HÉT

A Terra szolgája

A hegyhez

Tüzet szüntess

Marcus Valerius erősen pislogott, gondolatait elhomályosította az aranyszínű fény és a zengő hang, akinek a szavait nem teljesen értette. Halántéka fájdalomtól lüktetett, szemei pedig valamilyen felfoghatatlan oknál fogva sajogtak. A praefector fejében hallatszó hang megváltozott, e világibbá és követelőzőbbé vált, egészen közelről szólt.

– Jól van, praefector?

Valerius ismét pislogott és az előtte lévő emberre nézett. Pelon volt az. Az arany szemek képének utóhatása kifakult az elméjéből, helyüket átvették a férfi inas vonásai.

– Igen, semmi bajom – felelte Marcus, öklével megdörzsölve a homlokát. Elfordult és kinézett a több méter vastag plasztüvegen át a kilátógaléria elé kipányvázott hajóra.

Furcsa álma minden másodperccel egyre valószerűtlenebbnek tűnt, Marcus pedig pillanatnyi büszkeséget érzett, amint a Terra Szolgálója III-at nézte, ahogy a dokk fényei megvilágították a Terra sötét gömbjének előterében. Új járműve, nem több egy hírvivő siklónál, kisebb, mint egy romboló, de elég nagy egy immatérium-meghajtó elhelyezéséhez. Kérelmét az állomás hivatali csatornáin keresztül, Corax személyes ellenjegyzésével, gyorsított eljárásban juttatták célba, és ezt az átalakított siklót utalták ki neki, hogy visszavigye a Therionra.

– A szállító öt percen belül itt lesz, praefector – mondta Pelon.

Valerius odafordította a fejét, és látta, hogy inasát egy motorizált teherkocsi követi, amelyet valamilyen szervitor irányít. A szállító rakodópadján számos láda és bőrönd sorakozott.

– Az mind az enyém? – kérdezte Valerius, aki megdöbbent a csomagok mennyiségén. – Siklónk van, nem teherszállítónk!

– A java része felszerelés, amit az állomáson tartózkodásunk alatt sikerült szereznem, praefector – vallotta be Pelon. A teherkocsi nyüszítve állt meg Valerius mellett.

– Beszéltem a Namediai Csillag legénységének egyik tagjával, amely ma reggel érkezett. A káoszviharok tovább dühöngenek. Úgy véltem, jobb, ha hosszú útra készülünk fel. Még a viharok előtt is negyven napig, vagy még tovább tartott volna elérni a Theriont.

– Nagyon jó – felelte Marcus. Lemondó sóhaja azonban meghazudtolta szavait.

– Mi a baj, praefector? – Pelon aggodalmas pillantást lövellt a csomagok felé. – Talán elfelejtettem valamit?

– Szó sincs róla, Pelon. Most is, mint mindig, tökéletes körültekintéssel látod el a feladataidat. – Valerius végignézett a galérián, és látta, hogy egyedül vannak. Furcsa érzés uralkodott el rajta. A Terrán tett látogatás rövidnek és eseménytelennek bizonyult, idejét leginkább a regimentje elvesztéséhez kötődő adminisztratív munka kötötte le.

– Be kell ismernem, hogy vegyes érzelmekkel viseltetek a Therionra történő visszatérésünk iránt. A hadtestem elpusztult, így hát szégyenben térek haza.

– Közel sem, praefector – felelte Pelon. Áttúrta a táskákat, és egy apró ezüstflaskát és egy csészét varázsolt elő belőlük. Az inas kitöltött a flaskából némi sötétvörös folyadékot, majd átnyújtotta Valeriusnak. – Ha ön nem lett volna, akkor a Hollógárdát megsemmisítik.

– De ezt senki sem tudja, vagy legalábbis az én szerepemet benne – mondta Valerius, lehalkított hangon. – Branne-nak igaza volt, a megmentésükhöz vezető álmokat gyanakvással szemlélnék.

– Akkor viszont tiszteletre méltó alázattal kell őriznie ezt a titkot, praefector – felelte Pelon. – Nem a saját hírnevének megszerzéséért ment az Isstvanra.

– Meg fognak fosztani a praefectorátusomtól, Pelon – szólt Valerius mély sóhaj keretében. – És nem is hibáztatnám őket. Bebizonyítottam, hogy aligha vagyok kompetens parancsnok.

– Ismét csak úgy vélem, hogy igaztalanul szerény, praefector. A hadteste feláldozása rettenetes, de szükséges lépés volt. Ha Branne parancsnok nem ragaszkodott volna hozzá, hogy a Bosszúszomjas fedélzetén maradjon, biztosra veszem, hogy büszkén vezette volna személyesen az elterelő támadást. Az élet megóvása akkor, amikor áldozat szükségeltetik, hasznos ugyan, praefector, de helytelen. Az ön érdeme abban nyilvánult meg, hogy meghozta ezt a nehéz döntést.

– Ez igaz. – Valerius kissé felbátorodott szolgája megnyugtató szavain, noha kétségei továbbra is megmaradtak. Az ablakban tükröződő képmásán túl egy szállító hajtóműveinek csillogását pillantotta meg, amint az éppen előbukkant új hajója testéből. Odafordult Pelonhoz. – Egy filozófus veszett el benned, Pelon. Hol tanultál ilyesmit?

– Egy hadihajó fedélzetein és azok között eltöltött élet alatt, praefector – mosolygott Pelon huncutul. – Éppen elég érdekes személyiség és kereskedelmi megbízott mozog odalent ahhoz, hogy az ember jól kitanulja a politikát és az üzletelést. Bár a közeljövőben azért nem számítanék arra, hogy egy birodalmi kormányzó hajójára kerülök.

– Hol vesz fel minket ez a szállító?

– Tizennégyes öböl, praefector – felelte Pelon. Mondott valamit a kormányos-szervitornak, mire a teherkocsi megfordult vastag abroncsain. – Kövessen!

Valerius megint a csillaghajóra pillantott, és azon tűnődött, vajon ez lesz-e az utolsó hajó, amit valaha parancsnokol. Mély levegőt vett, kisimította a testén átvetett vérvörös szalagot, és szolgálója nyomán kilépett, eltökélten arra, hogy jó első benyomást tegyen új legénységére. Lehet, hogy ez lesz élete utolsó parancsnoki posztja, de ez még nem kifogás arra, hogy rossz is legyen.

