Mackó úr a tengeren.

- Ezer pogácsaalma, millió méhecske! Ej, de cammog ez a vonat! Alig várom, már, hogy meglássam Budapestet! Vajjon megváltozott-e azóta, hogy utoljára sétáltam benne? Hé, kalauz!

Ez a kifakadás, ez a türelmetlen hívás a vonat egyik kocsijának a fülkéjéből származott.

A kalauz megjelent az ajtóban.

- Mit parancsol, nagyságos úr?

- Mit? Nógassa kissé jobban a lovait, kalauz bácsi!

- Hiszen elég jól futnak, - felelt mosolyogva a kalauz. - Kiállják ezek a versenyt a legjobb lovakkal!

- No, azért csak csördítsen egyet-kettőt a nyakuk közé!

- Nem lehet, nagyságos uram, nagyon tüzes paripák ezek, - tréfálkozott a kalauz. - Még elragadják a szekerünket. Nézze, hogy hányják a szikrát!

Az utas kinézett az ablakon. A mozdony kéménye valóban csakúgy szórta a szikrát és a füstje szinte elsötétítette a mezőt. A kalauz köszönt és dolgára ment, az utas pedig elővett egy ujságot s annak olvasásába mélyedt.

Vajjon ki ez a türelmetlen utas!

- Nézz csak be, Gyuri, a vonat ablakán! Ismered-e azt az utast? Kukk, az bizony Mackó tekintetes úr!

Utazik megint ő kelme, s nem csoda, hogy türelmetlen. A kiállítás óta nem volt Budapesten, közben az Alföldön utazott, tavaly otthon ragadt. Eleget dirmegett-dörmögött emiatt, szörnyen unatkozott, meg aztán azért is, mert bántotta a köszvény. Az a csúf köszvény! A téli álmát is megzavarta, minduntalan fölébresztette a fájó lába. Ej, az a láp, amelybe alföldi útján bele­tévedt! Ott szerezte a bajt. Bizony, otthon ragadt. Eleget dirmegett-dörmögött emiatt, szörnyen unatkozott és valahányszor este a Pista inas lehúzta csizmáját, sóhajtva mondotta:

- Ej, Pista szolgám, nekem nem való ez a tétlen élet. A jövő esztendőben... Szszsz... Vigyázz, Pista fiam, nagyon belenyilallott megint a lábamba... Mondom, a jövő esztendőben, köszvény ide, köszvény oda, elutazom én Budapestre!

Az idén alig várta, hogy kitavaszodjék (pedig jó későcskén jött a nyakunkra a tél!), hogy útra keljen. Most hát a vonaton ül és megdobban a szíve, valahányszor megáll a vonat. Fölugrik és mohón néz ki az ablakon, aztán csalódottan húzódik vissza helyére.

- Még most sem Budapest! - dörmögi.

A tekintetes úr nem igen változott meg azóta, hogy utólszor láttuk. A buksija éppen olyan nagy, a mancsa sem lett kisebb, százat teszek egy ellen, hogy az a kis köszvény a jókedvét sem rontotta meg. Aztán most a köszvény alább is hagyott. Amíg az ujságot betűzgeti, az esze a fővároson jár, a gyönyörű fővárosi utcákon, a régebbi budapesti mulatásain. Csettint a nyelvével és vidáman gondolja.

- Hej, jót mulatunk ám, Muki pajtás, most is hazám szép fővárosában!

A vonat megáll. Hangzik a kiáltás:

- Budapest!

Mackó úr felugrik. Hahó, itt vagyunk! Csakhogy végre megérkezett! Három málhahordó is bedugja a fejét a kocsifülke ajtaján:

- Nagyságos úr, van-e málha? - kérdezték.

- Itt van, la!

A málhának való hálóban rengeteg nagy útitáska volt. Beleizzadt a málhahordó, amíg átnya­lá­bolta és lecipelte a vonatról.

- Hová vigyem, nagyságos úr? Autóra, autóbuszra?

- Arra tegyen, ami a legújabb. Mert tudom én ám, hogy ezek a budapestiek mindig kitalálnak valamit, amin csodálkozni lehet!

A málhahordó hát gyorsan feltette Mackó úr csomagját az autobuszra. Akkora kocsi volt ez, hogy Mackó úr szeme, szája elállott a csodálkozástól. Egy kis baj történt ugyan a felszállásnál, mert az ajtót nem ilyen vastagderekú utasoknak szabták! Mackó úr beszorult és a vezető, jegyszedő, de még néhány utas is segített, míg szerencsésen betolták. Restelkedett is kicsit, de egyik utas megvigasztalta:

- Nem baj, uram, arrafelé, amerről jön, bizonyosan jól élnek az emberek!

- Hát nem panaszkodhatom, - húzta ki magát a tekintetes úr megvigasztalódva.

Az autobusz megindult és ha kicsit féloldalt dőlt is arrafelé, amerre a híres világutazó ült, más baj nem történt. Mackó úr szólani is elfelejtett a csodálkozástól. A gyönyörű fővárosra alig ismert rá, csupa égbenyúló, gyönyörű palota, szebbnél-szebb kertek, sétaterek és annyi autó szaladgált a szebbnél-szebb utakon, hogy a tekintetes úr szinte sajnálta, mikor le kellett száll­nia. Éppen a szálloda előtt állt meg az autobusz. A kapus hajlongva köszöntötte a vendéget.

- Van-e lakás ebben a házban? - kérdezte Mackó úr.

- Tessék fölsétálni, van itt szoba, amennyi kell, úri, módos, elegántos! Hozta Isten a nagyságos urat, erre, erre, nagyságos uram!

Egy kis ajtó elé vezette a pincér. Ki is nyitotta és Mackó úr belépett. De meg is ijedt abban a szempillantásban, mert a padló megmozdult alatta és emelkedni kezdett.

- Mi az? Miféle ördöngösség ez? - kiáltott a tekintetes úr, de nemcsak kiabált, hanem fel­rántotta az ajtót is.

Hát abban a percben megállott a mozgó valami, de kilépni nem lehetett belőle, mert minden oldalról falba ütközött az ember.

- Segítség, bezártak! Ez megint a Róka Miska gonoszkodása lesz! - bömbölt a tekintetes úr.

A szegény liftes fiú alig tudta elcsitítani. Nagynehezen engedte meg, hogy az ajtót megint becsukják, mire a lift megindult vele és szerencsésen fel is vitte a legfelső emeletre.

Ha nem is vallotta be, bizony örvendett a derék utas, mikor kiszállhatott abból a mozgó kam­rá­ból. És ezentúl akármilyen ajtót nyitottak ki előtte, előbb jól megnézte, hová jut. De két nap alatt megbarátkozott a lifttel is, ahogy egy ilyen híres, nevezetes, tudós urasághoz illik!

Mackó úr jókedvűen nézett maga körül. Csupa arany, csupa fényesség volt itt minden. A lába vastag szőnyegbe süppedt.

- Hej, csak szép ez a Budapest! - mormogta.

Aztán nyájasan a pincérhez fordult:

- Hát mi ujság Budapesten, pincér barátom! Hogy érzik magukat a kedves budapestiek?

- Megvagyunk, nagyságos uram, megvagyunk! - felelte a pincér.

- Térdig járnak a rózsában, úgy-e? A nóta is mondja. Hej, jó dolguk van maguknak, buda­pestieknek!

A pincér pompás szobát nyitott a tekintetes úrnak, aki átöltözött és mindjárt lement sétálni az utcára. Alig lett néhány lépést, kiért a Dunapartra.

Szép, napfényes idő volt. A palotasorok szinte ragyogtak benne és a Lánchíd, meg a Margithíd óriási ékszernek látszott, amelyeket a szép Budapest homlokára tűztek. A Duna vize, moso­lyogva hömpölygött a gyönyörű kőpartok közt és apró és nagy gőzhajók úsztak rajta vidám csobogással. Mackó úr ismét fölsóhajtott:

- Csak szép ez a Budapest!

A tekintetes úrnak kedve szottyant átmenni Budára.

- Mozogjunk kissé, - gondolta magában. - A tavalyi heverés után jól esik a mozgás. Föl­megyek a Gellértre, megnézem, hogy milyen onnan a világ!

Kényelmes, úri lépéssel végigsétált a korzón, a gyönyörű Dunaparton, amelynél szebb látni­való nincs a világon. Nincs legalább annak a szemében, aki magyar földön született. Szívünk megtelik örömmel és büszkeséggel, amikor tekintetünk végigrepül ezen a parton, de az idegen is elandalodva áll meg itt és elbűvölten legelteti szemét Petőfi Sándornak, a fönséges szavú költőnek szobrán, a sokemeletes paloták során, Eötvös, Deák, Széchenyi szobrán, a budai oldal mosolygó háztömegén, amelyből büszkén emelkedik ki a vár, amelyet a gyönyörű királyi palota, a remek Mátyástemplom és a szép Halászbástya ékesít. Az ember szeme gyönyör­ködve jár a hegyeken, amelyek oldaláról falombok közt bujkáló kedves nyaralók bukkantanak alá. Lába olyan sima aszfalton jár, akár valami díszes padlón. Végtelen sorban kényelmes székek hívják pihenőre. Itt egy tér, amely valóságos kert; a közepén szökőkút csobog, meg egy szép kioszk üvegfala fénylik a napsugárban. A Lánchíd-felül, a Ferenc József-térről, a Tudományos Akadémia pompás épülete néz vele farkasszemet, odább páratlan tündérpalota bámulja magát a Duna vizében: az új országháza és a még távolabb, a Margit-hídon fölül, vízből mosott bájos sziget nevet feléje: a Margitsziget... Mondom, nincs szebb látvány ennél széles e világon!

Mackó barátunk is elandalodva nézte ezt a sok csudaszép látnivalót, s ezenközben a Lánc­hídhoz ért.

Megbámulta a hatalmas alkotmányt, amely két óriási oszlopon függ.

Amint ott sétált a parton, észrevette, hogy a Dunán csinos kis hajócskák csobognak egyik parttól a másikig. Öt-hat ilyen kis hajó közlekedik a partok közt.

- Micsoda kis hajók azok? - kérdezte a tekintetes úr egy matróztól, aki a parton pipált.

- Motorosok - felelt a matróz.

- Aztán miért futkosnak a Dunán ide-oda?

- Átviszik a közönséget egyik partról a másikra.

- Helyes, engem is motoros vigyen át Budára, - gondolta Mackó úr.

Megváltotta a jegyét, és mikor az egyik motoros kikötött, beszállott. Amint a csónak megérezte a hátán a tekintetes urat, egyszerre lejebb sülyedt a vízbe. A vezető ezt kiáltotta ki a kikötő hídjára:

- Elég! Több ember nem jöhet a hajóra!

A motoros megindult s egész csomó fővárosi urat és asszonyságot a parton hagyott. A tekintetes úr jól megtermett testének súlya szorította ki őket.

Mackó úr gyönyörködve nézte a Duna hullámait, amelyeket fürgén hasított a kis hajó. (Ingott-ringott ez is, de Mackó úr ezúttal nem akart gyávának látszani, hát megőrizte hidegvérét.)

- Mekkora víz! - kiáltott a tekintetes úr lelkesedve.

- Ez is víz! - mondotta valaki mellette, kicsinylő hangon.

Mackó úr a hang felé nézett. Egy angolnak látszó úr volt a szóló. Az angol bemutatkozott:

- Bulldogg vagyok!

- Mackó vagyok, - felelt a tekintetes úr meghajolva.

A tekintetes úr ezt kérdezte:

- Hát mi a víz, ha ez nem víz?

- A tenger, - felelt az ánglius, mert Angliából való volt az utas.

- A tenger?

- Úgy bizony, akkora víz az, hogy nem látni partot sehol. Víz, víz mindenütt. Aztán akkora gőzhajók járnak rajta, mint ott az a nagy palota!

- Akkora hajók? - álmélkodott Mackó úr.

