TIZENKETTŐ

Fivérek konfliktusa

VI-os típus

A Raptorok létrehozása

Szobájának alacsony székén üldögélve, Branne az asztalon előtte kiterített adattáblát bámulta. Agapito érkezését a fém válaszfalon kélt felületes koppintás jelezte. Branne felpillantott fivérére, és az átellenben álló kanapéhoz intette.

– Mi az, testvér? – kérdezte Agapito, aki inkább állva maradt. – Corax nagyúr azt mondja, jelentős előrelépés történt a géntech projektben. Azt kéri, tartsunk vele a Hollóodúba.

– Igen, hallottam – felelte Branne. Az adattábla mellett álló digitális kronométerre pillantott. – Nincs sok időnk.

– Elfoglaltnak tűnsz – jegyezte meg Agapito. Megjegyzését egy mosollyal könnyítette. – Talán a rekruták parancsnokának pozíciója nagyobb kihívás, mint gondoltad?

– Egyre csak Sixx és aközé a magos közé kell álljak, miközben a primarcha folyamatosan új híreket követel. De nem erről akarok beszélni. – Branne átadta fivérének a táblát, a kijelölt jeladási adatokkal. – Meg tudod ezt magyarázni?

Agapito tanulmányozta a táblát, majd összeráncolta a szemöldökét. Branne-ra pillantott, majd vissza az adattáblára.

– Ez az én parancsnoki csatornám – mondta Agapito.

– Tudom – felelte Branne.

– De nem ismerem fel a sugárzási kódot. Valamilyen rendszerhiba talán?

– Mondd meg te, fivér.

Agapito metsző pillantást vetett Branne-ra, majd a táblát hangos csattanással visszadobta az asztalra.

– Baljós szavak ezek, Branne – szólt a parancsnok. – Vádakat érzek mögöttük.

– Csupán érdeklődés – felelte Branne. – Nevezd a kíváncsiságomnak. Mondd meg, miért fogunk rendhagyó sugárzást a csatornádról, egy nem légiós frekvencián történő jeladást?

– Nem tudom, testvér – mondta Agapito. – Ha valamivel meg akarsz vádolni, akkor mondd ki nyíltan, goromba célozgatásoddal csak a türelmemet teszed próbára.

Branne felállt és egyenesen fivére szemébe nézett. Karjait a mellkasán keresztbe fonta, és néhány másodpercig töprengő arckifejezéssel méregette Agapitót. A Karmok parancsnoka őszintén zavarodottnak és felháborodottnak tűnt.

– Semmilyen magyarázattal nem tudsz hát szolgálni? – kérdezte Branne.

– Semmilyennel – felelte Agapito ellenséges hangnemben. – És te milyen magyarázattal szolgálsz a gyanakvásodra?

Branne mély levegőt vett, miközben megfontolta következő lépését. Valószínű, hogy Agapito tényleg nem tud semmit a jeladásról, amely azonban még komolyabb gond elé állítja: valaki jogosulatlanul hozzáfér a parancsnoki hálózathoz. Branne nem tudta eldönteni, melyik a rosszabb forgatókönyv.

– Rendben van – mondta. – Szólok Ephreniának, hogy nézze meg alaposabban. Talán valóban rendszerhiba.

– Biztos? – szólt Agapito. – Nem akarsz levinni a Vörös Szintre, hogy egy keményebb kihallgatásnak vethess alá?

Branne felmordult, még csak a feltételezés is sértette. A Vörös Szinten helyezkedtek el a büntetőcellák a kiavahri elnyomás alatt. Akkoriban véres hírük volt, és a kínok gondolatára, amit a foglyok azon a sötét helyen szenvedtek el, Branne fogai még most is kivillantak.

– Ne haragudj, testvér, ez gorombaság volt – mondta Agapito, bocsánatkérőn kezet nyújtva. Branne pillanatnyi habozást követően elfogadta.

– Nem értelek, fivér, az Isstvan óta nem – vallotta be Branne. – Aggódom miattad.

– Semmi szükség rá – felelte Agapito egy egyértelműen erőltetett mosoly kíséretében. – Éppen elég aggódnivalód van nélkülem is.

– Igen, valóban – mondta Branne, ismét a kronométerre pillantva. – Jobb lesz, ha páncélt veszünk, a primarcha nemsokára a dokkban vár minket.

– Beszélgethetünk, testvér – mondta Agapito. – A toborzási munkálatokról, ha akarsz. Feleannyi figyelmet sem tudtam rá fordítani, mint amennyit szerettem volna, mivel minden időmet leköti a légió átszervezése.

– Hogy alakulnak a Karmok?

– Jól. Jobban, mint vártam, figyelembe véve a körülményeket. Néhány fegyelmi probléma itt-ott, de semmi olyasmi, amit nem tudnék elsimítani. Az utóbbi időkben rájuk járt a rúd.

– Ne bánj velük kesztyűs kézzel, testvér – felelte Branne, az ajtó felé terelve Agapitót. – Sokkal nehezebb dolgunk lesz.

Miközben figyelte a távozó Agapitót, Branne képtelen volt lerázni egy kérdést, amelyet fel akart tenni, de nem tudta rávenni magát, hogy hangot adjon neki: miért hazudsz nekem, testvér?

A Hollóodú gyegélkedőjének egyik előcsarnokában Corax várakozással vegyes balsejtelemtől átjárva merengett. Az egyik falon szekrények sorakoztak, a másikon orvosi készülékekkel megrakott polcok. A fémpadokról lepakolták a többi felszerelést, hogy ülőalkalmatosságokként szolgáljanak. Négy nap telt el azóta, hogy engedélyezte az első beültetési szekvenciát. Vincente Sixx óvatosságra intette, Orlandriaz azonban állította, hogy készen állnak a következő logikus lépésre.

Agapito és Branne primarchájukkal együtt várakoztak. Hangulatát érzékelve keveset szóltak, ám Corax feszültséget érzett a két parancsnok között. Corax biztosra vette, hogy a génprojekttel kapcsolatos nézeteltérésekről van szó.

Az ajtó neszezésére mindenki felfigyelt. Corax hirtelen levegőt vett, de kifújta, mikor látta, hogy csak Solaro és Aloni azok. Röviden üdvözölték egymást, majd parancsnoktársaik mellé telepedtek.

– Bízzunk benne, hogy működött, jó? – szólt Aloni.

– Nincs vesztenivalónk – tette hozzá Solaro. – Ha nem működött, akkor ott vagyunk, ahonnét indultunk.

– Működött – felelte Corax. Minden szabad percét a génmag-manipulációval töltötte, saját tudását kombinálta a Császár emlékeivel és Sixx és Orlandriaz kutatásaival. A primarcha megvizsgált minden génszekvenciát és permutációt, és meg volt győződve afelől, hogy a főapotekárius és a technopap megtalálták a megoldást.

Parancsnokai némán, bizakodva várakoztak tovább. Agapito fészkelődött, ujjaival a térdkalácsán dobolt, majd abbahagyta, mikor kivívta Branne rosszalló tekintetét. Corax azt kívánta, bárcsak személyesen felügyelhette volna a végső beültetést, ahogyan a Császár is maga végezte a primarchák teremtését, de puszta mérete megnehezítette a steril kamrában való tartózkodását, ahol a folyamat zajlott.