Néhány kilométerre attól a hegyi rejtekhelytől, ahol Corax Malcadorral és Dornnal találkozott, három ornithopter és két teheremelő várakozott egy végállomás fogadócsarnokában. Fémtörzsüket fagyos eső áztatta, mely apró tavakba gyűlt a széles, fekete aszfaltkörökön. A távolból mennydörgés hallatszott, amely elvegyült a készenlétben lévő hajtóművek, illetve a csizmás lábak döngésével és locsogásával.

A szél Corax arcába vágta a haját, és bőrének csapta a jeges, hideg esőt, de ő meg sem rezdült az elemek ostromától. A Lycaeus klausztrofób zárkáiban való nevelkedését követően imádott a szabadban lenni, legyen akár napsütés vagy hóvihar, nappal vagy éj. A nyílt ég alatti levegőt szívni – még ha olyan szennyezett is, mint a Terráé – olyan luxus volt, amelyről a primarcha korai évei alatt csak álmodhatott.

Hollógárdája gyors ütemben töltötte meg a szállítókat, szervitorok hosszú soraitól kísérve, akik az expedícióhoz szükséges fegyvereket és felszerelést cipelték. A Császár többet nem árult el az ősi géntechet védő rendszerekről, így Corax minden eshetőségre felkészült.

Légionáriusai fekete páncéljai mellett húsz aranyszínű alak is menetelt: az Arcatus által vezetett Legio Custodes. Malcador azt mondta, a Császár küldte őket segítségül, de Corax azon morfondírozott, vajon nem inkább azért tartanak-e velük, hogy szemüket a légionáriusokon tartsák. Corax érzékelt bizonyos mértékű ellenségességet Hollógárdája és az Őrzők között, amelyet légionáriusainak néhány napos kényszerű internálása szült. Corax nem sokat törődött vele, hálás volt minden felajánlott segítségért, és ha a Custodes Őrség mégis hátráltató tényezőnek bizonyul, még mindig követelheti, hogy Malcador hívja őket vissza az expedícióról, bár abban már kevésbé volt biztos, hogy ezen követelését teljesítenék-e.

Egy vörös alak tűnt fel előtte: Nexin Orlandriaz. A Mechanicum köpönyegét viselte, és vele érkezett félig gép tisztiszolgákból és agymosott szervitorokból álló kísérete is. Malcador biztosította Coraxot afelől, hogy a genetor majoris a Terrához hű, és jelenleg ő a rendelkezésre álló legnagyobb genetikai szaktekintély. A primarcha képtelen volt feldolgozni a Császár által beléültetett információ- és emléktömeget – rémálomszerű és töredékes villanásokban és képekben tűnt fel előtte –, és bizonyos volt abban, hogy Nexin hasznos kalauzként szolgál majd a géntech titkainak feltárásához.

A hidraulikák sziszegését követő páncélvonyításra Corax az irányítótorony belsejéből kivezető ajtók felé fordult. Dorn lépett a terembe, immáron arany és sárga, obszidián- és malachitberakásos vértben, páncélkesztyűin rubintokkal és fekete ékkövekkel. Dorn vaskos szemöldökén aggodalom árkai futottak szét.

– Megvan minden, amire szükséged van? – kérdezte a Birodalmi Öklök primarchája.

– Ha nincs, akkor most már késő aggódni miatta – felelte Corax. – Majd improvizálunk.

Dorn nem nézett Corax szemébe, helyette a távolba révedt, ahol az eső függönyként hullt az acélvázas állványokra és egy félig megépült lövegtorony fekete cserepes tetejére.

– Tudom, hogy a Császár engedélyt adott erre a vállalkozásra, de én nem hagyhatom, hogy elmenj, anélkül, hogy még egyszer megkérdezném – mondta. – Nem hozod a Terrára a légiódat?

– Elszántam magam – felelte Corax. – A Császár megmutatta, hogyan hozhatom vissza a Hollógárdát úgy a harcokba, ahogy az mindannyiunknak előnyére válik.

– Nem tudom, mit keresel, de veled ellentétben nekem van annyi eszem, hogy ne kérdezzem meg – mondta Dorn. – Én bízom a Császárban, hogy jobban tudja.

– Ez egyben azt is feltételezi, hogy bennem viszont nem feltétlenül bízol.

– Ha a Császár így akarja, én beleegyezem. Nincsenek kétségeim veled kapcsolatban, fivér. Mindig a Császár ítéletét kell mindenek fölé helyeznünk, különben el kell gondolkodnunk, vajon többek vagyunk-e puszta hiú teremtményeknél. Ő az Emberiség Ura, aki elvezet minket a Megvilágosodáshoz.

– Ő tett minket azzá, amik vagyunk, de én sem látom a céljait nálad jobban – mondta Corax. – Szerinted elbuktunk?

– Meghódítottuk a nevében a galaxist, testvér. Az emberiséget az Öreg Éj sötétjéből a fénybe vezettük. Ebből a célból teremtett minket, és nem másból.

– A Császár teremtette Hóruszt is, és tette Hadúrrá – ellenkezett Corax, akit nyugtalanítottak Dorn szavai. – Az ő tervei részét képezték az olyanok is, mint az Éji Rém.

– Mi mást tehetett volna? – mondta Dorn. – Curze is közülünk való, bár meglehet, olyan körülmények áldozata, amelyeket egyikünk sem tud elképzelni sem. Én mindenki másnál jobban tudom, mire képes pontosan.

Corax komoran bólintott.

– A Curzéhoz és Angronhoz hasonlók a kezdetektől fogva megtörtek. Te is tudod, mi a Császár egyetlen, végső szankciója. El...

Dorn felemelte a kezét, mielőtt befejezhette volna a mondatát.

– A kétségeidet igen zavarónak találom, fivérem. – A homlokán futó ráncokat a bosszúsága még inkább elmélyítette, miközben tekintetét a hajókikötőre szegezte, oldala mellett ökölbe szorított kezekkel. – Továbbra is az a Császár akarata, hogy az emberiség váljon a galaxis urává.

– És mi gondoskodunk róla – mondta Corax. Megfogta Dorn karját, és maga felé fordította a Birodalmi Öklöt. – Nem teszek semmit, amivel veszélybe sodornám a Birodalmat, testvér. Ezt egyszerűen meg kell tennem. Te még nem láttad szétzúzva a légiódat, nem hallottad percek leforgása alatt több ezer fiad halálsikolyát. Értsd meg, fivér, hogy megteszek bármit, hogy elpusztítsam Hóruszt.