- Úgy bizony, Mackó úr!

- Uraságod járt már tengeren?

- Hogyne? Hiszen én Angliából való vagyok. Anglia szigetország, onnan csak hajón lehet más országba jutni. Mondom, drága Mackó úr, a tenger, az ám a víz!

- Ejnye, be szeretném látni a tengert! - kiáltott föl Mackó úr.

- Ha látni szeretné a tengert, - mondotta Bulldogg úr, - semmi sem könnyebb annál. Felül a vonatra és a tengerhez utazik.

- Helyes, azt teszem, tengerre Mackó! - kiáltott föl lelkesülten a tekintetes úr.

Ebben a percben egy nagy gőzhajó ment el a motor mellett. A hajócska úgy elkezdett himbá­lózni, hogy Mackó úrnak megint az inába szállt a bátorsága.

- Felfordulunk, Bulldogg pajtás, mindjárt felfordulunk! - mondotta és foga vacogott félelmé­ben.

Bulldogg úr végignézte a tekintetes urat és elmosolyodott.

- És uraságod a tengerre akar menni? - kérdezte gúnyosan.

- Az a fővágyam... Millió császárkörte! Jaj!

Mackó úron is, Bulldogg úron is nagyot lódított valami s összeütötték az orrukat.

- Fölfordulunk, úgy-e? - ijedezett Mackó úr.

Bulldogg prüszkölt és az orrát fájdította.

- Brr, prrsz, prrsz... Ördögöt fordulunk! Nem látja, hogy kikötött a hajó s attól megzökkent?

A motoros csakugyan kikötött. Az első, aki kiugrott belőle, s a kikötőhídon a budai partra futott, a tekintetes úr volt. Nagyon örvendett, hogy megint szárazföldön volt a lába.

Bulldogg gúnyosan nevetve kullogott utána.

- No, tisztelem a nemes, nemzetes és vitézlő Mackó-familiát, - mondotta, - de nem valami jeles vitézek a tagjai. Akármibe fogadok, hogy egyik se mer soha a tengerre menni!

- A szárazföldön, Bulldogg úr, a szárazföldön megálljuk a sarat, - mentegetőzött Mackó úr, - de a vizet nem szeretjük. A víznek nincs gerendája.

- Hehe, igaz! - nevetett Bulldogg. - De a tengernek sincs ám.

- Nincs?

- Az ám. Aztán tudja-e, mekkora hullám van néha a tengeren?

- Mekkora?

- Akkora, mint a Gellért hegye.

- Ne mondja!

- Nem hiszi? - kérdezte Bulldogg. - Mibe fogadjunk?

- Ugyan mit akar ez örökké a fogadásaival? - gondolta Mackó úr. - Már másodszor kinál fogadást.

Mackó úr nem fogadott, Bulldogg pedig folytatta:

- A tengeri hajó akkora, mint egy budapesti palota, mégis úgy dobálják a hullámok, mint egy labdát.

- Brr, terringette!... Ennek a fele se tréfa. Meggondolom még, menjek-e a tengerre? - mormogott a tekintetes úr.

Egy darabig sétáltak a budai utcákon. Mackó úr elgondolkozott.

- Hm, utaztam már országúton, vasúton, a Tiszán, a Dunán, de a tengeren még soha. Utaztam gyalog, kocsin, tutajon, vonaton, léghajón, tiszai hajón, dunai motoroson, csak tengeri hajón soha! Hej, milyen híre kerekednék annak, hogy a tengeren jártam! Hogy megbámulnának! Hess tőlem, gyáva félsz! Mackó Muki, a híres utas, addig nem tökéletes, amíg a tengeren nem járt.

Ezt csak magában gondolta, de aztán önkéntelenül kiszaladt a száján:

- Mackó Muki, a tengeri utas! Ez csak valami!

Bulldogg nevetve kiáltotta:

- Mackó Muki, te híres tengeri utas, vigyázz! Jön a gőzhajó! Jaj, fölfordulunk!

A tekintetes úr erre a csúfolódásra elszégyelte magát. Egyet nyelt mérgében, aztán ezt dör­mögte:

- Itt a kezem, nem disznóláb! Holnap utazom a tengerre.

Bulldogg megrázta Mackó úr mancsát és ezt mondotta:

- No, ez derék! Együtt mehetünk, mi is holnap utazunk.

- Mi is? Hát uraságod nincs egyedül?

- Egy útitársam van velem, az is angol, mint én. Együtt járunk mindenfelé, egyik országból a másikba, együtt hajókázunk a tengereken. Ojjé, Mackó pajti, mi néha egy hónapig is a tengeren utazunk, egy hónapig nem látunk egyebet víznél és égnél...

- Holnap hova utazunk? - kérdezte Mackó úr szorongva.

- Holnap vonaton megyünk Fiuméba, ott ráülünk a tengeri hajóra és Velencébe utazunk.

- Oda is egy hónapig utazunk?

Bulldogg nevettében csaholni kezdett, amit Mackó úr egy angoltól kissé furcsának tartott. Tudtával az angolok nem szoktak csaholni.

- Egy hónapig? - nevetett Bulldogg. - Megadta neki, Mackó pajtás! Este hajóra ülünk Fiuméban, reggelre Velencében vagyunk.

- Helyes! Én is avval a hajóval megyek!

Mackó úr nagyon örült annak, hogy ilyen könnyűszerrel tengeri utassá válhatik. Este hajóra ül, reggelre kiköt - és a háta mögött a tenger!

- Igen ám, - mondotta Bulldogg, - de magának Mackó pajti, kissé gyakorolni kell a tengeri hajózást. Tud-e árbocra mászni?

- Nem.

- No látja. Ezt pedig meg kell tanulni. Itt van ez a híd!

A Ferenc József-híd előtt állottak.

- Ennek a hídnak az oszlopa olyan, mint a tengeri hajó árboca. Mibe fogadunk, Mackó úr, hogy nem mer fölmászni rája?

Mackó Muki, a híres mászó-familia sarja nem mer valahová fölmászni? De erre már Mackó úr is belevágott:

- Egy bödön mézbe fogadok, hogy fölmegyek!

- Tartom a fogadást! - felelt Bulldogg.

- Eb, aki bánja! - erősködött Mackó.

- Ohó, hohó, - tiltakozott Bulldogg. - Mackó lesz az, aki bánja. De ha fölmászik a hídoszlopra, piff, puff, tudja a leckét.

A hídoszlophoz tudvalevőleg ívalakban vasszerkezet csatlakozik. Mackó úr, amint a hídra ért, egyszerre fölmászott a vasszerkezeten.

- Bravó, megnyerte a fogadást! - kiáltott Bulldogg.

- Hát uraságod nem jön föl? - kérdezte Mackó úr.

- Nem! - hangzott a felelet.

- No megállj, - gondolta Mackó úr, - majd feljösz tüstént! Ha úgy szeretsz fogadni, hát ezzel foglak meg. Lekiáltott: - Mibe fogadunk, Bulldogg úr, hogy nem mer feljönni?

- Egy rántott csirkébe!

- Tartom a fogadást!

Bulldoggnak erre tüstént megjött a kedve. Nagy szuszogva, nyögve Mackó után mászott.

- Megnyertem a fogadást! - lihegte, amint fölért.

Alulról egyszerre kemény hang hallatszott:

- Mit keresnek odafönn?

Lenéztek. Hát uramfia, odalenn nagy tömeg csődült össze és nézte őket. A tömeg közepén állt egy rendőr. Az kiáltott föl.

- Árbócra tanulunk mászni, könyörgöm, - felelt Mackó úr.

- Majd megtanítom én kendteket kesztyűbe dudálni - kiáltott újra a rendőr. - Mars le onnan, egy-kettő! Be a dutyiba!

- Hátha nem megyünk le? - kérdezte Mackó úr.

- Majd kendtek után megyek és kiporolom a bundájukat!

- Fogadjunk, hogy nem porolja ki! - kiáltott le Bulldogg.

- Erre én is fogadok! - gondolta Mackó úr és ezzel fent a vasíveken, szédítő magasságban átmászott a hídon. Bulldogg mindenütt nyomában szuszogott.

- Éljen a bátor mászó!

- No, mit szólsz ehhez, Bulldogg pajti? - gondolta Mackó úr. - Úgy-e még se gyáva vitézek a nemes, nemzetes Mackóék?

A rendőr azonban nem osztozott a néző tömeg lelkesedésében, mert mire a híd tulsó végére jutottak, már ott állt.

- Gyertek csak a dutyiba! - kiáltotta.

- Fogadjunk, hogy nem megyünk belé! - felelte Bulldogg.

- Köszönöm, én sem kérek belőle, - gondolta a tekintetes úr. - Aztán hangosan hátraszólt:

- Ugorjunk, Bulldogg pajti!

A híd karfájáról nagyot ugrottak a kövezetre, aztán vesd el magad, futottak, amerre láttak. Rendőr, tömeg mind elmaradt mögöttük.

Mire megálltak, a Városligetben lelték magukat.

- Jól nekiiramodtunk, - szólt Bulldogg, az izzadó tarkóját törülgetve. Aztán így folytatta:

- Most következik, Mackó pajti, a második próba. Fölülünk az orosz hullámvasútra.

- Micsodára?

- A hullámvasútra. Az úgy hullámzik, mint a tenger. Ha el nem szédül, piff, puff, tudja a második leckét és kész tengeri utas. De mibe fogadunk, hogy elszédül?

- Egy kosár almába.

- Tartom a fogadást.

Az orosz hullámvasutat gyorsan megtalálták és utasaink nemsokára egyik csinos kocsijába ültek. Mackó úr háta kissé megborzongott ugyan, mikor a kocsi nagy hullámzással megindult föl a magasba, de bátran ült helyén.

Mikor fölértük a magaslatra, alulról egyszerre éles füttyszó hallatszott. Bulldogg ebben a pillanatban kiugrott a kocsiból, megbillent és Mackó úr is hanyat-homlok kifordult belőle.

Egyszerre ért a földre a két új ismerős, megint összekoppant az orruk.

- Prsz, prsz, - tüsszögött Bulldogg a hátát tapogatva, - megnyertem a fogadást!

Mackó úr föltápászkodott és kárvallottan nézett a magasba.

- Nem érvényes a fogadás, mert uraságod kiugrott a kocsiból, - mormogta, - azért pottyantam ki.

- Jól van, - mondotta Bulldogg, - tudja a leckét, jöhet a tengerre. Holnap indulunk. Útközben majd kifizetjük a fogadást. (Most súgva folytatta): - Ott vár az útitársam, sietnem kell! Viszontlátásra a pályaudvaron!

Ezzel az útitárs után sietett. Mackó úr utánuk nézett és kissé csodálkozott, hogy Bulldogg nem az útitársa mellett sétál, hanem utána kullog. Talán ez is ánglius szokás, - gondolta. Aztán fejét büszkén fölemelve morogta:

- Holnap meglátom a tengert!

A tekintetes úr hazaballagott. Az esze egyre a tengeren járt s mikor vacsorázni ült a fényes terembe, így szólt a pincérnek:

- Pincér, tengeri herkentyűt!

- Micsodát, kérem? - hebegte amaz.

- Tengeri herkentyűt, barátom...! vagy mit is mondok: hozzon borjú-szeletet citrommal!

Éjszaka azt álmodta, hogy tengeri hajón van, melyet hegynyi magasságú hullámok dobálnak. Egyszerre - krakk! - fölfordult a hajó és a tekintetes úr beleesett a tengerbe. Mackó úr csakugyan nagyot zuhant és rémületében fölordított:

- Segítség, segítség!

A pincér és a háziszolga berohantak s Mackó urat nagy csodálkozásukra a padlón találták. Ott feküdt nagyokat nyögve.

- Nagyságos úr, mi baj? - kiáltották.

