I

 

– Pompeius nagyon bosszús lesz – szólalt meg Davus.

– Vőm, úgy látom, neked az a szenvedélyed, hogy kimondd a nyilvánvalót – sóhajtottam, miközben letérdeltem, hogy közelebbről is megnézhessem az élettelen testet.

A hulla arccal lefelé hevert a kertem közepén, pontosan Minerva szobra előtt, mintha egy imádót kényszerített volna földre az istennő iránt érzett hódolat.

Davus lassan körbefordult, kezével védve a szemét a tűző naptól, és óvatosan végignézett a minket körülvevő, oszlopcsarnokkal alátámasztott tetőn.

– Csak azt nem értem, hogy jutott be a gyilkos észrevétlenül? Hogy lehet, hogy senki sem hallotta a házból?

A homlokát ráncolta, és határozottan úgy nézett ki, mint egy zavarodott és hirtelen megnőtt gyerek. Bethesda mindig azzal viccelődött: a felépítése egy görög szoboré, és éppolyan nehéz a feje is. A feleségem nem fogadta kitörő örömmel a tényt, hogy egyetlen lányunk egy rabszolgához megy feleségül, ráadásul egy olyan rabszolgához, aki eget verő pimaszságában még teherbe is ejtette Dianát. De ha Davusnak a nyilvánvaló dolgok kimondása volt a szenvedélye, akkor Dianának maga Davus. Azt pedig senki sem tagadhatta, hogy gyönyörű kisfiuk született, akinek a sírását most is hallottam. Az anyja és a nagyanyja nem engedte ki a kertbe, ezért úgy bőgött, ahogy csak a kétévesek tudnak. Ám Aulust nem lehetett kiengedni játszani ezen a ragyogó, enyhe januariusi délutánon, mert egy holttest volt a kertben.

És nem is akármilyen holttest. A néhai Numerius Pompeiusé, a Nagy Vezér távoli unokatestvéréé. Alig fél órája egyedül érkezett a házamba. Most pedig holtan hevert a lábam előtt.

– Nem tudom felfogni – vakarta a fejét Davus. – Mielőtt beengedtem az ajtón, alaposan körülnéztem az utcán, mint mindig. Nem láttam, hogy követték volna.

Davust annak idején, amikor még rabszolga volt, testőrként fogadtuk fel, ami egyértelmű választás volt robusztus izomzatát tekintve. Nemcsak harcra, hanem őrködésre is kiképezték. Most, hogy felszabadítottam, és feleségül vette a lányomat, ő lett a házunk testi védelmezője, és a legutóbbi, veszélyes időszakban ő nyitott ajtót minden látogatónak. A házunkban, mi több, pontosan az orra előtt történt gyilkosságot személyes kudarcnak fogta fel. Mivel én hallgattam, Davus kötelességének érezte kikérdezni saját magát. Fel-alá járkált, és minden kérdést kipipált az ujjával a levegőben.

– Miért engedtem be? Nos, azért, mert úgy mutatkozott be, hogy ő Numerius Pompeius, a Nagy Vezér rokona. Ráadásul egyedül érkezett, még egy testőr sem kísérte, ezért úgy gondoltam, nem kellene az utcán várakoznia. Bevezettem az előtérbe. Megkérdeztem, hogy van-e nála fegyver? Törvénytelen dolog fegyverrel járkálni a városfalon belül, de mostanában senki sem figyel erre a tiltásra. Szóval igen, megkérdeztem, és ő mindenféle akadékoskodás nélkül átadta nekem a tőrét. Megmotoztam, hogy van-e nála másik fegyver? Persze, hiszen ezt kérted, akkor is, ha polgárokról van szó. Igen, megmotoztam, és még csak nem is tiltakozott. Egyedül hagytam, akár csak egy pillanatra is? Nem. Ott maradtam vele az előcsarnokban, beküldtem hozzád a kis Mopsust, hogy jelentse be a látogatót, és megvártam, amíg üzensz, hogy fogadod. Átjöttem vele a házon, kivezettem a kertbe. Diana és Aulus is itt voltak veled, játszottak a napsütésben Minerva lábánál... itt, ahol most Numerius fekszik... de te beküldted őket. Veletek maradtam? Nem, mert engem is beküldtél a házba. De több eszem is lehetett volna. Jobb lett volna, ha maradok.

