Mackó úr a Bakonyban.

Mackó tekintetes úr levelet kapott hazulról. A borítékra számos poca közt ez volt írva:

Adassék e Levéll mackó Muki Urnakk Rokonisze retettel.

- Ejha, - gondolta magában Mackó úr - valamelyik kis lusta Mackó öcsém vagy Mackó húgom írhatta ezt, aki szekundát kapott a helyesírásból az iskolában! Hja, a helyesírásban nagyon hátul kullog a nemes család.

A levelet idősb Mackó Muki úr diktálta a Mackó-kisasszonynak. A bácsi arra kérte ifjabb Mackó urat, az ő szeretett tányértalpú unokaöccsét, hogy menjen el kedves fiának, Mackó Mónikának a lakodalmára. A menyasszony Cammogó szomszéd bájos és művelt Dorka leánya, hetedhét vadonban híres szépség. Mackó urat a kedves bácsi ott fogja várni kocsival a bakonyi erdő szélén, azon a helyen, ahol a megboldogult nagypapájuk egyszer leütött egy lovat.

- Ezt már szeretem - mondotta magában Mackó úr. - Ide már elmegyünk. Hej, de jól ki­táncolom magamat a Mónika öcsém lakodalmán! Pista!

Ezt az utóbbi nevet már bömbölve kiáltotta a tekintetes úr.

Pista abban a percben megjelent. Összecsapta a sarkantyús csizmáját.

- Parancs!

- Mondd meg Jánosnak, hogy fogjon be, a cselédeknek pedig add tudtukra, hogy elutazom.

- Budapestre? - kérdezte a Pista inas és hirtelen a szájára tette a kezét, hogy a mosolygását elrejtse.

- Semmi közöd hozzá! - kiáltott vérvörös arccal Mackó úr, mert eszébe jutott számos budapesti fölsülése. - Tedd, amit parancsoltam.

- Igenis, instálom alássan.

Pista sarkon fordult és a konyhában csaknem feldöntötte a Jutka szakácsnét, aki éppen gombócot gyúrt Mackó úrnak. A gombóc mind a földre hullott.

Jutka néni nagy haragra lobbant. Kezébe kapta a főzőkanalat.

- Hej, mindjárt végigsimogatom én a kend hátát, - kiáltotta. - Oda a sok drágalátos gombóc! Hát már most mit főzzek ebédre a tekintetes úrnak?

- Kell is annak a maga ebédje! - felelte Pista.

- Miért ne kellene?

- Mert elutazik.

Jutka szava elállott.

- El-u-ta-zik? - dadogta.

- Utazik bizony, azt üzeni, hogy csomagoljuk össze a holmiját, a János kocsis pedig fogjon be.

- De hová utazik?

- Hát Budapestre. Hiszen mindig oda utazik a tekintetes úr.

A Jutka szakácsné elnevette magát.

- Budapestre? - kiáltotta. - Hát nem volt elég a tekintetes úrnak a sok budapesti mulatság, amikor mindig oly soványan jött haza? Jaj, jaj, valamennyi bordája meglátszott!

János fejét rázva ment befogni a kocsiba. De amint tudjuk, Mackó úr ezúttal nem Budapestre készült, hanem a Bakonyba, Mackó Mónika úrfi és Cammogó Dorka kisasszony menyeg­ző­jére.

Nemsokára megtudták, hogy Mackó úrnak eszeágában sincs Budapestre menni, hanem lagzira készül. Erre aztán lett nagy készülődés, mindenki akart valamit küldeni a mátka-párnak. A méhek pompás mézet hoztak és a kis szorgos munkások felügyelője, a Mackó úr első és második utazásából ismeretes öreg béres, így szólt (de előbb levette a kalapját tisztességgel):

- Csés jó reggelt kívánunk a tekintetes úrnak, mind közönségesen!

- Adjon Isten, kedves szolgám, mi jót hozott kegyelmed? - kérdezte Mackó úr, akit éppen borotvált az udvari borbélya. Hja, a lakodalomra nem lehet csak úgy morcos ábrázattal menni!

Az öreg méh ezt zümmögte:

- Hallottuk, hogy lakodalomba tetszik menni, hoztunk hát a szép menyasszonynak egy kis friss, jószagú mézecskét, ha ugyan meg nem veti.

- Köszönöm, hűséges szolgáim, a mézet, - mondotta Mackó úr nekik -, majd megörül annak Cammogó szomszéd kedves menyasszony lánya! Hogy kegyeskedik-e megenni? Meghiszem azt, és meg is fogja nyalni utána mind a két kezét... azaz bocsánat, mind a négy tányértalpát!

A méhek elbúcsúztak. Mackó is elkészült az útra. Bevitték az úti párnát, hogy a drága fejét legyen mire rátenni, amikor aludni akar a vonaton. A táskájába tették a fekete selyem úti sip­ká­ját, hogy meg ne hűtse a buksiját; azután az úti pokrócot, hogy legyen mivel betakarni gyön­ge lábát, térdét. Néhány budapesti lapot is dugtak a zsebébe, hogy ha unatkozik a vonaton, egy kicsit olvasgathasson. A tekintetes úr a legszebb ruháját öltötte föl és virágbokrétát is vitt, hogy a bájos menyasszonynak kedveskedjék vele.

Sietnie kellett, mert a vonat nem várakozik még az olyan vitézlő nagy úrra sem, mint amilyen Mackó tekintetes úr. Ezt már tudta Mackó úr tapasztalásból. Azért hát hamarosan a kocsin termett. János bátya a lovak közé csapott és a kocsi repült országúton, kerékvágáson, dimben-dombon, hegyen-völgyön a vasúti állomás felé. Oda megérkezvén, Mackó úr jegyet kért a vasúti pénztárnál.

- Hová tetszik? - kérdezte a pénztáros.

- A bakonyi erdő szélére.

- Melyik állomáshelyre?

- Arra a helyre, ahol a boldogult kedves nagyapa leütött egy lovat.

A pénztáros kiejtette a kezéből a jegyeket.

- Egy lovat? - kérdezte bámulva.

- Igen, a főerdész úr szürke hátas paripáját. Pedig a főerdész úr is rajta ült.

- Jó kedve lehetett az öreg úrnak!

- Meghiszem azt! - dörmögte büszkén Mackó tekintetes úr. - Hála Istennek, az egész fami­liánknak gyöngyöm, gyöngyöm, gyöngyvirág kedve van. De hát kérem a jegyet!

- A Bakony-erdő szélén nem áll meg a vonat, oda nem adhatok jegyet.

Mackó úr megvakarta a füle tövét.

- Tyűh teringette! - mormogta. - Pedig ott vár a bátyám a kocsival.

- Mindegy, a vonat nem megy a kocsihoz, hanem a kocsi menjen a vonathoz.

