Mackó úr az Alföldön

Egy napon betoppant Mackó tekintetes úrhoz Tányértalpú szomszéd. Mackó úr éppen regge­lizett. Vékonyhéjú szalonnát szelt fehérvári bicskával és friss akácfa-mézet szürcsölt hozzája. A tekintetes úr örvendezve ugrott föl székéből:

- Hozta Isten, szomszéd úr! No derék, hogy nem kerüli el a szegény embert!

Tányértalpú szomszéd rávillantott szemével a dús reggelire:

- Látom, hogy kedves komám nagyon szegény sorban van!

Mackó úr sóhajtott és (s eközben nagyot vágott a szalonnából):

- Bizony, szomszéd úr, a nagy éhség óta nem volt ilyen inség hazánkban... Tessék, Tányér­talpú koma!

Ezzel átnyújtotta a szalonnát meg a fehérvári bicskát. Tányértalpú úr vágott a szalonnából és így szólt:

- Aztán a csontja is zörög szegény komámnak!

Erre már Mackó tekintetes úr is elnevette magát. Dehogy zörgött az ő csontja, sőt nagyon is jó húsban volt ő kegyelme!

- Hogy, mint éli világát szomszéd úr? - kérdezte.

- Ezekkel a bocsokkal megint meg vagyok akadva, - felelt Tányértalpú. - Mégis illenék kicsit világot látni, művelődni nékik is!

- Igaza van, szomszéd. Jókor is mondja! - mondotta Mackó úr! - Én úgyis utazom, hát elviszem magammal őket.

- Megint utazik, szomszéd úr?

- Megnézem az Alföldet, hazánk tejjel, mézzel folyó Kánaánját, melyet még nem láttam. Jőjjenek velem az Alföldre, tudom, nem bánják meg! Sok szépet látnak, hallanak ott. Aztán már úgyis megtanultak szegedi halpaprikást enni a kiállításon!

Az ezredévi kiállítás emlékezetére Mackó úrnak beszédes kedve támadt! Elmondott mindent töviről-hegyire, amit Budapesten tapasztalt, nagyokat nevettek a kalandokon, s eközben úgy elrepült az idő, hogy már déli verőfény tűzött alá, mikor Tányértalpú szomszédnak eszébe jutott a hazamenetel.

- Tyüh, mákos patkó? - kiáltott, - de elmulattam az időt! Most aztán loholok ám!

- Ugyan maradjon itt ebédre! - marasztalta szívesen Mackó úr.

- Nem lehet, kedves szomszéd, mert ebéd előtt még be kell néznem a szűcshöz.

- Ej no, olyan sürgős az?

- Meg kell foltoztatnom a bundámat, mert kirágta az ólommoly.

Mackó úr nevetett.

- Hát arra kegyelmetek felé ilyenek is röpködnek?

- Röpköd bizony, néha csapatával. De az igazi mackó nem kerül mindjárt az ebek har­min­cadjára!

Tányértalpú úr bundáján csakugyan látszott vagy három lyuk. Gömbölyű lyukacska, amilyent az az ólommoly szokott rágni, mely a vadászpuskából röpül ki.

- Isten megáldja, drága szomszéd uram! - szólt parolát nyújtva Tányértalpú.

- Hát eljönnek-e velem a bocsok az Alföldre? - kérdezte búcsú közben Mackó úr.

- Persze, hogy mennek, ha már szomszéd úr oly szíves vesződni azokkal a vásott süvölvé­nyekkel.

- No, hát a viszontlátásra! Holnap elvárom a bocsokat.

Képzelhetni Zebulonka és Dorka örömét, mikor apjuk tudatta velük, hogy Mackó bácsi elviszi őket az Alföldre!

- Éljen, éljen! - kiáltotta Zebulon és táncra pöndörítette Dorkát. Apjuk rájuk szólt:

- Ne ugráljatok most, hanem készüljetek az útra! Holnap már viszlek Mackó bácsihoz.

Tányértalpú néni, hogy megtudta, miféle útra készülnek a csemetéi, nosza sütötte a pogácsát, pecsenyét számukra.

- Azt mondom, jól viseljétek magatokat, ne hozzatok szégyent a szülétek fejére! - mondogatta kedves magzatainak.

Tányértalpú úr közbemordult:

- Meg is mondom Mackó szomszédnak, hogy ha rosszul viselitek magatokat, hajigáljon benneteket a Tiszába!

A bocsok körömszakadtáig bizonykodtak, hogy jól viselik magukat. Kivált Zebulonka. Mégis, mikor egy kicsit kifordultak az öreg medvék a barlangból, ordítás hallatszott onnan.

Az öregek visszacammogtak lakásukba. Hát a kis Dorka sírva, könnyeit törölve jött elébük.

- Mi bajod, hékás? - kérdezte Tányértalpú úr.

- Zebu-huhu-lon megha-haha-rapta a fülemet! - zokogott Dorka.

A kis Dorka füle jól meg volt tépve. Tányértalpú apó megharagudott és ezt kiáltotta:

- Hol vagy, te haszontalan? Hadd adjak egy kis alföldi útravalót!

Zebulonka a barlang falához lapult. Édesapja szavaira gyorsan ki akart surranni, de az öreg elkapta, a térdére fektette, azután elővette a botot és kiosztotta néki azt a bizonyos útravalót.

Tányértalpú szomszéd másnap pontosan beállított a bocsokkal Mackó úrhoz. A tekintetes úr már elkészült az útra, a kocsi az udvarban állott. Mikor az érkezőket meglátta, örvendezve kiáltott elébük:

- Jó napot, szomszéd! Szervusz, Zebulonka, Dorka. Hát csak kapaszkodjatok a kocsira!

És dörgő hangon bekiáltott a házba:

- Pista, rakd föl a táskát, úti cókmókot a kocsira!

Zebulon és Dorka fölmásztak a kocsira és helyet foglaltak a belső ülésen. A Pista inas csak­hamar megjelent a tasakokkal és a kocsira rakta. Azután Mackó úr is felült.

- Isten megáldja, kedves szomszéd úr: - szólt le a kocsiról, parolát nyújtva Tányértalpúnak.

- Szerencsés utat, drága szomszéd úr! - felelt Tányértalpú és felszólt a bocsoknak: - Még egyszer a lelketekre kötöm, jól viseljétek magatokat!

- Igenis, apus! - feleltek azok. - Csókoljuk anyus mancsait!

A kocsis a lovak közé csapott s a kocsi megindult.

- Szerencsés útat! - kiabált a cselédség.

Hajnal hasadtával Dorka kinyitotta a szemét. Szétnézett a világosodó tájon. A kocsijuk éppen egy hegyi úton döcögött alá. Lenn a völgyben valami csillogó fonál kanyargott jobbra, balra.

- Jaj, de szép ezüst pántlika! - kiáltott Dorka újjongva.

Mackó úr fölébredt.

- Hol az a pántlika? - kérdezte.

- Ott lent! Mintha a hegy lábára lenne kötözve.

- Oh, te golyhó! - nevetett a tekintetes úr. - Nem ezüst pántlika az, hanem a Tisza.

- A Tisza?

- Az bizony! A Tisza, az Alföld folyója. Az fog vezetni most már bennünket Magyarország szívébe, a kalászos alföldi rónára.

Nemsokára hallani lehetett a Tisza vizének zúgását, amint a sziklás part mellett elsietett. A Tisza zúgására dörögve felelt a hegyek és fenyőerdők visszhangja.

- Beszélgetsz, úgy-e, a hegyekkel? - kérdezte Mackó úr. - No, majd ott lenn, Tokajnál, örökre búcsút vehetsz tőlük!

- Hát az Alföldön nincs hegy? - kérdezte Dorka.

- Olyan lapos az, mint a tenyerem.

Egészen megvirradt, amikor leértek a folyóhoz. A vizen egy tutaj pihent, mely ott volt kikötve a parton, két ember pedig reggelit főzött rögtönzött tűzhelyen. Tutajosok voltak.

Mikor a kocsi közelükbe ért, Mackó úr felkiáltott:

- Nini, hiszen én ismerem ezeket a tutajos urakat! Ez a Miska meg a Jani. Szálljunk le, bocsok, a kocsiról!

Leszálltak a kocsiról. Mackó úr rákiáltott a tutajosokra:

- Szerencsés jónapot, Miska bácsi!

Az öregebbik felkapta a fejét és ijedten lekapta a süvegét. Aztán társával együtt szótlanul bámult a tekintetes úrra. Ez kezet nyujtott neki és így szólt:

- No, Miska bácsi, hát nem ismer rám kend?

Miska a körmét fújta, mert jól megroppantotta Mackó úr a kezét.

- Áj, áj, hát hogyne ismerném a Mackó ifj’urat! Iszen ki tudná így megszorítani a kezemet... Adjon Isten jó napot az ifj’úrnak!

Mackó úr nevetett.

- Hej, Miska bácsi, régen voltam én ifj’úr! Most már Mackó bácsi vagyok. De a kend Jani fia is megnőtt ám. No, Jani, hogy vagy?

A fiatalabbik tutajos nagy alázatosan feléje fordult.

- Csókolom a kezit, lábát, jól vagyok!

Mackó úr barátságosan megveregette a Jani vállát (jaj, sziszegett is szegény!) és ezt kérdezte:

- Hova igyekeznek, Miska gazda?

- Szálfát viszünk Szolnokra, kérem alássan.

- No, derék! Én is az Alföldre utazom az öcsémmel, meg a hugommal. Hát fölvesz-e kend a tutajára?

- Szívesen, nagyon szívesen, - mondotta Miska gazda.

- Mackó úr előszólította a bocsokat!

- Hé, Zebulon, Dorka, ide gyertek! Nézzétek meg Miska bácsit, ő volt az én tánctanítóm egykor!

A bocsok megbámulták. Mackó úrnak jókedve kerekedett.

- No, öreg, - szólt, - úgy-e régen volt, amikor mi együtt jártunk városról-városra?

- Bizony, ifj’úr, régen.

- No de csak gavallérosan jártam a medvetáncot?

- Meghiszem azt!

Mackó úr szeliden oldalba bökte Miskát.

- Hej, öreg, sokszor megszurkált kend a szeges botjával! De azért nem haragszom ám! Hát most már nem táncoltat medvét?

- Nem én, - mondotta az öreg tutajos -, amióta az ifj’úr megugrott tőlem.

Mackó úr hahotázott.

- Hahaha, öreg, derekasan rászedtem akkor kendet! No, bocsok, minthogy ilyen híres, jeles tánctanító lát benneteket, mutassátok meg, mit tudtok. Járjátok el a medvetáncot!

A bocsok mindjárt táncra illeszkedtek és ugyancsak járták. Miska elismerően bólogatott a fejével!

- Nagyon jól van. Csak a karika hiányzik az orrukból, meg a lánc róla, - akkor mehetnénk faluzni.

Aztán reggeliztek, mert akkorra megfőtt a tutajosok étele. Mackó úr tarisznyája is megnyílt. Reggeli után Miskáék elővették a csáklyát, hogy a vízre taszítsák a tutajt.

Mackó úr a János kocsist hazaküldte a kocsival, aztán a bocsokkal a tutajra szállt. Csakhamar megindultak: elül evezett Jani, hátul Miska.

Mackó úr végighevert a tutajon és kellemetezve szívta a friss levegőt. A bocsok azonban mozdulni sem mertek, ott álltak egymásba fogózva, összekapaszkodva.

- Miért nem ültök le? - kérdezte tőlük Mackó úr.

- Jaj, nem merünk! - feleltek azok szeppegve.

- Miért, bohók?

- Félünk, hogy ha megmozdulunk, fölfordul a tutaj.

- No, ne féljetek! Mért félnétek?

- Mert nincs se oldala, se feneke, se kereke, - mondotta Zebulon.

- No, gyere ide és telepedjél mellém!

Zebulon egy lépést tett előre, de megcsúszott a síkos szálfán és elvágódott.

- Jaj, jaj, végem van! - ordította hemperegve.

- Ne óbégass, hanem fogózz meg a gerendában! - förmedt rája a tekintetes úr.

Zebulon meg is fogódzott a talpfában és nem mert többé megmoccanni; úgy maradt hason fekve. Dorka ellenben ügyesen Mackó úrig tipegett és leült a bácsi mellé.

Csöndesen úszott a Tiszán lefelé a tutaj. A parton hosszú jegenyesorok, fehérlő utak lát­­szot­tak. Olykor előcsillant egy karcsú torony bádogfedele s a fák zöldjéből házikók kukkantak ki.

Lassankint megbarátkozott Zebulon is a tutajjal. Észrevette, hogy az nem billen se jobbra, se balra, hát fölegyenesedett és bátran sétált a fenyőszálakon.

Aztán szimatolni kezdett. Orrát megütötte valami kívánatos illat és ő kelme találgatta:

- Illat, illat, jaj, micsoda illat?

Az orra egy baboskendőhöz vezette, mely a tutaj közepén lévő kis deszkafödél alatt volt s valami be volt födve vele.

- Kendő, kendő, jaj, micsoda kendő?

Fölemelte a kendőt és egy halom almát talált alatta. Zebikének nem kellett több! Néhány alma suttyomban eltűnt a foga közt, a többi a zsebébe vándorolt. Éppen az utolsót gyümöszölte be, mikor rajta ütött Jani.

- Ifj’úr, mit csinálsz itt?

- Semmit, - felelt Zebulon gyorsan fölemelkedve.

- Ifj’úr, add vissza az almámat!

Zebulon a nyelvét öltötte Janira és egy ugrással a födél mögött termett.

- Mackó úr! - kiáltott Jani nagyot.

A tekintetes úr odacammogott.

- No, mi baj, Jani fiam?

- Az ifj’úr elvitte az almámat.

Mackó úr Zebulon felé fordult:

- Tüstént visszaadod ennek a becsületes legénynek az almáját!

Zebulon a tutaj szélére hátrált és ott majszolta az almát, semmi kedvet nem mutatván arra, hogy zsákmányát visszaadja.

- Nem engedelmeskedel? - rivalt rája a ténsúr.

Zebulon vigyorgott.

- Ejnye, te gézengúz! No megállj, megfogom a füledet.

Mackó úr nagyot ugrott, hogy elérje a pákosztost, ez azonban félreszökött és a bácsi bele­zuhant a vízbe.

Nagyot loccsant a víz, Mackó úr elmerült benne; de csakhamar megint felbukott. A víz csurgott a buksijáról és nagyon prüszkölt.

A tutajosok csáklyával odafutottak, ahol Mackó úr a vízbe pottyant.

- Ifj’úr, ifj’úr, ide! Fogja meg a csáklyát! - kiabált Miska.

Mackó úr azonban ahelyett, hogy a tutaj felé úszott volna, éppen az ellenkező irányban lubickolt: a part felé.

Dorka sírva fakadt, szegényke azt hitte, hogy Mackó bácsi menten belevész a Tiszába. Ellenben a vásott bátya torkaszakadtából nevetett a lubickoló tekintetes úron.

Végre észhez kapott Mackó úr és a tutaj felé kezdett tartani. Mikor a csáklyavégig jutott, Miska belevágta a hegyét.

- Szszszsz!

Mackó úr fölszisszent, mert elevent ért a vas. A csáklya segítségével gyorsan fölkapaszkodott a tutajra. Mikor fenn volt, Miska és Jani nagy bámulatára így szólt:

- Ejnye, be jó fürdő volt! Ezentúl mindennap megfürdöm.

- Hát fürödni tetszett, ifj’úr? - kérdezte Miska.

- No persze. Mi egyébért mentem volna a vízbe?

- Azt gondoltuk, hogy beleesett.

- Ojjé! Eszem ágában sem volt. Megfürödtem a Tiszában.

Dehogy akart fürödni Mackó úr! Hanem nagyon röstelte, hogy ilyen pórul járt és eltitkolni igyekezett azt.

A legjobban örvendezett Zebulon a bácsi jókedvének, mert már nagyon viszketett a háta. De, jó Zebulon, ne örvendezzél! Lásd, a tekintetes úr sötéten néz maga elé, amint a vizes gúnyáját szárítja a napon és a fejét töri valamin!

Egyszer fölkelt és Miskához ment.

- Kedves gazdám, van-e még egy jóféle orronfüggője?

- Vaskarika? - kérdezte nevetve Miska.

- Az.

- Talán eljönne faluzni az ifj’úr?

- Én nem, hanem a karikát ennek a vásott öcsémnek áthúzzuk az orrán, aztán majd egy kicsit megtáncoltatja kegyelmed.

Nojszen volt sírás, rívás, mikor Zebulon megtudta, mi sors vár reája. A megmaradt almát visszaadta Janinak és kegyelemért nyöszörgött Mackó úr előtt, Mackó úr szíve meglágyult.

- Majd meglátom, hogy viseled magadat az úton. Annyit mondok, az első csínyre földíszítjük az orrodat!

Csöndesen úszott a tutaj a vizen. Lassan leereszkedett az est. A Tisza partja homályba borult, a fák, a tornyok elmosódtak benne és az égen kiültek a csillagok. A tutajt kikötötték. Mackó úr, a két tutajos, valamint a két bocs kimentek a partra, tüzet raktak és főzték a vacsorájukat. Amíg a füst fölszáll a tiszta levegőbe, hallgatták a parti fecskék csicsergését, melyek ott fészkeltek a szakadékban. Jani előhozta a furulyáját és édes-bús nótákat fújt rajta. A Tisza fehérlő vizén olykor fölcsapott egy nagy, ezüsthasú hal.

Hajnalban megint útnak eredtek. Egyszer elébük jő a parton egy szép sátoralakú hegy, melynek az oldala tele volt szőlőtőkével, szőlőfürttel.

A bocsok vágyódva néztek a hegyre és Mackó úr is fölpislogott félszemmel. Miska, mikor a hegyet meglátta, összeütötte a bocskorait.

- Tudja-e, ifj’úr, hol vagyunk?

- Ugyan hol?

- Tokajban.

- Ahol az a híres bor terem.

- Ott bizony.

Csakugyan látszott is a hegy aljában a város. Mackó úr szólt:

- No, Miska gazda, itt kiszállunk!

Kikötöttek. Mackó úr a bocsokkal beballagott a városba (Zebulont a tutajon akarta hagyni, de az addig kunyorált, amíg magával vitte). Beültek egy csárdába és Mackó úr fölkurjantott:

- Hej, csapláros, ide abból a híres tokajiból!

Csakhamar előttük csillogott a nevezetes ital hosszúnyakú üvegben. Jól is csúszott a dirmegő-dörmögő utasok torkán, habár a bocsoknak Mackó úr csak éppen annyit adott, hogy a nyelvüket megnedvesíthették.

De amíg utasaink az asztalnál üldögéltek, vajh, ki telepedett a szomszéd X-lábú asztalhoz? Jó, hogy háttal ül Mackóékhoz, mert a jövevény nem más Róka Miskánál.

Róka Miska hegyes orra alatt gonosz vigyorgás vonult el. Sokkal tartozott ő Mackó úrnak, mert még most is biceg attól a számadástól, melyben - az ezeréves kiállításon - a tekintetes úr kamatostul visszaadta a kölcsönt neki. Róka Miska úgy véli, hogy többet kapott Mackó úrtól, mint amennyivel adós volt és a fölösleg visszajár neki. De noha Mackó úr nem tartozott Miskának, ez jónak látta úgy ülni a szomszéd asztalnál, hogy a dörmögő utasok észre ne vegyék a vörös ábrázatját, mert ki tudja, miképpen sül el a találkozó?

Mackóék a csárda asztalától egy helyre láttak.

- Bocsok, látjátok a hegyet? - kérdezte Mackó úr.

- Látjuk.

- No, hát jól nézzétek meg, mert ezután nem láttok ám a föld hátán több ilyen nagy púpot! Most már az Alföld következik.

A bocsok nézték is a magyar földnek ezt az ékességét. Ha úgy van, ahogy a költő mondja, hogy hazánk bokréta az Isten kalapján, úgy a tokaji hegy egyik legszebb virágszál ebben a bokrétában. Itt terem a világon a legjobb szőlő, a legjobb bor.

Miska ügyesen átkormányozta a tutajt a tokaji hidak alatt, az új híd alatt, meg a vasúti híd alatt. Aztán ismét vitte őket a Tisza vize. Úszott, ringott a tutaj. Most már, amerre maguk elé néztek, egyenes, lapos, sík földet láttak. A laposon sárga kalásztenger hullámzott: a kaszát váró búza. A kalász fölött pacsirta énekelt. A pacsirta fölött kék ég mosolygott.

- Jaj, be nagy madár! - kiáltotta Dorka.

- Hol az a madár, húgom? - kérdezte Mackó úr.

- Ott, ott, az a négyszárnyú!

Négyszárnyú madarat még nem látott a tekintetes úr, hát kíváncsian nézett abba az irányba, amerre Dorka mutatott. Csakugyan lengett is ott négy sötét szárny.

- Ennek a madárnak mind a négy szárnya forog, - álmélkodott Mackó úr. - Sohse ilyet.

Miska, aki hallotta e szavakat, elnevette magát.

- Ugyan, ifj’úr, - mondotta -, nem madár az, hanem olyan klip-klap!

- Klip-klap?

- No hát, búzát őrölnek benne.

- Malom?

- Ühüm.

A csodálatos madár szélmalom volt, a szárny a vitorlája. Csöndesen forgott egy puszta közepén.

Most kolompolás hallatszott. Fehér juhnyáj közelgett a Tiszához, a kolomp a vezérürű nyakán szólt. Egy darabig fönn legelészett a nyáj a parton, a bojtár leterítette a subáját, elővette a furulyát és egy nótát fújt el rajta. Jaj, de szép volt az a nóta!

Aztán a nyáj inni ment a Tiszára és hirtelen eltünt a tutajon levők elül, mert a Tisza el­kanyarodott velük.

Jó órahosszat úszott megint a tutaj, hát az utasai egyszerre megint a parton látták tulajdon azt a nyájat, ugyanazt a bojtárt; az most is fújta a furulyáját.

- Hát ez a nyáj hogy kerül elébünk? - álmélkodott Mackó. - Hiszen mi ezeket otthagytuk a Tisza partján!

- Bácsi, talán iderepültek? - mondotta Zebulon.

Nem volt semmi ördöngösség a dologban, csakhogy a Tisza itt félkör alakban kanyarodott s míg ők a vízben a nagyobb utat tették meg, a nyáj az egyenes szárazföldi úton elébük jutott. De persze ennek ez az egyszerű megfejtése nem fért Mackóék fejébe.

A tutaj tovább úszott a vizen, egyszerre nagyot ordított a tekintetes úr.

- Jaj, az orrom!

És már hanyatt vágódott a tutajon. Ugyanakkor lerepült Zebulon fejéről a kalap, Dorka fejéről pedig a kendő.

A tekintetes úr fölugrott.

- Ki ütött engem orron? - kiabálta. - Hol van az a gaz kópé, aki engem megütött?

Zebulon is lármázott.

- Ki kapta le a kalapot a lejemről? Adják vissza a kalapomat!

Dorka pityergett.

- Hol a pipikendőm? Bácsi, levették rólam a kendőmet!

Hasztalan tekintgettek maguk körül, nem láttak olyat a tutajon, aki ezt a vakmerőséget el­követte volna. Miska és Jani a tutaj két végében a gerendákon hevertek.

- Pedig itt volt a mihaszna! - erősködött Mackó úr. - Úgy orron ütött, hogy szikrát hányt bele a szemem és úgy földhöz vágott, hogy minden csontom ropogott.

- A kalapomat a Tiszába dobta! - óbégatott Zebulon.

Csakugyan a Tiszán úszott a kalap. A Dorka kendője a levegőben lebegett s csodálatos egy helyben.

Most föltápászkodott Miska a fekvőhelyéről. Látszott rajta, hogy alig tudja elfojtani a neve­tést.

- Nem bántotta, ifj’úr, magukat ember, - mondotta.

- Hát ki?

- A hidas kötele.

- Hidasé? Hol a hidas?

- Éppen most megy keresztül a Tiszán.

Csakugyan akkor ment át a Tiszán egy furcsa alkotmány. Olyan volt, mint egy komp, de még sem volt komp. Egy csapat ember és két szekér volt rajta. Olyan egyenesen ment át a Tiszán, mint a nyíl.