– Numerius azt mondta, hogy négyszemközt kell átadnia az üzenetet – ellenkeztem. – Ha már a saját otthonában sem folytathat az ember bizalmas beszélgetést biztonságban...

Körülnéztem a kertben, megszemléltem a gondosan nyírt bokrokat és a színes oszlopokat, amelyek a kertet szegélyező ösvény mentén sorakoztak. Felpillantottam Minerva bronzszobrára; az eltelt hosszú évek során sem tudtam megfejteni az arcot, amely a harci sisak alól tekintett le rám. A kert a ház közepén helyezkedett el, mintha a szíve lett volna – a saját világom szíve –, és ha itt nem voltam biztonságban, akkor sehol a világon.

– Ne hibáztasd magad, Davus. Te megtetted a kötelességed.

– De nem lett volna szabad őrizetlenül hagynom benneteket, még egy...

– Eljutottunk volna arra a pontra, amikor egy hétköznapi polgárnak Pompeiust vagy Caesart kell utánoznia, és folyton maga mellett kell tartania egy testőrt, minden órának minden másodpercében, még akkor is, amikor a fenekét törli?

Davus összevonta a szemöldökét. Tudtam, mire gondol: nem jellemző rám, hogy ilyen durván beszélek, és bizonyára nem akarom kimutatni, mennyire megrázott, ami történt. Vagy talán az jutott eszébe, hogy az apósa lassan túl öreg lesz ahhoz, hogy megbirkózzon egy holttest látványával, kiváltképp a saját kertjében, közvetlenül ebéd előtt. Megint felnézett a tetőre.

– Nem Numerius jelentette a valódi veszélyt, ugye? Az volt veszélyes, aki idáig követte. Valami félig gyík, félig ember szerzet lehet, ha ilyen hangtalanul surran fel-le a falon. Te sem hallottál semmit, apósom?

– Már megmondtam, Numeriusszal beszélgettünk egy darabig, aztán magára hagytam, és bementem a dolgozószobámba.

– Az csak néhány méterre van innen. Nem tudok más magyarázatot, mint hogy Minerva szobra eltakarta a kilátást. A hallásod pedig...

– A hallásom semmivel sem rosszabb, mint a többi hatvanegy éves emberé!

Davus tiszteletteljesen bólintott.

– Akárhogy is történt, jó, hogy nem voltál idekint, amikor az orgyilkos lecsapott, különben...

– Különben engem is megfojtott volna?

Hozzáértem az ujjammal a kötélhez, amely még mindig rászorult Numerius nyakára, sőt belevágódott hamuszínű húsába. Egyszerű csavarófát használtak: rövid kötélből készült hurkot kötöttek egy rövid, tömzsi, kanyargós ág mindkét végére.

Davus letérdelt mellém.

– A gyilkos valószínűleg hátulról közelítette meg, ráhurkolta a csavarófát a nyakára, és a bottal addig csavarta, amíg meg nem fojtotta. Förtelmes módja a halálnak.

Elfordultam, és émelyegni kezdett a gyomrom.

– De legalább csendes – folytatta Davus. – Kiáltani sem tudott. Lehet, hogy eleinte még mordult vagy hörgött egyet, de amikor már elfogyott a levegője, csak úgy tudott volna zajt csapni, ha nekiesik valaminek. Látod, apósom, milyen barázdákat vágott Numerius a sarkával a kavicsok közé? Sajnos ez nem volt elég hangos. Bárcsak rácsaphatott volna az öklével Minerva bronzszobrára... de gyilkosa mindkét kezével szorosan fogja a torkát. Ez ösztönös mozdulat, ha valakinek áthurkolják a nyakát. Próbálja letépni. Igazából... – Davus ismét felpillantott a tetőre. – Nem is kellett olyan erősnek lennie a gyilkosnak. A csavarófához nem kell izomerő, akármekkora az ellenfél, hiszen az áldozatot meglepetésszerűen éri a támadás.