Ezt belátta Mackó úr is és a bakonyi erdőhöz legközelebb eső állomásra váltott jegyet. Muki bátyjának pedig sürgönyzött, hogy a kocsit az állomásra küldje, sejtvén, hogy a bátya nem mer a pályaházig menni.

A vonat csakhamar megérkezett és Mackó úr beszállott. A kocsiban csak egy úr volt, az is aludt, a kalapját az arcába húzva.

- Unalmas lesz az utazás, - gondolta Mackó úr. - Legjobb lesz, ha én is kényelembe helyezem magamat.

A selyem úti sipkát a fejére tette, a párnát a feje alá helyezte, és maga végignyújtózott a négy ülésen. Aztán kihúzta a zsebéből az ujságlapot és belenézett.

- Brr, budapesti ujság! - dörmögte. - Megint eszembe juttatja a harmadévi mulatságot, a gaz Róka Miskát, a törvényszéket, a börtönt. Nem kell.

Kidobta az ujságot az ablakon.

- Aludjunk, Muki cimbora! - szólt maga magához. - Legalább jól kialusszuk magunkat, pajti az úton.

Lehúzta csizmáját, hogy kényelmesebben heverésszen; betakarta az úti pokróccal a gyönge lábát, térdét, azután behúnyta a szemét és csakhamar versenyt muzsikált a vonattal. A vonat zakatolt és futott, Mackó úr hortyogott és álmodozott.

Azt álmodta, hogy Mónika öccse lakodalmán a menyasszony táncát járja a bájos és művelt Cammogó Dorkával. Aki látja, az mind azt mondja:

- Meglátszik, hogy ez a híres tányértalpú ugri-bugri lovag, aki a budapesti cirkuszban táncolt valaha!

Jól mulatott, hetykén táncolt álmában a kedves Cammogó Dorkával Mackó úr; pedig ha tudta volna, mi készül ezalatt ellene, nem aludt volna olyan nyugodtan, nem álmodozott volna olyan édesdeden.

Az történt, hogy a másik alvó utas megmozdult a helyén és kidugta a fejét a kalapja alól. Egy vörös, sunyi arc bújt ki onnan és szimatolva szétnézett.

A vörös ravasz fej tulajdonosa nem volt más, mint Róka Mihály úr, akivel annyi baja volt Mackó úrnak második utazásakor.

- Még egy vonat zakatol itt mellettem? - kérdezte magában Róka Mihály úr. Aztán meglátva az alvó tekintetes urat, így szólt:

- A, nini, nem vonat zakatol, hanem az útitársam hortyog.

Róka Mihály úr kelletlenül forgolódott. A Róka uraknak és úrhölgyeknek tudvalevőleg finom a szaglásuk, hát Róka Mihály koma is azonnal észrevette, hogy ellenséget jelent a rossz szag.

- Ni, az én neveletlen útitársam levetette a csizmáját és mezítláb alszik.

Az útitárs sipkája alá nézett és ravasz ábrázata még ravaszabbá vált:

- Hiszen ez a Mackó Muki, az én egykori útitársam. No megállj Mackó Muki, majd adok én neked egy kis leckét azért, hogy leveted a csizmádat, amikor olyan úr utazik veled, mint magam, la!

Gyorsan fölkapta a Mackó úr csizmáját és kihajította az ablakon. A legközelebbi állomáson pedig maga is csaknem oly gyorsan kiszállt, mint a csizma. Az ármányos az egész úton kacagott, még akkor is csupa hehehe és hahaha volt, amikor megérkezett a lyukába (a Róka urak tudniillik lyukban laknak!). Róka Mihályné őnagysága váltig kérdezte, min kacag olyan jóízűen, de drágalátos férje ura a nagy kacagástól nem tudta elmondani három teljes napig.

Mackó úr gyanútlanul aludt a vasúti kocsiban, a lágy párnán, a selyemsipkával a kényes fején, a meleg takaróval a gyenge lábán, térdén.

Egyszerre azt hallja:

- Kiszállni!

Mackó úr fölugrott és kitekintett az ablakon. Hát feléje integet a Bakony, ismerősen köszönt­get az erdő minden fája.

Megérkezett.

Kapja hirtelen a podgyászát, a virágbokrétát, fejébe csapja a fényes köcsögkalapot, aztán föl akarja rántani a csizmáját, - de nem találja sehol. A csizmapár eltünt.

- Kiszállni, mindjárt indul a vonat! - kiáltotta feléje a kalauz.

Mit volt mit tenni, Mackó úr kénytelen volt az elegáns úri ruhában, a fényes köcsögkalappal a fején, a virágbokrétával a mancsában, de mezítláb, csizma nélkül kiszállni.

Restelkedett is eleget a bácsi. Majd kiégett a szeme szégyenletében, amikor végig kellett mennie a pályaudvaron a mosolygó utasok közt. Hogy a baj teljes legyen, megszólalt mögötte egy ismerős hang:

- Jó napot, Mackó úr! Hová ilyen pucéran? Vagy talán ez a legújabb budapesti divat?

Mackó úr megfordult: Cicke pajti állott mögötte, aki a gazdájával vadászni ment a vidékre.

- Szíveskedjék tágítani innen, Cicke uram, mert jó kedvemben vagyok! - morogta a fogai közt Mackó úr.

A kutya kacagott, és alighanem pórul jár, ha a gazdája nem füttyent. Így Cicke egy iramo­dással a vadásznál termett.

Egyszerre dörmögő, fojtott hangot hall Mackó úr:

- Öcskös! Muki! Ide, ide!

Egy bokor mögött ott állott idősb Mackó Muki. A bokor egészen elrejtette.

Mackó úr odarohant és a nagybácsi nyakába borult. El volt érzékenyülve. Ez aztán a rokoni szeretet! Még a vadász golyója sem riasztotta vissza a bácsikát attól, hogy elébe jőjjön a vasúthoz.

- Szervusz, Muki, Isten hozott! - kiáltotta idősb Mackó úr, jól megropogtatva öccse csontjait ölelésével. - No csak szaporán, föl a kocsira, a nénéd ebéddel vár. Majd az úton beszélgetünk. Hol a csomagod?

Ezzel gyöngéden elvette öccsétől a táskát s maga vitte a kocsira.

Beleültek a kocsiba, amely egy erdei ösvényre kanyarodott.

- Így ni, - szólt idősb Mackó úr -, most hadd nézzelek meg, fiú! No, meg kell adni, finom gavallér lett belőled. Hát a csizmádat hol hagytad?

Mackó úr kínosan feszengett a helyén.

- Valami léhűtő ellopta a vonaton, amíg aludtam.

- Ej, ej, - sajnálkozott a bácsi. - De sebaj, öcsém, majd kölcsönzök én neked egy párt a maga­mé­ból.

Az úton eldiskurálgattak. Mackó úr kérdezősködött a kedves nénikéről, meg a gyerekekről. A bácsi pedig ilyen feleleteket adott:

- Mi, az anyjukom? No, egy kicsit nyilallik az oldala, mert a minap egy pilulát vett be.