Ez volt a hidas. Tisza két partját ugyanis cölöpökre erősített rezes kötél köti össze, a hidas ehhez van csigás lánccal erősítve (úgy, hogy a mozgó csiga a rezes kötélen van) és ennélfogva az alkotmány a kötélen egyenesen átvándorol a túlsó partra.

Ez a Tiszán áthúzott kötél csapta orron Mackó urat, ez röpítette le Zebulon fejéről a kalapot s ezen lengett Dorka kendője. Miska meg Jani idején leguggoltak a földre, mikor a kötél alatt mentek. - Mackóék azonban nem ismerték az alföldi szokásokat és rajtavesztettek.

Hogy a keserűség pohara csordultig teljék, a hidasból egy ismerős hang hallatszott:

- Egészségedre, Mackó Muki!

A Róka Miska hangja volt. Mérgelődött ám a tekintetes úr, hogy a vörös koma tanúja volt a gyászos esetnek!

Megint úszott a tutaj. Sokáig utaztak már, anélkül, hogy valami különös történt volna. Egy­szerre beborult az ég. Sötét, zivataros felhők tódultak a menny boltozatára. A Tisza vize sötétzöld, majd fekete lett a felhők árnyékától és roppant szélvész korbácsolta föl a hullámait. A pusztán kétfelől óriási porfelhők száguldoztak. Homályba, porba borult az egész laposság, a fa, a szántó, meg az a torony, mely az imént kifehérlett a távolságban, szinte eltünt a szem elül. Aztán szakadni kezdett az eső, a villámok cikáztak, a menny dörgött. A tutaj gerendái recsegtek-ropogtak és Miska meg Jani hasztalan igyekeztek a parthoz csáklyázni, evezni. A dagadó víz elragadta a tutajt.

- Jaj nekünk, itt a polgári híd; - kiabáltak a tutajosok.

A homályban előtünt a Tiszát átfogó híd és a rohanó hullámok egyenesen annak a lábának vitték a tutajt. A tutajosok kétségbeesetten erőlködtek, hogy a híd lábát elkerüljék, de hasz­talan. Egy nagy reccsenés hallatszott, a tutaj hatalmasat zökkent s a másik percben Mackó úr a bocsokkal egyetemben azon vette észre magát, hogy fürdik a Tiszában.

- Ifj’úr kapaszkodjanak a gerendába! - kiabált Miska, aki szintén a vízben lubickolt.

Mackóék megfogadták a tanácsot és egyenkint fölmásztak a tutajra, melynek, szerencsére, semmi baja sem történt: még a zsindely-rakomány sem fordult a Tiszába.

Csakhamar ott dideregtek, prüszköltek utasaink a tutajon. Mind az öten megvoltak, de valamennyien bőrig átázva. Hál’ Istennek, az ég gyorsan kiderült és a napsugár megszárította a gunyájukat.

Ilyen viszontagság közt utaztak tovább. Elhaladtak a tiszafüredi híd alatt, mely Füredet és Boroszlót köti össze, - és végtére megérkeztek Szolnokra. Itt kikötöttek. Miska így szólt:

- No ifj’úr, itt elválunk, mert a tutajjal nem megyünk tovább. Innen már gőzhajóval utazhat­nak.

Mackó úr megrázta a tutajos kezét.

- Isten megáldja, Miska gazda! Köszönöm a szívességét, hogy elhozott idáig. Meghálálom ám!

- Ugyan, nagy dolog is volt ez! - szerénykedett Miska. - Szívesen tettem a kedves tanítvá­nyom­nak!

Nagy füttyentés hallatszott. Miska fölkiáltott:

- Ahol ni! A gőzhajó már füttyentett. Szaladjanak, ifj’úr, mert lemaradnak!

A közelben egy gőzhajú kéménye füstölgött.

Mackó úr gyorsan elbúcsúzott a derék tutajostól, mancson fogta a bocsokat és a gőzhajó felé futottak. Még idején érkeztek, hogy jegyet válthassanak és a hajóra ugorjanak.

Amint a födélzetén voltak, megindult a hajó. Elmaradt Szolnok városa, el a Zagyva torkolata, mely folyó itt ömlik a Tiszába és megint a puszta képei környékezték utasainkat. Megy a hajó, persze gyorsabban a tutajnál. Kényelmes hajón utazni. Mackó úr százszor is végigsétált a födélzeten és gyönyörködött az alföldi tájékban.

A síkságon, mely a Tisza két partján elterült, látni lehetett bogárhátú tanyát, forgó szélmalmot, magas kútgémet, alacsony füzek közt bujkáló ereket, ritkás nyárfaerdőket, olykor - jó nagy távolságban - szélesen elterpeszkedő nagy alföldi falut. Itt gulya legelészett; amott nagy porfelhőben megriadt ménes száguldozott; melyet lóhátas csikósok messzire kieresztett karikás ostorral terelgettek össze; néhol hosszan, magas töltés zárta el a kilátást és a mögül integettek ki a fák, tornyok; itt-ott a parton alacsony halászkunyhó guggolt, előtte kifeszített hálók fehérlettek, a vízen kikötött bárka pihent, abban barna halászlegény hevert, a halászatra alkalmas időre várakozva. Énekelt és nótáját a szél lehozta a hajóig:

Az Alföldön halászlegény vagyok én.
Tisza partján kis kunyhóban lakom én.

Egyszerre fölkiáltott Zebulonka:

- Ninini! Jaj ninini!

- Mi az, hékás? - kérdezte Mackó úr.

- Ott van Budapest főváros!

A parton csakugyan egy sor gyönyörű palota látszott, aztán egy szép kőhíd tünt elő, mely a folyón hajlott át.

- Jaj, de megsoványodott a lánchíd! - kiáltott Dorka, a hidat nézve.

- Talán beteg volt, - vélte Zebulon, aztán hozzátette: - Óh, óh, Budavárát pedig ellopták!

- A Gellérthegyet is, jaj, be kár! - sajnálkozott Dorka.

Várnak, hegynek híre-hamva se volt ezen a vidéken.

- Ne fecsegjetek már annyi hiábavalóságot! - szólt Mackó úr a bocsokra. - Nem Budapest ez. Mindjárt megtudjuk, micsoda város ez!

Ezzel a hajóskapitányhoz járult, aki a hídján állott.

- Kérem szeretettel, kapitány uram, miféle városhoz közeledünk?

- Szeged városához.

Tehát Szegedhez értek. Mackó úr tüstént így szólt:

- Itt kiszállunk, gyerekek, mert Szeged az Alföld fővárosa!

Gyönyörűen bontakozott elébük Szeged. A Tisza partja szép kőparttal van beszegve, mely fölött egy zöld kert fái mosolyognak: a Stefánia-sétakert volt ez. A kert alatt a parton száz meg száz födeles hajó, halászbárka, csónak, lélekvesztő volt kikötve; a kert mögött, odafenn, egy sor gyönyörű palota állott apró tornyocskákkal, csinos erkélyekkel ékesen. A nap tüzesen szikrázott a paloták ablakain és a tornyocskák kupoláin.

A hajó a palotasor közelében kikötött. A tekintetes úr a bocsokkal rálépett a dobogóhídra és kisétált a partra.

Előttük ragyogtak a paloták. Mackó úr jókedvűen fölkiáltott:

- No, bocsok, Szegeden vagyunk!

Aztán lekapta a kalapját, meglengette és ezt kiáltotta:

- Üdvözöllek, Szeged szép városa!

A bocsok utána kiáltották:

- Köszöntelek, szép Szeged!

A tekintetes úr hangja végigdörgött az utcán, az emberek megállottak, az ablakok kinyiltak és megteltek gyermekfejekkel.

- Ki ez a jeleshangú idegen? - kérdezték a járókelők.

Az ablakokból kacagás hallatszott. A gyerekek kiabáltak onnan:

- Ni, hisz ez a Mackó úr! Úgy-e, az a híres Alföldjáró utas uraságod?

Mackó úr meghajtotta magát.

- Szolgálatotokra, kedves úrfiak, kisasszonykák, én vagyok az. Hát ti ismertek engem?

Az egyik földszintes ablakból egy szőke fiúcska kikiáltott:

- Ki ne ismerné a híres, nevezetes dirmegő-dörmögő utast? Isten hozta az Alföldre!

- Köszönöm, fiam, köszönöm a szíves Isten hozottat! De ni, nem Lacikának hívnak tégedet?

- Igenis, annak hívnak!

- No, akkor te vagy az, akiről valamikor Pósa bácsi annyit beszélt nekem. Mondotta ám, hogy meglátogassalak, ha Szegedre vetődöm.

- Hát tessék beljebb kerülni! - kiáltotta örvendezve Lacika.

- Majd később, Lacikám, előbb megnézzük a bocsokkal a várost. Viszontlátásra, Lacikám.

Tovább haladtak hát utasaink. A hídfőnél egy gyönyörű kis utcába kanyarodtak, mely tele volt szép bolttal és mikor azon végighaladtak, egy nagy térre jutottak. Aki már volt Szegeden, az tudja, hogy az a szép kis utca a Híd-utca és ez a nagy tér a Széchenyi-tér.

Gyönyörű ez a tér. Csupa nagy épület fogja körül, ott van a tornyos városháza, a posta, a Tisza-szálló és több szép palota. Mackóék eleget forgatták a fejüket, hogy mindent jól lássa­nak és hegyezték a fülüket, hogy hallják azt a tiszta szép magyar beszédet, mely körülöttük hangzott. Csupa édes magyar szót hallottak a szegedi utcákon, csupa magyar ember, magyar gyerek járt-kelt mellettük, magyar volt itt a levegő is.

Egyszerre elkiáltja magát Zebulon: - Ni, milyen szép kis piros autó! Üljünk bele, bácsikám! - A barátságos kocsivezető kinyitotta a piros autó ajtaját. Mackóék beleültek. De akkor már nem mosolygott a vezető! Mert akárhogy akarta, nem tudta elindítani a motort. Nyögött, ropogott a kis kocsi, de ekkora súlyt még nem hordott életében!

Mackó úr mérgesen szállott ki, meg is fogadta, hogy ezután csak termetéhez illő kocsiba ül. Találtak olyant is és vigan kocsikáztak a szép, széles utakon!

Egy széles utcánál kiszálltak és gyalog sétáltak. Zebulon egyszerre torkaszakadtából nevetni kezdett.

- Bácsi, hahaha, hehehe!

- Mi bajod, fickó? Mit nevetsz? - ripakodott rája Mackó úr.

Zebulon a hasát fogta nevettében és alig tudott egypár szót dadogni:

- Jaj, bácsi... bruhaha... magát ugyancsak rászedték... hahaha...

- Engem? Miért?

- Juj, az a hajós-kapitány milyen tréfás ember!... bruhaha...

- Bökkentsd ki már, mi bajod avval a hajós-kapitánnyal?

Zebulonnak a könnyei csorogtak jókedvében, úgy motyogta:

- Elhitette a bácsival... hogy... hahaha... Szegeden vagyunk.

- Hát hol lennénk egyebütt?

- Londonban vagyunk.

- Elment a sütnivalód? Hát hogy lennénk Londonban?

- Pedig ott vagyunk, még pedig a londoni körúton... nézzen oda, bácsi!

Zebulon fölmutatott az utcaszögleten levő táblára. Azon csakugyan ezt lehetett olvasni:

LONDONI-KÖRÚT

Mackó úr elbámult, hogy kerültek ők egyszerre Londonba, a londoni körútra? Hiszen London messze, túl van a tengeren és ott ángliusok laknak, nem magyarok. Rászólt Dorkára:

- Méhecském, csípj meg! Szeretném tudni, nem álmodom-e?

Dorka nagyot csípett a tekintetes úron és ez fölszisszent. Eszerint nem álmodik.

- Még egy próbát teszek, - mormogta. - Megszólítok valakit és ha az angolul felel, akkor bizonyos, hogy nem álmodom!

Arra ment egy pörgekalapos, ráncoscsizmás ember. Mackó úr megszólította:

- Kérem átossággal, tessen nekünk megmondani, Londonban vagyunk-e vagy Szegeden?

A pörgekalapos ránézett a tekintetes úrra: nyilván azt gondolta, hogy megbolondult, hát szótlanul odább ment.

- Nem értett meg, - hüledezett a tekintetes úr. - Ez bizonyos, hogy ánglius!

Elálmélkodtak azon a csodán, hogy ők most egyszerre milyen messzire pottyantak Magyar­országból; de nem értették, hogy történhetett az?

- Talán meg volt babonázva az az autó, mely ide hozott, - mormogta Mackó úr. - Hipp, hopp, észre sem vettük, átrepült velünk a tengeren!

Amíg így bandukolnak, fölkiált Dorka:

- Jaj, már nem is Londonban vagyunk!

- Hát hol?

- Párisban. Itt a tábla a falon!

Mackó úr fölpislantott a táblára, hát azon ezt betűzte ki:

PÁRISI-KÖRÚT

- Most meg Párisba repültünk? - riadozott a tekintetes úr.

Megszólított egy arra tartó fiút:

- Kedves fiam, mondd meg nekünk, hol vagyunk mi! Párisban vagy Londonban?

A fiú nagyot bámult:

- Szegeden vannak, - mondotta.

- Hát akkor miért van kiírva ide ez: Párisi-körút?

A szegedi gyerek elnevette magát.

- Ez csak ennek az utcának a neve. Azért hívják Párisi-körútnak, mert mikor az árvíz Szeged házait összedöntötte, a párisiak a szegedi szűkölködőknek sok adományt küldöttek. Mikor a város fölépült, a szegediek hálából ezt a körútat Páris városáról nevezték így el.

- De láttuk mi a Londoni körútat is! - vágott közbe Zebulon.

- Azt London város tiszteletére nevezték így el.

- Köszönjük a fölvilágosítást! - mondotta Mackó úr.

- Szívesen, - mondotta a gyerek. - De kérem, ha ezt sem tudták uraságtok, akkor ugyancsak nagy - medvék lehetnek!

A fiú ezzel kacagva elfutott. Mackó úr pedig ezt mormogta:

- Alapjában igaza van. Mi csakugyan nagy medvék vagyunk!

- Én nem vagyok nagy medve, én kis medve vagyok! - durcáskodott Zebulon.

Hogy valóban Szegeden vannak, gyorsan meggyőződhettek, mert csakhamar ezt hallották:

- Tessék, itt a jó szegedi paprika!

Az utcasarkon egy kofa paprikát árult. Kisebb-nagyobb zsákokban piroslott előtte a paprika és azt kinálgatta.

Mackó úr így szólt:

- Szegedi paprika! Ebből veszünk!

Odament a kofához.

- Nénémasszony, kérek abból a jóféle paprikából!

Hát most mi történt? Zebulon pajkosan meglökte Dorkát, ez belekapaszkodott bátyjába és mindketten ráestek Mackó úrra, aztán mind a hárman a paprikás-zsákokra.

A másik percben föltápászkodtak, de egyik sem látott.

- Jaj, a szemem! Kiégett a szemem világa! - kiabálták.

Az utca népe összecsoportosult.

- Mit óbégatnak ezek itt? - kérdezték.

A kofa összecsapta a kezét.

- Óh, jaj, beledőlt valamennyi a paprikámba. Egyszerre csak, potty, mint tuskó bele a papriká­ba! Ötven esztendeje árulom már paprikámat, de még ilyen ügyetlen vásárlóim nem voltak. Akár csak a tuskók!

Mackó úr, noha irgalmatlanul fájt a szeme, meg nem állhatta, hogy föl ne morduljon:

- Kikérem magamnak, hogy mint a tuskók!... Mint a mackók!

- Hát mint a mackók! - mondotta a kofa.

- Mindegy - kiáltott Mackó úr, akinek mindjobban kezdett sajogni a szeme, - akár tuskó, akár mackó a nevem, én azért jöttem Szegedre, hogy paprikás halat egyem, nem pedig azért, hogy paprikás mackó legyen belőlem! Jaj, brum, brum! Egy szikrát sem látok!

Ujra elkezdett táncolni.

- Én sem akarok Paprikás Zebulon lenni! - siránkozott Zebike.

Dorka a kötényével törülgette a szemét és keservesen zokogott.

A kofa ezalatt a mellette levő vizeskancsóba belemártott egy kendőt és aztán ezzel megmosta Mackó úr szemét.

- No, lát-e már? - kérdezte a kofa.

- Látok már! - kiáltott örvendezve a tekintetes úr. - Még csak egy kicsit mossa, nénémasszony és a mackó-paprikásból mindjárt ténsúr lesz!

Mikorra a nénémasszony Zebulon és Dorka szemét is megmosta, nem fájt egyikük szeme sem és tisztán látták szép Szeged városát mindnyájan.

Hálából vásárolt is Mackó úr annyi szegedi paprikát, hogy Jutka asszony, a szakácsné, három esztendeig se fogyasztja el.

Egyszerre megállottak egy bolt előtt.

- Jaj, de szép papucs! - kiáltotta Dorka összecsapva a kezét.

A kirakatban gyönyörű gyönggyel kirakott papucsok voltak láthatók.

Mackó úr hunyorított a szemével.

- Ej, be hamar észrevetted, hugicám! - mondotta. - Hát tetszik? No, nem is csodálom, mert híres, nevezetes ám a szegedi papucs!

- Jaj, ha nekem ilyen volna! - sóhajtott Dorka.

- Ha nincs, hát lesz, - mondotta a tekintetes úr. - Gyerünk a boltba! Adjon Isten jó napot! (Ezt már a boltosnak mondotta.)

- Mindközönségesen, - felelt a papucsos. - Mivel szolgálhatok?

Mackó úr ezt felelte:

- Ennek a tacskónak nagyon megakadt a szeme egypár szegedi gyöngyös papucson; hát, mondok, megveszem neki.

A papucsos ezt felelte:

- Dícséröm a szömit a szentömnek! Vögyön is a lelkömnek!

Mackó úr elbámult:

- Mit dícsér uraságod? - kérdezte.

- A szömit! - felelt amaz.

- A szömit? Ne mondja! Nem is a szemit? Aztán mit csináljak én?

A papucsos kissé bosszúsan ezt feleli:

- Mit? Papucsot vögyön a gyeröknek!

A tekintetes úr elnevette magát.

- Ejnye, de figurás az úr! - dörmögte. - Vögyön! Gyerök! Hahaha! Tudok ám én is ilyen tréfásan beszélni, hallja az úr! Völöm ne fögörőzzön ám!

Most a papucsos nevetett.

- Iszön kéröm szeretettel, nem beszélök én úgy - mondotta.

- Nem? Iszön, kérőm... nem is iszen, kérem! Tudok én még cifrábban is beszélni, így: Huj, tu hurus szugudu umbur, tudsz-u uzun u nyulvun?

- Hát ez micsoda tatár beszéd? - kérdezte a papucsos.

Mackó úr vigyorgott.

- Ez csak olyan figurás beszéd, mint az úré. Ezt jelenti: Hej, te híres szegedi ember, tudsz-e ezen a nyelven?

A boltos hahotázva felelt:

- Hej, te híres idegön embör, nem tudok ezön a nyelvön!

- Már mögönt úgy böszöl az őr! - csúfolódott a tekintetes úr.

- Én csak szögediesen beszélök, - mondotta a papucsos. - Az Alföldön így beszélnek: Öszöm könyeret möggyel!

Erre Zebulon és Dorka is hahotázni kezdtek. Mackó úr ezt mondta:

- No, azt nem tudtam, hogy az Alföldön így beszélnek. Hát, papucsos uram, körök alföldiösön egy pár hölyös papucsot!

- Nem jól mondi az úr! - szólt a papucsos. - Így köll mondani: kérök alföldiesen egy pár helyös papucsot!

Mackó úr megint bámult.

- Mondi? - kérdezte. - Ezt is így mondják az Alföldön?

- Bizony, így mondik! Hanem csak a paraszt nép. Az úri tanult embör azt mondi, hogy: mondja. A köznép pedig aszondi, hogy mondi.

Ezzel is többet tudott a tekintetes úr.

A papucsos elővett egy pár gyönyörűséges papucsot.

- No, kisasszonyka, próbáljuk mög, jó-é a papucs?

Dorka fölhúzta a papucsot. Ej, be gyönyörűen illett! A papucsos ezt mondta nevetve:

- Kisasszonyka, tudja-e, miről nevezetös a hírös szögedi papucs?

- Nem tudom.

- Arról, hogy aki fölhúzza és azt mondja: hipp, hopp, ott lögyek, ahol akarok! Hát egyet ugrik és ott teröm.

- Jaj, de jó lesz! - újjongott Dorka. - Ha elfáradok, hippet mondok, hoppot mondok és otthon leszek.

- Ugrani is köll ám egyet! - mondotta búcsúzóban a papucsos, minekutána Mackó úr kifizette a portékája árát.

Irígyelte nagyon Zebulon Dorkától a papucsot. Amint megint az uccán mentek, a szeme úgy járt, mint a villám, hogy nem látna-e magának való ajándékot. Egyszer fölkiáltott:

- Jaj, de szép hal! Hogy csillog! Nézzük meg, bácsi, vegyük meg, bácsi!

Egy kirakatban halformájú kések voltak kitéve, Szegeden csinálnak ilyen kést, amelynek nyele hal-alakú. Azért csillog, mert gyöngyházzal van kirakva a nyele.

Utasaink betértek a boltba.

- Hogy árulják itt a halat? - kérdezte a tekintetes úr.

- Halat? - csodálkozott a késes. - Nem vagyok én, kéröm alássan, halász!

- Aha! - mormogta Mackó úr, - ez is azt mondja: kéröm! - Majd hangosan szólt:

- De iszen, ott csillog a kirakatban a sok hal! Az öcsémnek megtetszett, hát, mondok, veszek vagy egyet-kettőt.

A késes nevetett. Mackó úr pedig ezt mormogta: Irgum, burgum, mit nevet engem ki minden szögedi!

- Nem hal az, tisztölt uram, hanem kés, - mondotta a bolt gazdája.

- Kés? Ne mondja!

- Nézze mög hát az úr!

A késes Mackóék elé tett egy csomó hal-alakú bicskát, kicsit, nagyot, vegyesen. Mackó úr megbámulta az ügyes jószágot, nagyon megtetszett neki.

- Ebből veszek, - mondotta -, de nem neked, Zebikém, hanem egyet apádnak, egyet magam­nak. Kés nem való bocsnak!

Vett is a tekintetes úr két gyönyörű hal-alakú bicskát. Tudom, megörül az ajándéknak Tányér­talpú szomszéd!

Hanem Zebulon nem volt megelégedve a vásárral. Egyre dörmögött, hogy így, úgy, neki semmit sem vesznek, mire Mackó úr rászólt:

- Veszek, Zebikém, szivesen egy karikát az orrodra. Kell?

Zebulonka persze erre elhallgatott. De alattomban mindig félrehúzta a száját, ha Dorka papucsára nézett.

Amint sétáltak, egyszer lekerültek az alsó városba. Csupa kedves kis ház közt jártak és mindegyik ház olyan volt, mintha most építették volna. Egy járókelőtől megkérdezték:

- Miért új itt minden ház?

- Mert az árvíz 1879-ben összedöntötte a régi házakat. Újakat köllött építeni mindönkinek.

- De ez a nagy templom csak nem új? - tudakozódott Mackó úr.

Előttük állott a hatalmas alsóvárosi templom.

- Nem bizony. Nagyon régi templom ez. Az igazságos Mátyás király építötte.

Jól megnézték a nevezetes templomot, melyben egykor a nagy király imádkozott.

Bolyongásuk közben leértek a Tiszához. Itt már nem volt már nem volt a folyónak kőpartja; félsziget alakja van itt a partnak, magas jegenyefák sorakoznak sűrűn rajta, akár az őrtálló óriások.

- Micsoda hely ez? - kérdezte Mackó úr, egy halászforma embertől.

- Ez a Boszorkánysziget.

- Boszorkányok vannak rajta? (A bocsok ijedten húzódtak a tekintetes úr mögé.)

- Dehogy is! Hanem valamikor boszorkányokat égettek rajta, azért hívják úgy.

Valóban a mult század elején a babonás emberek azt hitték, hogy vannak boszorkányok és több szerencsétlent, akiről azt állították, hogy boszorkányságot űznek, e helyen máglyán meg­égették. Pedig megmondta már nagyon régen a bölcs Kálmán király: A boszorkányokról, akik nem léteznek, szó se legyen!

Már esteledett. A nap leáldozott és a Boszorkánysziget még sötétebb lett, mint amilyen külön­ben is lombos, árnyékos voltában. A Tisza az erdőcske szélén hömpölygött, csöndes zúgással.

