszat.
– Nem fogják szeretni egyá’talán – jósolta Detritus. – Rossz, rossz, rossz dolog.
– Úgy gondoltuk, az a legjobb, ha otthagyjuk – folytatta Zsámoly –, merthogy Bizonyíték. De látniuk kellene.
– Mindenkit ki fog borítani – próbálta továbbra is óvatosan felvezetni az ügyet a troll.
– Mi az?
– Ha e’mongyuk, aszongyák majd, ostoba etnikek, át akartok minket nyomni a palánkon! – vélte Detritus.
– Szóval jobb, ha velünk jönnek, és megnézik a saját szemükkel – fejezte be Zsámoly.
Kolon főtörzsőrmester a többi csendbiztosra nézett.
– Mindannyian? – kérdezett rá idegesen. – Öö. Nem kellene néhány rangidős tisztesnek itt fenn maradnia? Hátha valami történik?
– Úgy érti, ha valami történik itt fenn? – érdeklődött Angua fanyarul. – Vagy hogy ha odalenn történik valami?
– Majd én lemegyek Zsámoly és Detritus őrgyakornokokkal – jelentette ki Murok. – Nem hiszem, hogy bárki másnak is szükséges jönnie.
– De az veszélyes is lehet! – figyelmeztette Angua.
– Ha megtudom, ki lövöldözik csendbiztosokra – ígérte a tizedes –, az lesz!

Samuel Kadar lába nagyujjával megbökte a forróvíz-csapot.
Miután tisztelettudóan kopogott az ajtón, szolgálatkészen megjelent Willikins.
– Van valamilyen kívánsága, uram?
Kadar elgondolkodott.
– Lady Juhossy említette, hogy nem kíván majd semminemű alkoholtartalmú italt fogyasztani – szólalt meg a komornyik, mintha csak olvasna a gondolatai között.
– Valóban?
– Hangsúlyozottan, uram. Azonban szolgálhatok esetleg egy igen kitűnő szivarral.
Mikor Kadar a szivar végét leharapva azt a kád falán túlra köpte, Willikins arca megrándult, de aztán biztos kézzel gyufát varázsolt elő, és készségesen tüzet adott a fürdőzőnek.
– Köszönöm, Willikins. Mi is a maga keresztneve?
– A keresztnevem, uram?
– Úgy értem, hogy hívják magát azok az emberek, akikkel közelebbi ismeretségbe keveredett?
– Willikins, uram.
– Ó! Rendben. Helyes. Elmehet, Willikins.
– Igenis, uram.
Kadar hátradőlt a meleg vízben. Az a bizonyos belső hang még mindig ott volt valahol, de igyekezett ügyet sem vetni rá. Ebben az időben, hallatszott felőle, épp a Kisistenek utcáján járőröznél végig, valahol a régi városfal tájékán, ahol félre lehet állni kicsit, és rágyújtani azon a szélvédett helyen…
Hogy elhallgattassa, teli tüdőből énekelni kezdett.

A város alatti szennyvízcsatornák alagútrendszere ezer év után ismét emberi – illetve kis híján emberi – énekszótól visszhangzott.
– Hejhó…!
– …hejhó…!
– Úk úk úúk úk úúk…!
– Maguk bolondok!
– Nem tehetek róla. Ez a majdnem törpeverem. Egyszerűen csak szeretünk a föld alatt énekelni. Adja magát.
– Rendbe’, de ő mér’ énekeli Ő emberszabású!
– Mert társas lény.
Hoztak magukkal fáklyákat is. A hatalmas csarnok oszlopai közt ugráló árnyak kergetőztek, majd tűntek el a csatornák szájában. És a sötétben ólálkodó veszély dacára Murokot majd’ szétfeszítette a felfedezés izgalma.
– Ez csodálatos! Néhány azok közül a régi könyvek közül, amelyeket olvastam, említi a Via Cloacát, de mindenki azt hitte, hogy csak egy elveszett utcára utalnak! Kivételes kőművesmunka. Szerencséjük volt, hogy a folyó szintje olyan alacsony. Úgy tűnik, ezek a csatornák általában tele vannak vízzel,
– Ezt mondtam én is – jegyezte meg Zsámoly. – Csurig vannak vízzel, így mondtam.
Aztán óvatosan a falon táncoló árnyékokra pillantott, amelyek különös, nyugtalanító alakokat rajzoltak a szeme elé: furcsa kétlábú lényeket, titokzatos földmélyi dolgokat…
Murok felsóhajtott.
– Fejezze be a mutogatást, Detritus! Elég az árnyjátékból!
– Úúk.
– Mit mondott?
– Azt, hogy „csináljon nyomorék nyulat, az a kedvencem!” – fordította a tizedes.
A sötétben patkányok iszkoltak. Zsámoly körbefürkészett. A képzelete továbbra is mindenféle figurákat vetített a homályba, amint valami csőszerűség mentén néznek előre…
Néhány zavarba ejtő pillanatig nem találta a nyomokat, de aztán ismét rájuk bukkant az egyik nedves, penészes kőfal közelében. Majd pedig rátalált arra a bizonyos alagútra. Emlékezett rá, hogy a bejárat kövét egy karcolással megjelölte.
– Nincs messze – szólt, és a fáklyát Muroknak nyújtotta. A tizedes eltűnt.
Hallották, ahogy caplat a sárban, aztán egy meglepett füttyentés, majd csend.
Murok ismét felbukkant.
– Szavamra – szólt. – Maguk ketten tudják, hogy ki ez?
– Úgy véltük… – kezdte Zsámoly.
– Úgy vélem, ebből nagy baj lesz – fejezte be a tizedes.
– Érti már, miért nem vittük magunkkal? – kérdezte a törpe. – Egy ember holttestét végigcipelni épp most az utcákon nem tűnt túl jó ötletnek. Különösen ezét.
– Én is gondó’tam ezt – toldotta meg Detritus.
– Helyes – felelte Murok. – Jó munka, emberek. Azt hiszem, jobb lesz, ha… itthagyjuk egyelőre, és később visszajövünk egy zsákkal. És… ne mondják el senkinek!
– Kivéve a főtörzsőrmestert meg a többieket – szúrta közbe Zsámoly.
– Ne… még nekik se. Mindenki csak… fölöttébb ideges lenne tőle.
– Ahogy gondolja, Murok tizedes.
– Beteg elmével van itt dolgunk, emberek.
Földmélyi megvilágosodás árasztotta el Zsámolyt.
– Á! – szólt. – Nobbs tizedesre gyanakszik, uram?
– Még rosszabbra. Gyerünk, menjünk vissza! – azzal a tizedes hátranézett a sokoszlopú, hatalmas csarnok felé. – Van valami ötlete, hogy hol vagyunk, Zsámoly?
– A palota alatt lehetünk, uram.
– Én is ezt gyanítom. Persze a csatornák mindenfelé futnak…
Murok gondolatainak aggodalmas szerelvénye elzakatolt valamilyen távoli mellékvágányra.
Még a jelenlegi szárazság idején is folydogált víz ezekben a csatornákban. Talán föld alatti forrásokból, talán messze föntről szivárgott alá. Mindenfelé víz csöpögött és tocsogott. És hűvös, hűvös levegő.
Akár kellemes is lehetett volna idelenn, ha nem hevert volna a közelben a szomorú, halálba roskadt hullája annak az embernek, akit a világ csak úgy ismert: Beano, a bohóc.

Kadar megtörölközött. Willikins kikészített neki egy brokáttal szegett ujjú házikabátot is. Felvette, majd az öltözőszobájáig sétált.
Ez ugyancsak újdonság volt a számára. A gazdagoknak arra is volt külön szobájuk, hogy felöltözzenek. Sőt: ruhájuk, melyet akkor viseltek, amikor az öltözőszobájukba mentek felöltözni.
Rendszeresen friss öltözéket készítettek ki a számára. Aznap este egy vörös és sárga színekben pompázó ruhakölteményt…
…körülbelül ez idő tájt a Melaszbánya úton járőrözne…
…és egy kalapot. Tollas kalapot.
Kadar felöltözött, és még a kalapot is a fejébe csapta. Egészen alkalomhoz illőnek és összeszedettnek tűnt, már ha nem számítjuk, hogy a tükörben következetesen kerülte a saját tekintetét.

Az Éjjeli őrjárat borongósan ücsörgött az őrszoba közepén álló nagy asztal körül. Épp szolgálaton kívül voltak. Korábban soha nem voltak még igazán szolgálaton kívül.
– Mit szólnának egy parti kártyához? – érdeklődött vidáman Nobby. Aztán egyenruhája valamelyik gusztustalan rejtekéből elővarázsolt egy zsíros paklit.
– Tegnap már elnyerted mindenki zsoldját – felelte Kolon főtörzsőrmester.
– Akkor most itt a lehetőség visszanyerni.
– Ja, de öt király volt a ruhaujjadban, Nobby.
A kis tizedes megkeverte a lapokat.
– Fura, ha belegondolnak – jegyezte meg. – Mindenfelé királyok vannak, csak jól körül kell nézni.
– Ha a maga ruhaujjára gondol, ott tényleg.
– Nem, úgy értem van Királyok útja Ankhban, meg királyok a kártyán, és megkapjuk a Király Fityingjét is, amikor felcsapunk őrnek – magyarázta Nobby. – Mindenfelé királyok nyüzsögnek, kivéve egy helyen, a palotában, az aranytrónon. Én mondom… nem lenne mindez a felfordulás, ha lenne királyunk!
Murok meredten bámulta a mennyezetet, és még a szemöldökét is összevonta, annyira összpontosított valamire. Detritus az ujjait számolta.
– Ó, igen… – válaszolta Kolon. – Kolbászból lenne a kerítés és még a fák is virágba borulnának. Na persze. Minden egyes alkalommal, amikor valaki dagadtra rúgja a lábujját valami kőben ebben a városban, kiderül, hogy nem történt volna meg, ha van királyunk. Kadar kiakadna, ha ezt hallaná.
– De az emberek hallgatnának egy királyra – vetette ellen Nobby.
– Kadar erre azt mondaná, hogy pont ez a gond – válaszolta Kolon. – Ugyanaz róla a véleménye, mint a varázslásról. Nagyon be tud pöccenni tőle.
– Hogy lesz király egyá’talán? – érdeklődött Detritus.
– Valaki felvág egy sziklát, vagy mi – felelte a főtörzsőrmester.
– Há! Antiszilí… cizmus!
– Nem, ki kell húznia valami kardot egy kőből – pontosította Nobby.
– Na de honnan tudja, hogy benne van? – vágott vissza Kolon.
– Hát… kiáll belőle, nem?
– Hogy bárki megmarkolhassa? Ebben a városban?
– Csak az igazi király képes rá, vili? – magyarázta Nobby.
– Ó, értem már! – felelte a főtörzsőrmester. – Na persze. Ó, igen. Más szóval valaki már azelőtt eldöntötte, hogy ki az igazi király, mielőtt ő kihúzza a kardot a kőből, igaz? Eléggé lezsírozott dolognak tűnik nekem. Valószínűleg valaki készített valami üreges álkövet, egy törpe meg ott ücsörög a közepén egy fogóval és addig nem engedi el a kardot, amíg a megfelelő ember arra nem megy…
Egy légy ütközött újra és újra az ablaküvegnek, majd cikcakkban átrepült a szobán és letelepedett a szemöldökfán, ahol aztán Zsámoly hanyagul elhajított bárdja kettőbe vágta.
– Neked nincs lelked, Fred! – korholta a főtörzsőrmestert Nobby. – Én nem bánnám, ha lovag lehetnék, fényes páncélban. Ezt csinálják veled a királyok, ha használható ember vagy. Lovaggá ütnek.
– Éjjeliőr ótvar páncélban, az inkább a Nobby-féle haute couture – felelte Kolon, majd büszkén körülpillantott, értékelik-e a többiek választékos stílusát. – Na még csak az hiányzik, hogy azért kelljen tisztelnem valami fickót, mert kirántott egy kardot egy kőből! Ilyesmitől még nem lesz király. Másfelől viszont – mutatott rá – ha valaki képes beleszúrni egy kardot egy kőbe… na az olyan férfi, az tényleg király.
– Nagy ász lenne, az biztos! – helyeselt Nobby.
Angua ásított.
Ding-ding a-ding-ding…
– Ez meg mi a fene? – kérdezte Kolon.
Murok széke előredöccent. A tizedes beletúrt a zsebébe, majd előhúzott egy bársonyszütyőt, és a tartalmát az asztalra borította. Körülbelül háromujjnyi széles aranyszín korong csúszott ki a szütyőből. A tizedes megnyomott az oldalán egy apró pöcköt, mire a korong szétnyílt, akár egy kagyló.
Az őrség testületileg rábámult.
– Ez egy óra? – firtatta Angua.
– Egy zsebóra – felelte Murok.
– Nagyon nagy.
– A mechanikája miatt. Kell a hely a pici fogaskerekeknek. A kisebb órákban csak azok az apró démonok vannak, de nem sokáig bírják és különben is pocsékul járnak…
Ding-ding a-ding-ding, ding dingle ding ding…
– És zenél! – álmélkodott Angua.
– Minden órában – válaszolta Murok. – Az óraműnek köszönhetően.
Ding. Ding. Ding.
– És elcsilingeli a pontos időt – tette még hozzá a tizedes.
– Akkor késik – vélte Kolon főtörzsőrmester. – A többiek csak egyszer elütik, és kész. El se’ lehet téveszteni.
– Jorgen unokatestvérem készít ilyeneket – jegyezte meg Zsámoly. – Pontosabbak, mint a démonos órák vagy a vízórák vagy az időmérő gyertyák. Vagy azok a nagy ingás izék.
– Rugók meg fogaskerekek hajtják – büszkélkedett Murok.
– A legfontosabb alkatrész – magyarázta Zsámoly, miközben a valahonnan a szakálla mélyéről elővarázsolt nagyítón át óvatosan vizsgálgatni kezdte a szerkezetet – az a picurka kis vacak, ami megakadályozza, hogy az a fogaskerék túl gyorsan pörögjön.
– Honnan tudja az a kis izé, hogy mi a túl gyors? – érdeklődött Angua.
– Ez amolyan beépített tulajdonsága – felelte Zsámoly. – Magam sem értem pontosan. Mi ez a véset itt?
Hangosan olvasni kezdte.
– „Egy Óra őrségbeli öreg Batáraidtól, hogy gondolj ránk minden Órán”?
– Ez egy szójáték – világította meg a helyzetet Murok.
Mély, restelkedéssel teli csend telepedett a helyiségre.
– Ömm. Lecsíptem minden újonc béréből néhány tallért – vallotta meg elvörösödve a tizedes. – Úgy értem… majd visszafizetik, amikor gondolják. Ha akarják. Akarom mondani… egészen biztosan jó barátok lennének. Ha egyszer igazán megismernék.
A többiek egymásra pislogtak.
Hadseregeket is vezethetne, gondolta Angua. De igazán. Akadtak emberek, akik egész országokat lelkesítettek dicső tettekre, mert voltak álmaik. Akárcsak neki. Nem mintha menetelő hadakról, világuralomról vagy ezer évig fennálló birodalmakról ábrándozna. Hanem mert őszintén azt gondolja, hogy valahol a szíve mélyén mindenki rendes, kedves személyiség, és mindenki nagyszerűen ki tudna jönni másokkal, csupán egy kis erőfeszítésre lenne szükség. És ebben olyan erősen hisz, hogy hitének lángja szinte körülöleli. Van egy álma, és mindannyian a részei vagyunk. Ezáltal pedig a világot is a saját képére formálja maga körül. És az a különös, hogy senki sem akar neki csalódást okozni. Az olyan lenne, mint belerúgni a világegyetem legnagyobb kölyökkutyájába. Egyfajta mágia, nem vitás.
– Az aranyréteget le lehet dörgölni róla – jegyezte meg Zsámoly. – De amúgy nagyon jó óra! – tette hozzá sietve.
– Azt reméltem, hogy ma este át tudjuk adni neki – mondta Murok. – És mindannyian elmegyünk egyet… inni…
– Nem túl jó ötlet – vélte Angua.
– Várjunk vele holnapig! – javasolta Kolon. – Úgyis díszőrséget fogunk állni az esküvőn. A hagyomány diktálja. Feltartott kardokkal, olyan folyosót képezve.
– Összesen egy kard jut ennyiünknek – jegyezte meg Murok borongósan.
Mindannyian a padlóra meredtek.
– Ez nem tisztességes – szólalt meg Angua. – Engem nem különösebben érdekel, hogy ki emelte el azt az akármit, amit elloptak az orgyilkosoktól, de a kapitánynak igenis igaza volt, amikor meg akarta találni Kalapácsnyél úr gyilkosát. És Tüves Rózsival sem törődik senki.
– Én meg szeretném talá’ni azt, aki rám lőtt – erősítette meg Detritus.
– Fel nem foghatom, ki lehet olyan ostoba, hogy lop az orgyilkosoktól! – morfondírozott Murok. – Ezt mondta Kadar kapitány is. Azt mondta, bolondnak kell lenned ahhoz, hogy egy ilyen helyre betörj.
Ismét a padlóra meredtek.
– Mongyuk udvari bolondnak? Vagy bohócnak? – kérdezett rá Detritus.
– Nem, nem úgy értette, hogy olyan csörgősipkás-csengősruhás bolondnak – magyarázta szelíden Murok. – Csak arra célzott, hogy teljesen hüly…
Mondat közben megtorpant, majd a mennyezetre emelte tekintetét.
– Te jó ég! – tört fel belőle. – Nem lehet ennyire egyszerű!
– Egyszerű micsoda? – kérdezte Angua.
Valaki dörömbölt az ajtón. Még csak véletlenül sem akarta udvarias kopogtató benyomását kelteni. Valaki olyan csapott zajt, aki azt akarta sugallni: vagy kinyitjátok, vagy betöröm az ajtót.
Egy csendbiztos tántorgott a szobába. A vértje jó része hiányzott és méretes monokli volt az egyik szeme alatt, de azért még fel lehetett ismerni személyében Tarkó Tódort a Nappali őrségtől.
Kolon felsegítette.
– Összekaptatok valakivel, Tódor?
Tarkó Detritusra nézett, és felnyögött.
– Azok a rohadékok megtámadták az őrházat!
– Kik?
– Ők!
Murok megpaskolta a csendbiztos vállát.
– Ő nem troll – világította meg a helyzetet. – Ő Detritus őrgyakornok – ne tisztelegjen! Az őrházat trollok támadták meg?
– Kitépik az utcaköveket!
– Bajkeverő mindegyik! – vélte Detritus.
– Kicsodák? – értetlenkedett Tarkó.
– Trollok. Jó firmákok, aszondom – toldotta meg az őrgyakornok egy jelvénnyel rendelkező troll meggyőződésével. – Rajtuk kell tartani a szemet!
– Mi történt Cikornnyal? – kérdezte Murok.
– Nem tudom! De maguknak tenniük kell valamit!
– Minket felfüggesztettek – mutatott rá Kolon. – Hivatalosan.
– Hagyjanak ezzel!
– Á! – jegyezte meg Murok sokatmondóan. Aztán zsebéből előhúzott egy ceruzacsonkot, és apró bejegyzést tett kis fekete könyvébe.
– Ugye magának még mindig megvan az a kis háza a Könnyű utcában, Tarkó őrmester?
– Mi? Mi? Igen! Mi köze ennek bármihez?
– A bérleti díja magasabb, mint egy fillér havonta? Tódor egyetlen működő szemével a tizedesre meredt.
– Maga ütődött, vagy mi a fene?
Murok szélesen visszamosolygott rá. – Úgy van, Tarkó őrmester. Tehát? Több, mint egy fillér maga szerint?
– Törpék rohangálnak az utcákon bárddal a kezükben, keresik a balhét, magát meg az ingatlanárak érdeklik?
– Egy fillér?
– Ne legyen ostoba! Legalább öt tallér havonta.
– Á! – nyugtázta Murok, majd ismét bejegyzett valamit a könyvébe. – Persze figyelembe kell vennünk a pénz elértéktelenedését. És felteszem, rendelkezik serpenyővel is… birtokol legalább kettő egész egyharmad holdnyi földet és fél tehénnél valamivel többet?
– Rendben, rendben – felelte Tarkó. – Ez valami vicc, ugye?
– Azt hiszem, a jószágra vonatkozó megkötéseket talán figyelmen kívül hagyhatjuk – vélte Murok. – Azt írja itt, hogy egy tehetős polgár esetében lehetőség nyílik ilyesmire. Végül véleménye szerint tapasztalhatóak jelei a városban kétségbevonhatatlan törvénysértéseknek és a nyugalom kifejezett megzavarásának?
– Ezek felborították Himpeller kocsiját és kényszerítették, hogy egyen meg kettőt a saját kolbászos kiflijeiből!
– Azannya! – szörnyedt el Kolon.
– Mustár nélkül!
– Azt hiszem, ezt vehetjük egyértelmű „igennek” – vélte Murok. Ismét feljegyzett valamit egy lapra, majd határozott csattintással becsukta a könyvecskét.
– Jobb, ha indulunk! – jelentette ki.
– De azt mondták… – kezdte Kolon.
– Ankh-Morpork vároſának törvényei éſ rendeletei szerént – szólt Murok – kétſégbevonhatatlan törvényſértéſek éſ az nyugalom kifejezett megzavaráſa eſetén az váróſ egy köztiszteletben álló hivatal viſelőjének – itt van egy rakás dolog a tulajdonnal meg a jószággal kapcsolatban, aztán a folytatás – utaſítáſára bármely polgár kérheti felvételét az vároſ védelmében megalakítandó polgárőrſégbe.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte Angua.
– Polgárőrség… – ízlelgette a szót Kolon főtörzsőrmester.
– Hé, várjanak, ezt nem tehetik! – tiltakozott Tarkó. – Ez képtelenség!
– Ez a törvény. Sosem helyezték még hatályon kívül – mutatott rá Murok.
– Egyszer sem volt még polgárőrségünk! Sose’ volt rá szükség!
– Mostanáig, azt hiszem.
– Na figyeljenek ide! – próbált intézkedni Tarkó. – Visszajönnek velem a palotához! Elvégre a Városi Őrség emberei…
– És meg is fogjuk védeni a várost – fejezte be Murok.