Mackó úr látván, hogy nem a hajóból esett ki, hanem az ágyból, nagyon röstelkedett. Nem akarta, hogy azt higyjék róla, mintha - noha csak álmában - félne a tengertől, azért ravaszul mosolygott és ezt füllentette:

- Rosszat álmodtam, kedves barátaim. Képzeljék, azt álmodtam, hogy bableves vagyok és egy fazékban főznek.

- Ne mondja! - csodálkoznak a többiek, - hát aztán?

- Aztán azt álmodtam, hogy kiforrottam a fazékból és egyszerre a padlón találtam magamat.

- Hehehe! - nevettek a szállóbeliek, - ez ugyan furcsa álom. Bablevesnek álmodta magát és kiforrott a fazékból! Hahaha! De most, bácsi, feküdjék vissza az ágyba... így ni!...

Besegítették Mackó urat az ágyba és az eddiginél nyugodalmasabb jó éjszakát kívánva, eltávoztak.

Kora reggel autó vitte ki a tekintetes urat a pályaudvarba. Amint belépett a váróterembe, szeme megakadt Bulldoggon.

- Pálinkás jó reggelt! - kiáltott Mackó barátságosan a miszter felé. - Szavamnak állok, ugy-e? Utazom a tengerre!

- Pszt, pszt... Majd a vonaton beszélünk... most idenéz az útitársam! - morogta Bulldogg.

- Miféle útitársak ezek? - csodálkozott Mackó úr. - Nem szabad az egyiknek akkor beszélnie, mikor a másik idenéz?

Füttyszó hallatszott. Bulldogg nagyot ugrott és útitársa mellett termett.

Csöngettek. A kalauz bekiáltott a váróterembe:

- Fiume felé tessék beszállani!

Mackó úr édesen összerázkódott. Aha, ez az ő vonata, ez viszi a tengerhez. Büszkén mászott föl a vonat lépcsőjén és mikor a kocsiban letelepedett és meghallotta a kerekek gördülését, kevélyen morogta:

- Nemsokára ez lesz a nevem: Mackó, a nagy tengerjáró utas.

- A tengerre megy uraságod? - kérdezte egy hang.

Mackó úr arra fordult, amerről a hang hallatszott. A szögletben egy nagyon előkelő, de feltünően vörös úr ült. Az volt a kérdező.

- Igen, a tengerre megyek.

- És nem fél a cápáktól?

- Miféle cápáktól?

- Uram, a tenger tele van cápával... A szájuk akkora, mint egy kapu... Ha kitátják, ham, úgy bekapják az embert, hogy a csizmája sem marad kívül emléknek, hihihi!

Mackó úr azt gondolta, hogy miszter Bulldogg erről semmit sem szólt neki. Majd megkérdi tőle, igaz-e ez a dolog. Bulldogg azonban nem jelentkezett. No mindegy, cápa ide, cápa oda, azért a tekintetes úr elmegy a tengerre. Hanem, amint az útitársát nézegette, egyre törte a fejét, hol látott ő már ilyen figurát? Egyszer megkérdezte:

- Szabad tudnom, minek hívják uraságodat?

- Bóka Jancsinak, - felelt vigyorogva a vörös.

- Bóka, nem Róka? Róka-bóka, mi? Nem rokona uraságod Róka Miskának?

- Az unokaöccse vagyok.

- Igen? az unokaöccse, brum, brum... Örvendek, nagyon, de nagyon örvendek, brum, brum!...

A tekintetes úr olyan sanda szemmel nézett Bóka Jancsira, hogy az rosszul kezdte érezni magát és kisomfordált a kocsiszakaszból. Nem is került többé az egész úton Mackó úr szeme elé, akit kissé kellemetlenül érintett a Róka Miskára való emlékezés.

Egész nap utazott Mackó úr.

Akárhányszor alagúton ment keresztül a vonat, majd magas, kopár hegyeken zakatolt fölfelé. Ez volt a Karszt-hegység, melyen keresztül kell menni, hogy a tengerhez jusson az ember. Kopár, sziklás, szomorú vidék ez.

- Nem adom az én erdőmet ezért az egész hegységért! - mormogta Mackó úr.

Estefelé, amint Mackó úr kinézett a vonat ablakán, megrezzenve kapta vissza a fejét.

- Teringette, mindjárt legurulunk! - dadogta.

A vonat egy hegyoldalon robogott, szédítő magasságban. A tekintetes úr egy darabig nem is mert kinézni, szemét behúnyta s úgy várta, mikor kacskaringózik le a vonat a mélységbe. Mikor végre nekibátorodott és kinézett az ablakon, szemét egyszerre valami különös dolog ragadta meg. A hegy aljában mintha egy óriási tükör csillogott volna.

- Talán óriások laknak erre s ebben a tükörben fésülködnek? - kérdezte a kalauztól.

- Igen, uram, ez tükör, de a tenger tükre, - felelt a kalauz mosolyogva.

- Ez a tenger?

- Úgy van.

A tenger partja egy helyen ki volt világítva. Ezernyi fény ragyogott a távolból.

- Hát az micsoda világosság? - kérdezte Mackó úr.

- Az Fiume városa.

A tekintetes úr kalapját a kocsi ablakán kilengette és ezt kiáltotta:

- Éljen a tenger! Üdvözöllek Fiume!

Nemsokára ezt kiáltotta a kalauz:

- Fiume, kiszállani!

Örvendve szállott le Mackó úr a vonatról s első dolga az volt, hogy szaladt a tengerpartra. És ime, amint egy kis utcán kibukkant, előtte csillogott a tenger, a hatalmas tenger, melyen óriási gőzhajók pihentek, a parton kikötve.

- Csakugyan akkorák ezek a hajók, mint a budapesti paloták, - gondolta Mackó úr elcso­dál­kozva.

Este volt már és a tekintetes úr csak homályban láthatta a hajókat. Sajnálkozott, hogy nem láthatja tisztán azokat, mikor egyszerre hosszú sávban vérvörös fény töltötte be a tengert és a kikötőt. A tengerről nagy hajó érkezett és az villamos fényvetítővel megvilágította maga előtt az utat.

- Ej, be gyönyörű! - kiáltott föl Mackó úr, aki most tisztán látta a tengert. - Hát ez mi? - kérdezte elámultan.

A tengerbe hosszú, keskeny földnyelv hatolt be.

- Ez a hosszú móló, - felelt mellette egy úr, aki meghallotta a kérdést.

- Móló? Mi a csuda az?

- Kikötőpart. Ez a hosszú móló olyan a tenger síma tükrén, mint a képen a keret.

- A tenger tükre? - Mackó úr másodszor hallja már ezt, tehát megkérdezte:

- Merre van a tenger tükre, kérem szépen?

Az ismeretlen úr ravaszul hunyorított egyet a szemével és ezt felelte:

- Odább van a móló végén fölakasztva.

- Fölakasztva? - csodálkozott Mackó úr, - én úgy láttam, hogy nincs fölakasztva.

- De bizony föl van. Nézzen csak bele, urambátyám, sohasem látott olyat, mint amit abban lát.

- Majd belenézek.

Mackó úr köszönt és megindult a mólón. Útközben eszébe ötlött, hogy az ismeretlen úr nagyon hasonlított Bóka Jancsihoz, de azt hitte, hogy csak a szeme káprázott. Hanem azt az alakot, mely most jött vele szemben, már megismerte.

- Ni, Bulldogg úr! - kiáltotta. - Mit csinál itt?

A szemben jövő az ő angol ismerőse volt. Bulldogg ezt felelte:

- Megszöktem a barátomtól és most itt sétálok a mólón. Oly szép az est! Hát uraságod mit keres itt?

- Én a tenger tükrét keresem, - felelt Mackó úr. - Úgy mondják, itt van fölakasztva.

Bulldogg úr kivicsorította a fogát nevettében. (Jó nagy fogsora volt.)

- A tenger tükre? Mindenütt megtalálhatja azt uraságod. Ez is a tenger tükre itt mellettünk, a móló aljában.

Mackó úr kételkedett.

- Kérem, nekem egy úr azt mondta, hogy az a tükör a móló végén van. De ha itt van, mindjárt meglássuk. Ime, itt gömbölyödik ez a kő a lábamnál, ezt lerúgom a mólóról, - majd meglátjuk, reccsen-e, eltörik-e odalenn a tükör?

- Jól van, próbáljuk meg! - hagyta helyben Bulldogg.

Mackó úr lelökte a követ és maga is kihajolt a mólóról, hogy utána nézzen. Egyszerre - puff! - hatalmas ütést érzett az orrán.

- Jaj a cápa! - ordított Mackó úr, akinek eszébe jutott a Bóka Jancsi utazás közben való beszéde. Fölugrott és lóhalálban futni kezdett. Bulldogg már előtte inalt.

Az történt, hogy a móló tövében halászbárka volt kikötve, melyben egy halász heverészett. A kő, melyet Mackó úr lerugott a partról, éppen a halászra esett, mire ez fölkapta az evezőt és avval adta vissza a kölcsönt. Mackó úr a sötétségben azt hitte, hogy a cápa puffantott az orrára.

Derék utasaink már jó darabot loholtak, mikor meg mertek állapodni. A móló végére jutottak. Nem járt senki a nyomukban. Mackó úr tehát megnyugodott, hogy a cápa visszatért a tengerbe.

- Hol van a tükör? - kérdezte csúfolódva Bulldogg.

Biz’ az sehol sem volt fölakasztva.

- Ej, a gurigáját! - mormogott a tekintetes úr. - Lóvá tettek... és alighanem az a Bóka Jancsi volt az imposztor. Ismerem a fajtáját!

Egyszerre fölkiáltott:

- Nini, Bulldogg úr, hogy világít a feje!

- Nekem?

- Igen, igen... Ni, sohasem láttam ilyet!

- Aha, - kiáltott Bulldogg. - Ez villamos fény, mely a világítótoronyról jő.

- Világítótorony? Mi az?

- Olyan torony az, mely a tenger hajóinak éjszaka megmutatja, merre van a kikötő, miért is villamos fényt gyújtanak a tetején. Minden kikötőben van ilyen világítótorony.

- Ez a hármas fénysáv, - folytatta Bulldogg, - nem olyan, mint a szivárvány, folyton forog... Nézze, most a tengerpart palotáit világítja meg!

- Óh, be szép ez a kikötő! - mondotta Mackó úr.

- Igen szép... jaj nekem!

Ezt Bulldogg úr kiáltotta. A part mentén egy hosszú fekete tárgy siklott el. Attól ijedt meg Bulldogg, de Mackónak is összeverődtek a térdei.

- A cápa az, úgy-e? - kérdezte.

- Dehogy a cápa! A gazdám! Megszöktem tőle az este, hogy a tengerparton kószáljak.

A sötét tárgy csónak volt s abban ült egy emberi alak; a Bulldogg úr “útitársa”. Bulldogg hirte­len négykézláb guggolt a földre, hogy a csónakban ülő észre ne vegye. Mászott is egy darabot.

- Bulldogg úr, - kérdezte csodálkozva Mackó, - szeret uraságod négykézláb járni?

- Ez nálunk kedvelt családi testgyakorlat.

- Ne mondja! Nem kutya véletlenül uraságod?

- De igen!

- Hja, úgy! - nevetett Mackó.

- Akkor hát coki, kurta!

Most Bulldogg kérdezte Mackótól:

- Mondja csak, Mackó úr, uraságod mindig cammogva járt?

- Igen, ez nemzeti tulajdonságunk.

- Nem medve véletlenül uraságod?

Most Mackó hajolt a Bulldogg füléhez:

- De bizony az vagyok!

- Hehehe, - nevetett Bulldogg, - akkor hát hopp, hopp, tányértalpú!

A két utas összeölelkezve ezt mondotta:

- Így hát jó pajtások maradhatunk ezentúl is.

A csónak eközben elhaladt mellettük és Bulldogg így szólt:

- De most szaladok, hogy otthon legyek, mielőtt a gazdám hazatér!