- Jaj, ott vannak a boszorkányok! - suttogta Zebulon, rémülten belekapaszkodva Mackó úr lábába.

- Hol, te füles?

- Ott, ott! Látja, bácsi, a tüzüket? Most égetik őket.

A Tisza partján tűz lobogott és annak fénye átszivárgott az erdőcskén. Mackó úr óvatosan a tűzhöz közelített és a fák közül kikukkantott a partra. Dehogy égettek ott boszorkányokat! Két halász halpaprikást főzött, - az illata azonnal megcsapta Mackó úr orrát. Rőzse-tűzön bogrács lógott, az egyik halász a tüzet igazította, a másik fakanállal a halpaprikás levét kóstolgatta, hogy megfőtt-e már, megvan-e az íze, ereje, zamata? - A Tisza partján halászbárka volt kikötve.

- Jó estét kívánok, halász uraimék! - köszöntött Mackó a két emberre.

- Azonkép kívánjuk, - feleltek azok.

- Fől a vacsora, fől?

- Készen is lösz mindjárt.

- Az illata nagyon dícséri, annyit mondhatok! - szólt a tekintetes úr nyelvével csettintve.

- Része lögyön benne, - mondotta az egyik halász. - Telepödjenek le ide a szűrre és tartsanak velünk!

Mackó úr és a bocsok letelepedtek s nemsokára előttük gőzölgött a bogrács.

- Kihöz vagyon tisztösségünk, ha mög nem sértöm a kérdésömmel? - kérdezte az egyik vendég­szerető halász.

- Én nemes nemzetes és vitézlő Mackó Muki erdei földesúr vagyok, ezek pedig itt az öcsém meg a hugám, - mondotta a tekintetes úr.

- No, az Isten éltesse a derék, böcsületes familiát! - mondották a halászok.

Nagyon ízlett a halpaprikás utasainknak. Nem is tudja azt senki jobban főzni a szegedi halásznál.

A kitűnő vacsora után Mackóék elbúcsúztak a halászoktól és visszaballagtak a városba. Ott megháltak egy vendéglőben.

Reggel korán keltek és vidáman, jó kedvvel ballagtak le az utcára.

- Hőt most höva mögyünk? - kérdezte Zebulon.

- Mit csinálunk, te golyhó? - szólt rá a tekintetes úr.

- Hogy höva sőtálunk? - ismételte Zebulon.

- Hát ez micsoda beszéd?

- Szögedi beszéd.

Mackó úr nevetett.

- Ohó, hohohó! Majdnem elfelejtettem, hogy itt szögediesen beszélnek... De drága kis öcsém, nem így beszél ám a szegedi ember.

- Hőt högyan? - makacskodott Zebi.

Mackó úr dühbe jött.

- Elhallgatsz, te! Mindjárt úgy a nyakad közé suhintok, högy azön köldölsz!

Zebulon vigyorogva húzódott a húgához és ezt súgta neki:

- Hehe, a bácsi is csak úgy beszél szegediesen, mint én, hehe!

- Hogy ma mit teszünk? - szólt most a tekintetes úr. - Hát elmegyünk Lacikához.

El is mentek. Nagyon szíves fogadtatásban részesültek s mikor eltávoztak, Lacika így szólt:

- Aztán Mackó úr, a tanyára is elmenjen ám!

- A tanyára? Mi az Lacikám?

- A tanya, Mackó bácsi, nagyon szép! Van almája, körtéje, szőlője, kis csikaja, báránykája... Ha jó vagyok, apa jutalmul azt mondja: No, Lacikám, gyere velem a tanyára! Jaj be jó ott, Istenem, be jó!

Az ajánlat nagyon kedvesen csengett Mackó úr és a Tányértalpú csemeték fülében.

- Ilyen hát a tanya, Lacikám? - kérdezte Mackó úr.

- Oh, még sokkal szebb! Aztán nemcsak egy tanya van odakünn, hanem ezer meg ezer.

- Ezer almafával és körtefával? - kérdezte csillogó szemmel Zebulon.

- Még többel!

- Kis csikó és bárányka is sok van? - kérdezte Dorka.

- Van bizony elég.

- Kié az a sok csina és barika?

- A csikósé és a juhászé, akik szintén kint laknak.

Most közbeszólt Mackó úr:

- Köszönjük szépen Lacika a fölvilágosítást. Elmegyünk ám a tanyára, megnézzük! Messze van-e?

- Bizony nincs közel! Mi mindig kocsin járunk ki.

- Mi is azzal megyünk, - szólt Mackó úr -, Isten veled, Lacika!

- Szerencsés utat kívánok, Mackó úr, Zebulon, Dorka!

Mackó úr hamarosan talált fuvarost, aki a kocsiján kivitte a tanyára. Mackóék fölültek a kocsira - az ostor pattogott, a lovak nyerítettek, a kerekek zörögtek és nemsokára elhagyták szép Szeged városát!

A tanya kedves kis bogárhátú ház, amely a végtelen síkság közepén áll, messze a várostól és a falvaktól. Szép nyárfák, jegenyefák fogják körül és borítják árnyékba. Van a tanyaház körül istálló, akol, góré, karám, szóval minden, ami a földmívelő és állattenyésztő embernek szük­séges. És sok, sok ilyen nyájas tanya van - egymástól bizonyos távolságra - az Alföld végtelen síkján. A nép ezt a sok tanyát együttesen jelöli meg a tanya szóval.

A kocsi már a pusztai úton járt Mackóékkal és elhaladtak az első tanyák mellett.

- Ni, nem repül a négyszárnyú madár!

Ezt Zebulon kiáltotta. A tanyák közt ugyanis föltünt egy szélmalom, melynek vitorlája ezúttal nem forgott. Nem őrölt a malom, azért nem forgott a vitorlája.

- Kocsis! - kiáltott Mackó úr -, gyerünk a malomhoz.

- Talán őrölni valója van a téns úrnak? - kérdezte a kocsis.

- Van bizony! - mondotta Mackó úr. - Tudományt őröltetünk abban a malomban, hogy aztán a lisztjéből az eszünket tápláljuk.

Ilyen szépen fejezte ki azt Mackó úr, hogy ismereteit akarja gyarapítani azzal, hogy a szél­malmot megnézi.

A malomhoz értek. A magas, kerek épület oldalán fáradtan, mozdulatlanul lógott a vitorla. Az egyik szárnya csaknem leért a földre.

Mackóék körüljárták a szélmalmot és jól megnézték minden részét. A vitorla különösen tetszett nekik és Zebulon pajkos kedvében, amikor Mackó úr nem látta, föl is kapaszkodott egy szárnyára és lovagolva ráült.

- Most én vagyok a négyszárnyú madár! - kiáltotta újjongva.

- De te nem repülsz ám! - szólt Dorka.

- Majd mindjárt megparancsolom a szárnyaimnak! - kevélykedett Zebike, - Szárnyam, szárnyam, repülj velem az erdőbe!

Hát egyszerre megmozdult a vitorla és elkezdett forogni. Tudniillik odabenn megindították. Zebike a következő pillanatban fönn volt a levegőben, mert a vitorlának az a szárnya, amelyen lovagolt, fölemelkedett a magasságba. Az úrfi sivalkodott:

- Jaj, jaj, végem van! Mackó bácsi, fogjon meg!

Mackó úr odafutott. Amint meglátta Zebulont a magasban, bosszúsan kiáltotta:

- Én fogjalak meg, imposztor? Minek ültél a malom szárnyára! Kapaszkodjál, ha tudsz!

Meg is kapaszkodott Zebulon. Szerencséjére, mert a vitorlaszárny lefelé fordult és az úrfi fejjel közelgett a föld felé.

Egyszerre - puff! Zebulon lepottyant a vitorláról és elterült a földön. Szerencséjére nem nagyon magasról esett le és így nem tört el semmije, noha azért alaposan elmálott a földön. Egy darabig meg se moccant, úgy feküdt ott, mintha meghalt volna.

Dorka sírva borult rája.

- Zebikém, édes Zebikém! - kiáltotta -, hol fáj? Nyisd ki a szemedet, Zebikém, nyisd ki!

Mackó úr is a mozdulatlanul fekvő fölé hajolt és így szólt:

- Zebulon, itt a friss mézecske!

Hát tüstént kinyilt az úrfi két szeme:

- Hol a méz? - kérdezte gyönge hangon.

- No, csak ugorj talpra, öcskös! - mosolygott a tekintetes úr -, mindjárt megkapod!

Zebulon fölkelt a földről. Bicegett egy kicsit, meg az oldalát fájdította, egyéb baja nem történt.

- Nem leszek én többet négyszárnyú madár! - zokogott a jámbor.

Mackó úr megsimogatta az állát.

- Még csak kétszárnyú se akarj lenni! - mondotta. - Nem a mi vitézlő familiánknak való a repülés.

- Hát a mézem hol van már? - kérdezte türelmetlenül Zebulon.

- A mézed? Az a méhecske házában van.

- De ’iszen nekem mézet igért a bácsi, hogy kinyissam a szememet.

- Ojjé! - nevetett Mackó úr -, ha minden medve minden kis pottyért mézet kapna, nem győz­nék a méhecskék a munkát. Mackó-dolog az egész, öcsém, fel se vedd azt a kis pottyot, meg puffot, lesz még többen is részed dirmegő-dörmögő életedben!

Zebulon savanyú arcot vágott, de kénytelen volt megnyugodni ebben. Mackó úr pedig, mint­hogy már künn voltak a tanyán, elküldötte a kocsit.

- Sétálunk egy kicsit a tanyán, - mondotta.

Amint mentek, birkanyájhoz érkeztek, amely ott legelészett a zöld fű bársonyán. Egyszerre egy bégető hang megszólította:

- Jó napot kívánok, tekintetes Mackó úr! Me-e-e-e!

Mackó úr megfordult. Hát Bárány Jeremiás közelgett futva feléje, az a Bárány Jeremiás, akivel Mackó úr régebbi utazásain megismerkedett és az ezredéves kiállításon is találkozott.

- Nini, Bárány gazda! - kiáltott örvendezve a tekintetes úr. - Hát kend hogy kerül ide?

- Itt élek én ebben a nyájban. Habakuk fiam is itt van. Hé, Habakuk, - bé-é-é!

A hívásra egy másik birka vált ki a nyájból s közelgett Mackóékhoz. Ebben a percben a juhász hangja hallatszott:

- Tisza, Dráva! Lopják a birkát! Rajta!

Két nagy juhászkutya rontott vészes csaholással Mackóék felé. A tekintetes úr tiltakozva kiáltotta:

- Én nem vagyok tolvaj! Bárány gazda nekem jó ismerősöm, az szólított meg engem!

Beszélhetett. A másik pillanatban az egyik kutya a nyakán lógott, a másik meg a bocsoknak ugrott.

Most hát Mackó úr sem vette tréfának a dolgot, nézte merre tágasabb.

A kutya azonban nem eresztette el a fülét.

- Vaú! Vaú! Foglak, te birkatolvaj!

- Engem ugyan nem fogsz! - dörmögte Mackó úr -, ezzel a kutyát fölvetette a vállára, mint valami zsákot és úgy futott tovább.

A kutya vonított:

- Vaú! Fogtam tolvajt, de visz!

A juhászok összefutottak és ki szamáron, ki gyalog a menekülő után rugaszkodott és hosszú, kampós botját lógázta.

- Elibe, elibe! Csípd el a betyárt! - kurjongattak.

Zebulont és Dorkát gyorsan elcsípték az üldözők, a tekintetes úrral azonban nem boldogultak oly könnyen. Végre egy fürge juhászbojtár elérte, a botja kampóját beleakasztotta a lábába és elrántotta. Mackó úr hasra vágódott.

A kutya fölhasználta az alkalmat, leugrott Mackó úr nyakáról és vonítva elfutott.

- Nekem nem kell olyan tolvaj, aki engem fog meg! Vaú! Ennek a tolvajnak olyan körme van, hogy jaj, jaj, vaú, vaú!

A juhászbojtár megfogta Mackó úr gallérját és a bot boldogabbik végével (tudniillik a vasta­gabbikkal) ráhúzott a fejére.

- Nesze neked, birka! - kiáltotta.

Mackó úr dühbe gurult.

- Hallod-e, te juhász! - szólt haragosan -, ne gorombáskodjál velem, mert baj lesz!

- Baj ám - nevetett a juhász. - Lesz baj, de te is sirsz utána! Előre a pusztabíróhoz!

Mackó úr ezt mormogta:

- Ereszd el, juhász, a bekecsemet; amíg jó dolgod van!

- Dehogy eresztem! - felelt a juhász. - Majd előbb pusztabíró uram kezébe adom.

- Hát nem ereszted el?

- Van eszemben!

Mackó úr fölemelte a két rettenetes mancsát, derékon fogta a bojtárt és azt is a nyakába vetette.

- Gyere hát akkor velem, juhászbojtár barátom! - dörmögte a tekintetes úr és futott tovább a terhével.

A bojtár ott lovagolt a Mackó úr nyakában. Az önkéntelen lovas cibálta, rángatta a furcsa paripa üstökét, rugdalta a lábával az oldalát, de nem tudott leszabadulni a nyakából. Mackó úr pedig föl se vette a cibálást, rugást.

Egyszer csak egy méneshez értek. A karcsú szép lovak, csikók csöndesen ropogtatták a füvet a legelőn, a csikósok pedig felugráltak a szaladva érkező csoda láttára.

- Juhászbojtár! - kiáltották. - Min szamaragolsz, juhászbojtár?

A juhász dühösen felelt:

- Látják, kigyelmetek!

- Aztán hova, merre olyan sebbel-lobbal?

- Tudom is én! - felelt a bojtár.

A csikósok újfent kiáltoztak:

- Melyik vásáron vetted, juhászbojtár, a paripádat?

- Dehogy vöttem! Hiszen birkatolvaj ez!

A csikósok nevettek.

- A tolvaj viszi a juhászt! Hahaha! Ilyent még nem ért meg a puszta!

De ha tolvajjal van a bojtárnak dolga, gondolták a csikósok, hát csak meg kell fogni. Lóra kaptak és a futó elébe rugaszkodtak.

- Megállj! - kiabáltak Mackó úrra. - Megállj, ha kedves az életed!

Mackó úr látta, hogy tüstént elfogják, hát egyet gondolt, levetette a juhászt és felugrott a leg­köze­lebbi ló hátára.

Olvasóim közül talán többen emlékeznek arra, hogy Mackó úr egykor mint híres nevezetes lovas szerepelt a budapesti cirkuszban. Volt egy szép almásszürke paripája, azon lovagolt, még pedig úgy, hogy nem ült, hanem állott a futó paripa hátán, sőt nemcsak állott rajta, hanem táncolt is és abroncson ugrált keresztül. Egész Budapest tapsolt a dirmegő-dörmögő lovasnak.

Most hát hasznát vette a tudományának. A csikósok szeme-szája elállt, amikor látták, hogy a tolvaj nem ül, hanem áll a lovon, amely szélsebesen tovanyargal, anélkül, hogy a lovasa lepottyanna róla. Úgy állott rajta, mint a cövek.

- Ej, micsoda ördöngös lókötő! - mondották elhülve. - Vajjon mi fán termett ez a fickó?

- Most nevessenek kigyelmetek! - szólt kárörömmel a juhászbojtár, sajgó derekát tapogatva, amelyet Mackó úr úgy megmarkolászott.

A meglepetés multával a csikósok üldözőbe vették a tekintetes urat. Megsarkantyúzták a paripájukat és a szökevény után nyargaltak. De az gyorsabban járt náluk. Nemsokára meg­kisebbedett a távolságtól a ló és lovas alakja; merre száguldozik, azt csak annak a porfelhőnek a mozgásából lehetett tudni, amelyet a ló fölvert.

Hej, büszkén állt lova hátán Mackó úr! Úgy érezte magát, mint a repülő madár, mert szinte repült vele a csikó. A fák, a bokrok, kútgémek gyorsan elmaradoztak mellette. A vakmerő lovas olykor hátranézett. De bizony nyomába sem értek.

- No, híres csikósok, - nevetett magában -, érjetek utól!

Aztán eszébe jutott budapesti gazdája, a cirkusztulajdonos.

- Kedves gazdám! - mormogta elégülten -, ha látnál, tudom meg lennél elégedve velem!

De meg lenne elégedve, - gondolta magában -, az egész tisztelt közönség, tapsolnának a grófok és bárók, a fehérhajú nagyapó, a mosolygó nagyanyó, a nagybajuszú bácsi, a kedves néni, Pista, Laci, Margit, Ilus, a huszárok, a bakák, valamint a nagykalapú drótostótok, szóval mindenki, aki a budapesti cirkuszban tapsolt neki.

...De térjünk vissza a bocsokhoz. Ezeket a juhászok bezárták az akolba és most nagyon meg voltak szeppenve. Mi lesz velük?

Zebulon bőgött, Dorka pityeregve mondotta:

- Jaj, miért is jöttünk mi az Alföldre? Oh, bárcsak otthon lehetnénk most az erdőnkben, Tányér­talpú apó barlangjában!

Otthon? Nini, hátha otthon is lehetne? Dorkának eszébe jutott az, amit a szegedi papucsos mondott az ő papucsairól. Hogy csak egyet kell ugrani és azt mondani, hipp-hopp és ott terem az ember, ahol akar. A papucs most is a lábán van, hát tüstént elrepül ő innen, ebből a fog­ságból.

- Zebulon, én mindjárt nem leszek itt! - mondotta Dorka.

- Hát hol? - zokogott Zebike.

- Otthon! Hazavisz a papucsom!

Zebulon is ráemlékezett most már arra, amit a papucsos mondott és irígykedve nézte a Dorka csinos lábbelijét.

- Add kölcsön nekem az egyik papucsodat! - szólt könyörögve.

- Nem adom, mert félpapucsban nem lehet repülni.

Zebike most még keservesebben kezdett bőgni.

- Dorka, édes Dorkám, - zokogott -, mi lesz belőlem, ha te is itt hagysz? Maradj itt, hugicám! Maradj itt!

Dorka megsajnálta bátyját és lemondott a hipp-hoppról és arról, hogy otthon teremjen. Hát ez a Zebulon mivel hálálta meg huga jóságát?

Dorkát egyszerre csak földhöz vágta és lehúzta lábáról a papucsait, aztán fölhúzta a maga lábára.

Alighogy Zebulon a lábán érezte a bűvös papucsot, nagyot ugrott és ezt kiáltotta:

- Hipp-hopp, otthon legyek apó barlangjában!

Dorka sírva nézett a levegőbe, hadd lássa, hogy repül Zebulon az ő papucsaival. De a levegőben nem látott semmit, ellenben szépséges bátyját ugyanott látta, ahol az imént.

- Hát te nem repültél el? - kérdezte Dorka.

Zebulon mérgesen ezt felelte:

- Nem hát! Talán kicsit ugrottam.

Ezzel még nagyobbat ugrott.

- Hipp-hopp, Tányértalpú apó barlangjában legyek!

Zebulon megint ott maradt, ahol volt. Lehúzta hát a papucsot a lábáról és a földhöz vágta.

- Nem ér semmit ez a papucs! - dörmögte. - A szegedi papucsos rászedett bennünket.

Dorka persze kinevette ármányos bátyját, hogy így felsült. Úgy kell a hálátlannak!

A papucs tehát egyiket sem szabadította ki a fogságból s tovább búsúltak sorsukon. Egyszerre megzörgette valaki az akol ajtaját.

- Be-e-e, úrfi, kisasszony, be-e-e-e! - hangzott kívülről.

- Ki az? - kérdezték a bocsok.

- Én vagyok, instálom, Bárány Jeremiás.

- Jaj, Bárány bácsi, szabadítson ki innen bennünket! - rimánkodtak a foglyok.

- Iszen éppen azért jövök. Mackó tekintetes úr itt várakozik a keresztútnál, az küldött engem.

Bárány gazda kinyitotta az akolt, a bocsok kirohantak rajta.

- Csitt, úrfi, csöndesen kisasszony! - figyelmeztette őket Bárány gazda. - Ha a kutyák észre­veszik a szökést, itt kuksolhatnak ezentúl is.

A bocsok tehát lábujjhegyen távoztak és egyenesen a keresztútra tartottak. Ott várakozott rájuk Mackó úr és keblére ölelte a bocsokat.

- Csakhogy együtt vagyunk megint! - mondotta elérzékenyülten. - De most lábatok alatt legyen a talpatok és előre!

Szélsebesen eliramodtak. Hogy került Mackó úr a nyájhoz vissza? Az történt a tekintetes úrral, hogy a csikósok mégis utólérték (mert hiába, nem a Mackó, hanem a csikós a jobbik lovas!) s mikor látta, hogy nagyon a nyomában vannak, leugrott a lóról s elbujt egy közeli nádasban. A csikósok a lovat üldözték tovább, ő pedig rejtekutakon visszaoldalgott a nyájhoz, ahol Bárány gazdával találkozott.

Mentek, mendegéltek Mackóék a sík pusztában. Itt már nem látszott se tanya, se kútágas. Puszta, kietlen, elhagyatott volt a tájék.

Utasaink egyszerre meglepetve álltak meg. Váratlanul egy egész város bukkant föl előttük, tornyokkal és magas házakkal.

- Miféle nagy város ez? - csodálkozott Mackó úr.

Zebulon előre futott.

- Én leszek először a városban! - kiáltotta újjongva.

De csodálatos, noha jól szaporázták a lépést, ahelyett, hogy közelebb jutottak volna a városhoz, az egyre jobban eltávolodott tőlük.

Nem volt az város, hanem délibáb. A fény meg levegő játéka. A pusztán szép, verőfényes napon sokszor különös tünemény jelenik meg. Erdő, ház, falu vagy gyár képe tűnik föl ott, ahol semmi sincs: ez a délibáb. Ott sem volt semmi, ahol Mackóék a várost látták: csak a délibáb tréfálgatott velük.

A bocsok egyszerre fölkiáltottak:

- Bácsi, jaj, bácsi, nézze, felfordult a város!

A délibáb-város csakugyan lefelé fordulva úszott most a levegőben. Tornyainak csúcsa, házainak a födele most a földet érintette.

Utasaink kővé meredten nézték ezt a csodát.

- Soha ilyet! - mormogták.

A felfordított város hát ott lengett a puszta verőfényes levegőjében.

- Ej, ej, - tünődött Mackó úr, - vajjon hogy járnak abban a városban az emberek?

- Bizonyosan folyton tótágast állanak, - vélte Zebulon.

- Juj, mennyi tányér, pohár eshetik le abban a felfordult városban a felfordított asztalokról! - kiáltotta Dorka.

A tányérról, pohárról eszébe jutott valami Mackó úrnak. Megbúbozta a bocsokat.

- Úgy-e, jó volna, golyhók, ha ott laknánk? - kérdezte nevetve. - Ha poharat törtök, mindjárt lenne jó kifogás, hogy hiszen föl van fordulva az asztal, arról esett le!

A bocsok nevettek. Ez bizony jó lenne. És abban a városban talán nem is mondják az ügyetlen gyermekeknek ezt: Te medvebocs!

- Száz szónak is egy vége, - mondotta Mackó úr, befejezve a tanakodást, - eljöttök abba a városba?

- Én elmegyek, mert én tudok tótágast állani, - felelt Zebulon.

Dorka eleinte vonakodott, de mert a kíváncsiság nagyon sarkalta, hát ő is hajlandó volt bemenni a városba. Alig indultak meg, megdöbbenve megállottak.

- Hol a város? - kérdezték körültekintgetve.

A fölfordult városnak nem volt se híre, se hamva. Ahol előbb tornyai a földet bökdösték, onnan most csak a pusztaság nézett feléjük.

- Eltünt! - dadogta Mackó úr.

- Megszökött az egész város, - motyogták a bocsok.

A délibáb, amely a fölfordított várost a pusztára varázsolta, eltünt.

- Soha ilyet! - dörmögte Mackó úr. - De már most merre menjünk?

Zebulon fölkiáltott:

- Nini, bácsi, ott egy csárda látszik!

Messze, egy nyárfaliget közelében, rongyos csárda állott. A kéménye hivogatóan füstölgött.

Mackó úr megörült a fölfedezésnek.

- No, ez pompás! - kiáltotta. - Előre a csárdához! Már úgyis nagyon megéheztem, megszom­jaz­tam.