Az ajtó ismét kinyílt, és Vincente Sixx tűnt fel mögötte. Az apotekárius sebészköpenyt viselt, melynek elején egy szétkenődött vérfolt éktelenkedett. Lehámozott magáról egy pár vékony kesztyűt, és a hasán nyíló zsebbe tömte őket.

– Hogy vannak? – kérdezte Corax, és felemelkedett ültéből.

– Gyere, és nézd meg magad – válaszolta Sixx.

Corax követte az apotekáriust az ajtón át, nyomában a parancsnokaival. A gyengélkedő központi részébe érve a primarchát meglepte, milyen hideg van. Emlékezett rá, hogy a rekrutákat a heves sejtosztódást megelőzendő, rövid időre kriobiotikus állapotba helyezték, amely állomást Corax reményei szerint a rekruták következő csoportjánál kihagyhatják, ha most sikerrel járnak. A fagy a kilenc, fedetlen mellkassal az ágyaik mellett álldogáló férfiból áradt. Laza nadrágot és puha csizmákat viseltek, körülöttük felmelegedő testükről felszálló gőzpamatokkal.

Mind a kilencen hasonló fizikummal rendelkeztek, magasak és széles vállúak voltak, akár egy légionárius. Bizonyos arcvonásaik egyediek maradtak, amelyek révén a primarcha felismerte bennük a rekrutákat, akiknek minden jót kívánt az átalakításuk előtt. Testük még mindig szőrtelen, bőrük még mindig sápadt volt – szinte albínó, akárcsak primarchájuké. Emellett azt is észrevette, hogy minden alanynak sötét szeme van. Nem pont olyanok, mint az ő fekete gömbjei, de határozottan sokkal szürkébbek, mint az eddigi Hollógárdistáké.

Mind a kilenc testen azonos sebészi beavatkozások nyomai látszottak, noha a hegek már kezdtek kivehetetlenné fakulni. A mintázatot a Legiones Astartes bármelyik tagja azonnal felismerte volna, ahogyan a torzójuk és vállaik bőre alatt feltűnő elszíneződést is.

– Máris rendelkeznek fekete hámmal? – hüledezett Solaro.

– Rendelkeznek minden olyan megerősített szervvel, amivel ön is, parancsnok – felelte Orlandriaz, aki most bukkant fel az óriási poszthumánok csoportja mögött.

– A fekete hámot most is be kell ültetni, mint ezelőtt, lévén nagyrészt mesterséges szerkezet.

– És a többi mind természetesen növesztett? – kérdezte Branne. Közelebb lépett az új légionáriusokhoz, és alaposan szemügyre vette őket. A rekruták előreszegezett tekintettel, mozdulatlanul álltak, nem reagáltak feljebbvalóik vizslatására.

– Igen – felelte Sixx, miközben intett az egyik férfinak, akire Corax Halvar Diaróként emlékezett, hogy lépjen előre. – Ha a folyamatot tökéletesítettük, számos génmag-implantációra nem is lesz szükség. Ezek csak azt a célt szolgálják, hogy előkészítsék a testet a további beültetésekre, és nincs közvetlen hatásuk az érésre.

– És mi a helyzet a progenoidokkal? – kérdezte Solaro.

– Azok is hamar érnek?

– Így van – felelte Orlandriaz gúnyos mosollyal. – Mindazonáltal azok is feleslegessé válnak, ha bevégezzük a munkánkat. Ha a módosított génmag elkészül, képesek leszünk a forrásból reprodukálni. Nem lesz szükség az elavult, gazdán belüli érésre, amelytől jelenleg függenek.

Corax csak fél füllel hallgatta a beszélgetést, miközben parancsnokai további kérdéseket tettek fel a rekruták képességeit és fizikai erősítéseit illetően. Őt elbűvölte a kilenc férfi, a létezésük ámulatba ejtette. Jobban ismerte a testük minden sejtjét, mint magát a Hollótornyot, de mégis elállt tőle a lélegzete, hogy hús-vér élőlényekként látja őket. A Legiones Astartes tökéletes példányai.

– Hol a tizedik ember? – kérdezte Agapito, áttörve Corax álmélkodásán. A primarcha felvont szemöldökkel fordult a projekt két kivitelezője felé.

Sixx és Orlandriaz összenéztek. A főapotekárius felsóhajtott.

A felgyorsított sejtosztódás felhasított egy apró, mikroszkopikus hibát a szívben – mondta Sixx. – A hagyományos génmaggal is megtörtént volna.

– Elkerülhető – tette hozzá a technopap. – Alaposabb átvizsgálással kiszűrhető a probléma.

– Azt hittem, az a terv, hogy enyhíthetünk a toborzási kritériumokon – mondta Agapito.

– Idővel igen – jelentette ki magabiztosan Corax. Odasétált az imént előrelépett férfihoz, és egyik kezét a vállára tette. Visszanézett parancsnokaira. – A fejlesztés következő lépéseként retroaktív szekvenciákkal egészítjük ki a génmagot. A genetikai gyengeségek és apró fizikai eltérések a felsőbbrendű génmag beültetésével megszűnnek.

A szobában lévők egymásra pillantottak, ahogy felfogták Corax szavainak teljes jelentését: légionáriusok szinte korlátlan utánpótlására számíthattak.

– Ha ezt elérjük, ha a géntechet tovább tudjuk adni a lojális légióknak, akkor a Császárhoz hű erők hónapokon belül létszámfölénybe kerüljenek az árulókkal szemben – folytatta a primarcha, farkasszemet nézve Diaróval. – Ez a kilenc csak az első a több ezerből, több tízezerből. Ezért kell elkövetnünk mindent, hogy késleltessük Hórusz Terra elleni támadását. Nemcsak Dornnak nyerünk időt, hogy még hatalmasabb védműveket emeljen, hanem magunknak is az újjáépítésre az Isstvan veszteségei után.

A parancsnokok csoportja körbefogta a rekrutákat, és minden szögből megszemlélték őket. Coraxot egy másodpercre elfogta az aggodalom az iránt, ahogy a legújabb Hollógárdistákhoz viszonyul. Nem csupán kísérleti alanyok voltak, hanem a felépülés útjának első alapkövei. A Legiones Astartes harcosai.

– Fontos kérdésem van számodra – mondta Diarónak, és lehajolt, hogy a férfi szemvonalába kerüljön. – Az igazat feleld.

– Igenis, Corax nagyúr – felelte a rekruta, akinek hangja mostanra méllyé, erőteljes zöngéjűvé vált.

– Hogy érzed magad?

Diaro átnézett a többi, újonnan létrehozott légionáriusra, és mindannyian elmosolyodtak. Egy másik felelt meg először a kérdésre.

– Én jól érzem magam, Corax nagyúr. Erősnek, egészségesnek.

– Harcra késznek? – kérdezte Branne.

– Igen, parancsnok – mondta Diaro. Öklével vastagon izmolt mellkasára vágott. – Készen arra, hogy árulókat öljek.

A belső kommunikációs hálózat csengése zavarta meg Coraxot, aki épp az új légionáriusokról érkezett legfrissebb jelentéseket tanulmányozta. Megállította a kijelzőn pergő adatsorokat, és aktiválta az adóvevőt.

– Corax nagyúr, szükségünk van önre a parancsnoki helyiségben – szólt Ephrenia. A primarcha mintha alig visszafojtott nevetést hallott volna ki a hangjából. – A kialakult helyzet az ön közbeavatkozását igényli.