Mackó úr pompásan aludt az éjszaka. Reggel sétálni ment.

Fiume szép város. A főutcája, melyet korzónak hívnak, olyan, mint egy szép fővárosi utca. Három- és négyemeletes palotái földszintjén szép üzletek láthatók. Koronája Fiume szép­ségének a tengeröböl és kikötője.

Mackó úr lesétált a kikötőbe és gyönyörködve legeltette szemét a hatalmas nagy gőzhajókon, melyek némelyikének három kéménye is volt. Az egyik gőzös fekete volt, a másik hófehér. Látott sok olyan nagy hajót, melyen nem volt kémény, csak vitorla: ezek a vitorlás hajók, melyeket nem gőz, hanem a szél visz a tengeren. Aztán hosszú sorban apró vitorlás hajók voltak kikötve, melyek árbocain vitorla lógott. Ezek a halászbárkák. Valamennyi hajón sok mat­róz nyüzsgött; zsákot cipeltek, hordót hengergettek föl a hajókra és mindenféle nyelven be­széltek: olaszul, angolul, németül, görögül, spanyolul. Csupa idegen nemzetbeli népség volt ez.

A tenger tele volt apró gőzössel és vitorlával. Kék hullámait vígan szelték a hajók és csóna­kok. Fiuméval szemben sziget van, de egy helyen szabad a tenger és a víznek nincs határa; kék hullámok fodrosodnak a tengeren itt a szemhatárig. Néhány piros, vagy sárga vitorla úgy lebegett a távolban, mintha óriási madarak szárnyai lennének... Oldalt, a tengeröböl messze kéklő tulsó partján fehér házak ragyogtak; ott van Abbazia, a híres tengeri fürdő.

Mackó úr alig tudott betelni a kikötő és tenger látásával. Aztán a körülötte zsibongó furcsa népben gyönyörködött. Látott fehér turbános törököket; egy szerecsent, akinek olyan fekete volt az orcája, mint a szén; hegyes süvegű olasz férfiakat; különös főkötőjű talján asszonyokat és mindenféle öltözetű matrózt. Egy török csibukot árult, Mackó úr vett is egyet, rágyújtott és maga is úgy füstölt a tengerparton, mint egy kisebbfajta gőzös kéménye.

- No, már sokért nem adom, hogy megláttam a tengert! - dünnyögte elégülten.

- Merre megy a gőzös? - kérdezte most egy csúfondáros hang.

Mackó úr megpillantotta Bóka Jancsi vörös üstökét és vékony orrát.

- Kihez beszélsz, lurkó? - kérdezte bosszúsan.

- Hát uraságodhoz. Látom, jól füstölög a kéménye. Mennyiért visz el a hátán, gőzös bácsi, a tengerre?

- Majd viszlek én mindjárt! - dörmögte Mackó úr. - Úgy is tartozom neked még tegnapról!

Bóka Jancsi ravasz vigyorgással nézett a közelgő Mackó úr szemébe, aztán, mikor közelébe ért, hátrálni kezdett a tenger felé. A kőpart szélén megállt. Mackó úr itt át akarta nyalábolni Bóka Jancsit, mire az hirtelen félreugrott. A tekintetes úr belezuhant a tengerbe.

A következő percben a kikötőt velőtrázó sikoltás verte föl:

- Segítség, segítség!

A nép mindenfelől összefutott. Sohase hallottak még itt ekkora hangot.

- Legalább is száz ember esett bele a tengerbe, legalább száz fuldokló kiált segítségért, - mon­do­gatták.

Nagyon meg voltak lepve, mikor látták, hogy egyetlen buksi sötétlik a tengerben.

Mackó úr, a csibukot magasan föltartva, kétségbeesetten lubickolt a vízben. Szomorúan tapasz­talta, hogy a tengernek csakugyan nincs gerendája, mert semmiben sem tudott meg­kapasz­kodni.

- Brr, de sós! - gondolta mikor bukdácsolása közben nagyot nyelt a tenger vizéből. A part felé nézett, és rémülten látta, hogy az mind messzebbre távolodik s a hullámok őt beljebb viszik a tengerbe. Homályosodó szemével a parton látta Bóka Jancsit, amint hahotázott és ugrált. Mackó úr keseregve gondolta: Jaj neked, Mackó Muki! Látod, látod, mért kívánkoztál a tengerre? Még rajta sem voltál, már benne vagy fülig. Vagy megfulladsz, vagy megesz a cápa. Jaj, jaj, nem látom többé erdőmet, gyümölcsfáimat, méhecskéimet... A tenger fenekére, vagy a cápa gyomrába jutok... Hej, te Bóka Jancsi, ha én megszabadulnék, de megtáncoltatnálak!... Jaj, a lábam! Végem van!

Mackó éles fájdalmat érzett a lábán.

- Ez a cápa, megfogta a mihaszna a lábamat! - gondolta.

Hirtelen lehajolt, megragadott egy hideg testet, azt jól főbe ütötte és kiszabadította a lábát. Csakugyan cápa volt.

- Vagy eleresztesz, vagy együtt veszünk, cápa pajti! - gondolta, jól belemártva körmeit a cápába.

E percben ijedten tapasztalta Mackó úr, hogy a másik lábát is megragadta valami.

- Jaj, még egy cápa! - gondolta a tekintetes úr.

Már lehajolt, hogy megcsípje a másik cápát is, mikor észrevette, hogy a lábát valami nem lefelé, hanem fölfelé húzza. Odakap, hát nagy örömére látta, hogy egy csáklya van bele­akasztva a nadrágjába.

Fölvetette a szemét. Ni, a háta mögött motoros csónak zúgott, melynek közeledését rémüle­tében nem hallotta. Onnan nyujtották feléje a csáklyát.

Mackó úr fölvidult. Ezer pogácsaalma! - gondolta magába, - kimászunk a bajból, Mukikám! Nem cápa húzza a lábamat, hanem a mentő kéz!

- Bácsi, de nehéz maga! - hallatszott most a csónakból.

Ez a révkalauz volt, aki tudott magyarul és elsőül hallotta meg a tekintetes úr segélykiáltásait is. Ő is fogta a csáklyát és kívüle még hárman fogták, hogy a nagy terhet a vízből kihúzzák.

Mackó úr ezt felelte fölvidultan:

- Megfogott a cápa, de viszem! Hehehe!

- A cápát?

- Az ám, a cápát! Itt fogom az orrát! Azért vagyok olyan nehéz!

A cápa most néhányszor nagyot csapott a farkával a vízben, hogy a csónakot csaknem fölborította, mire a tekintetes úr rámordult:

- Csiba, te!

És rettenetes mancsával úgy főbe verte néhányszor, hogy nem evickélt többé, hanem teste kinyúlt. Volt biz’ az négy méter hosszú is és bőre hosszasan kéklett a vízen.

- No, mákos patkó! ez aztán legény a talpán! - mondotta a révkalauz, mikor Mackó úr beugrott a csónakba. - Puszta kézzel agyonverte a cápát.

A szörnyeteget akkor is szorongatta ő kegyelme, pedig nem volt már élet benne. A tekintetes úr szétverte a fejét.

- Óh, kérem, - szerénykedett a tekintetes úr, - csak olyan mackós ütleg volt az!

- Soha ilyet! - csodálkoztak a csónakban levő matrózok.

- Köszönöm a szíves segedelmet!... Brr, de vizes vagyok!... Mit csináljak evvel a cápával?

- Majd a csónakhoz kötjük és kihúzzuk a partra.

Mikor a parton lévő nép meglátta a cápát, bámulata határtalan volt s mikor megtudta, hogy Mackó úr mi módon ölte meg, roppant ujjongásban tört ki.

- Evviva! Evviva! - kiáltották. (Ez az olasz szó magyarul éljent jelent.)

Körülfogták Mackó urat, vállát veregették, megbámulták a hatalmas vállát és szörnyű mancsát. Dörmögő barátunk örvendett a fiumei nép hódolatának.

- Csak a csibukomat sajnálom, - mondotta. - A vízbe esett, irgum-burgum, amíg a cápával dulakodtam.

- Sebaj! - szólt most egy hang. - Itt van tíz arany, vehet magának rajta száz csibukot!

A beszélő a fiumei kikötő egyik tisztviselője volt.

- Ki küldi nekem ezt a tíz sárga csikót? - kérdezte meglepetve Mackó úr, az aranyakat zsebre téve.

- Ez mindenkinek kijár, aki cápát fog, - felelt a tisztviselő. - Ez itt törvény és szokás, mert nagy bajtól szabadítja meg a várost.

Most egy örvendező hang hallatszott:

- Fogadok egy bögre tejfölbe, hogy ez Mackó!

- Fogadás! - gondolta Mackó úr. - Ez csak Bulldogg lehet.

Csakugyan Bulldogg volt.

- Hallom, cápát fogott uraságod, - szólt Bulldogg. - Nagyon szép, gratulálok, de ha nem siet, cápafogó vitéz uram, lekésik a hajóról. Készülnünk kell ám a tengeri útra!

Mackó úr erre elbúcsúzott megmentőitől, a cápát nekik adta, maga pedig eltávozott Bulldoggal. A nép éljenzéssel kísérte.

- Van-e már uraságodnak mentőöve? - kérdezte Bulldogg, mikor Mackó úr szobájába értek és a tekintetes úr száradni kiakasztotta a napra a ruháját.

- Mire való az az öv?

- Arra való, hogy ha a hajó elsülyed a tengeren, a derekára köti és az a vízen tartja.

- Ejnye, be jó! - örvendezett a tekintetes úr. - Azonnal hozatok egyet!

- Csáklyáról és kötélről se feledkezzék meg. A csáklyával belekapaszkodik uraságod a hajóroncsba, a kötéllel pedig odaköti magát.

Mire Mackó úr ruhája megszáradt, megjött az indulás ideje.

Mackó úr meghozatta a mentőövet, a derekára kötötte; a vállára akasztotta a kötéltekercset, a mancsába vette a csáklyát.

Igy ment a Velencébe induló hajóra.

Az utitársak és matrózok hahotáztak, mikor meglátták. És azt kiáltották:

- Nini, a bátya már most is menti magát! Bácsika, nem szereti, úgy-e, a sós vizet?

- Nem szeretem, hát! - mormogta Mackó úr. - Azt is be kell sózni, aki szereti! Én már ittam a sós vízből. Brr!

Beszállt a hajóba s letelepedett a födélzeten egy székre. Nemsokára megjött Bulldogg is a gazdával.

A hajó kapitánya kiadta a parancsot az indulásra, a gép zakatolni kezdett, a kéményből sűrű füst szállt föl, aztán hosszú búgás hallatszott, - és a hajó megindult.

Mackó úr hátán borzongás futott végig. Megy tehát a tengerre, a határtalan titokzatos tengerre, amelynek nincs gerendája! Talán feneke sincs!

- Hip, hip, hurrá! - kiáltotta Bulldogg, fövegével integetve a part felé.

Mackó úr is föl akart kelni helyéről, hogy üdvözletet intsen Fiume felé, de egyszerre föl­kiáltott:

- Jaj!

Az történt, hogy, amint fölkelt, a széke összecsapódott és becsípte a lábát. Ilyen összecsapható székek vannak a tengeri hajókon; aki nem ismeri a szerkezetüket, úgy járhat mint Mackó úr.

A hajó lassan haladt ki a kikötőből. Amíg ki nem ért belőle, a révkalauz vezette; de amint a szabad tengerre jutott, a kalauz csónakba szállt és búcsút véve a hajósoktól, visszaevezett Fiuméba.

Mackó úr szeme az egyre távolodó kikötővároson járt. A házak egyre kisebbedtek, a nagy hajók mindjobban eltörpültek, aztán lassankint nem látszott egyéb Fiume városából a kék tenger partján nagy fehér foltnál.