- Miféle pilulát?

- Ólomból valót, öcskös, mi csak ilyen pilulát eszünk! - kacagott a bácsi. - Egy vadász küldötte az anyjukom oldalába a puskájából.

- Szegény nénike, ejnye, de sajnálom! - rázogatta a buksiját Mackó úr.

- Sohase sápíts te azon! - mondotta az öreg. - Az anyjukom föl se vette azt a hitvány kis golyót. Azért csakúgy dagaszt kenyeret, mint eddig. Nem vagyunk ám mi afféle állatkerti Mackók, akik sírva fakadnak, ha szálka megy a talpukba.

Mackó úr kacagott s azt kérdezte:

- Hát a Zsuzsó húgom, hogy érzi magát?

- Köszönöm szíves kérdésedet, biceg.

- Miért?

- A minap mézért küldte az anyja erdőbe és a vadméhek megtámadták, amikor az odujukhoz mászott. A kis ügyetlen leesett a fáról és azonkívül a pofája megdagadt a méhszúrástól.

- Hát Mónika öcsém, a vőlegény, hogy éli világát?

- Annak kutya baja. Hopp, de megálljunk, - kiáltott egyszerre a bácsi -, itt a forrás, itatunk, aztán meg itt lakik Mormogó koma, ahhoz betérjünk! Talán nem hűl el a leves addig odahaza.

Mormogó koma a barlangjában ült, pápaszem volt az orrán, egy mennykő nagy könyv előtte, abból olvasgatott nagy morogva mindenféle mormogó történetet.

- Csés jó napot, koma! - kiáltotta az öreg Mackó. - Dugja ki kelmed az orrát abból a könyvből, vendéget hoztam.

Erre a szóra Mormogó koma abbahagyta a mormogó történet mormogását és kidugta a fejét a könyvből.

- Hozta Isten nálam! - szólt. - Kihez van szerencsém?

- Mackó Muki vagyok, - mondotta Mackó úr, bemutatva magát és meghajolva.

- Tudja kelmed, az öcsém, a híres utazó Mackó-családból, - tette hozzá a bátya.

Mormogó koma elismerést mormogott az agyarai közt és bekiáltott a szalonba, akarom mondani a belső oduba.

- Hozzatok, legények, szaporán egy kis ham-hamot és egy kis tütüt!

A ham-ham-on Mormogó koma ennivalót, a tütü-n pedig innivalót értett.

Két medve-inas azonnal ott termett. Az egyik hozta a szalonnát, meg a cipót, a másik a szilva­pálinkát. Egy tányér ízletes erdei szeder sem hiányzott. Egy kis asztalt az inasok kivittek a barlang elé, hatalmas bükkfa alá, a három tányértalpú úr az asztal köré telepedett. Az inasok öntöttek az üvegből a poharakba, az uraságok pedig koccintottak.

- Egészségedre, Mackó öcsém!

- Isten éltesse, Mormogó koma!

A szalonna pompásan ízlett, a cipó, a ripegős-ropogós, kitűnően.

- Mit olvasott kegyelmed abból a nagy könyvből, Mormogó koma? - kérdezte Mackó bátya.

- A medvék történetét, - mormogta Mormogó koma. - Mackó bátya pedig odasugta öccsének:

- Nagy tudós, nagy bölcs az öreg, már egészen megkopaszodik a buksija a sok tudománytól.

- Hát aztán mit olvasott kegyelmed a medvetörténelemben? - kérdezte Mackó úr.

Mormogó koma elszomorodott.

- Sok bút, bánatot, - mondotta. - Leghíresebb hőseink orrába karikát fűznek az emberek és láncon vezetik faluról-falura, legnagyobb tudósaink talpából kocsonyát készítenek.

A tekintetes urak ezen nagyon elkeseredtek, lehorgasztották a fejüket.

Aztán megint koccintottak. Egyszerre durranás hallatszott.

- Lőttek! - mormogta Mormogó koma.

Az urak fölugráltak és szétnéztek. Mormogó koma megigazította a pápaszemét az orrán és úgy nézett szét, azt kutatva, vajjon ki lőtt?

- Senkit sem látok, - szólt Mormogó koma.

- Pedig itt vadászhatik valaki a közelben, - vélte az öreg Mackó.

Amíg így tanakodnak, egyszerre szétválik a bozót és kilépett abból egy vadász, utána egy kutya. Mackó úr az utóbbira azonnal ráismert: Cicke pajti volt.

A vadász megdöbbenve állt meg helyén, és a puskát is kiejtette ijedtében a kezéből. Sokszor gondolta, hogy a dirmegő-dörmögő urakkal találkozni fog, de hogy egyszerre háromhoz lesz szerencséje, azt nem remélte. A foga vacogott az örömtől, hogy a Mackó urakkal az erdő közepén találkozhatott.

- Kit tetszik itt keresni, brum, brum, erre-arra fakalap és vaslapát? - mormogta Mormogó koma.

- Én? Senkit, - dadogta a vadász.

- Én sem keresek senkit, - szűkölt Cicke pajti, erősen oldalogva.

- Hát a puska mire való?

- A puska? Őzre akartam lőni vele.

- Igen, mi csak őzikékre, nyulacskákra vadászunk, - vakkantotta közbe Cicke vitéz.

Mormogó koma megcsattogtatta a fogát, csak úgy csörömpölt az orrán a pápaszem.

- Hátha mi most az urat kutyástól együtt, ham-ham, megkapjuk, megesszük?

A vadász nem várta meg, amíg Mormogó koma beváltja az igéretét, hanem megfordult és lélekszakadtan futott, amerre látott. Cicke vitéz utána. A Mackó urak kacagtak. Az ifjabb Mackó úr ezt mondotta:

- Hej, képzelem, hogy fog azért dicsekedni ez az úr, hogy milyen hősiesen viselte magát, mikor az erdőben három mackóval találkozott. Ismerem a fajtáját. Szinte kedvem lenne utána menni!

- Soh’se bántsd öcsém, - mondotta a bátya. - Ilyen vitézekkel mi itt naponta találkozunk. Aztán a lovak már ettek, ittak, sietnünk kell, mert igazán elhül a leves és megszid ám az anyjukom!

A mackó urak elbúcsúztak Mormogó komától, de előbb a bátya meghívta a lakodalomra a házigazdát. Mormogó koma megigérte, hogy ott lesz, elkísérte vendégeit a kocsihoz, aztán visszament a barlangjába, beledugta az orrát a nagy könyvbe és nagy mormogva tovább betűzte a mormogó történetet.

Mackóné ténsasszony már háromszor is kiküldötte a Panni szolgálót az útfélre, hogy nézze meg, jönnek-e már az urak? Egyre sopánkodott:

- Jaj, elsül a pecsenye, jaj, megég a rétes, ha mindjárt itt nem lesznek! Kiég a szemem a szégyentől, ha a híres budapesti utazónak rossz ebédet adok! Mert annak kényes ám a gyomra! Az én uram bizonyosan minden percben leszáll a kocsiról szedrezni. Mert a szedernek nem tud ellentállni. Szaladj, Panni, nézz szét még egyszer, látszik-e már a kocsi?