– Fejtsd ki, kérlek – felelte Corax, miközben a fém íróasztala sarkán egyensúlyozó vizes bögréért nyúlt. Rájött, hogy több mint tizenkét órája kuporog a dolgozó-szobájában.

– A Birodalmi Öklök két hajóját érzékeltük, amelyek a Feloldozás felé tartanak, nagyúr – magyarázta Ephrenia.

– Jelentsétek, ha kiderül, mit akarnak – mondta a primarcha. Belekortyolt a vízbe, és úgy forgatta a szájában, mintha drága bor lenne. – Az ügyeletes parancsnok bizonyára tudja kezelni a helyzetet.

– Branne az ügyeletes parancsnok, nagyúr – érkezett Ephrenia válasza. Gúnyos mosolya szinte áthallatszott a vonal végéről. – A Birodalmi Öklök hajója Noriz kapitány irányítása alatt áll. Az eszmecsere kezd kissé elfajulni.

Corax felsóhajtott, lekapcsolta a kijelzőt, és felkelt.

– Rendben, nemsokára ott leszek – mondta. – Gondoskodj róla, hogy Branne nem tesz semmi meggondolatlanságot, mint például, hogy tüzet nyit.

– Igen, nagyúr, megteszek minden tőlem telhetőt – mondta Ephrenia, erővel tartva vissza a nevetést.

Corax az ujjait végigfuttatta sűrű haján, kinyújtóztatta vállait, és megropogtatta az ökleit. Már hat nap telt el, mióta a génmagot sikeresen beültették az első rekrutákba, és genetikai és fiziológiás adatok egész sorát kell végignéznie, ha ezzel a projekttel a következő fázisba akar lépni. Akármi oka volt is Noriz látogatásának, legjobb esetben alkalmatlan, legrosszabban gyanús volt. Vajon Dorn azért küldte ide az emberét, hogy rajta tartsa a szemét a Hollógárdán?

A primarcha a felvonóhoz ment, és felemelkedett a Hollótorony csúcsához közel lévő parancsnoki helyiségbe. Amint belépett, meghallotta Noriz kapitány hangját a voxon át. Branne a kommunikációs konzol fölé hajolt, a voxjeladót páncélkesztyűs kezében, szorongatva.

– A biztonsági protokolljának semmi értelme, parancsnok – ellenkezett Noriz. – Semmi hasznát nem látom az efféle feltartóztatásnak.

A terem másik oldalán, a pontosan a fegyverirányító panel előtt álló Ephrenia elkapta Corax tekintetét. A primarcha odasétált a nőhöz, miközben Branne az ujjával lenyomta az adásváltó kapcsolót.

– Előzetes felhatalmazás nélkül nem léphet a Feloldozás körüli orbitális pályára, kapitány – szólt a parancsnok. – Kövessék a megfelelő protokollt, és máris folytathatjuk.

– Branne parancsnok azt követeli a Birodalmi Öklöktől, hogy hagyják el az orbitális pályát, és kérjenek engedélyt az ismételt belépésre – mondta az irányító.

– Már elmagyaráztam, miért nem teszünk így – felelte Noriz. – Veszélybe sodorja az itteni küldetésünket.

– Branne! – csattant fel Corax. A parancsnok megperdült, láthatóan nem vette észre a primarcha érkezését.

– Magyarázatot!

– A Birodalmi Öklök nem küldtek jelzést a rendszerbe lépésüket követően, nagyúr – magyarázta Branne. – A protokolljaink szerint el kell távolodniuk a Kiavahrtól, és engedélyt kell kérniük a megközelítésére. A Hollótorony pillanatnyilag a fegyvereik hatótávján belül van.

Corax átszelte a szobát, és Branne kénytelen volt ellépni a konzol elől. A primarcha felvette a beszélőt.

– Noriz kapitány, itt Corax nagyúr – szólt bele. – Miért nem jelentették a Feloldozásra érkezésüket?

– Ahogyan azt már Branne parancsnoknak is mondtam, Corax nagyúr, szeretném minimalizálni azok számát, akik tudnak az ittlétünkről – felelte Noriz kisebb szünetet követően. – Ha nagy hatótávolságú jelzést küldtem volna, ezzel az erővel egy harsonakórust is bömböltethetnék. Létfontosságú, hogy beszéljek önnel. Dorn nagyúr és a Szigillita üzenetét hozom.

– Branne parancsnoknak igaza van – mondta Corax. – Húzódjanak vissza százezer kilométernyit, és készítsék fel hajóikat az átszálló csapatok fogadására. Branne parancsnok személyesen lép a hajójára, hogy meghallgassa a mondandóját. Ha szükségesnek ítéli, akkor megadja az engedélyt a Feloldozás megközelítésére, és egy delegáció küldésére a Hollótoronyba.

Noriz válaszát hosszú csend előzte meg.

– Ahogy kívánja, Corax nagyúr – mondta végül a Birodalmi Öklök kapitánya. – Feltételezem, Branne parancsnokra mint teljes jogú képviselőjére tekintsek?

– Pontosan – felelte Corax. – Ha nem akar feltűnést kelteni, akkor azt javaslom, húzódjon orbitális pályán kívülre, hogy a Feloldozás a hajói és a Kiavahr közé kerüljön. Addig nem lesz további nagy hatótávolságú kommunikáció, amíg Branne parancsnok fel nem mérte a helyzetet.

– Értettem, Corax nagyúr.

Corax odafordult Branne-hoz, és önelégült arckifejezést látott rajta, amely kifejezés bűnbánóvá változott, amint meglátta a Corax szemében tükröződő haragot.

– Efféle viselkedésre talán még egy alacsonyabb rangú tiszttől sem számítanék, de te parancsnok vagy és példát kell mutatnod – recsegte Corax. – Szívélyes és együttműködő leszel Noriz kapitánnyal, és megadsz neki minden szükséges segítséget.

– Igenis, nagyúr – mondta Branne, pillantását a fedélzetre szegezve. Egy másodpercre felnézett, mielőtt ismét visszafordította a tekintetét. – Beismerem, hogy talán egy kissé túlbuzgón ragaszkodtam az előírások betartásához. A védelmemre szóljon, hogy a Birodalmi Öklök valóban megszegték a biztonsági előírásainkat, és csak azt mondtam nekik, amit jómagad is.

– Rákényszerítették hogy támogassam az állásfoglalásod, Branne – felelte Corax bosszúsággal teli hangon.

– Nem fogom az egyik parancsnokom utasításait egy másik légió szeme láttára megcáfolni, de nem értek egyet a reakcióddal. Többé ne forduljon elő, hogy a személyes érzéseid a kötelességed útjába állnak. Most visszatérek a körletembe, hogy folytassam a munkámat. Elvárom, hogy legközelebb csak akkor zavarj, ha készen áll a teljes jelentésed a Birodalmi Öklök érkezésének okáról.

– Értettem, nagyúr – mondta Branne. Elfordult és odaszólt Ephrenia irányítónak. – Jelezz az Alpha dokknak, hogy készítsenek elő nekem egy Mennykősólymot.

