Terry Pratchett

FEGYVERTÁRSAK

 

 

 

A hálóinget viselő Murok tizedes – Ankh-Morpork Városi Őrség (Éjjeli őrjárat) – leült, kezébe vette a ceruzáját, megnyalta a hegyét, majd írni kezdett:

 

„Drága Mama és Papa!
Íme ismét egy Dicső feljegyeznivaló életem Könyvébe merthogy, kineveztek tizedesnek!! Ez bizony újabb Öt Tallér havonta plusz egy új bőrmellény két, stráffal a vállán. És egy vadonatúj bronzjelvény! hatalmas felelősség!! Mindez azért mert, újoncokat kaptunk, mivel a Patrícius, aki mint, erről utólag tájékoztattak, a város egyeduralkodója, egyetértett azzal hogy, az őrségnek tükröznie kell a Város etnikai arculatát…”

 

Ezen a ponton Murok egy pillanatra megtorpant, és kibámult kicsi, poros szobájának ablakán a folyón átoldalazó kora esti napfényre. Aztán ismét a papír fölé hajolt.

 

„…amit nem teljessen értek de, valószínűleg a törpe Dörgőszag Tégely Kozmetikai Üzeméhez lehet valami köze. Szintúgy Kadar kapitány is, akit gyakorta említettem már a leveleimben őt, megházasodván elhagyja az őrség állományát, Kiváló Úriemberré válik és, biztos vagyok benne hogy, mi mindannyian a Legjobbakat kívánjuk neki, ő tanított meg engem Mindenre, amit ma tudok, eltekintve azoktól, amiket magam tanultam meg. Összedobunk neki egy Meglepetés Ajándékra valót, egy olyan újféle Órára gondoltam, aminek nem kell démon a működéséhez és, a hátuljára bevésetnénk, hogy »Egy Óra őrségbeli öreg Batáraidtól hogy, gondolj ránk minden Órán!«, ami egy játék a szavakkal avagy, szóvicc. Még nem tudjuk, ki lesz az új kapitány, Kolon őrm. azt mondja, beadja a lemondását, ha ő, Nobbs tzds.
 pedig…”

 

Murok újfent kibámult az ablakon. Széles, becsületes homloka ráncokba gyűrődött az erőfeszítéstől, amint próbált módot találni arra, hogy valami előnyöset mondhasson Nobbs tizedesről.

 

„…jóval alkalmasabb jelenlegi Posztjára, én meg nem vagyok elég rég az őrség kötelékében. Így hát várnunk kell és majd Meglátjuk…”

 

Ez is, mint oly sok minden más, egy halállal kezdődött. És egy temetéssel – egy annyira ködös tavaszi reggelen, hogy a talaj felett gomolygó vastag, hideg pára még a sírba is beszüremlett, és úgy tűnt, mintha a koporsót felhők közé engedték volna le.
A kis, szürkés korcs – gazdája oly sok válogatott kutyakórságnak, hogy azok állandó felhőként lebegtek körülötte – közönyösen figyelt egy földhalomról.
Különféle koros nőrokonok zokogtak. Ám Edward d’Eath nem sírt, három okból. Egyfelől, mert legidősebb fiú lévén ő volt d’Eath harminchetedik lordja, márpedig egy d’Eath számára sírni Nem Helyénvaló. Másodszor, mert az Orgyilkosok Céhébe tartozott – igaz, a tinta szinte még meg sem száradt a diplomáján –, és az orgyilkosok nem könnyezik meg a halált (különben abba sem hagyhatnák a sírást). Végül pedig azért, mert dühös volt. Valójában tajtékzott.
Tajtékzott, mivel kölcsön kellett kérnie erre a szegényes temetésre. Tajtékzott a pocsék idő miatt, a közrangúakhoz méltó végső nyughely miatt, mert a város állandó háttérzaja egy cseppet sem változott, még egy ilyen alkalom kedvéért sem. Tajtékzott a történtek miatt. Ennek nem így kellett volna történnie.
Ennek nem lett volna szabad így történnie.
Átpillantott a folyó túlfelén magasodó palota épülettömbjére, és az dühe nagyítólencséjének szörnyű, tiszta fókuszába állt.
Edwardot azért küldték az Orgyilkosok Céhébe, mert az nyújtotta a legalkalmasabb képzést azok számára, akiknek a társadalmi státusza többnyire magasabb volt, mint a személyes intelligenciája. Amennyiben a Bolondok és Bohócoknál tanul, feltalálta volna a szatírát, és veszélyes tréfákat eszelt volna ki a Patríciussal kapcsolatban. Ha a Tolvajok Céhében kapott volna kiképzést{[}1], betört volna a palotába és ellopott volna valami igazán értékeset a Patríciustól.
Azonban Edwardot az… Orgyilkosokhoz küldték.
Azon a délutánon eladta a d’Eath-birtokok maradékait, és ismét felvételét kérte a Céh iskolájába.
Posztgraduális képzésre.
Színtiszta jelessel végzett, a Céh történetében elsőként. Tanárai úgy hivatkoztak rá, mint akire érdemes figyelni – mégpedig, mivel volt valami az egyéniségében, ami még az orgyilkosokat is feszélyezte, valószínűleg a lehető legnagyobb távolságból.

 

A temető magányos sírásója épp azt a gödröt töltötte fel, amelyben az idősb d’Eath nyugodott.
Hirtelen úgy tűnt számára, mintha a következő gondolatok foglalkoztatnák:
– Esetleg egy csont akadhat valahol? Nem, nem, elnézést, ez ízléstelen volt, felejtsük el. Azonban magrrhahúsos szendvicsek vannak a hogyhíjjákodban, uzsonnadoboz izé. Miégrrt is ne adnál egyet annak a kedves kis kutyusnak ott?
A férfi ásójára támaszkodott és körülnézett.
A szürkés korcs intenzíven bámult vissza rá.
Aztán megszólalt: – Vau?

 

Edward d’Eathnek öt hónapjába került, mire megtalálta, amit keresett. A keresést nagyban nehezítette, hogy nem tudta, mi is az, ami után kutat – csak azt, hogy ha meglátja, azonnal felismeri. Edward mélyen hitt a Végzetben. A hozzá hasonlók gyakran vannak így ezzel.
A Céh birtokolta a város egyik legnagyobb könyvtárát. Sőt, bizonyos különleges területekre vonatkozó szakmunkák tekintetében ez volt a leggazdagabb könyvtár Ankh-Morporkban. E területek főként a sajnálatosan rövid emberi élettel álltak kapcsolatban, illetve e sajnálatos rövidség előmozdításának módozataival.
Edward rengeteg időt töltött a könyvtárban, többnyire egy létra tetején, tetemes mennyiségű por társaságában.
Minden művet elolvasott a fegyverekről, amit csak lehetett. Nem tudta, mi után kutat, ám végül egy a számszeríjlövedékek röppályájáról szóló, egyébiránt rendkívül unalmas és pontatlan értekezés margójára írt feljegyzésben megtalálta. A rövid szöveget óvatos kézzel kimásolta.
Edward hosszú időt töltött történelemkönyvek társaságában is. Az Orgyilkosok Céhe – lévén megfelelő születésű úriemberek társasága – a történelemmel foglalkozó könyvek összességére mint afféle házikönyvtári állományra tekintett. A Céh könyvtára számos ilyen munkát tartalmazott, valamint hajdanvolt királyok és királynők arcképeinek egy egész gyűjteményét,{[}2] mely arcokat idővel Edward d’Eath jobban ismerte már, mint a sajátját. Az ebédidejét is a társaságukban töltötte.
Utóbb úgy tartották, hogy ekkoriban érték olyan hatások, melyek rossz útra terelték. De Edward d’Eath életének titka abban rejlett, hogy egyáltalán nem gyakorolt rá kívülről senki semmilyen káros befolyást, már ha nem számoljuk a halott uralkodók képmásait. Csupán saját maga befolyásolta önmagát.
Különben ez az a pont, ahol a népszerű vélekedés általában téved. Az egyes személyek csak biológiailag számítanak az emberi faj tagjainak – ahhoz, hogy a szó valódi értelmében ember lehessen valaki, a társadalmat alkotó egyedek Brown-mozgásában kell ide-oda pattognia; mert csak e mozgás által tudjuk egymást folyamatosan emlékeztetni arra, hogy… nos… hogy mit jelent emberi lénynek lenni. Edward egyre jobban önmagába zuhant, mint ahogy az általában a hasonló esetekben történni szokott.
Nem volt terve. Egyszerűen csak visszavonult egy védhetőbb állásba – esetében a múltba –, mint mindenki teszi hasonló esetekben, mikor úgy érzi, támadás fenyeget. De aztán történt vele valami, ami ugyanolyan következményekkel járt rá nézve, mint amikor egy őshüllők iránt rajongó egyetemista felfedezi, hogy egy plesiosaurus úszkál az aranyhalas medencéjében.
Edward, miután több mint egy napot töltött a hajdanvolt dicsőség társaságában, egy forró délutánon pislogva lépett ki a fényre. És a múlt ott jött vele szembe, kedélyesen bólogatva jobbra és balra a járókelőkre.
Edward képtelen volt útját állni a benne feltörő érzelmeknek, és rákiáltott:
– Hé, maga! Maga k-icsoda?
A múlt pedig válaszolt:
– Murok tizedes, uram. Éjjeli őrjárat. D’Eath úr, ha nem tévedek, ugye? Segíthetek valamiben?
– Mi? Nem! Nem. Cs-ak törődjön a s-aját ügyeivel.
A múlt bólintott, rámosolygott, majd tovább ballagott a jövőbe.

 

(-_-)

 

Murok egy pillanatra szünetet tartott, és a falra meredt.
„Három tallérért vásároltam egy ikonográf-dobozt, azt a fajtát amelyben, egy manó festi le a különféle dolgok képét, nagyon Divatosak manapság ezek a készülékek. A mellékelt képeken a szobámat láthatjátok és az őrség-beli batáraimat, Nobby az, aki azt a Vicceset Mutatja, de azért mélyen belül Csupaszív és Jó Lélek.”
A tizedes ismét megtorpant ténykedése közben. Hetente legkevesebb egyszer írt haza levelet. A törpék általában így szokták. Murok ugyan két méter magas volt, de törpék között nőtt fel, majd emberek között még följebb. S noha az írás művészete nem tartozott az erősségei közé, kitartóan próbálkozott.
„Az idő”, folytatta az írást igen lassan és óvatosan, „továbbra is Fölöttéb Meleg…”
 
 
Edward egyszerűen nem tudta elhinni. Ellenőrizte a feljegyzéseket. Majd ismét. Mindenfelé kérdezősködött, és mivel kérdései elég ártatlanoknak tűntek, az emberek válaszoltak neki. Végül egy egész hétvégére a Kostetőre utazott, ahol az óvatos faggatózás végül a Rézsikló környéki törpe bányákig vezette. Onnan pedig egy bükkerdő máskülönben teljesen jellegtelen tisztására, ahol pár percnyi türelmes ásás faszéndarabokat hozott felszínre.
Az egész napot azon a helyen töltötte. Miután végzett, és napnyugta környékén óvatosan újra avarréteggel fedte be az ásás nyomait, már bizonyossá érett benne a meggyőződés.
Ankh-Morporknak ismét van királya.
És ez így helyes. És természetesen a Sors akarata, hogy épp akkor ismerte fel ezt, amikor elkészült a Tervvel. És az is úgy helyes, hogy a Sors akaratából, dicsőséges múltja segítségével a város megmenekedjék végre nemtelen jelenétől. S ennek eszközei az ő kezében vannak, és tisztában van a céllal is. És így tovább… Edward gyakorta gondolkodott ilyenformán.
Mármint dőlt betűkben. Az ilyen személyekre jobb, ha figyel az ember.
Biztonságos távolságból.

 

„Érdeklődve olvastam Leveleteket, melyben értesítetek arról hogy, emberek érkeztek és felőlem tudakozódtak. Ez Csodálatos, alig költöztem a városba, és máris Híres vagyok.
Nagy örömmel hallottam továbbá hogy, megnyílt a 7-es számú vágat. Nem szégyellem bevallani Nektek hogy, bár itt kitűnően érzem magam, hiányolom az othoni Régi Szép Időket. A szabadnapjaimon ugyan néha lemegyek ücsörögni kicsit a Pincébe, és közben olykor fejbevágom magam egy kalapácsnyéllel, de azért valahogy az mégsem az Igazi.
Remélem, levelem Jó Egésségben talál benneteket,
Tisztelettel,
Szerető fiatok, aki fogadott,
 

Murok.”

 

Összehajtogatta a levélpapírt, mellé rakta a képeket, leragasztotta a papírt gyertyaviasszal, amibe a hüvelykujját nyomta bélyegzőként, majd az egészet a nadrágzsebébe dugta. A Kostetőre irányuló törpe posta meglehetősen megbízhatónak számított. Mind több és több törpe jött dolgozni a városba, és mivel a törpék fölöttébb kötelességtudóak, közülük sokan küldték haza a keresményüket. Ebből következően a postájuk igen biztonságosnak számított, hiszen szigorúan őrizték. A törpék fölöttébb kötődnek az aranyhoz. Bármelyik útonálló, aki a „pénzt vagy életet” mondattal szándékozott nyitni velük szemben, jobb, ha vitt magával összecsukható kempingszéket, uzsonnáskosarat és olvasnivalót, mert ugyancsak hosszú alkudozásra számíthatott.
Mindezek után Murok megmosta az arcát, felöltötte bőr felsőruháját, nadrágját és láncingét, felcsatolta mellvértjét, sisakját a hóna alá csapta, majd derűsen kilépett az ajtón, készen arra, hogy szembenézzen mindazzal, amit a jövő számára tartogat.

 

Egy másik szobában, valahol másutt.
Elég vacakul nézett ki az egész: a falak vakolata hámlott, a mennyezet megsüllyedt, akár egy kövér ember ágya. A bútorok miatt csak még zsúfoltabbnak tetszett.
Ez utóbbiak régi, jó minőségű berendezési tárgyak lévén nem is illettek a helyhez. Jóval inkább magas, visszhangos csarnokokhoz. Ebbe a helyiségbe csak úgy beszuszakolták őket. Sötét tölgyszékek. Hosszú tálalóasztalok. Még egy díszpáncél is. Alig maradt hely a féltucatnyi ember számára, akik a hatalmas asztalt ülték körbe. Hisz az asztal is épp-csak befért a szobába.
Az árnyékok közt egy óra ketyegett.
A nehéz bársonyfüggönyöket annak ellenére elhúzták, hogy odakint még korántsem sötétedett. A levegő a kinti hőség és a benti laterna magica gyertyái miatt fojtogatónak érződött.
A szobát csupán arról a kifeszített vászonról visszaverődő fény világította meg, amelyen jelen pillanatban Murok Vasolvasztárfi tizedes igen jó minőségű portréja látszott.
A kicsiny, bár válogatott közönség azoknak az embereknek az óvatosan semleges arckifejezésével szemlélte a képet, akik ugyan félig meg vannak győződve arról, hogy vendéglátójuk nem teljesen épelméjű, de egyelőre inkább figyelmen kívül hagyják ezt, hisz épp hogy végeztek a vacsorával, és faragatlanság lenne túl korán távozni.
– Nos – szólt egyikük. – Úgy vélem, mindannyian láttuk már őt a városban járőrözni. Na és? Csak egy csendbiztos, Edward.
– Hát persze. Ez alapvető fontosságú. A szerény társadalmi helyzet. Mindez tökéletesen illik a klasszikus m-in-tába. – Edward d’Eath jelzett. Újabb üveglap klikkent a helyére. – Ezt nem az illető életében festették. P-aragore király. Egy régi f-estmény után. Ez – klikk – III. Veltrick király. Egy másik portré alapján. Ez pedig IV. Alguinna királynő… figyelik az áll formáját? A következő – klikk – egy hétpennys pénzérme „Zavarodott” Webblethorpe uralkodása idejéből, ismét érdemes figyelni az állra és az általános cs-ontszerkezetre. Ez pedig – klikk – egy… virágváza fejjel lefelé fordított képe. Sz-arkalábak, ha jól hiszem. Miért is?
– Ööö, elnézést, Edward úr, maradt pár üres üveglap és a démonok még nem fáradtak el, így…
– Kérem a következő lapot! Aztán távozhat.
– Igenis, Edward úr.
– Jelentkezzen a szolgálatos k-ínzómesternél.
– Igenis, Edward úr.
Klikk.
– Ez pedig egy jól sikerült – helyes, Blenkin! – kép Coanna királynő mellszobráról.
– Köszönöm, Edward úr!
– Mindazonáltal ha többet látnánk az arcból, az sokat segítene a hasonlóság felismerésében. Úgy vélem, ennyi elegendő. Távozhat, Blenkin.
– Igenis, Edward úr.
– T-alán egy kevés valami a füleket illetően.
– Igenis, Edward úr.
Az inas tisztelettudóan becsukta maga mögött az ajtót, majd fejét szomorúan csóválva elindult a konyha irányába. A d’Eath család már évek óta nem engedhetett meg magának házi kínzómestert. A fiú kedvéért kénytelen lesz legjobb képességei szerint tenni valamit egy egyszerű konyhakéssel.
A látogatók várták, hogy vendéglátójuk magyarázni kezdjen, de nem nagyon tűnt úgy, mintha erre készülne. Bár Edwardnál olykor elég nehéz volt az ilyesmit megítélni. Nem is annyira beszédhiba volt az, ami izgatott állapotában a mondandóját jellemezte, mint inkább a hangok közti szünetek helytelen időzítése; mintha az agya esetenként rosszkor parancsolt volna megálljt a szájának.
Végül a közönségből valaki mégis megszólalt.
– Nos… Mire is szeretne valójában rámutatni?
– Látták a hasonlóságot. Hát nem nyilvánvaló?
– Ó, ugyan már…!
Edward d’Eath egy bőr irattartót húzott maga felé, és bogozni kezdte a zsinegjeit.
– De, de a fiút törpék nevelték fel. A Kostető-hegység erdeiben találtak rá, még csecsemő korában. K-iégett szekerek, hullák és effélék társaságában. R-ablótámadás, úgy tűnt. A törpék egy kardot is találtak a maradványok között. Most már az ő kardja. Igen régi penge. És mindig éles.
– Na és? A világ telis-tele van régi kardokkal. És fenőkövekkel.
– Ezt a kardot felette jól elrejtették az egyik összetört szekéren. Különös. Azt várná az ember, hogy egy fegyvert elérhető közelségben tartanak, nem? Veszély esetére? Egy banditákkal teli vidéken? Aztán a fiú felcseperedett, és… a Sors… úgy rendezte, hogy a kardjával együtt Ankh-Morporkba jöjjön, ahol beállt az Éjjeli őrjáratba. Alig tudom elhinni!
– Ez még továbbra sem…
Edward felemelt kézzel szakította félbe a mondatot, majd előhúzott valamit az irattartóból.
– Óvatosan k-örülpuhatolóztam, tudják, és rábukkantam a helyre, ahol a támadás bekövetkezett. Körültekintő kutatásom során jó pár régi, szekereknél használatos szegre, néhány rézérmére, és az elszenesedett fa között… erre akadtam.
Hallgatósága nyakát nyújtogatva figyelt.
– Valamiféle gyűrűnek tűnik.
– Igen. A, a, a felszíne e-lszíneződött, persze, különben valaki már rég észrevette volna. Valószínűleg ezt is a szekéren rejtették el. R-észlegesen megtisztíttattam. A vésete olvasható. Ez pedig Ankh királyi ékszereinek képes leltárjegyzéke a.m.{[}3] 907-ből, Tyrril király uralkodása idejéből. Felhívhatnám, kérem, felhívhatnám a f-igyelmüket arra az apró eljegyzési gyűrűre a lap b-al alsó sarkában? A művész szép, kivehető vésetet alkotott.
Jó pár percbe telt, míg mindenki megszemlélte a tárgyat. A hallgatóság alapvetően gyanakvó emberekből állt. Mindannyian olyan ősöktől származtak, akik számára a gyanakvás és a paranoia elsődleges értékeknek bizonyultak a túlélés szempontjából.
Merthogy mindannyian arisztokraták voltak. Egyetlenegy sem akadt köztük, aki ne tudta volna a déd-déd-déd-nagyapja nevét, és hogy milyen szégyenletes betegségben halt meg.
Épp az imént fogyasztottak el egy meglehetősen közepes ebédet, melyhez mindazonáltal figyelemre méltó óborokat szolgáltak fel. Mindannyian azért voltak jelen, mert ismerték Edward atyját, és mert a d’Eathek – még ha pillanatnyilag rendkívül szerény körülmények között éltek is – jó nevű, ősi nemesi családnak számítottak.
– Láthatják – jelentette ki Edward büszkén – a bizonyítékok meggyőző erejűek. Van királyunk!
A hallgatóság tagjai gondosan kerülték egymás tekintetét.
– Úgy hittem, ö-römmel tölti el önöket a hír – jegyezte meg Edward.
Végül lord Rozsdha adott hangot a közös véleménynek. És jóllehet égkék tekintetében soha nem volt helye könyörületnek – lévén az nem a túlélést elősegítő tulajdonság –, egyes ritka esetekben megengedhette magának, hogy pillantását a kedvesség halvány árnyéka szennyezze be.
– Edward… – szólt. – Ankh-Morpork utolsó királya századokkal ezelőtt meghalt.
– Á-rulók végezték ki rútul!
– Még ha rá is bukkannánk valamely leszármazottjára, az uralkodói vér ennyi év alatt minden bizonnyal eléggé felhígulhatott, nem gondolja?
– A királyi v-ér nem hígul fel soha!
Á, gondolta lord Rozsdha. Az ifjú afféle. A fiatal Edward úgy véli, hogy a király érintése gyógyítja a strúmát, mintha az uralkodói cím valamiféle kénes kenőcs lenne. Az ifjú Edward úgy véli, nincs olyan széles vértenger, amelyen nem érné meg átgázolni azért, hogy egy királyt az őt megillető trónra ültessünk, nincs olyan alantas tett, melyet nem követhetnénk el a korona védelmében. Egy romantikus lélek tehát.
Lord Rozsdha viszont nem volt romantikus lélek. A Rozsdhák kitűnően alkalmazkodtak Ankh-Morpork királyság utáni századaihoz: adtak és vettek, kapcsolatokat építettek és tették mindazt, amit az arisztokraták mindig is szoktak; azaz megkurtították a vitorlákat és túléltek.
– Nos, esetleg – hagyta jóvá annak az embernek a hangján, aki épp lebeszél valakit az ablakpárkányon való ácsorgásról. – De fel kell tennünk magunknak a kérdést: szüksége van Ankh-Morporknak jelen pillanatban egy királyra?
Edward úgy meredt rá, akár egy őrültre.
– Szüksége? Szüksége? Miközben szép városunk egy zsarnok uralmát nyögi?
– Ó! Úgy érti, Vetinariét.
– Nem látják, mit tett ezzel a várossal?
– Tény, hogy valóban igen kellemetlen, magasra törő kis ember – szólt lady Selachii –, ám nem mondanám, hogy kifejezetten terrorizál bennünket. Nem kimondottan.
– Javára kell írnunk – erősítette meg Gyrhes vikomt –, hogy a város működik. Többé-kevésbé. A népek meg hasonlók tesznek-vesznek.
– Az utcák biztonságosabbak, mint „Örült” lord Ingherült idejében szoktak volt lenni – említette meg lady Selachii.
– Bi-ztonságosabbak? Vetinari alapíttatta a Tolvajok Céhét! – kiáltotta Edward.
– Igen, igen, természetesen, szerfölött elítélendő, nyilvánvalóan. Másfelől azonban szerény évi összegért cserébe az ember biztonságban járhatja az utcákat…
– Mindig azt hangoztatja – szólt lord Rozsdha –, hogy ha már mindenképpen lennie kell bűnözésnek, az lehet akár szervezett is…
– Nekem úgy tűnik – mondta Gyrhes vikomt –, hogy a céhes fickók mind jól kijönnek vele, merthogy bárki más csak rosszabb lenne, nem igaz? Kétség nem fér hozzá, akadt jó pár… bonyolult eset az elődei között. Emlékeznek „öldöklő” lord Choerlew-re?
– „Buggyant” lord Ackordra? – vetette közbe lord Molyirtho.
– „Vigyorgó” lord Lapotzkára? – toldotta meg lady Selachii. – A rendkívül gyilkos humorérzékével?
– Igaz, ami igaz, Vetinari… van valami, ami nem teljesen… – jegyezte meg lord Rozsdha.
– Pontosan tudom, mire céloz – csatlakozott Gyrhes vikomt. – Egyáltalán nem szívelem, hogy mindig tudja, mire gondol az ember, mielőtt még gondolna rá.
– Mindenki előtt ismeretes, hogy az Orgyilkosok Céhe az ő díját egymillió tallérban állapította meg – szólt lady Selachii. – Ennyibe kerülne, ha valaki el akarná tetetni láb alól.
– Valahogy van egy olyan érzése az embernek – fűzte hozzá lord Rozsdha –, ennél jóval többe kerülne, ha azt akarnánk, hogy biztosan halott is maradjon.
– Az istenekre! Mivé lett a büszkeség? Hová tűnt a becsület?
Szó szerint mindenki összerezzent, ahogy az utolsó lord d’Eath felpattant a székéből.
– Hallják a saját szavaikat? Igen? Nézzenek magukra! Melyikük családjának neve nem szennyeződött be a királyok kora óta? Teljesen megfeledkeztek már dicső őseikről? – Az ifjú ingerülten körözött az asztal körül, így hallgatóságának forognia kellett, hogy követni tudja a tekintetével. Edward dühödten mutatott rá egyikükre.
– Ön, lord Rozsdha! Az ön ősének azt követően a-dományoztak bárói rangot, hogy egymagában lemészárolt harminchét klaccsit pusztán egy varrótűvel, nem igaz?
– Igaz, de…
– Ön, uram! Lord Molyirtho! Az első Molyirtho herceg hatszáz embert vezetett a chirmi csata dicsőséges és hősies v-ereségébe! Ez nem jelent semmit? És ön, lord Venturi, és ön, lord Gyrhes… csak ücsörögnek Ankhban a vén házaikban az ősi neveikkel meg a régi vagyonukkal, miközben Céhek – Céhek! Kufárok és kereskedők csőcseléke! –, tehát Céhek i-rányítják a várost!
Két gyors lépéssel a könyvespolcnál termett, majd egy hatalmas, bőrkötésű kötetet hajított az asztalra, felborítva ezzel lord Rozsdha poharát.
– Az Óshdy-féle N-emesi Családfák Könyve! – kiáltotta. – Mindannyiunkról találhatóak benne lapok! Kiérdemel-tük! De ez az ember megbűvölt mindenkit! Pedig biztosíthatom önöket, ő is csak hús-vér, egyszerű halandó! S-enki sem meri eltávolítani, mert mindenki attól t-art, hogy a dolgok kicsivel rosszabbra fordulhatnak a számára! Az i-stenekre!
Hallgatósága savanyú képet vágott. Természetesen mindez igaz volt… ha már így szóba került. És attól még nem hangzott jobban, hogy egy égő szemű, fellengzős fiatalember szájából hallották.
– Igen, igen, a régi szép idők. Égre törő tornyok és lobogók és lovagság meg hasonlók – szólt Gyrhes vikomt. – Hölgyek csúcsos kalpagokban. Páncélos fickók egymást ütlegelik és ilyesmi… De, tudja, haladnunk kell a korral…
– Az volt az aranykor – mondta Edward.
Te jó ég! – gondolta lord Rozsdha. Ez tényleg azt hiszi.
– Nézze, drága fiam! – szólt lady Selachii – Pár szerencsés egybeesés és egy ékszer még nem valami sok, nemdebár?
– A dajkám úgy mesélte – tette hozzá Gyrhes vikomt –, hogy egy igazi király bármilyen sziklából ki tud húzni egy kardot.
– Ha! Igen, és képes gyógyítani a korpát – mondta lord Rozsdha. – Puszta legenda. Semmi egyéb, semmi valódi. Akárhogy is, engem mindig kissé zavarba hozott az a történet. Mi olyan nehéz abban, hogy kihúzzunk egy kardot egy kőből? Az igazán kemény munkát már korábban elvégezték. Ha hasznossá akarná tenni magát az ember, azt kellene megkeresnie, aki eredetileg beledöfte oda a fegyvert, nem?
A hallgatóság megkönnyebbülten felnevetett. Ez volt az, amire később Edward emlékezett. Hogy az egész nevetésbe fulladt. Nem kifejezetten őt nevették ki, de az a típusú ember volt, aki minden ilyesmit személyesnek vesz.
Tíz perccel később Edward d’Eath egyedül maradt.
Annyira kedvesek voltak. Haladni a korral! Ennél többet várt tőlük. Sokkal többet. Azt remélte, hogy fellelkesítheti őket. Már elképzelte magát egy sereg élén…
Blenkin érkezett tiszteletteljesen csoszogva.
– Mindahányat kikísértem, Edward úr – jelentette.
– Köszönöm, Blenkin. Leszedheti az asztalt.
– Igenis, Edward úr.
– Hova lett a becsület, Blenkin?
– Nem t’om, uram. Én nem vettem el.
– Nem akartak meghallgatni.
– Nem, uram.
– Nem akartak m-eghallgatni!
Edward ült a kandalló hamvadó tüze mellett, ölében Tzombharapó műve, az Ankh-Morpork uralkodói vérvonalai egy szamárfüles példánya. Lapjairól halott királyok és királynők meredtek rá szemrehányóan.
És itt véget is érhetett volna az egész. Valójában univerzumok millióiban véget is ért. Edward d’Eath megöregedett, és megszállottsága afféle könyvmolyi őrületté változott a levágott ujjú kesztyűs-szövetpapucsos változatból. A nemesi vérvonalak szakértőjévé vált, bár erről szinte senki sem tudott, mivel csak nagy ritkán hagyta el a szobáját. Murok tizedes Murok őrmesterként tisztes kort ért meg, és szolgálat közben, hetvenéves korában hunyt el egy valószínűtlen balesetben, melyben egy hangyászsün is szerepet kapott.
Univerzumok millióiban Zsámoly és Detritus őrgyakornokok nem zuhantak át a lyukon. Univerzumok millióiban Kadar nem találta meg a csöveket. (Egy különös, bár elméletileg lehetséges univerzumban az őrház belsejét egy hajmeresztő forgószél pasztellszínekben újradekorálta, továbbá kicserélte az ajtózárat és elvégzett még pár valószínűtlen javítást a környéken.) Univerzumok millióiban a Városi Őrség kudarcot vallott.
Univerzumok millióiban ez egy igen rövid könyvnek bizonyulna.
Edward, ölében az értekezéssel, elszunyókált. És álmodott. Dicsőséges küzdelemről. A „dicsőséges” ugyanolyan fontos szó volt a személyes szótárában, mint a „becsület”.
Ha árulók és becstelen emberek nem hajlandók elfogadni az igazságot, akkor majd ő, Edward d’Eath válik a Végzet ujjává.
A gond a Végzettel az, persze, hogy gyakran nem igazán fontolja meg, hova nyúl az ujjaival.