Az őrház mellett elszállingózó néhány járókelő közül Murok megállított kettőt azzal az egyszerű módszerrel, hogy kinyújtotta a karját.
– Buga úr, ugye? – érdeklődött. – Sikeres a fűszerüzlet? Üdv, Bugáné asszony!
– Nem hallotta? – süvöltötte az izgatott férfi. – A trollok tüzet vetettek a palotára!
Majd szemével követte a tizedes tekintetét, amely a Széles út fölé magasodó palota alkonyi fényben sötétlő tömegére szegeződött. Az épület ablakaiból égre lobogó leküzdhetetlen lángtenger tökéletes hiánya szembeszökő volt.
– Szavamra! – mondta Murok.
– És mindenfelé törpék rohangálnak és betörik az ablakokat meg minden! – folytatta a fűszeres. – Egy kutya sincs biztonságban!
– Bajkeverő mindegyik! – helyeselt Zsámoly.
A boltos rábámult.
– Maga törpe? – kérdezte.
– Ez káprázatos! Hogy csinálják? – hitetlenkedett az őrgyakornok.
– Hát, én elmegyek innen! Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, amint a kis ördögfattyak erőszakot tesznek az asszonyon! Tudják, mit tartanak a törpékről…
A csendbiztosok nézték, ahogy a pár elsiet a csődület irányába.
– Hát én nem tudom! – szólalt meg Zsámoly, közvetlenül senkinek sem címezve mondandóját. – Mit tartanak a törpékről?
Murok elcsípett egy kézikocsit toló illetőt.
– Lenne szíves elmondani, mi történt, uram? – érdeklődött.
– És hogy mit tartanak a törpékről? – tette hozzá egy hang mögüle.
– Ez nem „uram”, ez Himpeller – döbbent rá Kolon. – És látják, milyen a színe?
– Mindég így izzad? – kérdezte Detritus.
– Nagyszerűen érzem magam! Nagyszerűen! – bizonygatta Himpeller. – Ha! Ennyit azokról, akik megkérdőjelezik az árum minőségét!
– Mi folyik itt, Torok? – firtatta Kolon.
– Azt mondják… – kezdte az elzöldült arcú árus.
– Kik mondják? – vágott közbe Murok.
– Ők – felelte Himpeller. – Tudják. A népek. Mindenki. Azt mondják, a trollok megöltek valakit odafenn a Dudás Nővérekben, a törpék meg mindent szétvertek Krétásnak, a trollnak az éjjel-nappali fazekasműhelyében és leomlasztották a Rézhidat meg…
Murok végignézett az úton.
– Épp most jött át a Rézhídon – mutatott rá.
– Hát… akkor is, ezt mondják – felelte Himpeller.
– Értem – húzta ki magát Murok.
– Esetleg nem ütötte meg a fülét… úgy menet közben… bármi más a törpékkel kapcsolatban? – kérdezte Zsámoly.
– Azt hiszem, jobb, ha indulunk, és váltunk pár szót a Nappali őrséggel Szénpofa letartóztatásával kapcsolatban – állapította meg Murok.
– Egy darab fegyverünk sincs! – tiltakozott Kolon.
– Biztos vagyok benne, hogy Szénpofának semmi köze Kalapácsnyél meggyilkolásához – jelentette ki a tizedes. – Az igazság a mi fegyverünk. Mi bajunk eshet, ha velünk az igazság?
– Hát, egy lövedék valami számszeríjból, példának okáért, bemehet a szemünkön és kijöhet a koponyánk hátoldalán – vélte Kolon főtörzsőrmester.
– Rendben, főtörzsőrmester – válaszolta Murok. – Akkor honnan keríthetünk ennél több fegyvert?

A fegyverraktár tömbje felmagasodott előttük az alkonyatban.
Különösnek tűnt, hogy egy városban, amely leginkább megtévesztéssel, megvesztegetéssel és beolvasztással küzdötte le a rá törő hordákat, mégis építettek fegyverraktárat, de – miként arra Kolon főtörzsőrmester rávilágított – ha egyszer már valahogy elnyerted a harci szerszámaikat, valahol csak tárolnod kell őket.
Murok kopogott a kapun. Kis idő múltán léptek zaja hallatszott, majd félrecsúszott egy apró ablak fedele. Gyanakvó hang érdeklődött:
– Igen?
– Murok tizedes, polgárőrség.
– Sose hallottam róla. Hordják el magukat!
A tolófedél visszacsattant. Murok hallotta, ahogy Nobby felvihog.
A tizedes újfent megdöngette a kaput.
– Igen?
– Murok tizedes vagyok… – A mozgó fedél elakadt Murok botjának végében, melyet a tizedes időben betaszított a nyíláson. – Azért jöttem, hogy néhány fegyvert vételezzek az embereimnek.
– Egen? Hol az engedélye?
– Micsoda? De hát én…
A bot végét kilökték a nyílásból, és a tolófedél becsattant.
– Bocs! – furakodott előre Nobbs tizedes. – Hadd próbáljam meg én! Jártam már itt, bizonyos értelemben.
Acélbetétes bakancsával – melyet széltében rettegett minden földre került, védekezésre képtelen lélek – nagyot rúgott a kapuba.
Csatt.
– Mondtam, hogy hordják…
– Ellenőrzés! – vakkantotta Nobby.
Pillanatnyi csend támadt.
– Mi?
– Készletellenőrzés. Leltárkönyvet!
– Hol a felhatal…
– Á? Igen? Azt kérdi, hol a felhatalmazásom? – vicsorgott Nobby. – Egen? Várakoztat, hogy közben a cimborái kislisszolhassanak hátul, és visszahordják a szajrét, amit szétloptak? Mi?
– Sose…
– Aztán, aztán meg bevetik a jó öreg ezerkardos trükköt, he? Ötven láda felhalmozva, de az alsó negyven kővel tele? Mi?!
– Én…
– Azonnal nyissa ki az ajtót!
A tolófedél becsattant. Tétován félrehúzott reteszek hangja hallatszott, mintha a ténykedő érezné, hogy rövidesen kellemetlen kérdéseket kell megválaszolnia.
– Van nálad egy szelet papír, Fred? Gyorsan!
– Igen, de… – kezdte Kolon főtörzsőrmester.
– Bármilyen papír! Most!
Kolon sietve beletúrt a zsebébe, és épp hogy Nobby kezébe nyomta a bevásárlólistáját, mikor a kapu feltárult. A kis tizedes sietve bekacsázott, miáltal a kapu mögött álló kénytelen volt pár lépést hátrálni.
– Ne fusson el! – kiáltott rá Nobby. – Nem találtam semmi szabálysértőt…
– Nem akartam elf…
– …IDÁIG!
Hatalmas, barlangszerű hodály tárult eléjük, tele bonyolult árnyékokkal. Az előttük álló, még Kolonnál is kövérebb embertől eltekintve csak néhány trollt láttak a közelben, akik valamilyen őrlőmalommal dolgoztak. Úgy tűnt, a városban folyó viharos események nem hatoltak át az intézmény vastag falain.
– Rendben, nyugalom, nem kell megijedni, de mindenki hagyja abba, amivel éppen foglalkozik! Nobbs tizedes vagyok az Ankh-Morpork Város Fegyvervizsgálati Városi Ellenőrzési… – hadarta Nobby papírfecnijét követhetetlen sebességgel lobogtatva a kövér férfi szeme előtt – Iroda… Különleges… Leltári… Ellenőrzésétől! Maguk hányan dolgoznak itt?
– Csak én…
Nobby a trollokra mutatott.
– És ők?
A férfi a padlóra köpött.
– Ó, aszittem, csak azokat kérdi, akik számítanak.
Murok nyitott tenyerű keze automatikusan lendült oldalra, és csattant az előrelépő Detritus mellpáncélján.
– Rendben – nyugtázta Nobby. – Lássuk csak, mi a helyzet…! – Azzal szaporán elindult a fegyverállványok mentén, s a többiek is kénytelenek voltak lépést tartani vele.
– Ez mi?
– Öö…
– Nem tudja, he?
– Dehogynem… ez… ez egy…
– Egy háromhúros, kettős csörlőjű, kilencszáz kilogrammos, fogatolt szállítású ostromnyílvető?
– Ja.
– Ez meg egy „kecskeláb” felhúzószerkezettel és tus alatti szuronnyal ellátott, megerősített agyú klaccsi számszeríj?
– Öö… igen?
Nobby futólag megszemlélte a kezében tartott harci eszközt, majd félredobta.
Az őrség több tagja elképedve meredt egymásra. Emlékeik szerint a kis tizedes még soha nem forgatott késnél komolyabb fegyvert.
– Van maguknak azokból a tizenkétlövetű, önműködő táras hersebéi íjakból? – vakkantotta Nobby.
– He? Amit lát, csak azunk van, uram.
Nobby leemelt egy vadász-számszeríjat az állványáról. Vézna karjai remegtek az erőfeszítéstől, miközben felajzotta.
– A hozzá való lövedéket eladták?
– Ott vannak mellette!
A kis tizedes kiválasztott egy vesszőt a polcon lévők közül, és a fegyver vágatába ejtette. Aztán belenézett az irányzékba. Majd megfordult.
– Tetszik nekem a készlet! – közölte. – Mindet elvisszük.
A kövér férfi a számszeríj mentén farkasszemet nézett Nobbyval, de – Angua döbbent csodálatára –, meg sem rezzent.
– Attól a kis íjtól nem ijedek meg! – jelentette ki.
– Hogy ettől nem ijed meg? – kérdezett vissza Nobby. – Hát persze. Rendben. Ez tényleg kis íj. És egy ilyen apró fegyver nem ijeszthet meg egy olyan embert, mint maga. Sokkal nagyobb íjra lenne szükségem ahhoz, hogy megijesszek egy ilyen embert.
Angua egy hónapi zsoldját odaadta volna azért, hogy tisztán lássa a raktáros arckifejezését. Ehelyett nézte, ahogy Detritus leemeli állványáról az ostromnyílvetőt, alig hallható nyögés kíséretében egy kézzel felajzza, majd előrelép. De azt már el tudta képzelni, milyen lehet a kövér férfi pillantása, amikor a nyílvető fémvégének hidege áthatolt kövér, vörös tarkója zsírrétegén.
– Na most ami maga mögött van, az viszont egy nagy íj – magyarázta Nobby.
Nem mintha a nyílvető kétöles vaslövedéke különösebben éles lett volna vagy hegyes. Kapuk betörésére szánták, nem szívsebészeti műtétekhez.
– Meghúzhatom a ravaszt? – dörmögte Detritus közvetlenül a férfi fülébe.
– Nem meri elsütni itt benn! Az egy ostromfegyver! Átmegy a falon!
– A végén tényleg – értett egyet Nobby.
– Ez az izé rajta mire való? – érdeklődött Detritus.
– Nézzék…
– Remélem, karbantartják ezeket a fegyvereket! – jegyezte meg Nobby. – A fém alkatrészek anyaga átkozottul gyorsan elfárad. Különösen a biztosítóbillentyű környékén.
– Mi az a biztosítóbillentyű? – kíváncsiskodott Detritus.
Mindenki elnémult.
Végül Murok találta meg legelőször a hangját.
– Nobbs tizedes?
– ’genuram?
– Innentől átveszem, ha nem bánja.
Murok óvatosan arrébb tolta a nyílvető végét, de mivel Detritus szívébe nem igazán lopta be magát az a korábbi „akik számítanak” mondatrészlet, a fegyver visszalendült.
– Na most – folytatta a tizedes –, nem nagyon tetszik nekem ez a nyomásgyakorlás. Nem azért jöttünk, hogy rémítgessük ezt a szegény embert. Ő ugyanúgy a város tisztviselője, mint mi magunk. Egyáltalán nem helyénvaló, hogy meg akarják félemlíteni. Miért nem kérik el egyszerűen tőle?
– Elnézést, uram! – szégyenkezett Nobby.
Murok megveregette a raktáros vállát.
– Elvihetnénk pár fegyvert? – érdeklődött.
– Mi?
– Néhány fegyvert. Hivatalos célokra.
Úgy tűnt, a férfi nem igazán követi az eseményeket.
– Úgy érti, van választásom?
– Hát hogyne, természetesen. Mi itt Ankh-Morporkban közösségi egyetértéssel folytatjuk csendbiztosi tevékenységünket. Amennyiben úgy érzi, hogy nem tud eleget tenni a kérésünknek, csak mondania kell.
Halk tkk! hallatszott, ahogy a nyílvető vége ismét nekikoccant a raktáros tarkójának. A férfi hiábavalóan keresgélt megfelelő szavak után, mert az egyedüli kifejezés, ami eszébe jutott, csak az volt: „Tűz!”
– Uh – nyögte ki végül. – Uh. Ja. Rendben. Jó. Vigyenek, amit akarnak.
– Helyes, helyes. Kolon főtörzsőrmester pedig adni fog önnek egy elismervényt azzal a kiegészítéssel, hogy ön szabad akaratából bocsátotta rendelkezésünkre a fegyvereket.
– Szabad akaratomból?
– Természetesen. Tökéletesen szabadon dönthet.
A raktáros arca a kétségbeesett gondolkozás maszkjává torzult.
– Felteszem…
– Igen?
– Felteszem, rendben van, ha elviszik őket. Vigyék csak el őket!
– Helyes. Van egy kiskocsijuk?
– És nem tudja véletlenül, mit tartanak a törpékről? – érdeklődött Zsámoly.
Angua agyán ismét átfutott, hogy Murok és az irónia az két külön világ. A tizedes minden szavát komolyan gondolta. Ha a raktáros ragaszkodott volna hozzá, Murok minden bizonnyal feladja a próbálkozást. Persze a „minden bizonnyal” az nem ugyanaz, mint a „biztosan”.
Nobby már a sor végén járt, és útja során mindahányszor örvendezve felvisított, amikor egy-egy érdekesebb harci pörölyre vagy különösen kegyetlennek tetsző alabárdra bukkant. Próbálta mindegyiket egyszerre a karjaiba gyűjteni.
Aztán hirtelen a földre dobta az egészet, és előrerohant.
– Ó, aztamindenit! Egy klaccsi lángszóró! Ez az én hót kötődésem!
Hallották, ahogy a sötétben matat, majd előhúz egy apró, nyikorgó kerekeken guruló tartályféleséget. A készülékből különféle karok és szelepek álltak ki, és pufók bőrzsákok csatlakoztak hozzá. A szerkezet leginkább egy rendkívül méretes teafőzőre hasonlított.
– És még a bőrszereléket is zsírozták!
– Mi az? – érdeklődött Murok.
– És még olaj is van a tartályban! – Nobby hevesen pumpálni kezdett egy kart. – Úgy tudom, mostanáig nyolc országban tiltották be a használatát és három vallás fenyegeti kiátkozással azt a katonát, akit rajtakapnak, hogy használja!{[}27] Van valakinek tüze?
– Tessék – mondta Murok. – De mi…
– Vigyázat!
A kis tizedes meggyújtotta a gyufát, a készülék elején lévő csőszájhoz tartotta, majd megnyomott egy kart.
Végül sikerült elfojtaniuk a lángokat.
– Kicsit be kell szabályozni – ismerte el a korommaszkos Nobby.
– Nem – jelentette ki Murok. Életében soha többé nem tudott megfeledkezni a lángcsóváról, amely az arca előtt a másik falig lobogott.
– De ez…
– Nem. Ez túl veszélyes.
– Épp az a célja, hogy…
– Úgy értem, az emberek megsérülhetnek.
– Á! – nyugtázta Nobby. – Értem. Mondhatta volna. Olyan fegyvereket keresünk, amikkel nem lehet az embereknek sérüléseket okozni, igaz?
– Nobbs tizedes? – szólt Kolon főtörzsőrmester, aki még Muroknál is közelebb állt a lángcsóvához.
– Igen, főtörzs?
– Hallotta Murok tizedest. Hagyjuk a barbár fegyvereket. Különben is, honnan tud maga ennyit erről az egészről?
– Katonai szolgálat.
– Tényleg, Nobby? – lepődött meg Murok.
– Különleges beosztás, uram. Nagy felelősség.
– Mégpedig?
– Szállásmester, uram – tisztelgett katonásan a kis tizedes.
– Maga szállásmester volt? – hitetlenkedett Murok. – Melyik hadseregben?
– Pszeudopolisz hercegének seregében, uram.
– De hát Pszeudopolisz minden háborúját elvesztette!
– Á… hát…
– Kinek adta el a fegyvereket?
– Ez rágalom! Egyszerűen csak sokáig voltak karbantartáson!
– Nobby, velem beszél, Murokkal. Körülbelül mennyi ideig?
– Körülbelül? Ó! Hát úgy az idő száz százalékában, ha körülbelülről beszélünk, uram.
– Nobby?
– Uram?
– Nem kell uramoznia.
– ’genuram!
Végül Zsámoly maradt a bárdnál, bár a biztonság kedvéért eltett még néhány hasonlót. Kolon főtörzsőrmester egy pikát választott, mivel a pikával történő harc fontos jellemzője, hogy a fegyver túlsó végén történik, azaz az embertől távol. Angua őrgyakornok különösebb lelkesedés nélkül egy rövidkardot vett magához, Nobbs tizedes pedig…
…Nobbs tizedes leginkább egy acél sündisznóra hasonlított, amelynek pengék, íjak, hegyes és éles, valamint a tizedes mögé láncon lógó tárgyak alkották a tüskéit.
– Biztos benne, Nobby? – érdeklődött Murok. – Nem akar semmit itt hagyni azokból?
– Olyan nehéz választani közülük, uram.
Detritus ragaszkodott hatalmas nyílvetőjéhez.
– Ez minden, amit magával hozna, Detritus?
– Nem, uram! Hozom még Kovát meg Morénát, uram! A korábban az őrlőmalomnál dolgozó két troll felsorakozott a troll őrgyakornok mögé.
– Feleskettem őket, uram! – jegyezte meg Detritus. – Troll esküvel.
Kova műkedvelő módon tisztelgett.
– Aszonta, belerúg abba a guhalúg fejünkbe, ha nem csapunk fel és nem csiná’juk, amit mond! – jelentette.
– Igen régi troll eskü – magyarázta Detritus. – Nagyon híres, nagyon hagyományos.
– Egyikük hozhatná a klaccsi lángszórót… – próbálkozott reményteljesen Nobbs.
– Nem, Nobby! Nos… üdvözlöm önöket a Városi Őrség kötelékében!
– Murok tizedes?
– Igen, Zsámoly?
– Ez nem tisztességes. Ők trollok.
– Minden emberre szükségünk van, Zsámoly.
Murok hátralépett.
– Na most, nem akarjuk, hogy azt higgyék a népek, keressük a bajt – jelentette ki.
– Ó, uram, így öltözve nem kell keresnünk a bajt – vélte leverten Kolon főtörzsőrmester.
– Egy kérdés, uram? – szólt Angua.
– Igen, Angua őrgyakornok?
– Ki az ellenség?
– Így öltözve nem kell keresnünk az ellenséget – szólt Kolon főtörzsőrmester.
– Nem keresünk semmiféle ellenséget. Tájékozódni akarunk – fejtette ki Murok. – Az efféle helyzetekben alkalmazható leghatékonyabb eszközünk az igazság. Kezdetnek elmegyünk a Bolondok céhébe, hogy megtudjuk, miért lopta el Beano testvér a pukkát.
– Ellopta a pukkát?
– Azt hiszem, ő tehette, igen.
– De hát meghalt, mielőtt a pukka eltűnt volna! – vetette ellen Kolon főtörzsőrmester.
– Igen – felelte Murok. – Tudom.
– Na most ezt nevezem én – mutatott rá Kolon főtörzsőrmester – igazi alibinek.
A szakasz felsorakozott, és egy apró közjátékot követően, melyben a trollok tisztázták maguk között, melyik a jobb és a bal láb, elmasírozott. Bár Nobby folyamatosan vágyakozva tekintgetett hátra, a lángszóró irányába.
Néha jobb egy lángszórót meggyújtani, mint átkozni a sötétet.