– Látom, hogy a Császár mutatott neked valamit, amibe én is belepillantottam. Ez a háború nagyobb Hórusznál. Vannak odakint az univerzumban örök erők, amelyek az emberiség feletti uralom után sóvárognak, amelyek a szolgáikká és játékszereikké akarják alázni a fajunkat. Hórusz csak egy bábu. El kell pusztítani, de nem a nagyobb háború elvesztésének árán. Itt nincs helye sajnálatnak.

– Bennem nincs sajnálat az árulók iránt – csattant fel Corax.

– Nem, én az önsajnálatra akarlak figyelmeztetni – felelte higgadtan Dorn. – Akár önmagad, akár mások iránt. A sajnálatodat ellened fordítják, és fegyverré válik az ellenség kezében. Primarcha vagy, keményítsd meg a szíved a veszteséggel és bánattal szemben. Nagyságra születtünk, de ehhez el kell viselnünk a tragédiákat is.

Corax csendben maradt. Dorn arcán nem látott mást, csakis őszinte aggodalmat, és bólintott, hogy elfogadja testvére intelmeit.

– Akármit is keresel, nem éri meg az életedet kockáztatni érte – mondta a Birodalmi Ököl.

– Csak nem aggodalmat látok? – szólt Corax hamiskás mosollyal. – Kezdesz szentimentálissá válni, Rogal.

– Egyáltalán nem – érkezett a primarcha mogorva válasza. – Már így is éppen elég kevés szövetségesem van. Egy újabbat elveszteni bosszantó lenne. Indulni tervezel, amint megszerezted az ajándékot?

– Igen, vissza kell térnem a Feloldozásra, amilyen gyorsan csak lehet. Indulásom előtt már nem találkozunk.

– Utazz jól és küzdj keményen, Corvus – mondta Dorn.

– Óvd a Császárt, Rogal – felelte Corax.

Megszorították egymás csuklóját, ahogyan érkezéskor üdvözölték egymást, majd tiszteletteljes főhajtás keretében elváltak.

A hó rohamokban zuhogott, amelyeket a hegy vállán átbukó szelek kavartak fel a sziklapárkány körül. Coraxnak több napjába telt megtalálni ezt a helyet, amelyben csak a Császártól kapott emlékek felvillanásai segítették. Megtalálni a hegyet megannyi másik között már eleve nehéz feladatnak bizonyult, amelyet azonban tovább nehezített, hogy az évtizedek megváltoztatták a csúcs alakját, mióta a Császár utoljára itt járt. A légifelderítés a zord időjárási körülmények miatt szinte lehetetlen volt, így a Hollógárda gyalog kutatott, ám a nehézpáncélt viselő harcosok számára kemény feladatnak bizonyult átolvasztani a több méter vastag hótakarót, amely sima oldalú hasadékokat és veszedelmes szurdokokat rejtett.

Miközben a Hollógárda kirakodta felszerelését, az ornithopter rotorjai máris szikrázni kezdtek a rájuk gyűlő jégtől. A leszállást Agapito vezényelte, a levegő megsűrűsödött a rostélyokból és hátizsákok szellőzőiből elő-gomolygó párától, amint a Hollógárda fel-le dübörgött a rámpákon, hogy segítsen a szervitoroknak felgyorsítani a folyamatot, és a szállítók mielőbb felszállhassanak, mielőtt a hajtóműveik befagynának.

Alpharius azt tette, amit kértek tőle, felcipelt egy ládányi muníciót, majd visszakocogott a teheremelő kikötőhídján. Egyáltalán nem érezte megalázónak a rendszerint szolgálók és szervitorok által végzett munkát, mivel némiképp osztozott fogadott testvérei izgatottságán, amiért közelebb kerültek céljukhoz. A légionáriusok és félig emberi szervitoraik fel-alá járkálása jéggé taposta a havat, de csizmái így is szilárdan fogták a talajt.

A ládát a kijelölt helyre rakta, majd egy percre félreállt. Megpillantotta Coraxot a kiszögellés alatt, amely a párkányt a fentről leömlő hótól védte. A primarcha mintha a sziklafalat bámulta volna.

A küldetésüket illetően vajmi kevés magyarázatot kaptak. Agapito egyszerűen csak annyit mondott a Hollógárdának, hogy egy régi raktárlétesítmény mélyére mennek valamilyen fegyverért. Alphariuson a bejelentés hatására borzongató sikerélmény futott végig. Nyilvánvaló következtetésnek látszott, hogy ezért küldték ide a Hollógárdához. Akármit őriztek is abban a létesítményben – méghozzá a kirakodott felszerelés alapján egy gondosan őrzött helyen –, egészen biztosan értékes az Alpha Légió számára. Noha következtetéseit Omegonnal is meg kell erősíttetnie, ha a Feloldozásra ér, Alpharius biztosra vette, hogy az igazi küldetés még csak most kezdődik.

– Nem lehet olyan nagy dolog – szólt Lukar Alpharius háta mögül, felriasztva gondolatai közül.

– Mi? – kérdezte Alpharius, aki nem tudta biztosan, hogy nem maradt-e le a beszélgetés elejéről.

– Akármi rejtőzik is itt, nem lehet olyan fontos – magyarázta Lukar.

– Ugyan miért? – Dor őrmester is csatlakozott a ládák mellett álldogáló pároshoz. – Ahhoz elég fontos, hogy a Terrán tartson minket.

– Se tornyok, se védelmi lövegek, abszolút semmilyen védelem – mondta Lukar. – Ha olyan nagy dolog volna, ezt a helyet a Hollótoronynál is jobban őriznék.

Miközben Alpharius elgondolkodott a hallottakon, kissé lelombozódva Lukar elméletén, talpak alatt ropogó hó hangjára lett figyelmes, és odafordulva Coraxot látta a csoport fölé magasodni. Nyilván hallotta az eszmecserét.

– Leegyszerűsített védelmi megközelítés – mondta a primarcha, láthatóan elégedetlenül. – Talán elfelejtetted a Hollógárda doktrínáit?

Lukar nem válaszolt, helyette zavartan Dor őrmesterre pillantott.

– A leghatékonyabb védelem az, ha sosem feded fel magad célpontként – mondta az őrmester, öklével Lukar sisakjának oldalára ütve.

– Semmi sem sikítja jobban, hogy „támadj meg”, mint tíz kilométernyi függönyfal és száz puskatorony – mondta Corax, hátrasandítva az üres szurdokra. – Másrészről viszont, egy jellegtelen hegyi hágó ideális hely lenne egy nagy erejű fegyver elrejtésére.