Corax figyelte, amint parancsnoka elhagyja az irányítóhelyiséget, és hirtelen elfogta az aggodalom. Valami belülről rágta Branne-t, valami közte és Agapito között. Az Isstvanról történt visszatérés óta mindkettejüknél fegyelmi problémák bukkantak fel, a Hollóodúbeli viselkedésük pedig már az egymás iránti ellenszenvvel volt határos. Corax eltökélte, hogy a végére jár, és ha szükséges, új parancsnokokat kerít.

Fenntartásai ellenére Corax úgy határozott, a dolog egyelőre várhat. A génprojekt most sürgetőbb volt. Amint biztosították a Hollógárda következő generációját, a primarcha máris teljes figyelmét a jelenlegi helyzetnek szentelheti. Türelmetlenül várta, hogy továbblépjenek a szélesebb körű beültetésekre, dühítette, hogy meg kellett várnia a további tesztek eredményeit. Elméjét másodperceken belül ismét ötletek garmadája árasztotta el, hogy miként finomíthatná az új géntechet, parancsnokai problémáit pedig el is feledte.

Amint a primarcha visszafelé tartott a körletébe, türelemre intette magát. Egy pillanatnyi meggondolatlanság most tönkreteheti minden eddigi eredményét és kemény munkáját. Megnyugodott, visszaült az íróasztala elé, és ismét elindította a pergő adatfolyamot.

A Dühödt Előőrs belseje nagyon különbözött egy Hollógárda-hajóétól. Inkább hasonlított erődítményre, mint csillaghajóra, a falakat a légió mottóival vésett nyers acéllapokkal és vasbeton gerendákkal burkolták, melyekre a Birodalmi Öklök címereit és jelképeit faragták. Minden folyosót támfalakkal erősítettek meg, a boltíves ajtókat nehéz szegecsekkel ellátott vastag fából ácsolták, a támfalakat pedig keresztben futó aranyozott mestergerendák merevítették.

Branne szemében nem tűnt hivalkodónak – ellentétben a Császár Gyermekeinek néhány hajójával, amelyeken volt szerencséje utazni –, de volt benne valami esztétikum, ami mesterséges pompa benyomását keltette. A fehérre meszelt cellatömbökben nevelkedett Hollógárda jobban szerette a funkcionalitást az ornamentikánál, így a Feloldozás még a felszabadítása óta is csak csekély bútorzattal és ékítéssel bírt.

A parancsnok követte Norizt egy központi átjárón át egy teherlifthez. Egy osztagnyi Hollógárdista haladt szorosan a nyomukban, mögöttük a Birodalmi Öklök tíz harcosával. Branne nem tett megjegyzést a fogadtatásra, Corax feddése még mindig nehéz teherként nyomta a szívét, és hagyta, hogy Noriz büszkén kinyilvánítsa fennhatóságát.

A felvonó ereszkedését pusztán az elektromos motorok nyüszítése kísérte, nem úgy mint a Hollótorony kattogó, zörgő liftjeit. Minden légionáriusnak jutott elegendő hely, ezért a Hollógárdisták és a Birodalmi Öklök csupán néhány méteres távolságban álldogáltak egymástól.

Jobban nem is különbözhettek volna egymástól: Corax fiai a maguk fekete, foltokkal tarkított páncéljukban, Dorn harcosai pedig fénylő sárga és csillogó arany vértjeikben. A Birodalmi Öklök egyenes sorban álltak vigyázzban, boltereiket a derekukhoz szorítva; a Hollógárda tagjai egy halomba gyűltek, boltereiket övükre akasztották, keresztbe font karokkal vagy csípőre tett kézzel álltak vállt vállnak vetve.

– Mi a helyzet a Terrán? – kérdezte Branne, igyekezvén megtörni a dermedt csöndet.

– Az erődítés folytatódik – felelte Noriz.

Branne várt, de nem érkezett további hozzászólás. Felnézett a Birodalmi Öklökre.

– A légionáriusai jó harcosoknak látszanak – mondta, valami bókféleségen töprengve. – A légió becsületére lesznek.

– Szerencsénk volt, hogy nem keveredtünk bele az Isstvanon zajlott mészárlásba – válaszolta Noriz. Felnézett a Hollógárdistára. – Érthető, hogy egy ilyen katasztrófa után bizonyos elvárásokból muszáj engedni.

Branne mély levegőt vett, és nem kapta be a csalit.

– A megjelenésünk ellenére készen állunk a harcra – mondta.

– Tudom, parancsnok – felelte Noriz. – Nem a felkészültségüket vagy a képességeiket akartam leszólni. A fegyverműveseik figyelemre méltó leleményességgel alkalmazzák ezeket a módosításokat.

– Alkalmazkodunk, ahogy mindig. Félreteszünk egy kis sót a kásához, ahogy mifelénk mondják.

– Érdekes mondás – jegyezte meg Noriz. A páncélja külső voxszórói alapján nehéz volt megérezni a hangulatát, de Branne mintha érdeklődést fedezett volna fel.

– Bár nem tudom, mit jelent pontosan.

– Nyilvánvalóan nem börtönben született – felelte Branne.

– Nem, nem ott, parancsnok. – A felvonó rázkódva megállt, az ajtó pedig kinyílt. Branne páncélja vákuumot érzékelt, amint a levegő kisuhant a liftfülkéből, és meglobogtatta a Noriz vállvértjéről csüngő zsinórokat.

– Remélem, most már érti, miért ragaszkodtam a teljes vértezethez.

Kiléptek a sötétségbe, hangtalanul lépdeltek az űrben, a felvonó fénye hosszú árnyakat vetett a festetten acélpadlóra.

– A vákuum puszta elővigyázatosság – folytatta Noriz, miközben mutatta az utat. A páncélok lámpái automatikusan felkapcsoltak, amikor a csoport beljebb hatolt a kamrába. Ahogy oldalra fordult, Branne észrevette, hogy a falak jelentős távolságra, olyan harminc méterre emelkednek.

– Azt akartuk, hogy a szállítmány eredeti állapotában érjen célba.

– Szállítmány? – kérdezte Branne. A kérdésére választ is kapott, ahogy a páncélja fényei egy néhány méterrel előttük álló alakra vetültek. Hirtelen meglepetésében megtorpant.

Ahogy a légionáriusok eléjük gyűltek, többsornyi páncélöltözék verte vissza lámpáik ragyogását. A fém és keramit csupasz, az öltözékek matt szürkék voltak. Élettelen maszkok bámultak vissza a parancsnokra, amint balra és jobbra fordult. Több tucat páncélt látott, mindegyiket a padlóhoz erősített tartókeret fogta.

– VI-os típus – szólt Noriz. – A Mars legutóbbi tervei alapján.

Branne szótlanul lépett a legközelebbi páncélsor elé.

Azonnal ismerősnek tűnt, első pillantásra kevésben különbözött a jelenleg is viselt IV-estől. Közelebbről megvizsgálva azonban a Hollógárda parancsnoka felfedezte a panelek alakjában és illesztésében, a rugalmas ízesülések vastagabb anyagában, illetve a térdeket is fedő, szilárd lábszárvértekben rejlő árnyalatnyi különbségeket. A legszembetűnőbb eltérés a szegecsekkel megerősített bal vállvért és a sisak felépítése volt.

– Attól tartok, még igényelnek némi munkát – folytatta Noriz. – Dorn nagyúr kívánságának megfelelően azonnal elindították őket maguknak, amint működőképesek lettek. Kézzel készültek, tömeggyártás előtti mintapéldányok. Maguk lesznek a Birodalom első légiója, akik VI-os típusokat kapnak.