Tíz perccel később átnyomakodtak a tömegen és megérkeztek a céhházakhoz.
– Látják? – kérdezte Murok.
– Egymás mellett állnak – mondta Nobby. – Na és? Akkor is van köztük egy fal,
– Ebben nem vagyok olyan biztos – szólt Murok. – De ki fogjuk deríteni.
– Van erre időnk? – kérdezte Angua. – Azt hittem, megyünk, hogy megnézzük a Nappali őrséget.
– Előbb meg kell tudnom valamit – felelte Murok. – A Bolondok nem mondták el nekem az igazságot.
– Egy pillanat, egy pillanat! – szólt Kolon főtörzsőrmester. – Ez az egész kezd egy kissé túlságosan messzire menni! Nézzék, nem akarom, hogy bárkit is megöljünk, rendben? És történetesen én vagyok itt a főtörzsőrmester, ha érdekel valakit. Megértette, Murok? Nobby? Semmi lövöldözés vagy kardozás! Elég rossz már az is, hogy céhes területre törünk be, de akkor aztán tényleg nagy bajba kerülünk, ha még le is lövünk valakit. Lord Vetinari nem is szarkasztikus lesz. Hanem talán még – Kolon nagyot nyelt – ironikus is! Szóval ez egy parancs. Különben is, mit akarnak csinálni?
– Csak azt szeretném, hogy a népek elmondjanak nekem pár dolgot – felelte Murok.
– Hát, ha nem hajlandóak rá, akkor sem bántja őket! – utasította Kolon. – Nézze, kérdezősködhet, amennyit akar, rendben. De ha dr. Mészarc elkezd kellemetlenkedni, elmegyünk, értve? A bohócoktól feláll a szőr a hátamon. És köztük is ő a legrosszabb. Ha nem válaszol, békésen eltávozunk, és mittomén, mással foglalkozunk. Ez parancs, ahogy korábban is említettem. Megértették? Parancs.
– Ha nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre – ismételte Murok –, békésen elvonulok. Értettem.
– Amíg ezt szem előtt tartják, rendben.
Murok kopogtatott a Bolondok és Bohócok céhházának kapuján, majd felnyúlt, elkapta a résből kiemelkedő tortát, és keményen visszahajította. Aztán akkorát rúgott a kapuba, hogy az néhány ujjnyit beljebb lendült.
Valaki mögötte így szólt: – Au!
Majd a kapu résnyire tárult, és a másik oldalon feltűnt egy mésszel és tortával borított kis bohóc.
– Nem kellett volna ezt tenniük! – jegyezte meg szemrehányóan.
– Pusztán próbálunk a helyi szokásokhoz igazodni – magyarázta Murok. – Én Murok tizedes vagyok, ez meg itt a polgárőrség, és mi mindannyian szeretünk jó tréfákon mulatni.
– Elnézést, de…
– …Zsámoly őrgyakornok kivételével. És Detritus őrgyakornok is szeret mulatni, bár általában kicsivel a többiek után. Azért jöttünk, mert találkozni kívánunk dr. Mészarccal.
A bohóc haja égnek állt, és a gomblyukából víz spriccelt elő.
– Van… valami nyomós okuk erre? – kérdezte.
– Nem tudom – válaszolta Murok. – Van valami nyomós okunk?
– Nekem van egy tüskés vasgömböm – ajánlkozott Nobby.
– Az egy csatacsillag, Nobby.
– Tényleg?
– Igen – felelte Murok. – A nyomós ok az egy megalapozott, komoly indok, míg a csatacsillag egy ütőfegyver, melynek jókora fémgömbjével koponyákat szokás bezúzni. Fontos, hogy ne keverjük össze a kettőt, nemde, öö…? – fordult kérdőn felhúzott szemöldökkel a bohóc felé.
– Boffo, uram. De…
– Így hát ha lenne szíves elszaladni és megmondani dr. Mészarcnak, hogy itt állunk egy jókora fémgömb… mit is beszélek? Mármint komoly indokkal, és találkozni kívánunk vele. Kérem? Köszönöm!
A bohóc elcsoszogott.
– Na ugye – nyugtázta Murok. – Megfelelő volt így, főtörzsőrmester?
– Nagy eséllyel még akár szatirikus is lehet – jósolta morózusan Kolon.
Várakozni kezdtek.
Egy idő után Zsámoly őrgyakornok csavarhúzót vett elő valamelyik zsebéből és a kapu tortahajító mechanizmusának tanulmányozásába fogott. A többiek meg egyik lábukról a másikra álltak, kivéve Nobbyt, aki egyfolytában különféle tárgyakat hullajtott a sajátjaira.
Mikor Boffo végre megjelent, két rendkívül izmos mulattató kísérte, akikről messziről sütött, hogy semmiféle humorérzékkel nem rendelkeznek.
– Dr. Mészarc szerint nem létezik olyan, hogy polgárőrség – közölte a kis bohóc. – De, öö… Dr. Mészarc kijelentette, hogy ha csakugyan olyan fontos, néhányukkal hajlandó találkozni. Nem a trollokkal vagy a törpével. Azt hallottuk, hogy trollok és törpék bandái terrorizálják a várost.
– Aszongyák – erősítette meg bólogatva Detritus is.
– Mellesleg, nem tudják véletlenül, hogy mit tartanak a… – érdeklődött volna Zsámoly, de Nobby egy jól irányzott könyökmozdulattal csendre intette.
– Maga és én, főtörzsőrmester? – kérdezte Murok. – És maga, Angua őrgyakornok.
– Te jó ég! – lehelte Kolon.
De végül mégis követték a tizedest a komor épületek között vezető félhomályos folyosókon át dr. Mészarc irodájáig. Minden bolondok, bohócok, tréfamesterek és mulattatók ura a szoba közepén állt, míg egyik beosztottja újabb flittereket próbált a felöltőjére erősíteni.
– Nos?
– ’estét, doktor! – köszönt Murok.
– Szeretném jó előre tisztázni, hogy lord Vetinari hallani fog erről! – jelentette ki dr. Mészarc.
– Semmi kétség. Én magam fogom elmondani neki – válaszolta Murok.
– El nem tudom képzelni, maguk miért engem abajgatnak, mikor ilyen robbanásközeli a hangulat odakinn, az utcákon.
– Á. Nos… azt később elintézzük. De ahogy Kadar kapitány mindig is felhívta rá a figyelmemet: vannak súlyos bűnök és akadnak enyhébbek. És néha az enyhébb bűnök nagyobbaknak tűnnek, míg a valóban súlyosak alig látszanak. Az igazán fontos az, hogy el tudjuk dönteni, melyik melyik.
Egymásra meredtek.
– Nos? – csattant fel a főbohóc.
– Szeretném, ha beszélne nekem – kezdte Murok – a tegnapelőtt ebben a céhházban történtekről.
Dr. Mészarc egy ideig némán bámult a tizedesre. Majd megszólalt: – És ha nem teszem?
– Akkor – felelte Murok – attól tartok, a legteljesebb egyet nem értéssel ugyan, de kénytelen leszek érvényt szerezni a parancsnak, melyet a céhházba való belépés előtt kaptam.
Majd Kolonra pillantott. – Így van, főtörzsőrmester?
– Mi? He? Hát, igen…
– Nagyon nem szeretnék így tenni, ám sajnos, nincs más választásom! – fejezte be Murok.
Dr. Mészarc pillantása rájuk szegeződött.
– De ez céhes felségterület! Maguknak nincs joguk arra, hogy… hogy…
– Azt nem tudhatom, én csak egy egyszerű tizedes vagyok! – mentegetőzött Murok. – Ám soha életemben nem tagadtam meg még semmilyen közvetlen parancsot, amit kaptam, és a legnagyobb sajnálatom mellett azt kell mondanom, hogy ezúttal sem tennék másként.
– Na figyeljenek ide…!
Murok kicsit közelebb lépett a céhmesterhez.
– Ha ez könnyebbséget jelent, valószínűleg szégyenkezni fogok utána – vallotta be bizalmasan.
A főbohóc a tizedes becsületes szemeibe bámult, és – miként bárki más – csakis a tiszta igazat látta bennük.
– Ide hallgassanak! Csak elkiáltom magam – vörösödött el a sminkje alatt a doktor –, és pillanatokon belül egy tucat ember érkezik a segítségemre!
– Higgye el nekem – felelte Murok –, az csak megkönnyítené, hogy engedelmeskedjek a parancsnak!
Dr. Mészarc kifejezetten jó emberismerőnek tartotta magát. Murok arckifejezéséből a kendőzetlen, tökéletes igazság sugárzott felé. A főbohóc babrált kicsit a kezében tartott íróeszközzel, majd hirtelen a földre hajította.
– Az ördögbe is! – kiáltott fel. – Hogyan jött rá, he? Ki beszélt maguknak?
– Nem tudnám megmondani – válaszolta a tizedes. – De egyébként is így van értelme. Mindkét céhháznak csak egy bejárata van, de a hátsó faluk közös. Valakinek csak át kellett törnie.
– Biztosíthatom magukat, nem tudtunk róla! – mentegetőzött a főbohóc.
Kolon főtörzsőrmester a csodálattól szólni sem tudott. Olyat látott már, hogy valaki pocsék lapokkal sikeresen blöfföl, de olyat még soha, hogy valaki lapok nélkül teszi ezt.
– Azt hittük, csupán éretlen ugratás – folytatta a doktor. – Azt gondoltuk, az ifjú Beano tréfás szándékból indíttatva cselekedett így, de aztán előkerült holtan, és már nem…
– Jobb lesz, ha megmutatják nekünk azt a lyukat! – javasolta Murok.

Az őrség többi tagja a „pihenj” életkép különféle variációit jelenítette meg a céhház udvarában.
– Nobbs tizedes?
– Igen, Zsámoly őrgyakornok?
– Mit tartanak a törpékről?
– Ó, ne már, csak ugratni akar, igaz? Azt mindenki tudja, még akkor is, ha halvány gőze sincs a törpékről – felelte Nobby.
Zsámoly köhintett.
– A törpék nem – jelentette ki kisvártatva.
– Hogyhogy a törpék nem?
– Nekünk senki sem mondta el azt, amit mindenki tud a törpékről – fejtette ki bővebben Zsámoly.
– Hát… gondolom, azt hitték, maguk már tudják – válaszolta zavartan Nobby.
– Én ugyan nem.
– A, jól van, rendben! – törődött bele a kis tizedes. A trollokra pillantott, aztán közel hajolt a törpéhez, és valamit sutyorgott nagyjából a füle irányába.
Zsámoly biccentett.
– Ez az egész?
– Igen. Öö… igaz?
– Mi? Persze. Nyilván. Egy törpe számára ez természetes. Némelyeknek több jut, mint másoknak.
– Hát, ez mindenfelé így van – vélte Nobby.
– Például nekem magamnak van vagy hetvennyolc tallérnyi megtakarításom.
– Nem! Vagyis, nem. Úgy értem, nem pénzzel jól ellátottak. Azaz… – Nobby ismét sustorogni kezdett. Zsámoly arca meg sem rezzent.
– Igaz ez? – firtatta aztán a kis tizedes szemöldökeit emelgetve.
– Honnan tudhatnám? Fogalmam sincs arról, mennyi pénzt szoktak az emberek általában összegyűjteni.
Nobby magába roskadt.
– De egy dolog legalább biztosan igaz – fűzte hozzá végül. – Maguk törpék tényleg szerelmesek az aranyba, he?
– Persze hogy nem. Ne legyen ostoba!
– Hát…
– Azt csak azért mondjuk, hogy ágyba vihessük.