Bólintottam.

– Értesítenünk kell Pompeiust. Azt hiszem, ez az én dolgom lesz... ki kell mennem a városfalon túlra, egészen Pompeius villájáig, meg kell várnom, hogy fogadjon, aztán tudatom vele a rossz hírt. Majd ő eldönti, mit tesz. Gyere, segíts arccal felfelé fordítani a testet.

A házból megint hallottam az unokám kiáltását. Ki akart jönni a kertbe játszani. Aztán az ajtó felé néztem. Bethesda és Diana idegesen leselkedtek. Csoda, hogy eddig szót fogadtak, és távol tartották magukat a kerttől. Bethesda eleinte ugyan tiltakozott, ám én felemeltem a kezem, és megráztam a fejem. Meglepődtem, amikor egyszerűen csak bólintott, és visszahúzódott Dianával együtt.

Rávettem magam, hogy belenézzek Numerius elgyötört arcába. Attól a látványtól mindenkinek rémálmai lettek volna.

Fiatal volt, huszonéves, talán egy kicsit idősebb Davusnál. Széles, nyájasan kellemes vonásai elszíneződtek, és az agóniában megfagyott fogvicsorítástól egészen felismerhetetlenné váltak. Nagyot nyeltem. Két ujjammal szétnyitottam a szemhéját, és megpillantottam saját magamat merev, fekete szemében. Nem csoda, hogy a feleségem és a lányom készséggel engedelmeskedtek nekem. Még én is megijedtem volna a saját ábrázatomtól.

Felálltam. A térdem ugyanúgy csikorgott, mint a kavicsok a lábam alatt. Davus fürgén, egy macska ruganyosságával felpattant.

– Pompeius nagyon bosszús lesz – jelentettem ki komoran.

– Én is ezt mondtam!

– Igaz, Davus, de ahogy a költő mondja: a rossz hír ragadós. Fiatal még a nap, és nem tartom szükségesnek, hogy azonnal átrohanjunk a városon értesíteni Pompeiust. Mit szólnál hozzá, ha folytatnánk a vizsgálódást, és megpróbálnánk kideríteni, hogy mit hozott Numerius?

– Már mondtam, megmotoztam, miután elvettem a tőrét. Csak egy kicsi erszény volt az övére kötve, és egy csíptető a kardhüvelynek. Semmi más.

– Ebben nem lennék olyan biztos. Segíts levenni a ruháit. Óvatosan! Mindent pontosan oda kell visszatennünk, ahonnan elvettük, mielőtt Pompeius emberei idejönnek a holttestért.

Jól szabott gyapjútunikája alatt Numerius egy vászon ágyékkötőt viselt. A haláltusa közben átázott a vizelettől, de mással nem szennyezte be. A polgári státust jelző gyűrűn kívül ékszer sem volt rajta. Levettem a gyűrűt, és szemügyre vettem. Szilárd vasból készült, és sem titkos üreg, sem rejtett eszköz nem volt benne. Az erszényében csak néhány érmét hordott: egy ilyen, káosztól fetrengő városban, mint Róma, nem is lett volna okos ennél többet vinni, pláne testőrök nélkül. Kifordítottam az erszényt. Ott sem volt rejtett zseb.

– Talán igazad van, Davus. Lehet, hogy tényleg semmi érdekes nincs nála... Hacsak nem... levennéd a saruját? Nekem már fáj a hátam a sok görnyedéstől.

A lábbeli felső része finoman cserzett fekete bőrből készült, amelybe bonyolultan összefonódó háromszögek mintáját nyomták. A sarut összezáró szíjak feltekeredtek az egész lábszárán. A vastag talp több réteg keményített bőrből állt, és szegecsekkel illeszkedett a lábbelihez. A saruban sem találtam semmit. Meleg volt, még mindig magában tartotta Numerius lábának szagát. Bizalmasabbnak éreztem azt, hogy a lábbelijében kotorászok, mint azt, hogy levetkőztettük vagy lehúztam a gyűrűjét. Már épp visszaadtam volna Davusnak, amikor észrevettem valami szabálytalanságot a többrétegű talpban, a saroknál. Mindkét sarun ugyanott jelent meg a torzulás. Két helyen megtört a talp középső rétege, körülbelül egy hüvelykujjnyi hosszúságban. Az egyik törés mellett egy kis lyukat vettem észre.

