TIZENNYOLC

A Holló szárnyai

Hórusz elnyeri jutalmát

Narsis

A Carnivalisban morózus hangulat uralkodott, az összegyűlt légionáriusok sorai némán álltak, amint Corax végigsétált a termen az emelvényig. Agapito, Branne, Aloni és a Héják új parancsnoka, Nuran Tesk elfoglalták helyeiket a hollókkal faragott pulpitus oldalain. A Hollógárda minden tagja jelen volt, beleértve a harcképes, de eldeformálódott Raptorokat is. A fegyvermesterek átalakították értékes VI-os típusú vértjeiket, ahol kellett, megerősítették, a szarvaknak és gerinckinövéseknek lyukakat vágtak, a hajlatokat és kapcsokat pedig az eltorzult végtagokra szabták.

A sorokat megtisztították; amint Orlandriaz megkezdte géntesztjeit, a magukat Hollógárdistának kiadó harcosok megpróbáltak eliszkolni, vagy önként vetettek véget életüknek. Annak alapján, amit a primarchák metamagjáról tudott, Corax meg tudta erősíteni, hogy a beszivárgók valóban az Alpha Légióból származtak. Vérük, csontjuk és húsuk Alpharius nyomát hordozta, és épp olyan bizonyossággal árulkodott kilétükről, mint a tetteik.

A primarcha fellépett az emelvényre, parancsnokai tiszteletteljes biccentéssel üdvözölték. Corax a légiója felé fordult. Teljes harci vértben pompázott, egyik kezét a Lorgarral és Curzéval vívott csatát túlélt villámkaromba bújtatta, a másikban az energiaostort tartotta, amelyet az Isstvanon történt visszavonulás során olyan pusztító hatékonysággal forgatott. Mindkét kezét felemelve felmutatta fegyvereit a Hollógárdának.

– Az astartes légiók a Császárnak hódították meg a galaxist – kezdte, de hangja megakadt, ahogy végignézett harcosai során. Vajon ezek a Hollógárda utolsó napjai? Vajon most a végső hadjáratukra készül vezetni őket? Nyelt egy nagyot, és felidézte azokat a hányattatásokat, amelyeken a lycaeusi felkelők gerillavezéreként kellett keresztülmennie. A feladat lebírhatatlannak látszott, de mégis győzedelmeskedett. Nem fogja megadni magát a félelemnek, sem az ellenségeitől, sem pedig az elkövetkezendőktől.

Újra belekezdett.

– Az astartes légiók a Császárnak hódították meg a galaxist. Az ő keze által teremtettünk, az ő akarata gyúrta húsunkat, és adta kezünkbe az emberiség által valaha látott leghatalmasabb fegyvereket és páncélokat. De mégsem a puskáink vagy a testünk volt az, ami a Nagy Hadjáratot lehetővé tette. Hanem a hit. Az ügyünkbe vetett hit, a Birodalmi Igazság terjesztésébe vetett hit, ez adott nekünk olyan elszántságot, amely túlmutatott a babonákon és ellenségeink nyers bátorságán. A parancsnokainkba és az önmagunkba vetett bizalom adott erőt ahhoz, hogy áthidaljunk minden elénk kerülő akadályt.

Jelentőségteljesen körbehordozta a tekintetét a harcosain, aztán így folytatta:

– A hit és a bizalom épp olyan veszteségei ennek a háborúnak, mint az Isstvanon és a Hollóodúnál elesett holtak. Nehéz ép ésszel felfogni, hogy Hórusz, a Császár által választott Hadúr renegáttá vált. Nehéz elfogadni, hogy testvéri bajtársaink, a Legiones Astartes harcosai megtagadták a Birodalmi Igazságot, és megszegték esküiket. De mégis a hit és a bizalom lesznek továbbra is a leghatékonyabb fegyvereink. Mindig azt tanítottam nektek, hogy a remény szükségtelen dolog. Nincs más, csak tettek és következmények. Ezt a krédót még mindig vallom. A Hollógárda számára nincs remény. Úgy teszünk, ahogy jónak látjuk, a következmények pedig majd felfedik magukat. Nem egy, de két súlyos támadást szenvedtünk el. Az első gyáva, de nyílt volt. A második merész, de rejtett. De sem az Isstvanon történt rajtaütés, sem pedig a belülről fakadó romlás nem pusztított el minket, így tanulunk belőlük és erősebbekké válunk. A természetünk nem engedi, hogy fejet hajtsunk a vereség előtt. Nem leszünk alázatosak, amikor az árulók meg akarják buktatni a Császárt.

Egyetértő morajlás futott végig a hallgatóságon, de Corax újra szóra nyitotta a száját, és a tömeg elcsendesült.

– Ma van annak napja, hogy Hórusz és áruló szövetségesei megtudják, hogy a Hollógárdával számolniuk kell. Ma hajóra szállunk, hogy a háborút ellenségeink színe elé vigyük, ahogyan azt már oly sok alkalommal megtettük. Néhányan ott voltatok a kezdet kezdetén, amikor ez a terem olyan férfiak és nők véres csatározásainak helyszínéül szolgált, akik pusztán szabadságra vágytak, de elnyomóik azt megtagadták tőlük. Néhányan a Császár oldaláról indultatok útnak, és elhagytátok a Terrát, hogy a csillagok között kovácsoljatok új birodalmat. Néhányan nem rendelkeztek ilyen örökséggel, mivel voltatok elég szerencsések ahhoz, hogy a későbbi időkben csatlakozzatok a légióhoz. És néhányan a Hollóodúnál kóstoltatok bele először a csatába. Nem számít. Mi mind a Hollógárda vagyunk. Mind harcosok vagyunk. A Császár nem a kitüntetéseitek és okleveleitek, hanem a sebhelyeitek alapján ítél majd meg. Ez nem közhely; ez annak a valósága, amik vagyunk. Azért élünk, hogy a Császár csatáit megvívjuk, és azért halunk, hogy a Császárnak győzelmet hozzunk.

