Számos forrást használtam fel a római polgárháború első napjainak és hónapjainak bemutatásához. Két legfontosabb forrásom lényegesen különbözik egymástól: Caesar saját beszámolója, amit hűvös stílusban, a saját céljainak leginkább megfelelő megvilágításból fogalmazott meg, illetve Cicero heves stílusú levélváltása, amely az események időrendjét követi, és olyan, mint egy-egy harci lánggal égő jelentés a hadszíntérről. Cicero kritikusai szerint mindez a gyengeség és habozás jele, akik viszont meg tudják érteni Cicerót, egyfajta Hamlet-féle tehetetlenséget éreznek ki a levelekből.
Szerencsénk van, mert ránk maradt néhány olyan levél is, amit Cicero kapott másoktól ebben az időszakban: például Caesartól és Pompeiustól. Ugyancsak rendelkezésre állnak azok a csalódott hangú levelek, amelyeket Pompeius Corfinium elvesztése előtt Lucius Domitiusnak és a konzuloknak írt.
A további részletek kidolgozásához későbbi szerzők munkái is segítséget nyújtottak. Közöttük van Appius, Dio Cassus, Suetonius és Plutarkhosz (a hadvezérekről írt életrajzaikkal), valamint Lucanus, a költő, aki egy Pharsalia című, epikus versben írta meg a háború történetét. Gordianus és Tiro utazásában néhányan talán felismerik Horatius I. 5. számú Szatírájának visszhangját, amelyben a szerző Rómából Brundisiumba (a mai Brindisibe) vezető útját írja le.
Vitruvius, akivel Gordianus Brundisium mellett találkozik, természetesen Marcus Vitruvius Pollio. Az építészetről írt híres értekezéséből kiderül, hogy Vitruvius katonai mérnökként szolgált Caesar mellett az afrikai hadjáratai során. Korábbi részvétele Brundisium ostromában kizárólag az én feltevésem.
Cicero üzenetei, amiket Patrae-be írt Tirónak, és amikben jobbulást kíván neki, a leghíresebb levelei közé tartoznak. A levelek szerepe viszont, illetve Tiro kalandos küldetése újfent csak általam került a képbe.
Egy második században élt makedón származású írótól, Polüainosztól tudjuk, hogy Sulla sajátos módszerekkel továbbította titkos üzeneteit. A szerző egy kivonatot készített ezekből a hadicselekből, elsősorban azért, hogy tananyagként szolgáljon az ifjú Marcus Aureliusnak. Azt már csak én tettem hozzá, hogy Sulla valószínűleg előszeretettel kérkedett a cseleivel a (sajnos elveszett) visszaemlékezéseiben.
Meg sem kíséreltem, hogy a Rubiconban részletesen bemutassam a római polgárháború ördögien bonyolult és sokat vitatott fordulatait. A Machiavellihez hasonló tudásszomjjal rendelkező olvasóknak figyelmébe ajánlok két könyvet, amelyek belemerülnek a késői köztársaság történelmének legapróbb részleteibe is, bár feltűnően eltérő értelmezéssel szolgálnak. Az egyik Erich S. Gruen műve, a Római Köztársaság utolsó nemzedéke (The Last Generation of the Roman Republic), amit a University California Press adott ki 1974-ben; a másik Arthur D. Kahn könyve, a Julius Caesar neveltetése (The Education of Julius Caesar), ami a Schocken Booksnál jelent meg 1986-ban. Ezeknél tömörebben (bár határozottan Caesar irányába hajlóan) írja le a válsághoz vezető eseményláncolatot Jane F. Gardner a Penguin által megjelentetett Caesar-féle Polgárháború bevezetőjének első kilenc oldalán.
Kutatásaimat a Rubiconhoz főként a Doe Libraryban végeztem, a University of Californián, Berkeleyben. Köszönettel tartozom Penni Kimmelnek, aki lelkiismeretesen átolvasta az első kéziratot, valamint Terri Odomnak, aki a kefelevonatokat ellenőrizte. Ugyancsak nagyon hálás vagyok ügynökömnek, Alan Nevinsnek és szerkesztőmnek, Keith Kahlának. Nem tudok elégszer köszönetet nyilvánítani Rick Solomonnak, felidézve a Római vér elejére fogalmazott üzenetet:
AUSPICIUM MELIORIS AEVI