– Nálad van a tőr, amit Numeriustól vettél el?

Davus a homlokát ráncolta.

– Igen. Ó, már értem! De ha szét akarod vágni a saruját, inkább hozok egy jobb kést a konyhából.

– Nem, én Numerius tőrét akarom.

Davus benyúlt a tunikájába. Átadtam neki a sarut, ő pedig átnyújtotta nekem a fegyvert a tokjával együtt.

Bólintottam.

– Mit látsz ezen a hüvelyen, Davus?

Összevonta a szemöldökét. Azt hitte, valami rejtvényt kell megoldania.

– Bőrből készült.

– Igen, de milyen bőrből?

– Feketéből. – Látta, hogy elégedetlen vagyok, ezért tovább próbálkozott. – Díszesből.

– Milyen dísz van rajta?

– Nyomott... és ugyanazt a mintát vésték bele a tőr fából készült markolatába.

– Igen, összekapcsolódó háromszögeket.

Davus lenézett a kezében tartott lábbelire.

– A saruján is ugyanaz a minta van!

– Pontosan! Vagyis?

Davus zavarba jött.

– Vagyis – válaszoltam magamnak – ugyanabban a boltban készítették a sarut, ahol a tőrt. Olyan, mint egy sorozat vagy készlet. De azért elég szokatlan, hogy ugyanaz a kézműves ilyen különböző jellegű tárgyakat készítsen, nem igaz?

Davus bólintott, mintha követni tudná a gondolataimat.

– Szóval... kihúzod a tőrt, és felvágod a sarukat? Vagy nem?

– Nem, Davus. Kinyitom a sarukat, mint egy zárat.

A tőrt benne hagytam a hüvelyében, és szemügyre vettem a markolatot, amely kemény szíriai terpentinpisztáciafából készült, és elefántcsont szegéllyel illeszkedett a pengéhez. A háromszögminta zseniálisan eltakarta a markolatba rejtett kis üreget, de miután rájöttem, hol kell megnyomni a hüvelykujjammal, már könnyen kinyílt. A kis bemélyedésben egy apró kulcsot találtam – alig nagyobbat egy bronzforgácsnál, a vége felé kis hurokkal.

– Vőm, tartsd fel a sarut úgy, hogy felém legyen a sarka.

A bal kéz felé eső saruval kezdtem. A sarok szabálytalanságáról, a két keskeny törésről, amit észrevettem a középső rétegben, kiderült, hogy aprócska ajtók, egyik szélükön parányi zsanérral, a másikon parányi kulcslyukkal. Beleillesztettem az apró kulcsot az apró lyukba. Némi babrálás után halk kattanást hallottunk, majd feltárult a nyílás.

– Bámulatos! – suttogtam. – Micsoda kidolgozás! Milyen finom... és mégis elég masszív ahhoz, hogy járjanak rajta.

Elvettem a sarut Davustól, a napfénnyel szemben tartottam, és belenéztem a keskeny kis üregbe. Nem láttam semmit. Felfordítottam a sarut, és hozzáütögettem a tenyeremhez. Semmi sem esett ki belőle.

– Üres! – közöltem.

– Azért belevághatnánk – tanácsolta Davus segítőkészen.

Lesújtóan néztem rá.

– Vőm, hát nem azt mondtam, hogy mindent pontosan úgy kell visszatennünk, ahogy megtaláltuk, hogy Pompeius emberei ne lássák a kutakodásunk nyomait?

Davus bólintott.

– Ez a sarujára is vonatkozik. Na, most add ide a másikat!

Beletettem a kulcsot a zárba, és addig forgattam, amíg ki nem nyílt.

Ebben végre volt valami. Legnagyobb megdöbbenésemre vékony pergamendarabok hullottak ki az üregből.

 

 

 

II

 

– Mit írtak rá, apósom?

– Még nem tudom.

– Latinul van?