– Szép gesztus – felelte Branne. Kezét végigfuttatta a szegecses vállvérten. – A prototípusokon mi végeztük a harci teszteket két éven keresztül, a Scalland szektor hadjárata alatt. Látom, megoldották a hasi lemezek körüli problémát, amit jelentettünk.

– A légiójuk által javasolt legtöbb javítást foganatosították – mondta Noriz szinte sóvárogva. – A védelme nem jobb a IV-esénél, de a belső rendszerei sokkal hatékonyabbak. A külső kábelezést, amint látja, magukban a lemezekben futó tartalék rendszerek egészítik ki, anélkül, hogy kompromittálnák a védelmi értéket, vagy jelentős tömegnövekedést eredményeznének. Az autoérzékek is jobbak. Az audio- és olfaktórikus szenzorok sokkal érzékenyebbek. Minden bizonnyal örömmel hallja, hogy ennek az öltözéknek a lopakodási mutatói túltesznek minden másik változatén.

Branne bólintott.

– VI-os típusnak nevezte. Mi történt az V-össel?

Noriz a Hollógárda légionáriusaira mutatott.

– Mivel a Marson még nem állították vissza a termelés szokásos kapacitását, ezért csak ezek a páncélok elérhetőek.

A másik szállítónkon további ezerötszáz érkezett, az itt lévő ötszázon felül. A megbízható légióellátási útvonalak megszűnésével a Mechanicum minden nem sztenderd vagy átmenetileg kijavított modellt V-ösnek minősített. Mivel hiány lépett fel a IV-es típus pótalkatrészeiből, sok másik légió az önök által eszközölt improvizációkat alkalmazza. A maga légionáriusai már V-öst hordanak, parancsnok.

– Miért mi? – kérdezte Branne. – Hálás vagyok a segítségért, de ez messze túlmutat egy egyszerű szívességen.

– A páncélok tesztelésében nyújtott segítségük elismeréseként, és mert önöknek van rá a legnagyobb szükségük. Megtisztelik önöket. A VI-ost Corvus páncélnak nevezik.

Branne nevetett, és ujjával az előtte álló kúpos arcvértre bökött.

– Mert mi vagyunk a Hollógárda, a páncélnak pedig csőre van? – kérdezte. – Micsoda megtiszteltetés!

– Az urukról kapta a nevét, az önök által játszott szerep és a prototípusok tesztelése során elszenvedett veszteségeik elismeréseként – felelte Noriz, szavait a Hollógárda minden tagjának címezve. – Corax nagyúr ragaszkodik hozzá, hogy a Hollógárda részt vegyen a Hórusz erői elleni küzdelemben. Dorn nagyúr azért küldi ezeket az ajándékokat a légiójának, hogy biztosítsa támogatásáról, és segítse a törekvéseiket.

– De maga szerint nem érdemeljük meg? – sandított a Birodalmi Ökölre Branne, aki olvasott a kapitány hanglejtésében. – Jobb hasznukat vennék a Terrán?

– Ellenkezőleg – felelte feltartott kézzel Noriz. – Ha a vágyaimat a kötelességem elé helyezném, én is épp úgy vissza akarnék vágni a lázadóknak. De jelen körülmények között kézbesítenem kell ezt a szállítmányt, majd visszatérnem a légióhoz.

A kapitány szavait csend követte. Intett a csoportnak, hogy térjenek vissza a felvonóba. Branne elgondolkozott a Birodalmi Ököltől hallottakon, és megdöbbent. A lift ajtói bezáródtak mögöttük, a levegő pedig sziszegve töltötte meg a fülkét. A lift egy rándulással emelkedni kezdett.

– Nem kevés vesződségükbe telhetett elérni a Feloldozást – mondta Branne. – Mármint a káoszviharral és minden egyéb nehézséggel szemben.

– A navigáció továbbra is nagyon nehézkes – helyeselt Noriz. – Sőt, a Hetedik Légió flottája, amelyet Dorn nagyúr eredetileg küldött...

– Akkor igen hosszú útjuk lesz visszafelé.

– Igen, parancsnok. Érzem, hogy célozni akar valamire, de nem tudom, mi az.

– Hány légionáriusa van? – kérdezte Branne, amint a Birodalmi Öklök osztagára pillantott.

– Százötven – felelte Noriz. – Nem értem, miért releváns ez a visszaütünk idejére nézve.

– A maga becslései alapján a légiójából hányan védik a Terrát?

– Amikor elindultam, több mint negyvenezer Birodalmi Ököl állomásozott a palotában – felelte Noriz. Felhorkant. – Azt hiszem, értem, mire céloz, parancsnok. Százötven légiós sokkal jelentősebb adalékul szolgálna az ön pár ezres haderejéhez.

– Én azt mondtam volna, hogy pillanatnyilag nekünk nagyobb szükségünk van önökre, mint Dorn nagyúrnak, de a lényeg ugyanaz – felelte Branne. – Mindazonáltal, a kommunikáció bajos. Mióta a vihar kitört, csak foszlányokat sikerül elcsípnünk a Terráról. Az asztropaták minden erejüket megfeszítve igyekeznek valamit elérni, de képtelenek áttörni a zavaráson. Nem fog tudni megerősítést kérni a változtatás kapcsán a parancsnokságuktól.

– Tudom, hogy úgy véli, mi, Birodalmi Öklök hajthatatlanok vagyunk, parancsnok, de nem irtózunk a kezdeményezéstől úgy, ahogy maga hiszi rólunk. – Noriz kezet nyújtott. – Ha Corax nagyúr beleegyezik, őszintén megtisztelnének, ha haderőmet ideiglenesen a Hollógárdának rendelhetném alá.

Branne lenézett a kinyújtott kézre, majd határozottan megragadta.

– Örülök, hogy egyetért, kapitány – felelte Branne.

– Örömhír, hogy Agapito parancsnok, és nem az én irányításom alatt állnak majd.

– Korábbi nézeteltéréseink és személyes különbségeink ellenére semmilyen aggályom nem lenne ön alatt szolgálni, Branne parancsnok. Maga elsöprő túlerővel szemben kimentette Corax nagyurat és a légió maradékát az Isstvanról. Ez a tett pedig tiszteletet és dicséretet érdemel. Maga a Birodalom hőse, parancsnok.

– Az volnék? – kacagott Branne. Már a légionáriusok is kuncogtak, Hollógárdisták és Birodalmi Öklök egyaránt. Az Isstvan óta a parancsnok úgy érezte, mint aki kudarcot vallott. A légió történelmének legfontosabb csatája zajlott le ott, ő pedig lemaradt róla. Ő és a harcosai elszakadtak a többiektől, elszigetelődtek attól a köteléktől, amely a légió többi részét, terraiakat és feloldozásbelieket egyaránt összekötötte. Azt hallván, amint Noriz ilyen minőségben beszél a cselekedeteiről, most először láttatta vele más színben a történteket.

– Ha ettől én leszek a Birodalom hőse, akkor új címet kell majd kitalálnunk annak, aki megöli Hóruszt.

– Az Russ lesz – szólt Branne becsületgárdájának egyik tagja. – Meglátjátok. Amint az Űrfarkasok is harcba szállnak, ez az ügy egyhamar véget ér.