- Hát még én! - nyögte Zebulon, a gyomrát tapogatva.

Szapora lépéssel megindultak. Már jó darabig gyalogoltak a homokban és Zebike kezdett elmaradozni.

- Jaj, messze van-e még a csárda? - nyögte. - Én már nem bírom tovább!

Mackó úr ellenzőt csinált a kezéből és úgy nézett a napfényes pusztába.

- Irgum, burgum, nekem úgy tetszik, hogy most még messzebb van az a csárda! - dörmögte.

- Jaj, ne mondjon ilyent, bácsi! - óbégatott Zebulon.

- Bizony messzebb van! - kiáltott Dorka. - Előbb még láttam a füstölgő kéményt, most már nem látom.

- Menjünk tovább, hátha csak a szemünk káprázik! - tanácsolta Mackó bácsi.

Megint szapora ügetésre nógatták a fakókat, azaz a saját lábukat. Hát, csakugyan, minél többet jártak, annál messzebbre távozott előlük a csárda, utóbb már alig látszott a távolságban. Persze, a csárda is délibáb volt.

Mackóéknak megint leesett az álluk.

- Oh, te ármányos Alföld! - mormogta a tekintetes úr.

- Jaj, te csintalan, rossz puszta! - siránkozott Zebulon.

A távolban egyszerre egy különös alak tünt föl. Hat lába volt és két feje. Az egyik feje maga­san állott és széles karimájú kalap volt rajta, a másik feje alacsonyan lógott és két nagy fül díszítette. A csodálatos alak egyenesen Mackóék felé tartott.

- Jaj, fussunk! - kiáltott Zebulon. - Megesz az a szörnyeteg!

Neki is iramodott visszafelé. A tekintetes úr utána szólt:

- Zebikém, hát már bírod megint a lábadat? Jó doktor, úgy-e, a félsz?

Az a szörnyeteg pedig, amely feléjük közelgett, juhász volt, meg a szamara. A juhász a szamáron ült és földig ért a lába; ezért látszott a juhász és a szamár hatlábúnak.

Nosza, nagyot nevetett Mackó úr a tévedésen és Zebulon után kiáltott:

- Gyere vissza, öcskös, ez a szörnyeteg föl nem fal téged!

Zebulon visszakullogott, s amikor meglátta, kitől, mitől ijedt meg, elkezdte énekelni gúnyo­lódva ezt a verset:

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába!

Kopp! A juhász oldalt hajlott a szamárról és a birkafogó kampós botjával tarkón ütötte Zebikét.

- Nesze a nóta ára! - mondotta a szamaragoló.

Zebulon mécsese eltört, Mackó úr pedig odajárult a pásztoremberhez, akire persze haragudott, hogy a csúfolódó bocsot megfenyítette.

- Juhász uram, - kezdte a tekintetes úr, - kérdenék valamit, ha felelne rája!

- Jó szívvel megtöszöm, ha tehetségemben vagyon - felelt a juhász a pusztai emberek hival­kodást kerülő szíves módján.

- Micsoda csárda az ott a nyárfás mellett, amelyik mindig messzebbre megy az embertől?

A juhász a jelzett irányba nézett, aztán bajsza alatt mosolyogva mondotta:

- Abban a csárdában, uram, embör fia még nem ivott, övött!

- Miért nem?

- Mert az nem csárda, hanem levegő. Nincs ott sömmi, csak úgy látszik háznak. Délibáb az.

Mackóék bámultak.

- Hát a felfordult város se volt semmi?

- Úgy biz’ a!

- Juhász uram, - szólt Mackó úr, - hát most azt mondja meg, merre érünk igazi csárdához?

A juhász botjával egy nyárfaerdőre mutatott.

- Erre haladjanak az erdő felé, azon túl ráakadnak a csárdára!

A juhász szíves búcsú után tovább szamaragolt, Mackóék pedig megindultak az erdő felé. Hát amint azon mennének keresztül, mit látnak?

Róka Miska ott hevert egy bokorban s élete párja mellette siránkozott:

- Én édes párom, jaj nekünk! Mi lesz belőled? Bundádat lehúzzák rólad és szőnyegnek rakják valami ágy elé! Jaj, jaj, hogy ezt a napot meg kellett érnem! Édes párom, hogy lehettél ilyen ügyetlen?

Róka Miska kínosan nyöszörögve felelt:

- Nem tudom, feleség. Csitt, csatt, megesett! Örök szégyen pirítja miatta az orcámat!

- Vörös az máskor is! - mormogta Mackó úr és előlépett. Láttára Rókáné fölugrott, a csalafinta Miska azonban továbbra is fekve maradt. Volt rá oka. A lába bele volt szorulva a tőr csapó­jába és nem tudta onnan kihúzni.

Mackó úr a tőrbeesett koma elé állt.

- Jó napot, Róka Miska, régi jó pajtásom! Ez egyszer hát hurokra kerültél! Hahaha! Bocsok, ide gyertek!

Zebulon és Dorka elősompolyogtak.

- Nézzétek, bocsok, - mondotta Mackó úr -, ezt az én régi ellenségemet, aki mindig gáncsot vetett az utamba! Most meglakolt őkelme turpisságáért. Nézzétek, hogy hörög, szűköl itt kínjában! Tőrbe cselt Róka koma! Bocsok, kacagjunk egy nagyot a koma esetén. Hahaha!

- Hahaha! - kacagtak a bocsok. - Hahaha! - nevetett az erdő. Mackó úr rettenetes hahotája végig­dörgött az egész tájékon.

A koma szégyenletében a föld alá szeretett volna bújni. Hej, ha az a vas nem fogná úgy a lábát, de elszaladna ő most innen!

Mikor a tekintetes úr kellőképpen kimulatta magát, így szólt:

- Isten veled, Róka Miska! Én most sok galádságodért nem porolom ki a bundádat, majd kiporolja azt minden reggel a - szobalány.

Arra célzott Mackó úr, hogy Róka Miska bundáját a vadászok lehúzzák, aztán eladják és a szűcs kikészíti szobadísznek.

Mackó úr távozni akart, de akkor elébe vetette magát Rókáné.

- Nagyságos, méltóságos Mackó úr, az Isten áldja meg, ne hagyjon cserben bennünket! - kiál­totta sírva.

- Én ne hagyjam cserben, jó asszony! - csodálkozott Mackó úr. - Mit kíván tőlem?

- Szabadítsa ki az én szegény uramat!

Mackó úr akkorát ugrott félre, akár csak kígyóra lépett volna. Ezt kiáltotta haragosan:

- Tőlem meri azt kérni, hogy kiszabadítsam azt a gézengúzt!

- Merem, mert tudom, hogy a Mackó urak, a híres, nevezetes Mackó-familia dicső fiai jó­szívűek!

- Az már igaz, - mondotta Mackó úr, akinek tetszett a hízelgés. Aztán azt kérdezte: - Hát miért nem szabadítja ki maga, jó asszony az urát?

Rókáné sírva felelte:

- Próbáltam már, de nem birom, nincs elég erőm hozzá. De a hatalmas Mackók játszva is el­bánnak az ilyen kis vascsapóval.

- Ez is igaz, - dörmögte tetszelegve Mackó úr. De aztán fölmordult: - Ej, irgum, burgum, nem szabadítom ki, mert kinevetne ő kelme, ha megtenném!

- Jaj, dehogy neveti ki! Jaj, dehogy! Áldani fogja még lépését is! - kiáltozta Rókáné.

Mackó úr a komára sandított. Olyan alázatosan kuksolt az a földön, mintha kettőig se tudna olvasni.

Rókáné átkarolta Mackó úr lábát és ezt sipította:

- Nem eresztem tovább, nagyságos, méltóságos uram! Tiporjon el engem is, vagy szabadítsa ki a szegény uramat!

Mackó úrnak megesett a szíve Rókáné keservén és hatalmas mancsa egy rántással szétnyitotta a vascsapót, amely koma lábát fogta.

- Eredj, Róka Miska! Így fizet neked Mackó Muki!

Alig érezte a lábát szabadon Róka Miska, élete párjával futásnak eredt és hazáig meg sem álltak. Útközben folyton nevettek a jó bolond Mackó úron, aki megmentette a haláltól leg­nagyobb ellenségét. Otthon a rókalyukban, hol Róka koma, hol Rókáné asszony kezdett rája a hihitére és hehetére és három napig folyton pergett a könnyük a nevetéstől.

Mackóék ezalatt szerencsésen elértek a csárdához.

Düledező, rongyos csárda volt biz’ az. A csárdásgazda pipálva állott az ajtójában.

- Szerencsés jó napot, csárdásgazda!

Ezzel toppantak Mackóék a csárda elébe. A csárdás végignézett rajtuk.

- Mindközönségesen, - felelt ez.

Mackóék betértek az ivóba. Üres, nagy földes szoba volt az, egyetlen bútora egy hosszú asztal, meg egy pad volt, nem említvén a búbos kemencét.

- No, korcsmáros, - szólott Mackó úr -, van-e a kend csárdájában egy kis harapnivaló?

- Nincs, - felelt a korcsmáros foghegyről, megorrolván a kend szóért.

Mackó úr mintha vackorba kóstolt volna, a bocsok pedig ijedten kaptak a gyomrukhoz.

- Nincs? De csak leölet kend egy pár csirkét a számunkra?

A csárdás nagyot szítt a pipából.

- Attól ugyan fölkopik az álla! - morogta.

- Hát semmi sem akad a fogunkra?

- Egy pár rántott szúnyogláb, - mosolygott a csárdás.

- No, hát ha ennivalót nem, - szólt Mackó úr -, egy kis bort csak ad kend ide az asztalra?

- Kötve hiszöm, - mondotta a csárdás.

- Ugyan miért?

- Mert vasárnap az utolsó kortyot is mögitta három nagy úr.

- Miféle nagy úr?

- Két csikós mög egy juhász.

Mackó úr elkeseredve kiáltott föl:

- Olyan nagy úr vagyok én is, hallja kend! De hát micsoda csárda ez?

- Ez a Becsali-csárda.

- Miért csali be az embert, ha nincs se enni-, se innivaló benne! - fortyant föl Mackó úr.

- Az én nevem pedig nem Hallja kend, - folytatta a csárdás -, hanem Förgeteg Mihály. Ha én kend, kend is kend, érti kend?

Vállat vont és kiment megint a csárda elébe, nem törődvén többé vendégeivel, akik őt meg­kendezték és nem csárdás uramozták. Ilyen büszke ember az alföldi csárdás!

- Soha ilyen csárdát! - mormogta Mackó úr. - Soha ilyen kevély csárdást! Már most mit tegyünk?

- Én meghalok éhen, - siránkozott Zebulon.

- Én is, bácsi, - nyafogott Dorka.

- Semmi nyif-nyaf! - szólt a bocsokra a tekintetes úr. - Gyerünk odébb egy házzal. Itt már, úgy látom, hasztalan zörgünk, kiabálunk, ránk se hallgatnak. Majd akad valami elemózsia!

Kiléptek az ivóból.

Odakinn a csárdás, aki még egyre orrolt a kend szóért, csúfolódva nézett a távozók után.

- Mind a vizig szárazon! - szólt utánuk.

- Hej, de furcsák ezek az alföldi csárdások! - sóhajtozott a tekintetes úr.

Szomorúan bandukoltak hát megint étlen, szomjan Mackóék a homokos úton. A nyelvük lógott, a torkuk reszelős volt, a fejüket búnak eresztették.

- Jó volna most otthon, a vadmézes erdőben! - sóhajtotta Zebulon.

- A gyümölcsöskertben! - kesergett Dorka.

- A Jutka szakácsné terített asztala mellett! - dörmögte Mackó úr.

Akármerre néztek: sehol egy födél, sehol egy kútgém. Homok mindenfelé, amelyen nem lát­szott egyéb kutyatejnél, ördögszekérnél meg királydinnye nevű csillagosvirágú növénynél. Messze itt-ott egy poros nyárfaliget látszott, amely körül vércsék és kányák keringtek. Ez már a puszta legkietlenebb, legterméketlenebb része volt, amelyet az alföldi ember sivó-homoknak nevez.

Néha kóbor szellő csapongott át a pusztán, nagy porfelhőt verve föl. Mackóék szemét, száját, bundáját finom fehér homok szitálta tele, belepte őket végtől-végig, úgy, hogy olyan fehérekké lettek, mint rokonaik, a jeges-mackók.

Amint egyszer Zebulon föltekintett, meglepetve kiáltotta:

- Dorka, hol a bácsi? (Aztán egyet fordulva ezt:) Dorka, hát te hol vagy?

- Itt vagyok! - felelt Dorka.

Zebulon bámult.

- Hiszen te az előbb még barna voltál, most pedig fehér vagy!

- Te is fehér vagy ám, meg a bácsi is, - mondotta Dorka.

- Az ám, nini, a bácsi is fehér! - nevetett Zebulon. - Azt hittem, hogy a bácsi elveszett és egy lisztes molnár cammog mellettünk.

Sokáig mentek, mendegéltek, egyszerre gólyakelepelés hangzik. Hát egyszerre rájuk mosolyog egy csoport nyárfa alul egy bogárhátú ház, amelynek kéményén néhány tarka gólya tollász­kodott, vígan kelepelve. Tanyához értek.

Mackóék beléptek a tanya udvarába. Abban a percben két morcos tanyai eb rohant nekik vad csaholással, de ugyanakkor egy hang hallatszott:

- Sajó, Száva, takarodjatok vissza!

A kutyák meghunyászkodva sompolyogtak vissza a nagy udvar hátuljába, a szérüs kertből pedig, amely a tanya mögött volt, előjött a gazda. Ő volt az, aki a kutyákat visszaszólította. Barátságosan közeledett a jövevényekhez.

- Jó napot kívánunk gazd’uramnak! - szólt Mackó úr, süvegét megemelve.

- Isten hozta az urakat! - felelt a gazda. - Mi jóban járnak nálam?

- Fáradt utasok vagyunk, - szólt a tekintetes úr -, étlen, szomjan járunk-kelünk egész nap, hát gondoltuk magunkban, ha ki nem vetnek, betérünk ide egy kis pihenőre.

- No azt jól tették. Anyjuk, - kiáltott a gazda -, teríts hamar az udvaron! Vendéget kaptunk!

Hej, hogy felcsillant Mackóék szeme az asztalterítés hallatára! No lám, nem minden alföldi ember olyan, mint a csárdás! Ime, milyen vendégszeretők az alföldi emberek!

Hát bizony, ott a szép Alföldön a vendégszeretet megvan a legkisebb kunyhóban is, csak meg ne sértsék, mint az imént a kend szóval a csárdást, mert a sértést el nem tűri.

A gazda most megint vendégeihez fordult, ezt mondván:

- Ha egy kis tarhóval mög lágy kenyérrel mögelégszenek az urak, szívesen adom.

Tarhó? Vajjon mi az? Így tünődtek magukban Mackóék. Soha hírét sem hallották ennek az ételnek. De az illendőség azt kívánta, hogy ne firtassák, mi az, amit föltálalnak, amikor ven­dé­geskednek, hát nem kérdezősködtek.

Nemsokára terített asztal körül ültek. A gazda közéjük telepedett, a gazdasszony pedig szíves köszöntéssel illatos búzakenyeret meg egy tejfölös köcsögöt állított az asztalra. Ebben volt a tarhó. A gazda így szólt:

- Kanalazzanak hát, utas uraimék, ha meg nem vetik a szegény embör ételét!

Mackóék mohón fogtak a kanalazáshoz. Szörnyű kíváncsiak voltak arra a tarhóra. Hát az olyan volt, mint az aludt tej, - de sokkal ízletesebb. Tejből készítik, de csakis az Alföldön készítik. Hej, alig győzték kanalazni a mi éhes utasaink!

Hamarosan kiürült a köcsög. Mackó úr azt mondotta:

- Sohasem ettem ilyen jót! - Azután fölkiáltott: - Éljen az Alföld!

- Éljen, éljen! - zúgtak a bocsok.

Zebulonnak is nagyon ízlett a tarhó, elannyira, hogy mikor nem látta senki, megpróbálta - ej, az illetlen bocsa! - kinyalni a köcsögöt. Bele is dugta a fejét, nyalakodott is, de amikor ki akarta húzni a buksit, az bennszorult.

Sehogy sem tudta kihúzni a fejét, akárhogy iparkodott is.

Ordítani akart, de hangja belefulladt a köcsögbe. Rémülten szaladozni kezdett - fején a köcsöggel.

- Jaj, bácsi! - kiáltotta Dorka. - Nézze mi van a Zebike fején!

Mackó úr odanézett és harsány hahotára fakadt.

- Hahaha, bruhaha! - hahotázott a tekintetes úr. - Minek a fejeden, öcskös, a köcsögkalap? Hiszen az Alföldön pörgekalapot viselnek!

Azután nagynehezen lehúzták Zebulon fejéről a köcsögöt. Sokáig prüszkölt még a torkos utána.

A tarhó után gyümölcs került az asztalra. Hej, ízlett az is! Szóval, úgy uzsonnáztak utasaink, mint a kiskirályok.

Uzsonna után Mackóék megszemlélték a tanyát. Csinos, tornácos ház volt az nagy udvarral, melyben tömérdek csirke, kacsa kotyogott, csipogott, háhogott, az ól mögött disznók röfögtek, a ducban galambok turbékoltak, az eresz alatt fecskék csicseregtek, a kéményen gólya kelepelt.

A ház mögött egy sor jegenye húzódott, a mögött volt a szérű, amelyre éppen akkor fordult be egy kévével megrakott szekér, a lovak mellett csengős kis csikó ugrándozott.

- Csina, csina! - kiáltották a bocsok, csalogatva a csinos állatot.

A kis csikó bátran hozzájuk jött és mancsukat nyaldosta.

Hogy nevettek örömükben a bocsok!

A tanya mellett szőlő volt, a szőlőben gyümölcsfa. Onnan került a gyümölcs az asztalra.

- Be szép ez a tanya! - kiáltott lelkesedve Mackó úr. - Be boldogan élhet itt gazduram!

- Nincs okom panaszra, a jó Isten megáldotta a kezem munkáját, mert az ő szent nevével kezdtem mindön dolgomba.

Ilyen az alföldi gazda. Istenfélő, dolgos, vendégszerető.

Azután elbeszélgettek. Mackó úr kérdezősködött, hogy sok-e a dolog?

- Bizony sok, - felelt a gazda. - A gabonát learattuk, be is hordjuk már, magam is csak azért szaladtam haza, hogy a szérűt röndbe hozzam.

- Én is földbirtokos vagyok, - szólt Mackó úr.

- Aztán ilyen nagy dologidőben eljöhetett az úr hazulról? - csodálkozott a gazda.

- Az én munkám ősszel kezdődik, - felelt a tekintetes úr.

- Talán szőlősgazda az úr?

- Nem, mézesgazda vagyok.

- Mézesgazda?

- Úgy bizony. Nem szőlőt, hanem mézet szüretelek én.

- Aztán mögél abból az úr?

- Meghiszem azt! Annyi hűséges kis cselédem készíti számomra a mézet, hogy jut is, marad is belőle.

Mackóék megköszönték azután a pompás uzsonnát és elbúcsúztak a szíves gazdától. Az utóbbi is indulni készült hazulról egy hosszú fütykössel a kezében.

- Hova gazd’uram? - kérdezte Mackó úr.

- Ide mögyök az erdőszélre.

- Minek ez a hosszú fütykös a kezében?

- Róka koma bundáját porolom ki vele.

- Róka komáét? - csodálkozott Mackó úr. - Mit csinált?

- Folyton hordja a csirkéimet. De most rajta veszt ő kelme, mert tőrt vetöttem neki és bizo­nyosan mögcsipte már.

Mackó úr megrendült. Jaj, hiszen éppen ő szabadította ki a ravaszdit a kelepcéből! Hej, be kár volt! Most hogy puffogna a bundáján a gazd’uram hosszú fütyköse!... Azt persze óvatosan elhallgatta a gazda előtt, hogy a komát ő már kiszabadította.

Elváltak, a gazda az erdő felé, Mackóék a pusztának haladtak. Céljuk az volt, hogy a leg­közelebbi városba érjenek. A gazda megmutatta nekik az odavaló utat.

A tekintetes úr lehorgasztott fővel ment az úton; egyre az járt a fejében, hogy kár volt ki­ereszteni Róka komát a kelepcéből.

Bizony kár volt! Megsiratja még azt Mackó úr Zebulonnal és Dorkával egyetemben.

De most gyorsan megvigasztalódtak, mert közeledett a postás!

- Van-e levele tekintetes Mackó Muki úrnak? - kérdezte Mackó úr a postástól.

- Van! - felelt a postás.

- Ide vele szaporán! - kiáltotta örvendezve Mackó úr.

A bocsok is ujjongtak.

- Tányértalpú apó ír! - kiabált Dorka.

- Cammogó pajtás ír! - kiabált Zebulon.

Mackó úr, aki átvette már a levelet és bontotta, azt vélte:

- Akármibe fogadok, hogy kulcsár uram ír!

De a levelet nem írta se Tányértalpú apó, se Cammogó pajtás, se kulcsár uram, hanem a könyves bácsi. De sőt nem is a könyves bácsi írta, mert csak elküldötte egy kis olvasónak hozzája írt levelét.

A levél, melyet Mackó úr fölolvasott, így hangzik:

Kedves bácsi!

Kérem szépen a bácsit, szíveskedjék megmondani Mackó úrnak, hogy alföldi útjában látogasson el Ceglédre is. Nagyon érdemes ide eljönni. Megbámulhatja a szép új refor­má­tus templomot, mert nagyon szép ám. Aztán közel a vasúthoz van a fürdő, oda el­mehet fürödni. A Józsika azt mondta, hogy írjam meg azt is, hogy őt mindig ott találja, mert ő mindig, délelőtt, délután ott van. Aztán ott van a szép és nagy városkert, mert a fürdő ott van a városkertben. A fürdővel szemben van a vígadó, ahol a hangversenyek szoktak lenni. Ott sörözhetnek is. Aztán van itt erdő, oda is kimehetnek és ott nagyon jól mulatnának. Mi is minden héten ki szoktunk menni, mert egy ismerősünknek szőlője van ott és egész nap kinn vagyunk és ott játszunk. A majális is ott volt.

Maradok szerető, hű kis olvasója

Margit.

U. i. A nagymama azt üzeni, hogy Mackó úr látogasson meg bennünket is.

- Kezét csókolom, kedves nagymama a meghívásért! - tette hozzá Mackó úr. - Köszönjük a kedves levelet neked is Margitka.

- Bácsi, - szólt Zebulon -, én szeretnék elmenni Ceglédre, megbuktatni a fürdőben Józsikát!

- Én meg szeretném látni azt a szép új templomot! - mondotta Dorka.

- Magam is megnézném ám! - mondotta Mackó úr, aztán újra belenézett a levélbe, ezt kapva ki belőle: A fürdővel szemben van a vígadó... ott sörözhetnének is.

Mackó úr elmosolyodott.

- Söröznék ám! - mormogta. - El is megyünk Ceglédre, bocsok!

Mackó úr már érezte is a kitűnő jégbehűtött sör ízét. Nagyot nyelt. De sör helyett csak por csúszott le a torkán, meg is köhögtette jól. Egész porfelhő közeledett feléjük, elborítva mindent.

- Vajjon mi lehet ez? - tűnődött Mackó úr. - Szél nincs, hát mi veri föl ezt a rettenetes port?

Csakhamar megtudta. Tehéncsorda jött az úton, az verte fel a port. A bika méltóságosan haladt a csorda közepén. Amint ez a hatalmas állat meglátta Mackóékat, nagyot bömbölt és fejét öklelésre tartva, egyenesen feléjük rohant.

A bocsoknak rémültökben a földre gyökerezett a lábuk, moccanni sem tudtak; Mackó úr azonban szembeállt a veszedelemmel és még nagyobbat ordított vissza, mint amilyennel ellenfele közeledett. Ha csak ordítani kell, nem állanak a kuckóba a jótorkú familia tagjai. A bika irtózatos döféssel szarvára kapta Mackó urat... A bocsok azt hitték, hogy vége van a bácsinak. De ni, Mackó úr a bika szarván volt ugyan, de nem keresztülszúrva, mint a bocsok képzelték, hanem mancsával a bika szarvát fogta, maga pedig tótágast állott - fejjel lefelé - a levegőben.