 

Samuel Kadar kapitány, Ankh-Morpork Városi Őrség (Éjjeli őrjárat), a Patrícius fogadótermének huzatos előszobájában ült. A legjobb köpenyét viselte, mellpáncélja kifényesítve, sisakja a térdein.
Rezzenéstelen arccal bámulta a szemközti falat.
Boldognak kellene lennem, mondta magának. És az is volt. Egy bizonyos értelemben. Határozottan. Boldog, mint az izé.
Pár nap múlva megnősül.
Nem lesz többé csendbiztos.
Különféle kedvteléseknek hódoló úriember válik belőle.
Oda sem figyelve levette bronzjelvényét és megdörzsölte a köpenye szélével. Aztán a szeme elé tartotta, hogy a fény megcsillant a patinás felületen. AMVŐ 177. sz. Néha eltűnődött, vajon hány csendbiztos viselte előtte ezt a jelvényt.
Nos, hamarosan egy újabb valaki mellén fog díszelegni.

 

(-_-)

 

Ez Ankh-Morpork, az Ezer Meglepetés Városa (legalábbis a Kereskedők Céhének ismertetője szerint). Mi mást is kellene elmondani róla? Szélesen elterpeszkedő nagyváros, egymillió lakossal, a Korongvilág legnagyobb metropolisza. Az Ankh-folyó szeli ketté, amely oly iszapos, mintha fejjel lefelé folyna.
Látogatói pedig azt kérdezik: hogyan létezhet ekkora város? Mi hajtja? Mivel az Ankh-folyó anyagát szó szerint rágni lehet, honnan szerzik az ivóvizet? Voltaképpen mire épül a város gazdasága? Miképp lehet, hogy minden valószínűség ellenére mégis működik?
Persze igazából a látogatók nem túl gyakran kérdeznek ilyeneket. Általában inkább olyasmiket mondanak, mint „Hogyan jutok el a, öööö, tudja, a… ööö… tudja, a fiatal hölgyekhez, érti?”.
De ha egy kis ideig az agyukkal próbálnának gondolkodni, akkor bizonyára a fentieket kérdeznék.

 

Ankh-Morpork Patríciusa annak a rendkívül elfoglalt embernek a hirtelen, ragyogó mosolyával dőlt hátra egyszerű faszékében, aki egy zsúfolt nap végén a következő emlékeztetőt olvassa napi beosztásában: „7.00–7.05; vidámnak, nyugodtnak, közvetlennek lenni”.
– Nos, természetesen fölöttébb lesújtott a levele, kapitány…
– Igen, uram – válaszolta Kadar, továbbra is irodabútorhoz mérhető élénkséggel.
– Kérem, foglaljon helyet, kapitány!
– Igen, uram – felelte Kadar, és állva maradt. Ez büszkeség kérdése volt.
– De természetesen tökéletesen megértem. A Juhossyak vidéki birtokai igen terjedelmesek, úgy hiszem. Biztos vagyok benne, hogy lady Juhossy hasznát veszi az ön erős jobb kezének.
– Uram? – Kadar kapitány a város urának jelenlétében mindig egy a férfi fejétől körülbelül harminchüvelyknyivel föntebb és hathüvelyknyire balra eső pontra meredt.
– És persze meglehetősen módos emberré válik, kapitány.
– Igen, uram.
– Remélem, gondolt már erre. Új kötelezettségei lesznek.
– Igen, uram.
A Patrícius lassan ráébredt, hogy a társalgás mindkét fele az ő vállán nyugszik. Az asztalán heverő papírok között lapozott.
– És persze nekem kötelességem lesz egy új főparancsnokot kinevezni az Éjjeli őrjárat élére – folytatta a Patrícius. – Van esetleg valami javaslata?
Úgy tűnt, Kadar tudata aláereszkedik a felhőről, ahol addig tartózkodott, bárhol is lett légyen az. Ez már az őrséget érintő téma volt.
– Nos, Fred Kolont… Őt az istenek is őrmesternek teremtették…

 

Kolon főtörzsőrmester, Ankh-Morpork Városi Őrség (Éjjeli őrjárat) végigpillantott a ragyogó arcú újoncok során.
Felsóhajtott. Visszaemlékezett a saját első napjára. A jó öreg Árverő őrmester. Mekkora tahó volt! A nyelve, akár a korbács. Ha a vén lókötő ezt megérhette volna…
Hogy is nevezik? Ó, megvan. Pozitív diszkriminációs toborzási eljárás, vagy mi. A Szilícium Rágalmazásellenes Liga nyomult a Patríciusnál, és végül…
– Ismételje meg újra, Detritus őrgyakornok! – szólalt meg. – Azt a trükkje, hogy a kezét meg kell állítania a koponyája előtt. Na, keljen fel a földről, és próbálkozzon meg azzal a tisztelgéssel még egyszer! Lássuk csak… Zsámoly őrgyakornok?
– Jelen!
– Hol?
– Maga előtt, főtörzsőrmester.
Kolon lenézett, majd hátralépett. Több mint tekintélyes pocakja mögül Zsámoly őrgyakornok felfelé fordított, segítőkész intelligenciát sugárzó arca bukkant elő. Az újonc egyik szeme üvegből volt.
– Á! Helyes.
– Magasabb vagyok, mint amilyennek látszom.
Ó, te jó ég! – gondolta fáradtan Kolon főtörzsőrmester. Add össze őket, aztán felezd meg, és kapsz két normális embert; bár persze normális emberek nem jelentkeznek a Városi Őrségbe. Egy troll és egy törpe. És még nem is ez a legrosszabb…

 

Kadar az asztalon dobolt az ujjaival.
– Tehát nem Kolon – mondta. – Ráadásul ő sem lesz már fiatalabb. Megérett rá az idő, hogy az őrházban maradjon, és utolérje magát a papírmunkával. Így is elég sok a tennivalója.
– Kolon főtörzsőrmesternek mindig is sok tennivalója lett volna, úgy vélem – jegyezte meg a Patrícius.
– Mármint az újoncokkal – fűzte hozzá Kadar jelentőségteljesen. – Emlékszik, uram?
Azokkal, akiket maga kényszerített ránk, tette hozzá gondolatban. Persze nem a Nappali őrség sorait gyarapították velük. És azok a fattyúk a palotaőrségnél, azok sem fogadták volna őket. Ó, nem. Rakjátok csak az Éjjeli őrjáratba őket, úgyis egy vicc az egész, legalább nem lesznek szem előtt! Mármint senki fontos személy szeme előtt.
Kadar kizárólag azért ment bele, mert tudta, hogy az egész már úgysem sokáig lesz az ő gondja.
Nem mintha fajgyűlölő lennék, tette hozzá. De az őrség az férfiembernek való.
– És Nobbs tizedes? – kérdezte a Patrícius.
– Nobby?
Mindkettejük előtt felrémlett Nobbs tizedes képe.
– Nem.
– Nem.
– Aztán ott van még természetesen – mosolyodott el a Patrícius – Murok tizedes. Kiváló fiatalember! Máris nevet szerzett magának, ha jól tudom.
– Ez… igaz – felelte Kadar.
– Újabb előléptetési lehetőség, esetleg? Értékelném a véleményét.
Kadar maga elé idézte Murok tizedes arcát…

 

– Ez – mondta Murok tizedes – a Tengelyiránti kapu. Mármint az egész városé. Ez az, amit őrzünk.
– Miért? – kérdezte Angua őrgyakornok, a legutolsó újonc.
– Ó, hát tudják. Barbár hordákkal, ádáz törzslakókkal, rablóseregekkel… meg ilyesmikkel szemben.
– Micsoda? Mi egyedül?
– Egyedül? Ó, dehogy! – nevetett Murok. – Az butaság volna, nem igaz? Nem, ha bármi ilyesmit látnak, csak rázzák meg a kolompjukat olyan erősen, ahogy csak tudják.
– Miért, mi történik akkor?
– Kolon főtörzsőrmester és Nobby meg a többiek jönnek rohanvást, amint tudnak.
Angua őrgyakornok a ködös látóhatárra pillantott.
Elmosolyodott.
Murok elvörösödött.
Angua őrgyakornok elsőre elsajátította a tisztelgés tudományát. Az egyenruha minden darabját egészen addig nem ölthette magára, amíg, nos, nevezzük nevén, amíg valaki egy mellvértet el nem vitt az öreg Kűdőhöz, a fegyvermesterhez, és el nem magyarázta neki, hogy itt meg itt kalapálja hangsúlyosan domborúra, és a világon egy sisak alá sem lehetett volna begyűrni azt a hamuszőke hajzuhatagot, de Murok rájött, hogy Angua őrgyakornoknak valójában nincs is szüksége mindezekre, mert a népek valószínűleg sorba állnak, csak hogy letartóztassa őket.
– És mit csinálunk most? – kérdezte a szóban forgó őrgyakornok.
– Felteszem, visszavonulunk az őrházba – válaszolta Murok. – Kolon főtörzsőrmester vélhetőleg felolvassa az esti jelentést.
Angua pillanatok alatt elsajátította a „járőrözés” képességét is, ezt a különleges, a multiverzum világsokaságának közegeire általánosan jellemző járásmódot: a rüszt enyhén megemelkedik, a láb óvatosan kifelé lendül, a lépések ritmusa órákon át, utcák sokaságán keresztül fenntartható. Detritus őrgyakornok ellenben egy jó darabig még biztos nem lesz képes ilyesmire, de legalább addig, amíg meg nem tanul tisztelegni anélkül, hogy kiütné saját magát.
– Kolon főtörzsőrmester… – tűnődött Angua. – Ő az a kövér, ugye?
– Így van.
– De miért tart majmot?
– Á! – felelte Murok. – Azt hiszem, Nobbs tizedes az, akire utal…
– Az egy ember? Olyan arca van, mint egy himlőhely-kirakójátéknak.
– Szegény valóban igen tekintélyes pattanásgyűjteménnyel rendelkezik. Trükköket is tud velük. Sose álljanak egy tükör és őközé.
Nem sokan járták az utcákat. Túl nagy volt a forróság még egy ankh-morporki nyárhoz képest is. Minden felület hőséget árasztott. A folyó mogorván húzódott medre aljába, akár egy diák reggel tizenegy tájban az ágya mélyére. Hacsak nem akadt sürgős elintéznivalójuk, a polgárok inkább hűvös kamrákban vagy pincékben bóklásztak, és csak éjjel jöttek elő.
Murok az igazi gazda magabiztosságával, bár vékony izzadságréteggel borítva rótta a sütőforróságú utcákat, s időnként szívélyesen üdvözölte a szembejövőket. Mindenki felismerte őt. Nehezen is lehetett volna bárkivel összetéveszteni: nem akadt másik két méter magas, lángvörös hajú személy a városban. Emellett úgy járta az utcákat, mintha birtokolná őket.
– És ki volt az a kőarcú illető az őrházban? – érdeklődött Angua, ahogy a Széles úton járőröztek visszafelé.
– Ő Detritus lehetett, a troll – vélte Murok. – Korábban bűnözőféle volt, de mióta Rubinnak udvarol, próbál tisztességes…
– Nem, arra az emberre gondolok – vetette közbe Angua, ráébredve (mint oly sokan mások), hogy Muroknak gondjai vannak a metaforákkal. – Akinek rett… rendkívül elégedetlen az arckifejezése.
– Ó, az Kadar kapitány. Azt hiszem, ő sosem volt még igazán elégedett. A hét végén leszerel és megnősül.
– Nem tűnt túl lelkesnek – jegyezte meg Angua.
– Meg nem tudnám mondani.
– Nem hiszem, hogy túlságosan kedveli az újoncokat.
Murok másik fontos jellemvonása a hazugságra való képtelensége volt.
– Nos, nem túlságosan szereti a trollokat – válaszolta. – Emlékszem, szavát sem hallottuk egész nap, mikor megtudta, hogy fel kell vennünk egy troll újoncot. Aztán persze fel kellett vennünk egy törpét is, különben kitört volna a botrány. Én is törpe vagyok, de az itteni törpék nem nagyon hisznek ebben.
– Nem mondja? – kérdezte Angua felpillantva a tizedesre.
– A szüleim örökbe fogadtak.
– Ó! Igen, de én sem törpe, sem troll nem vagyok – fűzte aztán hozzá Angua vészes kedvességgel.
– Nem, de maga meg n…
Angua megtorpant. – Emiatt, ugye? Te jó ég! Már a repülőkutya századában élünk, ha nem tudná! Az istenekre, tényleg így látják a világot?
– A kapitány kissé rugalmatlan tud lenni bizonyos tekintetben.
– Mondjuk, mint egy szikla?
– A Patrícius szerint tükröznünk kell a város etnikai arculatát és kisebbségi csoportjait – mondta a tizedes.
– Kisebbségi csoportjait!
– Elnézést…! De akárhogy is, a kapitánynak alig pár napja maradt csupán…
Az utca másik oldalán valami darabokra hasadt. Ahogy oda fordultak, egy alak ugrott elő az ottani kocsmából, majd rohanni kezdett a másik irányba, nyomában szorosan – legalábbis pár lépés erejéig – egy kövér, kötényes férfi.
– Állj! Állj! Illegális tolvajlás!
– Á! – szólt Murok. Majd Angua kíséretében átvágott az úttesten a kövér emberig, aki épp kacsázva megállt.
– Jó reggelt, Rongy úr! – szólította meg az illetőt. – Némi nehézség?
– Ellopta hét talléromat és semmiféle engedélyt nem mutatott! – méltatlankodott Rongy úr. – Mit tesznek ezzel kapcsolatban? Én adófizető polgár vagyok!
– Most már bármelyik pillanatban szorosan a nyomába eredhetünk – felelte Murok nyugodtan, majd előhúzta a noteszét. – Hét tallért említett?
– Legalább tizennégy volt az.
Rongy úr tetőtől talpig, alaposan megszemlélte Anguát. A férfiak ritkán hagyták ki ezt a lehetőséget.
– Miért van rajta sisak? – érdeklődött.
– Ő az újoncok egyike, Rongy úr.
Angua rámosolygott Rongy úrra. A férfi hátrább lépett.
– De hisz ő…
– Haladni kell a korral, Rongy úr – felelte Murok, miközben elrakta a jegyzetfüzetét.
A megszólított ismét saját bajára összpontosított,
– Közben mi lesz az én tizennyolc tallérommal? – szegezte a kérdést a tizedesnek.
– Ó, nil desperandum, Rongy úr, nil desperandum! – válaszolta Murok kedélyesen. – Jöjjön, Angua őrgyakornok! Folytassuk a nyomozási tevékenységet.
Majd tovább haladt, Rongy úr pedig tátott szájjal bámult utána.
– Ne felejtse el a huszonöt tallérom! – kiáltotta aztán.
– Nem akarja üldözőbe venni azt a férfit? – érdeklődött Angua, miután futva felzárkózott.
– Nincs értelme – legyintett Murok, majd hirtelen belépett egy olyan keskeny oldalsó sikátorba, hogy az szinte nem is látszott. Aztán végighaladt a nedves, mohás falak közti mély árnyékban.
– Érdekes részlet – jegyezte meg. – Lefogadom, nem sok ember tudja, hogy el lehet jutni a Széles útról a Zefír utcára. Megkérdezhet bárkit. Azt fogják felelni, hogy nem lehet továbbmenni az Ümög köz másik végéből. Pedig igen, csak annyit kell tennie, hogy felsétál a Mormiusz utcán, aztán átpréseli magát ezek között a cölöpök között a Gyomorkorgó sétányra – ugye, milyen kiváló vasból kovácsolták őket? – és már itt is vagyunk a Néhai közben…
A tizedes a köz végéig sétált, ahol csendben ácsorogni kezdett.
– Mire várunk? – érdeklődött Angua.
Rohanó lábak zaja verte fel a csendet. Murok a falnak dőlt, és az egyik karját kinyújtotta a Zefír utcára. Tompa dübbenés hallatszott. A tizedes karja meg sem rezzent. Olyan érzés lehetett, mint nekifutni a mestergerendának.
Lenéztek az eszméletlen alakra. A macskaköveken ezüsttallérok gurultak szerteszét.
– Ó, te jó ég! – csóválta a fejét Murok. – Szegény öreg Ittésmost. Pedig még meg is ígérte nekem, hogy abbahagyja. Na, mindegy…
Megragadta az alak egyik lábát.
– Mekkora összeg? – kérdezett rá.
– Úgy három tallér – felelte Angua.
– Helyes. Épp annyi hiányzik.
– Nem, a kocsmáros azt mondta, hogy…
– Ugyan már… Vissza az őrházba! Gyerünk, Ittésmost! Szerencsés napod van!
– Miért lenne szerencsés napja? – furcsállta Angua. – Hisz elkaptuk, nem?
– Igen. Mi kaptuk el. Nem a Tolvajok Céhe. Ők közel sem olyan jóindulatúak, mint mi.
Ittésmost feje macskakőről macskakőre döccent.
– Elcsakliz három tallért, aztán nyílegyenesen trappol haza – sóhajtotta a tizedes. – Ez Ittésmost. A világ legpocsékabb tolvaja.
– De azt mondta, hogy a Tolvajok Céhe…
– Ha már töltött itt egy kis időt, megérti majd, hogyan mennek a dolgok – mondta Murok. Ittésmost feje lepattant a járdaszegélyről. – Előbb-utóbb – tette hozzá a tizedes. – De mindez működik. Csodálkozni fog. Működik. Azt kívánom, bárcsak ne lenne így. De mégis ez a helyzet.