Jó darabig még látták a partokat, különösen sokáig Veglia szigetét, de egyszer csak, mikor Mackó úr körültekintett, meglepetve kiáltott föl:

- Ni, a tengerbe sülyed az egész világ!

Akármerre nézett, mindenütt csak vizet látott. Jobbról is a végtelen tenger csillogott, balról is. Az ég kék boltozata a szemhatár szélén a tengerrel érintkezett. Szeme nem látott egyebet a tengeren néhány messze, messze lebegő vitorlánál, aztán vizet, vizet és mindig vizet!

Mély csendben hasította a nagy hajó a hullámokat. Nem hallatszott egyéb a gép zúgásánál és a hullámok egyhangú csobogásánál. A parancsnoki hídon egy napsütötte arcú férfi állt, kinek fején aranyszegésű fehér sipka volt. Ez volt a hajóskapitány. Messzelátón kémlelte a tengert.

- Vajjon mi lehet az a hosszú, amibe néz? - tünődött Mackó úr. - Ejnye, be szeretnék én is belenézni abba a micsodába!

Egyet gondolt, átugrott a korláton és fönt termett a parancsnoki hídon.

- Mackó Muki vagyok, - szólt hangosan bemutatva magát.

A kapitány rábámult.

- Örülök a szerencsének, - mondotta. - De tudja-e, uram, hogy erre a hídra az utasnak nem szabad feljönnie?

- Ne haragudjék, instállom alássan, lelkem kapitány uram, de nagyon kíváncsi vagyok arra, mit lehet látni azon a hosszú micsodán?

- A messzelátón? - mosolygott a kapitány. - No, nézzen bele, de aztán kotródjék innen!

Mackó úr belenézett a messzelátóba, de csaknem elejtette ijedtében. A vitorlás hajók, melyek az imént még mérhetetlen távolságban libegtek a vízen, most oly közel voltak, hogy Mackó úr azt hitte, át lehet ugrani rájuk. Még az embereket is látta rajtuk.

- Hogy került egyszerre mellénk ez a sok hajó? - kérdezte tünődve.

- Adja csak ide a messzelátót!

Mackó úr visszaadta a hajós-eszközt a kapitánynak, de megint tátva is maradt a szája bámu­latában. A vitorlások már ismét oly picikék voltak és oly messze libegtek, mint az imént.

- Az ördög incselkedik velem? - kérdezte meghökkenve.

- Dehogy! - mosolygott a kapitány. - Csak a messzelátó. Az nagyítja meg annyira a tárgyakat.

- Fránya jószág az a messzelátó! Még a színházi messzelátónál is hamisabb! - mondta Mackó úr, eszébe jutván, hogy egyszer a színházban is megtréfálta ilyen jószág. Megköszönte a kapitány szívességét, visszament a födélzetre.

Csöndesen úszott a hajó a tengeren, alig észrevehetően ingadozva annak folyton mozgó hullá­main. Mackó úr, aki eddig a végtelen víztükör bámulatába merült, most szétnézett a hajón.

- Ej, be szép társaság! Mintha egy sétatérre jutottam volna, - gondolta.

A födélzet tele volt utassal, akik a székeken üldögéltek vagy sétáltak, beszélgettek vagy a tengert nézték. Egy-egy csoport megállt és vígan kacagva társalgott Mackó úr előtt ismeretlen nyelven. Néhány gyermek is jókedvűen futkározott a hajón édesanyja felügyelete alatt.

- Teremtőm, - gondolta Mackó úr, - ezek az urak, asszonyságok, úrfiak és kisasszonyok milyen gondtalanul fecsegnek, pedig brr!... A tengernek nincs gerendája. Ha elsülyedne a hajónk, valamennyien a tenger fenekén aludnánk télire!...

A golyhó azt hitte, hogy mint ő, mindenki egész télen alszik. Aztán hozzágondolta:

- Hm, de ez hosszú téli álom lenne! A Pista inasom nem keltene föl Gyertyaszentelőkor... Hiába is cibálná a bundámat!

Mackó úr is sétálni kezdett. Útitársai megfordultak láttára és mosolyogva nézegették.

- Engem néznek, - gondolta kevélyen. - Hírem már a tengerre is eljutott, mert bizonyosan hallották útitársaim, hogy Fiuméban cápát fogtam.

Pedig az utasok azon mosolyogtak, hogy Mackó úron mentőöv van.

A tekintetes úr sétaközben eljutott egy ajtóhoz, amelynek hasadékain pompás pecsenyeszag áradt ki.

- Ejnye, de barátságos szoba lehet itt? - gondolta csettintve a nyelvével. - Ej, be jó szag! Gyomrocskám, drága gyomrocskám, mit kívánsz? Hogy nyissunk be? Hát majd benyitunk és meglátjuk, mi van odabenn?

Mackó úr kinyitotta az ajtót s benn a szobában egy embert látott, aki egy asztalnál párolgó pecsenyét vagdalt szét. A fején lapos fehér sipka volt. Nyilvánvaló, hogy a tekintetes úr a hajó konyhájában volt s a fehérsipkás ember a hajó szakácsa.

- Szerencsés jó napot kívánok! - köszönt Mackó úr.

A szakács idegen nyelven felelt valamit, amit a jövevény nem értett meg. Talán azt kérdi, mit akarok? - gondolta ez és hogy megértesse magát, ezt felelte:

- Ham, ham!

Azaz, hogy a pecsenyére fáj a foga. Mackó úr most egyszerre fölkiáltott:

- Nini, Bulldogg úr, hát maga mit keres itt?

Csakugyan Bulldogg guggolt a szakács asztala mellett. Kissé zavarodottan felelt:

- Én, Mackó úr, nagyon szeretem nézegetni a tányérokat. Ebben szakértő vagyok. De mit keres itt uraságod?

- Vacsorázni szeretnék, mert a gyomrocskám türelmetlenkedik.

- Gyerünk hát a födélzetre és teríttessünk magunknak vacsorára.

A két jóbarát karonfogva ment a födélzetre vissza és vacsorát rendelt. Menten előkerült a pincér, asztalkát tett elébük s nemsokára rajta illatozott a pecsenye és piroslott a boros üveg. Utasaink hozzáláttak.

Eközben elérkezett az est. Nyugaton pirosan áldozott le a nap, belemerülve a tengerbe, melyet utolsó sugarai pirosra festettek. Mikor Mackó úr szemét a tengerre vetette, meglepetve látta, hogy a nap félig a tengerbe sülyedt.

- Nini, a tengerbe fullad a nap! - kiáltotta ijedten.

- Az ám, - szólt csúfondáros hangon Bulldogg, - miért nem kölcsönözte oda neki a mentő-övet?

Mackó úr észrevette, hogy Bulldogg csak csúfolódik és nem felelt.

- Bulldogg-ugatás nem hallatszik a fülemig, - gondolta, és nyugodtan nézegette a napnyugta látványát, mely a tengeren fölséges.

Az égre kiültek a csillagok és a nagy víztükör egyre sötétedett, mígnem ragyogni kezdett, mint a gyöngyház. Megjelent az égen a hold és ez hintette be a hullámokat csodálatos tündökléssel. Ahol a hold sugarai érintkeztek a folyton mozgó hullámfodrokkal, ott mintha csupa drága­gyöngy lenne szétszórva.

Most egyszerre kigyúltak a hajón a villamos lámpák. A hajó orrán, az árbocok ormán piros és zöld villamos lámpák égtek és a födélzetet, meg a termeket fehér villamosfény árasztotta el. A hajóról áradó tömérdek fény remegve fürdött a tenger hullámaiban.

- Ej, be szép! - dörmögte többször a tekintetes úr. - Szebb látvány ez még egy üveg akácfa-méznél is!

Összekoccintották a poharakat.

- Éljen a tenger! - kiáltotta a két utas.

- Hahaha! - hallalizott most a közelben. - Hahaha! Pedig a tenger sós és nincs gerendája.

Mackó úr fölrezzent.

- Ejnye, be ismerős ez a hang! - mondotta fülét vakarva.

Szeretett volna a hang után járni, de e percben kedves zene hallatszott a hajóteremből.

- Ni, muzsikálnak! - kiáltott Mackó fölvidultan.

- Az ám, bent, a teremben, - mondotta Bulldogg.

- Gyerünk be, Bulldogg pajtás!

Mackó becammogott a terembe, Bulldogg nyomon követte. Odabenn éppen estebédnél ült az egész társaság. A teremben hosszú fehér asztalnál ültek az utasok, tányér csörgött, kanál, villa zörgött; az asztal körül pincérek forogtak, tányért váltva és ételt hozva.

- A tenger közepén vagyunk mi? - álmélkodott Mackó úr. - Mintha csak Budapesten lennék.

A vacsora után leszedték az asztalt s a zene fölcsendült még vígabban.

- Hipp, hopp! - mondotta Mackó úr és összeütötte a bokáját.

- Ihaj, tyuhaj! - kiáltotta újolag és megint összecsapta a bokáját.

Az utasok a jókedvű útitárs felé tekintettek.

- Aha, a mentő-öves! - mondották. - Úgy látszik, már megjött a bátorsága!

- Húzd rá cigány, csak azért is! - kiáltott most Mackó úr és szépecskén táncra perdült.

Járta, járta, cammogva, forogva széles jó kedvében. Dörmögött is hozzá. Az utasok jobbról-balról dőltek nevettükben és biztatva kiáltották:

- Hurrá! Hurrá!

- Tyuh-a-aj! - rikkantott most Mackó úr, vérszemet kapva és olyan hangon, hogy a kapitány leüzent a parancsnok-hídról, megkérdeztetvén, kit ütnek odalenn?

Bulldogg szembe állott Mackó úrral és úgy tipegett előtte.

Most egyszerre a sarokból egy csúfolódó vékony hang hallatszott:

Dirmeg-dörmög a medve,
Nincsen neki jó kedve.

Egy vékony, csúfondáros hang énekelte ezt a nótát, amellyel a magyar gyerekek csúfolják a táncos mackókat. Hogy került ez a nóta ide a tenger közepére? A tekintetes úr elképedve nézett arrafelé, amerről a hang hallatszott és fölfedezte ott Bóka Jancsi vékony orrát, vörös fejét. Még egyre fújta a gúnydalt:

Szegény medvét megfogták,
Táncolni tanították...

- Itt vagy, imposztor? - kiáltotta Mackó úr. - Jaj neked, jaj szegény fejednek! - Megkóstolod most a sósvizet!

Már neki is rontott Bóka Jancsinak! fölkapta rettenetes mancsába és kirohant vele a teremből.

- Jaj, jaj! - sivalkodott Bóka Jancsi! - Én nem szeretem a sósvizet!

- Én is jobban szeretem a somlyai bort, - dörmögte Mackó úr, - mégis elég sósvizet itattál velem!

A hajó szélénél a tekintetes úr a levegőbe emelte a kapálózó Bóka Jancsit, hogy belevesse a tengerbe.

- Megállj! - hallatszott most egy dörgő hang.

Mackó úr leeresztette áldozatát. A hajóskapitány állott előtte.

- Eressze el tüstént ezt az utast! - kiáltotta.

- Engedelmet, nemzetes kapitány uram, - védekezett Mackó úr, - ennek az imposztornak az egész fajtája halálos ellenségem. Nekem jussom van a tengerbe vetni őt.

- Itt senkinek sincs jussa az útitársát bántani! - dörögte a kapitány.

- Kár, - sajnálkozott a tekintetes úr. - Higyje el kapitány úr, nagyon érdekes látvány lenne, amint a tengerben lubickol őkelme.

- Szó se legyen róla!

- Eredj hát, te vörös! - sóhajtott Mackó úr.

Bóka Jancsi eliramodott s úgy elbújt a hajókötelek közé, hogy Szentjános-kenyérrel sem lehetett előcsalogatni.

- Pajtás, mi a baj? - kérdezte most Mackó úrtól Bulldogg, aki lihegve ment társa után.