Azt tette a tekintetes úr, hogy mikor a bika föl akarta öklelni, gyorsan megragadta a két szarvát és - mint a tornázó a nyujtón -, fölvetette magát a levegőbe. Hja, ilyen művész-bűvész volt a mi dirmegő-dörmögő barátunk.

A bika meghökkenve megállott. Kifeszítette a két első lábát, nagyot bömbölt. - Mackó úr pedig odafönn egyet forgott a levegőben, mint ahogy a tornázó a nyujtón szokta mutogatni magát.

A bika le akarta vetni roppant terhét, de mikor látta, hogy nem lehet, futásnak eredt. Mackó úr pedig a szarván állta a tótágast. A pásztorok előfutottak és bámulva nézték azt a csodát, hogy mit csinál Mackó úr a bika szarván. A bocsoknak is megjött a bátorságuk és nevettek.

- Hahaha, ugyan megjárta a bömbölő! Hahaha!

Mackó úr végre megelégelte a mulatságot és leugrott a bikáról, amely eszeveszetten rohant vissza a csordába. Bezzeg nem akarta többé felöklelni a téns urat!

Mackó úr kalapját lengette a csordások felé:

- Pásztorok, máskor jobban vigyázzatok a csordára!

Ilyen kalandok közt járta be Mackó úr az aranykalászos alföldi rónaságot. De az aranykalász nem állt már a lábán. Eddig, amerre mentek, mindenütt kasza pengett, sarló suhogott. Az aratás már véget ért. A búzakalász, az Alföld áldott búzakalásza a kasza nyomán lefeküdt a földre és a fürge marokszedő lányok kévékbe kötözték, a kévéket keresztbe rakták. Úgy tetszett, hogy az egész Alföld meg van rakva búzakereszttel. Tarlóvá vált a rónaság, melyen még nemrég sárga kalásztenger ringott... A pitypalattyoló fürj csodálkozva nézte, hová lett fészke fölül az árnyékos kalászsátor?

És hogy leborult az est, táncolva, énekelve mentek haza, dolgukat végezvén, az aratók. Fehérruhás lányok kalászból készült nagy koszorút vittek, a legények kalapján búzavirágból és kalászból való bokréta virított és ifjak, vének, mind táncot lejtettek, énekeltek. Mert nagy ünnep az Alföldön az, mikor a magyar nép az édes anyaföldtől átveszi legdrágább adományát: a kenyérnek valót.

Mackó úrnak megtetszett az arató ünnep. Maga is a táncolók sorába állt:

- Heje, huja, hopp!

Úgy járta a tekintetes úr, hogy csak úgy döngött a föld. A kalapja mellé ő is föltűzte a kalász­bokrétát és úgy érezte magát, mintha ő is alföldi arató volna. A bocsok is vígan ropták a táncot.

- Miféle község ez? - kérdezte Mackó úr az aratógazdától.

- Nem község ez, hanem tanya, - válaszolt a kérdezett.

- Tanya? Iszen van itt száz tanya is, meg több is.

- Azért csak tanya ez, uram.

Hát úgy van ez az Alföldön, hogy néhol annyi tanyát építenek egymás közelébe, hogy már szinte városnak látszik. Valóban, idővel e tanyacsoportokból lesznek itt a falvak és városok.

Az aratók bejárták a tanyacsoport uccáit, aztán megállapodtak egy udvarban, leveles szín alatt és most kezdték csak javában a táncot.

Mackó úr megemlékezett Margitkának a leveléről. Amíg a muzsika szólt, előfogta az arató­gazdát.

- Gazd’uram, merre jutunk erre Ceglédre?

A gazda nagyot nézett.

- Ceglédre? - kérdezte. - Erre Ceglédre? Erre, uram, semerre.

- Semerre? Hiszen Cegléd is az Alföldön van.

A gazda elmosolyodott.

- Az igaz, hogy az Alföldön van, - mondotta. - De nézze, uram, ezt a két tüzes csikót (az istállóra mutatott, melyben két szép ló ropogtatta az abrakot), ha ez a két csikó két álló napig úgy röpül, akár a madár, akkor is csak bajjal ér Ceglédre. Nagy ám az Alföld, messzire van Cegléd városa!

- Hát vasút nem megy arra?

- Mögy, de olyan messzire van ide a vasút, hogy nagy idő köll, amíg az úr az első állomáshoz jut.

- Hát akkor kocsin utazom, - határozta el a tekintetes úr. - Kocsi talán akad itt?

- Az akad, de vigyön ám az útra fordított kását.

- Mi a csudát?

- Mondtam már: fordított kását.

Zebulon közbe kottyant:

- Miből van az fordítva? Németből?

Mackó úr ráripakodott a bocsra:

- Hallgass, kölyök! - A gazdához fordult ismét. - Aztán mire való az a fordított kása?

- Arra való, hogy meleg ételben lögyön az utasnak része, mert ha errefelé utazik az úr Ceglédre, naphosszat sem talál falut, de még csárdát sem. A fordított kása pedig egy hétig se hül ki.

- Nem? - csudálkozott a tekintetes úr.

- Nem bizony. Az alföldi ember, ha kocsiszörrel nagyon hosszú útra megy, ilyen okos alföldi étköt visz a kocsiderékban.

Mackó úr lelkesedve kiáltott föl:

- Én is ilyen okos ételt viszek! Hanem hát miért marad melegen olyan sokáig a fordított kása?

- Azért, mert főzéskor addig forgatják, amíg benne marad a heve.

- Aztán megfőzi nekem, gazd’uram?

- Nagyon szívesen, - felelt a szíves magyar gazda.

Most még egy kérelme volt Mackó úrnak.

- Szerez-e nekem, gazd’uram, kocsit a ceglédi útra? Nagyon meghálálnám a sok szívességét... Küldenék télre egypár icce finom csurgatott mézet az uradalmamból.

- Nono, jutalom nélkül is megtöszöm, - szabódott a gazda.

Kocsi hamar került. Úgy egyeztek meg a kocsissal, hogy hajnalban útra kelnek.

Éjszakára az aratógazdánál háltak utasaink. Puha tornyos ágy várta őket nyugovóra, mely olyan magasra volt ágyazva, hogy Mackó úr ezt kérdezte tréfásan a gazdától:

- Létrát nem adna, gazd’uram?

- Minek az a létra? - csudálkozott a gazda.

- Hogy föl lehessen menni erre az emeletes ágyra.

A gazda elértette a dicséretet és szerénykedve mondotta:

- No, no, egyszerű ágyacska biz’ az, tudom, hogy az urak jobbhoz vannak szokva.

Mackó úr közbevágott:

- A király se hálhat ennél puhább ágyban, gazd’uram! Én mondom azt, én Mackó Muki, pedig én értek hozzá, mert ha lefekszem télen, tavaszig ki nem nyitom szememet.

Hatalmas ágy is volt az! Annyi puha vánkos, dunna dagadozott benne egymásra-rakva, hogy csaknem a szoba tetejéig ért. Mikor a gazd’asszony megvetette, csakúgy mosolygott Mackó­ék­ra a fehér ágynemű. Egyszerre keserves jajveszékelés hallatszott.

- Bácsi, jaj, jaj. Segítség! Segítség!

A Zebulon hangja volt az, de a bocsot sehol sem látták. Eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

- Bácsi, megfulladok! Húzzanak ki... jaj, - hangzott a Zebike sírása.

- Hát hol az a bocs? - Keresték az asztal alatt, a kemence mögött, sehol sem volt. Végre föl­fedezték - az ágyban.

Zebulon ugyanis elsőnek akart a puha ágyba feküdni, föl is kapaszkodott és belefeküdt, de a puha párnák közt úgy elmerült, mint a kő a tóban. Úgy ásták ki a párnák közül és fektették biztosabb helyre.

Mert bizony az alföldi gazdasszony büszkesége az, hogy minél magasabb, tornyosabb legyen az ágya.

Jóízűen aludtak ezen az éjszakán utasaink. Hajnalban a ház előtt toporzékolt a kocsi elé fogott két sárga, készen arra, hogy Mackóékat Ceglédre röpítsék. A tekintetes úr kidörzsölte az álmot a szeméből és fölrázta a bocsokat.

- Talpra, álomszuszékok! Megyünk Ceglédre!

- Hadd aludjam még egy kicsit, olyan jó puha ez az ágy! - rimánkodott Zebulon.

- Tetszik úgy-e az alföldi ágy! - dörmögött Mackó úr. - Most már nem félsz attól, hogy meg­fulladsz benne? Talpra, egy-kettő!

Nemsokára útra készen léptek ki a házból és szívesen elbúcsúztak a gazdától.

- A saroglyában van már a fordított kása, - mondotta a gazda.

Mackó úr újra hálálkodott.

- Jó reggelt, téns uram! - köszöntötte az utasokat a kocsis, Som András nevű.

- Adjon Isten, Som András uram! - felelt Mackó úr és hozzátette: - Mit visz abban a tarisznyá­ban?

- Birkapörköltet az útra, - felelt Som András.

Mackó úr elbámult.

- Pörköltet? Hiszen azt nem tarisznyába, hanem bográcsba teszik, mert kifolyik a leve.

- Csakhogy ez tarisznyás-pörkölt ám, téns uram!

Tarisznyás-pörkölt? Soha hírét sem hallotta a tekintetes úr. Hallotta hírét a bogrács-gulyásnak, evett is belőle, a székely-gulyásnak, a malacpörköltnek, de a tarisznyás-pörköltnek soha.

- Miféle étel az, Som uram?

- Juhász, csikós eledele, - hangzott a válasz.

- Tarisznyában hordja a juhász meg a csikós?

- Abban bizony, mert azt nem cipelheti magával porcelántálban.

- Nem folyik ki a leve?

- Nem ám, mert nincs leve, csak húsa.

- Jó eledel az?

- Jó bizony, mög aztán egy vasárnaptól más vasárnapig sem romlik el. Ezért eledele ez a juhásznak, csikósnak, mert az nem süthet, főzhet mindönnap. Ez mög elmarad, a többi főtt étel nem.

Ezzel is többet tudott Mackó úr. Som András nem mondott mesét, mert a mérhetetlen pusztában pásztorkodó emberek csakugyan ismerik a tarisznyás-pörköltet. A készítése módját bajos itt elmondanom, hát meg sem kísérlem.

Utasaink felültek a kocsira, mely megindult velük. Mentek, mentek a végtelen pusztákon, a puszták homokos utain. Délben nagyon jól esett ebédre a tarisznyás-pörkölt, meg a jó meleg kása. Rája jó buckai bor, melyet kulacsban vittek magukkal.

Mire beesteledett, egy nádashoz vergődtek, melynek szélén kis kunyhó kuksolt. Som András megállott a szekérrel.

- Itt köll éjszakáznunk, - mondotta a kunyhó felé mutatva.

- Kinek a palotája ez? - tréfálkozott Mackó úr keserves kedvében.

- Csíkászok tanyája.

- Csíkászok? Hát ez micsoda szerzet?

- Csíkot halásznak a lápban.

Beléptek hát a kunyhóba. Nemsokára elállt az eső és a fenséges pusztai éjszakában kigyúltak a sötétlő ég csillagai.

Kuruty, kuruty, kloaksz, kuu!

Százezer béka kuruttyolt körülöttük. De ez nem zavarta Mackóékat, mert csakhamar mély álomba merültek.

Éjfél után Zebulon fölneszelt. Amint a kunyhó nyitott elején kinézett, szinte megdermedt ijedtében. A nádas égett. Kerek pirosló tűz libegett a sötétlő nád fölött és közeledett mind­inkább a kunyhó felé.

Zebulon fölrázta Mackó urat.

- Bácsi, bácsi, ébredjen föl!

- Mi bajod, te golyhó, megint? - dörmögte Mackó úr félálomban.

- Tűz van! Ég a nád!

A tekintetes úr kitekintett az éjszakába és meglátta a tüzet.

- Irgum-burgum, ennek fele sem tréfa. - Fölugrott, fölverte Dorkát, aztán megrázta Som András vállait.

- Talpra, Som uram, meneküljünk! Ég a nádas!

Som András meg se mozdult.

- Nem tűz az, - mondotta -, hanem lidérc.

- Mi a szösz?

- Lidérc. Az járkál a mocsárban.

Bánták is utasaink, lidérc-e vagy micsoda az a tűz, nagy sebesen kiiramodtak az éjszakába. Lihegve futottak a tűz elől s csak akkor néztek hátra, mikor már azt hitték, hogy elmenekültek előle. Hát a kerek tűz megint mögöttük lebegett.

- Utánunk jön, nyomunkban van! - suttogtak rémülten.

A lidérc a nagy mocsarak tüneménye. Olyan tűz az, mely nem éget, nem gyújt s ezért a babonás nép természetfölötti dolognak, boszorkányfajzatnak tartja. De persze ez csak oktalan babona.

A mocsár erjedő, rothadó vizéből könnyen gyulladó gázok szállanak fel és apróbb-nagyobb lángnyelvek formájában táncolnak, lebegnek, míg el nem égnek.

Mackóék egyszerre azt vették észre, hogy lábuk alatt süppedezik a talaj. Belejutottak a lápba. Visszafordultak, hogy szilárdabb talajra jussanak, hát most derékig süppedtek az iszapba.

- Irgum-burgum, eltévesztettük az utat, - morgott a tekintetes úr.

Kievickéltek valahogy az iszapból, de akármerre fordultak, mindenütt elsüppedtek. Végre fáradtan megálltak. Körülöttük a nádas suhogott.

Mackó úr csüggedten mondotta:

- Belekeveredtünk a lápba, talán sohasem vergődünk ki belőle.

A kerek tűz most már megfordult és ellenkező irányban ellebegett. Utasaink teljes sötétségben maradtak. Zebulon egyszerre fölordított:

- Jaj, csíp, csíp! Valami csípi a lábamat.

- Az én lábamat is csípi, - szóltak Mackó úr és Dorka.

Lehajoltak, hogy megnézzék, mi csípi a lábukat, hát tele volt az piócával.

- Ej, de pompás mulatság! - dörmögte a tekintetes úr, a piócákat letépve a lábáról. Pár perc alatt még több lepte meg.

*

Térjünk vissza egy jeles ismerősünkhöz. Róka Miska vigyorogva érkezett haza élete párjához.

- Asszony, feleség, csapd félre a kontyodat, nagy öröm ér ma bennünket!

Rókáné félreugrott.

- Mi az, ember? Beszélj már no!

- Fogom a Mackó pajtás üstökét.

- Ne mondd! Igazán?

- Ne legyen Róka Miska a nevem! Az elébb beszéltem Farkas Bandival, azt ujságolta nekem, hogy Mackó pajtás meg a két Mackó-poronty beletévedt a lápba és nem tudnak kievickélni belőle. Értesz-e már engem?

Miska hamisat villantott a szemével. Rókáné tüstént megértette és nagyot kacagva kiáltotta:

- Hogyne érteném! Megyek a vadászékhoz és megjelentem, micsoda vendégei vannak a lápnak.

A ravasz Miska elmosolyodott. Kárörvendve sziszegte:

- Úgy kell a mamlasz Mukijának! Minek szabadította ki legnagyobb ellenségét?!

Rókáné felöltözött. Nagyon előkelő ruhát vett magára, a fejére kalapot tett, a napernyőről sem feledkezett meg. Így ment a vadászlakba.

Ott kihívatta a szobalányt.

- Náni, lelkem, - szólt a lányhoz -, mondd meg a gazdádnak, itt van Rókáné, fontos hírt hozott neki!

Náni a sarkára állt.

- Azt mondom ám, Rókáné asszonyom, hogy míg benn leszek, a baromfinak békét hagyjon!

Csalafinta koma életpárja a szemét forgatta álszenteskedve.

- Óh, óh, lelkem Náni, hogy gondolsz ilyet rólam? Még hogy én a baromfira vetném a szememet! Itt ebben a minutumban változzam sóbálvánnyá, ha valaha legkisebb fogam csirkére vágyott!

A szobalány hitetlenül nevetett.

- Talán bizony örök böjtöt fogadott, Rókáné asszonyom? - kérdezte.

Rókáné megfenyegette a leányt.

- Náni lelkem, nem félsz az Istentől, hogy így kineveted a szegény asszonyt? Már pedig akár hiszed, akár nem, sohasem ettem csirkepecsenyét, nem állja a gyomrom a húsételt.

A szobaleány erre még nagyobbat nevetett és bement a vadász szobájába. Amíg bent járt, kijött a folyosóra a vadász két fiacskája. Rókáné tüstént elkezdett nekik hízelegni:

- Óh, drágalátos, aranyos úrficskák, de szépen megnövekedtek! Jaj, de derék egy pár levente lett a szentem úrficskákból!... Ej, hiszen nemrég még olyan ici-pici kicsikék voltak, mint az öklöm. Hogy eljár az idő!

A fiúk megbámulták a hegyesorrú, vörösképű asszonyságot, aki Andorhoz, az öregebbikhez így szólt:

- Hát maga, édes galambom, mi lesz, ha megnő? Huszár, úgy-e?

- Nem én. Vadász leszek.

Rókáné úgy vigyorgott, hogy valamennyi foga meglátszott.

- Vadász? Ej, ej, hát szereti az úrficska a puff puffot? Mindent meg fog lőni, úgy-e?

Andorka ezt felelte:

- Meg bizony, - legelsőnek pedig tudja kit?

- Ugyan kit?

- Róka komát, a ravaszdit. Nem szeretem az álnok teremtéseket.

Most nevetett még csak a csalafintáné.

- Juj, de tréfás egy úrficska ez a kis vadász, eszem a szentjét! Ejnye, de tréfás! - Aztán félrefordult s a fiúcska háta mögött kivicsorította a fogait, ezt dörmögvén: - Lennél most az erdőben, majd én is megtréfálnálak!

Andor vesszőparipán elnyargalt, Rókáné pedig most Bélácskához, a kisebbik fiúhoz fordult, mézes-mázos orcával:

- Óh, kis úrfi, aranyos virágszál, tudja, mit hozok én magának? Nyulacskát, tapsifüles ugri-bugri nyulacskát.

- Nyulacskát? - kérdezte Bélácska.

- Eleven nyuszikát hozok, angyalom, ha megkéri az édes mamáját, engedje meg, hogy én, az apjukom és a kis rókafiam a fácánosban sétálhassunk... Kérje meg az édesmamát, parancsolja meg az erdőkerülőnek, hogy minket ne bántson, ha a fácánosban sétálunk. Megmondhatja, aranyos, a mamájának, hogy nem fogunk bántani semmit... csak sétálni akarunk, mert a beteg apjukomnak meghagyta a doktor, hogy a fácánosban sétáljon, ott nagyon jó levegő van... Jaj, de szép nyulat hozok én hálából az úrfinak!

Ezt mondta hízelegve, édeskedve Rókáné. Az volt hát a célja a nagy hízelkedéssel, hogy az úrfik révén bejusson a fácánosba, nemcsak maga, hanem az ura és minden csemetéje. Fácánra fájt ő kelmének foga. Lám a ravaszdi róka semmit sem tesz cél nélkül! Bélácska azonban letorkolta, ezt kiáltotta nevetve feléje:

- Rókáné, bókáné, fácán kellene? Orra attól fokhagymás!

Bélácska is elfutott! Rókáné bosszúsan fintorgatta az orrát.

- Ezzel felsültem, - mondogatta magában. - Lássuk a másikat!

Ebben a pillanatban jött ki a szobaleány.

- Bemehet, Rókáné asszonyom!

- Megyek lelkem Náni, galambom Náni, - mondotta a megszólított asszonyság. - No, sohasem felejtem el, mit gondolt felülem! - Hogy én valaha csirkét fogtam volna. Óh, óh!

Ezzel bekullogott a szobába. A vadász erős, magas, hosszúszakálú férfi, amint meglátta, így köszöntötte:

- No, mi szél hoz erre Róka Máli? Mit csinál az imposztor urad?

Rókáné szépen meghajtotta magát és ezt felelte:

- Köszönöm a tekintetes úr szíves gráciáját, csókolom a kezit, lábát, jól érzi magát az uracs­kám, csak egy kicsit fájdítja a nyakát.

- No majd nem fáj, ha hurokra kerül a tolvaj, - vágott közbe a vadász.

Rókáné sápítozott:

- Óh, jaj, hogy mondhat ilyet a tekintetes úr az én galambszívű, szelid ártatlan uracskámról!

- No, csak ne sápítozz! - nevette a vadász. - Ahol látom, ott durrantom le az uradat. Hát te mit kívánsz tőlem!

Rókáné titkolózó arcot vágott, suttogva szólt:

- Fontos hírt hoztam, tekintetes úr.

- Ne mondd! - Hát csak beszélj! Úgy sem hiszek el belőle semmit.

Rókáné megsértődött hangon felelt:

- Nem? Pedig amit én tudok, az olyan, hogy aranyat adna minden szavamért a tekintetes úr.

- No, halljuk hát!

- Halljuk ám! - szólt ravaszul Rókáné. - De nem adjuk ám ingyen, egy pár csirke, egy fianyúl az ára.

- Megadom, ha érdemes lesz rája a híred, - felelt a vadász. - Hát mi az?

Rókáné közelebb hajolt hozzá és úgy suttogta:

- Medve van a lápban...

A vadász fölugrott.

- Medve? Nem füllentesz?

- Nem bizony. Egy öreg medve meg két bocs... Beletévedtek a lápba a mamlaszok és nem tudnak kievickélni, hihihi...

Rókáné kegyetlenül, kárörvendően nevetett, a vadász pedig így szólt:

- Hallod-e, Róka Máli, ha te engem rászedsz, jobb lett volna, ha be nem dugod ide a vörös ábrázatodat!

- Jaj, dehogy szedem én rá a tekintetes vadász urat! Hogy is merné azt megtenni egy szegény, gyámoltalan róka!

- Ne karatyolj! - rivalgott rája a vadász. - Eleget rászedtetek már, imposztorok!

Rókáné elmosolyodott magában (hogy a vadász észre ne vegye) és így szólt:

- Ha rászedtem a tekintetes urat, nem bánom, húzassa le rólam a bundámat. Olyan fényes igazság ez, amit én mondok, mint a nap! Majd az én uracskám elvezeti a tekintetes urat a lápba, oda ahol a tányértalpúak tanyáznak, persze, ha megigéri a tekintetes úr, hogy nem lesz bántódása az uramnak.

- Megigérem. Mondd meg neki, hogy egy óra múlva legyen a nyíresben. Hát csak siess!

Rókáné nem mozdult, csak a szemét hunyorgatta.

- Csókolom a kézit, lábát, - szólt -, hát az egy pár csirke és a nyúlfi?

- Megkapod a medvevadászat után, ha ugyan lesz medve!

Rókáné vigyorgott, hajlongott, kezet csókolt a vadásznak és aztán gyorsan elinalt, mert a vadászkutyák már nagyon szűköltek, vonítottak.

A vadász gyorsan megüzente társainak, hogy medve van a lápban, jöjjenek gyorsan medve­vadászatra. Nemsokára tíz puskás indult a láp felé.

Tíz puska csöve csillog a napfényben. Jaj neked, szegény Mackó Muki!

Tíz vadászkalap mozog a nádasban. Jaj nektek, Mackó Muki, Zebulon, Dorka!

Tíz vadászkés lóg a vadászok oldalán. Hej, szegény tányértalpúak!

Tíz vadászkutya szimatol mellettük. Óh, szegény utasaink!

Hát a puskások élén ki halad, mutogatva az utat? Róka Miska, a hálátlan ravaszdi, aki így köszöni meg azt, hogy Mackó úr kiszabadította a tőrből.

Csúfondáros hangon szólt Mackó úrhoz:

- No, Mackó Muki, hogy érzed magadat?

- Nem jól, mert nem tudunk kigázolni a lápból, - felelt Mackó úr.

- Azt meghiszem, - kacagott a csalafinta.

Mackó úr folytatta:

- De jó, hogy itt vagy, Róka Miska! Tudom rólad, hogy ismered erre a járást, hát remélem, kivezetsz innen bennünket, mint ahogy én kiszabadítottalak a tőrből.

Miska ádázul vigyorgott.

- Hohó, Mackó Muki, én nem vagyok olyan ostoba, mint te, hogy kiszabadítsam a legnagyobb ellenségemet. Én neked a mulattatásodra muzsikásokat hoztam, hallgasd csak a nótájukat!

- Bumm!