– Bocsásd meg ostobaságom – szólt Lukar, fejet hajtva a primarcha előtt. – Nem gondolkodtam tisztán.

Alpharius szemei a sisakja mögött gyanakvóan összeszűkültek. Eddig nem sikerült az Alpha Légió egyetlen tagjával sem kapcsolatba lépnie. Addig nem is állt szándékában, amíg Omegon nem utasítja rá. Lukar hibája azonban elárulta, hogy nem ugyanúgy gondolkodik, ahogy a Hollógárda. Alpharius úgy döntött, szemmel tartja osztagfivérét, hogy kiderítse, van-e oka aggodalomra. Ha az Alpha Légió egyik tagja elárulja a beszivárgók jelenlétét, arra mindannyian ráfáznak.

– Hogy jutunk be? – kérdezte Alpharius, aki igyekezett témát váltani és elterelni a figyelmet Lukarról.

Corax lenézett a légionáriusra.

– Bekopogunk – felelte a primarcha halvány mosollyal.

Miután mindent kirakodtak, és harcosai is összegyűltek, Corax sorakozót rendelt el az expedíciónak. Emberei felsorakoztak osztagok szerint, míg a Custodes Őrség és a Mechanicum ügynökei saját csoportokat alkottak az oldalvonalak mentén.

– Noha a Terra kövén állunk, mégis veszélybe fogjuk sodorni az életünket – jelentette be a primarcha. – Ősi védelmi rendszerek óvják a jutalmat, amelyet ez az orom rejt. Tudjátok meg, hogy a küldetés, amelyre most indulunk, nem csupán légiónk jövője szempontjából létfontosságú, hanem lehetővé teszi, hogy visszavágjunk azoknak, akik el akartak pusztítani minket. Ez a nap hosszú ideig fennmarad majd a Hollógárda krónikáiban, és mindannyiótokról megemlékeznek majd az ebben vállalt szerepetekért. A múlt történelem. Az eddig történtek nem számítanak. Semmi más ne foglalkoztasson titeket, csak az, hogy mostantól mit teszünk. A jövő ezen falak mögött rejlik.

Corax megfordult és a látszólag áthatolhatatlan szurdokfal felé indult. Első megpillantása életre hívta a Császár által beültetett emlékszilánkok egyikét. A primarcha nem viccelt, amikor légionáriusának azt mondta, a bejutáshoz bekopognak.

Az odabent lapuló csarnokot egy összhangzatzár védte, amelyet egy elképesztően keskeny frekvenciatartományra hangoltak. A szikla bizonyos részei a szerkezetbe foglalt erősítőkhöz csatlakoztak, ezeknek a pontos helyét pedig a Császár emlékei fedték fel Corax előtt. Öklét az első pont elé emelte, majd átfutotta a helyes hangkulcsgeneráláshoz szükséges többi pont helyét, és felidézte a szükséges időzítést és sorrendet.

Páncélkesztyűjével a sziklafalra koppantott, az ütések mélyen kongtak a kő mögötti űrtől, ám az üvöltő szél és hó némiképp eltompította a hangokat.

Kopp. Kopp-kopp, kopp-kopp. Kopp-kopp.

A tompa visszhangok elhaltak, Corax pedig azon kezdett tűnődni, hogy talán rosszul időzítette a koppintásokat, vagy nem a megfelelő helyre irányozta őket. Kétségei azonban szertefoszlottak, amikor a szurdok falát csikorgó kerekek és ziháló pneumatikák robaja rengette meg.

A primarcha hátralépett, amint a masszív kapu megnyílt befelé, a több méter vastag, kőből vájt ajtószárnyak könnyedén szétváltak, és egy mozaikos padlót fedtek fel. A szél hókupacokat fújt az apró, fekete és vörös, geometrikus mintákra, és tébolyult bömböléssel vette birtokba az odabent rejlő barlangszerű termet.

– Várjatok a parancsomra – mondta Corax a harcosainak, miközben átlépett a küszöbön. A Császár emlékei semmi arra utalót nem tartalmaztak, hogy a külső kaput halálos védelem óvná, de ez még nem garantálta a biztonságukat. Alig érzékelhető remegést észlelt, és a Császár által ráruházott ismeretekből tudta, hogy a kitáruló ajtók sok kilométerrel alattuk megbúvó, ősi erőműveket keltettek újra életre. Az izolációs mezőkön belül plazma lobban, a hegy gyomrában futó vezetékeken és kábeleken pedig elektromosság sistereg végig.

Fények gyulladtak ki, halvány rudak, amelyek végigfutottak a boltíves mennyezeten, és pokoli, vörös ragyogással árasztották el a belső teret. A többméteres lapokkal burkolt falak és a plafon egyenesen előre nyúltak a messzeségbe, rajtuk egyszerű villámok véseteivel. A helyiség túlsó végén, kicsit kevesebb mint kétszáz méterre a hegy belsejében, a bálteremhez hasonló csarnok hirtelen véget ért, és a falburkolókat aranyozott kapuk váltották fel. A folyosót tízméterenként négyzet alapú oszlopok szegélyezték, rajtuk ritkás, geometrikus mintákkal.

Ahogy végignézett a széles átjárón, Corax látta, hogy a padló mintái nem egyszerű díszítésként szolgálnak. Felismerte a mintázatot, és összetett numerikus kóddá alakította; hogy ez a Császár emléke volt-e, vagy a saját tudása, nem volt biztos benne. A burkolólapok egy üzenetet rejtettek, egy idézetet egy ősi terrai nyelven; feltehetően csakis magának a Császárnak szánták, az Emberiség Urának apró szellemessége. Noha egy régen halott nyelven írták, Corax megértette.

Egyiptom homokos csendjében, magában

Gigászi Láb mered, árnyéka nyúl távol

Sivatag emléke, mint egyetlent tárol:

„OZYMANDIAS, a Nagy vagyok” mondá talpa,

„A Királyok Királya; ím erős Városom

mutatja kezem csodáit” – Városa meghalva,

Semmi nincs, csak a Csonk. Itt maradt lábom

feltárja nyomait: feledett Bábel uralma.