Panni szétnézett és egyszer lelkendezve rohant vissza:

- Jönnek már! Itt a kocsi.

Pár perc múlva csakugyan berobogott a kocsi. Mackó úr leugrott róla, - de hogy el ne felejtsük, már volt a lábán csizma, mert Mormogó koma kölcsönzött neki egy párt.

- Csókolom a kacsóját, drága nénikém! - kiáltotta Mackó úr, megcsókolta a ténsasszony mancsát.

Mackóné megcsókolta az öccsét, aztán elérzékenyülten nézegette.

- Jaj, de megnőttél, jaj, de megszépültél, kedves öcsém, eszem a szentedet!

- A néni hízeleg, - szerénykedett Mackó úr.

- Egészen az apja! - kiáltott a néni, még egyszer végignézve a tekintetes úron.

- Igen, mindenki azt mondja, hogy hasonlítok a papához, - szólt Mackó úr.

- Pedig az legény volt ám a talpán! - mondotta a ténsasszony, aztán egyszerre fölszisszent: - Jaj, derekam!

Mackó úr most vette észre, hogy a nénike biceg. Eszébe jutott, hogy micsoda ólompilulát kapott az oldalába egy vadásztól.

E közben kijött az udvarba Zsuzsó is és szégyenkezve az anyja kötője mögé bújt.

- Ez itt, öcsém, Zsuzsika lányom, - szólt Mackó bátya. - Öleld meg, Zsuzsó, a bátyádat. Egy, kettő!

Zsuzsika megölelte Mackó urat, aki nem győzte dicsérni, hogy milyen takaros, módos és gyönyörű.

Mackóné közbeszólt anyai örömmel:

- Ugyan ne kényeztesd el, Muki, ezt a gyereket! Aztán most egy kicsit meg is van dagadva az arcocskája, megégette a sütővassal...

(Pedig mi tudjuk ám, hogy a vadméhek szurkálták össze.)

- Ebédhez, asztalhoz! - kiáltotta az Öreg Mackó. - Elhül a leves.

A vendég Mackó tekintetes úr udvariasan a háziasszonynak nyujtotta a karját és karonfogva vezette az asztalhoz. A ténsasszony bicegve ment az oldalán és sírt örömében, hogy az ő kedves Muki öccsét szerény asztalánál tisztelheti.

- Nagyon egyszerű ebédünk lesz, kedves öcsém, - mondogatta, - de tudod, mi szegény erdeik nem úgy élünk, mint az állatkertiek! Tudom, téged, öcsém, Budapesten elkényeztettek.

Mackó úr a torkát köszörülte: hm, hm, hej! Mert amint tudjuk, ott gyakran fölkopott az álla.

Eközben megérkezett Mónika is, a vőlegény. Mackó úr minden jót, szerencsét kívánt a fiatal úrnak, ez pedig tüstént fölkérte őt vőfélynek. Zsuzsó lesz a nyoszolyólány. Mackó úr mindjárt átadta Mónikának a mézet, amit a méhek küldöttek a menyasszony számára. Mónika oda volt örömében, s mi tűrés-tagadás, suttyomban menten bele is torkoskodott a mézbe.

Bevitték a levest. Mindenki asztalkendőt kötött a nyakába és hozzálátott a kanalazáshoz.

- Hiszen ez csigaleves, az én kedves ételem! - kiáltott Mackó úr. - Ilyen csigalevest Buda­pesten sem ettem!

Mackóné elpirult örömében erre a dicséretre. Budapesten sem evett Mackó úr ilyen csiga­levest! A dicséret híre oly gyorsan szállott, mint a szél.

Erről beszéltek a konyhában, erről az erdőben és egy kis széncinke is azt csicseregte nagy csodálkozva két rigónak, hogy Mackó tekintetes úr, a híres utazó, Budapesten sem evett olyan csigalevest, mint itt.

A pecsenyénél megint fölkiáltott Mackó úr:

- Iszen ez báránypecsenye, az én kedves ételem! Oh, be kitünő! Budapesten sem ettem ilyen jót.

Szállott a hír a konyhába, az erdőbe, a medvebarlangokba, bércormokra, szakadékokba:

- Mackó úr, a híres utas, Budapesten sem evett olyan jó pecsenyét, mint idősb Mackó Muki asztalánál!

Ebéd után az urak a szomszédos szobába mentek feketézni és csibukozni. Elbeszélgettek a gyümölcstermésről, a mézszüretről, közben nagy füstkarikákat eregettek a levegőbe a csibukból.

Egyszerre kopogtak az ajtón és egy vendég nyitott be. Makrapipa volt a szájában, amelyet föltünő nagy fogai közé szorított. A mancsában korbácsot szorongatott.

- Minden jót kívánok, - köszöntött be a jövevény.

Mackó bátya fölugrott:

- Hozta Isten, Fogas sógor! Üljön le nálunk. Asszony, - kiáltotta ki a gazda az ajtón, - gyorsan egy üveg bort és szóda vizet!

Fogas sógor Mackó úr elé járult.

- Szervusz, Muki, nem ismersz rám, úgy-e? - kérdezte tőle. Mackó úr végignézte, aztán buksijára csapott:

- De bizony ismerlek! Hiszen mi együtt jártunk a tánciskolába.

- Persze, hogy együtt jártunk oda. Hej, az volt ám a jó világ, de sok botot kaptunk a hátunkra, ha rosszul jártuk a táncot!

- Hát most, hogy szolgál sorod?

- Köszönöm szíves kérdésedet, most elég jól. Mézbiró vagyok a Mackó-birodalomban, rikszum, rekszum, nekem engedelmeskedik az egész Bakony! Én itélem meg, hogy kié az odvas fa és kié a méz.

Másnap volt a lakodalom.

Díszes, válogatott társaság volt jelen. Az volt ám a lakodalmi menet! A Bakony minden urasága elment, ki négylovas batáron, ki kétlovas hintón. Az urak mind pompás díszruhában voltak, az asszonyságok és kisasszonyok selyemben, bársonyban. A lovak fején tarka kendő libegett-lobogott.

Lovasbandérium ment elől, csupa nyalka lovag, akik lovagoltak már cirkuszban is. Némelyik fölállt a ló hátára és úgy táncolt rajta.

- Éljen, éljen! - kiáltotta az összegyülekezett dirmegő-dörmögő népség. - Jaj, be gyönyörű pár!

Az ifjú pár kocsija után következett Mackó tekintetes úr Zsuzsikával, a vőfély meg a nyoszo­lyó­lány.

- Itt megy a híres budapesti utas! - kiáltotta a nép. - Éljen a nevezetes ugri-bugri lovag!