 

Míg Ittésmost enyhe agyrázkódást szenvedett annak köszönhetően, hogy az őrség fogdájának biztonságába szállították, egy hivatásos bolondot megöltek.
Épp egy utcácskán andalgott végig annak az embernek a magabiztosságával, aki jól tudja, hogy az adott évre teljes mértékben megfizette a Tolvajok Céhének járandóságát, amikor egy csuklyás alak lépett ki elé.
– Beano?
– Ó, üdv! Edward, ugye?
Az alak tétovázott.
– Épp hazafelé tartok, a Céhbe.
A csuklyás biccentett.
– Minden rendben? – érdeklődött Beano.
– Elnézést kérek e-zért! – felelte a megszólított. – De a város érdekében teszem. S-emmi személyes.
Azzal a bohóc mögé lépett. Valami reccsent, és Beano saját belső, személyes kis univerzuma kikapcsolt. Aztán a bolond felült.
– Au! – mondta. – Ez fájt…
De igazából nem is.
Edward d’Eath elborzadt arckifejezéssel meredt le rá.
– Ó… Nem akartam ennyire keményen megütni! Csak az útból szerettem volna eltüntetni!
– Miért kellett megütnie egyáltalán!
Aztán Beano lassan ráébredt, hogy Edward nem pontosan őt nézi, és ebből következően nem is hozzá beszél.
Ő is lepillantott a földre, minek következtében megtapasztalta azt a különös érzést, amelyet csak a frissen elhunytak szoktak – már tudniillik annak rémületét, amit az emberben az előtte heverő test látványa ébreszt, és az azt követő, nyugtalanító kérdést: de akkor ki az, aki mindezt szemléli?
KOPP, KOPP.
– Ki az?
A HALÁL.
– Milyen halál?
Megfagyott a levegő. Beano várt. Edward kétségbeesetten pofozgatta az arcát… illetve azt, ami egészen mostanáig az ő arca volt.
TALÁN… MEGISMÉTELHETNÉNK AZ EGÉSZET ELÖLRŐL? NEM NAGYON ÉRZEM MÉG A DOLGOT.
– Hogy micsoda? – kérdezte Beano.
– B-ocsánat! – nyögte Edward. – Csak jót akartam!
Beano figyelte, ahogy gyilkosa elvonszolja az ő… a mozdulatlan testet.
– Semmi személyes, azt mondja – jegyezte meg. – Örülök, hogy így van, mert utálnám azt a gondolatot, hogy pusztán valami személyes dolog miatt öltek meg.
CSAK AZÉRT PRÓBÁLKOZTAM EZEN A MÓDON, MERT EGYES VÉLEMÉNYEK SZERINT KÖZVETLENEBBNEK KELLENE LENNEM.
– De most komolyan, miért? Azt hittem, kifejezetten jó viszonyban vagyunk. Nagyon nehéz az én szakmámban barátokat szerezni. A magáéban szintén, gondolom.
MÁRMINT KISSÉ TAPINTATOSABBAN HOZNI A TUDOMÁSUKRA A DOLGOKAT.
– Az egyik pillanatban sétálgatok, a másikban meg már halott vagyok. De miért?
GONDOLJON MAGÁRA INKÁBB ÚGY, MINT… DIMENZIONÁLIS ÉRTELEMBEN HÁTRÁNYOS HELYZETŰRE.
Beanónak, a hivatásos mulattatónak az árnya a Halál felé fordult.
– Maga meg miről beszéli
ÖN HALOTT.
– Igen, tudom. – Beano lassan megnyugodott, és egyre kevésbé aggasztották a számára mind rohamosabban jelentőségét vesztő világ eseményei. A Halál úgy tapasztalta, a népekkel gyakran ez történt a kezdeti zavar elmúltával. A legrosszabbon legalább már túl voltak… Mármint kis szerencsével.
HA LENNE KEDVES KÖVETNI…
– Lesznek torták? Krumpliorrok? Zsonglőrködés? Várható buggyos nadrágok feltűnése?
NEM.
Beano rövid életének szinte minden napját bolondként töltötte. Arcfestése alatt gyászosan elmosolyodott.
– Máris a szívembe zártam.

 

Kadar találkozója a Patríciussal a szokásos módon zárult: a vendég azzal a bizonytalan, ám nyugtalanító érzéssel távozott, hogy épp csak sikerült életben maradnia.
A kapitány jövendőbelijéhez igyekezett. Tudta, hol akadhat rá.
A Morfikus utcabeli épület méretes kapuszárnyai fölött a következő felirat kanyargott: Itt Sárk nyok Élnek!
A kapu melletti bronztáblán viszont ez állt: Beteg Sárkányok Ankh-Morporki Napfény Otthona.
Akadt ott egy kis, üreges, szánalmas papírmasé sárkányszobor is, adománygyűjtő dobozzal a mancsai között. Vaskos láncokkal erősítették a falhoz, rajta a felirat: Ne hagyd, hogy kialudjon a lángom!
Ez volt az a hely, ahol lady Sybil Juhossy napjai túlnyomó részét töltötte.
Ő, tájékoztatták róla Kadart, Ankh-Morpork leggazdagabb hölgye. Valójában vagyonosabb, mint az összes többi hölgy egybegyúrva – már ha az ilyesmi lehetséges.
Ez különös menyegzőnek ígérkezik, suttogták az emberek. Kadar a szociális ranglétrán fölötte állókhoz alig leplezett ellenszenvvel viszonyult, mert az arisztokrata nőktől megfájdult a feje, a nemes uraktól pedig viszketni kezdett a tenyere. Lady Juhossy ráadásul a legrégibb ankhi családok egyikének volt utolsó sarja. Ám a sors, akár egy szélvihar, egymás mellé sodorta őket, ők pedig elfogadták az elkerülhetetlent…
Kisfiúkorában Kadar azt gondolta, hogy a leggazdagabbak aranytányérokból esznek és márványházakban laknak.
De aztán megtanulta: az igazán gazdagok megengedhetik maguknak, hogy szegénynek látsszanak. Sybil Juhossy olyan egyszerűségben él, amelyre csupán a nagy vagyonnal bíróknak telik. A pusztán csak jómódú hölgyek takarékoskodnak, hogy gyöngyökkel és csipkével szegett selyemruhákat vehessenek, ám lady Juhossy olyan gazdag, hogy járhat gumicsizmában és az édesanyjától örökölt gyapjúszoknyában. Olyan gazdag, hogy ehet kétszersülteket és sajtos szendvicseket. Olyan gazdag, hogy élhet harmincnégy szobás palotájának csupán három szobájában, míg a maradék lakosztályokban porvédő huzattal fedett igen drága és felettébb öreg bútorok zsúfolódnak.
Annak, hogy a gazdagok annyira gazdagok, szűrte le Kadar a tanulságot, épp az az oka, hogy képesek kevesebbet költeni.
Vegyük a csizmákat, például. Az ő havi keresete harmincnyolc tallér plusz járulékos juttatások. Egy pár igazán jó bőrcsizma ötven tallérba kerül. De egy pár megfizethető csizma, amely egy vagy két évadig tökéletesen megfelelő – aztán persze rettenetesen beázik, ahogy a kartonpapír alja elenged –, körülbelül tíz tallért kóstál. Kadar mindig ilyen fajta lábbeliket vásárolt, és egészen addig viselte őket, amíg kartontalpuk olyan vékonyra nem kopott, hogy egy ködös éjjelen pusztán abból, milyen macskaköveket érzett a talpa alatt, meg tudta mondani, Ankh-Morpork melyik részén áll.
Csak az a gond, hogy egy jó csizmát sok-sok évig lehet használni. Annak a férfinak, aki megengedheti magának, hogy ötven tallérért vegyen egy pár lábbelit, még tíz év múlva is száraz marad a lába; míg egy szegény ember, akinek csak olcsó csizmákra telik, ugyanazon idő alatt több száz tallért költ erre, és mégis végig vízben tocsog.
Ez volt Samuel Kadar kapitány szocioökonómiai igazságtalanságokra vonatkozó híres Csizma-elmélete.
Az az igazság, hogy Sybil Juhossynak alig kellett valaha is bármit vennie. Villája zsúfolásig volt ősei által vásárolt hatalmas, masszív bútorokkal. Soha nem fogyott ki belőlük. Többdoboznyi ékszere – úgy tűnt – egyre csak halmozódott az évszázadok során. Kadar járt olyan borospincéjében, melyben egész regimentnyi borász juthatott volna el a vidám részegség azon állapotáig, melyben az sem érdekelte volna őket, hogy nyom nélkül tűnnek el a polcok között.
Lady Sybil Juhossy teljes kényelemben élt úgy, hogy Kadar becslése szerint naponta körülbelül feleannyit költött, mint ő. Ám a sárkányokra sokkal többet áldozott.
A Beteg Sárkányok Napfény Otthona nagyon, nagyon vastag falakkal büszkélkedhetett és igen-igen könnyű tetőszerkezettel – mely építészeti jellegzetesség egyébként csak a tűzijátéküzemek sajátja.
Ennek pedig az az oka, hogy a közönséges mocsári sárkányokat folyamatosan idült betegségek kínozzák – mert egy beteg sárkány szokványos állapota az, hogy a tartózkodási helyéül szolgáló helyiség falait, padlóját és mennyezetét borítja be vékony rétegként. Az átlagos mocsári sárkány egy tökéletlenül irányított, veszélyesen instabil vegyi üzem, pusztán lépésnyire az általános katasztrófától. Igen kis lépésnyire.
Bizonyos elméletek szerint az, hogy a mocsári sárkányok hajlamosak erőteljes robbanással kifejezni dühüket, izgatottságukat, rémületüket vagy pusztán unalmukat, a túlélés szempontjából fontos tulajdonság{[}4], amely azért fejlődött ki, hogy így elriasszák a ragadozókat. Egyél sárkányt, mondja az elmélet, és olyan emésztési problémáid támadnak, melyek leginkább a „pusztítási zóna” kifejezéssel jellemezhetőek,
Így hát Kadar rendkívül óvatosan nyitotta ki az ajtót. A tömény sárkányszag mellbe vágta. Szokatlan bűz volt, még ankh-morporki értelemben véve is – a kapitánynak egy olyan tavacskát idézett az eszébe, melybe évekig öntötték az alkimisták szemetét, majd pedig lecsapolták.
Apró sárkányok sipítottak és rikoltottak rá a középső közlekedőjáratot szegélyező óljaikból. Innen-onnan pár izgatott lángfuvallat pörkölte meg fedetlen bőrén a szőrt.
Sybil Juhossyt néhány fiatal, nadrágos nőszemély társaságában találta, akik az Otthon segítőszemélyzetét alkották; e nőket általában Sárának vagy Emmának hívták, és Kadar képtelen volt megkülönböztetni őket egymástól. Épp egy dühösnek tűnő zsákkal bajlódtak. Lady Sybil felpillantott a kapitány közeledtére.
– Á, Sam! – köszöntötte. – Fogd csak meg ezt a kis báránykát!
Kezébe nyomták a zsákot. Ugyanabban a pillanatban egy karom hasította végig annak alját, és köszörülte végig egyúttal Kadar mellvértjét is abbéli lelkesült igyekezetében, hogy kibelezhesse. A zsák másik végén hegyes fülű fej bukkant elő, vörösen izzó szemek vizslatták végig a férfit, majd szétnyílt a fogakkal teli száj, és fertelmes bűzű párafelhő hömpölygött a képébe.
Lady Juhossy diadalmasan megragadta a kis sárkány alsó állkapcsát, és egyik karját könyékig ledugta az állat torkába.
– Most megvan! – fordult a döbbenettől még mindig kőmerev Kadar felé. – A kis mihaszna nem hajlandó bevenni a mészkőtablettáját. Lenyelni! Lenyelni! Ez az. Ügyes kis sárkány! Most már elengedheted.
A zsák kicsusszant Kadar karjai közül.
– A lángfojtó kólika különlegesen súlyos esete – fűzte hozzá lady Juhossy. – Remélem, még időben elkaptuk…
A sárkány kiszabadította magát a zsákból, és körülnézett valami elégetnivaló után. Mindenki igyekezett félreállni az útjából.
Aztán az állatka szemei keresztbe fordultak, majd felcsuklott.
A mészkőtabletta hangos pinggel pattant vissza a szemközti falról.
– Fedezékbe!
A jelenlévők rohanvást próbáltak az itatóvályú és egy halom klinkertégla takarásába jutni.
A sárkány ismét csuklott, majd meglepett kifejezés költözött az ábrázatára.
Aztán felrobbant.
A többiek csak akkor merték felemelni a fejüket, amikor már eloszlott a füst. Lebámultak a szomorú kis kráterre.
Lady Juhossy egy kendőt vett elő bőr kezeslábasa egyik zsebéből és belefújta az orrát.
– Szegény kis ördög – szólalt meg aztán. – Na, mindegy. Minden rendben, Sam? Jártál Havelocknál?
Kadar biccentett. Úgy vélte, soha életében nem lesz képes hozzászokni a gondolathoz, hogy Ankh-Morpork Patríciusának van keresztneve, vagy hogy léteznek olyanok, akik elég közelről ismerik ahhoz, hogy azon szólítsák.
– Tűnődtem ezen a holnapi vacsora dolgon – kezdett bele kétségbeesetten. – Tudod, tényleg nem hiszem, hogy képes lennék…
– Ne csacsiskodj! – szakította félbe lady Juhossy. – Élvezni fogod. Itt az idő, hogy találkozz Azokkal, Akik Számítanak! Te is tudod.
A férfi gyászosan bólintott.
– Tehát nyolcra várunk a házhoz – folytatta a nő. – És ne vágj ilyen képet! Borzasztóan sokat lendíthet a helyzeteden. Te túl jó vagy ahhoz, hogy az éjszakáidat sötét, nedves utcákon való csellengéssel töltsd. Itt az ideje, hogy vidd is valamire a világban.
Kadar szíve szerint azt felelte volna, hogy ő szeret sötét, nedves utcákon csellengeni, de nem lett volna sok értelme. Merthogy igazából nem szeretett. Csupán az volt a helyzet, hogy egész életében azt csinálta. Ugyanúgy gondolt a jelvényére, mint az orrára: sem nem gyűlölte, sem nem szerette. Egyszerűen a jelvénye volt, és kész.
– Szóval nyugodj csak bele! Rettentően jó mulatság lesz. Van nálad zsebkendő?
Kadar megrettent.
– Micsoda?
– Add ide! – Majd a férfi szájához tartotta a szövetet. – Köp! – utasította.
Aztán a kendővel ledörgölt egy koszfoltot a kapitány arcáról. A csereszabatos Emmák egyike alig hallhatóan felkuncogott. Lady Juhossy nem méltatta figyelemre.
– Így – nyugtázta. – Most már sokkal jobb. Na, indulj az utcákra, őrködj mindannyiunk biztonságán! És ha valami igazán hasznosat szeretnél csinálni, megkereshetnéd Pufit.
– Pufit?
– Múlt éjjel szökött ki az óljából.
– Egy sárkány? – Kadar felnyögött, és olcsó szivart kapart elő a zsebéből. A mocsári sárkányok lassan állandó – bár nem túl jelentős – nyűgöt jelentettek a város számára. Lady Juhossyt is rendkívül dühítette a helyzet. A népek ugyanis öklömnyi jószág korukban megvették a sárkányokat, mert olyan aranyosak voltak és olyan édesen tudtak lángocskákat fújni mindenfelé, de mikor már elkezdték felgyújtani a bútorokat és korrozív lyukakat hagytak a szőnyegben – melyek átégették a padlót és az alatta lévő mennyezetet is –, kidobták őket az utcára, hogy boldoguljanak magukban.
– Egy kovácstól menekítettük el, a Könnyű utcából – magyarázta lady Juhossy. – Megmondtam neki: „Jóember, maga is használhat kohót, mint bárki más!” Szegény kis jószág.
– Pufi – ismételte Kadar. – Van tüzed?
– Kék a nyakörve – folytatta lady Juhossy.
– Jó, rendben.
– Akár egy kisbárány, úgy követ majd, ha azt hiszi, hogy van nálad faszénkeksz.
– Rendben – veregette meg a zsebét Kadar.
– Egy kicsikét izgatottak ebben a hőségben.
Kadar lenyúlt egy frissen kikelt sárkánykákkal teli ólba, és felmarkolt egy pöttöm példányt. Az izgatottan csapkodott kurta szárnyaival, aztán apró, kék lángnyelvet fújt a levegőbe. Kadar gyorsan beleszívott a szivarba.
– Sam, igazán nem kellene ezt csinálnod!
– Elnézést!
– Tehát ha rá tudnád venni az ifjú Murokot és azt a kedves Nobbs tizedest, hogy tartsák nyitva a szemüket…
– Nem gond.
Valamilyen érthetetlen oknál fogva lady Juhossy, aki máskülönben minden tekintetben kifejezetten éles szemű megfigyelőnek volt mondható, rendíthetetlenül hitt abban, hogy Nobby tizedes alapjában véve pimasz, ámde szeretni való csirkefogó. Ez a tény minden egyes alkalommal elképesztette Kadart. Csak az ellentétek vonzásával tudta magyarázni. A Juhossyak vére kékebb volt az égnél, míg Nobbs tizedest szinte már hivatalosan kizárták az emberi fajból sunnyogásért,
A kapitányról, aki régi bőrnadrágjában, rozsdás vértjében, fejébe nyomott sisakkal lefelé ballagott az utcán – miközben kivénhedt csizmájának papírvékonyságúra kopott talpán keresztül a macskakövek egyértelműen közölték vele, hogy a Hektár közben jár –, senki sem gondolta volna, hogy ő az a férfi, aki igen rövidesen nőül veszi Ankh-Morpork leggazdagabb hölgyét.

 

Pufi épp nem érezte túl boldognak magát.
Hiányzott neki a kovácsműhely. Egészen kedvelte az ottani létet. Annyi szenet evett, amennyit csak akart, és a kovács sem volt különösebben rossz ember. Pufi nem várt túl sokat az élettől, és azt meg is kapta nála.
Aztán az a nagydarab nő fogta, elvitte, és berakta egy ólba. Más sárkányok is voltak körülötte. Pufi nem kifejezetten kedvelte a fajtársai társaságát. És az emberek mindenféle ismeretlen szénnel etették.
Ezért megörült, amikor valaki kiemelte őt az óljából az éjszaka kellős közepén. Azt hitte, visszaviszik a kovácsműhelybe.
Ám lassan ráébredt, hogy semmi ilyesmi nem fog történni. Egy dobozba dugták, amelyet ide-oda lökdöstek, ő pedig kezdett feldühödni…

 

Kolon főtörzsőrmester meglegyezte magát írótáblájával, majd az összegyűlt csendbiztosokra meredt.
Aztán krákogott.
– Jól van, emberek – szólalt meg. – Nyugodjanak meg!
– Nyugodtak vagyunk, Fred – felelte Nobbs tizedes.
– Neked főtörzsőrmester, Nobby! – hívta fel rá a figyelmet Kolon.
– Különben sem értem, mért kéne megnyugodnunk? Nem is szoktunk ilyesmit csinálni. Tökbénán érzem magam, hogy le kell üljek, azt’ hallgatnom kell, ahogy szónokolsz a…
– Rendesen kell csinálnunk, most, hogy már többen vagyunk! – vágott közbe a főtörzsőrmester. – Na! Khöm. Na. Rendben. A mai napon üdvözöljük az őrség kötelékében Detritus őrgyakornokot – ne tisztelegjen! –, Zsámoly őrgyakornokot, valamint Angua őrgyakornokot. Reméljük, hogy hosszú és… mi az ott magánál, Zsámoly?
– Micsoda? – kérdezett vissza ártatlanul a megszólított.
– Nem tudom nem észrevenni, hogy továbbra is egy kétfejű hajítóbárdnak látszó tárgyat tart magánál, őrgyakornok, annak ellenére, hogy korábban az őrszabályzatra hivatkozva mit hagytam jóvá ezzel kapcsolatban.
– …Etnikai sajátosság, főtörzsőrmester? – próbálkozott Zsámoly.
– Hagyja az öltözőszekrényében! A városi őrség tagjai számára rendszeresített felszerelés: egy kard, rövid, és egy bot, szabványos.
Kivéve persze Detritust, tette hozzá gondolatban. Elsősorban azért, mert még a legméretesebb hosszúkard is fogpiszkálónak tűnt a troll markában, másodszor pedig azért, mert amíg ezt a tisztelgés ügyet meg nem oldják, addig nem szerette volna látni, hogy az őrség bármelyik tagja kezét a saját homlokához szögezi. Kap majd egy botot, elégedjen meg azzal. Még így is jó eséllyel agyonüti magát vele.
Trollok és törpék! Törpék és trollok! Nem ezt érdemelte, ennyi év után. És még csak nem is ez volt a legrosszabb.
A főtörzsőrmester megint krákogott egyet. A táblájára írtakat annak az embernek a hangján olvasta fel, aki népiskolában sajátította el a szónoklás művészetét.
– Helyes – nyilvánította ki kissé bizonytalan hangon. – Tehát. Azt írja itt, hogy…
– Őrmester?
– Most meg m… ó, maga az, Murok tizedes. Igen?
– Nem feledkezett meg valamiről, főtörzsőrmester?
– Nem t’om – felelte Kolon óvatosan. – Megfeledkeztem?
– Az újoncokkal kapcsolatban. Valamiről, aminek még híján vannak? – próbált segíteni Murok.
Kolon főtörzsőrmester megdörgölte az orrát. Lássuk csak… vételeztek, úgymint névsor szerint, aláírás ellenében egy láncinget (acélsodronyból), egy sisakot (acélból és bronzból), egy mellvértet (acélból) – kivéve Angua őrgyakornokot, akinek különleges kialakításúra volt szüksége és Detritus őrgyakornokot, akinek hirtelenjében csak egy olyan vértdarabot találtak, melyet hajdan harci elefántoknak utaltak ki – egy szabványbotot (tölgyfából), egy vészhelyzeti szálfegyvert avagy alabárdot, egy számszeríjat, egy homokórát, egy rövidkardot – kivéve Detritus őrgyakornokot –, és egy csendbiztos avagy hivatali jelvényt (bronzból).
– Azt hiszem, megkapták a cuccot, Murok – summázta végül a főtörzsőrmester. – Minden ellenjegyezve. Még Detritus is kerített valakit, aki aláírta helyette az ikszet.
– Esküt kell még tenniük, főtörzsőrmester.
– Ó! Öö. Tényleg?
– Igen, főtörzsőrmester. Ez a törvény.
Úgy tűnt, Kolon zavarba jön. Ami azt illeti, valószínűleg tényleg ezt mondta a törvény. Murok nála sokkal jobban értett ezekhez a dolgokhoz. Kívülről fújta Ankh-Morpork törvényeit. A városban egyetlenként. Kolon csak azt tudta, hogy ő ugyan nem tett semmiféle esküt, amikor belépett az őrségbe, ami pedig Nobbyt illeti, a tőle származó mondatok közül az eskühöz legközelebb álló körülbelül az lehetett, hogy „mindezt a tökölést azért, hogy katonásdit játsszunk…”
– Rendben – mondta. – Most mindegyiküknek… ööö… le kell tennie az esküt. Öö… Murok tizedes majd megmutatja, hogyan. Ugye, maga letette az ööö… esküt, amikor belépett hozzánk, Murok?
– Ó, igen, főtörzsőrmester. Igaz, senki sem kért meg rá, úgyhogy inkább csak magamban mondtam el.
– Eh? Helyes. Akkor folytassa!
Murok felállt, levette a sisakját és lesimogatta a haját. Aztán felemelte a jobb kezét.
– Emeljék fel a jobb kezüket! – mondta. – Öö… az az Angua őrgyakornok felőli, Detritus őrgyakornok. És mondják utánam… – Majd becsukta a szemét, az ajkai pedig hang nélkül mozogtak pár pillanatig, mintha felolvasna valamit a koponyája belsejéről.
– Én vessző szögletes zárójel újonc neve szögletes zárójel vessző…
Az újoncok felé biccentett: – Ismételjék!
Azok elismételték. Angua próbálta visszafojtani a nevetését.
– …ünnepélyeſen eſküszöm szögletes zárójel újonc választáſa szerinti iſten szögletes zárójel nevére…
Angua egyszerűen nem mert Murok arcára pillantani.
– …hogy Ankh-Morpork vároſának Törvényeit és Előíráſait megtartom, a köz javát szolgálom vessző éſ ő királyi perjel királynői zárójel az egyeduralkodó nemének nem megfelelő törlendő zárójel felſége alattvalóit védelmezem…
Angua próbált egy Murok füle mögötti pontra meredni. Mindennek a tetejébe Detritus monoton, türelmes dörmögése néhány tucat szóval késett mindenki más mondandójához képest.
– …félelem vessző elfogultſág vessző vagy személyes biztonſágomra való tekintet nélkül pontosvessző üldözöm a gonosztevőket éſ védelmezem az ártatlanokat akár életem kockáztatáſa árán iſ vessző szögletes zárójel fent említett iſtenség neve szögletes zárójel engem úgy ſegéljen felkiáltójel az iſtenek óvják ő királyi perjel királynői zárójel az egyeduralkodó nemének nem megfelelő törlendő zárójel felſégét felkiáltójel.
Angua megkönnyebbülten hallgatott el – majd tényleg Murokra pillantott. A férfi arcán valódi könnycseppek gördültek lefelé.
– Ööö… helyes… ööö… akkor ezzel rendben is volnánk, köszönjük – szólalt meg Kolon főtörzsőrmester egy idő után.
– …vé-del-me-zem az ár-tat-la-no-kat…
– Csak nyugodtan, Detritus őrgyakornok.
Aztán a főtörzsőrmester megköszörülte a torkát és újfent a táblájára meredt.
– Nos, Megragad Hoskinst megint kiengedték a börtönből. Mindenki legyen észnél, tudják, milyen az első pár tucat ünnepi pohár után. Szénpofa, az a tróger troll négy embert vert össze elmúlt éjjel…
– …ne-ve szög-le-tts zá-ró-jel en-gem úgy…
– Hol van Kadar kapitány? – követelőzött Nobby. – Neki kellene ezt csinálnia.
– Kadar kapitánynak épp… elintéznivalója akadt – felelte Kolon főtörzsőrmester. – Nem könnyű ám civilizálódni. Na. – Ismét a táblájára pillantott, majd vissza a csendbiztosokra. Csendbiztosok… hahh!
A szája mozgott, miközben megszámolta őket. Nobby és Zsámoly őrgyakornok között egy apró, rendkívül ütött-kopott férfi ácsorgott, akinek túlburjánzó haja és szakálla egyetlen mocskos masszává tapadt össze, amitől úgy nézett ki az illető, mint egy bokorból kikukucskáló papagáj.
– …tör-len-dő zá-ró-jel fel-ſé-gét fel-ki-ál-tó-jel.
– Ó, ne! Mi a fenét keresel erre, Ittésmost? Köszönöm, Detritus – ne tisztelegjen! –, most már leülhet.
– Murok úr behozott – válaszolta Ittésmost.
– Védőőrizet, főtörzsőrmester – világította meg a dolgot Murok.
– Megint? – Kolon leakasztotta a kulcscsomót az asztala fölötti szögről, majd a tolvaj ölébe hajította. – Rendben. Hármas cella. Vidd magaddal a kulcsokat a zárkába, majd kiáltunk, ha kellenek.
– Maga egy édes ember, Kolon úr – véleményezte Ittésmost, miközben lebotorkált a cellák felé vezető lépcsőkön.
A főtörzsőrmester megcsóválta a fejét.
– A világ legrosszabb tolvaja.
– Azért annyira nem tűnik jónak – jegyezte meg Angua.
– Nem, úgy értem a legrosszabb – magyarázta Kolon. – Mint aki nagyon nem ért valamihez.
– Emlékeznek, mikor fel akart mászni egészen a Dunmanifesztin csúcsáig, hogy ellopja a tűz titkát az istenektől? – idézte fel Nobby.
– Én meg mondtam neki: „de hát már ismerjük, Ittésmost, több ezer év óta!” – fűzte tovább Murok. – Ő meg azt válaszolta erre: „így van, szóval most már antik izé, ezért még értékesebb.”{[}5]
– Szegény öreg flótás – szólt Kolon főtörzsőrmester. – Na. Mit is kellene még… igen, Murok?
– Most még át kell venniük a Király Fityingjét – szólt Murok.
– Ja. Tényleg. Rendben. – Kolon megtapogatta a zsebeit, majd elővett három ruhaflitter méretű ankh-morporki tallért, melyek aranytartalma körülbelül a tengervízével volt egyenlő. Aztán egyenként az újoncok kezébe dobta az érméket.
– Ezt a Király Fityingjének hívják – magyarázta közben, Murok felé pislantva. – Nem t’om mér’. Meg kell kapniuk, amikor belépnek. Ezt mondja a szabályzat. Hogy látszódjék, hogy beléptek. – Egy pillanatra mintha zavarba jött volna, aztán köhintett. – Rendben. Ó, igen. Egy rakás kőfe… izé, jó pár troll – javította ki magát – masírozik lefelé a Kurta utcán. Detritus őrgyakornok – ne hagyják tisztelegni! Rendben. Mi ez az egész?
– Troll újév.
– Csakugyan? Asszem, jó lesz most már képbe jönnünk az ilyesmivel. És azt is írja itt, hogy egy banda sóderszop… hogy valami törpék is mozgolódnak…
– A Kúm-völgyi csata napja – szólt Zsámoly őrgyakornok. – A trollok feletti híres győzelem ünnepe – fűzte még hozzá meglehetősen önelégült arccal, már amennyire a szakállától ezt meg lehetett állapítani.
– Egen? Orvtámadók – mordult fel Detritus, és a törpére meredt.
– Mi? A trollok voltak azok, akik… – kezdte Zsámoly.
– Fogják be! – vágott közbe Kolon. – Na. Azt írja… azt írja itt… úgy néz ki… hogy ezek meg felfelé menetelnek a Kurta utcában. – Megnézte a papír másik oldalát is. – Lehetséges ez?
– A trollok mennek az egyik irányból, a törpék meg a másikból? – kérdezte Murok.
– Na, ez az a parádé, amit tényleg nem érdemes kihagyni! – vélte Nobby,
– Mi a gond? – érdeklődött Angua.
Murok tehetetlenül a levegőbe legyintett. – Te jó ég! Ez rettenetes lesz. Tennünk kell valamit.
– A törpék és trollok úgy vannak egymással, mint a tűz és víz – magyarázta Nobby. – Fuldokolt már égő házban, kisasszony?
Kolon főtörzsőrmester többnyire vörhenyesen fénylő arca rózsaszínűre sápadt. Felcsatolta a fegyverövét és kezébe vette az őrbotját.
– Ne felejtsék – figyelmeztette őket –, odakint óvatosan kell viselkednünk!
– Ja – toldotta meg Nobby. – Maradjunk óvatosan idebent…