Ámulunk – egyszeri Vadász majd réved-e

Úgy mint mi, mikoron vadonon átküzdve,

Hol London állt imént, a Lomposát űzve,

Rálelvén valamely hatalmas részünkre,

Megállván ábrándra, mily nemzet hagy hűlve

lakhelyet romlásnak nyom nélkül eltűnve?^[1]

A primarcha elmerengett a szavakon, de a jelentésüket képtelen volt megfejteni. Lycaeusi mentorai megtanították ugyan a költészetre, ritmusra, mértékre és ütemre, de ezek soha nem gyakoroltak rá nagy hatást. A versek túlságosan is emlékeztették azokra a munkadalokra, amelyeket a foglyok találtak ki saját szórakoztatásukra, miközben csákánnyal és lézerfúróval vájták a büntetőkolónia könyörtelen szikláját. Az utolsó három sor azonban nyugtalanító érzéseket hagyott Coraxban, mintha a Császár sejtette volna, hogy az ő Birodalma sem bír ki többet az emberiség hosszú történelmének megannyi nagy birodalmánál.

Coraxot kérdések gyötörték, miközben jelzett expedíciójának, hogy készüljenek fel a terembe lépésre. Ha ennek a kincseskamrának a tartalma olyan veszélyes, akkor a Császár miért tartotta meg őket? A primarcha projekttel felhagyott, miután ivadékait az Elsődleges Megsemmisítő néven emlegetett immateriális entitások furcsamód szétszórták. Ezt a Császár az első találkozásukkor elmesélte Coraxnak. Vajon a Császár egy olyan kor eljövetelére számított, amikor erre a technológiára ismét szükség lehet? Vajon tényleg előre látta, hogy egy napon az egyik fiának szüksége lesz a titkaira? Vagy pusztán gyakorlatias okokból nem pusztította el azt, amit olyan sok idejébe telt megépíteni? Esetleg ez csak a Győzelmek Csarnokának volt egy kibővítése, ha nem is helyileg, de lélektanilag, egy titkos múzeum, amely a Császár legnagyobb eredményének állít emléket?

Corax körül páncélcsizmák robaja visszhangzott, ahogy a Hollógárda és az Őrzők a terembe léptek, mit sem sejtve a lábuk alatt lapuló figyelmeztetésről. A szervitorok és a kerekes felszerelést szállító drónok csattogása érdes visszhangokkal töltötték meg a helyiséget, szétszaggatva a csend ünnepélyes légkörét.

Miután átlapozta az elméjébe ágyazott emlékeket, Corax tudta, hogy a létesítmény java része alattuk, mélyen a hegy sziklájában lapul. Az előttük álló ajtók felvonók voltak, amelyek leviszik őket a rejtett szintekre. Ezen a helyen semmilyen vészjelzőre vagy csapdára nem emlékezett, ettől függetlenül figyelmeztette az expedíciót, hogy óvatosan haladjanak előre – a Császár emlékezete helyenként bizonytalan volt, és az elővigyázatosság okozta apró késlekedés nem árt.

– Hetes, nyolcas és kilences osztagok, biztosítsatok hátvédet – szólt Corax, amint a Hollógárda utolsó tagjai is áthaladtak a kapun. Egy, a bejárattól húsz méterre lévő burkolóelemhez lépett. Amaz az érintésére ferdén felnyílt, és egy billentyűzetet fedett fel. Corax beütötte a kölcsönvett emlékei közül előrántott számsort, mire a külső ajtók bezáródtak.

– Szállítók távozzanak. Figyeljék az epszilon-hatos biztonsági csatornát a jeladásokért.

Az ajtók egy meglepően finom dobbanással záródtak össze, a Hollógárda pedig ott maradt a lámpák vörös fényében. Corax átvette a kezdeményezést, és gyorsan a menetoszlop élére állt, ahol ott találta Agapitót és a Mechanicum ügynökét, Nexin Orlandriazt. A páros éppen heves vitát folytatott.

– De esszenciális fontosságú megőriznünk bármilyen itt talált technológiát – mondta épp a genetor, a szavak suttogásként szűrődtek ki a férfi állkapcsának bal oldala alá ültetett mechanikus rostélyból. Száját egy csővezeték zárta el, amely a vállán átbukva egy metronóm precizitásával sziszegő és búgó lélegeztetőegység-szerűségbe torkollt.

A genetor terjedelmes, vörös köpenyébe burkolózott, melynek ujjait és korcát arany fogaskerékminták szegélyezték. A mellkasán a Mars fogaskerék alakú rúnája lógott egy nehéz láncon, és ugyanezen eszközt formázta a számos apró, Nexin jobb szeme fölé ültetett kerámiaszegecs is. A tüdőegységen kívül kevés jelét mutatta a Mechanicum ügynökeire oly jellemző gépi augmentációknak, ám bőrén furcsa, ezüstfényű bevonat csillogott. Szemei olyan bizarrnak tűntek, mintha túl nagyok volnának az arcának, látható írisz nélkül, sötétvörös pupillákkal meredtek elő gödreikből. Ismervén Nexin szakterületét – a Magos Biologis kollégiumának egyik genetora – Corax arra a következtetésre jutott, hogy a Mechanicum ügynöke saját magán kísérletezett más, kevésbé feltűnő megerősítésekkel.

– A harcosaim élete fontosabb bármilyen eszköznél – felelte Agapito. – Már így is éppen elég légionáriust veszítettünk, nem fogok még többet feláldozni jó ok nélkül.

– Úgy tűnik, nem teljesen érti, mi forog itt kockán – vitatkozott Nexin. – Egyetlen harcos korlátozott. Csak adott dolgokat érhet el, aztán a fénye kialszik. Egy fegyver, egy technológia, letűnt dicsőségünk egy darabja, az örökkévalóságig fennmaradhat, és milliárdok életét változtathatja meg.

– Szóval az élet pusztán csak árucikk, mi? – vicsorgott Agapito. A magos cingár alakja fölé tornyosult, amitől az előbbi összerezzent. – Jól emlékszem erre a hozzáállásra. Ez volt a kiavahri krédó is.

– Parancsnok, mi a gond? – szólt Corax gyorsan.

Agapito tekintetét továbbra is a genetorra szegezte, miközben válaszolt.

– Ez a félember azt mondja, ezen a helyen nem nyithatunk tüzet a fegyvereinkkel – mondta a parancsnok.

– A töltények és robbanószerek javíthatatlan károkat okozhatnak ennek a teremnek a tartalmában – tette hozzá a Mechanicum ügynöke, természetellenes szemeit Corax felé fordítva. – A küldetésünk hiábavaló lesz, ha elpusztítjuk azt, amit keresünk.

– És mit tudsz te a célunkról? – kérdezte Corax. – Mi az, amiben a fegyvertűz szerinted kárt okozhat?

– A Szigillita nem sok adattal látott el – mondta Nexin, ellépve Agapito baljós alakja elől. – Mindazonáltal, hajlamaimat és technikai irányultságomat figyelembe véve, kidolgoztam saját elméletemet az üggyel kapcsolatban.