– Még azt sem tudom.

– Görög és latin betűket is látok, de összekeverték őket.

– Ügyes vagy, hogy észrevetted a különbséget.

Davus újabban Dianától vett leckéket, mert a lányom eltökélte, hogy megtanítja olvasni. Azért elég lassan haladt.

– De miért használnak görög és latin betűket is?

– Ez valamiféle kód, Davus. Amíg meg nem fejtem, én sem tudok többet kiolvasni belőle, mint te.

Közben bementünk a kertből a dolgozószobámba, és most egymással szemben ültünk az ablakomnál elhelyezett kicsi, háromlábú asztal mellett. A vékony pergamendarabokat nézegettük, amiket Numerius sarujából húztam elő. Összesen öt darab volt, olyan apró betűkkel teleírva, hogy csak hunyorogva tudtam kivenni őket. Első pillantásra értelmetlen zagyvaságnak látszott a szöveg, találomra kiválasztott betűk halmazának. Titkosírásra gyanakodtam, amelyben összevegyítették a görög és latin betűket.

Megpróbáltam elmagyarázni Davusnak, mi a titkosírás lényege. Hála Dianának, már megértette, hogy a betűk hangokat képviselnek, a betűk láncolata pedig szavakat takar, de még bizonytalanul használta az ábécét. Mialatt elmagyaráztam neki, hogy a betűket tetszés szerint fel lehet cserélni, aztán vissza, egyre nagyobb zavarodottság tükröződött az arcán.

– Én azt hittem, hogy a betűknek éppen az az értelmük, hogy nem változnak, hogy mindig ugyanazt a dolgot jelentik.

– Nos igen... – Megpróbáltam kitalálni neki egy hasonlatot. – Képzeld el, hogy a betűk álruhát vesznek fel. Vegyük példának a nevedet. A D mondjuk M-nek öltözik, az A T-nek, és így tovább. Máris kapsz öt betűt, amik egyáltalán nem látszanak szónak. Ám ha rájössz, hogyan kell átlátni ezeken a maskarákon, megfejtheted az egész szót.

Elmosolyodtam, bízva abban, hogy most nagyon okosat mondtam. A Davus arcára kiült zavarodottság viszont lassan kétségbeeséssé fajult.

– Bárcsak itt lenne Meto – motyogtam.

Két örökbe fogadott fiam közül a fiatalabbiknak lenyűgöző tehetsége volt a betűkhöz, és ennek a tehetségnek nagy hasznát is vette Caesar táborában. A híres vezér írnok segédtisztje lett. Meto elmeséléséből kiderült, hogy javarészt ő írta le Caesar visszaemlékezéseit a gallokkal vívott háborúról, ami szinte minden római fő olvasmánya volt az elmúlt egy évben. Metónál senki sem tudott jobban kódokat, anagrammákat és titkosírásokat fejteni.

De Meto nem volt Rómában, legalábbis még nem, habár mindennap egyre izgatottabban suttogtak az emberek Caesar várható érkezéséről, ujjongást váltva ki bizonyos negyedekben, másutt rémületet keltve.

– A titkosírás megfejtésének szabályai vannak – motyogtam hangosabban, és megpróbáltam visszaemlékezni a trükkökre, amiket Meto tanított nekem. – A titkosírás tulajdonképpen egy rejtvény, a rejtvényfejtés pedig csak játék, és...

– És minden játékban vannak játékszabályok, amiket egy bolond is követni tud.

Felnéztem, és megláttam a lányomat az ajtóban.

– Diana! Mondtam, hogy maradjatok a ház elülső részében. Mi lesz, ha a kis Aulus...

– A mama figyel rá. Nem engedi, hogy kiszökjön a kertbe. Tudod, milyen babonás a halottakkal kapcsolatban. – Csettintett a nyelvével. – Az a nyomorult rémségesen néz ki.

– Nem akartam, hogy lásd.

– Papa, korábban is láttam holttesteket.

– De nem...