A puska eldördült, a golyó Mackó úr füle mellett fütyölt el. Mackóék erre gyorsan lefeküdtek az iszapba, szerencséjükre, mert egyszerre tíz puska dördült el és tíz golyó fütyült el fölöttük.

Mackó úr szétnézett, hogy merre lehetne menekülni, sehol sem látott rést, mindenfelől puskacső és halál ásított rájok. Odakiáltott Miskának:

- Mit akarnak velem a vadászok?

- A bőrödet akarják, Muki pajtás.

- Vadászok! - kiáltott dörgő hangon Mackó úr, - megadom magamat.

- Ne hallgassanak rája, vadász uraimék, csak durrantsák agyon! - visított vérvörösen Miska.

A vadászok azonban nem hallgattak Miskára, hanem megláncolták Mackó urat, megkötözték, hogy meg ne mozdulhasson. Így került fogságba Mackó úr a bocsokkal egyetemben.

- Már bocsánatot kérek, - szólt Mackó úr sértődött hangon, amikor a vadászok és vadász­kutyák a vadászlakba kísérték -, már bocsánatot kérek, miért akartak engem önök, tisztelt vadász urak lelőni és önök tisztelt vadász kutyák, széttépni?

Két vadász állott jobbról-balról mellette, előtte pedig a nagyszakállú vadász. Az utóbbi azt felelte:

- Azért, mert az így szokás; mikor mi vadászok és Mackó urak találkozunk... megtörténik az is, hogy ti téptek szét bennünket és nem a kutyáink titeket...

Mackó úr noha bosszantotta, hogy csak tegezve beszél vele a vadász, elmosolyodott:

- Az bizony megtörténik! - gondolta magában. - Majd hangosan hozzátette: - De, kérem, én kivétel vagyok!

- Te is csak közönséges medve vagy.

- Ezt tagadom! - mormogta Mackó úr.

- Hát nem vagy az?

- Hiszen medvének medve vagyok, való igaz, de nem közönséges, hanem rendkívüli.

- Annál jobb, hogy elfogtunk, - felelt a vadász. - Mi szeretjük a rendkívüli Mackó urakat le­durrantani, minél nagyobbakat, annál jobb!

Mackó úr megrázta a fejét.

- Nem a nagyságomra értem azt, hogy rendkívüli vagyok, hanem a foglalkozásomra.

- Te is csak az vagy, ami a többi erdei utonálló!

- Engedelmet, én nem afféle erdei medve vagyok, hanem földbirtokos és méztermelő.

A vadász nevetett.

- Hahaha, méztermelő! - kiáltotta. - De a méhecskék termelik számodra a mézecskét, te pedig kiszeded a fészkükből, úgy-e?

- Híres enyveskezű fajzat ez, - szólt egy hang most a háttérből, amelyben Mackó megismerte Róka Miskáét. A vörös folyton bosszankodott, hogy a vadászok nem ejtették el Mackó pajtást és utánuk kullogott a vadászlakba.

Mackó úr feléje fordult:

- Te beszélsz, Róka Miska, enyves kézről? Vigyázz, zsindely ég a házad tetején!

- Ne a más házával, hanem a magad bőrével törődjél. Mackó Muki, - csúfolódott Miska -, mert azt alighanem lehúzzák rólad! Vadász urak - fordult a puskásokhoz -, ne teketóriázzanak sokat ezzel a Mackó-ivadékkal, hanem durrantsák agyon! Én ismerem és tudom, hogy közönséges erdei csavargó őkelme.

Mackó úr megfenyegette a ravaszdit:

- Akkor, úgy-e, - szólt -, amikor kiszabadítottalak a kelepcéből, nagyságos, méltóságos úr voltam, nem csavargó medve?

A vörös vigyorgott és ezt felelte:

- Mackó Muki, akkor az egyszer csakugyan nem medve voltál, hanem - füles!

- Igaz, igaz, fájdalom, úgy igaz! - dörmögte Mackó úr.

A vadászok tanácskoztak.

- Mit tegyünk ezekkel a mackókkal? - kérdezte az egyik.

- Adjuk el az állatkertnek, - tanácsolta a másik.

- Én a bőrét szeretném, - mondotta a harmadik.

Róka Miska közbeszólt:

- Osztég vadász uraim, ne feledkezzenek meg a kocsonyáról sem. Tyűh, micsoda finom kocsonya készül a Mackó pajtás talpából!

- Legjobb lesz, ha agyonlőjjük az öreget, a bocsokat pedig eladjuk, - vélték a vadászok.

Mackó úr meghallotta e szavakat.

- Vadász uraim, - mondotta -, ha engem ledurrantanak, nagyon megharagszanak önökre a gyerekek.

- A gyerekek haragudnának meg? - kérdezték majdnem egyszerre a vadászok.

- Úgy van, a gyerekek! Hízelgek magamnak azzal is, hogy nagyon megsiratnának engemet.

E percben nagy kacagás hallatszott, kísérve vidám gyermekhangoktól.

- Nini, Mackó úr! Isten hozta, Mackó úr! Hogy van, Mackó úr?

Andorka és Bélácska, a vadász fia üdvözölték így Mackó urat.

- Köszönöm, kis olvasóim, - felelt szomorú hangon a fogoly -, rosszul, mert a vadász urak elfogtak és agyon akarnak lőni.

A fiúk atyjuk elé járultak.

- Édesapám, ne bántsák Mackó urat, hiszen ő a légynek sem vétett soha!

- Hát ti ismeritek őt?

- Hogyne! A Mackó úr utazásaiban gyakran ellátogatott hozzánk.

- Hát ez a híres, nevezetes utas?

- Ez, édesapám, ez!

A vadász ismét tanácskozott társaival, aztán így szólt:

- No, a gyerekek kedvéért megkegyelmezünk önnek, Mackó úr, hanem egészen még sem viheti el szárazon. Elhatároztuk, hogy eladjuk önt is, a bocsokat is, a medvetáncoltatóknak.

Kárörvendő kacagás hallatszott. Róka Miska nevetett így. Mackó úr egyrészt örvendezett annak, hogy a vadász már megurazza, de viszont elbúsult azon, hogy a medvetáncoltatók kezébe kerül.

Andorkának megesett a szíve Mackó úron és a kis mackókon. Kérlelte atyját:

- Édesapám, bocsássa szabadon őkelméket! Mackó úrnak sürgős az útja, hiszen a gyerekek mind várják már, hova, merre utazik a bocsokkal. Úgy sajnálom a szegény Tányértalpúakat!

Mackó úr közbe dohogott szemrehányóan:

- Most is vár Margitka Ceglédre! Megigértem, hogy meglátogatom őket!

- No látja, édesapám! - szólt Andorka.

A vadász ezt felelte, Andorka fejét simogatva:

- Majd elmegy, fiacskám, Mackó úr táncolni Ceglédre. Soh’se sajnáld ő kelméket! Olyan jó dolguk lesz, mint a princeknek! Karikát húznak az orrukba és - heje-hujja! - végigtáncolják az Alföldet.

Mackó úr igen mogorva arcot csinált.

- Köszönöm, az ilyen hejehujját! - dörmögte. - Volt benne már részem, mondhatom, unalmas mulatság.

A bocsok már orrukban érezték a karikát. Keservesen dörzsölték a szagló szerszámjukat.

- Juj, juj, de viszket az orrom! - nyivákolták.

Most Bélácska is könyörögni kezdett.

- Édes apuskám, ne adja el Mackó urat és a bocsokat, szépen kérem!

- Meg kell annak lenni, fiacskám, - mondotta a vadász. - Ebbe nemcsak nekem van beleszó­lá­som, hanem a vadásztársaimnak is. Azok azt követelik, hogy vagy kivégezzük a medvetársa­­ságot, vagy eladjuk. Hát melyik tetszik jobban?

- Jaj, inkább adják el! - kiáltották egyszerre a fiúk.

Mackó úr látván, hogy nincs többé menekülés, följajdult:

- Óh, jaj, hogy nekem, a híres, nevezetes utasnak, az ugribugri cirkuszi lovagnak, akinek fél Budapest tapsolt, megint táncoló medvévé kell alacsonyodnom! Megfizetem, vadász uram, én is azt, amit más adna értünk!

- Van pénze?

Mackó úr az egyik zsebébe nyúlt, üres volt. A másik zsebébe mélyesztette mancsát, - abban se volt egy fitying. Valamennyi zsebét kiforgatta, de bizony egyikben sem csücsült egy árva fabatka sem.

- Elvesztettem a pénzemet! - mormogta kétségbeesetten, aztán ezt: - Ha már oda a szabad­ságom, legalább a cirkuszosnak adjanak el.

- A cirkuszos messze van, a medvetáncoltatók pedig mindjárt itt lesznek, - mondotta a vadász.

Csakugyan - csiszi csiszi, csosz, csosz - hallatszott is már a lépésük.

Mackó úr fölkiáltott:

- Nini, Miska gazda!

A bocsok ezt rivalták:

- Nini, Jani!

Az érkezettek nem kisebb meglepetéssel kiáltották:

- Nini, Mackó úr.

Csakugyan a tutajosok voltak. Miska vigyorogva közeledett Mackó úrhoz:

- Hát, ifj’úr, megint összekerültünk, úgy-e?

- Isten hozta, kedves régi gazdám! - üdvözölte Mackó úr. - Talán csak nem tért vissza a régi foglalkozásához?

- De bizony visszatértem... nem rossz mesterség az... kivált ilyen jeles táncossal, mint az ifj’úr!

- Miska gazda, hát igazán meg akar engem vásárolni?

- Meg bizony, meg én, ebben a minutumban! - felelt Miska, előszedve a sok ezüstpénzt, bankópénzt. Nevetve tette hozzája: - Hehe, jól fizet a zsindely meg a szálfa.

- Miska, kedves régi gazdám, ne vásároljon meg kend engem! - szólt Mackó úr. - Meghálálom kendnek nagyon.

Az csak a fejét rázta.

- Ej, úrfi, megvásárolom én! Ha már újra a régi mesterségemre adom a fejemet, kívánva se kívánhatnék különb táncost. Nem szalaszthatom el ezt a jó alkalmat, beláthatja az ifj’úr. Vadász uram, mi az ára ennek a három mackónak!

- Kétszáz korona.

- Megadom olvasatlanul!

A vadász átvette a pénzt és Mackó úr meg a bocsok láncát a két tutajos kezébe adta.

- Itt van, tietek a három mackó!

Miska most belefűzte a karikás láncot a Mackó úr orrába, Jani pedig a bocsokéba. (Hej, de sivalkodtak azok!) Aztán így szólt:

- No, ifj’úr, most már le azzal a gúnyával!

- A gúnyámmal? Miért vessem azt le?

- Azért, mert a táncoló mackó a maga bundájában rakja a csürdüngülőt. Hát egy-kettő, le a ködmönnel, csizmával!

Mackó úr makacskodott.

- No, én nem vetem le - mormogta.

- Nem? Jani, rajta!

Szegény Mackó úr tüstént megérezhette, hogy mit tesz az, ha a szabadságnak vége. A bordái közt érezte Jani szeges botjának a keserves csiklandozását. Mit volt tenni, levetette a ruháját, a bocsok nemkülönben.

Hej, szégyenkezett a jeles utas! Nagy pironkodással dörmögte:

- Jaj, ha így látna engem most a mackó-atyafiság, meg a budapesti közönség, kiégne a szemem!

Miska fölkiáltott:

- Már most rendben vagyunk. Rajta Jani!

Miska elővette a furulyáját, rágyújtott a nótára, Jani fölkapta a lapos dobját és megverte öklével.

- Rakjad a táncot, Mackó!

A szegény tekintetes úr bánatosan nézett maga elé és nem mozdult. Hopp, szszsz... A szegesvégű bot megindult és Mackó úr fölszisszent...

Erre őkegyelme jobbra billent, balra billent és csöndesen táncra illegette magát. Aztán járta, rakta, szomorúan, keservesen.

Így indultak ki a vadászlakból.

- Isten áldja meg, Mackó úr, Zebulon, Dorka! - kiáltották utánuk a gyerekek.

- Isten veletek, Andorka, Bélácska! - feleltek a távozók.

- Szerencsés utat, Mackó Muki és jó mulatást! - kiáltott Róka Miska.

Mackó úr visszabömbölt:

- Leszámolunk ám még, Róka Miska!

Aztán mind messzebbről hallatszott a furulya meg a dob.

Róka Miska és élete párja (aki szintén előkerült), most vigyorogva mentek a vadász elé a jutalomért; átvették a csirkepárt meg a nyúlfit és elégedett orcával loholtak ki a vadászlakból.

Hát a kapuban Miskát oldalba kólintja egy kődarab. A veres nagyot ugrott ijedtében és el­ejtette a csirkéket, amelyek riadozva szaladtak vissza a ketrecbe:

- Nesze, te csúf árulkodó! - hallatszott Andorka hangja. Ő dobta a követ.

- Nesze neked is, Róka Máli! - kiáltott most Bélácska és úgy koppintotta orron parittyájából egy kő Rókánét, hogy elbukott. A nyúlfi egyet ugrott és eltünt a bozótban.

Mikorra Rókáék magukhoz tértek az ijedelemtől, kirohantak az udvarból a vadászkutyák, amelyeket a fiúk bocsátottak szabadon. Nosza inaltak a veresek! De akárhogy futottak, hazáig torkolászták, tépázták őket a vadászkutyák és csak úgy menekültek meg a haláltól, hogy idején elérték a nádasukat, a nádasban a lakásukat.

*

Utcahosszat dobszó hallatszott. Nagy csapat gyerek kacagva, zsibongva tolongott az utcán, majd ezt a nótát énekelték:

Dirmeg, dörmög a medve,
Nincsen neki jó kedve.
Szegény medvét megfogták,
Táncolni tanították,
Zireg-zörög a lánca,
De kedvetlen a tánca!

Nini, kik jönnek ott a gyermekcsoportban? A mi ismerőseink, Mackó úr és a bocsok. Most megállanak, a nézők kört formálnak és odabenn a tekintetes úr rákezdi a táncot. Járja, járja, illegve, billegve, tipegve, topogva és olykor haragosan bömböl!

- Óh én szép szabadságom, arany életem! Óh árnyékos erdőm, sürgő méheim, piros almáim!

Mellette rakják a táncot Zebulon és Dorka. Azok is siránkoznak:

- Óh, Tányértalpú apó, ha te tudnád, mi lett belőlünk!

A gyermeksereg neveti a mackókat és újra rákezdi:

Zireg-zörög a lánca,
De kedvetlen a tánca!

Azután Mackó úr mancsába veszi a pénzes-tálat és körülcammog a hallgatóság gyűrűjében:

- Brum, brum, adjatok, adakozzatok a szegény mackóknak!

Koppan a kétfilléres a tálban. Telik a tál.

- Brum, brum, miféle város ez?

- Cegléd ez, medve bácsi, Cegléd, - felelnek a fiúk.

Cegléd! Mackó úr szívébe nyilallik valami. Ide hívta őt meg Margitka levele, ide hívta látogatóba a jó nagymama. Hej, de nem így képzelte ám el ő a ceglédi látogatást!

Miska most Zebulonnak adott egy tányért.

- Eredj, kis bocs, kérj az uraságoktól krajcárt, tizest, ki mit ad! Eredj, bocsom, mert...

A bot fenyegetően megmozdult. Zebulon fogta a tányért és körbe járt vele. Kip-kop, cin-cin, hullt a tányérba a kétfilléres és a tizes. A bocs mindannyiszor szépen meghajtotta magát.

- Köszönöm szépen, nagyságos urak, úrfiak, válogatott cigánylegények!

Mackó úr és Dorka pedig ezalatt járták a táncot.

Miska a pénzt a tányérból a markába csörgette és a csapat tovább vonult.

Az utcasaroknál Jani megrántotta a láncot és ezt kiáltotta:

- Hová, hová, te torportyán féreg?

Mackó úr fölmordult. A torportyán féreg a medve csúfneve és most neki el kell tűrnie, hogy a buksijához verjék? Egy percre elfelejtette, hogy rabláncra van fűzve és azt hitte, hogy ismét szabad kedvére járhat-kelhet Cegléd városában, azért fordult be az utcasarkon. De ime, az orrán nagyot rándítanak és a fülébe kiáltják: toportyán féreg! Ej, de szomorú a rab medve élete! Mackó úr megrázta haragosan a buksiját és nagyot, keserveset ordított.

Most tört ki még csak az igazi hahota. A néző gyereksereg kacagva zajongott.

- Éljen, éljen! Ez aztán a jó torok!

- Mackó úrnak, a híres utasnak sincs különb torka! - vélte egy fiúcska.

A tekintetes úr rá akart szólni a kacagókra, hogy hiszen ő az a híres utas; de aztán meggon­dolta; ugyan minek leplezze le magát, hogy a cirkuszi lovagból mi lett? Táncoló medve.

Mackó urat eleinte bosszantotta, hogy így kifigurázzák, de aztán elpárolgott a haragja és a nótát ő is együtt fújta a csoporttal.

Hát egyszer csak a vigadó előtt mentek el. Mackó úrnak eszébe jutott valami és csettentett a nyelvével:

- Ehe, Margitka azt írta, hogy itt lehet sörözni!

Ezzel szépen benyitott a vigadóba (maga után húzva Janit), letelepedett egy asztal mellé és a villával megverte az előtte álló poharat.

- Pincér! Sört!

A pincér elősietett, de csaknem hanyattesett, mikor a furcsa vendéget megpillantotta.

- Uram, irgalmazz! - rebegte.

Miska berohant és a botjával megszurkálta Mackó urat.

- Ifj’úr, ifj’úr, nem kell fel tüstént? - kiáltotta.

Mackó összehúzta a vállát és nevetett.

- Hehe, ne piszkáljon, Miska gazda, avval a bottal, nagyon csiklandós vagyok! Hehe!

- De még jobban megcsiklandozom, ifj’úr, az oldalát, ha föl nem kell és nem jön velünk!

- Hát nem szabad nekem söröznöm, ha kedvem tartja?

- Nem ám!

- És miért nem?

- Mert nem Mackó ténsúr többé, hanem táncoló medve.

Mackó úr csalódott ábrázattal kelt föl.

- Bocsánatot kérek, Miska gazda, - szólt, - erről csakugyan megfeledkeztem! Oly feledékeny vagyok egy idő óta... Bocsánat!

Ezzel engedelmesen követte a vezetőit. Miska megveregette a vállát és ezt mondta:

- Öreg komé, nehéz úgy-e leszokni az uraságról?

- Nehéz bizony annak, aki csurgatott mézzel élt mindig.

A gazda nevetett.

- Sebaj ifj’úr! Majd leszoktatja róla az én hegyesorrú pajtásom.

Mackó úr hamiskásan nézett gazdájára.

- Nagy mester maga! A botja az a hegyesorrú pajtás, úgy-e?

- Dicsérem az eszét, ifj’úr. Hogy kitalálta! Mindig is mondtam, hogy az ifj’úr a legjobb tanít­ványom.

Pereg a dob, szól a duda. Mackó úr és a bocsok megint ropják a táncot. Egyszer csak hintó közeledik feléjük és egyenesen mellettük haladt el.

A hintóban senki sem ült és Mackó úr fáradt volt. A hintóülés párnája csalogatva dagadozott Mackó úr felé.

- Teringette, - gondolta ez magában, - de pompás lenne ebben a szép hintóban kocsikázni!

Hipp-hopp, a következő percben a hintóban ült, kényelmesen hátradülve és gondtalan arcot vágva. Hadd lássák, hogy neki nem ujság az ilyen kényelem!

A nép újjongva kiabálta:

- Hintóban a tányértalpú! Hová, hová, mackó?

- Köszönöm szíves kérdésüket, úri csontjaim egy kis sétakocsizásra vágynak!

A kocsis ostorát suhogtatta Mackó úr felé.

- Pusztulsz, te mocskos, a hintóról!

- Nagyon jól érzem itt magamat, kocsis barátom. Ejhó, de puha ez az ülés! Éppen az én úri testemnek való. Ringa, rengő, ringa... Hajts, kocsis!

Mackó úr kellemetezve ringatózott a hintó ülésének párnáin. Egyszerre, rippsz, jaj... Nagyot rántott Jani a láncon, Miska is előfutott a szeges bottal.

- Ifj’úr, - kiáltotta, - hát már megint rájött az úrhatnámság?

Mackó úr kelletlenül mormogta:

- Bocsánat, Miska gazda, megint megfeledkeztem, hogy nem vagyok az, aki voltam. Bocsánat, bocsánat... Mondom, nagyon feledékeny vagyok!

Ezzel leszállt a hintóról és borongós kedvvel lejtette táncát, miközben ezt mormogta a foga közt:

- Azért is megmutatom, hogy megint az leszek, aki voltam! Táncoltatlak még én is tégedet, Miska gazda, csak várjad el a sorát!

Ilyen kalandok közt járták be Cegléd utcáit Mackó úr és a bocsok. Estére egy pajtába zárták őket és ott leheveredtek a puszta földre.

Mackó úr fölsóhajtott:

- Hej puha ágyacskám, mikor nyújtózkodom megint benned?!

Dorka is sóhajtozott:

- Jaj, Tányértalpú anyuskám, mikor nyalogatod megint a fülemet, orromat?!

Zebulon ezt mormogta:

- Óh, óh, Tányértalpú apus, mikor simogatod meg megint a hátamat?

Mackó úr nem állhatta meg, hogy rá ne morduljon Zebikére:

- Mogyorófapálcával, úgy-e?

Nem tudtak aludni. Előttük lebegett folyton a drága otthon, a szülői barlang, a sötét erdő, a zöldelő gyümölcsös piros almáival. Mackó úrnak különösen a Jutka szakácsné főztje csik­landozta az orrát. Félálomban maga előtt látta a gombócos tálat, melyet éppen akkor helyezett Jutka az asztalra. Mackó úr utána kapott, de gombóc helyett a Zebulon buksiját fogta meg.

- Jaj, ez az én fejem! - sikoltott Zebike.

- A te fejed az! - mormogta Mackó úr. - Elhiszem, mert Jutka asszony gombóca nem ilyen kemény és nem kong így. Abban mindig van valami.

- Micsoda?

- Lekvár vagy túró.

- Az én gombócomban is van ész, - mondotta félig sértődött, félig dicsekvő hangon Zebulon.

- Azért is konghat! - gúnyolódott Mackó úr.

Zebulon vigyorogva felelt:

- Hátha a bácsi gombóca nem kong és tele van ésszel, tessék kisütni, hogy s mikép szaba­duljunk ki innen!

Mackó úr összerázkódott. Ezek a szavak megint visszahozták a Jutka asszony terített asztala mellől a szomorú valóságba, de egyszersmind új irányba terelték gondolatait.

Szabadulni! Menekülni!

Dorka felsóhajtott:

- Jaj, csak az én cifra, gyöngyös szegedi papucsomat el ne vették volna tőlem!

- Mirevaló az?

- Ha fölhúznám, ha egyet ugranám, ha azt mondanám hipp-hopp... otthon teremnék izibe!

- Igen, az orrodra pottyannál, - mormogta Zebulon, akinek, mint tudjuk, a papuccsal volt már kalandja.

Szabadulni, menekülni!

Folyton ez a két szó jár Mackó úr fejében. Ez susog a füle körül, mikor szemét a börtön ajtajára és egyetlen ablakára függeszti, ezt hallja akkor is, mikor a lánca csörömpöl.

- Csörgök, zörgök - zörgök, csörgök! Szép ám a szabadság, Mackó pajtás! Szép az erdő, szép a bérc, szép a havas, sokkal szebb, mint az Alföld, mikor táncoltatják a mackót városaiban és falvaiban! Csörgök, zörgök!

Az ajtó erős volt, az ablak magas, kicsi és vasráccsal elzárva. De mit érne, ha az ajtó tárva lenne, ha az ablak akkora lenne, mint egy kapu, mikor szagló szervénél fogva van láncolva egy vaskarikához, mely a falba van erősítve? Ha egyet ránt a láncon, attól jobban szakadozik az ő orra, mint a lánc.

Nagyot fohászkodott Mackó úr.

- Kedves méhecskéim, kis cselédeim, jelenjetek meg és zümmögjétek a fülembe, azt, hogy mi módon szabaduljak meg!