– A következtetésed pedig? – kérdezte Corax, miközben intett Agapitónak, hogy lépjen vissza.

– Én genetor vagyok, ezért logikus következtetés, hogy egy genetikai természetű célpontot keresünk. Nem spekulálok, de észszerű feltételezés, hogy ez valamilyen módon kapcsolódik a Császár három korábbi vállalkozásához: a villámharcosokhoz, a primarchákhoz és az astartes légiókhoz. Nem tudom, melyikhez.

– Ez igaz? – kérdezte Agapito, sisakos fejét a primarcha felé fordítva. – Géntech?

– Egy mód, hogy újjáépítsük a légiót – felelte Corax. Tekintete kettejük között ugrált, és mikor ismét megszólalt, bosszúságát nem rejtette véka alá.

– Mi astartesek vagyunk, és nem mondunk le a fegyvereinkről. Ha ez bármilyen módon lehetséges, mindent megteszünk, hogy megóvjuk ennek a teremnek a tartalmát. Ha azonban egyetlen élet is veszélybe kerül, habozás nélkül reagálunk. Ennek tudatában bármilyen fegyvertűz csakis az általam jóváhagyott szituációban engedélyezett.

– Igen, nagyúr – mondta Agapito egy bólintással.

– A kíséretem és én betartjuk az előírásait – helyeselt Nexin.

– Agapito, ha vitás ügyetek van, hozzátok elém – mondta Corax a parancsnoknak, mielőtt tekintetét teljes mértékben a genetor felé fordította. – Fontos megértenie, hogy én és számos harcosom komoly ellenérzéssel viseltetünk azokkal szemben, akik életek és a szabadság árán igyekeznek ipari hasznot vagy mechanikai uralmat szerezni. Az ittléte egyáltalán nem esszenciális, magos.

– Én csupán részt kívánok venni, és ahol tudok, segíteni – mondta Nexin. – Kérem, ön is értse meg, hogy tudok bizonyos dolgokat a légiója történelméről. Az elnyomóik nem képezték a Mechanicum részét, és nem volna helyes a szülőrendszere eltévelyedett tech-céheit a Mars nagyszerű törekvéseivel egy kalap alá venni. Mindazonáltal belátom, hogy valamennyien ugyanazon cél érdekében munkálkodunk, ezért ezennel biztosíthatom, hogy akolitáim érzékenyen kezelnek bármely problémát, amely múltbéli balsorsuk folytán bukkanhat fel.

Mivel nem tudta biztosan, hogy ez felér-e egy bocsánatkéréssel vagy sem, Corax egyszerűen elfordult a genetortól és végignézett a termen. Három hatalmas ajtó derengett a túlsó oldalon a vörhenyes ragyogásban.

A felderítők a folyosó végéhez érve észrevették, hogy mindhárom ajtó mellé egy-egy billentyűzetet süllyesztettek a falba, amelyeken azonban mindössze két billentyű volt látható.

– Talán valamilyen bináris kód kell hozzájuk? – javasolta Nexin, miközben tüzetesen megvizsgálta a középső ajtót.

– Vagy egy ujj – szólt Agapito, és páncélkesztyűs ujjával lenyomta a felső gombot. – Ez egy lift.

Az ajtó dörögve csúszott fel a mennyezetbe, hogy felfedje a mögötte húzódó szállítókabint, amely harminc-negyven ember befogadásához is elég nagy volt, vagy tíz légionáriushoz, teljes felszerelésben.

– Osztagonként kell leereszkednünk – szólt Corax.

– Agapito, téged idefent hagylak, hogy megszervezd a részleteket. Természetesen én megyek le elsőként.

A parancsot nem volt olyan egyszerű teljesíteni, mint amilyennek első hallásra tűnt. Agapito a Hollógárdát akarta leküldeni a primarchával, hogy veszély esetén első soros védelmet biztosítsanak. Arcatus azonban ragaszkodott hozzá, hogy az ő harcosai menjenek le elsőként. Noha a Custodes nem mondta ki, Agapito úgy vélte, nem bízik Coraxban annyira, hogy szem elől tévessze. Ráadásul Nexin is mindenképpen az első csoporttal kívánt alászállni, két irdatlan fegyver-szervitorát azonban nem volt hajlandó hátrahagyni.

Némi alkudozás után megegyeztek, hogy Corax az Őrzőkkel ereszkedik le, míg Nexin és páncélozott szervitorai az egyik Hollógárda-osztaghoz csatlakoznak majd. Számos légionárius került abba a méltatlan helyzetbe, hogy a lánctalpas szervitorok hátán kényszerült utazni, mivel a liftben nem volt elegendő hely mindannyiuk számára.

Corax vajmi kevés figyelmet szentelt mindeme szervezésre, biztosra vette, hogy Agapito előrukkol valami megoldással. A primarcha az emlékei között kutatva próbálta kifundálni, mi várhat az expedícióra a liftakna alján. Azonban akármennyire is próbálta, semmi emléke nem volt erről a helyről, mint ahogy a főkapuról sem, ameddig először meg nem pillantotta. Akármilyen ajándékokat kapott is a Császártól, igencsak kontextusfüggőnek bizonyultak. Corax eltűnődött, hogy ez vajon szándékos, vagy pusztán a pszichikus beültetési folyamat egyik mellékhatása.

Agapito vörös fényben fürdő alakja, amint a jobbján álló felvonóba irányít egy osztagot, egy teljesen másfajta emléket idézett fel benne.

A biztonsági vészjelző lámpa narancs és vörös színnel villogott, a folyosók mentén harsogó kürtökkel egy ütemre. Húsz, a rendszeresített kezeslábasaikba és nehéz bakancsaikba öltözött fogoly verődött csoportba a torony szállítóaknája mellett. Csavarkulcsokat, csákányokat, kalapácsokat és egyéb szerszámokat szorongattak – hevenyészett fegyvereket, amelyeket az elmúlt harminc nap műszakjai után csentek el.

– Biztos vagy benne, hogy erre kell mennünk? – kérdezte Nepenna, zsírral borított arcán megrökönyödés szülte árkokkal, olajos, szőke hajjal Az egykori mérnök egy nyitott szerelőnyílás mellett térdelt, mellette a kőbetonon kézi szerszámkészlete hevert szétpakolva.

– Ha nem zárjuk le ezeket a felvonókat, az őrök perceken belül itt lesznek.