– Talán mi kapjuk el előbb – csatlakozott egy másik hang.

– Sanguinius – szólt Noriz, véget vetve a vitának. – Fenris fiai túl messze járnak, feltehetően még mindig a Prosperón történtek következményei kötik le őket. Akármennyire is értékelem a lelkesedésüket, a Hollógárda nem érhet fel a Holdfarkasok erejével. Nem, ha a Vérangyalok neszét veszik ennek az árulásnak, Sanguiniust semmi sem állítja majd meg. Dorn nagyúr a Halál Angyalának hívja, és el sem tudom képzelni, hogy Fulgrim, Perturabo, Lorgar vagy bármelyik másik Hórusz és az Angyal bosszúja közé akarna állni. Sanguinius lesz az, én mondom.

Branne az övéhez nyúlt, és leakasztott egy karikát, rajta két nagy kulccsal. Tompára kopott, karcos és kissé elhajlott felszínükön jól látszottak az évtizedek nyomai.

– Ezeket attól az embertől vettem el, akit először öltem meg a felszabadítási háborúk alatt – mondta Branne. – Ha Sanguinius öli meg Hóruszt, a magáé.

– Fogadás? – kérdezte Noriz.

– Ha akarja – felelte Branne. – Mit ajánl?

Noriz a légionáriusaira pillantott, akiktől biztató bólintásokat kapott.

– Rendben – mondta Noriz. A jobb vállvértje egyik zsinórjáról leakasztott egy apró aranypajzsot, és feltartotta Branne előtt. Egyetlen szót véstek rá: „Narandia”.

– Az első harci kitüntetésem, amelyet egy ork parancsnok levágásával nyertem. Ha Russ éri el először Hóruszt, a magáé lehet.

Tapsok és a Hollógárda üdvrivalgása jutalmazta a bejelentést.

– Fedezni fogom, hogy biztosan elég ideig éljen, hogy átadhassa azt a csillogó medált – nevetett Branne.

– Én pedig magát, parancsnok – felelte Noriz, kezével Branne mellvértjére csapva. – Mindig is vágytam egy rozsdás kulcscsomóra.

Miután visszatette az övére a kulcsokat, Branne remélte, hogy egyiküknek igaza lesz. Ha Hórusz eléri a Terrát, semmiben sem lehetnek többé bizonyosak.

Agapito ujjainak lassú dobolása hallatszott az acél íróasztalról. A kommunikációs naplóra meredt, és a kiemelt adatsoron dühöngött.

Valaki feltörte a személyes kódját, és mindent veszélybe sodort. Azon tűnődött, ki tehette, és gyanúját néhány személyre szűkítette, olyan légionáriusokra, akikre idioszinkratikus viselkedésük révén figyelt fel. Azonban nem akadt semmi kézzelfogható, amire a vádjait alapozhatta volna, csupán egy furcsa érzés, ami folyvást gyötörte.

Mivel Branne ellenőrizte minden mozdulatát, Agapito csapdában érezte magát. Kérdései célt tévesztettek, de kéretlenül is ráterelték a figyelmet. Branne csak tapogatózott, keresett valamit, de nem tudta, mi az. Óvatlan nyomozása azzal fenyegetett, hogy véletlenül mindent leleplez, és ezt nem engedhette meg. Azelőtt nem, hogy Agapito megtenné a következő lépést.

Egy hívás zavarta meg a gondolatmenetét. Lekapcsolta a kivetítőt, és aktiválta a voxszórót.

– Agapito parancsnok, meg akarok beszélni önnel valamit. – Felismerte Arcatus Őrző hangját. A Feloldozásra érkezésük óta a Custodes Gárda keveset érintkezett másokkal, a kijelölt szállásukon maradtak a Hollótorony középső szintjein, amelyek egykor az elveszett századok otthonául szolgáltak. Olykor-olykor előbukkantak, vizsgálatokat folytattak a fegyverteremben, a dokkokban vagy más biztonsági területeken. Ez újabb kellemetlenséget jelentett, de Corax ragaszkodott hozzá, hogy az Őrzők szabad kezet kapjanak a Feloldozáson, és semmibe vette Agapito tiltakozását. Az egyetlen engedmény, amit a parancsnoknak sikerült kicsikarnia, hogy az Őrzők nem utazhattak a Hollóodúba. Az már túl sok lett volna a primarchának, aki úgy vigyázott a génprojektre és annak titkára, ahogyan a követőire a felkelés alatt.

– A szobámban vagyok, Őrző – mondta Agapito. – Itt beszélhetünk.

– Rendben, parancsnok, úton vagyok.

Agapito eltűnődött, vajon milyen ügyet akarhat megbeszélni. Szokatlan volt a Custodes Gárdától, hogy így lépjen érintkezésbe a légióval. Eszébe jutott, hogy talán Branne is belekeveredett valahogyan az ügybe, és a gondolatai ismét megkeseredtek. Úgy tűnt, a géntech és az új rekruták sikeres projektnek bizonyultak. Branne-nak nemsokára nem lesz ideje más ügyekkel foglalkozni. A rekruták parancsnokaként folyton a Hollóodúban lesz majd.

Értelmetlen gyakorlatnak tűnt, de Alpharius nem akarta felhívni magára a figyelmet azzal, hogy szóvá teszi. Félig guggoló állásba ereszkedett, karjait kissé eltartotta magától, és körözni kezdett az újonc körül. Ahogy balra oldalazott, a szeme sarkából megpillantotta Branne-t és Coraxot, amint őt és az őt méregető Kaddiant nézik.

Az újonnan feljavított Kaddian biztatóan festett: magasabb volt, de Alphariusnál kissé karcsúbb testalkattal és nyúlánkabb végtagokkal bírt, elszánt tekintete élesen villogott. Lehet, hogy rendelkezett egy légionárius fizikai kvalitásával, de annak kiképzésével és tapasztalatával nem. Alpharius megfigyelte, hogy a Hollógárdisták kedvelték a fogadásokat, így hát fogadott Dor őrmesterrel, hogy két percen belül felülkerekedik Kaddianon. A tét tíznapnyi páncélkarbantartás volt. Alpharius behajlította az ujjait, miközben lelki szemei előtt látta, amint az őrmester a vértjét fényesíti.

A két harcos a csörtéhez csupán laza, fekete nadrágot öltött, ami kevés fogódzót hagyott Alphariusnak egy dobáshoz. Előrelendült, megpróbálta megragadni Kaddian bal csuklóját, de az újonc egy szívdobbanáson belül hátrált két lépést, Alpharius pedig csúnyán mellényúlt. A rekruta arca maga volt a feszült koncentrálás, szemei Alpharius keze, lába és arca között ugráltak, amint a következő mozdulat előjelét fürkészték.

Ahogy tovább körözött, Alpharius érezte az osztag többi tagjából áradó várakozást, és a győzelem diadalát, amit tőle vártak. Biztató szó azonban nem hallatszott, a teremben mindenki csendben figyelt, az egyetlen hangot a küzdőfelek padlóhoz koppanó léptei adták.

Kaddian oldalt lépett, és a lábával kikaszált, megpróbálta felbuktatni Alphariust. Az Alpha Légiós éppen időben ugrott odébb, és már döntötte is előre a tömegét, hogy vállal csapódjon ellenfelébe. Földet ért, majd ugrott, de meglepetésére nem Kaddian vállának, hanem a levegőbe vágódott bele. Egy hátára mért ütés néhány méternyit odébb taszította Alphariust, mielőtt még megállíthatta volna a lendületét, hogy megforduljon.