 

A trollok és a törpék közti ellentét gyökerei messzire nyúlnak.
Ez a két faj körülbelül úgy viszonyul egymáshoz, mint a sajt a krétához. Sőt, valójában pontosan úgy, mint a sajt a krétához: az egyik szerves eredetű, a másik nem. A törpék abból élnek, hogy értékes ásványi anyagokkal teli sziklákat törnek apró darabokra, míg a trollokként ismert szilícium alapú életforma egyedei alapvetően nem mások, mint értékes ásványi anyagokkal teli sziklák. Utóbbiak vad állapotukban a nappali órák túlnyomó részét mozdulatlanul szunyókálva töltik, és ez sajnos nem a legszerencsésebb tevékenység olyan értékes ásványokkal teli sziklák esetében, amelyek környékén törpék élnek. Az utóbbiak pedig azért utálják a trollokat, mert ha egyszer egy értékes ásvány figyelemre méltó telérjére bukkansz, nagyon nem jó érzés, mikor az azt tartalmazó szikla egyszer csak feláll, és letépi a karodat arra hivatkozva, hogy belevágtad a csákányod a fülébe.
Ekképp a két nép a folyamatos fajközi vendetta állapotában él, és ehhez – mint minden igazán jó vendettához – már rég nincs szükségük valódi okra. Elég annyi, hogy mindig is így álltak a dolgok.{[}6] A törpék gyűlölik a trollokat, mert a trollok gyűlölik a törpéket és vice versa.
A Városi Őrség a Háromlámpás közben óvakodott előre, amely körülbelül félúton torkollt bele a Kurta utcába. A távolban tűzijáték-petárdák durrogtak. A törpék azért dobálták őket, hogy elriasszák a rosszindulatú bányaszellemeket. A trollok azért, mert jó volt az ízük.
– Nem értem, mért nem hagyjuk, hogy lerendezzék egymás közt az egészet. Aztán lecsukhatnánk a veszteseket – méltatlankodott Nobbs tizedes. – Mindig ezt szoktuk csinálni.
– A Patrícius roppant morcos tud lenni az etnikai villongások miatt – jegyezte meg Kolon főtörzsőrmester borúsan. – Kifejezetten szarkasztikussá válik olyankor.
Aztán eszébe ötlött valami, amitől kicsit felderültek a vonásai.
– Van valami ötlete, Murok tizedes?
Majd újabb gondolat merült fel benne. Murok meglehetősen egyszerű észjárású fiatalember.
– Murok tizedes?
– ’genis, főtörzsőrmester?
– Intézze ezt el, értve vagyok?
Murok a sarok mögül kikukucskált a trollok és törpék közeledő sorfalaira. Már azok is megpillantották egymást.
– Értettem, főtörzsőrmester – felelte aztán. – Zsámoly és Detritus – ne tisztelegjen! – őrgyakornokok, hozzám!
– Nem hagyhatja, hogy kimenjenek oda! – tiltakozott Angua. – A biztos halálba!
– A fiúnak aztán van kötelességtudata – szólalt meg Nobbs tizedes. Majd töppedt csikket kotort elő a füle mögül és meggyújtotta a csizmája talpán sercintett gyufával.
– Ne aggódjon, kisasszony! – felelte Kolon. – Ő…
– Őrgyakornok – mondta Angua.
– Mi?
– Őrgyakornok – ismételte meg a lány. – Nem kisasszony. Murok szerint szolgálatban nemre való tekintet nélkül kielégítő módon kell tevékenykednünk.
Nobby viharos köhögésétől kísérve Kolon igen gyorsan átfogalmazta a mondandóját: – Akarom mondani, őrgyakornok, az ifjú Muroknak krizmája van. Rengeteg krizmája.
– Krizmája?
– Rengeteg.

 

A rázkódás megszűnt. Pufi most már igen dühösnek érezte magát. Nagyon, nagyon dühösnek.
Valami zizzent, majd kinyílt a zsák szája, és egy másik hím sárkány nézett farkasszemet vele.
Meglehetősen dühösnek tűnt.
Pufi az egyetlen általa ismert módon reagált.

 

Murok keresztbe font karokkal állt az úttest közepén, míg a két újonc mögé húzódva próbálta egy időben figyelemmel követni mindkét közelgő tömeget.
Kolon úgy vélte, Murok egyszerű észjárású. Gyakran gondolták a tizedesről ezt az emberek. És valóban, az is volt.
Amiben azonban az emberek tévedtek, az az volt, hogy összetévesztették az „egyszerű észjárásút” az „ostobával”.
Murok nem volt ostoba. Egyenes volt, becsületes, jóindulatú és tisztességes minden tekintetben. Persze Ankh-Morporkban az ilyen viselkedés többnyire valóban egyenértékű lett volna az ostobával, és körülbelül egy acélkohóba került medúza életkilátásaival ruházta volna fel az illető személyt, de a tizedes esetében akadtak más tényezők is. Mindjárt például az ütésének ereje, amit még a trollok is megtanultak tisztelni. Másfelől az, hogy Murokot már első látásra őszintén, szinte természetfeletti módon meg lehetett kedvelni. Nagyon jól kijött az emberekkel, még akkor is, mikor épp letartóztatta őket. És egészen kivételes névmemóriával rendelkezett.
Ifjú életének túlnyomó részét egy apró törpeközösségben töltötte, ahol alig akadtak mások rajta kívül. Aztán a nagyvárosba került, és mintha addigi rejtett képességei csak erre vártak volna: hirtelen virágba borultak.
Kedélyesen intett a közeledő törpék felé.
– ’reggelt, Támfatalp úr! ’Reggelt, Fegyvermester úr!
Majd sarkon fordult, és meglengette a kezét a vezértroll felé. Valahol egy petárda pukkant fojtott hangon.
– ’reggelt, Bauxit úr!
Aztán tölcsért formált a kezéből a szája előtt, úgy kiáltotta a tömeg felé:
– Ha lennének szívesek megállni, és meghallgatni a mondandómat!
A két csapat némi tétovázás és a hátsó sorok feltorlódása után tényleg megállt. Választhattak e között, vagy aközött, hogy átgázolnak Murokon.
A tizedes egyetlen kisebb hibájaként talán csak azt lehetett felróni, hogy nem mindig ügyelt kellő mértékben a körülötte lévő apró részletekre, amikor épp valami más foglalkoztatta. Ezért kerülhette el a figyelmét a háta mögött folytatott suttogó párbeszéd.
– …ha! Az is orvtámadás volt! És az anyád egy telér…
– Nos, uraim – folytatta szívélyes, ám józan hangon Murok. – Biztos vagyok benne, hogy semmi szükség ilyen ellenséges hozzáállásra…
– …ti támattatok orv! Déd-déd-dédnagyapám vót Kúm völgyben, ő mon’ta!
– …szép városunkban, különösen egy ilyen derűs napon. Meg kell kérnem önöket, mint Ankh-Morpork kötelességtudó polgárait, hogy…
– …egen? Talán még azt is tudod, ki volt az apád?
– …míg méltó módon ünneplik nemes hagyományaikat, egyúttal merítsenek példát őrtársaim viselkedéséből, akik a város magasabb érdekeit szem előtt tartva…
– …beverem fejetek, gaznépség törpék!
– …félretették a fajaik közt meglévő ősi viszályt.
– …akkor is le tudnálak rendezni, ha a fél kezemet hátrakötném!
– …Azét a városét, melynek jelvényét…
– …megteheted! MINDKÉT kezed hátad mögé kötöm!
– …lehetőségük van a mellükön büszkén viselni.
– Ááá!
– Au!
Murok lassan ráébredt, hogy alig figyel rá valaki. Megfordult.
Zsámoly őrgyakornokot fejjel lefelé lógva találta, mivel Detritus őrgyakornok épp próbálta a törpét lábánál fogva a kövezethez ütögetni; habár Zsámoly őrgyakornok viselkedésével egyáltalán nem segítette elő e ténykedést, merthogy Detritus őrgyakornok térdeit átkulcsolva igyekezett fogait a troll lábába mélyeszteni.
Az ellenséges felvonulók lenyűgözve figyelték a jelenetet.
– Tennünk kell valamit! – szólt Angua a többieknek maga körül a mellékutcában, ahol a Városi Őrség rejtőzködött.
– Nooos – véleményezte egyáltalán nem sietősen Kolon főtörzsőrmester –, az etnikai izék mindig igen trükkösek…
– Nagyon könnyen elszúrhatja velük kapcsolatban az ember – toldotta meg Nobby. – Az átlagos etnikai igen érzékeny.
– Érzékeny? Épp le akarják gyilkolni egymást!
– Ez amolyan kulturális hagyomány náluk… – védekezett szánalomra méltó módon a főtörzsőrmester. – Mi értelme volna megpróbálni a saját kultúránkat rájuk erőltetni, he? Az fajgyűlölő viselkedés lenne.
Kinn az utca közepén Murok tizedes arca rettentően elvörösödött.
– Ha bármelyikhez csak egy ujjal is hozzányúl, miközben az összes haverjuk őket figyeli… – mondta Nobby. – A terv a következő: rohanni kezdünk, akár a szél…
Murok vastag nyakán kidagadtak az erek. A kezeit csípőre tette, majd elüvöltötte magát:
– Detritus őrgyakornok, tiszte-legj!
Órákat töltöttek azzal, hogy a troll újoncot megtanítsák helyesen tisztelegni. Ugyan eltartott egy ideig, míg Detritus agyában megragadt valami, ám ha ez egyszer megtörtént, csak igen lassan lehetett onnan kiűzni.
A őrgyakornok tisztelgett.
A marka tele volt törpével.
Így hát Zsámoly őrgyakornokkal a kezében tisztelgett; úgy rántotta a törpét a homlokához, akár egy apró, dühös kis bikacsököt.
Egymásnak konduló sisakjaik hangja visszaverődött a környező épületekről. Ezt egy pillanattal később követte a kövezetre rogyó testek puffanása.
Murok sarus lábával megbökte az előtte heverő őrgyakornokokat.
Aztán sarkon fordult, és dühtől remegve a törpe felvonulók elé állt.
A mellékutcában Kolon főtörzsőrmester rémületében a sisakja peremét kezdte harapdálni.
– Fegyverek vannak maguknál, ugye? – acsargott Murok a több mint száz törpére. – Vallják be! Ha azok a törpék, akiknél fegyver van, nem dobják a földre ebben a pillanatban, az egész menetet, mondom az egész menetet letartóztatom! Komolyan beszélek!
Az első sorban álló törpék egylépésnyit hátráltak. Itt-ott fémes tárgyak csendültek a kövezeten.
– Mindenki ám! – fűzte hozzá ellenségesen a tizedes. – Beleértve magát is, a fekete szakállal! Magát, aki megpróbál elbújni Pörölyverő úr mögött! Látom ám, Fegyvermester úr! Tegye le! Senki sem találja viccesnek.
– Meg fog halni, igaz? – kérdezte csendesen Angua.
– Fura az egész – mondta Nobby. – Ha mi próbálkoznánk ezzel, fasírt lenne belőlünk. De neki, úgy látszik, működik.
– Krizma – szólt a falhoz lapuló Kolon főtörzsőrmester.
– Úgy érti, karizma? – kérdezte Angua.
– Egen. Azok közül valamelyik. Ja.
– Hogyan csinálja?
– Nem t’om – felelte Nobby. – Talán mer’ olyan szeretetre méltó kölyök?
Murok a trollok felé fordult, akik önelégülten vigyorogtak, látva a törpék kudarcát.
– Ami pedig magukat illeti – szólt –, ma éjjel egészen biztosan a Kőfejtő sikátor környékén fogok járőrözni, és nem akarok semmilyen zűrzavart! Ugye, nem is lesz?
Hatalmas, túlméretes lábak csoszogtak ide-oda tétován, és érthetetlen mormogás hallatszott.
Murok a füléhez tartotta a kezét.
– Nem hallom tisztán! – mondta.
A dörmögés erőteljesebbé vált, ahogy körülbelül száz vonakodó hang próbálta körüljárni az „igen, Murok tizedes” témáját.
– Helyes. Most pedig menjenek! És hagyjuk az efféle bohóságokat, fiúk…
Azzal leveregette a port a kezeiről és rámosolygott a tömegre. A trollok meglepetteknek tűntek. Elméletben Murok már csak egy vékony zsírréteg volt a kövezeten. De valahogy egyszerűen nem következett be a dolog…
Angua megszólalt:
– Épp most mondta száz trollnak, hogy „bohóságokat, fiúk”… Némelyikük csak most érkezett a hegyekből! Néhányukon még ott a zuzmó!
– A legértelmesebb dolog egy trollban – jegyezte meg Kolon főtörzsőrmester.
Aztán felrobbant a világ.

 

Az őrség tagjai még azelőtt elhagyták az őrházat, hogy Kadar visszaért a Pszeudopolisz Yardra. Felcaplatott a lépcsőn az irodájáig, és leült tapadós bőrrel bevont székébe. Aztán elkezdte bámulni a falat.
Le akart szerelni az őrségtől. Persze, hogy le.
Ezt senki sem nevezhette rendes életnek. Senki.
Fogadó- helyett fogvatartó órák. Soha nem lehet tudni, az előző napi törvények érvényesek-e még másnap ebben a gyakorlatias városban. Szabadidős tevékenység, mint olyan, nem létezik. Pocsék ételek, étkezés, amikor épp lehetséges. Korábban egyszer-kétszer még Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller hírhedt kolbászos kiflijeire is ráfanyalodott. Úgy tűnt, a városban állandóan vagy esik, vagy döglesztő forróság uralkodik. Barátai nincsenek, kivéve az őrség tagjait, mert csak ők élnek az ő világában.
Azonban néhány nap múlva – ahogy Kolon főtörzsőrmester mondaná – a mártásoscsésze közvetlen közelébe kerül. Nem lesz más dolga, mint enni, amennyit csak akar, és fényes paripán fel s alá lovagolva parancsokat osztogatni az embereknek.
Az ehhez hasonló pillanatokban mindig az öreg Kápolnás főtörzsőrmester jutott az eszébe. Újonc korában ő volt az őrség vezetője, de hamarosan leszerelt. Akkor a többiekkel együtt összedobtak egy kevés pénzt, és búcsúzóul vásároltak neki egy olcsóbb fajta órát abból a típusból, amelyek néhány évig járnak, aztán elpárolog belőlük a démon.
Átkozottul ostoba dolog, morfondírozott borúsan, továbbra is a falat bámulva. Pasas leköszön, leadja a jelvényét, a homokóráját meg a kolompját, és mit kap érte cserébe? Egy órát.
De az öreg az új órájával következő nap is bejött dolgozni. Hogy megmutassa mindenkinek a dolgok mikéntjét, mondta, meg hogy elkössön pár elvarratlan szálat, haha. Nehogy ti, tejfölösszájúak bajba kerüljetek, haha. Egy hónappal később már a szenet hordta be, a padlót söpörte és más, hasonló apróságokkal szöszmötölt, valamint segédkezett a jelentések írásában. Öt év múlva még mindig itt volt. Hat év múlva is, amikor egy nap valamelyik korábban érkező csendbiztos a padlón fekve akadt rá…
És kiderült, hogy senki, de senki nem tudja, hogy hol lakik az öreg, vagy hogy létezik-e például Kápolnás asszonyság. Gyűjtést rendeztek a temetésre, idézte fel Kadar. De csak csendbiztosok jelentek meg a szertartáson…
Jobban belegondolva csendbiztosok temetésére mindig is csak csendbiztosok mentek el.
Persze mostanra már megváltoztak a dolgok. Kolon főtörzsőrmester évek óta boldog házasságban él – talán épp azért, mert a feleségével kialakítottak egy olyan napirendet, melynek során csak munkába jövet-menet találkoznak, többnyire a küszöbnél. De az asszony tisztességes ételeket hagy a férjének a sütőben, és ez nyilvánvalóan jelent valamit. Sőt, még unokáik is vannak, tehát nyilván kellett lennie olyan alkalmaknak, amikor nem sikerült elkerülniük egymást. Az ifjú Muroknak bottal kell elhessegetnie magától a nőket. Nobbs tizedes pedig… nos, bizonyára ő is megoldja valahogy ezeket a dolgokat. Azt beszélik, hogy olyan a teste, akár egy huszonöt évesé – ámbár azt senki sem részletezi soha, hogy huszonöt éves micsodáé.
A lényeg az, hogy mindenkinek volt valakije, még ha – mint Nobby esetében – valószínűleg a valaki akarata ellenére is.
Tehát, Kadar kapitány, mi is igazából ez az egész? Valóban fontos neked ez a nő? Hagyjuk most a szerelmet, az a negyven fölöttiek esetében igencsak kétes kifejezés. Vagy csupán attól félsz, hogy magányos vénemberként halsz majd meg, és olyan tejfelesszájúak temettetnek el, akik soha nem láttak mást benned, csak egy állandóan láb alatt lévő vén trottyot, aki legfeljebb kávé- és parizerhordásra alkalmas, és akit állandóan megmosolyognak a háta mögött?
Ezt szerette volna elkerülni. És a Sors most ezüsttálcán kínálja neki a lehetőséget.
Természetesen tisztában volt azzal, hogy a nő gazdag. De arra nem számított, hogy Kaptárossy úr irodájába kéretik.
Az említett úr igen régóta látta el a Juhossyak családi jogtanácsosának szerepét. Évszázadok óta, ami azt illeti. Merthogy vámpír volt.
Kadar utálta a vámpírokat. A törpék – legalábbis józan állapotban – többnyire törvénytisztelő kis gazfickók, és még a trollokkal sincs különösebb gond, ha az ember szem előtt tartja őket. De az élőhalottaktól a kapitány tarkóján felmeredt a szőr. Az élni és élni hagyni elve nagyon szép elméletben, de ha jobban, logikusabban belegondolunk, pont itt van elásva a… a kutya.
Kaptárossy úr külsőre teknőcszerűen aszott, igen sápadt úriembernek bizonyult. Rendkívül hosszú ideig tartott, míg végül a tárgyra tért, ám az a tárgy Kadart a székébe szögezte.
– Mennyi?
– Öö. Úgy hiszem, nem tévedünk túlzottan, ha az ingatlanok éves jövedelmi értékét – beleértve a tanyákét, a városfejlesztési területekét és az Egyetemhez közel eső kisebb láthatatlan telekét – mindösszességében úgy… hétmillió tallér körülire becsüljük. Igen. Mai árfolyamon értve hétmillióra, úgy vélem,
– És ez mind az enyém?
– Attól a perctől kezdve, hogy nőül veszi lady Sybilt. Ámbár jelen levelében őladysége arról tájékoztat, hogy ön már e pillanatban is szabadon rendelkezhet minden pénzügyi forrással, mely a család rendelkezésére áll.
A gyöngyfényű, halott tekintet óvatosan tanulmányozta a kapitányt.
– Lady Sybil – folytatta aztán a jogtanácsos – hozzávetőleg Ankh egytizedét birtokolja, de kiterjedt ingatlannal rendelkezik Morporkban is, továbbá jelentős vidéki földterületekkel a…
– De… de… ezek közös tulajdonunkban lesznek…
– Lady Sybil levele felettébb egyértelmű e tekintetben. Mindezen korábban említett javak tulajdonjogát önre mint férjére ruházza át. Őladysége meglehetősen… hagyománytisztelő álláspontra helyezkedett e kérdésben. – Azzal Kaptárossy úr egy összehajtogatott papírlapot tolt át az asztal másik felére. Kadar felvette, széthajtogatta, majd bámulni kezdte.
– Amennyiben ön korábban hunyna el – folytatta egyhangú mormolással a jogtanácsos –, mindezen javak a házasság okán természetesen visszaszállnak őladységére. Illetve a frigy esetleges gyümölcsére, értelemszerűen.
Kadar a társalgás e pontján már meg sem szólalt, csupán leesett állal figyelte, ahogy agyának néhány kisebb régiója egybesül.
– S noha Lady Sybil – fűzte tovább a szót a jogtanácsos, bár hangja mintha nagy távolságból érkezett volna – már nem oly fiatal, mint egykoron, még mindig kitűnő egészségnek örvend. Így hát semmi akadálya annak, hogy egy örökös…
Kadar a megbeszélés hátralévő részét automatikus üzemmódban folytatta le.
De még később is képtelen volt teljes egészében feldolgozni a hallottakat. Ahányszor csak megpróbálta, a gondolatai félresiklottak. És ahogy az hasonló helyzetekben történni szokott, valami más kezdte el foglalkoztatni őket.
Kihúzta asztalának legalsó fiókját, ahonnan egy fénylő, teli palack bámult rá Bivalyerős Igen Finom Párlatából. Pontosan nem is volt képes felidézni, hogy került oda az ital. Valahogy talán csak sosem tudta rávenni magát arra, hogy megszabaduljon tőle.
Kezdd el ezt megint, és még csak nem is látod a nyugdíjazásodat. Maradj a szivaroknál!
Visszatolta a fiókot, hátradőlt, majd a zsebéből előhalászott egy félig elszívott dohányrudacskát.
Meglehet, az őrség már közel sem a régi. Politika. Ha! Az öreg Kápolnáshoz hasonló csendbiztosok mind forogni kezdenének a sírjukban, ha megtudnák, hogy az őrök manapság felesk…
Aztán felrobbant a világ.
Az ablak ezernyi szilánkkal szórta meg a kapitány asztala mögötti falat; az egyik még a fülét is megvágta.
Kadar hasra vetődött és begurult az asztal alá.
Helyes, ennyi volt! Az alkimisták utoljára robbantották fel a céhházukat, ha rajta múlik…
Ám mikor kipislogott az ablakon, a folyó túlpartján a füstoszlop az Orgyilkosok Céhének épülete felett gomolygott.