Corax szünetet tartott, és egy csapat sárga páncélos harcos felé pillantott, akik a Hollógárda mellett álltak: Noriz kapitány Birodalmi Öklei. Tekintete Arcatus arany harcosaira vándorolt.

– Hórusz a Terrára vetett szemet, és rajta a Császár palotájára. Sokan lesznek, akik életüket a védelmére áldozzák, mi pedig már most tisztelgünk áldozatuk előtt. De falak mögött állni nem nekünk való, mert mi vagyunk az árnyék, amely öl, a rejtőző halál, amelyre senki sem számít. Hórusz és nyúlszívű talpnyalói azt hiszik, felette állnak minden megtorlásnak. A Hollógárda megmutatja, hogy tévednek. Az átkozott Hadúr és bűntársai úgy vélik, győzelmük elkerülhetetlen, és hogy a Birodalom meg fog hajolni az akaratuk előtt. A Hollógárda megmutatja, hogy tévednek. Ellenállásunk olyan küzdelmek tüzeit lobbantja lángra, amelyek a galaxis szélte-hosszában izzanak majd. A Birodalom polgárai tudni fogják, hogy nem hagyták magukra őket. Megmutatjuk nekik, hogy a Felvilágosodás fáklyája még mindig fényesen ragyog. A Legiones Astartes addig nem pusztul el, amíg közülünk akár csak egy még lélegzik. Azért tesszük, mert az emberiségnek hinnie kell, hogy Hórusz legyőzhető. Azért tesszük, mert az emberiségnek látnia kell, hogy a Legiones Astartes harcosaiban megbízhat. Kevesen vagyunk, az életünkre törők pedig számosak, de minden levágott árulóval egy üzenetet küldünk ellenségeinknek és szövetségeseinknek egyaránt: hogy a Hollógárda sosem adja fel!

Szavak nélküli kiáltás harsant több mint négyezer torokból, amely egészen a Carnivalis plafonjáig zengett.

Energiamezők ropogtak, ahogy az Őrzők tisztelgésre emelték alabárdjaikat a primarcha felé.

Majd ismét várakozással teli csend telepedett rájuk, ahogy egy apró Hollógárda-különítmény kivált a sorok közül. Egy technogárdista, Stradon Binalt vezette őket, és egy hosszú tárgyat cipeltek, amelyet a légió egyik fekete lobogójába burkoltak.

– Mi ez? – kérdezte a primarcha a parancsnokai felé fordulva. Azok megrázták fejüket és megvonták a vállukat, éppúgy meglepődtek, mint primarchájuk.

Binalt és kísérete felkapaszkodott az emelvény lépcsőin és Corax elé lépett, A primarcha ellépett a pulpitustól, hogy feléjük forduljon, miközben mindegyikük térdet hajtott, kivéve Binaltot, akik egyenesen állta primarchája kérdő tekintetét.

– Az Isstvanon a Hollógárda súlyos csapás szenvedett – szólt a technogárdista, szavai precizitása elárulta, hogy jól begyakorolt beszédet mond. – A hollónak szárnyát szegték, és szerencsénk balsorsra fordult. Ezért hát úgy illő, hogy olyan időkben, amikor ismét meg kell tanulnunk szárnyalni, a holló ismét visszanyerje szárnyait.

Binalt lerántotta a lobogót, ezzel felfedve Corax díszes, rég elveszettnek hitt hátirakétáját. Frissen lakkozott felülete tündökölt a Carnivalis lámpáinak fényében, és két méltóságteljes, újonnan alkotott szárny nyúlt ki a szerkezet két oldalából.

– Az én kézügyességem nem ér fel az eredeti mesterével, de remélem, azért megfelelő lesz, nagyúr – mondta Binalt fejet hajtva.

Corax két kezébe fogta a készüléket, és ámulattal meredt a remekműre. Lenézett Binaltra, és hálásan elmosolyodott, de még mielőtt bármit mondhatott volna, a termet ismét mennydörgő kiáltozás öntötte el a Hollógárda sorai felől.

– Corax! Corax! Corax!

A Hadúr lakrésze épp olyan homályba burkolózott, mint Alpharius legutóbbi látogatása során. Ahogyan akkor, most is Hórusz fogadta, oldalán Abaddonnal és Erebusszal. De ezúttal volt ott egy másik alak is, aki a Hadúr trónja mögötti árnyékokban ólálkodott. A Császár Gyermekeinek páncélját viselte, hosszú arcából átható pillantás sugárzott.

– Van valamid a Hadúr számára? – szólt Erebus, ahogy az ajtó bezárult Alpharius mögött.

– Miért érdekel? – kérdezett vissza Alpharius. – Talán sarcot kell fizetnem dicső vezérünknek?

– Vigyázz a szádra! – csattant fel Abaddon. – Tudjuk, hogy az egyik hajód épp most csatlakozott a flottához, noha jelenlétét megpróbáltad elkendőzni előlünk.

– Semmi ilyet nem tettem – mondta Alpharius, kezét ártatlanságot mímelve maga elé nyújtva. – Minden hajóm alkalmaz bizonyos fokú álcázást. Ez a biztonságunk központi pillére. Nem állt szándékunkban megtéveszteni senkit.

– Akkor hát elismered, hogy a Hollógárdát illető küldetésed sikerrel járt? – kérdezte Erebus. – Megszerezted, amit akartál?

Alpharius mosolyogva vett elő az övéről egy adatkristályt, és a tenyerébe fektetve feléjük tartotta.