- Köszönöm, jó nép, a szíves üdvözletet! - integetett a mancsával kegyesen Mackó úr.

A harmadik kocsiban Cammogó szomszéd ült. Cammogóné őnagyságával, az örömapa és az örömanya. Cammogó szomszéd kezében egy nagy kulacs volt s aki útjába került, odaadta neki, hogy igyék belőle az ifjú pár egészségére.

A negyedik kocsiban ült idősb Mackó Muki úr a ténsasszonnyal. Idősb Mackó úr pénzt dobált a nép közé, mert azt így kívánja az úri mód.

Azután egymásután következtek a kocsik a cifra násznéppel, az aranyruhás urakkal, a selyem­be, bársonyba öltözött asszonyságokkal, kisasszonyokkal. Ott volt Mormogó koma, Fogas sógor, Körmös bácsi és a többi előkelőség. Három kocsin három cigánybanda muzsikált. A fiatalság egyre rikkantgatott:

- Ihaj, tyuhaj, éljen az ifjú pár!

A lakodalom Cammogó szomszéd úri házában volt, ahol gazdagon terített asztal várta a dirmegő-dörmögő, ugri-bugri, barnabundájú fényes násznépet. Hétféle volt csak a lé, hát a sok pecsenye, kürtös kalács, fánk, dió, mogyoró! El sem lehet mondani, mi minden inyes falat került az asztalra és az úri társaság fogára.

A harmadik fogásnál fölállott Mackó úr és torkát köszörülve, szót kért.

- Halljuk a szép szót! - kiáltotta a násznép.

- Uram, uram. Cammogó uram, kedves tányértalpú atyámfia, szállok az úrhoz! - mondotta Mackó úr, poharát, mely tele volt piros borral, fölemelve.

- Állok elébe! - kiáltotta vissza Cammogó szomszéd.

- Régóta cammog a nemzetes Cammogó-familia, nem kevesebb ideje dörmög a tekintetes Mackó-család, - mondotta Mackó úr, - de ilyen szép párt, amilyen az én kedves Mónika öcsém és Dorka hugom, ritkán látott a két nemzetség. Sokat utaztam, voltam Budapesten, Ujpesten, Bergengóciában és bátran mondhatom, hogy nem találkoztam még ilyen megter­mett, talpas vőlegénnyel és ilyen szépfogú és körmű menyasszonnyal. Emelem tehát poha­ramat a szépséges ifjú párra, a Cammogó és Mackó-család reményeire és kívánom, hogy sohse szükölködjenek friss mézben, gyümölcsben, pecsenyében, legyen mindig méhecske, aki helyettük dolgozik és kert, ahonnan almát lehet szedni. Isten éltesse az ifjú párt a medvekor legvégső határáig!

- Éljen az ifjú pár, éljen a dirmegő-dörmögő szónok! - kiáltotta a násznép.

Mindenki fölkelt helyéről és koccintott a megtermett talpas vőlegénnyel, a szépfogú és körmű piruló menyasszonnyal, nemkülönben a jeles szónokkal. Körmös bátya ezt mondotta Mackó úrnak:

- Sokat isznak a bőrünkre, de ilyen szépen még soha, mint te az ifjú páréra!

Aztán beszélgettek az urak. Fogas sógor ezt kérdezte:

- Hogy is volt az, mikor a Mackó ősapánk párbajt vívott Árpáddal, a magyarok fejedelmével?

- Ezt Mormogó koma tudná szépen elmondani, mert az mindig a könyvet bújja! - mondotta idősb Mackó úr.

- Halljuk Mormogó komát! - kiáltotta mindenki.

Mormogó koma fölállott, a pápaszemét föltolta a homlokára. Igy jobban belelátott a pohárba.

- Tisztelt barnabundájú, jeleskörmű, kedves atyafiság! - kezdte. - Engedjétek meg, hogy visszacammogjak az ezer év előtt való időkbe, amikor a méz édesebb és a só sósabb volt. Élt akkor egy híres, nevezetes mackó: Mackó Burumbu ősapánk. Ő volt a legnagyobb és legerő­sebb medve, amióta a világ áll. Amerre járt, rengett alatta a föld és ha egyet ordított, ijedten menekült mindenki messze földön. A pásztorok a hegyoldalakban sietve kioltották a tüzet és rémülten terelték a karámba a nyájat.

A hős Mackó Burumbu a fogával fákat szaggatott ki a földből és a körmével sziklákat tördö­sött le a bércről.

Mikor a hajnali pirosságban megjelent egy kőszál tetején és rettenetes fejét megaranyozta a kelő nap sugara, maga volt a mesebeli medveóriások királya és mikor szörnyű hangjával leordított a völgybe, a fák koronája meghajolt előtte és a hegyek alázatosan visszamorogták a kiáltását. Ilyen hatalmas medve volt Mackó Burumbu ősapánk.

Ezen az országon akkor Zalán király uralkodott, akinek sok gyönyörű paripája volt. Burumbu ősapánk minden héten elragadta a király egy kedves lovát. Zalán király dúlt-fúlt haragjában és megesküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg vitéz ősapánkról le nem húzza a bundát és a kislánya nyoszolyája elé nem teszi szőnyegnek.

Lóra ültette legjobb leventéit, összehivatta leghíresebb vadászait és megindult velük a vadonba, hogy azt a bundát megszerezze. De az a bunda, kedves tányértalpú atyámfiai, drága volt! Heteken, hónapokon át üldözte a király Burumbu ősapánkat; a vadon zengett a kürt­szótól, a kopók csaholásától és a vadászok jelszavaitól. Néha tizen is megrohanták Burumbut, húsz véreb is kapaszkodott a fülébe, az erdőből kopja- és nyílzápor repült feléje, de Burumbu ősapánk perc alatt szétmarcangolta a tíz vitézt, lerázta a füléről és összetiporta mind a húsz ebet, aztán ügyet sem vetve a bőrébe fúrodott kopjára, nyílra, keresztültört a vadászseregen és elmenekült.

Egyszer elhallgatott a vadászsereg és elnémult az erdő. Burumbu ősapánk csodálkozott. Vajjon hova lettek a fényes vitézek? Hová a puzdrás vadászok? Merre repül a Zalán király daliáinak suhogó nyíla és hol csillog kopjája? Burumbu ősapánk leereszkedett a sziklákról a bükkösbe, a bükkösből a síkságra és megtalálta, amit keresett. A fényes vitézek, a puzdrás vadászok ott feküdtek sorban a fűben, porosan véresen, ki buzogánnyal betört fejjel, ki nyíllal átfúrt mellel; a Zalán király daliáinak csillogó kopjája darabokra tördelve hevert a porban és suhogó nyíla a puzdrában száradt.