 

(-_-)

 

Mire Kadar odaért a céhház bejárata elé, az őrség többi tagja is arrafelé trappolt már a Filigrán utcán. A ház bejáratát néhány feketébe öltözött orgyilkos állta el olyasfajta udvariassággal, amely egyúttal nyilvánvalóvá tette, hogy a jövőbeli lehetőségek közül az udvariatlanság sem kizárt. A kapu mögül rohanó lábak zaja hallatszott.
– Látják ezt a jelvényt? Látják? – követelőzött Kadar.
– Kétségtelenül, azonban ez céhterület – felelte az egyik orgyilkos.
– A törvény nevében, azonnal engedjenek be! – bömbölte a kapitány.
Az orgyilkos idegesen rámosolygott.
– A törvény szerint céhterületen a céhtörvények érvényesek – jelentette ki.
Kadar rámeredt. Ám sajnos a fickónak igaza volt. A város törvényei, mint olyanok, valóban érvényüket vesztették a céhterületek határán. A céhek saját törvényekkel rendelkeztek. A céhek saját…
Megtorpant.
Mögötte Angua őrgyakornok lehajolt, és felvett egy üvegcserepet a földről.
Aztán lábával a maradványok közé túrt.
Majd pillantása arra az apró, jellegtelen korcs kutyára vetült, aki egy szekér alól bámult igen határozottan feléje. Bár a jellegtelen jelző igazából nem is volt találó a kutyával kapcsolatban. Valójában nagyon is könnyedén lehetett volna jellemezni: úgy festett, mint maga az alakot öltött, nedves orrú, büdös szájszag.
– Vau, vau – jegyezte meg a korcs unottan. – Vau, vau és morg, morg.
Aztán eltrappolt egy közeli sikátor szája felé. Angua körülpillantott, majd feltűnés nélkül követte. Az egység maradéka Kadar köré gyűlt, aki feltűnően elcsöndesedett.
– Kerítsék elő nekem az Orgyilkosok céhmesterét! – parancsolta kis idő múlva. – Most, azonnal!
Az ifjú orgyilkos vicsorogva próbált ellenállni:
– Ha! Engem nem ijeszt meg az egyenruhája!
Kadar végignézett saját ütött-kopott mellvértjén és viseltes láncingén.
– Igaza van. Ez nem túl ijesztő egyenruha. Elnézést. Murok tizedes, Detritus őrgyakornok, hozzám!
Az orgyilkos hirtelen rádöbbent, hogy valami eltakarja; előle a napot.
– Ezek viszont, és azt hiszem, ebben egyet fog érteni velem – folytatta a kapitány valahonnan a napfogyatkozás mögül –, ijesztő egyenruhák.
Az orgyilkos tétován bólintott. Ő nem erre jelentkezett Általában nem is álltak őrök a Céh falain kívül. Mi értelme lett volna? Az ő kitűnően szabott fekete öltözéke legalább tizennyolc, emberölésre alkalmas eszközt rejtett, de – mint az benne fokozatosan tudatosult – Detritus őrgyakornok mindkét karja végén akadt egy ilyen. Kézre esőbb módon, mondhatni.
– Akkor ööö… akkor én megyek, és előkerítem a céhmestert, rendben? – ajánlotta fel bizonytalanul.
Murok előrehajolt.
– Köszönjük az együttműködést! – nyilvánította ki komor, ünnepélyes hangon.

 

Angua a kutyára meredt, az pedig őrá.
Aztán a lány leguggolt, miközben a korcs leült és dühödten vakarni kezdte az egyik fülét.
A őrgyakornok óvatosan körülpillantott, nem jár-e a közelben valaki, majd érdeklődőn vakkantott.
– Ne fágrradj vele! – szólt a kutya.
– Te beszélsz?
– Hah. Ehhez aztán nem kell sok ész – felelte a korcs. – És ahhoz sem, hogy bágrrki grrájöjjön, mi vagy te.
Angua rémülten nézett körbe.
– Honnan látszik?
– Ez szag kégrrdése, te lány. Semmit se tudsz? Már egy mégrrföldgrről kiszagoltalak. Mondtam is magamban: ohó, hát egy ilyen meg mit kegrres az őgrrségben, he?
Angua vadul megrázta felé a mutatóujját.
– Ha bárkinek elmondod…!
Az eb még a tőle megszokottnál is nyomorúságosabb képet vágott.
– Úgyse’ figyelne grrám senki…
– Miért nem?
– Megrr’ mindenki tudja, hogy a kutyák nem képesek beszélni. Hallanak engem, égrrted, de hacsak nagyon dugrrvára nem fogrrdulnak a dolgok, azt hiszik, fennhangon gondolkodnak. – A kutyus felsóhajtott. – Higgy nekem! Tudom, migrről beszélek. Könyveket is olvastam mágrr. Ögrr… grrágtam végig, legalábbis.
Aztán ismét megvakarta a füle tövét.
– Úgy tűnik, segíthetnénk egymáson.
– Hogyan?
– Ögrr, például te egy igazán szép adag felsál közelébe helyezhetnél engem. Csodákat tesz az emlékezőképességemmel a felsál. Patyolattisztágrra söpgrri.
Angua a homlokát ráncolva jegyezte meg:
– A népek általában nem kedvelik azt a kifejezést, hogy „zsarolás”.
– Nem ez az egyetlen szó, amit nem kedvelnek – válaszolta az eb. – Vegyük az én esetemet. Grrónikus intelligenciában szenvedek. Fontos ez egy kutya számágrra? Vágytam ilyesmire valaha? Én ugyan nem. Találok egy kényelmes vackot éjszakágrra az egyetemnél, a Nagy Enegrrgiájú Mágia Tanszéknél, és felvilágosít bágrrki agrról, hogy az a grrohadt mágia egész idő alatt szivágrrog? Ahogy másnap kinyitom a szemem, a fejem pezseg, akágrr egy vízbe dobott sótömb; ohhó, mondom magamba, mágrr megint kezdődik… Üdvözöllek, absztgrrakt fogalomalkotási képesség; intellektuális fejlődés, uccu neki! – Mi a fenét kezdjek ezekkel? A legutóbb is, amikor hasonló tögrrtént, úgy végeztem, hogy a Tömlöc Létsíkokról szágrrmazó szögrrnyűséges mifenéktől kellett megmentenem a világot. És megköszönte bágrrki? Jó kiskutyus, nesze, itt egy cubák? Haha. – Az eb felemelte egyik rojtos mancsát. – A nevem Gaspod. Ilyesmi szinte hetente megesik velem. Ettől eltekintve egyszegrrű kutya lennék.
A lány feladta. Megragadta a molyette végtagot és megrázta.
– Angua vagyok, és tudod, micsoda.
– Mágrr teljesen el is feledtem – válaszolta a kutyus.

 

Kadar kapitány a törmeléket szemlélte, amely a földszinti szobák egyikének falán tátongó lyukon át az udvarra szóródott. Az összes közeli ablak betört, és rengeteg üvegcserép ropogott a cipők talpa alatt. Tükörüveg-cserepek. Persze az orgyilkosok híresen hiú népek, de az ember azt gondolná, hogy a tükröket a szobáikban tartják, nem? Az ember nem várna üvegtörmeléket egy udvaron. Befelé robbant üvegre számítana, nem kifelé szóródottra.
A kapitány szeme megakadt Zsámoly őrgyakornokon, aki épp lehajolt, és felvett a földről egy égett végű kötéldarabot, amelyhez néhány csigát erősítettek.
Egy szögletes kartondarab is volt a maradványok között.
Kadar tarkóján felállt a szőr.
A levegő romlottságtól szaglott.
A kapitány lett volna az első, aki beismeri, hogy nem a legkiválóbb csendbiztosok egyike. Bár valószínűleg nem vette volna a fáradságot erre, mert tömegével akadtak mások, akik örömest kifejtették volna ezt helyette. Mivel személyiségének egyik alapeleme az a fajta makacs fafejűség volt, mellyel a fontos embereket felidegesítette, eleve nem is lehetett jó csendbiztos. De az idők során kifinomultak az ösztönei. Nem is maradhatott volna életben a város utcáin ilyen sokáig, ha ez nem történt volna meg. Ahogy a dzsungelben is érezni a csúcsragadozó közeledtét, úgy Ankh-Morpork levegőjében is érezni lehetett a változást.
Valami történt itt, valami rossz, de még nem egészen értette, hogy micsoda. Lehajolt, hogy…
– Mit jelentsen mindez?
Kadar felegyenesedett. De nem fordult meg.
– Kolon főtörzsőrmester, Nobbyval és Detritussal menjen vissza az őrházba! – adta ki a parancsot. – Murok tizedes és Zsámoly őrgyakornok, maguk velem maradnak.
– ’genis, uram! – felelte a főtörzsőrmester, majd remekbe szabott tisztelgést és parádés hátraarcot produkált, csak hogy ezzel is bosszantsa az orgyilkosokat. Kadar elégedetten figyelte.
Aztán megfordult.
– Á, dr. Rejtvány! – mondta.
Az orgyilkosok céhmestere dühtől sápadtan állt mögötte, mely sápadtság tetszetősen ellenpontozta öltözetének végletes feketeségét.
– Magukat senki sem hívta! – csattant fel a doktor. – Milyen jogon tartózkodnak itt, csendbiztos úr? Milyen jogon lófrálnak ide-oda, mintha a maguké lenne az épület?
Kadar kivárt, és közben dalolt a szíve. Ízlelgette a pillanatot. Szerette volna lepréselni és egy albumba tenni, hogy öreg korában majd néha elővehesse és újból maga elé idézhesse a jelenetet.
Aztán mellpáncélja mögé nyúlt, és előhúzta a jogász által kiállított iratot.
– Nos, amennyiben valóban kíváncsi rá – felelte –, alapvetően pontosan ezen a jogon, úgy hiszem.
Egy ember meghatározható azokkal a dolgokkal is, amelyeket utál. Kadar kapitány jó pár dolgot utált teljes szívéből. Az orgyilkosok e lista élén álltak, közvetlenül a királyok és az élőhalottak után.
Ám el kellett ismernie, hogy dr. Rejtvány villámgyorsan összeszedte magát. Miután elolvasta az iratot, nem kezdett el őrjöngeni, sem pedig vitatkozni, és az eredetiségét sem vonta kétségbe. Egyszerűen csak összehajtogatta, visszaadta a kapitánynak, majd hűvösen megjegyezte:
– Értem. A tulajdonos, végre.
– Úgy valahogy. Tájékoztatna arról, mi történt itt?
Mindeközben a kapitány figyelmét nem kerülte el, hogy a falon lévő lyukon keresztül mind több rangbéli orgyilkos óvakodik ki az udvarra. Úgy tűnt, rendkívüli óvatossággal szemlélik a talajt borító törmeléket.
Dr. Rejtvány egy pillanatig habozni látszott.
– Tűzijáték – felelte végül.

 

– Az tögrrtént – fejtegette Gaspod –, hogy valaki egy dobozba rejtett ságrrkányt tett közvetlenül az udvagrrt övező szobák egyikének belső fala mellé. Aztán ment és elbújt az egyik szobogrr mögé, meghúzta a zsineget, és a következő pillanatban – bumm!
– Bumm?
– Pontsan. Aztán a bagrrátunk beugrrott a lyukon, majd néhány szempillantás múlva ki, elsietett a sagrrok mögé, és a következő pegrrcben mágrr ogrrgyilkosok nyüzsögtek mindenfelé, köztük ő is. Mégrrt is ne? Csak egy másik alak feketében. Senki észgrre se vette.
– Úgy érted, még mindig bent van?
– Honnan tudjam? Kámzsák és köpenyek, mindenki fekete grruhában…
– Hogyhogy mindezt láttad?
– Ó, szegrrda esténként mindig beugrrom az ogrrgyilkosok céhházába. Fatányégrros, ha? – Gaspod felsóhajtott, látva Angua üres tekintetét. – A szakács szegrrdánként mindig fatányégrrost készít vacsogrrágrra. Soha senki nem eszi meg a végrres hugrrkát. Szóval csámbogrrgás a konyha körül, vau, vau, piti, piti, jó kutya, nézd azt a szegény kis dögöt, mintha minden egyes szavamat égrrtené, lássuk csak, hátha akad valami itt egy jó kiskutyának…
Gaspod kissé szégyenkezni látszott.
– A büszkeség szép dolog, de a hugrrka az hugrrka – fűzte hozzá végül.

 

(-_-)

 

– Tűzijáték? – kérdezett vissza Kadar.
Dr. Rejtvány egészen úgy festett, mint a viharos tengeren hányódó gerendáért nyúló hajótörött.
– Igen! Tűzijáték. Igen. Az alapítók napja tiszteletére. Sajnálatos mód valaki eldobott egy égő gyufát, amely lángra lobbantotta a dobozt. – A céhmester hirtelen elmosolyodott. – Drága Kadar kapitány! – csapta össze a kezét. – Noha igazán hálásak vagyunk kitüntető figyelméért, talán csakugyan…
– Abban a szobában tárolták őket? – mutatott oldalra Kadar.
– Igen, de ez teljességgel érdektelen…
A kapitány odalépett a falon ásítozó lyukhoz és bekukucskált. Néhány orgyilkos a doktorra sandított, majd hanyag mozdulattal ruházatuk különféle részei felé nyúltak. A céhmester megrázta a fejét. Megfontoltságát valószínűleg ösztönözte az a látszólag nemtörődöm mód, ahogy Murok tizedes kezét a kardja markolatán nyugtatta, mint ahogy az is, hogy az orgyilkosok igenis tiszteletben tartottak egy bizonyos viselkedéskódexet. Miszerint becstelen viselkedésnek számított megölni valakit, ha az embert nem fizették meg érte.
– Úgy fest, mint valami… múzeum – vizslatta a szoba belsejét Kadar. – Céhes emlékek és effélék?
– Igen, pontosan. Apróságok, ez-az. Tudja, hogy felszaporodnak az évek során.
– Ó! Nos, hát minden rendben lévőnek tűnik – vélte a kapitány. – Elnézést a zavarásért, doktor! Megyek is. Remélem, nem okoztam semmiféle kellemetlenséget!
– Ellenkezőleg! Örülök, ha segíthettem!
A csendbiztosokat gyengéden de határozottan a kapu felé terelgették,
– Én feltakaríttatnám az üvegcserepet – tanácsolta Kadar kapitány a maradványokra pillantva. – Valaki még megsérülhet, ha ennyi üvegszilánk hever szerteszét. Nem szeretném, ha bármelyik emberét baj érné.
– Azonnal elkezdetem a feltakaríttatását, kapitány! – ígérte dr. Rejtvány.
– Helyes. Helyes. Nagyon szépen köszönöm! – állt meg a kapuban a kapitány. Majd a homlokára csapott a tenyerével: – Elnézést, bocsásson meg! Az agyam, akár a szita, mostanában… Mit is mondott, mit loptak el?
Dr. Rejtvány arcán még egy apró izom, még egy ránc sem rezdült meg.
– Nem említettem, hogy elloptak volna bármit, Kadar kapitány – felelte aztán kisvártatva.
Kadar egy pillanatig csodálkozva meredt a céhmesterre.
– Ó! Elnézést! Persze, nem említette… Ezer bocsánat… A munka, a fáradtság, felteszem, rám telepedett… Akkor mennénk is.
A kapu döndülve zárult be az orruk előtt.
– Helyes – szólt Kadar.
– Kapitány, miért…? – kezdte volna Murok, de Kadar felemelt kézzel hallgattatta el.
– Ezzel meg is volnánk akkor – jelentette ki a szükségesnél alig kissé harsányabban. – Nincs miért aggódni. Induljunk vissza az őrházba. Hol is van Hogyhíjják őrgyakornok?
– Itt vagyok, kapitány – válaszolta a sikátorból előlépő Angua.
– Rejtőzködünk, rejtőzködünk? Az meg micsoda?
– Vau, vau, szűköl, szűköl.
– Egy kiskutya, kapitány.
– Te jó ég!

 

A nagy, rozsdás Hantolási harang ütése végigvisszhangzott az Orgyilkosok céhházán. Feketébe öltözött alakok rohantak minden irányból, majd lökdösődtek, tolakodtak abbéli igyekezetükben, hogy minél hamarabb az udvarra érjenek.
Az összehívott céhtanács tagjai dr. Rejtvány irodájának ajtaja előtt gyülekeztek. Áfius úr, a céhmester helyettese óvatosan bekopogott.
– Jöjjenek be!
A tanács besorjázott.
Rejtvány irodája a céhház legméretesebb szobáját foglalta el. Az Orgyilkosok Céhének látogatói mindig is különösnek találták, hogy a céhház termei olyan szellősek, világosak és ízlésesen berendezettek. Sokkal inkább hasonlítottak valamely főúri klub helyiségeire, mint egy olyan épületre, melyben emberek halálát tervezik meg napi rendszerességgel.
A falakat vidám vadászjeleneteket ábrázoló nyomatok díszítették, ámbár ha az ember közelebbről megvizsgálta őket, kiderült, hogy a Zsákmány általában nem róka vagy őz. Akadtak a céhtagságot megörökítő rézmetszetes csoportképek is – köztük néhány újmódi ikonográfos felvétellel –, melyeken a fekete ruhás, mosolygó tagok sorai előtt törökülésben a legifjabb orgyilkosok foglaltak helyet, és utóbbiak egyike mulatságos arcot vágott.{[}7]
A szoba egyik végében nagy mahagóniasztal állt, mely mellé a céh vénei ültek heti tanácskozásaik során. A másik oldalon kapott helyet Rejtvány személyes könyvtára és munkapadja. Utóbbi fölé a falra több száz apró fiókból álló gyógyszeres szekrénykét erősítettek. A fiókocskák címkéit az orgyilkosok rejtjeleivel írták, de az esetleges külső látogatók általában amúgy is túl megszeppentek voltak ahhoz, hogy bármilyen felkínált frissítő italt elfogadjanak.
A mennyezetet négy fekete gránitoszlop támasztotta alá. Felületükbe a leghíresebb orgyilkosok neveit vésték. Rejtvány íróasztala a négy oszlop által határolt tér mértani közepében foglalt helyet. A céhmester hozzá illő faarccal állt mögötte.
– Névsorolvasást akarok! – csattant fel. – Elhagyta bárki is a céhet?
– Nem, uram.
– Hogy lehet olyan biztos ebben?
– A Filigrán utcai tetőkön lévő őrök senkit sem láttak bejönni vagy távozni, uram.
– És ki figyeli őket?
– Egymást tartják szemmel, uram.
– Rendben. Figyeljenek ide! Azt akarom, hogy eltakarítsák ezt az egészet. Ha bárkinek is a céhházon kívül akad elintéznivalója, tartsák szemmel! Aztán pedig a padlástól a pincéig átkutatjuk az egész épületet, megértették?
– Mit keressünk, doktor? – érdeklődött a méregtan egyik fiatal előadója.
– Bármit, ami… el van rejtve. Ha bármit is találnak, amiről nem tudják, hogy micsoda, azonnal küldessenek egy tanácstagért. És ne piszkálják!
– De, doktor, mindenféle dolgok lehetnek elrejtve…
– Ez valami más, értik?
– Nem, uram.
– Helyes. És senki sem szólhat egy szót sem erről annak a nyomorult őrségnek! Te, fiú… Hozd ide a kalapomat! – A doktor felsóhajtott. – Úgy vélem, meg kell látogatnom a Patríciust, és be kell számolnom neki erről.
– Sajnálatos balszerencse, uram.

 

A kapitány egy szót sem szólt egészen addig, amíg át nem keltek a Rézhídon.
– Nos, Murok tizedes – kezdett bele végül –, emlékszik arra, hogy mit mondtam mindig a megfigyelés fontosságáról?
– Igen, kapitány. Mindig fokozott figyelmet szenteltem az ön e tárgyra vonatkozó megjegyzéseinek.
– Mit figyelt meg tehát?
– Valaki betört egy tükröt. Mindenki tudja, hogy az orgyilkosok imádják a tükröket. De ha az valóban egy múzeum volt, miért tartottak benne tükröt?
– Uram?
– Ki szólt?
– Itt lent, uram. Zsámoly őrgyakornok.
– Ó, igen. Igen?
– Tudok egy keveset a tűzijátékokról, uram. Jellegzetes szagot lehet érezni utánuk. De most nem azt éreztem, uram. Hanem valami mást.
– Ezt jól… kiszagolta, Zsámoly.
– És megégett kötéldarabok meg csigák is voltak ott.
– Én sárkányszagot éreztem – mondta Kadar.
– Tényleg, kapitány?
– Higgyenek nekem! – erősítette meg fintorogva Kadar. Ha az ember elegendő időt töltött lady Juhossy társaságában, hamar megtanulta, milyen a sárkányszag. Aztán mikor valami az étkezőasztalnál az ölébe hajtotta a fejét, nem szólt egy szót sem, csak pottyantott neki néha egy kis maradékot, és veszettül reménykedett abban, hogy az a valami nem fog csuklani.
Volt abban a szobában egy üvegtárló – folytatta Kadar. – Feltörték. Valamit elvittek belőle. Valami kártya is hevert ott a porban, de valaki biztos elemelte, amíg a jó öreg Rejtvánnyal társalogtam. Akár száz tallért is adnék érte, csak hogy megtudjam, mi állt rajta.
– Miért, kapitány? – firtatta Murok tizedes.
– Mert az a gazember Rejtvány nem akarja, hogy megtudjam.
– Azt hiszem, sejtem, mi üthette azt a lyukat – szólt közbe Angua.
– Mi?
– Egy felrobbanó sárkány.
Bénult csendben lépkedtek tovább.
– Ez valóban meglehet, uram – erősítette meg Murok. – A kis gazfickók már attól is eldurrannak, ha a földre esik egy sisak.
– Sárkány – motyogta Kadar. – Miből gondolja, hogy ez egy sárkány volt, Angua őrgyakornok?
A megszólított tétovázott kissé. Ám végül úgy döntött, a „mert egy kutya azt mesélte nekem” válasz nem igazán lendítene a karrierjén.
– Női megérzés? – próbálkozott inkább.
– Felteszem – szólt a kapitány –, arra vonatkozóan nincs semmiféle megérzése, hogy mit lophattak el?
Angua megrántotta a vállát. Murokban pedig tudatosult, milyen figyelemre méltó következményekkel járt ez a felsőteste különféle mozgásaira nézve.
– Valami, amit az orgyilkosok olyan helyen kívántak tartani, ahol bármikor megszemlélhetik? – kockáztatta meg az őrgyakornok.
– Ó, igen – nyugtázta Kadar. – Gondolom, legközelebb meg azzal jön, hogy ez a kutya itt látta az egészet?
– Vau?

 

Edward d’Eath elhúzta a függönyöket, elreteszelte az ajtót, majd nekidőlt. Annyira könnyű volt az egész!
A bebugyolált, keskeny, úgy másfél öl hosszú tárgyat az asztalra tette.
Aztán óvatosan kibontotta, és… ott volt.
Nagyon hasonlított a rajzra. Jellemző az alkotójára: az egész lapot számszeríjak aprólékos gondossággal megrajzolt képeivel zsúfolta tele, ezt meg csak úgy mellékesen a margóra firkantotta. Mintha alig számítana.
Olyan egyszerű szerkezet volt! Miért is rejtették el egyáltalán? Valószínűleg, mert tartottak tőle. Az emberek mindig is tartottak a hatalomtól. Nyugtalanná tette őket.
Felvette, magához szorította kicsit, és úgy találta, tökéletesen simul a vállához.
Az enyém vagy.
És ez, többé-kevésbé, Edward d’Eath végét jelentette. Valami persze továbbra is létezett, de lényegében és gondolkodásában már nem volt egészen emberi.