– Nem elsöprő siker – mondta a primarcha. – A Hollógárda egy része, köztük Corax, túlélte a támadást. De nincs jelentősége. Ahogyan magatok is láthatjátok, megszereztük a jutalmat.

Erebus tett pár lépést előre, és a kristályért nyúlt, de Alpharius elkapta a kezét.

– Ez kizárólag a Hadúré – szólt Alpharius, arcáról elillant a mosoly.

– Óvatosan, Alpharius – felelte Abaddon. – Rátartiságoddal kivívod a Hadúr elégedetlenségét.

– Nincs mondandód a fivéred számára, Hórusz? – kérdezte Alpharius a Hadúrra pillantva, aki a teljes szóváltás alatt közönyös tekintettel meredt rá. – Most már mindenben a talpnyalóid nyilatkoznak helyetted?

Hórusz felkelt, és Alpharius egy pillanatig azt hitte, túlfeszítette a húrt. Kétségei azonban Hórusz mosolyára szertefoszlottak, aki intett a trónja mögött álló idegennek, hogy lépjen elő.

– Ez itt Fabius apotekárius – szólt a Hadúr. – A jutalmat az ő gondjaira bízod. Az én nevemben, természetesen.

Alpharius odadobta az adatkristályt Fabiusnak, aki elkapta a csillogó szilánkot, és mohó vigyorral nézett le rá.

– Most meglátjuk, milyen titkokat ásott elő Corax, az biztos – mondta Fabius. Meghajolt Hórusz felé, majd visszahúzódott az árnyak közé.

– Van még más is, Hadúr? – kérdezte Alpharius.

Hórusz szemei gyanakvóan összeszűkültek, miközben az Alpha Légió primarcháját fürkészte.

– Olyan könnyűszerrel adtad át, hogy úgy sejtem, rejtegetsz valamit – mondta a Hadúr, és közelebb lépett.

– Nos, valóban van még egy bevallanivalóm – mondta Alpharius. – Az eredeti génanyagot megtartottam magamnak. Úgy véltem, bölcsebb, ha osztozunk a jó szerencsében. Corax kutatásai meglehetősen kiterjedtek. Én magam nem sokat értek belőle, de biztosra veszem, hogy Fabius apotekárius valóban olyan tehetséges, amilyennek a szóbeszédek tartják.

– Ó, tényleg az – szólt Erebus. – Ő feltöri a primarchák titkát, és ezen információ birtokában elpusztítjuk a Császárt.

– Méltó felhasználása valaminek, amiért ilyen keményen megküzdöttünk – mondta Alpharius. Testvére átható tekintetét rezzenéstelenül állta. – Úgy vélem, az itteni ügyünket ezennel lezártuk. Hacsak nincs még valami más megbeszélnivalód, fivér.

Hórusz fejével az ajtó felé intve elbocsátotta Alphariust, majd visszatért a trónjára.

– Helyes – felelte az Alpha Légió primarchája. – Most, hogy ezt elintéztük, talán nekiláthatnánk a valódi hadviselésnek. A Császár már minden bizonnyal türelmetlenül várja a látogatásunkat.

– Várjunk csak – mondta Hórusz. – A háború már javában zajlik, Alpharius. Az, hogy te magad nem vettél részt a harcokban, még nem jelenti, hogy mások tétlenül üldögélnek. Az Ultragárdistákat elpusztítjuk, a Vérangyalok pedig csatlakoznak az ügyünkhöz. Nemsokára készen állunk a következő lépésre.

Ez elég valószínűtlennek tűnt Alpharius számára, de nem szólt semmit, hanem minden további megjegyzés nélkül távozott.

A Bosszúszomjas parancsnoki fedélzete tömve volt emberekkel. A Hollógárda tisztjein és funkcionáriusain kívül a csatabárka látta vendégül az újonnan érkezett Therion Kohorsz parancsnoki testületét is. Valerius alcaesari nótáriusok, praefectorok, népvezérek és helyettes vezérek egy kisebb seregével szállt át a vezérhajóra, akik a parancsokat továbbítják majd a haderejének.

Gyötrelmes úton voltak túl a Theriontól idáig, az immatériumban egyre csak tomboló viharokat kerülgetve. Számos hajót elveszítettek, és a förgeteg több tucat másikat feltartott vagy a valós űrbe kényszerített, ezzel a flotta több fényévnyi távolságban szóródott szét. A problémák ellenére Valerius képes volt sértetlenül megőrizni az előőrsöt, és Corax instrukcióinak megfelelően még a Feloldozás felé menet irányt változtatott, hogy a Taurionban, egy Narsisszal szomszédos rendszerben találkozzanak a Hollógárdával.

Az eddigi személyes találkozói során Corax ámulatba ejtette Valeriust, de alcaesariként immáron magabiztosabban viselte titulusát a parancsnoki tanácsban. Előléptetése azonban mit sem változtatott a primarcha stratégiai képességei iránti csodálatán. Míg Valeriusnak tanácsosi és adjutánsi kontingensére volt szüksége a dolgok rendben tartására, Coraxnak nem kellett néhány adatlemezre lefirkált jegyzetnél több egy egész tanács koordinálásához. A tucatnyi hajó és több ezer harcos elhelyezkedése, felszerelésük és parancsnokaik mind a primarcha elméjében lapultak, aki még a leghalványabb részletet is erőfeszítés nélkül idézte fel.

A csatarendről és az általános megközelítésről már megegyeztek, a Therionok alkotják az első hullámot, mögöttük érkeznek a Hollógárda reflexpajzzsal ellátott hajói. Eddig minden úgy zajlott, ahogyan arra Valerius számított, miután a Nagy Hadjárat végső fázisában éveken át harcolt a Hollógárda mellett.

A végső megközelítési terv és a leszállás azonban aggasztották.