Burumbu ősapánk látta, hogy itt nagy fölfordulás történt. Visszacammogott az erdőbe és gondolkozott a történteken. Eközben megéhezett. Kapta magát, mint rendesen, keresett egy juhnyájat, hogy abból elemelje a reggelit. Egy nyájhoz cammogott, egy gyönyörű kövér birka­csapathoz, mely ott legelészett a tisztáson. Burumbunak föltünt, hogy ilyen formájú birkát még nem látott ezen a vidéken. Megfogta az egyik birka fülét. Egyszerre elébe toppan egy feketesipkás, nagybajuszú, subás ember, furkósbottal a kezében és rákiált: Hé, adta csúf férge, elereszd mindjárt a birkámat, mert az orrodra ütök! - Ezt mondotta az ember. Burumbu bámult. Sohasem látott ő ezen a tájékon ilyen külsejű juhászt, akinek ekkora bajsza lenne és akinek úgy villognának a szemei, aztán sohasem beszéltek vele ilyen gorombán. Féreg! Ő neki, a rettenetes Mackó Burumbunak azt meri mondani egy közönséges juhász, hogy féreg és hogy az orrára üt, holott ezelőtt, ha meglátta öt-hat juhász, annyifelé szaladt, ahány volt. No megállj, te nagybajszú, majd adok én neked! - mormogta szeretett ősapánk és előre rohanva, akkorát ordított, hogy az egész környék visszhangzott tőle. De a nagybajszú nem ijedt meg. Kopp! Két kézre fogta a furkósbotot és akkorát ütött vele Burumbu orrára, hogy a szeme szikrát hányt bele. Burumbu nagyot nyelt erre a kopp-ra és dörmögte: Ej, a gurigáját, de jó fogása van a fickónak! Tüstént észrevette, hogy ezt a juhászt más bordában szőtték, mint a régieket és ennek az izmai acélosabbak a többinél. Az ám, szeretett kedves tányértalpú rokon­ság, másfajta juhász volt az, mert a magyarok közül való volt, akik akkor jöttek ide Ázsiából, ők fektették le a fűbe Zalán király fényes vitézeit, ők festették sárgára, véresre puzdrás vadászait.

Burumbu persze nem hátrált meg a nagybajszú előtt, hanem ráugrott és el akarta kapni a nyakát. Kopp, kopp! Egyszerre két akkora ütés érte Burumbu koponyáját, hogy csak annyit nyögött: makk! és szédülten lebukott a földre, a vér csak úgy patakzott a fejéből. Csak nagy­nehezen vonszolta vissza magát kedves ősapánk a vadonba, és három napig vizes-borogatást rakott fejére. Elhatározta, hogy ezentúl óvatosabb lesz a nagybajszú jövevényekkel szemben.

Egy darabig csak kerülgette őket és leste a jó alkalmat, amikor a kölcsönt visszaadhatja. De olyan különös volt most minden a környéken. A pásztortüzet másképpen rakták, mint azelőtt; az emberek a tűznél másféle nótákat énekeltek, harciasabbakat, szebbeket, mint azelőtt; és ha Burumbu fölment a kőszálra és lenézett a síkságra, sátrak fehérlettek rajta. Minden meg­változott. A nap forróbban sütött, a csillagok fényesebben ragyogtak.

Egyszer Burumbut vadászok zaja riasztotta föl. De most másképpen szólt a kürt, mint régen. Úgy búgott, úgy harsogott, hogy megrázta az üldözött állat veséjét, átjárta minden csontját.

Micsoda vadászok voltak! Röptében lenyilazták a kőszáli sast és szekercével széthasították a bölény fejét.

Burumbu hallotta a zajt, a vadászok lármáját és nagyot ordított haragjában: Majd meglátjuk hát, ki az úr a rengetegben! Elment ő maga, szembeszállni az ellenséggel. Amint a kőszálhoz ért, egy vitézt látott ott, aki kelevézre támaszkodva szemlélte a tájat. Hatalmas alak volt, valóságos óriás, a válla olyan, hogy sziklákat hengergethetett volna vele. Délceg termete csupa aranyba-ezüstbe volt öltözve, és úgy csillogott, ragyogott az alak ott a kőszálon, mint valami túlvilági tünemény. Villogó szeme büszkén nézett a messzeségbe és minél tovább nézte a tájat, komoly arca mindjobban földerült.

Tudjátok-e, kedves barnabundájú atyámfiai, ki volt az a vitéz? Árpád, a magyarok vezére, aki népével az országot meghódította. Mikor ősapánkat meglátta, leszállott a szikláról és elébe ment. Ha belefú abba az ezüst sípba, mely az oldalán csüngött, perc alatt száz vadász terem ott segítségére. De ő nem fújt a sípba. Egyedül akart megküzdeni ellenfelével. Méltó ellenfelek voltak; az egyik a medvék királya, a másik a hősök fejedelme.

Mikor a fejedelmi vadász Burumbu ősapánk közelébe ért, ráhajította a kelevézt. Micsoda hajítás volt az! Mint mikor az ég villáma csap le! Nyakon érte ősapánkat. Más állatnak vége lett volna ettől, de ősapánk föl sem vette, hanem két lábára emelkedve átkarolta a vadászt, úgy, hogy az nem használhatta a bárdját, sem a vadászkését. A fejedelem erre a jobbik vas­kezével torkonragadta Burumbut, a másikkal a kését kereste, ősapánk pedig a vállaiba mélyesztette körmeit. Ez volt aztán az ölelés!

Sokáig tartott a halálos küzdelem, míg egyszer Burumbu fuldokolni kezdett, a vaskéz mind szorosabban fogta át a torkát, ereje fogyott, aztán egy hideg vas lassan átjárta a szívét. A hatalmas Mackó Burumbu, a medvék királya leroskadt holtan a harasztra és rettenetes nagy testére a fejedelmi vadász diadalmasan rátette a lábát. Most már belefújt a sípba Árpád és az előrohanó magyarok, mikor meglátták ősapánk óriási holttestét, fölverték a vadont diadal­zajukkal. Éljen a fejedelem! - ezt kiáltották. A vadászok kürtje harsogott a vadonban, a Mackó-család pedig sírt barlangjában.

Oda volt a legerősebb, a leghatalmasabb, a legfélelmesebb mackó! Hej, micsoda diadal­me­net­tel vitték a magyarok ősapánk holttestét táborukba, és ott mily harsonával fogadták! Bőréből a fejedelem kacagányt készíttetett magának, és ezzel járt csatáról-csatára, győzelemről-győzelemre...

- Ez Burumbu ősapánk története, - fejezte be Mormogó koma elbeszélését.

A Mackó urak mind éljeneztek és tapsoltak, és azt morogták, hogy dejszen, nem hiába van a pápaszem Mormogó koma orrán, sok szépet kibetűz azon keresztül a könyvekből. Éltették a tudós komát és koccintottak az egészségére.

- Mondd csak, - fordult idősb Mackó úr, ifjabb Mackó úrhoz, - hogy hát te, Muki, nem utazol megint kicsit Budapestre?