- Csekélység! - dörmögte a tekintetes úr. - A vörös komát a tengerbe akartam dobni, de a nemzetes kapitány uram megtiltotta. Gyerünk táncolni!

- Már abbahagyták a muzsikát.

Csakugyan, a zene elhallgatott; a szigorú kapitány hallgattatta el. A közönség elszéledt aludni.

- Mit csinálunk most? - kérdezte Mackó úr Bulldoggtól.

- Aludni megyünk mi is.

- Hová?

- Hát az ágyba.

- Nem látok én itt ágyat. Hol van?

- A hálószobában.

- Hadd lám azt a hálószobát!

Most bámult csak Mackó úr a tengeri hajó nagyszerűségén, mert egy matróz egy ajtó felé vezette és azt kinyitva így szólt:

- Ez itt uraságod hálószobája.

Mackó úr belépett a szobácskába, ahol vetett ágy, fehér vánkos, piros paplan mosolygott rája.

- Már az igaz, hogy olyan a tengeri hajó, akár a budapesti palota, - mondotta. - Ni, tükör is van, mosdó is van! Villamoslámpa is van!

Volt bizony ott minden. Mackó úr levetkőzött, de a mentő-övet a derekán hagyta és lefeküdt.

...Ropp! A tekintetes úr nagy roppanásra ébredt föl. Tapogatódzik maga körül, és bámulva tapasztalta, hogy a buksija nem nyugszik a lágy párnán, hanem a szoba padlóján, és teste sem a derékaljon nyújtózik, hanem a padlón. A derekát is fájlalta.

- Irgum, burgum, - mormogta, - valaki kidobott az ágyamból!

Ebben a percben újra felkapta valami és nagyot lódított rajta előbb jobbra, aztán balra.

- Jaj, jaj, ugrál, táncol a hajó! - kiáltotta Mackó úr.

Föltápászkodott, de jól bele kellett kapaszkodnia az ágy szélébe, hogy talpra állhasson. Fölcsavarta a lámpát, magára kapta ruháját és fölrohant a födélzetre.

Teremtőm, milyen látvány várakozott itt rája! Irtózatos vihar tépte a köteleket, óriási hullámok hömpölyögtek bömbölve a hajó felé, amelyet úgy dobáltak, akár a labdát.

- Itt a vihar, jaj nekem! - kiáltott a tekintetes úr. - Mi ez? Minden táncol körülöttem, az árboc, a kémény, valamennyi matróz, és magam is... juj!

Mackó úr nyögve végigterült a födélzeten.

A szegény tekintetes úr mozdulatlanul feküdt a padozaton.

Nem mert megmoccanni, mert attól félt, hogy a szél menten beviszi a tengerbe. A matrózok, akik köteleket cipelve siettek el mellette, nevették az öreget.

- Bácsi, talán madarat fogott és azt őrzi a földön? - kérdezték.

Egyszerre felordított a tekintetes úr:

- Jaj, jaj, brr! Huh, de sós! Visz a tenger!

Az történt, hogy a hullám fölcsapott a födélzetre és a hideg víz nyakon öntötte Mackó urat.

Derék utasunk támolyogva emelkedett föl és belekapaszkodott az árbocrúdba.

- Úgy látszik, még nem vagyok a tengerben, - gondolta elégülten. - Huh, micsoda hullámok!

Hegymagas hullámok kavarogtak a tengeren. Az éjjeli sötétségből kiváltak a fehéren tajtékzó hullámok. Szörnyűség volt látni.

Mackó úr behúnyta a szemét, hogy ne lásson semmit.

- Igaza volt Bulldogg pajtásnak, - dörmögte. - Akkorák ezek a hullámok, mint a budapesti házak.

A hullámok hányták-vetették a hajót. Az egyik hullám fölkapta, a másik szinte lelökte a mélységbe. Mackó úr azon bámult legjobban, hogy a hajó még folyton a hullámok fölött van és nem alattuk, felborultan.

Eszébe jutott a Bulldogg tanítása. Ő mondta, hogy aki tengerre megy, annak tudni kell az árbocra mászni. Meg is tanulta a Ferenc József-hídon.

- Rajta, Muki! - gondolta. - Vedd hasznát a tudományodnak.

Rákapaszkodott az árbocra és fölmászott, aztán onnan bámult alá a tengerre, csuromvizes ruhájában dideregve. Csaknem elszédült attól a látványtól, amely eléje tárult. A tengeren, a végtelen tengeren, ameddig a szem lát, irtózatos hullámok hömpölyögtek, mint csupa mozgó hegységek. A hajó olyan volt hozzájuk képest, akár a dióhéj.

- Teringette! - dörmögte Mackó úr, - idefönn még jobban ing-leng ez a hajó... De mindegy, ha sülyedünk, én legalább utoljára kerülök a vizbe!

Harsány hang hallatszott alulról.

- Atyafi, nem jönne le onnan az árbocról?

Az árbocrúd tövében egy magyarszületésű matróz állt. Az kiabált föl.

- Van eszemben! - gondolta a tekintetes úr. - Aztán, hogy másra terelje a beszédet, nyájasan leszólt:

- Nini, hát maga, barátocskám, magyar? Ugyan micsoda fi? Mely megyéből való?

A matróz visszafelelt:

- Nem arról van most szó, bátya! Hanem arról, hogy mozogjunk le onnan!

- Igazán? De amikor nagyon jól érzem itt magamat.

- Talán vadlúd vagy gólya kelmed, hogy az árbocon tollászkodik?

- Hehehe, - nevetett erőltetetten Mackó úr, - látom, tréfás ember maga, barátom. Hehehe, nem vagyok vadlúd, sem gólya.

- Akkor hát le onnan, különben fölmegyek és belehajítom a tengerbe! - kiáltotta a matróz türelmét vesztve.

Mit volt mit tenni? Mackó úr leereszkedett az árbocról s tovább kucorgott a nedves födél­zeten, bámulván a hajóskapitányt, aki egyre nyugodtan állt hídján.

- Kapitány uram, mitől ingott meg úgy a hajó az imént? - kérdezte a tekintetes úr.

- Összeütközött egy cethallal, attól ingott meg, - felelt egyet villantva szemével a kapitány. - De legyen nyugodt, nem a hajó fordult föl, hanem a cethal.

- Olyan nagy a cethal? - hüledezett Mackó úr.

- Az ám, olyan nagy!

A közelben dolgozó matrózok nevettek, amiből Mackó úr megértette, hogy a kapitány meg­tréfálta.

- Ejnye, ejnye, - méltatlankodott, - ezeknek ilyen istenítélet-időben is van kedvük tréfálni?

Mackó úr egyszerre nagyon szédülni kezdett.

- Hajh, de rosszul érzem magamat! - sóhajtozott. - Jaj, de beteg vagyok!

Járni próbált, de nem tudott. Leült az árboc tövébe és keservesen nyögött.

- Sohasem éreztem ilyen betegnek magamat, - gondolta. - Akkor sem, amikor boldogult úrfi koromban a gazdám táncolni tanított. Bíz én lefekszem!

Levánszorgott a hálószobába és ledült az ágyra.

- Végem van! - gondolta magában. - Itt pusztulok el a tengeren. Cethal, cápa lakomázik majd belőlem. Hej, minek is mentem én a tengerre!

Jó darabig feküdt ágyán, amikor kinyílt az ajtó és belépett Bulldogg.

- Mi a baj, kedves Mackó úr? - kérdezte.

A tekintetes úr szenvedő hangon felelt:

- Nem tudom én, mi a bajom, lelkem, Bulldogg uram, csak nagyon beteg vagyok!

- Aha, ez a tengeri betegség! Ezt minden újdonsült tengeri utas megkapja. Kutyabaj!

- Kutyabaj ám a kutyának, - dörmögte a beteg, - de a Mackónak mackóbaj!

- Ojjé, föl se vegye, drága Mackó úr! Amint elmulik a vihar, százat teszek egy ellen, olyan egészséges lesz, mint a makk. Hehe, így járnak a süldő tengeri utasok. Nézzen rám, a tapasz­talt tengerészre, nekem meg se kottyan efféle kis vihar!

- Ezt kis viharnak mondja, Bulldogg pajtás? - csodálkozott a beteg.

- No, persze! Mi ez azokhoz az orkánokhoz képest, amelyeket én láttam? Szellőcske. Ilyenkor én dudálok, fütyülök, libizárom, lipszom!... Fogadok akármibe, hogy nem kapom meg a tengeri betegséget.

- Már megint fogad! - nyögte Mackó úr. - Könnyű neki, de nehéz a becsületes Mackónak.

Mackó úr irigykedve nézett Bulldoggra. Milyen jó kedve van! Ámde egyszer csak észrevette, hogy Bulldogg pajti is tántorogni kezd és nyöszörögve húzódik a kuckóba.

- Mi a baj, híres tapasztalt tengeri utas? - kérdezte.

Bulldogg nem felelt semmit, csak lesütötte a fejét és kisompolygott a szobából.

Mackó úr nagy bajában sem állta meg, hogy el ne mosolyodjék Bulldogg fölsülésén.

- Hehe, libizárom, lipszom, fogadok akármibe, hogy megkapta őkelme is a tengeri betegséget!

Egyszerre eszébe jutott valami.

- Kulacsom, csikóbőrös kulacsom, jöjj elő, ha te nem segítesz rajtam, senki! - gondolta.

Az jutott eszébe, hogy hiszen elhozta a hajóra a kulacsát jóféle magyar borral megtöltve. Elővette, egyet húzott belőle, aztán talpra ugrott.

- Most már csakugyan kutyabajom! - kiáltotta örvendezve. - Mégis csak jó orvosság a hazai bor!

Úgy látta, hogy elég szilárdan áll a lábán, hát elhagyta a szobácskát s fölment a fedélzetre. Itt aztán kiderült, miért nem bukdácsol már és tulajdonképpen mitől gyógyult meg.

A vihar elült s a hajó nem ingott többé. A tengerről eltüntek a hullámhegyek, már csak apró fodrokat vert a távozó szél rajta. Hajnalodott. Az égről elvonultak a fellegek és a tenger a hajnal szelid világosságában mosolygott. Aztán egyszerre aranyszövet borította be keleten a tengert, ragyogó aranyszövet, mintha a világ minden kincsét ráárasztották volna. Aranyszín­ben úszott az ég. Aranyszínben tündöklött a tenger. Mi történt? Fölkelt a nap, ragyogó tányérja lassan kiemelkedett a tengerből és sárga fényével befestette az eget, a vizet, a hajót, az egész világot.

- Nem utolsó látvány a hajnal a tengeren, - gondolta gyönyörködve Mackó úr. - Ilyen szépet sem láttam még, pedig odahaza is szép ám a napkelte!

A tenger már teljesen lecsöndesedett és nemsokára a távolban fehér vitorlák jelentek meg.

- Közeledünk Velencéhez! - mondotta a magyar matróz, - amint elsietett Mackó úr mellett.

Velencéhez! Hah, eszerint ő, Mackó Muki, nemsokára megjárta a tengert! Nemsokára el­mond­hatja magáról a biztos szárazföldön: Én, Mackó Muki, a híres, neves tengerjáró utas! Jó kedve kerekedett.

- Hol van Bulldogg pajti? Éhes vagyok, mint a farkas. Csapjunk egy kis jó früstököt!

Nyöszörgés hallatszott mögötte. Megfordult, hát Bulldogg ott feküdt a födélzeten. Mackó úr megint elmosolyodott.

- Kutyabaj, kedves Bulldogg pajti! - vígasztalta. - Százat teszek egy ellen, hogy ilyen tapasz­talt tengeri utas, amilyen uraságod, nem hal bele a tengeri betegségbe!

- Ne csúfolkodjék, kedves Mackó úr, - felelt Bulldogg. - Mi ugyan megjártuk. Hanem nézzen csak arra jobbra, ott áll valaki... Annak még a vihar sem ártott meg.