– Ha jól értem, Corax nagyúr, akkor nem lesz előkészítő bombázás. – szólt Valerius. Válla felett Pelon jelent meg egy pohár vízzel, amelyet Valerius szó nélkül elvett. Belekortyolt, hogy így csillapítsa bosszúságát. – A leszálló egységeinket a levegőből fogják kilőni.

– Az orbitális védelmet a hadrendünknek megfelelően kiiktatjuk – felelte a primarcha. Szokásához híven oldalt állt, miközben parancsnokai az asztal körül tömörültek.

– Miután megszereztük az orbitális fölényt, tűz alatt kell végrehajtaniuk a leszállást.

– Három csatahajó osztályú bárkám van, nagyúr, mindegyik messzemenően alkalmas a légvédelmi rendszerek megsemmisítésére. A légiójának az indításkor nem kell felfednie a jelenlétét, ezt garantálom. Igazam van, Wilhelms kapitány?

Az Eltökélt kapitánya bólintott.

– A torpedók és sugárvetők elintézik – mondta Wilhelms.

– És tudja garantálni tízmillió ember életét, akik abban a városban élnek? – kérdezte Branne.

– Természetesen igyekszünk elkerülni mindennemű civil áldozatot. – Valerius Antonius praefectorra pillantott, aki adattábláján elvégzett néhány gyors számítást, majd átnyújtotta az alcaesarinak. – Feltehetően nem lesz több ötezernél.

– Ez nem közönséges város – mondta Corax. – Fulgrim nem csak hencegett, amikor a Tökéletes erődnek nevezte. A fivérem kijelentette, hogy egy erődítménynek nem elég helyőrséggel rendelkezni, hanem meg kell védenie a lakosságot is. A Tökéletes erőd nem egy terület a városon belül, hanem maga a város. Fulgrim úgy érvelt, méghozzá helyesen, hogy a lakosságot úgy lehet a leghatékonyabban megvédeni, ha ők is részei az erődnek.

– Pajzsként használja a civileket? – kérdezte Valerius, elborzadva a gondolattól.

– Akkoriban nem így fogalmazott – felelte Corax. – Egy invázió esetén spontán milíciákat alkotva segítenek a védelmi erőknek. Nem ez a lényeg. Nincs különbség a védelmi és a polgári épületek között. A lakótornyok védelmi lézereket rejtenek. A gyárakat bunkerek és rejtett lövészárkok óvják. Az úthálózatot Perturabo tervezte, hogy a védők számára gyors mozgást, a támadóknak akadályt biztosítson.

– Az erőd elpusztításához el kell pusztítanunk a várost – mondta Branne.

– Amit nem fogunk megtenni – válaszolta Corax. – A Narsis népe ártatlan. A Császár ügyének hírvivőiként érkeztünk, nem azért, hogy legyilkoljuk a követőit. Üzenetünket nem tudjuk terjeszteni, ha kiirtjuk a lakosságot.

– Van egy potenciális leszállóhely – szólt Aloni, betöltve a Tökéletes erőd körüli terület térképét. Lenyomott egy kapcsolót, mire egy célkereszt jelent meg a vázlatos alaprajzon. – Itt, az északkeleti dombok között.

– Az legalább húsz kilométerre van! – csattant fel Valerius, aki felkelt, hogy megvizsgálja a diagramot. – Nincs annyi szállítónk és tankunk.

– Ami azt illeti, huszonnyolc – felelte Agapito. Valeriusnak nem tetszett a parancsnok szórakozott hangneme.

– Gyalog támadtok – mondta Corax. – Az éj leple alatt szálltok le, bár ne számítsatok túl sok előnyre, mert az ellenség rendelkezik szkennerekkel és hőkamerákkal.

– Majdnem harminc kilométert meneteljünk éjszaka, hogy utána megrohanjunk egy város-erődöt? – Valeriusnak komoly balsejtelme támadt az egész vállalkozással kapcsolatban, és úgy érezte, eljött az ideje, hogy őszinte legyen. – Ez a stratégia kudarcra van ítélve.

– Pontosan – mondta Corax. A primarcha nyugtalanítóan mosolygott. – Nem várom el, hogy egymagatok vegyétek be a Tökéletes erődöt. Ezért vagyunk itt mi.

A hololitikus kivetítő híven tükrözte, milyen kilátástalan volt szegény bolondok helyzete. Hasten Luthris Armanitan, a Császár Gyermekeinek kapitánya, parancsnoki tornyának termében járkált, és sasszemekkel figyelt minden bejövő jelentést és radarképet. Az északkeleti topográfiai elrendezés a támadókat a Nyolcadik sugárút kapuja felé tereli, amely mögött egy széles főútvonalon három, egymástól száz méterre elhelyezett ágyúlöveg helyezkedik el. A tér két oldalán a város útvesztővé alakul, amelynek egymásba futó folyosóira lőállások és kitörési pontok néznek.

– Ostobaságuk lesz a vereségük okozója – mondta, inkább magának, mint a konzoloknál ülő légiós szolgálóknak. – Olyan jellemző a gyengékre, hogy előzetes bombázás nélkül támadjanak. Miben reménykednek, mit érnek el?

– A Kettes Kordont lerohanták, kapitány – jelentette az egyik szolgáló. – Az utolsó jelentések masszív gyalogsági ostromról számoltak be. Az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett.

– Gondolom, van némi szemfülesség a páncéljaik hátrahagyásában – mondta Luthris. – Az a sok páncéltörő rakéta csak pocsékba megy. Az Egyes Kordon legénységét irányítsa át a frontvonalra.

– Megerősítve, kapitány – felelte a szolgáló.

Luthris ellenőrizte az időt. A terrai sztenderd szerint alig több mint három óra volt hátra napkeltéig. A támadók első hulláma még alig éri el a falat, mikor csapatai már látni fogják őket. Azután kezdetét veszi a valódi mészárlás.