– Ez a helyes út – biztosította Corvus. A létesítmény teljes alaprajza az elméjébe égett. Nem tudta megmagyarázni társainak, hogy volt képes a bányajáratok és folyosók útvesztőjét az őrök által észrevétlenül feltérképezni, de meg kellett bízniuk benne.

– A hangárban lévő elterelő zendülés odavonzza a biztonsági erőket a felettünk lévő őrszobából, és a torony felé vezető szállító járat mentén két kilométerről. Ezért választottam a hangár területét a figyelemelterelésre.

– Mi van, ha tévedsz? – Ezt az egyik legfiatalabb fogoly kérdezte, egy alig serdülő ifjú, akit Agapitónak hívtak, egy harmadik generációs internált. Bőre azt a jellegzetes sárgaságot mutatta, amely az egész életüket mesterséges környezetben töltőkön látszott, sötét szemei merengőn révedtek a félhomályba.

– Tévedett már valaha? – Dorsis volt a csoport vezetője, egy középkorú politikai poéta, akit hideg feje és kreativitása miatt rendeltek ki Corvus mellé. A többiek felnéztek rá, Dorsis higgadt természete pedig megnyugtatta őket.

– Mindannyian ismerjük a tervet. Az őrök evakuálják a felső toronyban lévő blokkot, mi betörünk a fegyvertárba, és muníciót szerzünk. Csak be és ki, semmi cifrázás.

Corvust lábdobogás figyelmeztette Ephrenia érkezésére. A lány mostanra három évvel idősebb volt, mint első találkozásukkor, de az ő gyorsan érő elméje és teste a lányét hamar maga mögött hagyta. Ő azonban így is elkötelezetten követte Corvust, fürge észjárású és lábú küldöncként, aki hozzászokott a szervizalagutak és kúszórések használatához, hogy elkerülje a járőrkülönítményeket.

– Tűzharc tört ki az északi hangár négyes fedélzetén – jelentette zihálva. – Danro és a többiek a karbantartó öbölben húzták meg magukat, ahogyan mondtad.

– Jó – felelte Corvus, összeborzolva a lány haját. A mosolya láttán megborzongott, egyszerre járta át öröm és kétségbeesés. Öröm, hogy talán ő lesz az, aki kimenti ebből a megláncolt életből; kétségbeesés, hogy talán igyekezetében megöleti.

Nem volt jó ilyen dolgokra gondolni. Corvus letérdelt Ephrenia mellé.

– Lesznek őrök a fejünk feletti megfigyelőgalérián – mondta neki. – Tudod, merre menj?

– Igen, Corvus, hát persze – felelte amaz olyan hangon, amelyet a gyermekek az atyáskodó felnőtteknek tartogatnak.

– A konyha kéményei mellett osonok el, a tűzhelyeket az első vészjelzéskor lezárták.

– Jó – mondta ismét Corvus, majd atyai mosollyal engedte útjára a lányt. – Egyél valamit.

A lány bólintott és elrohant a folyosón.

– Gyerünk, gyerünk – motyogta Standfar, egy fehér hajú régi motoros, akit a küldetés lakatosának választottak.

– Nyugi – szólt Dorsis. A csapatvezető Corvusra, majd a neki adott, ütött-kopott, bronz kronométerre pillantott. – Még legalább két perc van a következő járőrig.

Corvus egyetértően bólintott. Neki nem volt szüksége időmérőre, belső órája sokkal pontosabban járt, mint bármi, amit a foglyok eszkábálhattak vagy lophattak. Feszült csendben vártak, ahogy a felvonó robaja egyre hangosabbá és hangosabbá vált.

A lift végül egy nehézkes döndüléssel megérkezett. Nepenna a szerszámait bepakolta egy puha bőrtasakba, minden darabot egyesével a táska egyik zsebébe helyezett. Agapito és Laudan megragadták az ajtókat, és kifeszítették őket. A többiek szerszámaikat a fejük fölé emelve, harcra készen vártak.

A felvonó üres volt

– Bárcsak velünk jönnél – szólt Agapito, miközben a többiek besiettek a liftbe. Az ifjú a nyakát nyújtogatva nézett szembe a foglyok gerillaegységének parancsnokával, aki mostanra több mint egy méterrel magasodott a legmagasabb tagjuk fölé, természetellenes növekedése lassulásnak semmi jelét nem mutatta. Semmilyen munkaruha nem illett már rá, így követői lopott pokrócokból, drótfonálból és festett ágyneműből varrtak neki egy egyenruhát. A fekete és szürke öltözék megfelelőnek tűnt, és egyúttal gúnyt is űzött a parancsnokok tarkabarka viseletéből. A ruha egyelőre tökéletesen illett rá, de Corvus tudta, hogy néhány héten belül folyamatos tömeggyarapodása szétveti rajta a varratokat.

– Túl nagy az esélye, hogy észrevesznek – felelte Corvus, megveregetve az ifjú karját. – Ha egy őr meglát, a titkunk kitudódik. Jobb, ha egyelőre meghúzom magamat. Tudom, hogy nélkülem is remekül elboldogultok.

Agapito egy biccentéssel belépett a kabinba a többiek mellé. Corvus egy mosoly és egy biztató kacsintás kíséretében becsapta az ajtókat. Most, hogy egyedül maradt a folyosón, nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát. A felvonó láncainak csörgése tompán kiszűrődött az aknából, ahogy a lift a felsőbb szintek felé emelkedett.

Nehéz volt nem izgatottá válni. A születőben lévő lázadás csak épphogy elkezdődött, de a lendülete egyre nőtt. Corvus egy évet töltött ennek az első fázisnak a kitervelésével, szélte-hosszában beutazta Lycaeust, a fegyőrök számára láthatatlanul. Kifürkészte az ellenfél erőit, megtanulta a komplexum minden lépését, amely több millió internált otthonául szolgált. Minden szárnyban és toronyban kommunikációs cellákat hozott létre, titkos üzenőrendszert is, amellyel az egyes csoportok műszakok között hagyhattak egymásnak üzeneteket.

Corvus megfigyelte és feljegyezte az őrök reakcióit néhány apróbb megrendezett incidens alatt. Egy kis csetepaté itt, egy ülősztrájk ott. Utólag rájött, hogy némiképp vakmerő ötlet volt ugyan, de észrevétlenül végigült néhány biztonsági eligazítást, és kihallgatta, amint a helyettes parancsnokok részletezik a járőrszolgálatok és az ellenőrzések beosztását, ezen információ birtokában pedig csempészköröket és rejtett lerakatokat hoztak létre a biztonsági ellenőrzések hatótávján kívül.