Egy bohóc hálófülkéjében tartózkodtak. Kolon néha eltűnődött azon, vajon a Bolondok mit csinálnak szabadidejükben – hát most megtudta. Az óriás méretű sámfák, a rendkívül széles nadrágtartó, a gyertyákkal körülvett tükör, az ipari méretű sminkkészlet… és az ágy, amely nem tűnt összetettebbnek egy padlóra terített pokrócnál. Merthogy valóban az is volt. A bolondoknak és bohócoknak nem szánt könnyű életet a sors. A tréfa komoly dolog.
Mindezeken túl a falban is tátongott egy méretes lyuk. Épp akkora, hogy átférjen rajta egy ember. Előtte a padlón kis kupac téglatörmelék hevert.
A túloldal sötéten ásított.
A túloldalon emberek pénzért öltek meg más embereket.
Murok már félig átbújt a lyukon, amikor Kolon megpróbálta visszarángatni.
– Várjon egy kicsit, fiam, nem tudhatja, milyen rémségek lehetnek odaát…!
– Épp csak bepillantok, hogy kiderítsem!
– Akár kínzókamra is lehet ott, vagy tömlöc, vagy valami rettenetes üreg, vagy hasonló!
– Csak egy tanonc hálószobája, főtörzsőrmester.
– Na ugye!
Murok átlépett. Hallották, ahogy motoz a túloldali homályban. És mivel ez a homály az orgyilkosokhoz tartozott, valahogy gazdagabbnak és finomabbnak érződött a bohócok homályánál.
Aztán a tizedes visszadugta fejét a nyíláson.
– Senki sem járt már itt benn jó ideje – jelentette ki. – A padló poros, bár a porban lábnyomok vannak. Az ajtót meg bezárták és elreteszelték. Belülről.
Murok egyéb részei is követték a fejét.
– Csak tisztázni szeretném, hogy biztosan jól értem-e – szólt dr. Mészarchoz. – Beano ütött egy rést az Orgyilkosok céhházának falába, igaz? Aztán ment, és felrobbantotta a sárkányt, majd visszatért ezen a lyukon keresztül, ugye? De akkor hogyan ölték meg?
– Bizonyára az orgyilkosok tették – jelentette ki a bolondok és bohócok céhmestere. – Jogukban állt. Végtére is a céhes birtok háborítása igen komoly bűntett.
– Látta bárki Beanót a robbanást követően? – érdeklődött Murok.
– Ó, igen. Boffo, a szolgálatos határozottan emlékszik arra, hogy kiment a kapun.
– Tudta, hogy ő az?
Dr. Mészarc üres tekintettel nézett vissza a kérdezőre.
– Nyilvánvalóan.
– Honnan?
– Honnan? Természetesen felismerte. Így lehet tudni, hogy valaki kicsoda. Rá kell nézni, és az ember ráébred: ez ő. Ezt úgy hívják, fel-is-me-rés – válaszolta tagoltan a bolondok és bohócok főnöke. – Beano volt. Boffo szerint erősen aggódott valami miatt.
– Á! Helyes. Nincs több kérdésem, doktor. Voltak Beanónak barátai az Orgyilkosok között?
– Nos… talán, esetleg. Nem tiltjuk a látogatókat.
Murok a céhmester arcára függesztette a tekintetét. Aztán elmosolyodott.
– Természetesen. Hát, ez nagyjából meg is magyarázza a dolgokat, azt hiszem.
– Ha legalább valami eredetit tett volna – fűzte még hozzá dr. Mészarc.
– Mint például egy vödör mész az ajtó fölött, vagy egy torta? – érdeklődött Kolon főtörzsőrmester.
– Pontosan!
– Nos, akár indulhatnánk is – vélte Murok. – Felteszem, nem kíván panaszt tenni az Orgyilkosokkal szemben?
Dr. Mészarc próbált rémült arcot vágni, de ez nem megy egykönnyen egy szélesre pingált vigyor alatt.
– Micsoda? Nem! Úgy értem… ha egy orgyilkos törne be a mi céhházunkba – mármint nem hivatalos, üzleti megfontolásból –, és eltulajdonítana valamit, nos, kétségkívül megfontolás tárgyává tennénk, hogy jogunkban áll…
– Lekvárt önteni az ingébe? – találgatta Angua.
– A fejéhez vágni egy vízzel teli hólyagot? – tódította Kolon.
– Valószínűleg.
– Minden céh a maga módján, természetesen – zárta le Murok. – Akár távozhatnánk is, főtörzsőrmester. Itt már nincs mit tennünk. Elnézést, hogy zavartuk, dr. Mészarc! Bizonyára komoly gondot jelentett mindez önnek.
A főbohóc valósággal összeroskadt a megkönnyebbüléstől.
– Említésre sem érdemes! Említésre sem érdemes. Örülök, hogy segíthettem! Tudom, hogy csak a munkájukat végzik.
A folyamatosan fecsegő céhmester a lépcsőn át az udvarba terelte őket. Az őrség ott várakozó része vigyázzállásba csörrent.
– Voltaképpen – vágott a doktor szavába a kapu felé ösztökélt Murok – lenne még egyvalami, amiben segíthetne.
– Szívesen, szívesen!
– Öhm, tisztában vagyok vele, hogy kissé szemtelen kérés – folytatta a tizedes –, de mindig is felettébb érdekeltek a céhes szokások. Így talán, esetleg… megnézhetném az önök múzeumát is?
– Elnézést, de milyen múzeumot?
– A bohócmúzeumot.
– Ó, úgy érti, az Arcok csarnokát! Az nem múzeum. Természetesen. Semmi titkos nincs benne. Boffo, jegyezd fel! Bármikor boldogan körbevezetjük, tizedes!
– Nagyon köszönöm, dr. Mészarc!
– Bármikor!
– Ami azt illeti, épp most teszem le a szolgálatot – fűzte még hozzá Murok. – Úgyhogy akár azonnal is nagyon szívesen megnézném. Ha már úgyis itt vagyok.
– Nem teheti le a szolgálatot, mikor… au! – szólt Kolon.
– Elnézést, főtörzsőrmester, mit is mondott?
– Maga belém rúgott!
– Pusztán véletlenül ráhágtam a szandáljára, főtörzsőrmester. A bocsánatát kérem!
Kolon próbált a tizedes arckifejezéséből valamiféle rejtett jelentést kihüvelyezni. Az egyszerű Murokhoz már hozzászokott, de az összetett Murok épp olyan nyugtalanító volt számára, mintha egy dühöngő kacsa támadt volna rá.
– Akkor mi, ööö, akkor el is indulnánk, rendben? – jelentette ki végül.
– Nincs értelme itt maradni most, hogy már mindent tisztáztunk – helyeselt az ádázul rámeredő tizedes is. – Ma éjjelre akár eltávozást is lehetne kérni, de csakugyan.
Majd a háztetők felé sandított.
– Úgy bizony! Most, hogy mindent tisztáztunk, el is megyünk! – jelentette ki Kolon. – Igaz, Nobby?
– Ó, de még mennyire, hogy elmegyünk! Most, hogy mindent tisztáztunk – válaszolta a kis tizedes. – Hallotta, Zsámoly?
– Mit, hogy mindent tisztáztunk? – érdeklődött a törpe őrgyakornok. – Hát persze! Akár el is mehetnénk. Rendben, Detritus?
A kövezetre kézbütykeivel támaszkodó megszólított kedvetlenül bámult a semmibe. Ez megszokott testhelyzet volt egy trollnál, aki épp arra várt, hogy befusson a következő gondolata.
A nevét alkotó hangok hatására egyik idegsejtje viharos tevékenységbe kezdett.
– Mi a’? – kérdezte.
– Mindent tisztáztunk.
– Mi mindent?
– Tudja, Kalapácsnyél úr halálát, meg mindent.
– Télleg?
– Igen!
– Ó!
Detritus megfontolás tárgyává tette az újonnan szerzett ismereteket, bólintott, majd agya visszaállt arra az állapotra, amely általában jellemezte.
Kevéssel később újabb neuron szikrázott fel a fejében.
– Helyes – jelentette ki.
Zsámoly egy hosszú pillanatig társára meredt.
– Erről ennyit akkor – nyugtázta végül szomorúan. – Ez minden, amit elértünk.
– Rövidesen visszatérek – tájékoztatta társait Murok. – Akkor indulunk, ööö… Jocival, ha jól emlékszem? Dr. Mészarc?
– Végül is, különösebb gondot nem jelent – ismerte el a céhmester. – Nos, rendben. Mutass meg mindent Murok tizedesnek, amire kíváncsi, rendben, Boffo?
– Igenis, uram! – felelte a kis bohóc.
– Bizonyára roppant vidám munka a bohócoké – vélte Murok.
– Bizonyára?
– Mármint tréfák és ugratások tömkelege, úgy értem.
Boffo ferde pillantást vetett a tizedesre.
– Hát… – felelte. – Akadnak jó pillanatok…
– Azt lefogadom. De még mennyire!
– Gyakran osztják be kapuszolgálatra, Boffo? – érdeklődött kedélyesen Murok, miközben végigballagtak a Bolondok és Bohócok céhházán.
– Hah… Majdnem állandóan – felelte a kis bohóc.
– És mikor látogatta meg Beanót a barátja? Tudja, az… orgyilkos.
– Ó, akkor erről is tud – nyugtázta Boffo.
– De még mennyire – mondta Murok.
– Körülbelül tíz nappal ezelőtt – kezdett bele a kapuszolgálatos. – Erre jöjjön, a tortatávon kívül!
– Beano nevére nem emlékezett, de felismerte a szobáját. Nem tudta a szobaszámát, de egyenesen odasétált – folytatta a tizedes.
– Úgy van. Gondolom, dr. Mészarc mondta el önnek – nyugtázta Boffo.
– Beszéltem a doktorral, igen – felelte Murok.
Angua úgy érezte, lassan kezdi megérteni, hogyan kérdezősködik a tizedes. A férfi úgy tett fel kérdéseket, hogy nem kérdezte meg őket. Egyszerűen csak elmondta az embereknek, szerinte mi történt, vagy hogy mire gyanakszik, azok pedig azon való igyekezetükben, hogy lépést tartsanak vele, kitöltötték a hézagokat. De Murok valójában sohasem hazudott.
Boffo kinyitott egy ajtót, majd egy gyertyával kezdett el szöszmötölni.
– Meg is érkeztünk – jelentette ki végül. – Erre ügyelek, mikor nem azon a rohadt kapuszolgálaton vagyok.
– Az istenekre! – lehelte Angua. – Ez rettenetes!
– Nagyon érdekfeszítő! – méltatta a látványt Murok.
– Történelmi hagyomány – magyarázta Boffo, a bohóc.
– Azok az apró fejek…
A gyertya lángja polcok rengetegét világította meg, melyeken kicsike bohócarcok sorakoztak – mintha csak gyümölcsei lettek volna egy váratlanul és testületileg kifinomult humorérzékre szert tett fejvadásztörzs ama vágyának, hogy jobb hellyé varázsolja a világot.
– Tojáshéjak – mondta Murok. – Egyszerű tyúktojások. Úgy készítik őket, hogy fognak egy tojást, két lyukat szúrnak az aljába meg a tetejébe, majd azokon keresztül kifújják a belsejét. Aztán a bohóc rápingálja a saját arcfestését a tojáshéjra, és onnantól kezdve az hivatalosan is az övé, más nem használhatja. Ez igen lényeges! Az arcok némelyike olykor már nemzedékek óta van ugyanazon család birtokában. Egy bohóc arca nagyon értékes dolog. Nem így van, Boffo?
A kapu őre a tizedesre meredt.
– Honnan tudja maga mindezt?
– Egy könyvben olvastam.
Angua felcsippentett egy ősi tojáshéjat. A relikviához egy cédulát erősítettek, melyen tucatnyi név sorakozott. Mindegyiket áthúzták, kivéve a legutolsót. A régebbi nevek tintája már szinte olvashatatlanná fakult. Az őrgyakornok visszatette a tojáshéjat a helyére, majd oda sem figyelve a ruhájába törölte a tenyerét.
– Mi történik akkor, ha valamelyik bohóc egy másik arcát akarja használni? – kérdezte.
– Ó, mindig összehasonlítjuk az új tojásokat a polcokon lévőkkel – magyarázta Boffo. – Ilyesmire nem kerülhet sor.
Végigsétáltak az arcocskák sorai között. Angua szinte hallani vélte a milliónyi, tortával teli nadrág szörcsögését, a tülkölő krumpliorrok ezreinek visszhangját, és lelki szemei előtt felrémlett a cseppet sem mosolygó arcok millióira mázolt széles vigyor. Körülbelül félúton a polcok közti járat kiszélesedett annyira, hogy helyet adjon egy asztalnak és egy széknek, egy régi irattartókkal teli állványnak, valamint egy munkaasztalnak, melyen beszáradt festékestégelyek, színezett lószőr pamacsok, flitterek és egyéb, a tojásfestés különös művészetében használatos apróságok sorakoztak. Murok ujjai közé csippentett néhány szál színes lószőrt, és elgondolkodva nézegette.
– De tegyük fel – szólalt meg aztán –, hogy egy bohóc a saját arca helyett… úgy értem, mi van, ha egy másik bohóc arcát használja?
– Hogy mondta? – értetlenkedett Boffo.
– Mi van, ha valaki mondjuk valaki más sminkjét használja? – kérdezte Angua.
– Ó, az szinte állandóan megesik! – felelte a kapuőr. – Folyton kölcsönkérjük a pofcsikat egymá…
– Pofcsikat? – kérdezett vissza az őrgyakornok.
– Sminkkészleteket – fordította Murok. – Nem, azt hiszem, az őrgyakornok arra gondolt, hogy egy bohóc miképp tudja elérni azt, hogy úgy nézzen ki, mint egy másik?
Boffo szemöldöke összeráncolódott, mintha egy kihüvelyezhetetlen kérdést próbálna értelmezni.
– Hogyan?
– Merre van Beano tojása, Boffo?
– Az az, ott, az asztalon! – mutatta a kapu őre. – Megnézhetik, ha akarják.
Megszemlélték a tojáshéjat. Pufi vörös orra volt és vörös parókája. Angua figyelte, ahogy Murok a fény felé tartja a relikviát, majd néhány vörös szálat húzott elő a zsebéből.
– De mi van – próbálta az őrgyakornok ismételten megértetni Boffóval a kérdést –, ha valamelyik reggel azzal a gondolattal ébred, hogy egy másik bohócnak sminkelje ki magát?
Boffo a lányra meredt. Elég nehéz volt értelmezni arckifejezését az állandóan legörbülőre festett száj alatt, de amennyire Angua meg tudta ítélni, ezzel az erővel akár arra is biztathatta volna, hogy folytasson bizonyos határozott szexuális tevékenységet egy kisméretű csirkével.
– Hogy tehetnék ilyet? – találta meg végül hangját a bohóc. – Akkor nem saját magam lennék!
– De valaki megpróbálkozhatna valami ilyesmivel, nem?
Boffo gomblyuka felspriccelt.
– Nem kötelezhetnek arra, hogy efféle mocskos beszédet hallgassak, kisasszony!
– Tehát azt mondja – ismételte meg Murok –, hogy soha egyetlen bohócnak sem jutna eszébe egy másik ööö… arcának mintáját festeni a sajátjára?
– Már megint csinálják!
– Igen, de talán olykor előfordul, hogy véletlenül egy ifjú bohóc…
– Nézzék, mi illemtudó népek vagyunk, értik?
– Elnézést! – szabadkozott Murok. – Azt hiszem, már értem. Na most… amikor megtaláltuk szegény megboldogult Beano úr testét, nem volt rajta a parókája. Bár azt könnyen lesodorhatta a fejéről a víz. Az orrát azonban… ön azt mondta Kolon főtörzsőrmesternek, hogy valaki elvitte Beano orrát. Az igazi orrát. Lenne szíves – folytatta olyan udvarias, kedves hangon a tizedes, mintha csak valami együgyű lélekhez szólna – a saját igazi orrára mutatni, Boffo úr?
A szólított megkocogtatta az arca közepén éktelenkedő nagy, vörös krumpliorrot.
– De az… – kezdte Angua.
– …az igazi orra – fejezte be Murok. – Köszönöm!
A kis bohóc láthatóan megnyugodott valamelyest
– Azt hiszem, jobb, ha most mennek! – szólalt meg. – Nem szeretem az ilyen dolgokat. Kiborítanak.
– Elnézést! – ismételte meg Murok. – Csak éppen… azt hiszem, támadt egy ötletem. Már korábban is tűnődtem rajta… de most már meglehetősen biztos vagyok benne. Úgy vélem, tudok ezt-azt az elkövetőről. De szeretném megnézni még egyszer utoljára a tojáshéjakat, csak a biztonság kedvéért.
– Azt állítja, hogy egy másik bohóc ölte meg? – szegezte neki ellenségesen a kérdés Boffo. – Mer’ ha igen, megyek egyenesen a…
– Nem egészen – szólt közbe a tizedes. – De meg tudom mutatni magának a gyilkos arcát.
Azzal lenyúlt, és felemelt valamit az asztalon heverő lim-lomok közül. Majd Boffo felé fordult, és kinyitotta a tenyerét. De mivel Anguának háttal állt, az őrgyakornok nem láthatta, mi van a kezében. Boffo azonban igen: a kis bohóc fojtott kiáltást hallatott, majd megfordult és elrohant az apró arcok között, hogy csak úgy csattogott hatalmas cipője a köveken.
– Köszönöm! – szólt utána Murok. – Rendkívül sokat segített.
Azzal összezárta a markát.
– Gyerünk! – fordult Anguához. – Jobb lesz, ha indulunk. Nem hiszem, hogy túlságosan népszerűek leszünk itt egy-két perc múlva.
– Mit mutatott neki? – faggatta Angua a férfit, miközben méltósággal, ám meglehetős sebességgel haladtak a kapu felé. – Valami olyasmit, amiről sejtette, hogy itt található, ugye? Az az egész a múzeumlátogatással kapcsolatban…
– Tényleg meg akartam nézni. Egy jó csendbiztosnak mindig nyitottnak kell lennie az új tapasztalatokra – mutatott rá Murok.
Sikerült eljutniuk a kapuig. Egyetlen bosszúszomjas torta sem szállt feléjük a sötétből.
Odakint Angua a falnak támaszkodott. Még a levegő is édesebbnek érződött a céhházon kívül, ami rendkívül szokatlannak minősült ankh-morporki viszonyok között. De legalább az utcákon az emberek anélkül is nevethettek, hogy ezért megfizették volna őket.
– Mégsem mutatta meg végül, mitől ijedt meg a bohóc – szólt az őrgyakornok.
– Egy gyilkost mutattam neki – felelte Murok. – Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ilyen hatással lesz rá. Azt hiszem, mindannyian feszültek kicsit mostanában. És olyan ez, mint a törpékkel és a trollokkal: mindenki a saját módján gondolkodik.
– Megtalálta odabenn a gyilkos arcát?
– Igen.
A tizedes kinyitotta a tenyerét.
Egy sima, csupasz tojás feküdt benne.
– Így néz ki – tette hozzá.
– Nincs neki arca?
– Nem, most úgy gondolkodik, ahogy a bohócok. Az én észjárásom ugyan elég egyszerű – magyarázta Murok –, de azt hiszem, a következő történt: valaki az orgyilkosok közül szerette volna, ha feltűnés nélkül járhat ki-be. Rájött, hogy csak egy vékony fal választja el a két céhházat. Csak meg kellett tudnia, ki lakik a szobája falának túlfelén. Később megölte Beanót, és elvette a parókáját meg az orrát. Az igazi orrát. Legalábbis ahogy azt a bohócok látják. A smink sem lehetett túlságosan bonyolult. A hozzávalók bárhol beszerezhetőek. Aztán besétált a Bolondok és Bohócok céhházába Beanónak öltözve. A szobában áttörte a falat, majd a másik oldalon – immár orgyilkosként – lement a belső udvarra, a múzeum mellé. Ott megkaparintotta a… pukkát, aztán visszatért. Átbújt a falon ütött résen, Beanónak öltözött és kisétált. Aztán viszont őt ölte meg valaki.
– Boffo azt mondta, hogy Beano aggodalmasnak tűnt – morfondírozott Angua.
– Én pedig arra gondoltam: ez különös, mert ahhoz, hogy az ember meg tudja állapítani, milyen a hangulata egy bohócnak, igencsak közelről kell megszemlélnie az arcát. De lehet, hogy csak az tűnt föl neki, hogy Beano sminkje nem volt teljesen rendben. Mintha valaki olyan készítette volna el, aki nem volt gyakorlott az ilyesmiben. A fontos az egészben az, hogy ha egy bohóc azt látja, hogy Beano arca kisétál a kapun, akkor számára a személy az, aki eltávozik. El sem tudják képzelni, hogy valaki más is viselheti az ő sminkjét. Egyszerűen nem így jár az agyuk. A bohóc és az arcfestése az ugyanaz a dolog. A sminkje nélkül egy bohóc nem létezik. Ugyanúgy nem lennének képesek egymás arcát viselni, mint ahogy egy törpe számára is elképzelhetetlen az, hogy egy másik törpe szerszámait használja.
– Elég kockázatosnak hangzik ez az egész – vélte Angua.
– Az is volt. Nagyon kockázatos.
– … Murok? Most mit fog csinálni?
– Azt hiszem, érdemes lenne kideríteni, hogy kinek a szobája van a lyuk túloldalán, nem? Úgy gondolom, jó eséllyel Beano kis barátjáé.
– Az Orgyilkosok céhházába? Csak mi ketten?
– Öhm. Jogos észrevétel.
Murok annyira elszontyolodott, hogy Angua szíve megesett rajta.
– Hány óra lehet? – kérdezte.
A tizedes igen óvatosan elővette a zsebéből a Kadar kapitánynak szánt ajándék órát tartalmazó szövettokot.
– Épp…
– …abing, abing, abong, bong… bing… bing… Türelmesen vártak, míg a zene elhallgat.
– Háromnegyed hét – jelentette végül Murok. – És ez tökéletesen pontos! Az Egyetem nagy napórájához igazítottam.
Angua az égre pillantott.
– Rendben – mondta. – Azt hiszem, ki tudom deríteni. Csak bízza rám!
– Hogyan?
– Öö… Hát, levehetem az egyenruhát, és öö, kiadhatom magam valamelyik konyhalány húgának vagy valami…
Murok kétkedő arcot vágott.
– Gondolja, hogy ez működni fog?
– Van jobb ötlete?
– Most épp nincsen.
– Hát akkor legyen így. Nekem… öö… nézze, maga menjen vissza a többiekhez, és… én meg keresek egy helyet, ahol átöltözhetek.
Körül sem kellett néznie ahhoz, hogy azonnal tudja, merről jön a kuncogás. Gaspod hajlamos volt pont ugyanolyan némán és kellemetlenül előtűnni a semmiből, akár az a bizonyos apró metánfelhő egy zsúfolt szobában. Ráadásul utóbbi azon vonásával is rendelkezett, hogy képes volt maradéktalanul kitölteni a rendelkezésére álló teret.
– Honnan szerez itt váltóruhát? – kérdezte Murok.
– Egy jó csendbiztos mindig kész a rögtönzésre – válaszolta Angua.
– Az a kis kutya rettentően zihál – jegyezte meg a tizedes. – Vajon miért jár mindig a nyomunkban?
– Igazán nem tudnám megmondani.
– Ajándékot hozott magának.
Angua megkockáztatott egy pillantást a jelzett irányba. Gaspod épp csak a szájában tudta tartani a hatalmas csontot. A cubák szélesebb volt, mint a saját testhossza, és valószínűleg valami olyan lényhez tartozott, ami egy kátránytóban pusztult el. A csont itt-ott zölden tündökölt, más helyeken pedig szőrösnek látszott.
– Milyen aranyos – nyugtázta hűvösen a lány. – Nézze, induljon el! Hadd lássam, mire jutok…
– Hát, ha biztos benne… – mondta vonakodva Murok.
– Igen.
Mikor a férfi eltűnt, Angua elindult a legközelebb sikátor felé. A holdfelkeltéig már csak alig pár perc volt hátra.

Kolon tisztelgett, mikor a gondolataiba merült Murok visszatért.
– Hazamehetünk most már, uram? – sugallta.
– Tessék? Miért?
– Most, hogy mindent tisztáztunk?
– Azt csak azért mondtam, hogy elaltassam a gyanakvásukat – világított rá Murok.
– Á! Nagyon okos – felelte sietve a főtörzsőrmester. – Erre gondoltam én is. Mondtam is magamban: azért mondja ezt, hogy elaltassa a gyanakvásukat.
– Valahol odakinn még mindig kószál egy gyilkos. Vagy rosszabb.
Murok tekintete végigsiklott a szedett-vedett seregen.
– De úgy gondolom, először ezt a Nappali őrséggel kapcsolatos dolgot kell elintéznünk – vélte.
– Öö. A népek azt beszélik, hogy valóságos zendülés tört ki odakinn – mutatott rá Kolon.
– Épp ez az, amiért mihamarabb el kell intéznünk.
Kolon az ajkába harapott. Valójában nem volt gyávának mondható. Az előző évben, amikor a várost egy sárkány dúlta, ő ott állt fenn egy háztetőn, és íjat feszített a tátott szájjal felé száguldó szörnyre. Bár igaz, hogy utána alsóneműt kellett cserélnie. De akkor is, az egyszerű eset volt. Egy roppant nagy, tűzokádó sárkány világos és egyértelmű probléma. Ott lebegett közvetlenül az ember előtt, és elevenen meg akarta sütni. Csupán emiatt kellett aggódnia. …Ami azt illeti, egy rakás dolog miatt kellett aggódnia, de… az egész egyértelmű volt. Semmi rejtély vagy hasonló.
– Megyünk és elintézzük? – kérdezett vissza.
– Igen.
– Ó! Helyes. Szeretek elintézni dolgokat.

Pöcetata a Koldusok Céhének megbecsült tagjaként a motyogók sorait gyarapította. Méghozzá kimagasló színvonalon. Ebbéli minőségében általában mások nyomába szegődött, és őket követve addig motyogott saját, érthetetlen nyelvén, míg pénzt nem adtak neki, hogy ezt most már talán ne tegye. Az emberek azt hitték róla, hogy őrült, de szigorú értelemben véve nem volt az. Éppen csak kozmikus szinten érintkezett a valósággal, és nehézséget okozott neki, hogy a jelentéktelenebb dolgok – mint például más emberek, falak vagy a szappan – szintjére lesüllyedjen. (Bár a pénzérmékhez hasonló egészen apró dolgok szintjén ismét csak elsőrendű valóságérzékeléssel rendelkezett.)
Ezért Pöcetata egyáltalán nem lepődött meg, amikor egy csinos nő elsietett mellette, majd minden ruhadarabját ledobálta magáról. Efféle dolgok állandóan megestek vele – igaz, mindaddig csupán feje belső univerzumában.
De aztán annak is szemtanúja volt, ami mindezek után következett.
Utóbb figyelte, ahogy a karcsú, aranyló alak elsuhan.
– Nemmegon’tam? Nemmegon’tam? Nemmegon’tam? – jelentette ki végül. – Hogy fújna a terembura rossz végibe! ’csába! Ezredkeze, aprórák! Nemmegon’tam?

Mikor Angua ismét előbukkant, Gaspod csóválni kezdte azt, ami technikai értelemben a farkának minősült.
– „Kegghesek egh heghek, ahoh áköhhöghehek” – idézte, bár hangját eltorzította a hatalmas cubák. – Üghes. Egh a kis hehkéhes ahángékok nekeg hogham…
Majd a csontot a szájából a macskakövekre ejtette. Angua farkasszemekkel sem látta étvágygerjesztőbbnek.
– Miért? – kérdezte.
– Ez a cubák tele van tápláló csontvelővel! – jegyezte meg a kis kutya vádlón.
– Felejtsd el! – vetette oda Angua. – Na most, hogyan lehet bejutni az Orgyilkosok céhházába?
– És utána esetleg lóghatnánk kicsit együtt a fényes úti szemétdomboknál? – kérdezte a reménykedő Gaspod, miközben farokcsonkja továbbra is a földet püfölte. – Akkora patkányok vannak arra, hogy még a szőröd is égnek áll tő… Nem, rendben, felejtsd el, hogy megemlítettem! – fejezte be gyorsan, mikor Angua szeme egy pillanatra tüzesen felragyogott. Aztán felsóhajtott.
– Van egy csatorna a konyha mellett – közölte.
– Elég nagy egy ember számára?
– Még egy törpének is szűk. De nem éri meg. Ma spagettit adnak. Nem túl sok csontot találni a spagetti…
– Gyere!
A kis korcs Angua után bicegett.
– Milyen jó kis cubák volt pedig! – sajnálkozott. – Épp hogy csak elkezdett zöldülni. Ha! Fogadom, hogy egy doboz csokoládéra Jóképű ifiúrtól nem mondtál volna nemet!
Gaspod lekushadt, ahogy Angua felé pördült.
– Mit beszélsz?
– Semmit! Semmit!
A kis korcs megvárta, míg a lány előreindul, majd zihálva nyomába eredt.
Angua nem volt túl jó hangulatban. Már önmagában az is gondot jelent, ha az embernek telihold idején agyarakat kell növesztenie és kiszőrösödik. De ráadásul igen csekély azoknak a férfiaknak a száma, akik boldogok egy olyan párkapcsolatban, ahol partnerük időnként bundát növeszt és vonyítani kezd. A maga részéről megesküdött: soha többé nem vállal föl egy ilyen viszonyt.
Gaspod már beletörődött abba, hogy szerelem nélküli létre kárhoztatott. Vagy legalábbis hogy nem várhat többet annál a pár pillanatnyi testi kapcsolatnál, amit például egy gyanútlan csivava vagy a postás lába jelent.