A Tökéletes erőd peremvidéke teljes ellentétben állt annak eredeti céljával. A fehér épületek tetejéről és falairól díszes függőkertek csüngtek, a levegőt virágok illata töltötte be. A Therionoknak kolonnádos homlokzatok és kinyúló galériák biztosítottak fedezéket, ahogy az előttük magasodó kaputorony felé osontak. A Császár Gyermekei a város tervezésénél fikarcnyit sem engedtek esztétikai érzékükből, ezért a kolonnádos, alabástrom-burkolatú épületek éppúgy szolgálhattak adminisztratív irodákként, mint tankdepókként, kívülről lehetetlenség volt megmondani.

Valerius az emberei élén menetelt, eltökélte, hogy utolsó leheletnyi erejével is véghez viszi a támadást, akkor is, ha kudarcra vannak ítélve. Az Isstvanon kénytelen volt lenyelni a szégyent, hogy a teljes haderejét egy elterelő hadműveletben áldozza fel, ezért most elhatározta, hogy a következő nem ér ilyen dicstelen véget. A Therionok jótállnak magukért, akármit vár is tőlük Corax.

Néhány Őrszem lépegető túlélte a város felé tartó menetelés alatt rájuk zúduló többórányi rakétabombázást. Most pár száz méterrel előtte haladtak, és a háromszáz fős gárda haladásának felderítőit adták. Valerius mindezt csak Calorium népvezér kommentárjaiból tudta, aki pár lépéssel az alcaesari után jött.

– Uram, a vezérosztag újabb védvonalba futott – jelentette Calorium, a csésze alakú voxjeladót a fülére szorítva. – A fenti erkélyekről lőnek rájuk.

Valerius a hírekre felpillantott, és ismét csak kinyúló párkányok feletti galériák sorát látta. A városba lépésük óta mindenhol ez fogadta őket: látszólag jelentéktelen építészeti sajátosságok, amelyek egyszercsak felfedték valódi szerepüket mint gyilokzónák, fegyverplatformok vagy aknamezők.

Megérezvén parancsnokuk idegességét, Valerius testőrsége összezárt körülötte, arany mellvértjüket és fehér gyakorlóikat sár- és koszfoltok borították a leszállóhelyről való menetelés nyomaiként.

– Talán fedezékbe kellene húzódnunk, alcaesari – javasolta Callista helyettes vezér.

– És az pontosan merre van? – csattant fel Valerius. A parancsnoki szekciójából már így is elvesztett négy embert, amikor azok egy virágágyásban kerestek menedéket, amiről kiderült, hogy gyalogsági aknákkal rakták tele.

Callista bizonytalanul körülnézett.

– Mindegy is – legyintett Valerius, és továbbment az út közepén. Bosszantó volt ezek ellen a láthatatlan ellenfelek ellen küzdeni, csak akkor került velük szemtől szembe, amikor azok a következő védelmi vonalhoz húzódtak vissza.

Nem mintha kedve lett volna egy ilyen konfrontációhoz. A lila és arany páncélt viselő harcosok kétségtelenül sokkal súlyosabb veszteségeket okoznának, ha úgy döntenének, hogy megvetik a lábukat, és szembeszállnak velük. Egy kis megkönnyebbülés azért volt abban, hogy elérték a várost; az erőd mélyén lévő tornyok lövedékei elmaradtak, nyilvánvalóan azért, hogy a lövedékek ne a saját harcosaikat érjék.

– Az előrenyomuló csapatok súlyos helyzetben vannak – jelentette Calorium. – Erősítést kérnek.

Ahogy a népvezérre pillantott. Valerius gyomra görcsbe rándult.

– A Harmadik és Negyedik Század menjen előre erősítésként. Próbálják meg oldalba kapni az ellenséges állásokat.

Az Ötödiket és a Hatodikat rendeljék hátvédnek. Magellius praefector hogy halad?

A népvezér egy rövid ideig beszélt a voxba, majd bánatosan megcsóválta a fejét.

– A Második Phalanxot hátraszorították, az embereik egyharmadát elvesztették – mondta Calorium. – Uram, a Harmadik Phalanx szintén azt jelenti, hogy megakasztották. A kapuk védelme tizedeli őket.

Egy alig kétszáz méterre becsapódó robbanás hamu-és füstfelleget lövellt az ég felé. Pár másodperccel később törmelék hullott Valeriusra és embereire.

– Mi volt ez? – követelte, noha Calorium már a voxon beszélt.

– Makroágyú, uram – jelentette a vezér. – Az előttünk lévő kereszteződésben szúrták ki, egy lakóépület harmadik emelete rejtette.

A népvezér hangja enyhén remegett, és ahogy végignézett az őt körülvevő többi katonán, Valerius érezte a félelmüket. Ha tovább nyomul előre, megtörnek és megfutamodnak. Az pedig nem lenne ínyére.

– Rendben, minden parancsnoki szekciónak – mordult fel. – Századról századra történő visszavonulás. Létesítsenek egy sávot a város szélén. Ez rendezett hátrálás lesz. Nem lesz semmi futás vagy pánik.

– Igen, uram. – Calorium viselkedése és hangja elárulta az alcaesari döntése iránt érzett háláját.

Valerius megállt, ott, ahol volt, és kezeit csípőre téve nézte a távoli tornyokat. A várost elérte, ami már önmagában is komoly teljesítménynek minősült, de még felderítőerői is több mint két kilométerre jártak a belső védelmi vonalaktól.

Nem számított, mi volt Corax szándéka, most akkor is keserű vereség ízét érezte.

– Az ellenség tömegesen vonul vissza, kapitány.

– Nevetséges – felelte Luthris. – Még el sem kezdtük kipróbálni a védműveinket.