 

Dél felé járt az idő. Kolon főtörzsőrmester az újoncok élén a Bála téri íjászati gyakorlóudvarra masírozott.
Kadar Murokkal őrjáratozni indult.
De valami nyugtalanította. Valami birizgálta kissé már rozsdás, ám még mindig tevékeny ösztöneit. Valami próbálta magára hívni a figyelmét. Igyekeznie kellett. Murok is alig tudta a kapitánnyal tartani a lépést.
A céhház körül orgyilkostanoncok söprögették a törmeléket.
– Orgyilkosok fényes nappal – acsargott Kadar. – Csodálom, hogy nem válnak porrá.
– Azok a vámpírok, uram – helyesbített Murok.
– Ha! Igaza van. Orgyilkosok, szerződött tolvajok és átokverte vámpírok! Tudja, valaha igazán nagyszerű volt ez a város.
Lépteik akaratlanul ritmust váltottak… és felvették a járőrözés ütemét.
– Amikor még királyaink voltak, uram?
– Királyaink? Királyaink? A pokolba is, dehogy!
Néhány orgyilkos meglepve nézett rájuk.
– Elmagyarázom – kezdett bele a kapitány. – Egy monarcha az abszolút uralkodó, ugye? A főgóré…
– Hacsak nem királynő – észrevételezte Murok.
Kadar egy pillanatig rámeredt, aztán bólintott.
– Rendben, főgóré vagy főgorette.
– Nem, ez a kifejezés csak akkor lenne helyes, ha fiatalabb hölgyről beszélnénk. A királynők hajlamosabbak érettebb korban is uralkodni. Talán akkor… gorina? Nem, nem, az az egészen kiskorú hercegnőkre vonatkozna… Nem. Hm. Goressza, talán.
Kadar nem válaszolt. A város levegőjében lehet valami, gondolta. Ha a Teremtő Ankh-Morporkban mondja, hogy „Legyen világosság!”, nem nagyon jutott volna tovább, mert az emberek rögtön olyasmiket kezdtek volna kérdezni, hogy „de milyen színű?”.
– Az egyeduralkodó, tehát – foglalta össze aztán, lépteivel újra felvéve a járőrözés ritmusát.
– Úgy van.
– De ez nem helyes, érti? Hogy egy személy rendelkezzen élet és halál fölött.
– Viszont ha ez a személy jó ember… – kezdte Murok.
– Micsoda? Micsoda? Rendben. Rendben. Tételezzük fel, hogy jó ember. De a jobbkeze – ő is az talán? Nagyon ajánlom! Merthogy ő is uralkodik, a király nevében. És az udvar többi tagja…? Nekik is azoknak kell lenniük. Mert ha közülük csak egy is rossz ember, az eredmény vesztegetés és korrupció.
– A Patrícius is egyeduralkodó – mutatott rá Murok, majd biccentett egy elhaladó troll felé. – ’napot, Karbunkulus úr!
– De nem visel koronát és nem ül trónon és nem hirdeti mindenfelé, hogy azért uralkodik ő, mert ez így helyes – felelte Kadar. – Utálom azt a gazembert. De legalább egyenes. Mint egy dugóhúzó.
– Akkor is, ha jó ember a király…
– Igen? És akkor mi van? A királyság megfertőzi az emberek agyát, fiam! Tisztességes emberek kezdenek hajbókolni valaki előtt, csak mert az öregapja gyilkosabb gazember volt, mint az övék. Figyeljen ide! Talán valóban voltak jó királyaink, valamikor. De a királyok szaporodnak! A vér meg persze kötelez, és végül ott áll az ember egy rakás arrogáns, gyilkos gazemberrel a nyakán. Vagdossák a királynéik fejeit meg a kuzinjaikkal háborúznak ötpercenként! És ez így ment évszázadokig! Aztán egy nap egy ember azt mondta: elég a királyokból!, és felkeltünk, és megküzdöttünk az átkozott nemesekkel és lerángattuk a királyt a trónjáról és végigvonszoltuk a Négyszög körtérig és lecsaptuk azt az átkozott fejét! És helyesen tettük!
– Hú! – mondta elismerően Murok. – Ki volt az?
– Kicsoda?
– Az ember, aki azt mondta, hogy „elég a királyokból”.
A járókelők körülöttük mind őket nézték. Kadar arcát, mely korábban a dühtől piroslott, most már a zavar és szégyenkezés festette vörösre. Bár elég kevéssé különbözött egymástól a két árnyalat.
– Ó… a Városi Őrség akkori parancsnoka – motyogta a kapitány. – Kőpofának nevezték a háta mögött.
– Sosem hallottam róla – ismerte be Murok.
– Ó… öhm, nem nagyon tűnik fel a történelemkönyvekben – vallotta be Kadar. – Néha, mikor például kitör egy polgárháború, utólag sokszor az látszik a legjobbnak, ha úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Néha valakinek meg kell tennie valamilyen dolgot, de aztán jobb, ha elfelejtik. Ő maga fogta a bárdot, tudja. Elvégre egy király nyakáról volt szó. És a királyok – Kadar szinte köpte a szót – különlegesek. Még azután is, hogy látták a… magánszobáit, és eltakarították a… maradványokat. Még azután is. Senki sem akarta megtisztítani a világot. De ő megmarkolta a bárdot, átkozódott, lehordta a többieket és megtette.
– Melyik király volt ez? – érdeklődött Murok.
– Lorenzo, a Kedves – felelte távolba révedőn a kapitány.
– Láttam a képét a palotamúzeumban – jegyezte meg a tizedes. – Kövér öregember. Egy rakás gyerek társaságában.
– Ó, igen – felelte Kadar óvatosan. – Nagy kedvelője volt a gyerekeknek.
Murok integetett néhány törpének.
– Nem tudtam erről – fűzte hozzá aztán. – Azt hittem, csak a csőcselék lázadt fel, vagy ilyesmi.
A kapitány megrántotta a vállát.
– Meg lehet azért találni a történelemkönyvekben, ha az ember tudja, hol keresse.
– És ezzel vége is szakadt Ankh-Morporkban a királyság intézményének.
– Ó, akadt valami túlélő fiúutód, ha jól emlékszem. És pár őrült rokon. Száműzték őket. Ami elvileg szörnyű büntetés az uralkodói családok számára. Én ugyan nem látom be, miért.
– Azt hiszem, én azért sejtem. És maga is szereti a várost, uram.
– Nos, igen. De ha választanom kellene a száműzetés és a fejvesztés között, nyugodtan jöhet segíteni a bútorszállításban. Nem, nagyon is helyes, hogy megszabadultunk a királyoktól. De akkor legalább… működött a város.
– Most is működik – vetette ellen Murok.
Közben elhaladtak az Orgyilkosok céhháza mellett, és elértek a Bolondok és Bohócok Céhének komor falai alá, melyek az utca túlsó végén magasodtak.
– Nem, most épp csak egyben van. Nézzen csak fel!
Murok engedelmesen felpillantott.
A Széles út és az Alkimisták céhházának sarkában ismerős épület állt. Valaha díszes homlokzatát mocsok fedte. Vízköpő-szörnyek telepedtek meg rajta.
A kapuboltozat felett ütött-kopott felirat hirdette: SEM ESŐ, SEM HÓ, SEM AZ ÉJ HOMÁJA NEM LEHET AKADÁLYA AZ HÍREK VIVÉſSINEK. Ami a hajdani dicsőségesebb napokban akár még igaz is lehetett, de mostanság valaki már szükségesnek vélte kiegészítéssel ellátni a mottót, és a következő cédulát szögezte alá:

 

NE ÉRDEKLŐGGYÖN:
sziklákrul
botos trollokrul
mindenféle sárkányokrul
Kalács asszonyságrul
marha nagy, fogas zöld izékrül
akárminémű fekete kutyákrul, ha narancssárga a szemöldökük
spánielesőrül
ködrül
Kalács asszonyságrul
 
– Ó – nyugtázta Murok. – A Királyi Posta.
– A Postahivatal – javította ki Kadar. – Nagyapám azt mesélte, hogy valaha a feladott leveleket egy hónapon belül hiba nélkül kézbesítették. Nem kellett kezébe nyomni valamiféle arra járó törpének, és reménykedni benne, hogy a kis gazfickó nem eszi meg még azelőtt…
A kapitány hangja fokozatosan elhalkult.
– Uh, elnézést! Nem akartam megbántani.
– Nem történt semmi – felelte derűsen Murok.
– Nem mintha bármi gondom is lenne a törpékkel. Mindig azt mondom, hogy igencsak fel kellene kötnie a gatyáját annak, aki keményebben dolgozó, hozzáértőbb, törvénytisztelőbb népséget keresne a…
– …kis gazfickóknál?
– Igen. Nem!
Járőröztek tovább.
– Ez a bizonyos Kalács asszonyság – firtatta Murok –, határozottan céltudatos nő lehet, ugye?
– De mennyire! – felelte Kadar.
Valami megcsikordult a tizedes sarujának hatalmas talpa alatt.
– Még több üvegcserép – észrevételezte. – Jó hosszan szétszóródott, nemde?
– Robbanó sárkányok! Milyen élénk képzelőereje van annak a lánynak…
– Vau, vau – mondta egy hang mögöttük.
– Ez az átok kutya követ bennünket – ismerte fel a kapitány.
– A falon ugat valamit – szólt Murok.
Gaspod hűvösen szemlélte őket.
– Vau, vau, fenébe már, nyüszít, nyüszít! – mondta. – Teljesen vakok maguk, vagy mi a fene?
Úgy állt a dolog, hogy az átlagos emberek tényleg nem hallották, mikor Gaspod beszélt, merthogy a kutyák ugye nem beszélnek. Ez közismert tény. Ugyanolyan zsigeri szinten egyértelmű, mint számos más közismert tény, melyek felülbírálják az elsődleges érzéki tapasztalatokat. Mindez pedig azért van így, mert ha az emberek folytonosan tudatában lennének mindennek, ami a környezetükben zajlik, soha nem jutnának egyről a kettőre.{[}8] És mellesleg a kutyák túlnyomó többsége tényleg nem beszél. Az a néhány, amelyik meg mégis, betudható statisztikai hibának, és így nem kell velük törődni.
Gaspod azonban rájött, hogy tudatalatti szinten az emberek mégis képesek meghallani a szavait. Épp előző nap esett meg, hogy valaki oda sem figyelve belerúgta a csatornába, aztán ennek a valakinek pár lépés múlva hirtelen a következő gondolat jutott az eszébe: milyen egy rohadék is vagyok, nemde?
– Van valami ott fenn – szólt Murok. – Nézze! Valami kék, arról a vízkőpőszörnyről lóg.
– Vau, vau, vau! Ez hihetetlen…
Hiába állt fel Kadar a tizedes vállára, és hiába nyújtotta ki a karját, még így sem érte el a kis kék szalagot.
A vízköpő-szörny kőszeme a kapitány felé fordult.
– Lennél szíves? – érdeklődött Kadar. – A füleden lóg…
Kövön súrlódó kő hangja kíséretében a vízköpő-szörny egyik kezével felnyúlt, és leakasztotta a ragaszkodó anyagot.
– Köszönöm.
– Hó’a heng é’engeh.
Kadar lekászálódott a földre.
– Kedveli a vízköpő-szörnyeket, ugye, kapitány? – érdeklődött Murok, miközben arrébb léptek.
– Egen. Lehet, hogy csak egyszerű trollféle népek, de maguknak valók, ritkán ereszkednek az első emeleteknél mélyebbre és soha nem követnek el semmit, legalábbis nem derült ki róluk soha semmi ilyesmi. A kedvenc városlakóim közé tartoznak.
Majd kihajtogatta a kék csíkot, ami egy nyakörv maradékának bizonyult. Mindkét végén megégett, alig lehetett kivenni a korom mögött a szót: „Pufi”.
– Az átkozottak! – csattant fel. – Tényleg felrobbantottak egy sárkányt!

 

És most be kell mutatnunk a világ legveszedelmesebb emberét.
Soha életében nem ártott egyetlen élőlénynek sem. Néhányat ugyan felboncolt, de csak miután azok már meghaltak{[}9] – és rácsodálkozott, milyen ügyes szerkezetek ahhoz képest, hogy nem szakértői munka eredményei. Ő maga már jó pár éve ki sem mozdult tágas, levegős szobájából, de ez a legkevésbé sem zavarta, mert ideje túlnyomó részét, úgyis a saját gondolatai között töltötte. Azok közé a különleges személyiségek közé tartozott, akiket fölöttébb nehéz bebörtönözni.
Tartotta magát azonban ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az egészséges étvágyhoz és a megfelelő bélmozgáshoz napi egyórányi testgyakorlás szükséges, ezért épp egy saját maga által feltalált szerkezeten ücsörgött.
A szerkezet egy pár pedál fölé erősített nyeregből állt, mely pedálok láncáttétel segítségével méretes fakereket hajtottak meg. A fakerék – hogy ne érjen a földhöz – egy fémből készül állványon nyugodott. A szerkezet elejére a feltaláló újabb fakereket erősített, amit egy karos megoldású eszközzel szabadon el lehetett forgatni jobbra vagy balra. E másik kereket azért illesztette az alkalmatossághoz, hogy edzései végeztével az állványról leemelt instrumentumot könnyebben a sarokba tolhassa; továbbá mert így az egész kellemes, szimmetrikus felépítésre tett szert.
A készüléket „kerékből és pedálokkal meghajtott másik kerékből álló szerkezetnek” nevezte el.

 

Lord Vetinari ugyancsak épp dolgozott.
Munkája során általában a Kocka Kancelláriában tartózkodott, vagy az ankh-morporki palota tróntermének lépcsőjére állított egyszerű faszékében ült. A díszes trón – a város uralkodóinak hivatalos székhelye –, mely a lépcsősor tetején porosodott, aranyból készült. A Patríciusnak álmában sem jutott eszébe, hogy beleüljön.
Ám mivel aznap igen kellemes volt az időjárás, lord Vetinari a kertben munkálkodott.
A városba látogatók gyakorta meglepődtek azon, hogy a Patrícius palotájához érdekes és figyelemre méltó kert is tartozott.
Noha maga lord Vetinari nem volt kifejezetten kertkedvelő típus, az elődei között többen is akadtak effélék. És a Patrícius soha semmit sem változtatott vagy semmisíttetett meg, amennyiben azt ésszerű okok nem indokolták. Így amiként megtartotta a apró állatkertet és a versenyistállót, felismerte és méltányolta a palotakert különleges történelmi értékét is.
A kertet „Igen Hülye” Jonatán tervei alapján alakították ki.
A történelem során számos nagy kerttervező zseni alapozta meg hírnevét úgy, hogy szinte isteni tehetséggel és előrelátással álmodott meg csodálatos parkokat és gyönyörű külső tereket. Mindezt anélkül, hogy mesterséges tavakra, hegyek átmozgatására vagy erdőtelepítésre szükség lett volna; a műveiket szemlélő kései generációk mégis ámulattal adózhattak az ember által átformált vad természet magasztos szépsége előtt. E nagy nevek közül elég csak megemlítenünk „Tehetséges” Hugóét, „Avatott” Eduárdét vagy „Ötletes” Alfonz de Zvikliét…
Ankh-Morporknak azonban ott volt „Igen Hülye” Jonatán.
Igen Hülye „Lehet Hogy Most Még Kicsit Pocsékul Néz Ki, De Jöjjön Csak Vissza Úgy Ötszáz Év Múlva” Jonatán. Igen Hülye „Nézze, A Tervrajzok Akkor Még Tökéletesen Értelmesek Voltak, Amikor Megalkottam Őket” Jonatán. „Igen Hülye” Jonatán, aki kétezer tonna földből rakatott mesterséges hegyet a chirmi uradalom elé, mert „kikészített azoknak az unalmas fáknak meg domboknak a látványa, érti, ugye?”.
Az ankh-morporki palotakert számított pályafutása csúcspontjának – ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. Példának okáért akadt benne egy pisztrángos dísztavacska, mely úgy százötven öl hosszan nyújtózott, ám – eredményeként az Igen Hülye munkásságát és terveit olyannyira jellemző apró, félreérthető széljegyzetek egyikének – mindössze háromujjnyi szélességben. A tavacskában egyetlen pisztráng élt, méghozzá tökéletes kényelemben, feltéve, hogy nem akart ellenkező irányba úszni. Tartozott továbbá a tóhoz egy ékes szökőkút is, mely működésbe hozását követően öt percig csupán vészjóslóan hörgött, majd mintegy háromszáz ölnyi magasságba kilőtt egy apró kőkerubot.
Akadt a kertben egy hoho is, ami nagyjából ugyanaz volt, mint egy haha, csak mélyebb. A haha tudvalévőleg egy árokkal szegélyezett fal, melynek köszönhetően a földbirtokosok anélkül szemlélhetik meg a tulajdonukba tartozó hullámzó mezőket és legelőket, hogy pillantásuk elkóborolt marhákba vagy oda nem illő, ténfergő szegény emberekbe ütközne. Jonatán megbicsakló tervezőceruzája nyomán a hohót úgy tizenöt ölnyi mélyre ásták, és csupán ezidáig három kertész életét követelte.
A sövénylabirintust olyan apróra készítették, hogy a látogatók nem benne, hanem az utána való kutatás során vesztek el.
Mindezek dacára a Patrícius kedvelte és csendes örömmel szemlélte a palotakertet. Többek közt azért, mert határozott elképzelésekkel rendelkezett az emberiség többségének elmeállapotát illetően, és a kert e véleményében őt teljes mértékben megerősítette.
Széke körül a gyepen papírkupacok sorakoztak, melyeket a hivatalnokai rendszeresen frissítettek vagy szállítottak ide-oda. E hivatalnokok ugyancsak sokféle típusba tartoztak. A palotába rengeteg információ áramlott, de csupán egyetlen helyen találkoztak össze; hasonlóan ahhoz, ahogy a pókháló fonalai is csak középen futnak egymásba.
Számos uralkodó – jók, rosszak és pláne a halottak – volt tisztában azzal, hogy mi történt körülötte. Azt már elég kevesen voltak képesek (erővel vagy pusztán megérzés útján) kideríteni, hogy éppen mi történik körülöttük. Ám lord Vetinari úgy vélte, mindkét említett típus képzeletszegény, és hiányzik belőlük a becsvágy.
– Igen, dr. Rejtvány? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna.
Hogy a pokolba csinálja? – tűnődött a megszólított. Tudom, hogy hangtalanul mozgok…
– Á, Havelock… – kezdett volna bele a válaszba.
– Szeretne valami mondani nekem, doktor?
– Öö… az… elkeveredett.
– Igen. És ön kétségkívül mindent megtesz, hogy felkutassa. Nagyon helyes. A viszontlátásra!
A Patrícius az egész beszélgetés alatt fel sem nézett. Még csak nem is bajlódott azzal, hogy rákérdezzen, mi az az az. Persze nagyon is jól tudja, gondolta Rejtvány. Miképp lehetséges, hogy soha nem lehet neki olyasmit mondani, amivel már eleve ne lenne tisztában?
Lord Vetinari az egyik kupacra rakta az addig kezében tartott papírlapot, majd felvett egy másikat.
– Ön még mindig itt tartózkodik, doktor Rejtvány.
– Biztosíthatom, lordom, hogy…
– Elhiszem, elhiszem. Mindazonáltal akad egy gondolat, mely nem hagy nyugodni.
– Lordom?
– Miért is helyezték el azt a céhházukban? Hogy aztán ellophassa valaki? Tudomásom szerint már korábban megsemmisítésre került. Biztos vagyok benne, hogy ilyen irányú parancsokat adtam.
Ez volt az a kérdés, amit az orgyilkos a lehető leginkább el szeretett volna kerülni. De a Patrícius nagyon jó volt ebben a játékban.
– Ööö, mi – vagyis hogy az elődöm – úgy véltük, figyelmeztetőjelként, egyben példaként szolgálhat.
Lord Vetinari felnézett, és szélesen elmosolyodott.
– Remek! – helyeselt. – Mindig is roppantmód hittem a helyesen megválasztott példák meggyőző erejében. Így hát biztos vagyok benne, hogy képesek lesznek ezt az egészet a lehető legkisebb kényelmetlenség mellett megoldani.
– Természetesen, lordom – felelte borúsan az orgyilkos. – Azonban…
Delet ütöttek az órák.
Ez Ankh-Morporkban eltartott egy darabig, lévén a déli tizenkettő bekövetkeztének pontos ideje közmegegyezésen alapult. Általában a Tanárok céhházának harangja kezdett ütni elsőként, mintegy válaszolva a céh tagjainak együttes, ki nem mondott könyörgéseire. Aztán a Kisistenek templomának vízórája hozta működésbe a nagy bronzgong ütőszerkezetét. A Sors templomának fekete harangja csak egyszer kondult, igaz, sosem lehetett tudni, egészen pontosan mikor teszi majd ezt. A Sors haragját követően a Bolondok és Bohócok Céhének ezüstpedál meghajtású harangjátéka csendült fel, hogy aztán csatlakozzon hozzá az összes céh és templom harangjának, csengettyűjének valamint gongjának zenebonája. A hangzavart csak a Láthatatlan Egyetem nyelv nélküli, mágikus oktironból készült nagyharangjának, Vén Tomnak az ütései szakították meg; a tizenkét néma kondulás alatt az egész városra csend nehezedett.
Míg végül, úgy hét szívdobbanással a többiek után elkezdett jelezni az Orgyilkosok céhházának harangja is, amely mindig utolsóként köszöntötte a delet.
A Patrícius melletti cizellált napóra kétszer megcsendült, majd felborult.
– Mit is kívánt közölni? – kérdezte a zavar legkisebb jele nélkül lord Vetinari.
– Kadar kapitány – fogott bele ismét a doktor. – Úgy tűnik, érdeklődik.
– Csakugyan? De hisz ez a munkája.
– Valóban? Követelem, hogy állítsa le!
A kert körülöttük visszahangozta a szavakat. Néhány galamb felrebbent.
– Követeli? – érdeklődött roppant kedvesen a Patrícius.
Dr. Rejtvány kétségbeesetten próbált visszakozni, egyben kitölteni a hirtelen támadt kínos csendet.
– Elvégre csak egy szolga – bizonygatta. – Nem látom okát, miért kellene olyasmikbe beleártania magát, amikhez semmi köze.
– Úgy vélem, ő a törvény szolgájának gondolja magát – felelte lord Vetinari.
– Csupán egy névtelen hivatalnok, egy arcátlan, felkapaszkodott senki!
– Szavamra, nem gondoltam volna, hogy ily erőteljesek az érzései! Ám mivel ön ezt követeli, késlekedés nélkül a helyére fogom tenni a kapitányt.
– Köszönöm.
– Szóra sem érdemes. De nem is rabolnám tovább az idejét.
A Patrícius hanyagul intett, mire dr. Rejtvány útnak indult a jelzett irányba.
Lord Vetinari ismét a papírmunka felé fordult, és még csak fel sem pillantott, mikor meghallotta a távoli, fojtott kiáltást. Helyette lenyúlt a széke mellé, és megrázott egy apró ezüstcsengettyűt.
Egyik hivatalnoka érkezett sietve.
– Kerítse elő a létrát, rendben, Drumknott? – adta ki az utasítást. – Olybá tűnik, dr. Rejtvány beleesett a hohóba.