- Nem megyek, - felelt Mackó úr.

- Miért is ne mehetnél el, öcskös? - faggatta tovább idősb Mackó úr.

- Azért, mert nem tudom, illik-e nekem oly gyakran elmennem a magyarok fővárosába, holott Árpád megölte ősapánkat, mikor a magyarok bejöttek?

Az ablakon át most egy csúfondáros hang bekiáltott:

- Nem azért, tányértalpú urak, hanem mert nagyon rossz az ellátás az állatkertben!

Mackó úr dühösen felugrott.

- Róka Mihály! - sziszegte. - Megint te vagy, átkozott Róka Miska! Fogjuk meg az imposztort, atyafiak!

A mackók az ablakhoz, ajtóhoz rohantak, de akkorra a ravasz Miskának csak hült helyét találták. Eltünt a szemük elől.

- Ki az a Róka Mihály? - kérdezte a násznép, mikor visszatelepedett helyére.

- Az én ellenségem, - felelt Mackó úr, - aki haragszik rám, mert budapesti utam alatt gyakran rászedtem.

- Hahaha! - kacagott valaki megint az ablak alatt. Mackó úr úgy tett, mintha nem hallaná.

Most Mormogó koma vette át a szót.

- Elmehetsz bátran, Muki Budapestre, öcsém, mert a magyarok ellenségeink voltak ugyan, sokat verekedtünk velük, de lovagias ellenfelek voltak.

- Talán elmegyek, - dörmögte Mackó úr elgondolkozva, - majd elébb megkérdezem nagyapót, nagyanyót, a nagybajuszú bácsikát, a mosolygó kedves néniket, Lacit, Bercit, Mariskát, Katicát, meg a kis Gyuricát, urakat, úrfiakat, válogatott cigánygyerekeket, elmenjek-e Buda­pestre még egyszer?

Mackó tekintetes úr közelében ült Talpas gazda, aki az egyik kezét, akarom mondani, első lábát nem tudta mozgatni. A poharat is a bal mancsában fogta, mikor hörpentett.

Mackó úr megkérdezte:

- Mi baja, kedves urambátyám, a kezének, hogy egyre lóg, mintha el lenne törve?

- A kezemnek? Golyó van benne, öcsém, meglőtték.

- Hol?

Talpas gazda egyet nyelt, aztán így szólt:

- A háborúban.

A mackó urak összemosolyogtak.

Mindenki tudta, hogy Talpas gazda első lábát doronggal ütötték le, mikor almát lopott, és hogy az öreg hazugsággal dicsekszik.

Éppen asztalt akartak bontani, mikor kocsizörgés, csöngés-bongás hallatszott és belépett, két utitáskával a kezében, egy úr. Természetesen egy mackó úr.

- Csakhogy el nem késtem, adj’ Isten jó munkát! - mondotta a jövevény mosolyogva. - Nem ismertek rám, úgy-e, atyafiak?

A násznép végignézte az idegent. Fekete bundája volt, nem barna, mint a helybeli urasá­goknak. Nem ismerte senki.

A jövevény Cammogó szomszédhoz járult:

- Bátyó, rázd föl egy kicsit a buksidat, hátha eszedbe jut, ki vagyok?

Aztán Mackó úrhoz fordult:

- Muki fiam, te híres, te sem tudnád, ki vagyok?

A jövevény most megcsipte a szép menyasszony, Dorka nagysám állát.

- Dorka hugom, te sem ismersz rám? Pedig én küldöttem neked a legfinomabb feketecukrot nevednapjára. Most is lóhalálában egyenesen a lakodalomra jöttem.

Dorka nagyot kiáltott:

- Nini, iszen ez az amerikai nagybácsi!

Persze, az volt, Mackóék amerikai rokona, a fekete Mackó-család egyik jeles tagja. Megölel­ték, megcsókolták, majd megették, tíz inas, cseléd vette ki kezéből a táskát, ernyőt és az asztalfőre ültették.

- Merre jöttél, kedves nagybácsi? Kellemes utad volt-e? El vagy, úgy-e, fáradva? No, hamar, eressz le a gégéden egy pohárral ebből a pompás szíverősítőből!

Az amerikai nagybácsi alig győzött a sok kérdésre felelni.

- A jegestengeren jöttem keresztül szánkón, aztán végigkullogtam Szibérián, láttam törököt is, jártam hegyen, völgyben. Nem történt semmi bajom, csak egyszer leszakadt alattam a jég, csaknem belefúltam a tengerbe; háromszor meglőttek, csaknem otthagytam a bundámat; vagy tízszer megfogták a fülemet a vadászkutyák, csaknem leszakították. Különben nagyon kelle­mes utazásom volt, és hál’ Istennek, idején megérkeztem Mónika öcsém és Dorka hugom lakodalmára!

Az amerikai nagybácsi sok szép ajándékot hozott az ifjú párnak, a két táska tele volt ezüst­almával, aranydióval, illatos mézzel.

Most még nagyobb kedvre derült a násznép, s mikor a féllábú Dörmögő János, a Mackó-koldus, besántikált a mankóján, mindenki vetett a sipkájába egy csizmadia-tallért, vagy egy ezüsthatost.

Ebéd után táncra kelt a násznép. Mackó tekintetes úr a kedves menyasszony, a bájos és művelt Dorka elé járult, összecsapta a bokáját és gavallérosan meghajtotta magát.

- Kedves kis tányértalpú, hegyesfogú hugocskám, - mondotta, - járjuk el a menyasszony táncát!

Dorka fölkelt és a másik pillanatban ketten vígan járták a cepperlit. Jaj, de gyönyörűen járták! Mackó úr jobbra hajlott, Mackó úr balra hajlott, aztán hejehujja hopp, hopp, úgy megforgatta a Dorkát, mind elhullajtotta kontyát.

- Mackó úr táncol! - kiáltotta a násznép és mind az ugri-bugri pár köré gyülekezett, hogy uri táncot lásson.

- Mackó úr táncol! - adták hírül egymásnak az erdőben az őzikék, a szarvasok, a nyulak és valamennyi a táncterem ablakaihoz tolongott, hogy onnan bámulja az ugri-bugri táncost.

- Mackó úr táncol! - csicseregték egymásnak a cinkék, rikkantották a völgyben a rigók s valamennyi madár volt a környéken, mind a közeli fákra telepedett, hogy onnan kukkantson be a táncterembe.

- Pompásan táncol! - mondogatta a násznép.

- Óh, be gyönyörűen táncol! - kiáltotta lelkesülten az ablakon egy szarvas, aztán hátraszólt: - Ne mászkálj itt a nyakamon, nyúl öcsém, mert megjárod!

- Remekül táncol! - csicseregték a fákon a madarak, két gerle pedig, aki szintén a nézők közt volt, úgy elkezdett kacagni, hogy az egész erdő visszhangzott bele.