– A szkennerek adatainak vizuális megerősítése, kapitány. Az ellenség visszavonul a külső peremekre.

A Császár Gyermekeinek tisztje lassan körbejárt a parancsnoki központban, és megvizsgált minden adatfolyamot és kivetítőt. A bizonyíték vitathatatlan volt: a támadók minden fronton hátráltak. Egy fásult támadás lelombozó végének tűnt.

– Van bármi jele hajóknak alacsony orbitálison? – kérdezte a székébe telepedve.

– Semmi, kapitány – érkezett a válasz. Minden ellenséges hajó a földi légelhárítók lőtávolságán kívül tartózkodik. Leszállóegységeknek semmi jele.

Luthris nem sok értelmet talált a hallottakban, ahogy visszatért parancsnoki trónjába, de ostobaság is alsóbb rendű harcosok motivációin gondolkodni. Kétséget kizáróan parancsot kaptak a támadásra, és anélkül engedelmeskedtek, hogy tisztában lettek volna ellenfelük valódi képességeivel. Ő pedig nem fogja megbocsátani ezen tévedésüket.

– Gyűjtsék az ellentámadásra készülő századokat a hármas és négyes kapukhoz – parancsolta, ujját a szék karfájába épített kommunikációs kapcsolón tartva. – A fegyvertárakat készítsék fel mozgó menetoszlopok kialakítására, hogy a város alatti rámpákon gyorsan körbeérjenek. Ezek az ostobák nem fognak retorziók nélkül a városunkra támadni. A küldetés célja az ellenséges erők teljes megsemmisítése. Az ellentámadás tizenöt percen belül megindul.

Elengedte a kapcsolót, majd hátradőlt, széke lekövette a mozgását. A válla felett átpillantott Turan őrmesterre, aki taréjos sisakjával a hóna alatt az ajtó mellett posztolt.

– Készítsd fel a támadó alakulatot, őrmester, személyesen vezetem harcba őket.

– Ahogy kívánod, kapitány – felelte Turan fejet hajtva. Feltette a sisakját, majd öklével tisztelgés gyanánt a mellkasára vágott. – Legyilkoljuk ezeket a kutyákat, akárhová bújnak is.

Az erkély oldalán egy lézerágyú-lövedék robbant keresztül, megsemmisítve a Valerius jobbján álló férfit. A porral és vérrel fedett alcaesari hátrakúszott a parapettől, hogy a mögötte lévő ablak romjai mögé húzódjon. Calorium még mindig mellette volt, egyik keze felkötve, a kommunikációs táska a földön hevert a lábainál. Véreres szemekkel nézett Valeriusra, és megrázta a fejét.

– Tigurian praefector nem válaszol, uram. Azt hiszem, a bal szárnyunk megtört.

– Kétezer ember, vezér, kétezer ember! – hebegte Valerius az ablakkeretnek dőlve. – Egy sem maradt közülük?

Calorium válaszként megvonta a vállát.

A Therion Kohorsz egy órán át vonult vissza, és további egy órán keresztül állták a Császár Gyermekeinek ellen-támadását. Marcus megtett mindent, amit tudott, biztatta és bátorította parancsnokait, hogy tartsanak ki és harcoljanak, hogy mindenáron tartsák a frontot, de kevés ideje maradt. Megkockáztatta, hogy felálljon, övéről pedig lekapta a magnokuláréját. Délkeleti irányba fordította, ahol több tucat páncélos alakot látott az út mentén előrenyomulni, nem több mint fél kilométernyire.

– Menjenek, kérem!

Valerius megfordult és az öregre meredt, akinek az elkobzott lakrészében ideiglenes parancsnoki állomásukat felállították.

– És hová menjünk? – mordult fel az alcaesari.

– A feleségem azt szeretné, ha elmennének...

– Igazán? Ő talán úgy véli, hogy Hórusz jobban elvezetné a Birodalmat?

– Erről én nem tudok semmit, uram. Csak azt tudom, hogy ha a légionáriusok ideérnek, akkor nem hagynak minket életben, ha magukat rejtegetjük.

Valerius nem szólt többet. Nem hibáztathatta az idős párt a rettegésükért. Eleinte ő is félt, azután kétségbeesett, most pedig egyfajta furcsa nyugalom szállta meg a helyzetet illetően. Az utóbbi nyolc órában több tízezer Therion vesztette életét, ő azonban bizakodó volt a veszteségeikkel kapcsolatban. Afféle zsibbadtság szállta meg, amióta elvesztették a kapcsolatot a Második Phalanxszal, az elkerülhetetlen elfogadása.

Ismét a Császár Gyermekeire nézett. Nem kapkodták el, ellenőriztek minden épületet az út mentén. Felettük Mennykősólymok hajtóművei zúgtak, ágyúik és nehézboltereik ellenséges célpontok után kutattak. Az utcák a kezdeti kirohanásaik nyomán vérfürdővé változtak, minden Therion kénytelen volt odabent fedezéket keresni. Becsületükre legyen mondva, bár vajmi keveset számított, a Császár Gyermekei nem lőttek az épületekre; talán még mindig hitték, hogy ezeket az embereket védelmezik.

Előhúzta a pisztolyát. Fontosnak érezte, hogy fegyver legyen a kezében.

– Azt felejtse el – mondta vezérének a voxegységre nézve. – Fogja a lézerpuskáját.

Calorium félrelökte a súlyos táskát, és ledobta a voxot. Összerezzent, amint egy újabb lézerlövedék vágódott a felettük lévő faragott architrávba, és átolvasztotta egy barbár horda ellen rohamozó harckocsi relifjét. Négykézláb kúszott át a halott Therionokon, és szerezte meg a fegyverét, majd visszatért Valerius oldalára.

– Azt mondtad, bízzak benned – mormolta maga elé Valerius. – Álljuk a vihart, és bízzak benned. Nos, Corax, a vihar a nyakunkon.