Ez a mostani az utóbbi napok során rendezett gyakorlatok legújabb felvonása volt, amelyen kipróbálhatta elméletét. Nem volna bölcs dolog elhamarkodottan cselekedni, és a legapróbb zendülést és rendbontást is pontosan úgy időzítették, hogy ne keltsen gyanút. Ha az ellenség megneszeli, hogy támadásaikkal valamire készülnek, a mintázatok megváltoznak, és Corvus kénytelen lesz az egészet elölről kezdeni. De így is olyan útra vezette követőit, amely elkerülhetetlenül egy nyílt lázadásba torkollott. A muníciót, amelyet az imént útjára bocsátott társaság fog ellopni, tíz napig még nem fogják keresni – az árujegyzéket aznap reggel ellenőrizte. Addigra lehet, hogy az őrök összefüggésbe hozzák a lopást a Négyes Toronyból eltűnt fegyverekkel, és teljes biztonsági lezárást rendelnek el.

Sőt, ami azt illeti, Corvus számított is rá.

Amikor az őrök elhagyják a blokkjaikat, sebezhetőek. Noha a foglyoknál jelentősen több fegyverrel rendelkeznek, utóbbiak óriási túlerőben vannak. Ha megindul a valódi felkelés, néhány véres nap alatt elsöprik őket.

Egy csizma csattanása hallatán Corvus egy támasztógerenda közeli árnyékába húzódott. Három őr, köztük egy tizedes, masírozott el közvetlenül mellette, tekintetük úgy suhant át Corvuson, mintha ott sem lenne.

Ahogy éppen befordultak volna a sarkon, a tizedes megtorpant. Fejét visszafordította a karbantartónyílás felé. Corvus nem látott semmi oda nem illőt, de az őrök hirtelen valami oknál fogva izgatottá váltak. Corvus ekkor vette észre, mit látott meg a tizedes: apró, szétfröccsent olajcseppeket a fehérre meszelt falon.

Corvus észrevétlenül kilépett rejtekhelyéről, hogy hátulról támadjon az őrökre. Megfeszítette ujjait, és eldöntötte, a három közül melyik kettőnek törje ki elsőként a nyakát. A jobb oldalit és a középsőt választotta. A harmadikat egy könyökcsapással hallgattatja el.

Ez azt fogja jelenteni, hogy felgyorsítják az időrendet. Három biztonsági ember halála nem marad büntetlenül. Corvus végiggondolta alternatív terveit, miközben az őrök fölé magasodott.

– Tudd meg, ki van takarítási szolgálaton ebben a szektorban! – szólt a tizedes, gumibotjával az éktelenkedő olajfolt felé bökve.

– Büntetőszolgálat, öt nap.

– Igenis, tizedes – felelte az egyik őr.

Corvus megtorpant, kezei centiméterekre jártak választott áldozatai nyakától, akik még mindig mit sem sejtettek ottlétéről.

A trió továbbhaladt, Corvus pedig lassan kifújta a levegőt, és visszaolvadt az árnyak közé.

Minden rendben. Még mindig a terv szerint haladtak. Mostantól számított negyven napon belül a Lycaeus szabad lesz.

– Most mit csinál?

Lukar szokás szerint ismét szükségét érezte, hogy hangot adjon egy olyan kérdésnek, amelyet az osztag többi tagja nem mert feltenni. Dor őrmester utasította Alphariust és a többieket, hogy fedezzenek hármat a több tucat szétfutó folyosó közül, amelyek elvezettek a felvonó alján lévő teremből. A Hollógárda többi részét a többi bejárat mellé helyezték védekező pozícióba.

Alpharius fürgén átpillantott a jobbjára, ahol Corax járkált fel-alá a különböző nyílások között, lehajtott fejjel, mélyen a gondolataiba merülve. A Custodesek a primarcha közelében álltak, sisakos fejük jobbra-balra fordult, ahogy követték a primarcha ingázását. A Mechanicum kontingense egy ostrom-szervitor körül tett-vett, amelynek több hidraulikus vezetéke is kiszakadt a félórás, lifttel való ereszkedés során rajta utazó légionáriusok súlya alatt.

– Megakadtunk – mondta Canni, multiolvasztárjával a három átjáró közül a bal oldaliba célozva. – Mi másról lenne szó?

– Nem, az nem lehet – felelte Dor őrmester. – Biztos, hogy tudja az utat.

– Valami nincs rendben – szólt Alpharius. – Ebben a küldetésben eddig minden véletlenszerű. Alig kaptunk eligazítást. Én Cannival értek egyet, szerintem csapdába estünk idelent.

– Nem eshettünk csapdába – erősködött Dor. – Csak egyetlen út vezetett idáig: egy nagy bejárati alagút, azután a felvonók. Marko, figyelj a szektorodra! Ez mindenkire vonatkozik.

Marko bocsánatkérő mordulással fordította vissza a fejét az átjáró felé.

– De nem tudja, merre menjen tovább – mondta Lukar. – Vagy ha tudja, akkor most azon gondolkodik, hogy mit tegyen.

– Ősi védművek – tűnődött Dor. – Kell legyen előttünk valami, amit most próbál megfejteni.

– Van terve. – Marko közbeszólása elhallgattatta a többieket. A nehézfegyver-specialista nem beszélt sokat, de ha mégis, az általában jó meglátásnak bizonyult.

– A primarcha tudja, hogy veszélyes lesz. Nehéz döntés előtt áll.

– Úgy, erről van szó – helyeselt Dor. – Mérlegeli a különböző lehetőségeket. Épp mint annak idején a Nyakazottnál.

A lycaeusi veteránok felnevettek. Alpharius, aki terrai születésűnek álcázta magát, tudta, hogy nem szabad bekapcsolódnia a lázadás idejéről szóló visszaemlékezésükbe.

– Az aztán pocsék munka volt – kuncogott Lukar.

– Emlékeztek, hogy Thaneus ujját levágta az a szellőzőakna-fedél?

– Nem kellett volna sötét helyeken tapogatóznia – mondta Dor. Nevetése hirtelen abbamaradt. – Várjatok, azt hiszem, a primarcha készen áll.

Alpharius megkockáztatta az őrmester dühének kivívását, és ismét oldalvást pillantott Corax felé. Épp a rangidős Custodesszel és Agapito parancsnokkal beszélt, ujjával pedig az egyik boltíves nyílás felé mutatott.

– Osztag, készüljetek az indulásra – szólt Dor őrmester.