 

Kalapácsnyél Björn műhelyének hátsó ajtaján elhúzták a reteszt, és tárva-nyitva állt. A tulajdonos törpe sietett ellenőrizni, van-e valaki odakint, majd megborzongott.
Aztán becsukta az ajtót.
– Egy kicsit hűvös van idebent – közölte a szobában tartózkodó másik illetővel. – De semmi gond.
A műhely mennyezete alig másfél ölnyire húzódott a padló felett, de ez így egy törpe számára épp megfelelőnek volt mondható.
Au, jelentette ki egy senki által meg nem hallott hang.
Kalapácsnyél rámeredt a satuba szorított dologra, majd felmarkolt egy csavarhúzót.
Au.
– Csodálatos! – méltatta a törpe. – Azt hiszem, hogy ha ez a cső így elmozdul a tár mentén, akkor a hat, öö, tárhely is elfordul, és egy újat lök a, ööö, tüzelőnyílásba. Ez elég nyilvánvalónak látszik. Az elsütőszerkezet valójában egy szokványos robbantókészség. A rugó… itt… kissé elrozsdállt. De könnyedén ki tudom cserélni. Tudja – jelentett ki, miközben felnézett –, ez egy nagyon érdekes szerkezet. A vegyszerekkel a csőben meg minden. Milyen egyszerű ötlet! A Bolondok valamilyen eszköze? Valamiféle automata pofonosztó?
A mester turkált egy kicsit a fölösleges alkatrészek gyűjtésére szolgáló dobozában, majd kiválasztott egy acéldarabot és elővett egy ráspolyt.
– Szeretnék majd később pár tervrajzot készíteni – fűzte még hozzá.
Körülbelül harminc másodperccel később hangos puff hallatszott, és füst gomolygott a műhelyben.
Kalapácsnyél Björn fejét rázva feltápászkodott.
– Micsoda szerencse! Csúnya megjárhattuk volna…
Megpróbálta valahogy ellegyezni maga elől a füstöt, majd ismét a ráspoly után nyúlt.
A keze átsiklott a szerszámon.
KHÖM.
Björn újfent próbálkozott.
A ráspoly ugyanolyan anyagtalannak tűnt számára, akár a füst.
– Mi a…?
KHÖM.
A különös szerkezet tulajdonosa rémülten meredt valamire a padlón. Björn követte a pillantását.
– Ó! – nyögte, ahogy rádöbbent az addig tudata peremén kóválygó tényekre. Ez a halál egyik jellegzetessége: amikor megtörténik veled, az elsők között vagy, akik megtudják,
Látogatója felmarkolta a munkapadon heverő dolgot, és egy szövetzsákba gyömöszölte. Aztán űzötten körülnézett, megragadta Kalapácsnyél úr tetemét, és az ajtón keresztül a folyó felé kezdte vonszolni.
Távoli placcs hallatszott, vagy legalábbis egy olyan hang, ami az Ankhból a placcshoz leginkább hasonlatosan kinyerhető.
– Te jó ég! – panaszolta Björn. – És még csak úszni sem tudok.
EZ, TERMÉSZETESEN, NEM JELENT MAJD GONDOT – nyugtatta meg a Halál.
Björn ránézett.
– Maga sokkal alacsonyabb, mint gondoltam – észrevételezte.
EZ AZÉRT VAN, KALAPÁCSNYÉL ÚR, MERT TÉRDELEK.
– Az az átok dolog megölt engem!
IGEN.
– Soha életemben nem történt velem semmi ilyesmi!
SENKIVEL SEM, ÁLTALÁBAN. BÁR, FELTESZEM, NEM EZ VOLT AZ UTOLSÓ ILYEN ESET.
A Halál – némi térdízület-ropogás közepette – felállt. De a koponyáját nem verte be a mennyezetbe, mivelhogy olyan már nem létezett. Az egész szoba lassan elhalványult körülöttük.
A törpéknek vannak saját isteneik, noha mint faj nem örvendenek túlzottan vallásos hírnévnek. Ám mivel egy olyan világban élnek, ahol a támgerendák bármikor megroppanhatnak, ahol a gázzal töltött vágatok bármikor berobbanhatnak, hamar belátták az istenek szükségességét; a védősisakok amolyan természetfeletti megfelelőiként kezelve őket. Emellett jó dolog, hogy ha a törpe ráüt az ujjára egy négykilós kalapáccsal, van valaki, akinek a nevében szentségelhet. Nagyon különleges személyiségnek és igen elkötelezett ateistának kell lennie annak, aki hasonló esetben, miközben kezét rázva fel-le ugrál, valami olyasmit üvölt, hogy „Ó, hogy a téridő-kontinuum random fluktuációját!” vagy „Ááá, hogy a primitív és meghaladott világmagyarázatok csapodár életvitelűnek feltételezett ikonikus főalakját!”
Björn nem vesztegette az időt kérdésekkel. Ha meghalsz, egy rakás dolog jelentőségét veszti.
– Én hiszek a lélekvándorlásban – jelentette ki.
TUDOM.
– Próbáltam helyes életet élni. Az segít?
EZ NEM RAJTAM ÁLL. A Halál köhintett. DE HA ÍGY VAN… IDŐVEL… HALÁLOSAN NAGY MEGLEPETÉSEK NEM ÉRIK MAJD A TALÁLKOZÓINKON.
A Halál kivárt.
– Igen. Alighanem – felelte Björn. A törpék bizonyos értelemben híresek a humorérzékükről. Mármint hogy mindenki más szerint „azoknak a kis gazfickóknak egyáltalán nincs humorérzékük”.
ÖHM. NEM TALÁLT VALAMIT TRÉFÁSNAK AZ ÁLTALAM EMLÍTETTEKBEN?
– Uh. Nem. Nem… Nem hiszem.
EGY SZÓVICC AKART PEDIG LENNI, AVAGY JÁTÉK A SZAVAKKAL. HALÁLOSAN NAGY MEGLEPETÉSEK.
– Igen?
NEM ÉRZÉKELTE?
– Nem mondhatnám.
Ó!
– Sajnálom.
ARRÓL TÁJÉKOZTATTALAK, HOGY ÉRDEMES LENNE MEGPRÓBÁLNOM EZEN ALKALMAKAT KISSÉ FESZTELENEBBÉ TENNI.
– Halálosan nagy meglepetések.
IGEN.
– Majd még gondolkodom rajta.
KÖSZÖNÖM.

 

– Nhos – folytatta Kolon főtörzsőrmester –, ez, embehrek, a maguk szolgálati botja, más néven hrendfenntahtó bikacsöke avagy hivatali ütlegeszköze. – Itt egy pillanatra szünetet tartott, miközben próbálta felidézni katonakori élményeit, majd felderült az arca.
– Éhs maguk gondját viselik! – kiáltotta lelkesülten. – Ehzzel esznek, ehzzel fekszenek le, ehz…
– …Bocsánat!
– Ki volt az?
– Én, itt lenn. Zsámoly őrgyakornok.
– Igen, messziről érkezett?
– Hogyan együnk vele, főtörzsőrmester?
Kolon öngerjesztett machismója leeresztett. A főtörzsőrmesternek egyébként is gyanús volt Zsámoly őrgyakornok. Erősen tartott attól, hogy a törpe egy bajkeverő.
– Mi?
– Hát, használjuk úgy, mint egy kést, vagy mint egy villát, vagy vágjuk ketté evőpálcikának, vagy hogy?
– Maga meg miről beszél?
– Őrmester, elnézést…!
– Mi az, Angua őrgyakornok?
– Egészen pontosan hogyan feküdjünk le vele?
– Nos, hát… úgy értettem… Nobbs tizedes, azonnal fejezze be a vihogást! – Kolon megigazította a mellvértjét, majd úgy döntött, más irányban keresi a kitörési lehetőséget.
– Nhos, ez a táhrgy itt előttünk egy bábu, úgy is mint phróbababa avagy khépzetes chélszemély – mutatott a bőrből varrt és szalmával kitömött, nagyjából ember alakú zsákra, melyet egy karóhoz erősítettek. – Szholgálati becenevén kiképzési chélzatú Ahtúhr. Angua őrgyakornok, kilépni! Árulja el nekem, őrgyakornok, maga ki tudna készíteni egy erős férfit?
– …Mennyi időm lenne rá?
Kis szünetet kellett tartaniuk, hogy felsegíthessék a földről Nobby tizedest és meglapogathassák a hátát, míg megnyugszik.
– Nhos – folytatta a főtörzsőrmester –, a következőt kell tennie: felemeli a botot így, és előszámlálásomra egyre Ahtúhr fejéhez közelíti azt, majd kettőre akkurátusan fejbe kólintja. Ehgy… khettő…
A szolgálati bot lepattant Artúr sisakjáról.
– Nagyon jó, egy dolgot kivéve. Meg tudja nekem valaki mondani, mi az?
Általános fejrázás.
– Hátulról! – hangsúlyozta Kolon. – Hátulról vágjuk kupán őket. Nincs értelme kockáztatni, igaz? Most maga jön, Zsámoly őrgyakornok.
– De, főtörzsőrmester…
– Csinálja!
Csendben figyelték.
– Talán kerítenünk kellene neki egy széket? – javasolta Angua úgy tizenöt kínos szívdobbanásnyi idő után.
Detritus őrgyakornok felkuncogott.
– Túl picike őrnek – jelentette ki.
Zsámoly abbahagyta az ugrálást.
– Elnézést, főtörzsőrmester! – szabadkozott. – Mi, törpék nem így szoktuk, érti?
– A csendbiztosok így szokták – vetette ellen Kolon. – Rendben. Detritus őrgyakornok – ne tisztelegjen! –, most maga következik.
Detritus a szolgálati eszközt a mutató- és hüvelykujja közé szorította, majd Artúr sisakja felé sújtott vele. Aztán érdeklődve meredt a bot maradékára. Ezt követően ökölbe szorította a kezét, és lecsapott arra a részre, amely Artúr fejét jelképezte. A szétfoszló zsák alatti karó jó ölnyi mélyen fúródott a földbe.
– Mos’má a törpe próbálhat – jelentette ki a troll.
Újabb öt szívdobbanásnyi kínos csend következett. Majd Kolon főtörzsőrmester megköszörülte a torkát.
– Nos, hát, azt hiszem, most már teljesen letartóztatottnak minősíthető – összegezte. – Nobbs tizedes, jegyezze fel: Detritus őrgyakornok – ne tisztelegjen! – béréből levonandó egy tallér a megrongált szolgálati bot miatt. És csak hogy tudják: az alanynak kihallgatható állapotban kellene maradnia utána.
Megszemlélte Artúr maradványait.
– Azt hiszem, körülbelül most jött el az ideje annak, hogy beavassam magukat az íjászat mestehrfogásaiba.

 

Lady Sybil Juhossy a szomorú kis bőrdarabkát nézte; ez volt minden, ami a néhai Pufiból maradt.
– Ki képes ilyesmit tenni egy szegény kis sárkánnyal? – kérdezte.
– Próbáljuk kideríteni – felelte Kadar. – Úgy… úgy gondoljuk, talán kikötötték egy falhoz, ahol felrobbant.
Murok áthajolt az egyik ól alacsony falán.
– Te kis aranyoska – becézgette a lakóját. Barátságos lángnyelv égette le a szemöldökét.
– Hiszen teljesen szelíd volt! – tiltakozott lady Juhossy. – Szegény kis jószág a légynek sem tudott volna ártani.
– Hogyan lehet felrobbantani egy sárkányt? – firtatta a kapitány. – Lehetséges például pusztán úgy, hogy belerúgnak?
– Ó, igen – válaszolta lady Sybil. – Persze ezzel a rugdosódó a lábának is búcsút mondhatna.
– Akkor nem ez történt. Valami más módon? Úgy, hogy ne essen bántódása az embernek?
– Nem igazán. Sokkal egyszerűbb úgy intézni, hogy felrobbantsa saját magát. De csakugyan, Sam, nagyon rosszulesik erről beszélnem…
– Tudnom kell.
– Nos… az évnek ennek a szakában a hímek megküzdenek egymással. Igyekeznek minél nagyobbnak feltűnni a többiek előtt, érted? Ezért tartom őket mindig távol egymástól.
Kadar megrázta a fejét.
– Csak egy sárkány volt a tetthelyen.
Mögöttük Murok egy újabb ól fölé hajolt. Az ól gazdája, egy körte alakú hím sárkány, kinyitotta a fél szemét, és a tizedesre meredt.
– Nakiajókissárkány? – mormolta Murok. – Ha jól emlékszem, akad nálam egy darab szén valahol…
A sárkány kinyitotta a másik szemét is, pislantott, majd hirtelen tökéletesen éberen felágaskodott. A füleit hátrasunyta. Az orrlyukai kitágultak. A szárnyait széttárta. Nagy levegőt vett. Hasa felől különféle szelepeken és nyílásokon át áramló sav bugyborgása hallatszott. Az állatka lábai elhagyták a padlót. A mellkasa kitágult…
Kadar deréktájon találta el Murokot, és a földre vitte.
A sárkány zavarodottan pislantott óljában. Az ellenségnek titokzatos módon nyoma veszett. Elijedt!
Megnyugodva hatalmas lángcsóvát fújt.
Kadar összekulcsolt keze alól felnézett, majd lehengeredett a tizedesről.
– Ezt miért csinálta, kapitány? – érdeklődött Murok. – Nem voltam igazán…
– Épp egy sárkányt készült megtámadni! – kiáltotta Kadar. – Egy olyat, amelyik soha nem hátrált volna meg!
A kapitány feltérdelt, és megkopogtatta Murok mellvértjét.
– Ugyancsak ki szokta fényesíteni. Akár a saját képmását is megszemlélheti benne. Mint ahogy bárki más is.
– Ó, valóban, persze, így is lehet! – ismerte fel lady Sybil, – Mindenki tudja, hogy a sárkányokat távol kell tartani a tükröktől…
– Tükrök – tűnődött Murok. – Hé, a tetthelyen is találtunk…
– Igen. Egy tükör elé rakták Pufit – összegezte Kadar.
– A szegény kis jószág biztos próbálta még saját magánál is nagyobbnak feltüntetni magát – szánakozott Murok.
– Egy torz elme működésének vagyunk itt szemtanúi – vélte Kadar.
– Ó, ne! Valóban így gondolja?
– Igen.
– De… nem, ez nem lehet igaz! Hiszen Nobby egész idő alatt velünk volt!
– Nem Nobby – felelte mogorván Kadar. – Bármit is tenne egy sárkánnyal, kétlem, hogy fel tudná robbantani. E földön léteznek még Nobbs tizedesnél is furcsább emberek, fiam.
Murok arca megdermedt a borzalomtól.
– Az áldóját! – nyögte.

 

Kolon főtörzsőrmester megszemlélte a bálákat. Aztán levette a sisakját és megtörölte a homlokát.
– Azt hiszem, talán addig nem kellene Angua őrgyakornoknak újból próbálkoznia, amíg ki nem találjuk, hogyan… ne legyen útban saját magának.
– Őrmester!
Mindannyian Detritus felé fordultak, aki zavarodottan ácsorgott egy halom törött hosszúíj mögött. A számszeríjak szóba sem jöhettek, mert úgy festettek a troll markában, akár a hajtűk. Elméletben a hosszúíj halálos fegyverré válhatott volna a kezében, ha sikerült volna elsajátítania a nyílvessző időben való elengedésének művészetét.
Detritus megrántotta a vállát.
– Bocsánat, uram! – szabadkozott. – Íj nem troll fegyver.
– Ha! – méltatta Kolon. – Ami pedig magát illeti, Zsámoly őrgyakornok…
– Egyszerűen nem megy nekem ezzel a célzás, főtörzsőrmester – felelte a törpe.
– Úgy tudtam a törpék a hadi erényeikről híresek.
– Igen, de… nem ezekről – magyarázta a törpe.
– Orvtámadók – mormolta Detritus.
Ám mivel troll volt, a mormolása távoli épületekről is visszhangzott. Zsámoly szakálla felborzolódott.
– Te álnok troll, csak kapjam…
– Nos akkor – vágott közbe sietősen Kolon főtörzsőrmester – Azt hiszem, most abbahagyjuk a kiképzést. Majd… felszedik menet közben, amire még szükségük van, rendben?
Felsóhajtott. A főtörzsőrmester nem volt rossz ember, de egész életében katonaként vagy csendbiztosként szolgált, és épp becsapva érezte magát. Egyébként nem hagyták volna el olyan szavak a száját, mint amilyenek ekkor feltörtek belőle.
– Nem tudom, tényleg nem. Egymással verekednek, eltörik a saját fegyvereiket… Úgy értem, kit akarunk mi itt bolonddá tenni? Na, mindjárt dél, van pár óra szabadidejük, este majd találkozunk. Már ha nem érzik túlságosan lealacsonyítónak…
Hirtelen egy szpeng! hallatszott. Zsámoly számszeríja sült el véletlenül a kezében. A nyílvessző elsüvített Nobby tizedes füle mellett, és beletalált a folyóba, ahol megszorult.
– Elnézést… – nyögte Zsámoly.
– Cc-cc – nyugtázta Kolon főtörzsőrmester.
És ez volt a legrosszabb. Sokkal elviselhetőbb lett volna, ha a sárga földig lehordja a törpét. Sokkal elviselhetőbb lett volna, ha úgy tesz, mint aki legalább a sértegetésre méltónak tartja Zsámolyt,
A főtörzsőrmester megfordult és elsétált a Pszeudopolisz Yard felé.
Elmenőfélben valamit még dörmögött az orra alatt.
– Mit mond? – kérdezte Detritus.
– „…válogatott legények…” – ismételte elvörösödve Angua.
Zsámoly a földre köpött, mely tevékenység – tekintve a talajhoz való közelségét – nem vett igénybe túl sok időt. Aztán köpenye alá nyúlt, és akár egy 5-ös méretű kalapból 10-es méretű nyulat elővarázsoló bűvész, kirántott alóla egy kétfejű csatabárdot. Aztán elkezdett rohanni.
Mire az érintetlen gyakorlóbábuhoz ért, már csak egy homályos folt látszott belőle. Hasadó hang hallatszott, majd a próbababa felrobbant, akár egy atomtöltetű szalmabála.
A két másik újonc közelebb lépett, és megszemlélte a végeredményt. Körülöttük a levegőben puhán szállingózott a szecska.
– Igen, rendben – méltatta Angua. – De a főtörzsőrmester azt mondta, hogy az alanynak kihallgatható állapotban kell maradnia utána.
– Azt nem mondta, hogy válaszolni is tudnia kell – felelte komoran a törpe.
– Zsámoly őrgyakornok, levonandó egy tallér, cél miatt – jegyezte meg Detritus, aki már tizenegy tallérral tartozott a Városi Őrségnek az íjaknak köszönhetően.
– „Már ha nem érzik túlságosan lealacsonyítónak!” – idézte Zsámoly, miközben valahová a köpenye alá ismét eltüntette kétfejű csatabárdját. – Fajgyűlölő!
– Nem hiszem, hogy úgy értette – magyarázta Angua.
– Ha, magának könnyű! – vágott vissza a törpe.
– Miért?
– Mer’ maga ember – mutatott rá Detritus.
Angua pillanatnyi töprengés után felelt.
– Nő.
– Ugyanaz.
– Csak nagy vonalakban. Menjünk, igyunk valamit!
A hányattatások által kikovácsolt bajtársiasság azonmód tökéletesen elpárolgott.
– Egy trollal?
– Egy törpével?
– Rendben – Így Angua. – Akkor mit szólnak ahhoz, ha maga és maga eljön inni egy italt velem?
Majd levette a sisakját és megrázta a haját.
A nőnemű trollok testén nem nő szőr, bár a szerencsésebbek képesek bizonyos helyeken finom zuzmóréteget növeszteni magukon, és a törpe nők inkább szakálluk, mint hajuk selymességére vonatkozó bókokat kapnak. Angua látványa azonban valami közös, ősi, kozmikus férfiúi lényeget érintett meg.
– Nem igazán volt még alkalmam körülnézni – folytatta. – De láttam egy helyet a Smukk utcában.
Ami azt jelentette, hogy át kellett kelniük a folyó másik partjára úgy, hogy közben közülük legalább ketten folyamatosan próbálták jelezni a járókelőknek: ők legalább egyvalakivel a másik kettő közül nincsenek azonos társaságban. Ami viszont azzal járt, hogy kétségbeesetten próbáltak nemtörődöm módon bámulni minden mást maguk körül.
Ami másfelől azt eredményezte, hogy Zsámoly észrevette a törpét a vízben.
Már ha víznek lehetett azt egyáltalán nevezni.
Már ha törpének lehetett azt még egyáltalán nevezni.
Meredten néztek lefelé.
– Tudják – szólalt meg Detritus egy idő után –, e’meg olyan, mint a fegyverkészítő törpe a Glazúr uccábó’.
– Kalapácsnyél Björn? – próbálta beazonosítani Zsámoly.
– Az, az, ja.
– Egy kicsit tényleg hasonlít rá – engedte meg a törpe továbbra is nyugodt, hűvös hangon. – De nem teljesen olyan, mint ő.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Angua.
– Mert Kalapácsnyél úrnak – summázta Zsámoly – nem volt ilyen veszett nagy lyuk a mellkasában.

 

Alszik valamikor egyáltalán? – tűnődött Kadar magában. Leteszi valaha is ez az átok a fejét egy pillanatra? Nincs valahol egy hálószoba a környéken, ahol az ajtó belső oldalán a fogasról fekete házikabát lóg?
Kopogott a Kocka Kancellária ajtaján.
– Á, kapitány! – nézett föl papírjai közül a Patrícius. – Dicséretesen gyorsnak bizonyult.
– Csakugyan?
– Megkapta az üzenetem? – firtatta lord Vetinari.
– Nem, uram… Elfoglaltságaim akadtak.
– Valóban. És milyen természetűek?
– Valaki megölte Kalapácsnyél urat, uram. A törpeközösség egyik fontos tagját. Valami… valami fegyverrel találták el, talán valamilyen ostromeszközzel. Aztán a folyóba hajították. Nemrég halásztuk ki. Épp úton voltam, hogy elmondjam a feleségének. Azt hiszem, a Melasz utcában lakik. És úgy gondoltam, mivel útba esik…
– Ez fölöttébb sajnálatos.
– Kalapácsnyél úr szempontjából kétségtelenül – értett egyet Kadar.
A Patrícius hátradőlt székével, és a kapitányra meredt.
– Elárulná – érdeklődött –, pontosan hogyan ölték meg?
– Nem tudom. Soha nem láttam még hasonlót… csak egy hatalmas lyuk tátongott a mellkasában. De rá fogok jönni, mi okozta.
– Hm. Említettem már, hogy dr. Rejtvány járt nálam ma reggel?
– Nem, uram.
– Rendkívül… elkötelezett benyomást keltett.
– Igen, uram.
– Azt hiszem, sikerült felbosszantania őt.
– Uram?
Úgy tűnt, a Patrícius döntésre jutott. A széke ismét előrehuppant négy lábra.
– Kadar kapitány…
– Uram?
– Tisztában vagyok azzal, hogy holnapután leszerel, és ennek következtében talán kissé túlzott… késztetést érez a buzgóságra. Ám mindaddig, amíg ön az Éjjeli őrjárat parancsnoka, kérem, hogy kövesse a következő két határozott utasításomat.
– Uram?
– Bármilyen nyomozást, amely az Orgyilkosok Céhét érintő legutóbbi tolvajlással kapcsolatos, függesszen fel! Megértette? Az teljes mértékben céhes belső ügy.
– Uram – Kadar gondosan ügyelt arra, hogy az arca meg se rezzenjen.
– Úgy elöntöttem, hogy a válaszában kimondatlanul maradt szó az az igenis, kapitány.
– Uram.
– Ebben úgyszintén. Ami a szerencsétlen Kalapácsnyél úr ügyét illeti… A testre röviddel ezelőtt bukkantak rá, ugye?
– Igen, uram.
– Akkor az ügy nem tartozik az ön hatáskörébe, kapitány.
– Micsoda? Uram?
– A Nappali őrség majd foglalkozik vele.
– De korábban sosem törődtünk a hatáskörök időbeli határaival!
– Mindazonáltal a jelen körülmények között utasítani fogom Cikorny kapitányt, hogy vegye át a nyomozást, már amennyiben kiderül, hogy szükség van ilyesmire.
Ha szükség van ilyesmire. Ha nem bukkannak fel népek a mellkasuk helyén egy nagy lyukkal pusztán valami véletlen balesetnek köszönhetően. Meteorittalálatnak, nyilván, futott át Kadar agyán.
Mély lélegzetet vett, és a Patrícius asztalára tenyerelt.
– Majonéz Cikorny a saját seggét sem képes megtalálni, még térképpel sem! És gőze sincs arról, hogyan kell beszélni a törpékkel! Sóderszopókként emlegeti őket! Az én embereim találták meg a holttestet! Az én hatáskörömbe tartozik az ügy!
A Patrícius Kadar kezeire meredt. A kapitány olyan gyorsan kapta le őket az asztalról, mintha a bútor lapja hirtelen vörösen izzóvá vált volna.
– Ön az Éjjeli őrjárat kapitánya. Szolgálati idejének tartama az éjjeli órákra terjed ki.
– Törpékről beszélünk! Ha nem állunk hozzá megfelelően, a saját kezükbe veszik az ügyet! Ami általában azt jelenti, hogy lecsapják a legközelebbi troll fejét! És maga Cikornyra bízná ezt az egészet?
– Hallotta a parancsot, kapitány.
– De…
– Távozhat.
– De maga nem…
– Azt mondtam, távozhat, Kadar kapitány!
– Uram.
Kadar tisztelgett. Aztán hátraarcot csinált, és kimasírozott a szobából. Az ajtót olyan figyelmesen csukta be maga után, hogy csupán egy halk klikk hallatszott.
Utána pedig az, ahogy a kapitány kint öklével a falba csap. Kadar nem volt tudatában, de számos alig észrevehető bemélyedés díszítette a Kocka Kancellária külső falát, melyek homorulata híven tükrözte a kapitány időnkénti belső érzelmi konfliktusainak intenzitását.
Hangjából ítélve e legutóbbi bemélyedés vakoló szakember közreműködését igényelte.
Lord Vetinari megengedett magának egy mosolyt, noha abba kétségtelenül nem szorult túl sok vidámság.
A város működött. A kölcsönös önérdek kérlelhetetlen törvényei által összekapcsolt Céhek önszabályozó együttese volt csupán, de akkor is, üzemelt. Általában véve. Nagyjából. Többnyire. Szokványos esetben.
A legutolsó dolog, amit bárki is akarhatott, az volt, hogy valami csendbiztos botladozzon ide-oda és forgasson fel mindent, akár… akár egy… elszabadult katapult.
Szokványos esetben.
Úgy tűnt, Kadar a megfelelő érzelmi állapotba került. Kis szerencsével a neki adott parancsok el fogják érni a kívánt hatást…

 