*

Az 1-es számú por a kettőbe hajtott papír vágatában lecsúszott a fémcsövecskébe. Átkozott Kadar! Ki gondolta volna, hogy az operaház felé veszi az irányt? Egy egész csőkészletet elvesztett miatta. Igaz, maradt még három, takarosan egymás mellé rakva az üreges tartóban. Csupán egy zacskó 1-es számú porra és némi ólomra van szüksége annak, aki uralni akarja a várost…
A pukka az asztalon feküdt. Fémrészei kékesen derengtek. Nem is derengtek, inkább kéken csillogtak. Persze ez főként az olaj miatt volt. Csak az olaj miatt lehetett. Hiszen az egész nem volt más, csupán egy fémtárgy. Nem pedig valami élő dolog.
És mégis…
És mégis…
– Azt beszélik, az csak egy kolduslány volt a céhházban.
És? Mi van akkor? Alkalmas célpontnak tűnt. Nem én hibáztam. A te hibád volt. Én csak egy pukka vagyok. Pukkák nem ölnek embereket. Emberek ölnek embereket.
– Te ölted meg Kalapácsnyél Björnt! A fiú azt mondta, hogy magadtól sültél el! És ő javított téged!
Hálát vársz tőlem? Más pukkákat készíthetett volna.
– Ez ok arra, hogy megöld?
Természetesen. Te ezt nem érted.
A hang a saját fejéből szólt, vagy a pukkából? Nem tudta eldönteni. Edward is említette, hogy volt valami hang… ami azt hajtogatta, hogy meg tud adni bármit, amire csak vágyik…

Angua még a dühös tömeg ellenére is könnyedén bejutott a céhházba. Az orgyilkosok némelyike, akik afféle nemesi házakból jöttek, ahol a bozontos nagy kutyák úgy hevertek szerteszét, mint a szegényebb népeknél a szőnyegek, magával hozott párat az említett ebekből. Ráadásul Angua tökéletes pedigrével rendelkezett. Elismerő pillantások kísérték, ahogy elkocogott az épületek között.
A megfelelő folyosó felkutatása sem bizonyult különösebben nehéznek. Még emlékezett a szomszédos céhházban látottakra és számolta az emeleteket. De egyébként sem kellett volna megerőltetnie magát: tűzijáték szagától bűzlött az egész folyosó.
Az egyik ajtó közelében – amelyet szemlátomást kívülről feszítettek fel – orgyilkosok csoportosultak. A sarok mögött megbújó Angua figyelő szemei előtt a dühtől eltorzult arcú dr. Rejtvány lépett ki a szobából.
– Áfius úr?
Egy ősz hajú orgyilkos kihúzta magát.
– Uram?
– Azt akarom, hogy megtalálják!
– Igen, doktor…
– Pontosabban azt akarom, hogy végezzenek vele! Méghozzá rendkívüli udvariatlansággal! És a díját tízezer tallérban állapítom meg, melyet személyesen fogok kifizetni a végrehajtónak, megértették? A céhadótól is eltekintek.
Néhány orgyilkos feltűnés nélkül elsomfordált a tömegből. Tízezer tallér igen szép summának számított.
Áfius kényelmetlenül feszengett.
– Doktor, azt gondolom…
– Gondolja? Nem azért fizetik, hogy gondolkozzék! Az ég tudja, meddig jutott ez az idióta! Megparancsoltam, hogy kutassák át a céhházat! Miért nem törte be senki az ajtót?
– Elnézését kérem, doktor, de Edward már hetekkel ezelőtt eltávozott, és nem gondoltam…
– Nem gondolta? Miért kapja a fizetését?
– Soha nem láttam még ilyen állapotban – jegyezte meg Gaspod.
Az orgyilkosok céhmestere mögött valaki köhintett, majd dr. Mészarc lépett ki a szobából.
– Á, doktor! – üdvözölte dr. Rejtvány. – Azt hiszem, üdvösebb lenne, ha mi ketten mennénk, és átbeszélnénk mindezt a szobámban, nemde?
– Roppantul sajnálom, és a legteljesebb bocsánatát kérem, lordom…
– Ne is törődjön vele! Az a kis… gazember mindkettőnkből bolondot csinált. Öhm… semmi személyes, ugye érti? Áfius úr, a Bolondok és az Orgyilkosok őrt állnak e mellett a rés mellett holnapig, amíg nem kerítünk kőműveseket. Senki sem megy át rajta, megértették?
– Igen, doktor.
– Nagyon helyes.
– Áfius – magyarázta Gaspod, miután dr. Rejtvány és a főbohóc eltávoztak – az Orgyilkosok második embere. – A kis korcs megvakarta a fülét. – Két fityingért eltenné láb alól a jó öreg Rejtványt, ha nem ütközne a céhszabályzatba.
Angua előrébb trappolt. Áfius, aki fekete keszkenővel törölgette homlokát, lenézett rá.
– Téged még nem is ismerlek! – üdvözölte. Aztán Gaspodra pillantott. – És ahogy látom, a vakarcs is visszatért.
– Vau, vau – mondta Gaspod, és farkcsonkja a földet püfölte. – Amúgy – jegyezte meg Angua felé – gyakran jó lehetsz nála egy borsmentásra, ha megfelelő hangulatban találod. Ebben az évben eddig tizenöt embert mérgezett meg. Majdnem olyan szakértő mérgek terén, mint az öreg Rejtvány.
– Számításba kell ezt vennem? – kérdezte Angua, miközben Áfius megveregette a fejét.
– Ó, az Orgyilkosok nem ölnek, hacsak nem fizetik meg őket érte. Az ilyen apró tudnivalók fontosak lehetnek.
Ahol ekkor állt, onnan Angua már rálátott az ajtóra. A fémkeretben lévő kártyán a következő volt olvasható: Edward d’Eath.
– Edward d’Eath – ízlelgette.
– Ez a név ismerős – szólt Gaspod. – A család valahol fenn lakik a Királyok útján. Régen gazdagabbak voltak, mint Kerőzus.
– Ki az a Kerőzus?
– Valami gazdag külföldi fickó.
– Ó.
– De a dédnagypapát állandóan szörnyű szomjúság gyötörte, a nagypapa senkinek nem tudott ellenállni, aki nadrágot viselt, érted, az öreg d’Eath meg, hát, józan életű volt és egyáltalán nem kicsapongó, viszont elvesztette a család maradék vagyonát, mert valahogy képtelen volt különbséget tenni az egy és a tizenegy között.
– Nem értem, hogyan lehet amiatt elveszíteni bármekkora összeget.
– Pedig el lehet, ha az ember Csonka Miszter Tökfejet játszik a nagyfiúkkal.
A vérfarkas és a kutya visszaügetett a folyosón. – Tudsz valami Edward mesterről? – faggatta a kis korcsot Angua.
– Nah. A házukat nemrég árverésre bocsátották. Családi adósság. Őt magát sem láttam az utóbbi időben.
– Te tényleg valóságos aranybánya vagy ebből a szempontból – ismerte el Angua.
– Hát, eljutok ide-oda. A kutyákra ügyet sem vetnek. – Majd összeráncolta az orrát, amitől az úgy festett, akár egy szikkadt kis gomba. – Affene. Pukkabűz, nem?
– Igen, Van valami különös benne – erősítette meg Angua.
– Micsoda?
– Valami nincs rendben.
Akadtak egyéb szagok is: mosatlan zoknik bűze, más kutyák és dr. Mészarc arcfestékének szaga, az előző esti vacsora illata – betöltötték az egész légteret. De a tűzijáték szaga, melyet Angua ekkor már automatikusan a mordállyal társított, marón és savasan minden mást beborított.
– Mi nincs rendben?
– Nem tudom… talán a pukka szaga…
– Nem. Az nem itt kezdődött. A pukkát évek óta itt tartották.
– Igaz. Rendben. Hát, egy nevünk azért van. Talán jelent valamit Murok számára…
Angua letrappolt a lépcsőn.
– Öö… – mondta Gaspod.
– Igen?
– Hogyan változol vissza nővé?
– Csak elrejtőzöm a holdfény elől, és… összpontosítok. Így működik.
– Fene. Ennyi az egész?
– Telihold idején átváltozhatok akár nap közben is, ha akarok. De éjjel, ha a telihold fénye rám vetül, kénytelen vagyok átváltozni.
– Nem lehet megúszni? És a farkasvészfű?
– Farkasvészfű? Az egy növény. A sisakos virágúak közé tartozik, ha jól emlékszem. Mi van vele?
– Nem öl meg?
– Nézd, nem kell mindent elhinni, amit a farkasemberekről hallasz! Ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Az idő túlnyomó részében – tette hozzá.
Kiértek a céhházból, és eljutottak a sikátorig; bár az néhány fontos részletében különbözött attól, amilyen állapotban otthagyták. A legfigyelemreméltóbb ezen részletek közül Angua ruháinak illetve Pöcetata jelenlétének teljes hiánya volt.
– A fenébe!
Mindketten az üres foltra bámultak a földön.
– Van másik ruhád? – kérdezte Gaspod.
– Igen, de csak otthon, a Szilfa utcában. Ez volt az egyetlen egyenruhám.
– De emberalakban mindenképpen ruhát kell viselned?
– Igen.
– Miért? Azt hittem, egy meztelen nőt minden társaságban szívesen fogadnak.
– Maradnék mégis inkább a ruhánál.
Gaspod a földet szaglászta.
– Akkor induljunk! – sóhajtotta. – Jobb, ha még azelőtt elcsípjük Pöcetatát, mielőtt a láncinged átváltozik egy palack bivalyerőssé, nem?
Angua körbenézett. Pöcetata szagába szöget lehetett volna verni.
– Rendben. De igyekezzünk!
Farkasvészfű? Nincs szükség semmiféle ostoba növényre ahhoz, hogy az életed kellőképp bonyolult legyen, ha minden hónapban egy hétig plusz két lábbal és négy járulékos mellbimbóval kell boldogulnod.

Az Orgyilkosok céhháza és a Patrícius palotája körül is tömeg verődött össze. A környéken lézengett továbbá rengeteg koldus is. Rondán festettek. Igaz, rondán festeni egy koldusnak munkaköri kötelessége, de ezek a szükségesnél is rondábbaknak tűntek.
A polgárőrség kikukucskált a sarok mögül.
– Több száz ember van itt – mérte fel Kolon. – És egy rakás troll a Nappali őrség háza körül.
– Hol a legsötétebb a tömeg? – érdeklődött Murok.
– Bárhol, ahol trollok állnak – felelte a főtörzsőrmester. Aztán észbe kapott. – Csak vicceltem! – tette hozzá.
– Rendben van – döntött Murok. – Mindenki utánam!
A zsivaj elhalkult, ahogy a polgárőrség az őrházig masírozott, imbolygott, trappolt valamint négykézlábazott.
Ahol két igen termetes troll állta el az útjukat. A tömeg várakozó csendben figyelt.
Most már bármelyik pillanatban, gondolta Kolon, eldobhat valaki valamit. És akkor mind meghalunk.
Felpillantott. Lassan, szaggatott mozgással vízköpő-szörnyek fejei jelentek meg az ereszcsatorna mentén. Senki sem akart kihagyni egy jó kis látványosságot.
Murok biccentett a két troll felé.
Még a zuzmó is ott van rajtuk, futott át Kolon agyán.
– Kékpát és Bauxit, ugye? – érdeklődött a tizedes.
Kékpát önkéntelenül bólintott. Bauxit, akit keményebb sziklából faragtak, csak szúrósan nézett.
– Épp magukhoz hasonlókat keresek! – folytatta Murok.
Kolon úgy markolta a sisakját, mint egy 10-es méretű remeterák, ami épp egy 1-es méretű csigaházba próbál bebújni.
– Be vannak sorozva – jelentette ki a tizedes.
Kolon kikukucskált a sisak pereme alól.
– Jelentkezzenek Nobbs tizedesnél a fegyvereikért! Felesketni Detritus őrgyakornok fogja magukat. – Hátrább lépett. – Üdvözlöm önöket a polgárőrségben! Ne feledjék: minden őrgyakornok a tarsolyában hordja a marsallbotot!
A trollok meg sem moccantak.
– Nemmé’k őrségbe! – közölte Bauxit.
– Sosem láttam még tehetségesebb tisztjelölteket! – méltatta a vonakodó regrutákat Murok.
– Hé, nem veheti fel őket az őrségbe! – kiáltotta egy törpe a tömegből.
– Nicsak! Üdv, Erőskar úr! – köszöntötte a tizedes. – Jó, hogy a közösség oszlopai is megjelentek körünkben. Miért ne léphetnének be a polgárőrségbe?
Minden troll feszülten figyelt. Erőskar hirtelen rádöbbent, hogy a figyelem középpontjába került, és tétovázni kezdett.
– Hát… először is, mert csak egy törpe van maguk között… – kezdte.
– Én is törpe vagyok! – felelte Murok. – Elméletileg.
Erőskar kissé zavarodottnak tűnt. A szélsőségesebb törpék számára Murok büszkén vállalt és hangoztatott törpeségének elfogadása komoly nehézséget jelentett.
– Maga kicsit túl nagy – vetette ellene sután.
– Nagy? Mi köze a méretnek ahhoz, hogy valaki törpe vagy sem? – csattant fel a tizedes.
– Öhm… sok? – kockáztatta meg suttogva Zsámoly.
– De jó meglátás – ismerte el Murok. – Helyes meglátás. – Végignézett az arcokon. – Rendben. Szükségünk van pár becsületes, törvénytisztelő törpére… maga ott!
– Én? – kérdezett vissza egy vigyázatlan egyed.
– Büntetlen előéletű?
– Mi? Hát, a feleségemmel megegyeztünk, hogy ami azelőtt volt, azt nem boly…
– Helyes. És besorozom még… magukat kettőjüket… meg önt. Négy új törpe polgárőr, rendben? Most már nem panaszkodhatnak.
– Nemmé’k őrségbe! – jelentette ki ismét Bauxit, de immár érezhető bizonytalansággal a hangjában.
– Maguk trollok most má’ nem mehetnek el! – figyelmeztetett Detritus. – Különben túl sok a törpe. Ez számlálás dóga, úgy ám!
– Semmiféle őrségbe nem lépek be! – tiltakozott az egyik törpe.
– Nem elég férfi hozzá, he? – kérdezett vissza Zsámoly.
– Mi? Vagyok olyan férfi, mint bármikor bármelyik ostoba troll!
– Helyes, akkor ezt elintéztük – zárta le a vitát Murok a kezét dörzsölgetve. – Zsámoly megbízott csendőr?
– Uram?
– Hé! – szólt közbe Detritus. – Mióta hirtelen helyettes?
– Mióta ő a törpe újoncok parancsnoka – felelte Murok. – Mint ahogy maga a troll újoncoké, Detritus megbízott csendőr.
– Troll újoncok megbízott csendőr parancsnoka?
– Természetesen. Na most, ha oldalt lépne, Bauxit őrgyakornok…
Murok mögött a büszke Detritus hatalmas levegőt vett.
– Nemmé’k…
– Bauxit őrgyakornok! Maga üledék! Vii-gyázz! Tiszteee-legj! Murok tizedes útjából kilépni! Maguk ketten trollok, hozzám! N’eggy… ké… hár… neégy! Mostantól őrségtagok! Ááá, nem hiszem, mit szemeim látnak! Bauxit, honnan jött maga?
– Szeglet-hegységbő’, de…
– Szeglet-hegységbő’? Szeglet-hegységbő’? Csak… – nézett Detritus az ujjaira röviden, mielőtt a háta mögé dugta volna a markát – kettő dolog ered Szeglet-hegységbő’! Sziklák meg… meg… – lendítette vadul oldalra a karját – másik sziklák! Maga melyik, Bauxit?
– Mi a fene folyik itt?
Az őrház ajtaja kitárult, és kivont karddal Cikorny kapitány lépett ki rajta.
– Maguk üledékek! Azonnal felemelik kezüket, ismétlik utánam troll esküt…!
– Kapitány! – köszöntötte Murok. – Válthatnánk pár szót?
– Most komoly bajba került, Murok tizedes! – acsarogta Cikorny. – Mit gondol, ki maga?
– Azt teszem, amit parancsolnak…!
– Nemmé’k őrs…
Vhamm.
– Azt teszem, amit parancsolnak…!
– Csak egy megfelelő helyen lévő ember – felelte Murok derűsen.
– Nos, megfelelő helyen lévő ember, itt én vagyok a rangidős, és maga veszett gyorsan…
– Érdekes észrevétel – vágott közbe a tizedes. Azzal előhalászta kis fekete könyvét. – Ezennel felmentem a szolgálatból.
– …vagy különben belerúgnak abba a guhalúg fejembe…
– …vagy különben belerúgnak abba a guhalúg fejembe…
– Micsoda? Maga megőrült?
– Nem, uram, de kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ön igen. Erre az esetre pedig világos szabályok vonatkoznak.
– Ki hatalmazta fel erre? – Cikorny a tömegre meredt. – Há! Gondolom, azt fogja felelni, hogy ez a felfegyverzett csőcselék hatalmazta fel, mi?
Murok megdöbbent arcot vágott.
– Nem. Ankh-Morpork városának törvényei és rendeletei hatalmaznak fel erre, uram. Itt van leírva minden, fehéren-feketén. Meg tudná mondani nekem, miféle bizonyítékaik vannak a letartóztatott Szénpofával szemben?
– Azzal az átkozott trollal szemben? Hiszen az egy troll!
– Igen?
Cikorny körülnézett.
– Nézze, nem kötelességem nyílt színen, mindenki előtt számot adnom…
– Ami azt illeti, a törvények szerint kötelessége. Épp ezért bizonyíték a neve. Mert az bizonyítja, hogy ő a tettes.
– Figyeljen ide! – hajolt közel sziszegve Cikorny Murokhoz. – Az egy troll! Hétszentség, hogy bűnös valamiben. Mindannyian azok!
A tizedes szélesen elmosolyodott.
Kolon már ismerte ezt a mosolyt. Ilyenkor Murok arca viaszosan ragyogóvá vált.
– Tehát lecsukatta?
– De le ám!
– Ó! Ertem. Most már értem.
A tizedes elfordult.
– Nem tudom, minek hiszi magát… – kezdte Cikorny.
Murok olyan gyorsan mozdult, hogy szinte nem is lehetett látni. Csupán elmosódott kissé az alakja, majd afféle hang hallatszott, mint mikor egy teljes felsálat hajítanak a húsvágó pultra. A következő pillanatban a kapitány a kockaköveken hevert.
A Nappali őrségből páran kióvakodtak az őrház ajtaján.
Hirtelen mindenki fülét zúgó hang ütötte meg. Nobby körbe-körbe forgatott a feje fölött egy láncos buzogányt – csak mivel a lánc végén történetesen egy igen nehéz tüskés vasgömb foglalt helyet, továbbá mert Nobby és egy törpe közti különbség inkább névleges, semmint termetbeli volt, végeredményként a kis tizedes és a gömb jobbára egymás körül keringett. Félő volt, hogy bármikor is ereszti el a fegyvert, a célpontot egyenlő eséllyel találja el egy tüskés vasgömb vagy egy fel nem robbant tizedes. Egyik lehetőség sem vonzott túlságosan senkit sem.
– Tedd le, Nobby! – sziszegte Kolon. – Nem hinném, hogy bajt akarnak…
– Nem tudom, Fred!
Murok öklének bütykeit nyalogatta.
– Mit gondol, ez belefér még a „szükséges legkisebb erő alkalmazásába”, főtörzsőrmester? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában.
– Fred! Fred! Mit csináljak?
Nobby rémült, elmosódó körfolt volt csupán. Ha az ember egy tüskés vasgömböt kezd pörgetni maga körül, hamarosan csak egyetlen ésszerű dolgot tehet: mozognia kell. Mert egy helyben állva pusztán érdekes, ám igen kurta életű példáját fogja nyújtani a spirális mozgás természetével kapcsolatos tudnivalóknak.
– Lélegzik még? – érdeklődött Kolon.
– Ó, igen. Visszafogtam az ütést.
– Eléggé úgy tűnik, hogy a legkisebb erőt alkalmazta, uram – vélte a lojális Kolon.
– FREEEED!
Murok oda sem figyelve kinyúlt a fölötte elzúgó lánc felé, rántott egyet rajta, majd a vasgömböt a falhoz csapta.
– Maguk az őrházban! – szólalt meg. – Most már kijöhetnek.
Kiterült kapitányát óvatosan elkerülve öt férfi lépett az utcára.
– Helyes. Most pedig menjenek, és kerítsék elő Szénpofát!
– Öö… most kissé rossz hangulatban van, Murok tizedes.
– Merthogy a padlóhoz van láncolva – egészítette ki egy másik őr.
– Hát pedig – jelentette ki Murok – az a helyzet, hogy azonnal leszedik róla a láncot. – A férfiak idegességükben egyik lábukról a másikra álltak, miközben valószínűleg eszükbe jutott egy régi közmondás, amely fölöttébb illett a helyzetre.{[}28] A tizedes bólintott. – Nem kérem azt, hogy maguk tegyék meg, de azt azért javasolnám, hogy vegyenek ki néhány szabadnapot – tette hozzá.
– Chirm igen tetszetős az év ezen szakában – tódította a segítőkész Kolon főtörzsőrmester. – Még virágórájuk is van.
– Öö… most, hogy említi… még van pár nap betegszabadságom… – tűnődött az egyik őr fennhangon.
– Azt hiszem, arra nagyon is szükség lehet, ha még eltöltenek a környéken némi időt – vélte Murok.
Az őrök olyan sebesen oldalogtak el, amennyire csak méltóságuk engedte. A tömeg szinte ügyet sem vetett rájuk. Sokkal több lehetőséget éreztek abban, ha Murokot figyelik.
– Rendben – nyugtázta az említett. – Detritus, vegyen maga mellé pár embert, és menjenek, hozzák ki a rabot!
– Nem értem, miért kell… – kezdte egy törpe.
– Fogja be, maga üledék! – csattant fel a hatalomittas Detritus.
Egy nyílvessző zümmögését is meg lehetett volna hallani, olyan csönd támadt.
A tömegben különféle méretű kezek különböző fajtájú rejtett fegyverekre markoltak rá.
Mindenki Murokra nézett.
Ez volt a legkülönösebb, emlékezett vissza később Kolon. Mindenki Murokra nézett.