Mackó úr arra nézett. Bóka Jancsi állt ott frissen, egészségesen, de amint meglátta Mackó urat, csöndesen elsomfordált rejtekhelyére.

Mackó úr szeliden megmozgatta a körmeit.

- Ah, Bulldogg úr, - sóhajtott föl, - nagyon kellemetlen szokás az, hogy a tengeri hajón senkit sem szabad megtépázni!

Bulldogg bús ábrázatját mosoly derítette föl.

- Hehe, Mackó úr, hehe! - nevetett a fogait vicsorítva. - Az is kár, hogy nem szabad senkit meg­harapdálni. Mi ketten elbánnánk Róka-Bóka Jancsi komával!

Egyszerre kiáltás hangzott. Az utasok ezt kiáltották:

- Venezia! Venezia!

- Mi az a Venezia? - kérdezte Mackó úr.

- Magyarul Velence! - felelte Bulldogg, majd hirtelen hozzátette: - Ás’s szolgája, Mackó úr! Látom már keres az útitársam.

Ezzel, kissé bicegve, a gazdája felé sántikált.

Az utasok mind a fedélzetre siettek és vidám zajjal sereglettek össze a korlátnál. Mackó is ott állt. Eleinte nem látott egyebet néhány szigetnél, de egyszerre, amint egy keskeny sziget mellett elhajóztak, ragyogó kép tárult szeme elé. A reggeli napfényben tömérdek aranyos kupola, torony és palota tündökölt. A templomok, a paloták mintha mind a tengeren úsznának.

- Olyan ez a város, mintha a tengeren kelt volna ki, mintha a tengerben állna, - csodálkozott a tekintetes úr.

Itt állt egy gyönyörű templom egy kis szigeten, mellette egy nagy csomó ház szép temp­lomokkal, körülvéve a tenger vizétől, mögötte még szebb paloták ragyogtak hosszú, végtelen sorban, amelyek lábát szintén a kék hullámok mosták. A tenger vizén hatalmas gőzhajók pihentek; a paloták lábánál pedig száz meg száz furcsa alakú csónak volt kikötve.

A hajó megállt a tengeren, de nem messzire a parttól. A vasmacskát lebocsátották. A parttól egész sereg hosszú, keskeny csónak tartott a hajó felé, körülfogva azt. Különös, fekete csónakok voltak ezek, bársonnyal, posztóval kibélelve, valamennyinek fölfelé csavarodott az orra és mindegyik közepén kis fekete, alacsony házikó volt, de csak akkora, hogy állani nem lehetett benne. A csónakokban egy vagy két legény evezett állva és felkiáltott a hajóra:

- Gondola! Gondola!

Mackó úr látta, hogy a hajó magas oldalán kötélből való létrát eresztettek alá a vízig. Egy gondola odaevez a kötéllétrához, az utasok egyenkint leereszkednek az ingó alkalmatosságon s a csónakba szállnak. A gondola aztán elevez a város felé és másiknak ad helyet.

- Brr! nem szakad le az a kötéllétra? - kérdezte borzadozva Mackó úr.

- Dehogy szakad! Próbálja csak meg!

Mackó úr rálépett a kötéllétra egyik fokára és óvatosan lefelé kezdett szállni.

- Lógok, lebegek! - gondolta. - Félrelépek és zsuppsz! Benne vagyok a tengerben.

Ijedtében megállt fele útján s nem mert megmoccanni. Fölülről és alulról nagy zajjal és kacagva biztatták, hogy ne féljen. Ettől még jobban megzavarodott ő kegyelme. Egyszer azonban észrevette a nevetők közt Róka-Bóka Jancsi vigyorgó ábrázatát.

- Ez ne nevessen rajtam, ha élek, ha halok! - gondolta és megemberelte magát, szerencsésen lekúszott a lajtorján.

A gondola nagyot lendült, amikor a tekintetes úr beletelepedett. A szegény gondola sem gondola arra, hogy ekkora teher nehezedik valamikor rája.

Csobogva úszott a gondola Mackó úrral a part felé. A tündérszép város mind közelebb jött. Tisztán látta már a palotákat, különösen egy szép rózsaszínű palota lepte meg, amely úgy fénylett, mint a márvány; bizony, csupa márvány volt annak a fala. Azután látott egy gyönyörű teret, amelyen két magas oszlop állt; ezek egyikének a tetején egy szárnyas oroszlán volt, a másikon egy emberi alak.

- Tündérszép város! - mormogta Mackó úr elismerően. - Amint a partra érek, tüstént autóba ülök és megtekintem utcáit... De, nini, nem látok sehol kocsit!

A gondola nem kötött ki a parton, hanem befordult egy utcába. Mackó úrnak tátva maradt a szája a meglepetésében.

- Teringette, - motyogta, - hisz itt az utcák is mind tengervízben vannak! Kocsi helyett csónak jár az utcán! Ilyet Magyarországon csak akkor láttam, amikor a Tisza kiöntött.

A gondola most megállt a kapu előtt. A kapus és egy pincérforma ember hajlongva bókoltak a tekintetes úr előtt és intettek neki, hogy tessék kiszállani.

- Itt úgy látszik, ki kell szállani, - gondolta Mackó úr. - Ej, akármibe fogadok, hogy ez a vendégfogadó! No, sohasem hittem volna, hogy valaha csónakon megyek egyenesen a fogadóba!

A tengeri utas kiszállt, a pincér fölkísérte a lépcsőn és kényelmes, barátságos szobába vezette. A tekintetes úr azonnal az ablakhoz sietett s kinézett rajta. Hát alatta csillogott a tenger és mindenfelől feléje ragyogtak a vízben álló paloták.

Gyerünk a városba! - gondolta Mackó úr, mikor már eleget gyönyörködött a szép látványban.

Lesietett a lépcsőn és kilépett a fogadó kapuján. Itt új meglepetés érte. Pompás utcába jutott, amelyen száraz lábbal lehetett járni. Ez az utca nem volt vízben. Gyönyörű kirakatokat lehetett látni benne és egyszerre egy szép térre jutott.

Négyszögletes tér volt ez, csodálatos szép épületekkel körülvéve. Ez volt a híres Márk-tér, amelyet azért neveztek így el, mert itt van Velence védőszentjének, Szent Márknak a temp­loma. Ez a világ egyik legszebb tere. A kövezete is márványból való. Olyan ez a tér, mint egy szép terem.

Mackó úrnak az tetszett legjobban, hogy ez a tér tele volt galambbal. Ezer meg ezer hamvas és barna turbékoló röpködött a levegőben és járt a márvány-kövezeten. S mily szelídek ezek a kedves szárnyasok! Néhány gyermek kukoricát szórt a galamboknak s a galambok mind mellettük tolongtak.

Mackó úrnak is kedve szottyant galamb-etetésre. Vásárolt kukoricát, - ott árulják a téren, - és ezt kiáltotta:

- Tubi, tubi, tubuskáim!

Hát, ni, a velencei galambok megértették a magyar hívást. Százával röpültek Mackó úr felé. Rászálltak a fejére, vállára, egyik-másik bátrabb, egyenesen a mancsára telepedett.

- Nesztek, tubuskák, nesztek! - kiáltotta a tekintetes úr a kukoricát szórva. Boldogan nevetett a galambok jó étvágyán.

- Nini, Mackó úr galambot etet! - hallatszott most magyarul egy gyermek-hang.

Mackó úr fölnézett. Egy csomó gyermek ugrált nagy vidámsággal előtte.

- Hát ti magyarok vagytok? - kérdezte Mackó úr a gyermekektől meglepetve.

- Én magyar vagyok, - felelt egy barna fiú, - a többi gyerek olasz.

- Örvendek a szerencsének, kedves talián gyermekek! - szólt Mackó úr az olasz fiúcskákhoz és leánykákhoz. - Eddig csak magyar gyerekekhez volt szerencsém és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy azok szeretnek engem. Nagyon örvendek, hogy ti is barátságosan moso­lyogtok felém.

Az olasz gyermekek nem értettek Mackó úr beszédéből egy szót sem, de olyan mulatságosnak találták a golyhót, hogy hangosan kacagtak. Mackó úr most a magyar fiúkhoz fordult:

- Hát téged, kis öcsém, mi szél hozott Velence tündérszép városába?

- Az édes apámmal utaztam ide.

- Nem féltél a tengeren?

- Nem bizony, - felelt büszkén a fiú, mire Mackó úr ezt mondta:

- Derék gyerek vagy. Mi tűrés, tagadás, én egy kicsit szepegtem... Tubi, tubi! Ej ti pákosz­tosok, hát már megettétek a kukoricát?

A tekintetes úr jóízűen nevetett azon, hogy a galambok oly gyorsan fölfalták az elemózsiát. Aztán körülnézett a téren.

- Szép tér bizony ez, - mondotta. - No nézd, minden háza csupa márványpalota! Nézd csak, nézd csak, hehehe, de furcsa!

- Mit lát, Mackó bácsi? - kérdezte a fiú.

- Annak a toronynak a tetején két pajti kalapáccsal üti a harangot. Bim, bam, bim, bam...

- Az az óratorony, Mackó bácsi. Azok a fekete pajtik, akik ott fönn kalapálnak, ércből vannak. Az órákat jelzik a kalapácsütéssel.

- Ne mondd, fiacskám! Én bizony azt hittem, hogy élnek azok a fekete pajtik. Nini, de szép templom az ott!

- Az a Szent Márk temploma. Réges régi templom, olyan régi, hogy amikor építették, a ma­gya­rok még nem is hódították meg szép Magyarországot. Ezer esztendősnél is öregebb, 830-ban építették. Arról nevezetes, hogy benne őrzik Szent Márk csontjait.

- Látom, fiacskám, hogy sok mindent tudsz. Nini, milyen nagy torony áll itt mellettünk egy­magában!

- Ez a harangtorony. Ennek a tetejébe nem lépcsőn megy az ember, hanem sima úton. Lóháton is föl lehet menni, Napóleon francia császár is lóháton ment föl.

- Ugyan, ne tréfálj kis öcsém! - tamáskodott a tekintetes úr. - Hát majd én is lóra ülök és föl­lovagolok a toronyba!

Erre a fiú is nevetett.

- Csakhogy itt nincs ló, - mondotta. - Van velencei fiú, aki sohasem látott lovat. Egy velencei diáktól egyszer azt kérdezték, hány lába van a lónak? Azt felelte: három.

- Hahaha! Ej, a golyhó!

- Tudja-e, Mackó bácsi, miért felelte ezt? Azért, mert itt Velencében volt egy lovas-szobor és a márványlónak letörött az egyik lába. A diák csak ezt az egy lovat látta és azt hitte, hogy minden lónak három lába van.

Harsogó kacaj rázta meg a Márk-tér levegőjét. A tekintetes úr nevetett szíve szerint. A galambok ijedtükben mind elrepültek és elrejtőztek a Márk-templom szobrai mögé.

- Hát ez miféle épület? - kérdezte Mackó úr a templom baloldalán levő épületre mutatva.

- Ez a dózse-palota, - felelt a fiú.

- Dózse? Mi az?

- A dózse volt a velencei köztársaság feje. Mert Velence sokáig, nagyon sokáig köztársaság volt. Ebben a palotában székelt a dózse, azért dózse-palota a neve. Ez csak a híres épület, Mackó bácsi, és mennyi látnivaló van benne!

- Megnézzük, fiacskám! De mondd csak, meg tudnád-e mondani, miért építették vízre Velence városát?

- Annak Attila ősapánk a megmondhatója. Attila hún királynak, akit Isten ostorának neveztek, egész Olaszországot bejárták diadalmas lovasai, s a parti lakosság előlük az itt lévő néhány kis szigetre menekült és várost alapított rajtuk. Mivel a szigeteken a lakosok nem fértek el, a tengerbe építették házaikat.

- Nem félnek, hogy a víz elviszi?