Minden nagyvárosban található ehhez hasonlatos kocsma. Ez az a hely, ahol a csendbiztosok isznak.
A Városi Őrség tagjai szolgálaton kívül ritkán látogatták Ankh-Morpork vidámabb tavernáit. Ugyanis túl könnyen megpillanthattak valamit, ami ismét szolgálatba helyezte őket.{[}10] Így hát többnyire A Vödröt látogatták, a Smukk utcában. Ez a kocsma kicsi volt, alacsony mennyezetű, és a csendbiztosok állandó jelenléte meglehetősen elbátortalanítólag hatott az egyéb vendégekre. De Sajt úr, a tulaj nem különösebben aggódott emiatt. Senki sem tud úgy inni, ahogy egy csendbiztos, aki túl sokat látott ahhoz, hogy józan akarjon maradni.
Murok kiszámolta az apróját a pultra.
– Ez három sör, egy tej, egy foszforsav olvasztott kénkockákkal…
– …olyan esernyőve’ benne… – fűzte hozzá Detritus.
– …és egy Kényelmesen Lassú Kétértelműség limonádéval.
– Meg gyümölcssalátával – egészítette ki Nobby.
– Vau?
– És egy kevés sört tányérban – mondta Angua.
– Az a kiskutya nagyon megkedvelte magát – jegyezte meg Murok,
– Igen – felelte az őrgyakornok. – El nem tudom képzelni, miért.
A rendelést lerakták eléjük. A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.
Sajt úr, aki jól ismerte a csendbiztosokat, kérdés nélkül újratöltötte a poharakat és Detritus szigetelt kancsóját.
A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.
– Tudják – szólt Kolon egy idő után –, ami felett igazán, igazán nem tudok napirendre térni, az az, hogy csak úgy behajították a vízbe. Mármint hogy még csak súlyokat se kötöztek rá. Csak behajították. Mintha nem is számítana, hogy megtalálja-e valaki. Értik, mire gondolok?
– Ami felett én nem tudok napirendre térni – mondta Zsámoly –, az az, hogy egy törpével történt.
– Ami felett én nem tudok napirendre térni, az az, hogy meggyilkolták – felelte Murok.
Sajt úr ismét újratöltött. A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.
Mert akármilyen furcsának is tűnhet, az ellentétes bizonyítékok dacára a gyilkosság nem számított mindennapos eseménynek Ankh-Morporkban. Orgyilkosságok természetesen előfordultak. És a korábbiakban említetteknek megfelelően számos esetben követhetett el az ember meggondolatlanul öngyilkosságot. És persze ott voltak a szombat esténkénti házi perpatvarok, mint a válás olcsóbb alternatívái. Mindezek léteztek, igen – de legalább mindegyiknek volt valamilyen oka, még ha teljesen elfogadhatatlan is.
– Kalapácsnyél úr fontos személyiségnek számított a törpék között – fejtegette Murok. – És tisztes polgárnak. Nem keverte állandóan úgy a bajt, mint például Erőskar úr.
– A Glazúr utcában van egy műhelye – tette hozzá Nobby.
– Volt – helyesbített Kolon főtörzsőrmester.
A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.
– Amit én akarok tudni, az az – szólt Angua –, hogy mi okozta azt a nagy lyukat?
– Sose láttam még hasonlót – értett egyet Kolon.
– Nem kellene valakinek mennie és elmondania Kalapácsnyél asszonyságnak? – firtatta az őrgyakornok.
– Kadar kapitány már intézi – felelte Murok. – Azt mondta, senkit sem tudna megkérni erre.
– Inkább ő, mint én – helyeselt buzgón Kolon. – Egy kakukkos óráért sem tennék ilyet. Nagyon félelmetesek tudnak lenni azok a kis gazfickók, mikor dühösek.
Mindenki komoran bólintott, beleértve a kis gazfickót és a jóval termetesebb kis gazfickót is, aki örökbefogadás útján vált azzá, amivé.
A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket.
– Nem kellene megtudnunk, ki tette? – érdeklődött Angua.
– Miért? – kérdezett vissza Nobby.
Az őrgyakornok kinyitotta, majd becsukta a száját, míg végül talált választ:
– Hátha megint megteszik?
– Nem orgyilkosság volt, ugye? – kérdezte Zsámoly.
– Nem – felelte Murok. – Azok mindig hagynak üzenetet. Törvény kötelezi őket.
A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán felhajtották őket,
– Micsoda város… – mondta Angua.
– De mindez működik, ez a furcsa benne – mutatott rá Murok. – Tudják, hogy amikor beléptem a Városi Őrségbe, olyan zöldfülű voltam, hogy letartóztattam a Tolvajok céhmesterét lopásért?
– Elég kézenfekvőnek hangzik – felelte Angua.
– Bajba is keveredtem kissé miatta – tette hozzá a tizedes.
– Tudják – fejtegette Kolon –, a tolvajok itt szervezetten működnek. Úgy értem, hivatalosak. Egy bizonyos mértékű lopás engedélyezett. Nem mintha nagyon gyakorolnák ezt a tevékenységet mostanában. Ha minden évben fizet nekik az ember valami szerény díjat, adnak neki egy igazolólapot, és békén hagyják. Ezzel időt és erőfeszítést takarít meg mindenki.
– És minden tolvaj céhtag? – érdeklődött Angua.
– Ó, igen – válaszolta Murok. – Ankh-Morporkban céhes engedély nélkül tilos lopni. Hacsak nem rendelkezik valaki különleges képességekkel.
– Miért? Mi történik? Milyen képességekkel? – lepődött meg az őrgyakornok.
– Hát, például olyanokkal, hogy képes életben maradni akkor is, ha a füleit a térdeihez szögezték, majd pedig fejjel lefelé lelógatták valamelyik kapuról – felelte a tizedes.
Kis idő múlva Angua megszólalt:
– Ez rettenetes.
– Igen, tudom. De az a helyzet – ismerte el Murok –, hogy a dolog működik. Az egész. A céhek meg a szervezett bűnözés meg minden más. Úgy tűnik, együtt működnek.
– Kalapácsnyél úr valószínűleg másképp gondolná – szúrta közbe Kolon főtörzsőrmester.
A csendbiztosok az italokra meredtek. Aztán igen lassan, ahogy egy hatalmas mamutfenyő kezdi meg az útját a feltámadás felé milliónyi Mentsétek Meg A Fákat! képeslap formájában, Detritus hanyatt dőlt. A kezéből egy pillanatra sem engedte ki szigetelt kancsóját. Sőt, eltekintve a testhelyzetében bekövetkezett kilencvenfokos változástól, egy izma sem rezzent.
– A kén okozza – jegyezte meg Zsámoly, fel sem pillantva. – Egyből a fejükbe száll.
Murok öklével a kocsmapultra csapott.
– Tennünk kell valamit!
– Elemelhetnénk a csizmáit – javasolta Nobby.
– Úgy értem, Kalapácsnyél úrral kapcsolatban.
– Ó, persze, persze… – helyeselt gunyorosan Nobby. – Már teljesen úgy beszél, mint a jó öreg Kadar. Ha minden holttest miatt aggódnánk, ami ebben a városban feltűnik…
– Ez más! – csattant fel Murok. – Azok általában csak… nos, öngyilkosság, vagy céhek közti leszámolás következményei, vagy ilyesmi. De Kalapácsnyél úr csak egy törpe volt! A közösség egyik oszlopa! Minden napját szorgos munkával töltötte, egyfolytában csak kardokat meg csatabárdokat meg temetkezési fegyvereket meg számszeríjakat meg kínzóeszközöket készített! Aztán egyszer csak a folyóban tűnik fel, egy hatalmas lyukkal a mellében! Ki fog bármit is tenni ebben az ügyben, ha mi nem?
– Belerakott valamit a tejébe? – érdeklődött Kolon. – Nézze, a törpék majd elintézik. Ez olyan, mint a Kőfejtő sikátorban. Ne üsse az orrát olyasmibe, ahol valaki letépheti és megeheti.
– Mi a város őrsége vagyunk! – érvelt Murok. – És nem csak azé a részé, ahol a polgárok történetesen másfél ölnél magasabbak és húsból-vérből vannak!
– Nem törpe tette – szólt közbe az enyhén imbolygó Zsámoly. – És nem is troll. – Jelentőségteljesen meg akarta ütögetni az orrát a mutatóujjával, de elvétette. – Mégpedig azért nem, mert megmaradt az összes keze meg lába.
– Kadar kapitány ki akarja majd nyomoztatni – mutatott rá Murok.
– Kadar kapitány próbál civilizálódni – vetette ellen Nobby.
– Hát, én nem fogok… – kezdett bele Kolon, miközben lecsúsztatta a fenekét a székéről.
Aztán felkapta az egyik lábát, majd tátogva szökdécselt kicsit. Végül sikerült megszólalnia:
– A lábam!
– Mi van vele?
– Beleléptem valamibe!
Majd szandálját markolva hátratántorodott, és átesett Detrituson.
– Meglepő, mi mindenbe léphet az ember bele ebben a városban – helyeselt Murok.
– Van valami a szandálja talpán – figyelmeztette Angua. – Ne kalimpáljon már, főtörzs!
Azzal az őrgyakornok előhúzta a tőrét.
– Valami kártyaféle. Egy gombostűvel. Útközben szedhette fel valahol. Eltartott egy darabig, amíg átszúrta a szandál bőrét. Itt van…
– Kártyaféle? – érdeklődött Murok.
– Írásszerűség van rajta… – jelentette ki Angua, miközben lekapargatta a lapocskáról a sarat.

 

|  ’PUKKA’  |

 

– Mit jelent ez? – nézett föl érdeklődve.
– Nem tudom. Felteszem, valami figyelmeztetés, hogy ez egy nagyon pukkanós valami, vagy efféle. Vagy talán Pukka úr névjegykártyája, akárki is legyen az – felelte Nobby. – Kit érdekel? Inkább igyunk még egy…
Murok átvette a kártyát, majd ide-oda forgatta a kezében.
– Őrizze meg a tűt! – javasolta Zsámoly. – Öt darab egy pennybe kerül belőlük. Srófdoboz unokatestvérem készíti őket.
– Ez fontos dolog – szólt elgondolkodva Murok. – A kapitányt értesíteni kell erről. Azt hiszem, ez az, amit keres.
– Mi olyan fontos ebben? – érdeklődött Kolon főtörzsőrmester. – Már attól eltekintve, hogy úgy lüktet a lábam, mint a fene.
– Nem tudom. A kapitány majd tudni fogja – kötette az ebet a karóhoz Murok.
– Akkor maga mondja el neki! – felelte a főtörzsőrmester. – Ma fennmarad őladységénél.
– Tanulni az úriemberséget – toldotta meg Nobby.
– El fogom mondani neki – válaszolta Murok.
Angua kipillantott a mocskos ablakon. A hold rövidesen felkel. Ez az egyik gond a városokkal. Az az átok ott ólálkodhat bármelyik torony mögött, ha nem vagy elég óvatos.
– Nekem pedig ajánlatos lenne visszamennem a szállásomra – jelentette ki hangosan.
– Elkísérem – ajánlkozott sietve Murok. – Úgyis meg kell keresnem Kadar kapitányt.
– Nem esik útba…
– De igazán, szívesen elkísérném!
Angua a tizedes őszinteséget sugárzó arcára nézett.
– Nem akarok gondot okozni – mondta.
– Ugyan, szeretek sétálni. Segít gondolkodni.
Az őrgyakornok kétségbeesett hangulata dacára elmosolyodott.
Együtt léptek ki az este lágy melegébe. Murok léptei ösztönösen a járőrtempóra váltottak.
– Igen régi utca ez – magyarázta. – Azt mondják, egy patak folyik alatta. Legalábbis ezt olvastam. Mire gondol?
– Tényleg szeret sétálni? – kérdezett vissza Angua, miközben lépteit a tizedeséihez igazította.
– Ó, igen. Számos érdekes mellékutca és történelmi nevezetesség látható a környéken. A szabadnapjaimon is gyakran indulok sétára.
A lány a férfi arcára nézett. Te jó ég! – futott át az agyán.
– Miért jelentkezett a Városi Őrségbe? – érdeklődött.
– Apám azt mondta, hogy itt férfi válik belőlem.
– Úgy tűnik, igaza volt.
– Igen. Ez a legkiválóbb munka a környéken.
– Csakugyan?
– Ó, de mennyire! Tudja, hogy néha „policájnak” is csúfolnak bennünket?
– Ühüm.
– És tudja, mit jelent az a szó?
Angua megrántotta a vállát.
– Nem.
– Azt jelenti, hogy „a polisz embere”. A „polisz” egy régi szó a városra.
– Igen?
– Olvastam egy könyvben. A város embere.
Angua a szeme sarkából ismét a férfira pillantott. Ugyan Murok arcát épp megvilágította a sarki fáklya lángja, de valamilyen belső fénytől is sugárzott.
Büszkének látszott. Az őrgyakornok visszaemlékezett az eskütételre.
Az istenekre, büszke arra, hogy a nyomorult őrség tagja lehet…
– És maga miért jelentkezett? – kérdezett vissza a férfi.
– Én? ó, én… szeretek rendes ételeket enni és fedél alatt aludni. Különben sincs errefelé valami sok lehetőség, nem? Lehettem ez, vagy lehettem volna még… hah… varrónő.{[}11]
– Tehát nem nagyon ért a varráshoz?
Angua szúrós pillantása csupán őszinte ártatlanságra bukkant a férfi arcán.
– Igen – adta fel végül. – Így van. Aztán megláttam a plakátot. »Légy a Városi Őrség embere! Az őrség IGAZI FÉRFIAKRA vár!” Szóval azt gondoltam, miért ne? Csak nyerhetek az ügyön.
A lány kíváncsian várta, vajon Murok ezt elérti-e. Nem tette.
– Kolon főtörzsőrmester írta a plakát szövegét – mutatott rá a férfi. – A főtörzsőrmester meglehetősen közvetlen gondolkodású.
Aztán Murok a levegőbe szippantott.
– Nem érez valamit? – kérdezte. – Olyan szagot, mintha… mintha valaki kidobott volna egy ócska budiszőnyeget?
– Ó, nagyon szépen köszönöm! – szólt egy hang valahol lent a sötétben. – Ó, igen. Nagyon kösz! Ez nagyon hogyhíjják tőled. Ócska budiszőnyeg. Ó, igen.
– Nem érzek semmit – hazudta Angua.
– Hazug! – vádolta meg a hang.
– És nem is hallok semmit.

 

Kadar kapitányt csizmái arról tájékoztatták, hogy a Langalló sugárúton jár. A lábai saját akaratuktól vezérelve találtak oda, mert az esze máshol járt. Ami azt illeti, egy része éppen szelíden oldódott Bivalyerős egyik legkiválóbb nektárjában.
Legalább ne lettek volna olyan átkozottul udvariasak. Az életében általa látott dolgok között akadt néhány olyan melyekről mindig is próbált – sikertelenül – megfeledkezni. Egészen a legutóbbi időkig a lista tetejére azt a jelenetet tette volna, amidőn egy gigászi sárkány orrlyukába bámul fölfelé, miközben az épp levegőt vett ahhoz, hogy kis kupac tisztátalan faszénné változtassa őt. Éjszakánként még mindig sokszor riadt izzadva az apró őrláng emlékére. Ám most már attól rettegett, hogy az elsőséget átveszi azoknak az érzelemmentes törpe arcoknak a látványa, amelyek udvariasan néznek rá, miközben a szavai mintha valami mélységesen mély kútba hullanának.
Végtére is mit mondhatott nekik? „Sajnáljuk, hogy meghalt – és ez hivatalos. A legrosszabb emberünket állítjuk az ügyre?”
A néhai Kalapácsnyél Björn háza tömve volt törpékkel, néma, ünnepélyes, udvarias törpékkel. A hír hamar elterjedt. Nem tudott már senkinek semmi olyat mondani, amit az ne tudott volna. Sokan közülük fegyvereket viseltek. Erőskar úr is jelen volt. Kadar kapitány korábban már eltársalgott vele azon beszédei kapcsán, melyekben Erőskar úr annak szükségességét részletezte, miként kellene minden trollt ledarálni és a zúzalékot útépítésre használni. De most ő sem szólt egy szót sem. Csupán komor, magabiztos arcot vágott. Az egész helyiség légkörét csendes, udvarias ellenségesség lengte be, ami mintha azt sugallta volna: meghallgatunk téged. Aztán azt tesszük, amit jónak látunk.
Még azt sem tudta biztosan, melyikük Kalapácsnyél asszony. Mind egyformának tűntek a számára. Aztán mikor bemutatták őket egymásnak – sisakos, szakállas arc –, csak udvarias, semleges válaszokat kapott. Nem, a műhelyt már bezárta Kalapácsnyél asszony, a kulcsok pedig eltűntek valahová. De nagyon szépen köszöni.
A kapitány próbált célozni – olyan tapintatosan, amennyire csak lehetséges – arra, hogy egy tömeges felvonulást a Kőfejtő sikátorban a Városi Őrség rossz szemmel nézne (és persze biztonságos távolságból), de hogy ezt kereken kimondja, nem vitte rá a lélek. Elvégre nem jelenthette ki, hogy „ne vegyék a saját kezükbe az ügyet, mert a Városi Őrség teljes erővel üldözi a gonosztevőt!”, mivel semmiféle nyom nem volt a birtokában, amelyen elindulhatott volna a nyomozás. Voltak a férjének ellenségei? Igen, valaki egy hatalmas lyukat ütött a mellkasán valahogy, de ettől eltekintve, voltak ellenségei?
Így hát a kapitány a maradék méltóságát – ami nem volt sok – összeszedve kimentette magát, és egy önmagával folytatott vesztes csata után felmarkolt félüvegnyit Bivalyerős Hírös szűrletéből, majd kitámolygott az éjszakába.

 

Murok és Angua elértek a Smukk utca végéig.
– Hol szállt meg? – érdeklődött a férfi.
– Itt mindjárt – mutatta a lány.
– A Szilfa utcában? De nem Kalács asszonynál?
– De. Miért ne? Megfizethető árú, tiszta szobára volt szükségem. Mi a gond ezzel?
– Nos… Úgy értem, semmi bajom Kalács asszonnyal, az egyik legkedvesebb hölgy, akit ismerek… csak… hát… bizonyára észrevette…
– Micsodát?
– Hát… nem túlságosan… tudja… válogatós.
– Elnézést, még mindig nem értem.
– Bizonyára találkozott a szállóvendégek közül mással is, ugye? Úgy értem, Reg Patkó még ott bérel szobát, nem?
– Úgy érti, a zombi?
– És egy sikítószellem is lakik a padláson.
– Ixolit úr. Igen.
– És ott van még az öreg Trufa néne.
– A ghúl. De ő már visszavonult. Most gyerekzsúrok előkészítésében segédkezik.
– Nem tűnt úgy magának, hogy a hely kicsit furcsa?
– De az árak elfogadhatóak és az ágyak tiszták.
– Nem hinném, hogy valaha is bárki alszik bennük.
– Rendben! Meg kell elégednem azzal, ami jut!
– Elnézést! Tudom, milyen ez. Pont ugyanez volt velem is, amikor megérkeztem ide. De azt tanácsolnám, hogy amint lehetséges, költözzön valami… nos… valami ifjú hölgyekhez jobban illő helyre. Már ha érti, mire gondolok.
– Nem igazán. Patkó úr még a csomagomat is segített felcipelni az emeletre. Igaz, nekem meg a karját kellett felvinnem utána. Szegénynek állandóan lepotyognak a végtagjai.
– De ők nem igazán… a mi fajtánk – érvelt erőtlenül Murok. – Ne értsen félre! Mert persze… törpék? A legjobb barátaim között is vannak törpék. A szüleim is törpék. Vagy a trollok? Egyáltalán semmi gond sincs a trollokkal! A föld sói, szó szerinti értve. A zord sziklakérgük csodálatos belsőt takar. De… az élőhalottak… jó lenne, ha visszamennének oda, ahonnan jöttek.
– A legtöbbjük innen a környékről jött.
– Egyszerűen csak nem kedvelem őket, elnézést.
– Mennem, kell – jelentette ki hidegen Angua, és megállt a sikátor sötét szájánál.
– Igen, helyes – felelte a férfi. – Öhm. Mikor láthatom megint?
– Holnap. Ugyanott dolgozunk, nem?
– De esetleg szolgálaton kívül beülhe…
– Mennem kell!
Azzal a lány sarkon fordult és elrohant. A hold udvara már átderengett a Láthatatlan Egyetem épületeinek cserepei fölött.
– Rendben. Jó. Helyes. Akkor holnap! – kiáltotta az őrgyakornok után Murok.

 

Angua körül forgott a világ, ahogy átbukdácsolt az árnyékokon. Nem lett volna szabad eddig várnia!
Áttántorgott egy kevesek által járt kereszteződésen, és a mellékutca bejáratánál, amelyet sikerült elérnie, tépni kezdte magáról a ruhát.
Az esetnek egyedül a kétségbeesett Bundo Prung volt a szemtanúja, Bundót nemrég zárták ki a Tolvajok Céhéből fölösleges túlbuzgóság és rablóhoz méltatlan életvitel miatt. Egy sötét sikátorba lépő magányos nő pont az volt, amit, úgy vélte, még képes kezelni.
Körülvizslatott, majd a lány nyomába eredt.
A környékre körülbelül öt szívdobbanásnyi ideig csend telepedett. Aztán a sikátorból viharsebesen kirobbant Bundo, és meg sem állt egészen a dokkokig, ahol egy vitorlás épp kihajózott. Bundo még épp elérte a palló végét, melyet már kezdtek visszahúzni. Így lett belőle tengerész, míg csak három évvel később egy távoli vidéken fejére nem esett egy armadilló, minek következtében elhalálozott. De soha nem ejtett egy szót sem arról, mit látott abban a sikátorban. Igaz, távozását követően minden alkalommal, mikor megpillantott egy kutyát, rémülten felüvöltött.
Kis idő múlva Angua is megjelent a sikátor szájánál, majd eltrappolt egy másik irányba.

 

Lady Sybil Juhossy kinyitotta az ajtót, és beleszippantott az éjszakai levegőbe.
– Samuel Kadar! Te részeg vagy!
– Még nem! De remélem, hamarosan! – válaszolta Kadar lelkesülten.
– És még csak át sem öltöztél! Még mindig egyenruhában vagy!
A kapitány végigpillantott magán, majd ismét felnézett.
– Így van! – helyeselt ragyogó ábrázattal.
– A vendégek bármelyik percben megérkezhetnek. Menj fel a szobádba! Vár a fürdővíz és Willikins kikészítette az öltözéked. Szedd össze magad…!
– Nagyszerű!
Kadar langyos vízben – végig az alkohol rózsás ködében – megfürdött, majd megszárogatta magát, amennyire képességeitől telt, végül az ágyra terített öltözékre meredt.
A város legjobb szabója készítette a számára. Sybil Juhossy nagylelkű hölgy volt, mindent megtett, ami csak telt tőle.
Az öltözék kék és mélybíbor színekben tündökölt, kézelőjénél és gallérjánál csipke díszítette. A kapitány úgy értesült, a legutolsó divatnak megfelelően szabták. Lady Sybil azt szerette volna, ha világfivá válik. Ugyan a nő sosem adott hangot neki, de Kadar tudta, túl jónak tartja őt ahhoz, hogy egyszerű csendbiztos maradjon.
A kapitány ködös értetlenséggel bámult a ruhára. Soha életében nem viselt még ehhez hasonlót. Gyerekkorában örült, ha bármilyen rongy jutott neki, később pedig az őrség bőr térdnadrágja és láncinge jellemezte az öltözködését – kényelmes, praktikus viselet.
A ruházathoz kalpag is tartozott. Gyöngyös.
Kadar soha nem hordott még olyan fejfedőt, amelyet nem fémlapból kovácsoltak.
És a hosszú, hegyes orrú cipők.
Nyaranta mindig bőrszandált viselt, rossz időben pedig a hagyományos olcsó csizmákat.
A kapitánynak ahhoz is erőt kellett vennie magán, hogy tisztként viselkedjen. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz úriemberré válni. Az efféle ruhák hordása, úgy tűnt, része a dolognak…
A vendégek lassan megérkeztek. Hallotta a hintóik kerekeiknek csikorgását a felhajtó kövén, és a hordszékcipelők lépteit.
Kadar kipillantott az ablakon. A Langalló sugárút magasabban haladt, mint Morpork jó része. Így pazar kilátást biztosított a városra – már amennyiben bárki számára az abban való gyönyörködés jelentette a kellemes időtöltést. A Patrícius palotája pusztán sötét árnynak tűnt az alkonyatban, csupán egyetlen emeleti ablaka mögött ragyogott világosság. Maga az épület képezte a város fényes központját, melytől távolodva egyre sötétebb lett a látkép; egészen azokig a területekig, ahol már nem gyújtottak gyertyákat sem, mert azzal értékes élelmiszer veszett volna kárba. A Kőfejtő sikátor környékét vörös fáklyafény világította meg… a troll új év miatt, érthetően. És a Láthatatlan Egyetem Nagy Energiájú Mágia Tanszékét is halvány izzás vette körül; Kadar legszívesebben minden varázslót lecsukatott volna túlzott eszesség vádjával. Azonban a Sodrony és Meredek utcák környékén – mely városrészt a Cikorny kapitányhoz hasonló emberek előszeretettel hívtak „vakaréknegyednek” – is nagyobb volt a világosság, mint azt bárki várhatta volna…
– Samuel!
Kadar megigazította a kravátliját, amennyire csak tudta.
Nézett már farkasszemet trollokkal, törpékkel és sárkányokkal, de most egy teljesen új fajjal kell boldogulnia – a gazdagokkal.