Gaspod megszimatolt egy lámpaoszlopot.
– Úgy látom, Háromlábú Sep megint lebetegedett – állapította meg. – És a vén Billy, a Kutyakölyök visszatért a városba.
Egy eb számára egy alkalmatosan elhelyezett lámpaoszlop valóságos társasági értesítő.
– Merre járunk? – érdeklődött Angua. Pöcetata nyomát elég nehéz volt követni, olyan sok egyéb szag kavargott a levegőben.
– Valahol a Gyehennában – felelte Gaspod. – A szagából ítélve a Szerető sikátorban. – Megszimatolta a földet. – Á, itt van megint, a kis…
– Üdv, Gaspod…
A mély, reszelős torokhang valahonnan a sikátor belsejéből suttogott.
– Ki az ott veled, Gaspod?
Karcos kuncogás hallatszott.
– A! – felelte a kis korcs. – Uh. Üdv, fiúk!
A homályból két roppant nagy kutya lépett elő. Meghatározhatatlan fajtákba tartoztak: a szénszínű leginkább egy pitbull terrier és egy húsdaráló keresztezésének tűnt, a másik pedig… a másik úgy nézett ki, mint akinek egészen biztosan Hóhér a neve, vagy valami hasonló. Alsó és felső szemfogai akkorákra nőttek, hogy úgy látszott, mintha rácsok mögül szemlélné a világot. Görbe lábai voltak, bár valószínűleg súlyos, ha nem végzetes következményekkel járt volna bárki számára, amennyiben erre vonatkozó megjegyzést kockáztat meg.
Gaspod farka idegesen remegett.
– Ők a barátaim: Kormos és…
– Hóhér? – találgatta Angua.
– Honnan tudod?
– Csak véletlenül eltaláltam – hangzott a felelet.
A két hatalmas eb úgy mozgott, hogy ellentétes oldalukra kerüljenek.
– Nocsak, nocsak – szólt Kormos. – Kicsoda is ez?
– Angua – mutatta be Gaspod. – Ő egy…
– …farkaskutya – fejezte be helyette Angua.
A két óriási kutya éhesen körözött körülöttük.
– Nagy Fido tud róla? – firtatta Kormos.
– Én éppen… – kezdte Gaspod.
– Hát akkor – vágott a szavába Kormos – biztos vagyok benne, hogy velünk akartok jönni. Ma éjjel céhgyűlés lesz.
– Hogyne, hogyne – helyeselt a kis korcs. – Semmi gond!
Egyenként bármelyikükkel elbírnék, futott át Angua agyán. De kettőjükkel egyszerre nem.
Farkasemberként élni azt jelentette, hogy az illető elég ügyes és erős ahhoz, hogy egy mozdulattal kitépje egy ember torkát. Ez volt az a trükk, amellyel apja olyan sokszor bosszantotta anyját, különösen, ha étkezés előtt csinálta. De Angua sosem volt képes rávenni magát. Inkább a vegetáriánus fogásokat választotta.
– Üdv! – lihegte Hóhér a fülébe.
– Te csak ne aggódj egy percig sem! – nyöszörögte Gaspod. – Nagy Fido és én… haverok vagyunk.
– És mit fogsz csinálni? Vicceket mesélsz neki? Nem tudtam, hogy a kutyák képesek olyasmire.
– Nem vagyunk – felelte Gaspod szánalmas hangon.
Az árnyékok közül mind több eb csatlakozott hozzájuk, ahogy félig vezették, félig terelték őket a még csak sikátornak sem mondható rések és falmelléki csapások mentén. Végül egy kopár részre értek, melyet épületek vettek körül. A térség egyik sarkában hatalmas hordó feküdt az oldalán, nyílása előtt ütött-kopott pokrócdarab. Előtte mindenféle fajtájú kutyák várakoztak. Néhányan közülük csupán fél szemmel, mások csak fél füllel bírtak, de mindegyikük tele volt forradásokkal, és mindegyiknek voltak fogai.
– Ti – vetette oda Kormos – várjatok itt!
– Ne is próbáljatok e’futni! – tódította Hóhér. – Mer’ ha a beleteket szaggatják, az gyakran kényelmetlen.
Angua lehajtotta a fejét Gaspodhoz. A kis korcs reszketett.
– Mibe rángattál bele? – morogta. – Ez a Kutyák Céhe, eh? Egy rakás kóbor eb?
– Ssss! Ne mondd ezt! Ezek nem kóbor kutyák! Ó, fenébe… – Gaspod körülpillantott. – Nem lehet akármilyen kutya a Céh tagja! Ó, nem. Ezek olyanok, akik… – lehalkította a hangját – öö… rosszak voltak.
– Rosszak?
– Rossz kutyák. Te rossz kutya! Üss a fejére! Rossz kutya! – motyogta a kis korcs, akár egy szörnyű litániát. – Minden kutya, akit itt látsz, mindegyik… elszökött otthonról. A gazdájától.
– Ennyi az egész?
– Ennyi az egész? Az egész? Na persze. Te nem vagy kimondottan kutya. Nem értheted. Nem tudhatod, milyen ez. De Nagy Fido… ő megmutatta nekik. Vessétek le fojtó nyakörveiteket, mondta. Harapjatok a kézbe, amely etet benneteket! Keljetek fel, és üvöltsetek az égre! Büszkeséget adott nekik – folytatta Gaspod, és szavaiban keveredett a csodálat meg a félelem. – Megmutatta nekik. Bármelyik kutya, akit azon kap, hogy megtagadja a szabadságot, döglött kutya. A múlt héten megölt egy dobermannt, csak mert csóválta a farkát egy járókelő láttán.
Angua a kóbor kutyákra nézett. Mindegyik ápolatlannak, és – valami furcsa módon – ebszerűtlennek tűnt. Akadt köztük apró, lenőtt szőrű, finnyás fehér pudli csakúgy, mint öleb, amelyen még mindig ott fityegtek szövetmellénykéje maradványai. De egyik sem ténfergett összevissza, egyik sem marakodott a másikkal. Mindőjüket az az általános, feszült figyelem jellemezte, amelyet Angua látott már korábban is – csak nem kutyákon.
Gaspod ekkor már szemlátomást remegett. Angua közelebb ólálkodott a pudlihoz. A kis fehér eb összetapadt szőre alól gyémántokkal kivert nyakörv villant elő.
– Ez a Nagy Fido – szólította meg érdeklődve a pudlit – valami farkasféle, vagy micsoda?
– Lélekben minden kutya farkas – felelte a kérdezett –, csak kegyetlenül és részvétlenül elszakította őt fajtestvéreitől az emberiség úgynevezett gondoskodó keze.
Úgy hangzott, mint valami idézet.
– Ezt Nagy Fido mondta? – kockáztatta meg Angua.
A pudli felé fordította a fejét, és első ízben villantotta rá a szemeit, melyek az őrület vörösében izzottak. Ilyen szemekkel bárkit és bármit meg lehet ölni, mert az őrülettől, az igazi őrülettől vezérelt ököl még a falakon is képes áthatolni.
– Igen – felelte Nagy Fido.

(-_-)

Közönséges kutyának született. Később pacsit kért, a hátára fordulva simogatásért esedezett, ült, visszavitte az eldobott fadarabot. Minden éjjel kivitték sétálni.
Nem ragyogott fel semmilyen fény, amikor Az megesett. Csak feküdt egyik éjjel a kosarában, és a nevén tűnődött, ami Fido volt, meg a kosáron olvasható néven, ami szintén Fido volt. Aztán elgondolkodott a takaróján – arra is azt hímezték: „Fido” –, meg a tálkáján – ugyancsak „Fido” felirattal –, aztán a „Fido” veretű nyakörvén, míg mélyen az agyában valami meg nem kattant. És akkor megrágta a takaróját, megmarta a gazdáját, majd kitört a konyhaablakon át. Odakinn az utcán egy nála négyszer nagyobb labrador felhúzta az ínyét a nyakörve láttán, de harminc szívdobbanás múlva már nyüszítve menekült.
Ám ez csupán a kezdet volt.
A kutyatársadalmon belüli ranglétra megmászása pofonegyszerűnek bizonyult. Fido pusztán körbeérdeklődött – általában fojtott hangon, mert épp valaki lábát szorította a fogai között –, míg el nem jutott a város legtöbb kóbor ebét tömörítő falka vezéréig. A népek – mármint a kutyák – még jóval később is meséltek a harcról, melyet Fido és Őrült Csahos Artúr, a félszemű, habzó szájú rottweiler vívott egymással. Mert az állatok általában nem halálig küzdenek egymással, csak a behódolásig; de Fidót lehetetlen volt ilyesmire rábírni. Igen kicsi, gyors, nyakörves gyilkológépként függött Őrült Csahos Artúr különféle testrészein, míg az fel nem adta. És aztán legnagyobb megdöbbenésére Fido megölte őt. A pudlit valami érthetetlen eltökéltség hajtotta: percekig lehetett volna akár homokfúvóval is veretni, de a maradványai még akkor sem adták volna fel. És bárki súlyos hibát követett volna el, ha hátat fordít nekik.
Mert Nagy Fidónak volt egy álma.

(-_-)

– Valami gond van? – érdeklődött Murok.
– Az a troll megsértette azt a törpét! – mondta vádlón Erőskar, a törpe.
– Én azt hallottam, hogy Detritus megbízott csendőr parancsot adott… Pizsama Hrolf őrgyakornoknak – válaszolta a tizedes. – Mi ezzel a gond?
– Ö egy troll!
– És?
– Megsértett egy törpét!
– A parancs az egy katonai műszó, ami… – próbálta tisztázni a helyzetet Kolon főtörzsőrmester.
– Az az átkozott troll ma történetesen megmentette az életemet! – kiáltotta Zsámoly.
– Miért?
– Miért? Miért?! Mer’ az életem, azér’! És ami azt illeti, meglehetősen hozzászoktam már!
– Nem úgy értettem…
– Erőskar Abba, maga csak fogja be! Mit tud maga bármiről is! Csak egy civil! Hogy lehet ilyen ostoba? Áááá! Túl kurta az én türelmem az ilyen marhaságokhoz!
Az őrház bejáratában roppant árnyalak imbolygott. Szénpofa gyakorlatilag vízszintes irányban foglalta el a legtöbb helyet; testének sötét tömegét törésvonalak és durva felületek tarkították. Vörös szemei gyanakvóan parázslottak.
– Most meg eleresztik! – nyögte egy törpe.
– Mégpedig azért, mert nincs okunk rá, hogy fogva tartsuk – mondta Murok. – Akárki is ölte meg Kalapácsnyél urat, elég kicsi volt ahhoz, hogy átférjen egy törpelakás ajtaján. Egy ekkora trollnak esélye sem lett volna rá.
– De mindenki tudja, hogy ez egy rosszéletű troll! – süvítette Fegyvermester.
– Nemcsiná’tam semmit! – jelentette ki Szénpofa.
– Nem engedheti szabadjára most, uram! – sziszegte Kolon. – Rá fognak támadni!
– Nemcsiná’tam semmit!
– Jogos észrevétel, főtörzsőrmester. Detritus megbízott csendőr?
– Uram?
– Eskesse fel!
– Nemcsiná’tam semmit!
– Ezt nem teheti! – kiáltotta egy törpe.
– Nemmé’k semmilyen őrségbe! – morogta Szénpofa.
Murok közel hajolt hozzá.
– Legalább száz törpe áll odakinn. Jó nagy bárdokkal – susogta.
Szénpofa pislogott.
– Jelentkezek.
– Eskesse fel, megbízott csendőr!
– Engedélyt kérek, hogy feleskessek egy másik törpét, uram! A számarányok fenntartása miatt.
– Tegye azt, Zsámoly megbízott csendőr!
Murok levette a sisakját és megtörölte a homlokát.
– Na, azt hiszem, akkor ezzel rendben is vagyunk – összegezte.
A tömeg rábámult.
Ő szélesen visszamosolygott rájuk.
– Senkinek nem kötelező itt maradnia, hacsak nem akar – közölte a néppel.
– Nemcsiná’tam semmit.
– Igen… de… figyeljen! – szólt Fegyvermester. – Ha nem ő ölte meg a jó öreg Kalapácsnyélt, akkor ki?
– Nemcsiná’tam semmit.
– A nyomozást ebben a pillanatban is folytatjuk.
– Nem tudja, mi?
– De meg fogom találni.
– Ó, igen? És könyörgöm, mikor?
– Holnap.
A törpe tétovázott.
– Rendben – felelte végül rendkívül kényszeredetten. – Holnap. De ajánlom, hogy holnapra tényleg meglegyen!
– Rendben – válaszolta Murok.
A tömeg szétszóródott, vagy legalábbis tagjai kissé jobban eltávolodtak egymástól. Trollok, törpék és emberek egyaránt, mert egy ankh-morporki polgár sosem megy arrébb szívesen, ha egy kis utcai színielőadásra van kilátás.
Detritus megbízott csendőr, akinek a büszkeségtől annyira dagadt a melle, hogy a kézbütykei szinte nem is érintették az utcaköveket, megszemlélte kisded seregét.
– Na ide figyejjenek, üledékek!
Kivárt, míg a következő gondolatok megfelelő helyzetbe rendeződtek a fejében.
– Figyejjenek, de alaposan! Mos’már őrségtagok! Ez a munka teli lehetőséggel! – kecsegtette az újoncokat. – Magam alig csiná’tam tíz percig, egybő’ előléptettek! És oktatás meg gyakorlatozás is jár vele, hogy bó’dogujjanak a civilekkel!
– Ez a szöges bunkójuk. Meg fogják enni! Ezen fognak aludni! Amikor Detritus aszongya, ugorj, maguk… megkérdik, milyen színre? Számlálva fogjuk tenni a dó’gunk! És én rengeteg számot ismerek!
– Nemcsiná’tam semmit.
– Szénpofa, szeggye össze magát! A marsallgomb ott a tarsolyába’!
– Akkó’ sem csiná’tam semmit.
– Akkó’ nyomjon harminc-kettő fekvőtámaszt! Ne is! Legyen inkább hatvan-neégy!
Kolon főtörzsőrmester az orrnyergét masszírozta. Még élünk, gondolta. Egy troll megsértett egy törpét egy rakás másik törpe előtt. Szénpofa… mármint Szénpofa, akihez képest Detritus maga a tisztesség szobra… szabadon mászkál, sőt: az őrség tagja. Murok kifektette Majonézt. És megígérte, hogy holnapra megoldjuk az ügyet, pedig már este van. De élünk.
Murok tizedesnek elment az esze.
És még ezek az átkozott kutyák is! Mindenkinek az agyára megy ez a hőség.

Angua hallgatta, ahogy a többi kutya üvölt, és a farkasokra gondolt.
Vadászott már farkasfalkával néhányszor, és ismerte őket. A kutyák nem farkasok. Azok ugyanis alapvetően békés lények, és elég egyszerűek. Jobban belegondolva, az ő falkájának a vezére leginkább Murokra hasonlított. A tizedes pont ugyanolyan tökéletesen mozgott városi közegében, ahogy az a vezérhím az erdejében.
A kutyák értelmesebbek a farkasoknál. Az utóbbiaknak nem szükséges okosaknak lenniük, mert egyéb eszközök is a rendelkezésükre állnak. De a kutyák… ők értelmet kaptak az embertől – függetlenül attól, hogy akartak-e ilyesmit vagy sem. Továbbá a kutyák egyértelműen sokkal erőszakosabbak a farkasoknál. Ezt a vonásukat is az embernek köszönhették.
Nagy Fido az általa vezetett kóbor ebek csapatát olyan szőrös gyilkológépezetté formálta, melyet a tudatlan szemlélő akár farkasfalkához hasonlatosnak is gondolhatott volna.
Angua körülnézett.
Nagy kutyák, apró kutyák, kövér kutyák, sovány kutyák. Mindannyian ragyogó szemekkel hallgatták a pudli szónoklatát.
A Végzetről.
A Fegyelemről.
A Kutyafélék Természetes Felsőbbrendűségéről.
A Farkasokról. Csak épp a Nagy Fido képzeletében élő farkasok nem azok az erdőkben vadászó lények voltak, akiknek Angua ismerte őket. Hanem jóval nagyobbak, vadabbak és bölcsebbek. Ők voltak az Erdő Királyai, az Éjszaka Rémei. Olyan nevekkel bírtak, mint Villámagyar meg Ezüstirha. Olyasmik voltak, amikké minden kutya szeretett volna válni.
Nagy Fidónak tetszett Angua. Mivel – ahogy kifejtette – olyannyira hasonlított egy farkashoz.
Mindannyian lenyűgözve hallgatták, amint az apró eb – szónoklata közben idegesen szellentgetve – eléjük tárta, hogy a kutya természetes állapota valami sokkal nagyobb. Angua kinevette volna, ha nem lett volna egyértelmű, hogy azt aligha úszhatna meg élve.
Aztán pedig végignézte, mi történik azzal a patkányszerű korccsal, akit a kör közepére vonszolt néhány terrier. Azzal vádolták, hogy visszavitt valakinek egy általa eldobott fadarabot. Farkas egy másik farkassal nem tenné azt, amit azután csináltak vele. A farkasok közt nem léteztek a viselkedésre vonatkozó törvények. Nem volt rájuk szükség. A farkasoknak nem kellettek törvények ahhoz, hogy farkasokként viselkedjenek.
A kivégzés után Gaspodot az egyik sarokban találta; épp próbált a legkevésbé feltűnően ücsörögni.
– Üldözni fognak bennünket, ha most elosonunk? – kérdezte tőle.
– Nem hinném. A gyűlésnek vége…
– Gyerünk akkor!
Elbóklásztak az egyik utcatorkolatig, aztán mikor már biztosak voltak benne, hogy nem látják őket, lélekszakadva rohanni kezdtek.
– Te jó ég! – szólt Angua, mikor már jó pár utca húzódott köztük és a kutyafalka között. – Fido őrült, igaz?
– Nem. Őrült az, akinek habzik a szája – felelte Gaspod. – Ő megszállott. Az az, amikor az agyad habzik.
– Az a beszéd a farkasokról…
– Gondolom, egy kutyának is jogában áll álmodni – vélte a kis korcs.
– De a farkasok nem olyanok! Még csak neveik sincsenek!
– Mindenkinek van neve.
– A farkasoknak nincs. Miért lenne? Tudják, hogy ők maguk kicsodák és hogy a falka többi tagja kicsoda. Mindezek inkább… csak képek. Szagok és érzések és alakok. A farkasoknak még a farkasra sincs kifejezésük! Ez nem így megy köztük. A névadás emberi dolog.
– A kutyáknak is vannak neveik. Nekem is van nevem. Gaspod. Ez a nevem – jegyezte meg árnyalatnyi duzzogással hangjában a kiskutya.
– Nos… ezt nem tudom megmagyarázni – ismerte el Angua. – De a farkasoknak nincs nevük.

(-_-)

A hold már magasan járt, az égbolt pedig olyan színű volt, mint egy csésze egyáltalán nem fekete kávé.
A város fényei ezüst fonalakkal hálózták be az árnyakat.
Volt idő, amikor a Művészetek Tornya számított Ankh-Morpork központjának, de a városok hajlamosak idővel odébb vándorolni. Így manapság már egy ettől az épülettől jó pár száz öllel távolabb eső helyre gondoltak úgy, mint a város kellős közepére. Ettől függetlenül a Művészetek Tornya továbbra is uralkodott a város felett; fekete körvonala árnyaknál sötétebben, diadalmasan ágaskodott az égre.
A város polgárai alig-alig pillantottak a toronyra, hiszen mindig is ott volt a szemük előtt. Ankh-Morpork épületeinek egyike – megszokott dolgokra pedig senki sem bámul.
Alig hallható klink hangzott fel, mikor a fém a kőhöz ütődött. Egy kis ideig bárki, aki elég közel tartózkodott az Egyetemhez – feltéve, hogy épp a megfelelő irányba néz – megpillanthatta volna azt a Toronynál is sötétebb árnyékot, amely lassan, ám feltartóztathatatlanul mozgott az épület csúcsa felé.
A holdfény egy pillanatra megvillant az illető hátán keresztbe vetett karcsú fémcsövön. Aztán a felfelé mászó alakja visszaolvadt az árnyak közé.