A satnyán felfegyverzett katonák levágásában kevés dicsőség rejlett. Lézerpuskáik szánalmasan kevésnek bizonyultak az astartes páncélok ellen, aranyszínű mellényeik nem óvtak a bolterek lövéseitől. Luthris még csak élvezni sem tudta a vérontást: túlságosan egyenlőtlen volt, és nem igazán tette próbára taktikai érzékét vagy fizikai rátermettségét.

Egy széles lépcsősoron át egy vendégház felső szintjére vezette osztagát. Boltpisztolyával a balusztrád mögött rejtőző emberekre lőtt, lövései utat találtak a fagerendák között.

– Andilor osztag, tovább a harmadik emeletre – mondta, miközben lábon lőtt egy újabb katonát. A töltet szétszaggatta a férfi csípőjét, és szétvetett tagokkal repítette hátra. Luthris oda sem figyelve döfte kardját a férfi mellkasába, amint ellépett mellette. – Collonius osztag, negyedik emelet.

– Nehézfegyverek az átellenes tetőn, kapitány – jelentette az egyik őrmester. – Multilézer.

– Kérjenek Mennykősólyom-csapást, őrmester – felelte Luthris. – Minden döntést nekem kell meghoznom?

– Megerősítve, kapitány. Légitámogatást kérünk.

A Császár Gyermekeinek kapitánya csizmás lábával berúgta a leszállótér végén nyíló ajtót. Gyorsan végigpásztázta a helyiségeket, de mind üresen állt. Csalódott sóhajtással fordult vissza a lépcsőház felé.

– Kapitány!

A kiáltás odalentről érkezett, nem a voxból. Ahogy a leszállótér széléhez lépett, Luthris az Argentius osztagot látta, akik az előcsarnokba hátráltak, boltereiket a külső ajtók felé irányítva. Egyiküktől figyelmeztető kiáltás harsant, mire mindannyian tüzet nyitottak, de Luthris a célpontokat nem látta.

– Mi folyik ott? – követelte a kapitány. – Beszéljetek!

Mielőtt azonban meghallotta volna a választ, felrecsegett a voxgyöngye.

– Kapitány, szuborbitális hajót érzékeltünk, gyorsan közeledik.

– Honnét? Hogy szálltak fel?

– Nem tudjuk, kapitány. Az orbitális szkennelés tiszta.

Miközben megpróbálta feldolgozni az imént hallott információt, Luthris a lenti osztagot figyelte. Két légionárius a levegőbe emelkedett, páncéljuk hasadékaiból vér ömlött. A többiek a semmit lőtték, de lövedékeik mintha elpárologtak volna, és az ürességben robbantak volna fel. Argentius őrmester bömbölő lánckarddal lépett előre. Egy szempillantás múlva feje és karja elröppent, melyeket valamilyen láthatatlan erő szelt le.

Luthris nem hitt a szemének. Pár másodpercen belül a teljes osztag holtan hevert: megcsonkítva és lefejezve.

– Boszorkányság – mormolta. A közelben nem akadt könyvtáros, aki a segítségére siethetett volna.

Energiakardját felemelve védőállásba helyezkedett a lépcsősor tetején. Mintha egy pillanatig mozgást látott volna, így elsütötte a pisztolyát. A lövés a lépcsősor aljától néhány sorral feljebb detonált.

Egy szempillantás múlva már két koromfekete szembe nézett, pusztán centiméterekre az arcától. Ahogy hátralépett, rájött, mivel áll szemben. A harcos másfélszer olyan magas volt, mint Luthris, teljesen fekete páncélját véralvadék borította, hátán egy szárnyas ugrórakéta. Arca csontfehéren tündökölt, haját vállig érőre nyírta. A harcos egyik kezében egy recsegő ostort tartott: a másikat ragyogó karmok burkolták. A jelenés szája szavak nélküli vicsorra húzódott, miközben felemelte a karmait.

– A Császárért – suttogta, ahogy karmaival lecsapott.

Corax szobáról szobára haladt, és levágott mindenkit a Császár Gyermekei közül, akivel csak szembetalálkozott. Karmai szalagokká metszették őket, ragyogó ostora pedig áthasította a fényezett páncélt. Elérte az épület legmagasabb részét, ahol kisétált a főútra néző erkélyre. Felnézett, ahonnét leszállókapszulák sötét zápora zúdult éppen alá.

Mögöttük Mennykősólymok és Viharmadarak kondenzcsíkjai érkeztek.

Ideje volt a kapu felé indulni.

A leszállókapszula egy acélvirág szirmaiként bomlott ki, a fal bástyájába fémrámpák vágódtak. Navar elsőként szökkent ki a hevederéből, és könnyed léptekkel vágtatott végig a falon. Előtte páncél nélküli katonák kezeltek egy üteget. Karmos ujjainak egyikét boltere sátorvasába csúsztatta, és három lövéssel leszedte őket.

Mögötte Carval morgott és sziszegett. Navar visszapillantott Raptor-társára, és bólintott. Fogalma sem volt, Carval mit próbált mondani, de értette légionárius testvére szándékát.

– A Hollógárdáért! – kiáltotta Navar, ahogy végigszáguldott a falon, és tüzet nyitott a szemközti toronyból kirontó Császár Gyermekeire.

A két osztag között boltlövedékek cikáztak, és keramit-darabokat szaggattak ki a páncélokból. Navarra árnyék vetült, ő pedig felpillantva Corax nagyurat látta a fal pereme felett átszárnyalni. A primarcha ostora kicsapott, és a Császár Gyermekei közül kettőt derékban széthasított. Corax mögött további Hollógárdisták érkeztek, akik a torony tetejéről ereszkedtek alá, ugrórakétáik lángolva fékezték zuhanásukat. Plazmapisztolyaikat és lánckardjaikat készenlétben tartva a támadó osztag a Császár Gyermekei mögött ért földet.