- Cédrusfa-cölöpökre építették, az nagyon erős fa, nem árt annak a víz.

- Aztán nem bántotta többé Attila őket?

- Nem, mert nem volt hajója, a tengeren nem tudott átkelni. De egyszer megjárták a velen­ceiek. Honfoglaló magyar eleink egyszer idáig nyargaltak, űzve az ellenséget, s kapták magukat, lóháton átúsztattak a tengeren Velencébe... Hej, megszeppent ám a tenger arája, ahogy Velencét nevezik. No, de a város kiheverte ezt is és folyton szebb lett.

Mackó úr megköszönte az értelmes fiúnak a fölvilágosítását, aztán elválva tőle, nyakába vette a várost, bámulva annak szépségeit. Különösen a nagy csatorna (olaszul: canale grande) mellékén lévő gyönyörű paloták tetszettek neki. Ezen a csatornán kis gőzhajó is jár, s Mackó úr ezen is hajókázott. Estefelé eszébe jutott, hogy jó volna gondolázni. Lement a tengerpartra és elkiáltotta magát:

- Gondola!

Tíz csónak is megmozdult. A benne lévő evezősök mind kérdeztek Mackó úrtól valamit, amit őkelme meg nem értett, mert amazok olaszul beszéltek.

- Mit akar tőlem ez a sok talián?

Most megszólalt ismét mellette a magyar fiú:

- Azt kérdezik, egy- vagy kétevezős gondolát parancsol-e Mackó bácsi?

- Kétfogatú gondolát kérek! - kiáltotta Mackó úr.

Beleült a gondolába, amely zajtalanul siklott vele a nagy csatorna vízén. Száz más gondola is evezett a csatornán, s a bennülők vígan énekeltek. Gyönyörű este volt. A hold oly szépen fénylett, hogy szinte nappali fénybe borította a tengert és a palotákat, Mackó úrnak is kedve kerekedett a nótára és megeresztette öblös hangját. Ezt énekelte:

Ki tanyája ez a nyárfás?
Nem hallik be a kurjantás.

Dörögve szállt a vízen a Mackó úr éneke, és mi tűrés, tagadás, aki hallotta, - bedugta a két kezével a fülét. Talán még a velencei paloták is vattát dugtak a fülükbe, mert ilyen hang még sohasem verődött hozzájuk.

A gondola egy szűk mellékutcába kanyarodott. Olyan keskeny volt az utca és oly kanyargós, hogy Mackó úr azt hitte, a gyorsan sikló gondola minden pillanatban beleütközik valamelyik házba. A gondolások azonban ügyesen kikerülték a falakat.

- Ha kinyújtom a mancsaimat, megfogom az utca két oldalát, - gondolá Mackó úr.

Egy harmadik emeleti ablakból világosság sugárzott. Amint Mackó úr föltekintett, abban az ablakban egy keskeny vörös arcot vett észre.

- Hát itt lakik az a Róka-Bóka Jancsi? - gondolta. - Meglátogatom ám a komát!

Ezzel se szó, se beszéd, kinyújtotta a mancsait, belekapaszkodott egy falból kiálló kampóba, és egy lendülettel kiröppent a csónakból.

- Szinyór, szinyór, hová megy? - kiabáltak az evezősök.

- Kiabálhattok, azért mégis meglátogatom az én kedves barátomat! - mormogott Mackó. Mutassuk meg a taliánoknak, mit tud a híres dörmögő és mászó familia. - Aztán lekiáltotta: Látogatóba megyek!

A ténsúr ezzel fölfelé kezdett mászni. Ügyesen belekapaszkodott a falból kiálló vaskampókba és az ablakokba és egyszer csak fönn volt a harmadik emeleten. Az ablakot már becsukták. Mackó úr bezörgetett:

- Bóka Jancsi, vendég jött!

Az ablak kinyílt és egy vöröshajú úr jelent meg benne.

- Rabló! Segítség! - kiáltott rémülten.

- Tévedtem, - dörmögte Mackó úr. - Ez nem Bóka Jancsi. Az az átkozott vörös tévesztett meg. De most pusztuljunk, mert ez a rókaformájú bácsi föllármázza fél Velencét!

Amint letekintett, észrevette, hogy lenn már több csónak csoportosult össze és az emberek evezővel nyúlnak feléje. Az ablakokban is fenyegető alakok jelentek meg.

- Engem meg nem csíptek! - gondolta.

Az utca egyik oldaláról a másikhoz ruhaszárító kötél volt áthúzva. A szegényebb olasz nép ugyanis, minthogy nincs udvara, az utcán szárítja a kimosott fehérneműt. Mackó úr bele­kapaszkodott a kötélbe és úgy lengett a víz fölött, akár a zászló.

- Gyertek utánam, ha tudtok, - mormogta.

- Soha ilyet! - gondolták a gondolások. A Mackó úr evezősei fölvilágosították az összesereg­lett embereket, hogy a barna szinyór nem rabló, hanem látogatni akart a harmadik emeleten, csakhogy tévedésből a lépcső helyett a falon ment föl.

- Ez aztán a tornász! - vélekedtek az ablakban lévők.

Egyszerre mindenki tapsolni kezdett.

- Aha, tapsolnak, - gondolta Mackó. - Mutassunk hát nekik még valamit!

Ezzel szépen leereszkedett a falon, beleugrott a gondolába és meghajtotta magát a tapsolók előtt.

A gondola újra megindult. Mackó úr nagyon meg volt elégedve magával. Bóka Jancsit ugyan nem csíphette meg, de legalább a taliánoknak is megmutatta, mi a mackó-virtus. Ezt gondolta:

- Fiuméban cápát fogtam, Velencében fölmásztam a falon... Lesz mit beszélni otthon. Zebulon és Dorka, tudom nagyot bámulnak!

A gondola nemsokára hazaért Mackó úrral a fogadóba. A tekintetes úr kiszállt, fölballagott a lépcsőn a szobájába és meggyújtotta a gyertyát. Mikor kényelembe helyezkedett, csöpp kedve sem volt még lefeküdni.

- Kinyitom az ablakot és kissé kinézek a tengerre, - gondolta magában.

Buksiját kidugta a hűs levegőbe és gyönyörködött a csillogó vízben. A szomszéd ablakból is kinéztek a lakók, de csak az ő ablakából áradt ki világosság. A többi szobában nem gyújtottak világot.

- Ezek a velenceiek takarékoskodnak a gyertyával, - gondolta.

Az egyik ablakban, amint a hold oda világított, mintha Róka-Bóka Jancsi vigyorgó arcát látta volna.

- Vajjon miért vigyorog a koma? - tünődött Mackó úr. - Tőlem vigyoroghat! Többé nem mászom utána...

Fölszisszent, mert valami megcsípte az orrát, legérzékenyebb testrészét.

- Mákos rétes, túrós lepény! - dörmögte. - Mi szurkálja az orromat? Jaj... jaj...

Egyszerre mintha tíz-húsz gombostűt szúrtak volna az orrába és a szeme alá.

- Méhecskék látogattak volna meg? - tünődött a tekintetes úr. - Hé, méhecskéim, Mackó bácsit ne bántsátok! Mackó bácsi szeret titeket... különösen a mézeteket!

Nem méhek szurkálták össze Mackó urat, hanem nagy szúnyogformájú állatkák, amelyek a tengerparton tartózkodnak. Csípésük fájó, a csípés helye megdagad, az összecsípett ember csakhamar piros pöttyel van tele.

Mackó urat egyszerre annyian megtámadták, hogy ő kegyelme nem vette tréfára a dolgot, hanem meghátrált előlük. Fölkapta a gyertyát és kirohant a sötét folyosóra.

- Gyilkosok! Segítség! - kiabálta.

A pincér előrohant.

- Mi baj, nagyságos úr?

- Mindjárt megölnek ezek a fránya szúnyogok!

A pincér mosolygott.

- Az ablak nyitva volt, úgy-e, a szobájában? - kérdezte.

- Nyitva hát! Kinyitottam. Hát miért ne nyissam ki? - zsörtölődött Mackó úr.

- A gyertya égett? - kérdé a pincér.

- Égett hát! Miért ne égjen? Nem vagyok én olyan zsugori, mint a velenceiek, akik sajnálják a gyertya árát és sötétben kuksolnak az ablakban.

- Nem zsugoriak ők, csak óvatosak, - mondotta a pincér. - Ha nyitva van az ablak és ég a gyertya, ennek fényére berepülnek a moszkitók. Érti már uraságod?

- Irgum-burgum, értem hát! - dörmögött a tenyeres, talpas barátunk. - Azt is értem már, miért nevetett az a Róka-Bóka Jancsi! De már most hogy alszom én abban a szobában? Hisz a véremet veszi ez a sok gyilkos szúnyog!

- Azon könnyen segítünk, - mondotta a pincér és bement Mackó úr szobájába, ott meggyujtott valami füstölőt, mely egyszerre füstbe borította a szobát. A Mackó úr apró gyilkosai két­ségbeesetten kimenekültek a szobából a füst elől.

Csakhamar kiszállt a füst is és a pincér így szólt:

- Most már nyugodtan aludhatik uraságod, csak gyertyát ne gyujtson, ha nyitva az ablak. Csöndes jóéjszakát kívánok!

- Jó éjszakát, pincér barátom! - felelt Mackó úr. - Így ni, most lenyugszunk s alszunk egyet. Ej, be jó nyújtózkodni ebben az ágyban, mely nem inog! Pedig hallom az ablak alatt a hullá­mokat. Az ablak nyitva, a gyertya nem ég... Ma is tanultam valamit. Holtig tanul a Mackó! Holnap pedig indulunk haza!

*

- Kop, kop!

Valaki nagyot kopogtatott a Mackó úr hajlékának ajtaján. A Pista inas kinézett.

- Nini, a tekintetes úr! - kiáltott föl. - Isten hozta, kedves gazdám. Hé, asszonyok, lányok, itthon a tekintetes úr!

Mindenki előfutott és ki a táskát, ki a botot vette el Mackó úrtól, hogy könnyítsen rajta. Mackó úr belépett a szobába és felsóhajtott:

- Csakhogy itthon vagyok!

Aztán büszkén a cselédséghez fordult.

- Úgy nézzetek rám, hogy én vagyok a híres tengeri utas!

A Jutka szakácsné összecsapta a kezét és ezt kérdezte csodálkozva:

- Tengeri utas? Hát kukoricában járt ilyen soká a tekintetes úr?

Mackó úr rábámult.

- Kukoricában? Ostoba beszéd. A tengeren jártam, nem a tengeriben. A tenger víz, nagy víz, nem pedig kukorica, ahogy a tengerit hívják. Olyan nagy víz a tenger, Jutka néni, hogy két nap megy keresztül rajta a hajó, mégsem ér partot.

- Teremtőm, nem félt a tekintetes úr, azon a nagy vizen?

- Olyan híres utas, amilyen én vagyok, nagyobb víztől sem fél!... De most van-e egy kis harapnivaló?

- Van bizony, - felelt a szakácsné.

- Akkor szaporán, elő vele! Kulcsár urammal majd a vacsora után beszélünk. Remélem, rendben van a gazdaság!

Még a vacsora alatt bekopogtatott Cammogó szomszéd Zebulonnal és Dorkával, Zebike és Dorka is megnőttek, amióta nem láttuk őket.

- Megjött, drága szomszéd uram? - kiáltott az üdvözlés után Cammogó szomszéd. - Hát merre járt a nagy világban?

- A tengeren jártam, kedves szomszéd, a tengeren!

- A tengeren? De már erre leveszem a süvegemet. A mi familiánkból kevesen utaztak még a tengeren. Beszéljen az útjáról, kedves szomszéd uram!

Mackó úr nem kérette magát kétszer. Beszélt sokat a nagy hajókról, a rettenetes nagy vízről, a viharról, a szörnyű veszedelmekről, melyekben forgott.

-&-