- Meglátszik, hogy a fővárosi vigadóba járt táncolni, bálozni! - szólt Cammogóné őnagysága, a csontnyelű okuláján át nézegetve Mackó urat.

- Egészen az apja! - kiáltotta elragadtatva Mackó néni. - Az apja is ilyen gyönyörűen táncolt a debreceni vásáron.

- Hát Debrecenben szokott mulatni az öreg úr? - kérdezte Cammogóné őnagysága.

- Ott is, másutt is, drága nászasszony, - mondotta Mackó néni, erősen legyezve magát. - Volt neki egy barátja, avval jártak mulatni vásárról-vásárra.

- De víg legény lehetett az öreg úr!

- Ojjé! A debreceni kofaasszonyságok és csizmadiainas urak most is emlegetik a mókáit és tréfáit!

A cigány egyre húzta a mormogónál mormogóbb nótákat, egyre gyantázta a mormogó vonót, a cammogó inasok frissítővel cammogtak a vendégek közt, s a mackó kisasszonyok, urak mind táncra kerekedtek, aki nem táncolt, ezt bömbölte:

- Hogy volt! Ne hagyd magad, Mackó Muki!

A jókedv akkora volt, hogy Cammogó szomszéd derékon kapta Mackó nénit, Mackó bácsi Cammogóné őnagyságát és öreg urasan, öreg nénisen együtt táncoltak a többivel. Akkora volt a vigasság, hogy Dörmögő János is elhajította a mankóját és úgy járta, csak úgy porzott bele. Annyit mondhatok, hogy nem árult petrezselymet senki.

Egyszer csak nagyot prüsszentett Mackó úr. Mintha ágyút sütöttek volna el, akkorát szólt a prüsszentése.

- Kedves egészségedre Muki! - mormogták a Mackó urak és asszonyságok szívesen.

- Kedves egészségére Mackó úr! - kiáltották az ablakon be a szarvasok, őzikék, nyulak.

- Drága egészségére kívánjuk, Mackó bácsi! - csicseregték a fákról a cinke, rigó, gerlice.

Mackó úr hajlongott és így szólt:

- Köszönöm, kedves rokonaim, köszönöm, jó nép, prsz, krsz...

Valaki megint prüsszentett.

Mormogó koma volt a prüsszentő, még pedig olyan alaposan prüsszentő, hogy a pápaszem leesett az orráról a padlóra és darabokra törött.

- Hej mákos kalács, bádogtepsi, náthát kaptam! - mormogta Mormogó koma.

Mackó úr a komának kedves egészséget akart kívánni, de nem szólhatott, mert megint prüsszen­tett. Nemcsak ő, hanem Zsuzsó is, Cammogó szomszéd is, kedves élete párja is, Mackó bácsi is, Mackó néni is, a dörmögő gavallérok, a cammogó kisasszonyok, nem­különben a cigányok, az inasok s minden teremtett lélek, aki a szobában volt.

- Az egész Mackó nemzet náthát kapott! - mormogta csodálkozva Mormogó koma és hozzá­tette: prsz, prsz!

- Prsz, prsz! - felelgetett mindenfelől a prüsszentő visszhang.

- Egészségükre Mackó urak! - hangzott most az ablakból egy csúfondáros hang. - Egész­ségükre tekintetes, nagyságos és méltóságos urak!

Mackó tekintetes úr a hang irányába nézett és ott látta az ablakban Róka Mihály ravasz, vörös arcát.

Mackó úr a buksijára csapott és ezt kiáltotta:

- Hopp, megvan! Tudom már miért prüszkölünk! A te munkád ez, ármányos Róka Miska... prsz, prsz!

- Hogy, hogy, prsz, prsz? - kérdezték és prüszköltek Mackóék.

- Úgy, hogy a csalafinta kópé tubákot szórt be a táncterembe! Attól prüsszentünk!

- Ezt tette, fogjuk el, hajrá, rajta! - kiabáltak a Mackók és Róka Miska után rugaszkodtak.

De mire kiértek, az ármányos hetedhét határon túl járt és hahotázva kullogott a palotája, akarom mondani, a lyuka felé. Akkor is csupa hehehe és hahaha volt, mikor hazaérkezett és Róka Mihályné asszony hasztalan faggatta megint, hogy mondaná el, min kacag olyan jóízűen; drágalátos férje ura a nagy kacagástól nem jutott szóhoz hét teljes napig.

Mikor a Mackó urak meggyőződtek, hogy nem csíphetik meg Róka Mihályt, visszamentek a táncterembe és folytatták a mulatságot. Csakhamar el is felejtették a tubákot, Róka Mihályt és a bosszúságot és járták a táncot kivilágos kivirradtig. Reggel aztán előállottak a hintók és a vendégek beleültek a puha, párnás ülésekbe. Cammogó szomszéd és élete párja mindenkit kikísért a tornácig, a házigazda parolázott a búcsúzó barnabundájú urakkal, a háziasszony megölelte a tányértalpú asszonyságokat és kisasszonykákat, aztán a kocsisok a lovak közé csaptak és csilling, csilling, nagy zörgéssel, csöngéssel elhajtattak.

Mackó tekintetes úr is elbúcsúzott kedves rokonaitól. A néni megtömte az útitáskáját pogácsával, a bácsi pedig elkisérte az erdő széléig.

Nemsokára a vonaton ült Mackó úr, hazafele utaztában. Nagyon meg volt elégedve evvel az utazásával, - dejszen jól kitáncolta ám magát ő kelme! - de azért mégis bántotta valami. Ez a kérdés motoszkált a fejében?

- Utazzam-e Budapestre?

A vonat kerekei is mintha ezt zakatolnák egyre:

- Mackó Muki, Mackó Muki... elmegy-e kend... Budapestre, Budapestre?

Aztán elszunnyadt. Azt álmodta, hogy Budapesten sétál, abban a fényes, abban a ragyogó városban és az ismerősök mind szívesen köszöntik. Isten hozta, Mackó úr! - mondották a nagybajuszú bácsik. Áh, áh, jó reggelt Mackó úr! - szóltak a mosolygó, kedves nénik. Csak­hogy megjött már, Mackó bácsi! - kiáltotta tapsolva, kacagva Pista, Laci, Margit, Ilus. Aztán pedig arra gondolt, hogy Budapestet már gyakran látta, ellenben az Alföldön, melyről oly sok szépet beszélnek, sohasem volt. Milyen is lehet az Alföld? Be szeretné látni!

Mikor Mackó úr hazaért úri házába, így szólt a Pista inashoz:

- Pista, tedd a szekrénybe a kalapomat és add ide a házisipkámat, húzd le a csizmámat és hozd elő a papucsomat... aztán tudod-e mi ujság?

- Nem tudom, instálom alássan, - felelt Pista, a puha kellemes papucsot a tekintetes úr kényes lábára húzva.

- Az az ujság, fiam, hogy tavaszra utazom.