Majd, hogy a méhecskék nem jelentkeztek, így kiáltott föl:

- Óh, én szerencsétlen ugri-bugri teremtés! Hát arra vagyok kárhoztatva, hogy örök rabságban töltsem életemet? Senki, hát senki sem jön segítségemre?

A magasból egy hang hallatszott:

- Dehogy nem! Hát én senki vagyok? Vigyázz, tisztelegj!

Mackóék fölugráltak és a magasba néztek. A sötétségben azonban semmit sem láttak, miért is Mackó úr így szólt:

- Ki vagy, te láthatatlan, aki azt állítod, hogy segítségemre jösz?

- Én vagyok, magam, la! Vigyázz, tisztelegj! - hangzott ismét felülről.

Ebből ugyan nem tudták meg Mackóék, ki beszél odafönt, csak annyit sejtettek, hogy az ismeretlen az ablakban ül.

- Akárki légy, jó lélek, - szólt Mackó úr -, ha kiszabadítsz szomorú rabságunkból, olyan jutalomban részesülsz, amilyenben a királyoknak is ritkán van részük!

Éles kacagás, majd utána gyönge puffanás és karomriszálás hallatszott, mint mikor valaki macskaügyességgel a körmire ugrik.

- Pity, poty, itt vagyok! - hangzott most már alulról. - Egy-kettő, tisztelegj!

Mackóék a sötétségben nem tudták, kinek tisztelegjenek. Egyszerre felragyogott egy lámpás, melyet az idegen gyujtott meg és ime, annak világosságában előttük állott - egy generális.

Valóban nincs tréfa a dologban, egy generális, kényes, fényes kis generális. Tollas csákó a fején, kard az oldalán. Hanem az ábrázatja, lelkeim, az ábrázatja, az nagyon furcsa volt: a feje kicsi volt, orra alig volt, szája annál több volt, egész ábrázatja szőrös volt, hej, de gyönyörű legény volt!

- Egy, kettő, tisztelegj! - kiáltott a furcsa kis generális.

Mackó úr mélyen meghajolt és úgy üdvözölte a furcsa nagy urat.

A generális is tisztelgett és ezt kérdezte:

- Ki vagy, mi vagy, te szélestalpú?

- Mackó Muki a nevem és jelenleg táncoló medve vagyok.

A generális újra tisztelgett.

- Nagyon szép foglalkozás. Mackó úr, - mondotta. - Én pedig Maki generális vagyok és tisztelegni szoktam - az embereknek; a gazdám egy olasz.

- Isten éltesse! - szólt Mackó úr.

Maki, a generális, ebben a percben észrevette a bocsokat, akik szájtátva állottak Mackó úr mögött.

- Vigyázz, tisztelegj! - rivalgott rájuk.

A bocsok ijedten tisztelegtek, Maki generális pedig megkérdezte tőlük:

- Hát ti kik vagytok, kis szélestalpúak?

- Ezek az én rokonaim, - felelt a bocsok helyett Mackó úr. - Együtt jöttek velem az Alföldre és együtt estünk a medvetáncoltatók körme közé.

A generális kirántotta a kardját és ezt kiáltotta:

- Jobbra nézz, balra nézz, bökkentsd ki, mit kívánsz?

- Azt kívánom, - felelt Mackó úr -, hogy szabadítson ki generálisságod a fogságból és én hálából annyi mézet küldök az erdőmből, hogy holta napjáig édes lesz tőle a szája széle.

Maki generális az igéretnek csak a hallatára is megnyalta a száját, majd megforgatta a kardját a feje fölött és így szólt:

- Eredj hát, öreg szélestalpú, szabad vagy! Én, Maki generális, visszaadom a szabadságodat.

- Köszönöm szépen, generális úr, - szólt Mackó úr -, csakhogy zárva van ám az ajtó!

Maki generális az ajtóra nézett, egy kicsit gondolkozott, aztán tekintet nélkül nagyszerű rangjára, három oly tökéletes bukfencet vetett, hogy a bocsok elkacagták magukat.

A kis generális a nevetésre dühbe jött, fölugrott és kardot rántva, a vigyázatlan apróságra ordított:

- Egy, kettő, tisztelegj, mert levágom a gombodat!

A bocsok tudták, hogy a generális a gomb alatt a fejüket érti és rémülten tisztelegtek. Maki erre nevetett, vigyorgott és egy szökéssel az ablakban termett, ahol eltünt.

Pár perc múlva a zárban megcsikordult a kulcs és az ajtó kinyilt. A küszöbön ott állott Maki generális e szavakkal:

- Öreg szélestalpú, kis szélestalpú, szedd a talpad a lábad alá és fuss! Maki generális visszaadja a szabadságtokat. Elhoztam a kulcsot a gazda párnája alól.

Erre ismét így szólt Mackó úr:

- Köszönöm generálisságod szíves gráciáját, de nem mehetünk így pőrén, ruhátlanul sehová, mert azonnal elcsípnének.

Maki gondolkozott, aztán fölugrott egy kötélre, mely a gerendáról csüngött, erről fejjel lefelé lógatta magát, egyet-kettőt hintázott és egy szökéssel az ajtóban termett, amelyben eltünt.

Nemsokára megjelent megint a generális, mindkét hóna alatt ruhacsomagot cipelve.

- Szélestalpú népség, - kiáltotta -, itt a ruha! A csikóséktól csentem számotokra. Maki gene­rális visszaadta szabadságtokat.

Mackó úr újfent így szólt, láncára mutatva:

- Köszönöm generálisságod jóságát, de nem lehetünk szabadok addig, amíg ez a csörgő-börgő jószág az orrunkban csörög-zörög!

Maki generális a homlokára ütött; háromszor megforgott a saját tengelye körül és újra elrohant. Kisvártatva megjött.

- Elvettem a gazdátoktól, amíg aludtak, a lánc kulcsát. Szaladj, szélestalpú!

A kulcs kinyitotta a lánc lakatját és Mackóék szabadokká váltak; aztán gyorsan felöltötték a ruhát és úgy eliramodtak a fogságból, hogy azt sem mondták: befellegzett!

- Megállj! - hangzott utánuk.

Mackóék ijedten megfordultak, azt hivén, hogy észrevették szökésüket. Hát Maki generális kiáltott utánuk.

- Egy, kettő, tisztelegj! - mondotta.

Mackóék tisztelegtek és nevetve futottak tovább.

Szabadok voltak tehát!

Mikor a nap fölkelt, utasaink meglepetve néztek végig egymáson. Mackó úr olyan csikós volt, hogy különb se kell: árvalányhajas kalap a fején, pitykés lajbi, rojtos gatya a ruhája, sar­kan­tyús csizma a lábán, a kezében karikás ostor.

Ha egyet lépett, pengett a sarkantyúja, ha kettőt lépett, libegett-lobogott az árvalányhaj a kalapja mellett.

A bocsok is jól festettek. Zebulon helyre kis parasztfiú volt. Dorka pedig kedves paraszt­lányka.

Mackó úr egyszerre nagyot nevetett.

- Mit nevet, bácsi? - kérdezték a bocsok.

- Hahaha, eszembe jutott a vén Miska! Hahaha, nagyot nézhetett, mikor ma reggel hült helyünket látta, brühaha!

Mind a hárman úgy kacagtak, hogy a könnyük is csurgott bele.

- Hová megyünk már most, bácsi? - kérdezte Zebulon.

- Hogy hová? Illa berek, nádak erek!

Ezt felelte Mackó úr és nevetett.

- Gyalog vagy kocsin? - kérdezte Zebulon.

- Vasúton, öcskös, vasúton!

- Hát az útiköltség, bácsi?

Mackó úr a lajbizsebébe kapott, turkált benne egy darabig, aztán kifordította.

- Utiköltség? Az nincs.

Ezt válaszolta Mackó úr és már nem nevetett.

- Hát mit csinálunk?

Mackó úr nem felelt tüstént Zebike új kérdésére. Rázogatta a buksit, ami nála gondolkozást jelentett. Aztán elmosolyodott.

- Hehe, kár volt nem szólni Maki generálisnak. Az szerzett volna utiköltséget is.

Mindnyájan nevettek. A derék, ármányos kis generális bizonyosan szerzett volna. De hát nem szóltak neki s nem is szerzett, pedig pénzre szükségük van. Mit tegyenek?

A tekintetes úr egyszerre a homlokára csapott.

- Megvan - kiáltotta.

- Hol van? - kérdezte Zebulon, azt vélve, hogy Mackó úr legyet fogott a homlokán.

- A fejemben van! - felelt diadalmasan Mackó úr.

- A légy a fejében van, bácsi?

- Ohó, öcskös, aranylégy az! Arany gondolat! Tudjátok-e, mit teszünk?

- Nem tudjuk.

- No, hát tudjátok meg! Telegrácsozok pénzért kulcsár uramnak.

A bocsok bámultak.

- Telegrácsoz? Mi az? - kérdezték.

- Oh, ti csacskók, hát azt sem tudjátok? Nem láttátok még az útfélen azokat a póznákat, amelyeken olyan fehér kis csészék vannak, meg drót van húzva végig rajtuk?

- De láttuk, bácsi.

- Hát az a telegrácsozó.

- De hogy kell telegrácsozni?

- Oh, golyhók, ti hát semmit sem tudtok? A drót viszi a levelet kulcsár uramnak.

- A drót?

- Az bizony. Rátesszük a levelet a drótra és az aztán csúszik rajta egyenesen kulcsár uram kezébe.

A bocsok ezt nem tudták. Mackó úr hát megiratta Dorkával a Zebulon hátán a levelet és elindultak táviratozni. Az első póznánál megálltak.

- Zebulon öccse, rajta, másszál föl a levéllel a drótig s tedd rája! - mondotta Mackó úr.

Zebulon gyorsan fölmászott és a levelet ráhelyezte a drótra.

Egyszer csak megszólal Mackó úr mögött egy hang:

- Hát kendtek mit csinálnak itt?

A vasúti őr volt. A pózna ugyanis a vasúti töltés mellett állott.

- Láthatja, ha van szeme kendnek! - felelt Mackó úr, megnyomva a kend-et, mert eszébe jutott a csapláros, aki azt mondta: ha én kend, kend is kend!

- Látom, - felelt az őr -, hogy az a fickó, akit én mindjárt elnadrágolok, fölmászott a póznára, de nem tudom miért?

- Nem tudja, vasúti őr létére? - kérdezte Mackó úr. - Hát telegráncsot küldünk!

- A dróton?

- Azon hát! Rátesszük a levelet a drótra, hogy vigye el kulcsár uramnak, mert nagyon sürgős...

Nem folytathatta Mackó úr az őr hahotájától. Ez a hasát fogta nevettében s csaknem lehemper­gett a kacagástól a töltésről.

- A drót viszi a levelet! Hahaha! Soha ilyet! A drót! Hahaha!

- Mért nevet ezen kend? - kérdezte sértődött hangon Mackó úr.

- Azért, mert kendtek a drótra bízzák a táviratot, vagy, amint kelmed mondta, a telegrácsot.

- Hát mire, kire bízzuk?

- A távirótisztre, bácsi! A táviratot annak kell adni a táviróhivatalban. Úgy ám, hahaha!

Mackó úr megkérdezte, merre van az a hivatal, aztán fölkiáltott a bocshoz:

- Gyere le, Zebulon, hozd le a levelet is!

A bocs visszakiáltott:

- Nem megyek én!

- Miért, te?

- Azt akarom, hogy a dróton én is hazacsússzam, mint a levél.

- Csak gyere le! Nem a drótra, hanem a hivatalba kell adni a levelet.

Zebulon most is késlekedett.

- Nem megyek le azért sem - kiáltotta -, mert a bakter bácsi azt igérte, hogy megnadrágol.

- No, nem bántalak, fickó! Lejöhetsz bátran.

Zebulon lecsúszott a póznán, Mackó úr pedig elbúcsúzva az őrtől, a bocsokkal a táviró-hivatal felé ballagott.

Ide érkezve, a bocsokat a kapualjban hagyta, maga pedig bezörgetett a hivatalba.

- Szabad!

Mackó úr benyitott.

- Szerencsés jó reggelt kívánok!

Üveges fal mögött egy zsinóros kabátos úr ült. Az megszólalt:

- Mit kíván, bátya?

- Tánrikatot küldenék a kulcsáromnak.

- Micsodát?

- Tánrikatot, már mint a telegrácsot, de a bakter azt mondta, hogy tánrikat.

A távirótiszt nevetett, aztán kinyitott egy kis üvegablakot és mikor a vendéget meglátta, ezt mormogta a bajsza alatt:

- Tyűh, de mord ábrázata van ő kelmének! Nem szeretnék vele a pusztán találkozni! - Aztán hangosan szólt: - Hol van a távirat?

- Itt van, la!

A távirótiszt átvette a papírlapot és sokáig forgatta, betűzgette.

- Ej, micsoda macskakaparás! - dörmögte.

- Pedig azt a Dorka húgom írta, - szólt büszkén a tekintetes úr, - aki első tanuló volt. Az nem lehet macskakaparás! (Aztán elfordulva ezt morogta: Még ha medvekaparást mondott volna!)

A távirótiszt végre kibetűzte az írást, mely így szólt:

“Kügyön kul Csár Uramm kétt Száz forintott teleg Ráncson ide cegllédre.”

- Hova küldjük a táviratot? - kérdezte a tisztviselő.

- Mackó Muki föld- és erdőbirtokosnak a nagyerdőben.

- A helység nevét mondja meg, bátya!

- Minek az? - akadékoskodott a bátya. - Ismer ott engem minden gyerek.

- Ha nem mondja meg a helység nevét, nem küldhetjük el a táviratot.

- No hát írja: Barlanglakon.

A tiszt felütötte a helységek névtárát.

- Nincs ilyen hely, - mondotta.

- Pedig az ott van! - erősködött Mackó úr. - Én lakom benne!

- Hogy jut oda a távirat-kihordó?

- Hát úgy, hogy fölmegy egy hegyre, osztég lemegy egy völgybe, osztán megint fölmegy egy hegyre, ott lát egy kecskenyájat, attól balra van egy erdő, abban addig megy, amíg egy nagy odvas fához ér, onnan már csak egy kőhajítás az én úri rezidenciám.

A távirótiszt nevetett.

- No már látom, könnyű odatalálni! - mondotta. - Majd így szólt: - Két korona jár érte.

- Miért? - kérdezte Mackó úr.

- A táviratért.

- Ugyan ne mondja! Azt gondoltam, elszalad ez az írás ingyen a dróton.

A tisztviselő méregbe jött.

- Ne fecsegjen annyit, bátya! - kiáltotta. - Nincs nekem arra időm. Fizet, nem fizet?

- Nem fizetek, mert nincs pénzem.

- Az már hiba. Akkor nem megy el a tánrikat.

Mackó úr kérőre fogta a dolgot.

- De könyörgöm alássan, küld a kulcsárom pénzt, akkor aztán megfizetem.

Olyan megindítóan nézett a tekintetes úr a távirótisztre, hogy annak megesett a szíve rajta:

- Jól van, bátya. Jöjjön el délután, akkorra talán megjön a kulcsár felelete.

Mackó úr hálálkodva távozott. Ebédig bujdosott a bocsokkal, hogy Miska és Jani rája ne akadjanak, harangszó után beállított a hivatalba. Amint a távirótiszt meglátta, mindjárt ezt kiáltotta:

- Hopp, bátya, a tánrikat nem ríkatja meg kendet. Megjött a pénz.

- Tudtam én, hogy a Dorka húgom írása nem macskakaparás, van foganatja! - dörmögte elégülten a tekintetes úr.

Megfizette az adósságot és örömtől lelkendezve rohant el a bocsokhoz.

- Itt a pénz, bocsok, szaladjunk most a vasúthoz!

Lóhalálában rohantak a vasúti állomáshoz, ahol éppen füttyentett egy vonat.

- Hová megy ez a gőzös? - kérdezte Mackó úr a portástól.

- Szolnokra!

- Gyerünk hát Szolnokra, - gondolta Mackó úr -, noha ott már voltunk egyszer!

Jegyet ment váltani.

- Szolnokra elsőosztályú jegyet kérek, hármat, - szólt a pénztárosnak.

- Micsoda? Csikós első osztályon utazik? - csodálkozott a pénztáros.

- Irgum-burgum, csaknem elárultam magamat! - dörmögte Mackó úr. - Aztán hangosan: - Harmadik osztályt akartam mondani!

Amint a jegy megvolt, felugrottak egy harmadikosztályos kocsiba s a vonat megindult velük.

- Szervusz, Miska! Isten veled, Jani! - integettek Mackóék nevetve ki az ablakon, amint az állomás eltünt egy kanyarodónál a szemük elől. Amint Mackó úr hátrafordult, meglepetve fölkiáltott:

- Nini, Som András uram!

Csakugyan Som uram ült velük szemben, makrapipából füstölve. Rábámult Mackóékra.

- Ni, a téns úr! - kiáltotta. - Alig ösmerem mög ebben a gúnyában. Mért öltözött csikósnak az úr?

- Nagy sora van annak, Som uram, - sóhajtott Mackó úr. - Adjon egy kis tüzet, majd elmon­dom aztán!

A tekintetes úr talált a lajbizsebében pipát, dohányt és rágyujtott a Som András pipájából. Mielőtt szóba fogna, ezt kérdezte:

- Hát kelmed, Som uram, merre tart?

- Szolnokra utazom.

- Messze van még?

- Csak egy futamodás!

- Hopp, Som uram, mi is Szolnokra utazunk!

Nem tudom, Margitka, láttad-e te Mackó urat Cegléden? Talán elkerülte a figyelmedet, mert te bizonyosan előkelő urat vártál, holott őkelme közönséges táncos mackó képében lejtett végig a városon. Mackó úr sajnálja leginkább, hogy a kedves nagymama meghívásának eleget nem tehetett, valamint Zebulonka egészen boldogtalan, hogy a fürdőbe nem mehetett, mert egészen bizonyosra vette, hogy Józsikát megbuktatja. Amint tudjuk, a bocs kissé elbizakodott.

Som uram Mackó úr ama kijelentésére, hogy ő is Szolnokra utazik, elégülten bólintott.

- Derék! - mondotta. - De hát hogy is volt, téns úr, az a nagy sora?

Mackó úrnak eszébe villant, hogy még sem tanácsos elmondani megaláztatását, hát kitérőleg felelt:

- Ni, most jut eszembe, Som uram, hogy én tartozom magának a fuvarral!

- Ráérünk arra, téns uram, - szabódott Som.

- Dehogy érünk! Az adósság mérges kutya, mindig a sarkunkban csahol.

Mikor Som uram átvette a fuvarpénzt, megint ráfordította a beszédet arra, amit megtudni szeretett volna.

- No már, - szólt nagyot szippantva a pipájából -, nagyot néztem ám, mikor a téns úr mög az apróságok úgy nekiiramodlak a nádasnak. Gondoltam, hát ezöket mi leli?

- A tűztől ijedtünk meg, Som uram.

- Aha, a tűztől! - mosolygott Som. - Lidérc volt az. Oda se neki, akinek tiszta a lelkiösmerete. Gondoltam, majd csak előkerülnek megint. Várok egy órát, két órát, félnapot, de biz az én utasaimnak se hírük, se hamvuk. Ugyan mit csináltak olyan sokáig a nádasban?

- Csíkásztunk, - felelte hirtelen Mackó úr.

- Tisztösség nem esik mondván, - szólt Som -, ezt nem hiszöm. A csíkászáshoz érteni köll, téns uram pedig tőlem hallotta először hírét a csíkásznak.

Mackó úr érezte, hogy Som uram hazugságon csípte, elvörösödött és ezt hebegte:

- Hát csak meg akartuk próbálni a csíkászást... oszt eltévedtünk...

- Azt már elhiszöm. De hogy került nagy jó uram a csikósi gúnyába?

- Hát... hát úgy, hogy a mi gúnyánk nagyon elázott és elrongyolódott a lápban, hát a legelső csikóstól vettünk ruházatot magunknak.

Többet nem akart vallani Mackó úr, ebből se volt igaz egy betű sem.

A két bocs is elcsöndesedett, most nem marakodtak. Megviselték őket a kalandok. Dorka el is szundikált és azt álmodta, hogy anyó nagy bögre mézet nyujt feléje. Éppen el akarta venni, hogy kinyalogassa, mikor iszonyatos kiáltásra riadt fel. Fel is ugrott, össze is ütötte a buksiját a Zebulonéval! Mert az is éppen akkor ugrott nagyot.

De még csak össze sem verekedtek, hanem mindketten szótlanul bámulták Mackó urat, aki bömbölve mászott kifelé a vonat ablakán. Tekintélyes termetével alig fért ki, de a vonat rázása - merthogy éppen kanyarodóban haladt -, segítette.

- Hová megy, tekintetes uram? - kiáltotta Som András is és meg akarta fogni Mackó úr lábát. De kisiklott a kezéből és most már mindhárman csak hült helyét bámulták.

- Kiesett, bizonyosan kiesett! - sírta Dorka.

- Vajjon mézet vagy almafát látott? - tanakodott Zebulon és nagy kedve támadt követni nagy­bátyja példáját.

- Megzavarodott szegény jó tekintetes uram, - gondolta Som András és a vészfékre pislogott, hogy megállítsa a vonatot. - Mert bizonyos, hogy ezóta összetört tagokkal fekszik a sínek mellett valahol. Be kár érte, olyan derék mackóforma úriember volt!

Félve tekintgettek ki az ablakon. Látni mitsem láttak, a vonat megint egyenes sínpáron futott. De egyszercsak mindhárman ijedten kapták vissza a fejüket, mert felettük, a vonat tetejéről különös lárma hallatszott. Először csattogás, olyanféle, mint mikor valakinek a nadrágját porolják, de úgy, hogy az illető is benne van. Hallatszott még elégedett dörmögés, mormogás és cseppet sem elégedett visítozás. Együtt olyan hangverseny, hogy a vonat legtávolabbi fülkéiben is meghallhatták!

Hiszen hallották is, de hogy honnan, merről jön a hang, azt senki sem tudta. Még kevésbé, hogy mi okozhatja!

Azazhogy akadt a vonaton, aki kitalálta! Rögtön.

- Úgy látszik, a tekintetes uram valakit megcsípett! - mondta Som András a bocsoknak.

- Nemcsak elcsípte, de el is páholja! - vigyorgott Zebulon vidáman.

- Ha a bácsi valakit elpáhol és mi nem vagyunk ott, akkor az csak a Róka-család valamelyik zsivány tagja lehet, - mosolygott Dorka is, akinek gyorsabban járt az esze, mint kedves bátyjáé.

- Be jó volna nézni! - sóhajtotta Zebike. Ő ugyanis szerette a verést, de csak ha más kapta.

- Nézzük meg! - indítványozta Dorka. - A jeles család minden tagja ért a mászáshoz, kúszás­hoz, - a méhecskék a megmondhatói, mire használják tudományukat - és így mindkét bocs készült kimászni az ablakon.

De Som András uram visszatartotta őket.

- Ebből baj lösz, kéröm, - csóválta fejét.

Nem is hiába. A vonat már lassított, a dörmögés, visítás erősebben hangzott, mert a kerekek csattogása nem nyomta úgy el. Aztán megállt a gőzmasina és minden utas kiugrált belőle.

- Hol van? Megfogták? Ki volt az? - kiabáltak az emberek. A kalauzok, mozdonyvezető, ellenőrök pedig sietve felkúsztak a vonat tetejére, hogy előkerítsék a rendbontókat.

Csodálatosképpen, senkit sem találtak! Egyetlen lelket sem! Egyik kocsi tetején ugyan ott hevert egy hegyes süveg, melléje fácántollat tűzött a gazdája, no meg egy csomó vörös szőr is hevert ott, de azzal senkisem törődött.

- Elfutottak, elmenekültek, kár, - sajnálkoztak az utasok.

A vonat újra megindult. Az utasok még sokáig tárgyalták az esetet, tanakodtak, vitatkoztak rajta.

De sehol olyan vidáman nem beszéltek róla, mint ahol Som András uram, meg a két bocs hallgatta Mackó úr előadását. A tekintetes úrnak olyan jókedve kerekedett, hogy talán táncra is perdül, ha le nem beszélik róla. Ő ugyanis csak énekelve szokott táncolni és Som András uram félt, hogy a jeles hangról megismerik az előbbi rendzavarót.