A fal belseje felől kiáltások harsantak. Navar lepillantott a bal oldalán, ahol három sárga páncélos osztag verekedte magát keresztül egy keskeny udvaron, hátraszorítva a Császár Gyermekeit. Noriz kapitány Birodalmi Öklei nem szándékoztak kimaradni a győzelemből. A faltól távolabb két további leszállóegység nyílt fel. Csillámló, arany vértbe öltözött Őrzők viharzottak ki belőle, akik elszabadították oltalmazó-dárdáik energiáját, és feltörték ellenségeik páncélját.

A falakon túl a Therionok ismét előrenyomultak, bosszút vettek a Császár Gyermekein, akik lemészárolták a bajtársaikat. Noha lézerpuskáik nem voltak olyan hatékonyak, mint ellenfeleik bolterei, tűzerejük és állhatatosságuk a kapuk felé szorította az árulókat.

Corax nagyúr újabb kört írt le, láthatóan felmérte a csata állását, mielőtt kicsivel Navar előtt leszállt. A primarcha a város közepe felé mutatott, ahol a Tökéletes erőd központi tornya magasodott majdnem háromszáz méterrel a környező épületek fölé. Navar követte Corax gesztusát, és több ezer Hollógárdistát látott a torony körüli leszálló-kapszulákból előözönleni. Felismerte az első Raptorok csőrös arcú VI-os páncélját, akik a központi citadella elleni ostromot vezették, az utolsó generáció szökellő és tolongó harcosainak oldalán. Az ellenséges létesítmények kertjeire és csarnokaira lövedékek, plazma- és lézertalálatok ömlöttek. A lebegő Mennykősólymokról további, a Héjákhoz és Karmokhoz tartozó légionáriusok ugrottak le, hogy a tetőkről és belső falakról vágják el a Császár Gyermekei elől a visszavonulás útját. Viharmadarak lebegtek delejes lassúsággal, fegyvereik tüzet okádtak az ellenállás megmaradt apró gócaira, odabent pedig még több Hollógárdista lapult, készen arra, hogy a harcokba vesse magát.

Örömteli látvány volt, ahogy az egész légió egységben cselekedett, és Navar megértette, hogy primarchája miért mosolyog.

– Nem olyan tökéletes – mondta Agapito.

Corax az erődparancsnok szobájába hívta össze a tanácsát. A lycaeusi tiszti kantinra emlékeztette, ahol annak idején eldöntötték, hogy bevetik Kiavahr ellen az atomtöltetet. A lábuk alatt vastag szőnyeg húzódott, a falakat vörösre lakozott fapanelek fedték. A szoba szélén szépen megmunkált szobrok álltak márványtalapzataikon.

– Tartani semmiképp sem tudjuk – közölte Branne. Fulgrim remekbe szabott alabástrom mellszobra bukott a padlóra nagy csattanással, amint a parancsnok szándékosan a piedesztálnak dőlt. Branne lepillantott a töredékekre, majd súlyos lábával a maradványokra taposott, és a szőnyegbe döngölte őket. – Tudod, hogy Hórusz reagálni fog.

– Számítok is rá – felelte Corax. – Mi már nem leszünk itt.

– Akkor mi értelme volt? – követelte Valerius. Úgy nézett ki, mint egy gyermek, amint az egyik astartesek számára készült karosszékben ült, levegőben kalimpáló lábakkal. A háta mögött álló tisztiszolgának sikerült a vitrinből egy üveg vörösbort megmentenie, és most éppen egy sértetlen borospoharat keresett az összetört szekrények és polcok romjai között. – Nagyon sok Therion halt meg ahhoz, hogy most egyszerűen csak visszaadjuk az árulóknak ezt a világot.

– Mi elmegyünk, de te nem – mondta Corax. – A Kohorszod többi része hamarosan megérkezik, majdnem ötszázezer ember. A Legio Vindictus egy tucat titánnal már elindult a Kiavahrról. A Birodalmi Hadsereg hadtestei is úton vannak, majdnem további egymillió katonával. Hórusz meleg fogadtatásban részesül, ha idejön.

– Szóval maradjunk itt harcolni? – kérdezte Valerius.

– A védművek felét leromboltátok.

– Arra nem fog sor kerülni, alcaesari – mondta a primarcha. Az ablak felé fordult, és a díszes kertek és tornyok fölül felszálló füstöt nézte. – A Hollógárda elmegy, de nem a Feloldozásra tartunk. A következő célpontunk a Khalghorst. Van ott egy erődje az Igehirdetőknek. Rajtuk ütünk, mielőtt még Hórusz egyáltalán hírét venné az itt történteknek.

Corax megfordult és a parancsnokaira nézett.

– Ez nem a Nagy Hadjárat. Itt nincs engedelmesség, nincsenek erődítmények. Úgy harcolunk, ahogy a Hollógárda mindig is tette. Támadunk és visszavonulunk. Keményen lecsapunk, majd kitérünk az ellencsapás elől. Vannak mások, akik állva várják ki az árulók dühének legjavát, és minden elismerésem az övék, de ezt a háborút nem szívélyességgel fogjuk megnyerni. És megnöveljük a létszámunkat, lassan, ahogy ezelőtt, de ahogy ellenségeink gyengülnek, úgy válunk egyre erősebbé. Az árulók hagyták, hogy a Hollógárda túléljen, és ez igen drága tévedésnek bizonyul majd.

– Elvisszük ezt a háborút Hórusznak, ahol és amikor csak tudjuk, és kivéreztetjük az erőit. Egyedül nem nyerhetünk, de arról gondoskodunk, hogy ne legyen része gyors győzelemben.