De abban a pillanatban fel is kellett emelnie a karjait, hogy hárítson egy fejére mért ütéskombinációt. Alpharius rúgása Kaddian hasát célozta, és lecsúszó találatot vitt be az újonc csípőjére, amint az kifordult előle. Tovább nyomult az ellenfele irányába, és hogy kihasználja Kaddian megingását, ismét igyekezett megragadni. Elkapta a rekruta bal karját, és megcsavarta, így próbálván a földre kényszeríteni.

Kaddian azonban sosem látott hajlékonyságról és erőről tanúbizonyságot téve, meghajlította a hátát, és csapdába esett karját megfeszítve elemelkedett a földtől. Miután földet ért, Kaddian megfordult, és egy csípődobással elhajította Alphariust, mire amaz kénytelen volt elereszteni a kart, hogy kiguruljon egy keménynek ígérkező landolásból.

A gerincére mért ütés azonban megtaszította Alphariust, a támadás olyan gyorsan érkezett mögüle, hogy fogalma sem volt, Kaddian hogy egyenesedhetett ki azalatt a fél másodperc alatt. Félig jobbra gurult, és ellenfelével szemben érkezett talpra.

Éppen időben, hogy az álla összetalálkozzon Kaddian jobb lábának sarkával.

Alpharius hanyatt a kőbetonnak vágódott, fejét pedig beverte a padlóba. Félreperdült, amint az újonc lába éppen arra a pontra csapódott, ahol egy pillanattal azelőtt még Alpharius torka volt. Kaddian másik lába szinte azonnal a bordái közé dörrent, kiszorítva a levegőt a légionárius tüdejéből.

A következő rúgásra számított, és sikerült eléggé kihajolnia ahhoz, hogy Kaddian bokáját két kézzel megragadhassa, mielőtt annak lába Alpharius hasába fúródott volna. Az Alpha Légiós ekkor felpattant, és felrántotta kezeit, hogy Kaddiant a hátára kényszerítse.

Kaddian viszont pontos időzítéssel támasztékként használta Alpharius szorítását a bokája körül, és a levegőbe szökkent, hogy térdét a másik mellkasának csapja. Alpharius hátratántorodott, és mindketten egymásra estek. Alpharius egyik kezével elengedte ellenfelét, majd öklével Kaddian oldalába sújtott, miközben az újonc könyöke a légionárius arcába talált. Amint kiszabadította a lábát Alpharius markából, Kaddian megperdült és a légiós torkára térdelt, a földre szegezve őt. Alpharius levegőért kapkodva nézett farkasszemet Kaddiannal, és iszonyatos elszántságot látott az arcán. Az újonc hátrahúzta az öklét, és Alpharius arcára célzott.

– Állj! – Branne kiáltása keresztülhasított az Alpharius fülében lüktető vér zaján.

Kaddian felugrott, és azonnal ellépett legyőzött ellenfele mellől. Alphariusnak csengett a füle. A mennyezet egy pár percig hol homályosan, hol élesen látszott, míg látása végre kitisztult.

Dor őrmester tűnt fel mellette, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Alpharius bosszúságában nem vett tudomást a felajánlott jobbról, és talpra lökte magát. Haragosan pillantott fel Kaddianra, aki udvarias mosollyal nézett vissza rá. Kaddian mögött a másik nyolc újonc vigyorogva üdvözölte társuk diadalát.

Alpharius, aki még mindig a vereségén füstölgött, visszatért az osztagához, és figyelmen kívül hagyta Dor önelégült arckifejezését. Egy újabb rekrutát és egy újabb légionáriust szólítottak elő, és megkezdődött a következő csörte.

Amint visszanyerte érzékelését, Alpharius ismét hallotta a Branne és Corax között folyó beszélgetést, mivel tőlük nem messze, balra állt.

– A reakcióik és az erejük messze felülmúlja egy érett légionáriusét – mondta Branne. – Még sosem láttam ilyet.

– Ami nagyszerű a páncél nélküli fegyvertelen küzdelemhez – felelte Corax. – Ezek az előnyök azonban jelentősen csökkennek, ha rajtuk lesz az energiavért.

– Már gondolkoztam ezen, nagyúr – szólt Branne, tekintetét a két vetélkedő harcosra függesztve. – Az új VI-os öltözetek... Sokkal fejlettebbek bármelyik másik felszerelésünknél, leszámítva a tisztek néhány kézműves vértjét, és azok is igencsak megviseltek. Nem tudjuk egy veterán tapasztalatát és fortélyát beültetni ezekbe az emberekbe, de az új páncél és fejlesztett rendszerei jelentős mértékben ellensúlyozzák ezt.

– Én is erre gondoltam – értett egyet a primarcha. – Ezek nem csak egyszerű újoncok, ezek a légió számára valami új kezdetei. Szóltam Sixxnek, hogy végezzen el további száz beültetést. Ha sikerül növelni a léptéket, akkor ötven napon belül lesz egy hadsereged. A rekruták parancsnoka nem írja le megfelelően a szerepedet.

Branne a vezérére pillantott.

– Amikor nekem adományoztad a címet, azt mondtad, ők maguk lesznek a harci egység, nagyúr.

– Szükségük van egy névre, Branne – mondta Corax.

– Nem hívhatjuk őket folyton rekrutáknak, de nem helyes az sem, ha beolvasztjuk őket Agapito Karmai közé.

– Volna egy javaslatom – szólt Branne.

– Akkor oszd meg velem, parancsnok.

– Itt vannak a Karmok, a Sólymok és a Héják, nagyúr. Szerintem mi lehetnénk a Raptorok.

– A Raptorok? – Corax elmosolyodott, és súlyos kezét Branne vállára helyezte. – Igen, ez tökéletesen illik majd rájuk. Fürge vadászok. Akkor hát te vagy a Raptorok parancsnoka. Értesítem Agapitót, Solarót és Alonit.

Ekkor egy mordulás és tompa puffanás kíséretében a Raptorral párbajozó légionárius arccal a padlón landolt, egyik keze a háta mögé csavarva. A Raptor egyik karja a nyaka köré kígyózott, és megfeszült, amelyet a légionárius egy fájdalmas nyögéssel jutalmazott.

– Állj! – kiáltotta Branne.

A Raptorok, gondolta Alpharius, végignézve a harcosok során, akik elismerő biccentéssel köszöntötték visszatérő társukat. Ha Coraxnak igaza volt, és a Raptorok ötven napon belül harcra készek, akkor Omegonnak muszáj tudnia erről. Alpharius eddig halogatta, hogy jelentést tegyen, de ez a hír megérte a kockázatot. Akármire készül is az Alpha Légió primarchája, gyorsan kell cselekednie, ha elejét akarja venni, hogy forduljon a Hollógárda szerencséje.

Corax elégedettnek tűnt a látottakkal. Alpharius figyelte, amint távozik. Épp mielőtt a primarcha kilépett volna a terem hatalmas ajtóin, megállt, és mélyen elgondolkodva visszanézett. Szemöldökének sápadt bőre ráncba szaladt, de nem a haragtól, hanem az aggodalomtól. Csak pár másodpercig tartott, de Alpharius ott maradt azon tűnődve, mi futhatott át a primarcha fején, amint visszanézett az ifjú Raptorokra.