- De kiporoltam a vörös bundáját! Alaposan, - ismételte Mackó úr vagy tizedszer már. - Mikor megláttam a vonat tetején kuporogni, tudtam, hogy itt a jó alkalom. Mert ki mászik a vonat tetejére, mikor bent is ülhetne? Senki. Bizonyosan nincs rendben a szénája a komának, vagy nincs jegye, vagy valami gazságot csinált a vonaton szállított csirkék, libák körül. Hát úgy is volt. Éppen akkor fogyasztotta el a liba fejét, mikor rajtaütöttem. No, kicsit elvettem az étvágyát. Meg a sok galibáért is megfizettem. Azt hiszem, félesztendeig sántitani fog a vörös! Mikor aztán megállt a vonat, elengedtem, én meg a tulsó oldalon, ahol senki sem állott, vissza­másztam az ablakon.

- Megjárhatta volna a tekintetös úr! - csóválta fejét Som András. - Hátha lepottyant volna a vonat tetejéről?

- Márminthogy én? Hát mikor a bika szarván állottam? Vagy a csikó hátán állva futottam? Az én családom nem szokott potyogni, kérem!

- Jeles család lehet, - ismerte el András gazda, mire a tekintetes úr megkínálta a kulacsában lévő finom borral.

- De nini, nemsokára Szolnokra érünk, - mondta András gazda.

A vonat lassított, megérkeztek.

Ahogy Szolnokon kiszállanak a vonatból, mit lát a tekintetes úr szeme? Egy falragaszt, amely így hangzott:

Törökország bajnoka, a l e g e r ő s e b b t ö r ö k , ma a cirkuszban birkózást rendez. Ezt a törököt eddig még soha senki le nem győzte. Mindenkivel szívesen kiáll s aki f ö l d h ö z t u d j a v á g n i , annak fizet kétszáz pengőt.

- A legerősebb török! - szólt Mackó úr, betűzgetve a falragaszt. - Ejha, be szeretném meg­tapogatni az oldalát! Aztán, ni, mit mond? Mindenkivel szívesen kiáll s aki a földhöz vágja, annak kétszáz pengőt fizet.

- Ugyancsak büszke a török - vélte Som András.

Mackó úr fölkiáltott:

- Som uram, gyerünk a cirkuszba!

- A cirkuszba? Minek?

- Megfizetek a töröknek.

- Mivel?

- Földhöz reccsentem a legerősebb törököt.

- Ez már derék dolog lössz, - bólintott Som a fejével.

- Csülökre hát, magyar! - kiáltotta Mackó úr harciasan és megindult a cirkusz felé.

A deszkaalkotmány tele volt nézővel. A cirkusz közepén ott állt Törökország bajnoka, egy tagbaszakadt, széles vállú, hatalmas karú ember és kihívóan nézett maga körül.

- No, híres magyar vitézek! - kiáltotta hencegve -, hát senkinek nincs van velem birkózni bátorság?

A kérdésre az ajtó mellől dörmögő hangon adott felelet érkezett:

- Már hogyne volna! Csak nem félünk a pipaszárlábúaktól!

Mindenki az ajtó felé tekintett. Hát egy csikós állott ott, aki éppen akkor lépett be és azon melegében felelt a hencegésre.

A török gúnyosan mosolygott és ezt felelte:

- Ha van bátorság, csikós, gyere ide a placcra!

- Megyek is, török, ha már olyan nagyon ölelkezni szeretnél a földdel!

A csikós megindult a középső köralakú térre. A közönség éljenzett, tapsolt, amikor az árva­lány­hajas csikóst meglátta és kitört a hahota, amikor bátor feleleteit hallotta. A csikósunk persze nem volt más, mint Mackó úr, aki Sommal és a bocsokkal a cirkuszba érkezett.

A török dúlt-fúlt mérgében.

- Te csikós! - kiáltotta -, én téged enyém vacsorának megeszlek!

- Kemény falat vagyok én, megfekszi a gyomrodat -, felelt a csikós nyugodtan.

Valóban, aki látta a tekintetes urat, el kellett ismernie, hogy kemény falat. A török is meg­lepetve szemlélte a csikós roppant karját és hatalmas mellkasát. Jól megtermett legény! - gondolta magában mindenki. De hát a török is erős ember s így az egész közönség biztatni kezdte Mackó urat:

- Ne félj, csikós! Ne hagyd magad, csikós!

Mackó úr visszaintett a közönségnek:

- Én nem féltem magamat, önök se féltsenek engem, tisztelt urak és hölgyek!

- Rajta csikós, rajta! - kiáltották minden oldalról.

Most összementek a bajvívók.

A török nekiszaladt Mackó úrnak, aki nyugodtan megvárta, amíg odaér, aztán hatalmas mancsait rátette ellenfele vállaira.

- Nyekk!

A török erre a barátságos vállveregetésre nagyot szisszent és a Mackó úr derekát akarta átfogni.

- Tyűh, de vastag derék! Soha ilyet! - hüledezett, amint hasztalan igyekezett átkarolni ellen­felét.

Mackó úr ezalatt egy kicsit megtapogatta ellenfele oldalát, amire az kínjában fölordított, a másik pillanatban a levegőben kalimpázott a török s mire a nézők meglepetésükből magukhoz tértek volna, már elnyult a homokban.

- Te se mondd többet, hogy senki se vágott földhöz! - dörmögte a tekintetes úr.

A török úgy feküdt a földön, mintha se élő, se halott nem lett volna. Fájdította a derekát, az oldalát, a hátát, de a legjobban azt a kétszáz pengőt, melyet legyőzőjének ki kell fizetnie.

A közönség tapsolt, éljenezett:

- Éljen a csikós! Éljen a hős alföldi csikós - kiabálták.

Mackó úr hajlongott.

- Köszönöm, tisztelt közönség, köszönöm szíves gráciáját.

Sokan körülfogták a győztest és úgy üdvözölték.

- Ej be pompás a markolása, csikós uram! De jókor toppant be ide! - mondogatták a közönség körében és csakúgy tódult a nép hősünk üdvözlésére.

Törökország bajnoka lassan fölcihelődött a földről, keservesen megtapogatta a lapockáját, meg az oldalbordáját és ezt nyögte:

- Sohasem nyikkantam, nyekkentem, pottyantam, puffantam ekkorát. Hej, az a csikós!

- De hát vesztes, fizess!

A szegény török kárvallott ábrázattal kihúzta zsebéből a bugyellárisát és Mackó úr mancsába leolvasta a kétszáz pengőt.

A közönség ezt látva, újra tapsolt és ezt kiáltotta:

- Éljen a hős csikós, éljen!

Mackó barátunknak hizelgett ez a kiáltás, ez a dicsőítés. Kevélyen megpengette a sarkan­tyu­ját. Eszébe jutottak a budapesti napok, mikor a cirkuszban lovagolt és éppen így ünnepelték.

Ej, no, ki hitte volna ezt tegnapelőtt, mikor Miska gazda az orránál fogva láncon vezette!?

Farkast emlegettünk, hát közel is jár.

Egyszerre éles hang hallatszott a cirkuszban.

- Ott a szökevény! Jani, elibe!

A Miska hangja volt. Mackó úr azonnal megismerte és ezer hang között is meghallotta volna. Megismerték a bocsok is és Som uram bámulatára mind a ketten eszeveszetten a pad alá bujtak.

Mackó úr megrázkódott egy kicsit a Miska hangjára, de aztán nyugodtan arra fordult, ahonnan hallatszott. Hát a két tutajos egymást taszigálva rohant feléje.

- Csak gyertek, éppen jókor! - sziszegte a tekintetes úr a foga közt és szembe szállt ellensé­gével.

- Úrfi! - lihegte Miska. - Hogy mert megszökni? Tüstént jöjjön vissza!

- Hát csak vigy magaddal, ha tudsz! - mormogta Mackó úr.

Most már tegezte egykori gazdáját.

Jani rája kiáltott:

- Úrfi, mindjárt megszurkálom az oldalát!

- Hát csak szurkálj, Jani öcsém, csak szurkálj, ha lehet!

- De, úrfi, én megvettem magát a vadász uraktól, hát ne ellenkezzék, hanem jöjjön velem.

Mackó úr most így szólt:

- Elég a tréfából, Miska!

Ezzel a közönség felé fordult:

- Nagyérdemű közönség, tisztelt urak és hölgyek! Ez a két becsületes ember birkózásra szólít. Hát én elfogadom a kihívást egyszerre mind a kettővel.

A közönség zúgott.

- Egyszerre kettővel! Az nem járja! - kiáltozták.

- Ne féltsenek engem, én se féltem magamat! - szólt büszkén a tekintetes úr.

Erre a közönség lelkesen zúgta:

- Helyes, helyes! Lássuk! Rajta, csikós!

Miska meg a Jani nem értettek a dologból semmit. De csakhamar hajazni kezdtek hozzá, mikor Mackó úr nekitülekedve feléjük közelgett, ezt sziszegve:

- No, gyertek hát! Itt a világ vége!

Megragadta a két nagysüvegű atyafit és hatalmas mancsával mindkettőt a levegőbe emelte.

Dörgő taps hangzott az egész cirkuszban. A tutajosok kétségbeesetten kapálóztak a levegőben: az öreg ezt kiabálta:

- Jaj, jaj, úrfi, mit csinál? Megbolondult?

- Nem én! - felelte Mackó úr és a két kapálózó ellenfelet összecsapdosta.

- Mackó úr, Mackó úr! Jaj, jaj, ne bántson bennünket! - nyöszörögtek az árvák.

Mackó úr ezt kérdezte:

- Megfogadjátok, hogy többé nem zaklattok?

- Megfogadjuk!

- Senkinek se szóltok egy kukkot arról, hogy valamikor megtáncoltattatok?

- Senkinek a világon!

- Visszaadjátok a ruhámat, meg a bocsok ruháját, amit lehúztatok rólunk?

- Visszaadjuk!

Mackó úr erre ledobbantotta a két atyafit a földre, ahol azok úgy elnyúltak akár a békák. Nagy nehezen tudtak csak föltápászkodni.

A nézők ismét paroláztak Mackó úrral. A póruljárt atyafiak pedig gyorsan előhozták a Mackóék ruháját, aztán, mikor hősünknek átadták, sietve elpárologtak a cirkuszból, ahol oly pórul jártak.

Mackó úr fölvette hát ismét a cirkusz öltözőjében nemzetes úri ruháját, a bocsok pedig - akik előkerültek a pad alól, - a magukét. Nemsokára a régi gúnyájában jelent meg a tekintetes úr a közönség előtt.

- Van szerencsém kijelenteni, - szólt a nézőkhöz, - hogy én nem vagyok alföldi csikós, hanem erdővidéki földbirtokos. Az alföldön csak utazgatok, hogy megismerjem hazánk tejjel-mézzel folyó Kánaánját. Kérem a nagyérdemű közönséget, tartson meg szíves emlékezetében. Á’s szolgája!

- Éljen! Éljen! Á’s szolgája - felelt a közönség.

Mackó úr mancson fogta a bocsokat és kiballagott a cirkuszból. Som uram is velük tartott és odakünn elbúcsúzott Mackó úrtól.

- Isten megáldja, ténsúr! Engöm haza szólít a sok dolog.

- Szerencsés utat, Som uram! Kívánom, hogy hazafelé utaztában meg ne kergesse a Tisza.

Som András nevetett.

- Én is kívánom, hogy a ténsurat mög ne szalassza a lidérc!

Elváltak. Som András a pályaudvar felé tartott, Mackó úr pedig a legszebb szállóba. Mert már most úri rangjához illendően kell élnie.

Csakhamar a szálló egyik szobájában leljük ismerőseinket. Mackó úr tarka hálókabátban jár föl-alá, a lábán papucs, a mancsában makra pipa helyett csibuk. Nagy füstmacskákat ereget a levegőbe és elgondolkozik. A bocsok valamerre hancúroznak.

Mire gondol a tekintetes úr? Könnyű eltalálni. Odahaza csavarog az elméje és bejárja a hegyeket, völgyeket, bércet és vadont. Honvágyat érez. Belefáradt már az utazásba és minden csontja vágyódik az otthoni nyugodalomra. Hallani szeretné megint a méh-zümmögést, a patakok csevegését, az erdő zúgását. Hegyet, hegyet szeretne a végtelen alföldi síkság után.

Leült az íróasztala mellé s úgy, ahogy már egy Mackótól telik, levelet írt kasznár uramnak, melyben tudtára adja, hogy megelégelte már az utazást és hazafelé tart. Készüljön az úriház tehát fogadtatására.

A levelet elküldötte. Aztán beszólította a bocsokat és tudtukra adta, hogy utaznak haza.

A bocsok ugrándoztak örömükben.

- Meglátom megint Tányértalpú anyót! - kiáltotta ujjongva Dorka.

- Meglát engem megint Tányértalpú apó - tódította Zebulon.

Mackó úr magában gondolta:

- Meglátom hegyeimet, völgyeimet, bérceimet, erdeimet, no meg ízlelem a Jutka szakácsné főztjét!

Mikor a bocsok kiviharzottak a szobából, a tekintetes úr az ablak elé állt és kinézett.

- Csak akkora hegyet látnék, amekkora egy vakondtúrás! - sóhajtotta. - De csupa síkság itt minden az égboltozatig, pedig mi tűrés, tagadás, megúntam már ezt a lapos vidéket.

Másnap kora reggel kitoppant az ágyából és megmosakodott.

Aztán csöngetett. Belépett a fogadó szolgája.

- Parancs, nagyságos úr!

- Fogkefét kérek!

A szolga megjött a fogkefével. Mackó úr belemártotta a fogkefét a fogporba, hogy szeretetre­méltó agyarait dörzsölje vele tisztára. Egyszerre nekirohant a csöngőnek és olyan harangozást mívelt, hogy a szolga és szobalány egyszerre rohantak be.

- Mi történt, nagyságos úr? Valami baj van?

Mackó keserves tekintettel nyújtotta feléjük a fogkefét.

- Mi ez? - bömbölte.

- Fogkefe.

- Ez fogkefe? Hiszen evvel egy óráig se tisztítom meg a legapróbb fogamat. Hogy mertek nekem ilyen parányi fogkefét hozni.

A megszeppent cselédek szabadkoztak.

- Hiszen, nagyságos uram, a legnagyobb fogú vendégeink is meg voltak elégedve evvel a fog­kefével!

Mackó úr fitymálóan felelt.

- Ugyan miféle egérfogú nép lehetett az? Nézzétek meg az én fogaimat!

Ezzel kivicsorította az agyarát. A szobaleány meg a szolga összecsapta a két kezét.

- Uram irgalmazz! Sohasem láttunk ekkora fogat!

- Azért mondom! - szólt diadalmasan a tekintetes úr. - Hát csak szaporán, ide a legnagyobb fogkefékkel!

A szobaleány kiment és behozta a csizmatisztító kefét. Mackó úr lekötelezett mosollyal vette át.

- Ez már fogkefe! - mondotta. - Méltó olyan úr fogához, amilyen magam vagyok, la!

A cselédek álmélkodva távoztak, de csakhamar megint vészes csöngetés hallatszott a nagy­fogú úr szobájából. Most már a pincér is berohant a szobalánnyal és a szolgával.

- Mit tetszik parancsolni?

Mackó úr dühösen mutogatott nekik valamit.

- Mi ez? - lihegte mérgesen.

- Fésű, - felelt a pincér, a szobalány és a szolga egyszerre.

- Ez is fésű! - ordította a tekintetes úr. - Nézzétek, fésülködni akarok vele, hát egy rántásra kitörött valamennyi foga.

A cselédek szájtátva maradtak a bámulattól. Végre megszólalt a pincér.

- Talán vasból van a nagyságos úr haja?

Mackó úr dühösen felelt.

- Vasból ám! Majd mindjárt megvasalom a fületeket. Egy, kettő, szaporán, teremtsetek elő olyan fésűt, amellyel fésülködni lehet!

Térült, fordult a cselédség és pár perc mulva beállított egy lóvakaróval.

- Tessék a fésű!

Mackó úr elégülten vette át a vakarót.

- Ennek már több hasznát veszi az olyan úr, amilyen magam vagyok, la!

Öltözködés közben fölrázta a bocsokat.

- Hé, golyhók, talpra! Búcsúzunk az Alföldtől, utazunk ki belőle!

Ez egyszer gyorsan kiugrált az ágyból mind a két bocs.

- Utazunk Tányértalpú anyóhoz? - kérdezte Dorka.

- Utazunk Tányértalpú apóhoz! - kiáltotta Zebulon.

Ezúttal perc alatt felöltözködtek a bocsok és a reggelit is csak úgy félig-meddig habzsolták be, olyan izgatottak voltak. Alig várták az indulás idejét.

- Haza, haza!

Szép, födött hintó várta a kapuban utasainkat. Tellett a költség a kasznár uram küldeményéből meg Törökország bajnokának a százasából. Mégis okos a török! gondolta magában Mackó úr.

Betelepedtek a hintóba és kirobogtak Szolnok városából. Még nagyon kora reggel volt. A kakasok közül is csak a legéberebb kukorékolt. A hintó kigördült az országútra és mire a nap tündöklő gömbje fölszállt az égre, már messze jártak.

Mackó úrnak kicsit fájt a szíve! Most, hogy távozóban volt a napsütötte puszták világából, amely tele van magyar dallal, magyar szóval, körülfogták alföldi útjának kellemes emlékei. Az a szép nóta csapongott füle mellett, amelyet a Tiszánál hallott:

Az Alföldön halászlegény vagyok én,
Tisza partján kis kunyhóban lakom én.

Aztán gúnyosan fölzengett a másik:

Zireg-zörög a lánca,
De haragos a tánca!

Brr! Mégis csak jobb neki a rengetegben. Isten veled, Alföld!

A vasúti állomás közel volt. Nemsokára megérkezett a vonat s a tekintetes úr a bocsokkal be­szállt az egyik kocsiba, ezúttal ismét elsőosztályúba. És a vonat robogott utasainkkal hazafelé.

Alkonyodott, amikor hazaérkeztek. A vasúti állomáson ott várakozott a János kocsis csengő-bongó szekérrel.

- Isten hozta, tekintetes uram! - süvegelt János a vasúti kocsiból kilépők felé.

- Adjon Isten, szolgám! - intett vissza kegyesen az érkező gazda. - No, János, mi ujság idehaza?

- Rendben van a házunk tája.

- Az derék. Ugorj föl szaporán, Zebulon. Így ni, indulhatunk. Ej, János, nem sántít az az egyik ló?

- Nem bizony. Csak egy kicsit meglazult a patkója.

- No, no, csak meg ne pókosodjék!

Amíg Mackó úr, mint jó gazda, ez aggodalmát nyilvánította, már messze robogott a szekér. Mackó úr csakúgy szürcsölte a feléje lengő üde, hegyi levegőt. Aztán egyszer csak fölcsillo­gott úri házának valamennyi világos ablaka, jeléül, hogy a gazdát várják. Egy-két ostor­csattanás és otthon voltak. Nemsokára kasznár uram üdvözölte a megérkező uraságot.

Ugyanakkor a kocsi elé járult egy igen tekintélyes úr és egy hasonlóképpen jól megtermett asszonyság.

- Nini, Tányértalpú apó! - kiáltotta Zebulon.

- Ujjújú, Tányértalpú anyó! - ujjongott Dorka.

A másik percben Dorka a jól megtermett asszonyság keblén csüggött, aki összecsókolta rég nem látott csemetéjét.

Tányértalpú szomszéd Mackó úrral parolázott.

- Isten hozta, drága szomszéd úr, arról a nagy útról! Mondok az anyjukomnak, gyerünk mi is át a szomszéd úrhoz, hogy üdvözöljük!

- Azt bizony jól tették, szomszéd úr. Köszönöm az üdvözletüket!

- Hát hogy mulatott, szomszéd úr, azon a lapos Alföldön?

- Köszönöm szíves kérdését, nagyon jól. Sokat láttam, tapasztaltam.

Zebulon most a két úr közé tolta buksiját.

- Apó, apó, én is itt vagyok!

Tányértalpú egy barackot nyomott a buksira.

- Itt vagy? Hát hogy viselted magadat, pajti? Tudom, hogy rossz voltál.

- Ej, dehogy, Zebulon jól viselte magát, - felelt Zebike helyett Mackó uram.

- Azt már szeretem! - szólt Tányértalpú és fölemelve fiacskáját, két akkora csókot cuppantott az ábrázatjára, mintha pisztolyt sütöttek volna el.

Most előállt Tányértalpú anyó, köszöntötte Mackó urat.

- Aranyos lelkem, drága Mackó úr, hozta Isten! Ej, be jó színben van a szentem. Nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy már másodszor elvitte világot látni a gyermekeimet! Remélem, semmi baj nem történt drága személyével ezen a hosszú úton.

- Nem történt semmi bajom.

- No, hála Istennek. Látom, a bocsaim is egészségesek. Pedig úgy féltem, hogy elrontják a gyomrukat azzal a zsíros alföldi koszttal.

- Ojjé, nemzetes asszony, nem ijedtünk ám meg egy kis paprikástól!

- Aztán attól is tartottam, hogy apró fekete gombócot tálalnak drágalátos szomszéd uramnak meg az én szegény golyhóimnak.

- Avval is kerülgettek, drága nemzetes asszony.

- Ne mondja. Jaj, jaj, mindjárt rosszat sejtettem.

Tányértalpú szomszéd közbeszólt:

- Ne jajgass, asszony! Nem látod, hogy kutyabajuk?

- Ép a bőrünk, nemzetes asszonyság, úgy hoztuk haza, ahogy elvittük. De ne várassuk a Jutka szakácsnét, lássuk, úgy forgatja-e most is a főzőkanalat, mint annakelőtte?

Mackó úr udvariasan karonfogta Tányértalpú asszonyt és bevezette úri házába. Az asztal meg volt terítve s a Pista inas, aki már behordta az uraság málháját, a boros palackokból a dugaszt huzogatta ki.

Mackó úr és a Tányértalpú-család helyet foglalt az asztalnál. Nemsokára megjelent Jutka a gőzölgő tállal.

- Hozta Isten a tekintetes urat s ha meg nem veti az öreg Jutka főztjét, szolgálnék egy tállal. De tudom nem fog ízleni a sok híres alföldi szakácsné főztje után.

Ezt mondotta a Jutka, Mackó úr nevetve szólt:

- No, no, Jutka asszony, máris bókot akar? Bizony mindenütt visszasóvárogtam a maga főzt­jére.

Jutka örömében csaknem elejtette a tálat.

- Ugyan ne pirítson rám a tekintetes úr, tudom úgyis, hogy tréfál!

A Jutka főztje pompásan ízlett, a bor pedig, amelyet Pista szorgalmasan töltögetett a poharak­ba, nagyon jól csúszott. Tetőpontra hágott a jókedv, amikor Mackó úr elővette a szegedi halbicskát és átadta Tányértalpú szomszédnak e szavakkal:

- Azt mondják ugyan, hogy a kés elvágja a barátságot, de remélem, hogy a mackó-barátság erősebb, semhogy ilyen kis bicska bírna vele.

Tányértalpúék megbámulták a csinos bicskát; az apó annyira örült az ajándéknak, hogy alig fért a bőrébe.

- Sohasem felejtem el, drága szomszéd úr, hogy rám gondolt! - rebegte.

Mackó úr elbeszélte néhány alföldi kalandját is, ami annyira fokozta a jókedvet, hogy mikor Tányértalpúék végre hazafelé kászálódtak, a nemzetes asszony kontya ugyancsak félrecsú­szott.

A bocsoknak is jókedvük volt, hogy meglátják végre a rég nélkülözött otthont. Előre futottak az ismert erdei ösvényen és kurjongatva törtettek át a bozóton.

A nemzetes asszony, aki Tányértalpú apó karján méltóságosan haladt a csemeték után, aggódva intette őket:

- Csitt, gyerekek! Meghallja a lármátokat a vadász.

Mackó úr tehát egyedül maradt úriházában. Átöltözött a legkényelmesebb háziköntösébe és csibukozva végigdőlt a díványon.

- Csak legjobb itthon! - dörmögte.

Rövid pihenés után azonban fölébredt benne a jó gazda. Csöngetett.

Pista belépett.

- Mit tetszik parancsolni?

- Kéretem a kasznár urat, sziveskedjék hozzám fáradni!

A belépőt a tekintetes úr evvel fogadta:

- No, kasznár uram, számoljunk!

Ezzel nekiültek a számadásoknak. Hja, ilyen a jó gazda!