Az ablak határozottan be volt zárva.
– De hiszen mindig nyitva hagyja! – szűkölte Angua.
– Ma éjjelre be kellett zárnia – vélte Gaspod. – Egy rakás furcsa ember mászkál az utcákon.
– De ő közelről ismeri a furcsa embereket! – vetette ellene Angua. – A legtöbbjük itt él a házában!
– Csak vissza kell változnod emberré, és betörheted az ablakot.
– Nem lehet! Akkor meztelen lennék.
– Hát, most is meztelen vagy, nem?
– De farkasként! Az más.
– Én soha életemben nem hordtam semmit. Mégsem aggódtam emiatt.
– Az őrház – mormolta Angua. – Az őrházban lennie kell valaminek! Legalább egy fölös láncingnek. Egy lepedőnek, vagy valaminek. És az ajtót nem lehet rendesen bezárni. Gyerünk!
Kocogni kezdett az út mentén, Gaspod pedig nyöszörögve követte.
Énekszó csendült fel.
– Fene! – lepődött meg a kis korcs. – Oda nézz!
Négy csendbiztos trappolt el mellettük. Két törpe és két troll. Angua felismerte Detritust.
– Hop, hop, hop! Maguk legüledékebb újoncok, akiket láttam! Kapkodják a lábuk!
– Nemcsiná’tam semmit!
– Most végre csinál valamit, Szénpofa őrgyakornok! Először szánalmas életébe’. Az őrség embere!
Az osztag befordult a sarkon.
– Itt meg mi a fene folyik? – tette fel a kérdést Angua.
– Gőzöm sincs. Többet tudnék esetleg, ha valamelyikük megállna pisilni.
A Pszeudopolisz Yardnál lévő őrház körül kisebb tömeg verődött össze. Csendbiztosoknek látszottak. Kolon főtörzsőrmester egy pislákoló lámpa alatt állt, és írótáblájára jegyzetelt, miközben egy alacsony, nagy bajszú egyénnel társalgott.
– És az ön neve, uram?
– NAGYRAKÁS! SILAS!
– Nem dolgozott ön városi kikiáltóként?
– DE IGEN!
– Rendben. Adják oda neki a fityingjét! Zsámoly megbízott csendőr? Még egy a maga osztagába.
– KI AZ A ZSÁMOLY MEGBÍZOTT CSENDŐR?
– Itt lenn, uram.
A férfi lenézett.
– DE MAGA! TÖRPE! ÉN SOSE…
– Álljon vigyázzba, ha a feletteséhez beszél! – ordította Zsámoly.
– Az őrségben nincsenek törpék vagy trollok vagy emberek, érti? – mutatott rá Kolon. – Csak csendbiztosok. Ezt mondja Murok tizedes is. Persze ha maga inkább Detritus megbízott csendőr osztagába szeretne kerülni…
– KEDVELEM A TÖRPÉKET! – üvöltötte sietősen Nagyrakás. – MINDIG IS KEDVELTEM ŐKET! …NEM MINTHA LENNE AZ ŐRSÉGBEN EGY IS KÖZÜLÜK! – tette hozzá alig észrevehető tétovázás után.
– Maga fejlődőképes. Még sokra viheti nálunk – szólt Zsámoly. – Bármelyik nap ott találhatja a marsallbútort a tárolójában. HÁÁÁÁtraaaaa-arcc! Hop, hop, hop…!
– Tizenöt önkéntes ez idáig – mondta Kolon Nobbynak, miközben Zsámoly újoncaival eltrappolt a sötétbe. – Még a Dékán is be akart vonulni, az Egyetemről. Megdöbbentő!
Angua Gaspodra nézett, aki megrántotta a vállát.
– Detritus aztán tényleg beléjük veri a fegyelmet. A bunkójával – ismerte el Kolon. – Tíz perc után valósággal kenyérre lehet kenni őket. Igaz – tette hozzá –, bármit kenyérre lehet kenni, ha tíz percet töltött Detritus kezei között. Egyik kiképző őrmesteremet juttatja az eszembe, még katonakoromból.
– Kemény volt? – érdeklődött Nobby, miközben szivarra gyújtott.
– Kemény? Kemény?! Mi az hogy! Tizenhárom hét színtiszta gyötrelem, az volt! Minden reggel tízmérföldes futás, többnyire nyakig sárban, miközben ő lilára ordította a fejét és folyamatosan mindennek lehordott bennünket! Egyszer egész éjjel a budikat kellett pucolnom a parancsára, egy szál fogkefével! Úgy ébresztett, hogy végigvágott rajtunk a szöges botjával. Tüzes karikákon kellett átugrálnunk a kedvéért. Még a látványát is utáltuk. A legszívesebben nekiestünk volna, de persze egyikünk se’ mert ilyet tenni. Három hónapon át majd’ halálra hajszolt bennünket. De… tudod… az eskütétel után… ahogy néztük egymást a vadonatúj egyenruhánkban, végre igazi katonákként, és láttuk, mi lett belőlünk… Aztán az egyik kocsmában összefutottunk vele… és bevallom őszintén… – a kutyák figyelték, ahogy a főtörzsőrmester elmorzsol egy gyanús könnycseppet a szeme sarkában – én, Broki Józsi meg a Krumplis Dagi megvártuk kint az utcán, és rettenetesen összevertük. Az öklöm még három nap múlva is sebes volt. – Kolon a zsebkendőjébe trombitált. – Boldog idők… Kérsz egy savanyúcukrot, Nobby?
– Nem tiltakoznék ellene, Fred.
– Adj egyet a kis kutyának is! – mondta Gaspod. Kolon dobott neki egy cukrot, majd eltűnődött magában, mi is késztette erre.
– Látod? – kérdezte Gaspod, hangosan ropogtatva szörnyűséges állapotú fogai között az édességet. – Egyszerűen zseni vagyok. Zseni.
– Imádkozz, hogy Nagy Fido rá ne jöjjön! – figyelmeztette Angua.
– Nana! Hozzám se érne. Aggasztom őt. Velem van az Erő. – Egyik fülét dühödten megvakarta. – Nézd, nem kell ide visszamenned, helyette elnézhetnénk együtt…
– Nem.
– Életem története – jegyezte meg a kis korcs. – Itt van Gaspod. Rúgj bele egyet!
– Azt hittem, van ez a nagy, boldog család, ahol visszavárnak… – mondta Angua, miközben benyomta az ajtót.
– He? Ó, igen. Pontosan! – felelte sietősen Gaspod. – Igen. De én szeretem a függetlenséget. Persze ha akarnék, bármikor hazamehetnék.
Angua felmászott a lépcsőn és mancsával kinyitotta a legközelebbi ajtót.
Ami Murok hálószobájába nyílt. A férfi illata – egyfajta aranyrózsaszín szag – betöltötte a padlótól a mennyezetig.
Az egyik falra egy törpe bánya ábráját erősítették. Egy másikon lepedőnyi olcsó papíron a város gondos kézzel megrajzolt, számos átsatírozott megjegyzéssel meg javítással ékes térképe volt látható.
Az ablak előtt – ott, ahova minden lelkiismeretes polgár helyezte volna, hogy a lehető legjobban kihasználja a természetes fény kínálta lehetőségeket, és ne kelljen a város gyertyakészletét hiábavalóan pocsékolni – apró asztalka foglalt helyet. Rajta néhány papírlap és egy bögrényi ceruza. Előtte öreg szék állt, melynek egyik lábát sokszorosan összehajtogatott papírdarabbal támasztották alá.
Ezeken túl még egy ruhásláda volt a szobában, más semmi. A helyiség Kadar szobájára emlékeztette a lányt. Lakója szinte csak alvás céljaira használta.
Angua eltűnődött, vajon történt-e valaha olyasmi, hogy az őrségből valaki igazán szolgálaton kívül volt. Kolon főtörzsőrmestert például el sem tudta képzelni civil ruhában. Ha az ember egyszer csendbiztos lett, onnan kezdve az maradt minden pillanatban. Ami meglehetősen jó üzletnek számított a város szempontjából, hiszen mindezek ellenére az őröknek csak napi tíz óra szolgálatért járt fizetség.
– Rendben – jelentette ki. – Szükségem lenne az ágyról a lepedőre. Csukd be a szemed!
– Miért? – érdeklődött Gaspod.
– Az illem kedvéért!
A kis kutya üres tekintettel bámult vissza rá. Aztán megszólalt:
– Ó, értem! Igen, határozottan leesett. Te jó ég, nem bámulhatok csak úgy egy meztelen nőre! Ó, dehogy! Kocsányon lógó szemekkel! Mindenféle ötleteim támadhatnának. Bizony ám!
– Tudod, hogy értem!
– Nem mondhatnám. Nem mondhatnám. A ruha sosem volt az, amit kutyahogyhíjjáknak mondhatnánk. – Azzal Gaspod megvakarta a fülét. – Bocs, mondattani bonyodalmak.
– Veled más a helyzet. Te tudod, mi vagyok. Különben is, a kutyák természetes állapotukban meztelenek.
– Ahogy az emberek is…
Angua átváltozott.
Gaspod fülei a koponyájához lapultak és akarata ellenére felvinnyogott.
A lány kinyújtóztatta a végtagjait.
– Tudod, mi a legrosszabb? – kérdezte. – A hajam. Egyszerűen nem lehet kifésülni belőle a csomókat. És mindig bokáig sáros vagyok.
Majd lerántotta az ágyról a lepedőt, és tógaszerűen maga köré csavarta.
– Na – jelentette ki. – Az utcán rondábbakat is látni. Gaspod?
– Mi az?
– Most már kinyithatod a szemed.
A kis korcs pislogott. Angua mindkét alakjában kifejezetten kellemes látványt nyújtott, de átmeneti formáiban, amikor a morfikus jel egyik testfázistól a másikig vándorolt, nem olyan kép volt, amelyet érdemes teli gyomorral szemlélni.
– Azt hittem, a padlón fogsz nyögve hempegrrgőzni, szőgrrt hullajtani meg nyújtózkodni – nyüszögte.
A lány ellenőrizte haját a tükörben, amíg még tartott az éjszakai látása.
– Miért?
– Ez az… izé… fáj?
– Inkább olyan, mint egy egész testes tüsszentés. Azt hinnéd, hogy egy fésűje csak akad, nem? De most komolyan: fésűről beszélünk! Fésűje mindenkinek van…
– Egy igazán… kiadós… tüsszentés?
– Már egy ruhakefe is megtenné.
Mozdulatlanná dermedtek, mert az ajtó nyikorogva kitárult.
Murok lépett be. A homályban észre sem vette őket, egyenesen az asztalhoz sétált. Aztán valami felvillant és kénes szag kezdett terjengeni – gyufát gyújtott, majd azzal egy gyertyát.
Majd levette a sisakját, és a vállai megrogytak, mintha csak ekkor engedte volna láttatni a rá nehezedő súlyt.
Aztán fennhangon megszólalt:
– Ez nem lehet igaz!
– Micsoda? – kérdezte Angua.
Murok megpördült.
– Maga mit keres itt?
– Ellopták az egyengrruhádat, míg az Ogrrgyilkosok céhházában kémkedtél – sietett azonnal Angua segítségére Gaspod.
– Ellopták az egyenruhámat – felelte a lány –, miközben az Orgyilkosok céhházában kémkedtem. – Murok továbbra is szúrósan nézett rá. – Volt ott egy öregember, aki folyamatosan motyogott magában – tette hozzá még Angua kétségbeesetten.
– ’csába? Ezredkeze, aprórák?
– Igen, ez volt az, amit…
– Pöcetata – sóhajtott Murok. – Valószínűleg már el is adta egy italért. De tudom, hol lakik. Juttassa majd eszembe, hogy nézzek el hozzá egy szóra, ha lesz időm!
– Eszedbe se jut megkégrrdezni tőle, mi volt grrajta, amíg a céhházban jágrrt! – sugallta Gaspod, aki közben bemászott az ágy alá.
– Fogd be! – szólt rá Angua.
– Tessék? – értetlenkedett Murok.
– Megtudtam valamit a szobával kapcsolatban! – próbálta sietve elterelni a beszélgetést a lány. – Valami…
– …Edward d’Eathé volt? – kérdezte a férfi, és leült az ágyra. Az ősi rugóknak köszönhetően hangos groing-groing-grink hallatszott.
– Honnan tudja?
– Azt hiszem, d’Eath ellopta a pukkát. Azt hiszem, megölte Beanót. De… orgyilkos létére anélkül ölne, hogy megfizetik? Ez elképzelhetetlenebb, mint más törpe szerszámaival dolgozni, vagy más bohóc arcát viselni. Úgy hallottam, Rejtvány nagyon dühös. Az egész városba szétküldte az orgyilkosait a fiú után.
– Ö! Hát, nem szeretnék Edward helyében lenni, amikor megtalálják.
– Én most sem szeretnék a helyében lenni. Pedig tudom, hol ez a hely. Ott, ahol annak a szegénynek a hullája fekszik.
– Ezek szerint megtalálták az orgyilkosok?
– Nem. Valaki más találta meg. Aztán meg Zsámoly és Detritus. Ha jól sejtem, pár napja már halott. Érti? Ez nem lehet igaz! Pedig még az arcáról is ledörzsöltem a festéket, és az orrát is levettem. De határozottan ő az. És a parókája is a megfelelő vörös árnyalatú. Egyenesen Kalapácsnyélhez kellett mennie.
– De… valaki Detritusra lőtt. És megölte a kolduslányt is.
– Igen.
Angua a tizedes mellé ült.
– És ő nem lehetett Edward…
– Ha! – Murok levette a mellpáncélját és lehúzta a láncingét.
– Szóval valaki mást keresünk. Egy harmadik személyt.
– De nincsenek nyomok! Csak valami ismeretlen, egy mordállyal a kezében! Valahol odakinn a városban! Bárhol lehet! Én pedig fáradt vagyok.
A rugók glinkje mellett Murok felállt és az asztalhoz vánszorgott. Leült, maga elé húzott egy szelet papírt, megszemlélte a ceruzákat, majd egyiküket a kardja élén kihegyezte, aztán – rövid tűnődést követően – írni kezdett.
A lány csendben figyelte. A férfi rövidujjú bőrfelsőt hordott láncinge alatt. Bal felkarján egy anyajegy volt látható. Korona alakú.
– Most mindezt leírja, ahogy Kadar kapitány szokta? – érdeklődött Angua egy idő múlva.
– Nem.
– Akkor mit csinál?
– Írok anyának és apának.
– Csakugyan?
– Mindig írok nekik. Megígértem. Különben is, segít gondolkodni. Amikor gondolkodom, mindig levelet írok haza. Apa rengeteg jó tanácsot szokott adni a válaszleveleiben.
Az asztallapon a tizedes előtt egy fadoboz hevert, tele levelekkel. Murok apjának, úgy látszik, kedvelt szokása volt a tizedes leveleinek hátuljára írni viszontválaszait. Érthető módon, hiszen papírhoz elég nehéz hozzájutni egy törpe bánya mélyén.
– Miféle jó tanácsokat?
– Általában a bányaműveléssel kapcsolatosakat. Vagy a kőzetmozgatással. Tudja. Aládúcolás és támfaácsolás. Egy bányában nem lehet hibázni. A megfelelő módon kell intézni a dolgokat.
Ceruzája a papírt karistolta.
Bár az ajtó még mindig résnyire nyitva állt, valaki roppant óvatosan megkísérelt kopogni rajta. Mintha valami metaforikus morzekóddal próbálta volna jelezni: látom jól, hogy a szobájában tartózkodik egy hiányosan öltözött ifjú hölgy társaságában, ezért úgy kopogok, hogy lehetőleg ne lehessen hallani.
Kolon főtörzsőrmester köhintett. Ám a köhintésben valahol egy jelentőségteljes kacsintás is rejtőzött.
– Igen, főtörzsőrmester? – kérdezte Murok anélkül, hogy felnézett volna.
– Mit tegyek a következőkben, uram?
– Küldje ki őket osztagokban, főtörzsőrmester. Mindegyikbe jusson legalább egy ember, egy törpe és egy troll.
– ’genuram! És mit csináljanak?
– Látszódjanak, főtörzsőrmester.
– Rendben, uram. Uram? Az újabb önkéntesek egyike… Zordon úr az, uram. A Szilfa utcából. Ő vámpír, mármint gyakorlatilag, de fent dolgozik a vágóhidaknál, szóval nem emb…
– Köszönje meg neki nagyon szépen, főtörzsőrmester, aztán küldje haza!
Kolon Anguára pislantott.
– ’genuram! Rendben – nyugtázta aztán tétován. – De nincs vele különösebb baj, csak szüksége van ezekre a plusz homogoblinokra a vérébe…
– Nem!
– Értem. Rendben. Akkor, öö, akkor megyek, és megmondom neki.
Kolon becsukta az ajtót. A zsanér jelentőségteljesen kacsintott.
– Uramnak szólítják – mutatott rá Angua. – Észrevette?
– Igen. Helytelen. Az embereknek a saját fejükkel kellene gondolkodniuk, ahogy Kadar kapitány is mindig mondja. A gond az, hogy csak akkor gondolkodnak a saját fejükkel, ha ezt mondják nekik. Hogyan betűzné azt, hogy „egészségtelenség”?
– Sehogy.
– Jól van – Murok továbbra sem nézett föl. – Azt hiszem, az éjjel hátralévő részében már egyben tudjuk tartani a várost. Mindenki észhez tért.
Nem, nem tértek észhez, futott át Angua agyán. Csak figyeltek rád. Olyan, mint a hipnózis.
Az emberek a te látomásodriak megfelelően élnek. Te is álmodsz, akár Nagy Fido, csak ő rémálmot lát, te pedig mindenki másért álmodsz. Tényleg azt hiszed, hogy alapjában véve mindenki rendes és kedves. És csak addig a rövid pillanatig, amíg a közeledben tartózkodik, mindenki más is elhiszi ezt.
Valahonnan kintről kézbütykök dübögése hallatszott. Detritus egysége újabb őrjáratra indult.
Á, mindegy… Előbb vagy utóbb úgyis meg kell tudnia.
– Murok?
– Hmm?
– Mikor Zsámoly meg a troll meg én beléptünk az őrségbe… szóval tudja, miért mi hármunkat vettek fel?
– Persze. A kisebbségi csoportok képviselete miatt. Egy troll, egy törpe és egy nő.
– Á! – Angua tétovázott. A hold még mindig sütött odakinn. Még elmondhatná neki, aztán lerohanna a lépcsőn, átváltozna, és hajnalig jó messzire juthatna a várostól.
– Nem egészen erről van szó – mondta. – Egy rakás élőhalott lakik a városban, és a Patrícius ragaszkodott ahhoz, hogy…
– Csókold meg! – szólt Gaspod az ágy alól.
Angua megdermedt. Murok azoknak az embereknek a kissé zavarodott arckifejezését öltötte magára, akik épp az előbb hallottak valami olyasmit, ami az agyuk szerint nem is létezik. Aztán a férfi elvörösödött.
– Gaspod! – csattant fel Angua kutyanyelven.
– Tudom, mit csinálok! Egy Férfi és egy Nő. Ez a Végzet – felelte a kis korcs.
Angua felállt. Murok is felpattant, méghozzá olyan gyorsan, hogy a széke is felborult.
– Mennem kell! – mondta a lány.
– Öhm. Ne még…!
– Most vond magadhoz! – mondta Gaspod.
Nem fog működni, figyelmeztette magát a lány. Sosem működik. Egy farkasembert csak más farkasemberek képesek megérteni…
De…
Feltartotta az egyik ujját.
– Csak egy pillanat! – mondta, majd villámgyors mozdulattal az ágy alá nyúlt, és a grabancánál fogva előrántotta onnan a kis kutyát.
– Szükséged van rám! – nyüszítette Gaspod, miközben az ajtóhoz vitte. – Úgy értem, mit tud ő erről? Azt hiszi, hogy az édeskettes az, ha megmutatja neked a morporki kolosszust! Tegyél le azo…!
Az ajtó becsapódott. Angua nekidőlt.
Az lesz a vége, mint ami Pszeudopoliszban volt meg Chirmben és…
– Angua? – mondta Murok.
A lány megfordult.
– Ne szólj egy szót sem! – előzte meg a férfit. – És minden rendben lehet.
Egy idő múlva az ágyrugók megint – glink – felnyikorogtak.
És kevéssel ezután Murok tizedes számára a Korongvilág megrendült teknősbékai alapjaiban.

Murok tizedes hajnali négy körül ébredt fel; azon titkos órán, melyet csak az éjjeli népség – úgymint bűnözők, rendőrök és más bajkeverők – ismernek igazán. A keskeny ágy rá eső felén fekve a falra bámult.
Határozottan érdekes éjjel volt.
Ámbár a tizedest bizonyos értelemben valóban lehetett egyszerű léleknek nevezni, nem volt ostoba. Korábban sem volt előtte ismeretlen a dolog mechanikája. Jó pár ifjú hölgynek bemutatták már, és számosat elvitt közülük pezsdítő sétákra, melyek során csodálatos kovácsoltvas díszeket és érdekfeszítő városi épületeket nyílt alkalmuk kettesben megszemlélni egészen addig, míg az említett hölgyek – rejtélyes módon – el nem vesztették érdeklődésüket a téma iránt. A Szajhavermek környékén is elég sokat járőrözött. (Mely terület nevével kapcsolatban Mrs. Marok és a Varrónők Céhe folyamatosan próbálta rávenni a Patríciust arra, hogy változtattassa át azt a Megegyezéses szerelmek utcájára.) Igaz, soha nem került szorosabb kapcsolatba az ottaniakkal, és nem is volt benne teljesen biztos, hogy ha mégis úgy alakulna, miként tehetné ezt.
Az éjjel történtekről azért valószínűleg mégsem ír a szüleinek. Szinte biztos, hogy már tisztában vannak vele.
Kisiklott a takaró alól. A szobában a behúzott függönyök mögött fülledtség uralkodott.
Hallotta, ahogy az ágyon Angua átgördül az ő teste által hagyott mélyedésbe.
Aztán két kézzel, meglehetősen erőteljes mozdulattal széthúzta a függönyöket, és a kerek telihold fehér fénye beáradt az ablakon.
Mögötte az ágyon a lány álmában felsóhajtott.
A síkságon vihar tombolt. Murok látta a szemhatáron cikázó apró villámokat és érezte az eső illatát. De a város állott, kemencemeleg levegője csak még forróbbnak tűnt a közelgő enyhülés ígéretében.
Az Egyetem épületéből az ég felé nyújtózott a Művészetek Tornya. Megszemlélhette, ahogy bármelyik nap, hisz uralkodott a város látképe felett.
Mögüle, az ágy felől glink hallatszott.
– Azt hiszem, ez egy… – kezdte a férfi, miközben megfordult. És így elmulasztotta, mikor a holdfény megcsillant valamilyen fémtárgyon a torony tetején.