Az őr sisakrostélya beroppant, és megerősített transpexszilánkokat lövellt a férfi szemébe. Amaz hátrazuhant és felüvöltött. Corvus az öklét a sikoltozó férfi mellkasába fúrta, majd csontdarabkák és pépesített szervek robbanása közepette elhallgattatta.

Automata fegyverek ropogása hangzott fel mögötte, ő pedig csípést érzett a hátán. Ahogy átpillantott a válla felett, Corvus három embert vett észre a bástyafokon, azon a kiugró védművön, ami a Kettes Szárny és a járműudvar között futó útvonalra nézett. Ismét puskatűz dördült, és újabb lövedékzápor csapódott sápadt húsának, ahonnét kilapított lövedékek hulltak köré csilingelve a földre.

A lázadók vezére lenyúlt, és kivette a puskát a halott férfi karjai közül. A sátorvas túl kicsi volt vaskos ujjának, ezért egyszerűen letépte. A valójában nagy kaliberű fegyver a kezei között gyermekjátéknak tűnt. Karjait felemelve megperdült, és felmérte az őrállásban tartózkodó embereket. Hozzávetőlegesen kétszáz méterre voltak, ezért leheletnyit állított az irányzékán, számolva a puska lövedékeiben lévő rossz minőségű robbanószerrel. A bástya lövegének torkolattüze ismét felvillant, ezúttal darabokat szakított ki a Corvus háta mögötti himlőhelyes falból, és a bal karjáról pattant le.

Meghúzta a ravaszt.

A fegyvert kezelő férfi a fegyverére hanyatlott, arcának bal oldalán, épp a sisakrostély alatt tátongó lyukkal. Ujja holtában megfeszült, és az állványán elmozduló löveg megsorozta a földet.

Corvus ismét lőtt, ez a lövése a lőszeradagolót találta telibe, amely a fegyver elmozdulásával vált láthatóvá. A harmadik férfi futásnak eredt. A lábáról Corvus harmadik lövése verte le, amely a két lapockája között a gerincoszlopát zúzta szét.

– Tessék – szólt Corvus, amint megpillantotta a fegyvertelenül elrohanó Delphát. Átadta a puskát az ifjúnak. A lázadók vezére fejével a test felé intett. – Az őr övén vannak tartalék tárak.

Az első hullám majdnem elérte a kaput. Az őrök belülről torlaszolták el, és azt hitték, biztonságban vannak a három, egymásba kapcsolódó rétegnyi acél és vasbeton védelmében. Tévedtek.

Corvus leemelte övéről a voxjeladót.

– Constantin, felülírást megkezdeni.

– Igen, Corax – érkezett a bádoghangú válasz, A szó „megváltót” jelentett. Corvus megkérte ugyan követőit, hogy az eredetileg kapott nevén szólítsák, de egyre többen és többen ragaszkodtak a magasztosabb megnevezéséhez. Ha tehát ez a hozzáállásuk, akkor viszont ő eltökélte, bebizonyítja, hogy igazuk van, és megfelel a várakozásaiknak.

Corvus megpillantott egy elejtett puskát, ezért előrelendült, és felkapta. A harc nemsokára brutális fázisába ér. Az övéről előhúzta a kését – ami azt illeti, egy biztonsági ezredes díszkardja volt –, és sietve utolérte a csőcselék frontvonalát, amely éppen egy széles folyosó mentén hömpölygött a kapu felé. Ha biztosítani tudnák a garázsokat, akkor zárt járművekben szelhetnék át a kinti pusztaságot. A stratégiai előny, amelyet a börtön épületei közül való kiszabadulás jelentett, Corvus elsődleges prioritásai közé emelte a hely megszerzését.

– Felülírás öt másodperc múlva aktív, Corax – jelentette Constantin.

– Tovább előre! – bömbölte a gerrillavezér, puskájával a kapuk felé intett.

Már csak egy tucat lépés választotta el a kapuszárnyak sima felszínétől. Ha felfedezték a robbanótölteteket, amelyet a legutóbbi észrevétlen beszivárgás alatt telepített a mechanizmusba, akkor nemsokára rendkívül ostobának fog tűnni.

A fémben apró pukkanások sorozata hangzott fel. Corvus néhány másodperccel ezután érte el a kaput lezáró kart – az azt korábban meghúzó ember teteme a lázadó lábai előtt hevert összeroskadva. Ha minden Corvus tervei szerint alakult, a lezárás minden volt, csak biztonságos nem. Feltolta a kart, és nem érzett semmi ellenállást. Ebben a pillanatban tudta, hogy igaza van.

Szirénák harsantak és figyelmeztető riadófények pörögtek a kapu teteje mentén, amint a masszív ajtó dörögve kitárult.

– Fegyvereket készenlétbe! – üvöltötte túl Corvus az irdatlan fogaskerekek fülsiketítő zaját.

Az ajtó több mint fél métert emelkedett a földtől, amikor mögüle golyózápor zúdult elő, térdekbe és sípcsontokba marva. Húsznál is több férfi és nő bukott fel sikoltozva, szétroncsolt lábaikat markolták kínjukban. A foglyok tömege megfordult és futásnak eredt, hogy elkerüljék ugyanezt a sorsot.

Corvus szeme azonnal Lensára vándorolt. Tőle jobbra hevert, bal lába felhúzva, lábfeje csak néhány ínmaradványon lengett. Ifjú tekintete összetalálkozott Corvuséval, és megnyugodott. Sikítása abbamaradt, és elmosolyodott.

Egy pillanattal később újabb lövedékek vágódtak a testébe, letépve a fél arcát, teste többi részébe pedig óriási lyukakat ütöttek.

Corvus egy mordulás kíséretében a földre hasalt, majd átgurult a felemelkedő ajtó alatt. Két férfi előtt ugrott talpra, akik egy nehéz páncéltörőt kezeltek egy legalacsonyabb szintre állított háromlábon. A puska felugatott Corvus kezében, és átszakította a hozzá legközelebb álló őr védőmellényét. A második a pisztolya után matatott, és éppen akkor húzta elő a csípőjére szíjazott tokból, amikor Corvus új töltényt lökött a töltényűrbe.

Az őr kétségbeesetten meghúzta a ravaszt, a lövedékek azonban lepattogtak Corvus mellkasáról. A pisztoly üresen kattant párszor, a férfi arcára pedig kiült a rettegés. Sörétek tépték át magukat a karján és a vállán, ő pedig vörös cseppek örvénye közepette perdült a padlóra.

A többi géppuska személyzete igyekezett fegyvereiket a lázadók vezére felé fordítani. Corvus eldobta a puskát, leemelte az állványáról a páncéltörőt, és félrerúgta a támasztékot. A töltényhevedert átvetette a karján, a fegyvert pedig a megmaradt őrök felé fordította. Három rövid sorozat elég volt mindannyiuk megöléséhez, a lövéseket pedig gondosan úgy irányozta, hogy a többi géppuskában ne okozzanak kárt.

A kapu mostanra majd egy méterre emelkedett a földtől, és még több lázadó özönlött át rajta. Corvus utasította Branne-t, Agapitót és Starkent, hogy hozzák a nehézfegyvereket.

– Gyerünk tovább! – kiáltotta Corvus. – Gyerünk tovább!