Kolon főtörzsőrmester az őrház fullasztó levegőjéből menekülve egy kinti padon ücsörgött. Valahonnan bentről kopácsolás hallatszott. Pár perccel korábban az eltökélt arckifejezésű Zsámoly tűnt el ott egy zsák szerszám és néhány sisak társaságában. Ha agyonütik, Kolon akkor sem tudta volna megmondani, miben mesterkedik a kis ördögfajzat.
A főtörzsőrmester – igen lassan – ismét ellenőrizte írótábláján a neveket.
Kétség sem férhetett hozzá: az Éjjeli őrjárat immár húsz taggal büszkélkedhetett. Talán többel is. Detritussal teljesen elszaladt a ló, és felesketett további két embert, egy trollt, valamint – a Műzokni Bt. Takaros Turkálója udvarából – egy fa próbababát.{[}29] Ha ez így megy tovább, rövidesen újra meg lehet nyitni az őrházakat a főkapuk mellett, akár a régi szép időkben.
Kolon még csak nem is emlékezett arra, mikor szolgált utoljára húsz ember az őrségben.
Amikor elkezdték, jó ötletnek tűnt. Egyértelmű, hogy segített a kedélyek lecsillapításában. De reggelre a Patrícius is tudomást szerez róla, és maga elé hívatja majd a rangidős tisztet.
Sajnos Kolon főtörzsőrmester elég bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy éppen kicsoda is az őrség rangidős tisztje. A szíve azt súgta neki, hogy vagy Kadar kapitánynak kellene ennek lennie, vagy – saját maga által sem teljesen meghatározható okok miatt – Murok tizedesnek. De a kapitány nem volt sehol, Murok tizedes meg csak tizedes volt, és Fred Kolonban gyökeret vert a szörnyű gyanú: ha majd a Patrícius maga elé hívat valakit, hogy ironikus legyen vele, és afféle kérdéseket tesz majd fel neki, mint például „És ha szabad kérdeznem, ki is fogja fizetni ezeknek az embereknek a bérét?” akkor ő, azaz Kolon főtörzsőrmester lesz igazán és nyakig az Ankhban.
Ráadásul a rendfokozatokból is kezdtek kifogyni. A főtörzsőrmesteri alatt csak kevés rang megkülönböztetésére nyílt lehetőség. Nobby kezdett felettébb kekec lenni már annak pusztán az említésére is, hogy esetleg újabb személyeket nevezhetnének ki tizedessé, szóval komoly rangbéli torlódás volt várható. Emellett néhány csendbiztos valamiért a fejébe vette, hogy az előléptetés leggyorsabb módja, ha minél több újoncot toboroznak az őrségbe. Ha így lenne, Detritus a jelenlegi sebességével a hónap végére elérhetné a legfelsőbb hadseregtábornok és generalisszimusz rangot.
És az egészben az volt a legkülönösebb, hogy Murok még mindig csak egyszerű…
Kolon üvegcsörömpölésre kapta fel a fejét. Valami aranyos árnyalatú, meghatározhatatlan dolog törte ki az őrház felső ablakát, érkezett az árnyak közé, majd rohant el, mielőtt a főtörzsőrmester még kivehette volna, hogy mi az.
Aztán az őrház ajtaja is kicsapódott, és Murok robogott ki rajta, karddal a kezében.
– Hova ment? Hova ment?
– Nem t’om. Mi a fene volt ez?
Murok megtorpant.
– Uh. Nem tudom biztosan – felelte.
– Murok?
– Főtörzs?
– Én a helyedben felvennék valami ruhát, fiam!
Murok továbbra is a hajnal előtti homályt fürkészte.
– Csak megfordultam és ott volt, és…
A kezében lévő kardra bámult, mintha csupán ekkor döbbent volna rá arra, hogy a markában szorongatja.
– Ó, hogy az a…! – jelentette ki lassan.
Majd visszarohant a szobájába és felhúzta a nadrágját. Míg beleküzdötte magát jéghideg tűként fúródott agyába a gondolat: ökögrr vagy, ugye tudod? Ösztönösen felkaptad a kagrrdod, mi? Ügyes! Ő meg elgrrohant, és most mágrr soha többet nem fogod látni!
A tizedes megfordult. A kis szürke eb az ajtóban áthatóan bámulta.
Egy ekkogrra meggrrázkódtatástól lehet, hogy sohasem fog visszaváltozni! – magyarázták a tizedes gondolatai. Kit égrrdekel, hogy fagrrkasembegrr? Ez cseppet sem izgatott addig, amíg nem tudtad grróla! Mellesleg ha akadna nálad bágrrmilyen sütemény, igazán dobhatnál egyet annak a kiskutyának ott az ajtóban; bágrr jobban belegondolva, annak az esélye, hogy jelen pillanatban van nálad efféle, elég csekély, szóval felejtsd el az egészet… Fenébe, ezt jól eltoltad, mi?
…gondolta Murok.
– Vau, vau! – szólt a kis korcs. Murok homloka ráncokba gyűrődött.
– Te vagy az, ugye? – kérdezte az ebtől kardjával rámutatva.
– Én? A kutyák nem tudnak beszélni – válaszolta Gaspod sietve. – Figyelj, én csak tudom! Én kutya vagyok!
– Elárulod nekem, hova ment! Most azonnal! Vagy…
– Egen? Nézd – felelte komoran Gaspod –, az első dolog, amit az életben tapasztaltam, az első, égrrted, az volt, hogy zsákban beledobtak a folyóba. Egy téglával egyetemben. Engem. Grreszkető kis lábak, viccesen kifogrrdult fül. Pedig még bolyhos is voltam. Grrendben, tögrrténetesen a folyó az Ankh volt. Így pagrrtra tudtam sétálni. De ez volt a kezdet, és később sem lett sokkal jobb. Mágrrmint a zsákon belül kellett a pagrrtra sétálnom, magammal vonszolva a téglát. Hágrrom napba telt, míg kigrrágtam magam. Szóval gyegrrünk! Fenyegess csak!
– Kérlek! – mondta Murok.
Gaspod megvakarta a fülét.
– Talán képes lennék a nyomába szegődni – tűnődött. – Ha kellő módon bátogrrítanának, ugye égrrted? – emelgette jelentőségteljesen a szemöldökét.
– Ha megtalálod, bármit megadok neked, amit akarsz! – ígérte a férfi.
– Ó, égrrtem! Ha. Ó, igen. Akkogrr minden jól van, ha ha. Mit szólnál egy kis előleghez? Láttad mágrr a mancsaimat? Csupa heg és bütyök. És ez az ogrr sem szagol ám magától! Ez egy finoman hangolt készülék!
– Ha nem kezdesz el azonnal szaglászni – figyelmeztette Murok –, én személyesen fogom… – Tétován elhallgatott. Soha életében nem kegyetlenkedett még állatokkal. – Nobby tizedes kezébe helyezni az ügyet! – fejezte be végül.
– Na, egrről beszélek – jegyezte meg keserűen Gaspod. – Ez aztán az ösztönzés!
Foltos orrát a földre szorította. De csak a látszat kedvéért; Angua szaga úgy függött a levegőben, akár egy szivárvány.
– Te tényleg tudsz beszélni? – kérdezte Murok.
– Naná, hogy nem… – válaszolta Gaspod tekintetét az égre fordítva.
Az alak felért a torony tetejére.

A városban mindenfelé lámpások és gyertyák égtek. Látta maga alatt szétterülve az egészet. Tízezer földszülte apró csillag… és egy pillanat alatt elolthatná azt, amelyiket csak akarja. Olyan érzés volt, mintha isten lenne.
És csodálatos, milyen tisztán felhallatszott minden lenti hang. Olyan érzés volt, mintha csak isten lenne. Hallotta a kutyák üvöltését, a polgárok beszélgetését. Néha-néha egyik-másik hang a többi fölé kerekedett, és magasan az ég felé szárnyalva rövid ideig elnyomta azokat.
Ez volt az igazi erő. Lenti hatalma, hogy megparancsolhatta: tedd ezt, végezd el amazt… pusztán emberi mértékűnek számított, de ez… olyan érzés volt, mintha isten lenne.
Vállához emelte a pukkát, belenyomta a hat töltényt tartalmazó tárat és megcélzott egy véletlenszerűen kiválasztott fényforrást. Aztán egy másikat. Majd egy újabbat.
Valóban nem kellett volna engednie, hogy a pukka lelője azt a kolduslányt. Nem az volt a terv. A céhmesterek, ez volt szegény kis Edward terve. A céhmesterek, kezdetnek. Vezetők nélküli, forrongó zűrzavarba taszítani a várost, majd szembesíteni az ostoba kis jelöltjét vele, és azt mondani: menj és uralkodj, hisz ez a végzeted!
Az elme jól ismert, régi betegségére utalt az efféle gondolkodás. Arra a kórra, melyet az ember koronáktól és buta kis meséktől kaphatott el. És ha egyszer megfertőződött… hah!… ha megfertőződött, már azt hitte, hogy elég csupán egy trükk – például egy kard kihúzása valamilyen kőből – a királyi hivatal betöltéséhez. Kőbe döfött kard? A pukka ezerszer mágikusabb volt annál!
Lefeküdt, végigsimított a pukka csövén, és várt.

Alkonyodott.
– Nemcsiná’tam semmit – nyögte Szénpofa és priccsén a másik oldalára fordult.
Detritus bunkójával alaposan fejbe vágta.
– Ébresztő, katonák! Ki a kezekkel takarók alól! Egy újabb gyönyörű nap az őrségbe’! Talpra, Szénpofa őrgyakornok, maga kis nyomorult!
Húsz perccel később a csipás szemű Kolon főtörzsőrmester ellenőrizte az egységeket. A padokon gunnyasztottak, Detritus megbízott csendőr kivételével, aki kihúzott, sziklaegyenes derékkal ült a helyén és sugárzott róla a hivatalos tettrekészség.
– Jól van, emberek – kezdte Kolon. – Na most…
– Emberek, mindenki alaposan figyejjen! – dörögte Detritus.
– Köszönöm, Detritus megbízott csendőr! – folytatta fáradt hangon a főtörzsőrmester. – Kadar kapitány ma megnősül. Mi adjuk a díszőrséget. A régi szép időkben is mindig ezt tettük, amikor egy csendbiztos megházasodott. Ezért azt akarom, hogy ragyogjanak a mellvértek és a sisakok! A szakaszok csak úgy világítsanak! Még egy apró piszok… hol van Nobby tizedes?
Hangos dink! hallatszott, ahogy Detritus megbízott csendőr keze lepattant az új sisakjáról.
– Órák óta nem láttuk, uram! – jelentette.
Kolon az égre emelte a tekintetét.
– És lenne szíves valam… hol van Angua őrgyakornok?
Dink! – Senki se’ látta múlt éjjel óta, uram!
– Rendben. Átvészeltük az éjjelt, át fogjuk vészelni a nappalt is. Murok tizedes szerint a feladatunk magaslatán kell állnunk!
Dink! – Igen, uram!
– Detritus megbízott csendőr?
– Uram?
– Mi az ott a fején?
Dink! – Zsámoly megbízott csendőr készítette nekem, uram! Különleges mehanikás gondolkodó sisak!
Zsámoly köhintett.
– Ezek a nagy darabok itt a hűtésre valók, látják? Ezek a feketék. Aztán elemeltem egy olyan óraszerkezetet az unokatestvéremtől, és ez a propeller itt levegőt fúj a… – a törpe elhallgatott, amint megpillantotta Kolon arckifejezését.
– Ez az, amin egész éjjel dolgozott, ugye?
– Igen, mert szerintem a trollok agya túlságosan fel…
A főtörzsőrmester egy intéssel elhallgattatta.
– Tehát már mechanikus katonánk is van, he? – tette fel a költői kérdést. – Igazi gépesített lövészek leszünk, ha így folytatjuk.

Gaspodot földrajzi jellegű szégyenérzett öntötte el. Többé-kevésbé tisztában volt azzal, épp hol tartózkodik: valahol a Gyehennán túl, a dokkmedencék és tehénistállók hálójában. Bár a városra mindig is a sajátjaként gondolt, ez nem az ő területe volt. Errefelé majdnem akkora patkányok éltek, mint ő maga, ráadásul elég intelligensek voltak ahhoz, hogy felismerjék: a kis korcs alapvetően valamilyen terrierféleség lenne. Mindezeken felül két ló is megrúgta, továbbá egy szekér kis híján elütötte. És még a szagot is elvesztette. A lány többször is visszakanyarodott a saját nyomán, jó párszor átkelt a folyón, valamint sűrűn használta a háztetőket. A farkasemberek ösztönös tehetséggel vezették félre üldözőiket; elvégre olyan egyedek leszármazottai voltak, akik sikeresen menekültek el feldühödött tömegek elől. Mert azoknak közülük, akiknek nem sikerült lehagyniuk az őket üldöző tömegeket, sohasem születtek leszármazottaik. De még a sírhellyel sem kellett törődniük.
Elég sokszor tűnt el az illat valamilyen fal vagy alacsony tetejű ház tövében, és ilyenkor Gaspod mindig jó darabig sántikált körbe-körbe, míg megtalálta a folytatást.
Skizofrén kutyaagyában is különféle véletlenszerű gondolatok kergetőztek.
– Okos kutyus, a nap hőse! – motyogta. – Mindenki azt mondja majd: jó kutya! Nem, nem fogják mondani, hisz csak azégrrt csinálom, meggrt megfenyegettek. A Csodálatos Ogrr! Nem is fűlött a fogam ehhez az egészhez. Nesze, Itt Egy Szép Cubák! Csak felszínen hányódó tögrrmelék vagyok az élet óceánján. Na ki a jó kutyus? Fogd be!
Ahogy az égbolton a nap, odalenn Gaspod is ugyanúgy vánszorgott tovább.

Willikins széthúzta a függönyöket. A napfény beáradt. Kadar nyögve ült fel ágyának romjai közepette.
– Az égre, ember! – mormolta. – Hány óra?
– Kis híján reggel kilenc felé jár már, uram – felelte a komornyik.
– Reggel kilenc? Kicsoda kel fel ilyenkor! Általában eszembe se’ jut megmoccanni addig, amíg jól benne nem járunk már a délutánban.
– De uram nem dolgozik immár, uram.
Kadar a maga köré gyűrt ágyneműre bámult. A lepedő a lábára csavarodott. Aztán felködlött előtte az álma.
A várost járta benne.
Ami azt illeti, nem is annyira álom volt az, mint inkább emlék. Elvégre ezt tette korábban minden éjjel. Lényének egy része még nem is hagyott fel vele; Kadar egyik fele próbálta elsajátítani a civil viselkedés finomságait, de személyiségének másik, régi része még mindig a hajdani ütemre menetelt – nem is, járőrözött. Bár úgy tűnt, hogy manapság jóval elhagyatottabb és sivárabb a tájék.
– Óhajtja, uram, hogy megborotváljam, vagy enkezével végezné el inkább e műveletet?
– Ideges leszek, ha a népek pengékkel hadonásznak a fejem körül – világított rá Kadar. – De ha befogja a kocsiba a lovakat, megpróbálok eljutni a fürdőszoba túlsó végébe.
– Szerfölött tréfás, uram.
Kadar ismét megfürdött, pusztán csak az újdonság kedvéért. Hallotta a ház általános háttérzaját, amint buzgón zümmögött az E-nap felé. Lady Sybil ugyanolyan közvetlen módon viszonyult közelgő férjhezmeneteléhez, mint például az egyes mocsári sárkányok fülének kajlaságát célzó tenyésztési kísérleteihez. A konyhákban már három napja fél tucat szakács munkálkodott. Ökröt is sütöttek egészben, és csodálatos dolgokat vittek végbe különféle ritka gyümölcsökkel. Mind ez idáig Samuel Kadar számára a jó étel az inaktól megtisztított sült májat jelentette, az haute cuisine pedig pálcikára szúrt sajtdarabokat, egy fél grapefruitba döfve.
A kapitánynak nagyjából rémlett, hogy egy reménybeli vőlegénynek nem ajánlott megpillantania jövendőbeli aráját a menyegző reggelén – talán azért, nehogy aztán menekülőre fogja. Meglehetősen szerencsétlen volt a helyzet. Jó lett volna, ha tud valakivel beszélni. Talán akkor valamiféle értelmet is ki tudott volna hámozni ebből az egészből.
Felvette a borotvát és a tükörbeli Samuel Kadar kapitány arcára meredt.

Kolon tisztelgett, aztán Murokra pislogott.
– Jól van, uram? Úgy tűnik, ráférne magára egy kis alvás.
A város órái tízet – vagy legalábbis tíz körülit – ütöttek. Murok visszafordult az ablaktól.
– Kint voltam szétnézni – mondta.
– Három újonc ma reggel, csak idáig – jelentette be Kolon. – Azt mondták, Murok úr seregébe szeretnének jelentkezni – fűzte hozzá kissé aggodalmas hangon.
– Helyes.
– Detritus alapkiképzésben részesíti őket. Nagyon alapban – fejtegette a főtörzsőrmester. – De működik. Miután egy órát üvöltözött a fülükbe, bármit megtesznek, amire utasítom őket.
– Azt akarom, hogy minden nélkülözhető ember legyen fenn a tetőkön a palota és az Egyetem között – mondta a tizedes.
– Az orgyilkosok már fenn vannak – tájékoztatta Kolon. – És a Tolvajok Céhe is küldött fel embereket.
– Ők orgyilkosok és tolvajok. Mi nem azok vagyunk. Ellenőrizze, hogy valaki legyen fönn a Művészetek Tornyában is!
– Uram?
– Igen, főtörzsőrmester?
– Beszélgettünk erről… én meg a fiúk… és hát…
– Igen?
– Egy csomó vesződséget megtakaríthatnánk, ha elmennénk a varázslókhoz és megkérnénk őket, hogy…
– Kadar kapitány sosem trükközött semmiféle varázslással.
– Nem, de…
– Semmi mágia, főtörzsőrmester!
– Igenis, uram.
– A díszőrséget elintézték?
– Igen, uram. A szakaszok lilában és aranyban pompáznak, uram.
– Csakugyan?
– Nagyon fontos dolog, uram, hogy a szakaszok színei szépen ragyogjanak. Halálra rémíti az ellenséget.
– Jó.
– De sehol sem találom Nobbs tizedest, uram.
– És ez gond?
– Hát, így a díszőrség kissé pofásabb lesz, uram.
– A tizedes különleges megbízatást kapott tőlem.
– Öö… Angua őrgyakornokot sem találom sehol.
– Főtörzs?
Kolon megacélozta az akaratát. Kint a harangzúgás lassan elhallgatott.
– Maga tudta, hogy ő farkasember?
– Öhm… Kadar kapitány bizonyos értelemben célzott rá…
– Hogyan?
Kolon egy lépésnyit hátrált.
– Hát valami olyasmit mondott, hogy: „Fred, ez egy istenek verte farkasember. Nekem sincs jobban ínyemre a dolog, mint neked, de Vetinari azt mondta, hogy egyet azok közül is fel kell vennünk, és egy farkasember még mindig jobb, mint egy zombi vagy egy vámpír, nincs mit tenni.” Ilyesfélén célzott rá.
– Értem.
– Öö… sajnálom, uram!
– Csak vészeljük át a napot, Fred! Ez minden, ami…
…abing, abing, a-bing-bong…
– Még csak ezt az órát sem adtuk oda a kapitánynak – szólt Murok, miközben előhalászta zsebéből a mondott szerkezetet. – Biztos olyan érzéssel ment el, hogy nem is törődünk vele. Valószínűleg várt tőlünk legalább egy órát. Tudom, hogy ez a hagyomány.
– Elég sok minden történt az utóbbi napokban, uram. Különben meg az esküvő után még odaadhatjuk neki.
Murok visszacsúsztatta az órát a tasakjába.
– Feltételezem, igen. No, szedjük össze magunkat, főtörzsőrmester!

Nobbs tizedes a város alatti sötétségben küzdötte előre magát. A szeme már hozzászokott a homályhoz. Majd meghalt egy cigiért, de Murok jó előre megtiltotta neki. Csak fogd a zsákot, kövesd a nyomot, hozd vissza a testet! És ne csenj el semmilyen ékszert!