– Nem, nem így fojtották meg őket. De csavarófát már láttam korábban is. Nagyon hasonlít arra, amivel Titus Treboniust fojtották meg pár évvel ezelőtt. Tudod, akiről bebizonyítottad, hogy a felesége ölte meg. A csavarófát megtartottad emlékbe. A mama megfenyegette Davust, hogy rajta fogja kipróbálni, ha boldogtalanná tesz.

– Szerintem csak tréfált. Manapság éppoly népszerű fegyver, mint a tőr.

– Davus, ügyesen segítesz papának?

Diana odasimult a férjéhez, és egyik karcsú karját izmos vállára csúsztatva megcsókolta a homlokát. Davus elvigyorodott. Diana hajából egy hosszú, fekete tincs hullott az orrára, és megcsiklandozta.

Megköszörültem a torkomat.

– Feltehetően egy titkosírással van dolgunk. Davusszal gyakorlatilag már meg is fejtettük. Eredj, Diana, menj vissza a mamádhoz.

– Íziszre és Oziriszra, papa! Hogy tudjátok elolvasni ezt a parányi írást?

Összeszűkített szemmel nézte a pergament.

– Minden ellenkező vélemény dacára, ami ebben a házban kering, sem süket, sem vak nem vagyok – csattantam fel. – Különben sem helyénvaló dolog a lányoknak az apjuk füle hallatára szitkozódni, még akkor sem, ha egyiptomi istenekről van szó.

Diana újabban mindenért rajongott, ami egyiptomi. Ő úgy fogalmazott, tisztelettel adózik anyja gyökereinek. Én inkább színjátszásnak neveztem.

– Már nem vagyok kislány, papa. Húszéves múltam, férjhez mentem, és anya lettem.

– Igen, tudom.

A szemem sarkából Davusra sandítottam, aki teljesen elmerült abban, hogy elfújja az orrából felesége ragyogó fekete hajtincsét.

– Ha egy titkosírást kell megfejteni, papa, engedd, hogy segítsek. Davus majd kimegy a kertbe, és őrködik, nehogy valaki megint felbukkanjon a tetőn.

Davusnak felcsillant a szeme. Bólintott, és azonnal el is indult az ajtó felé.

– Te is menj, Diana! – szóltam rá a lányomra. – Ne is lássalak.

Rám se hederített, csak leült Davus székébe velem szemben. Sóhajtottam.

– Sietnünk kell – mondtam. – Pompeius egyik rokonáról van szó. Ha jól sejtem, a Nagy Vezér már el is küldött valakit, hogy kutassa fel.

– Hol találtátok ezeket a pergameneket?

– Egy titkos rekeszben voltak a sarujában.

Diana felvonta az egyik szemöldökét.

– Csak nem Pompeius egyik kéme volt?

Haboztam a válasszal.

– Meglehet.

– Miért jött ide? Miért akart veled találkozni, papa?

Vállat vontam.

– Még alig tudtunk beszélni, amikor egy kis időre magára kellett hagynom.

– És aztán?

– Davus kiment a kertbe, megtalálta a holttestét, és riadót fújt.

Diana kíváncsian nyúlt az egyik pergamen felé.

– Vizsgáljuk meg a magánhangzókat és a sűrűn előforduló mássalhangzó-párokat...

– Illetve a gyakori szavakat, meg az esetet jelző végződéseket.

– Így van.

– Esetleg a valószínűsíthető szavakat.

– Valószínűsíthető?

– Olyan szavakat, amiket Pompeius kéme közvetíteni akarhat. Például... például olyat, mint maga a „Pompeius”. De sejtésem szerint inkább a „Magnus”, vagyis a „Nagy” lesz elrejtve benne.

Diana bólintott.

– Esetleg még a... Gordianus is.

Kissé ferde szemmel nézett rám.

– Talán.

Diana előkerített két íróvesszőt és két viasztáblát a jegyzeteléshez. Némán, külön-külön vizsgálgattuk a pergamendarabokat. Odakint a kertben Davus fel-alá járkált a napfényben, dallamtalanul fütyörészve és a tetőt kémlelve. Kihúzta Numerius tőrét a hüvelyéből, és azzal tisztogatta a körmét. A ház elülső részéből még mindig Aulus visítozását lehetett hallani, de néha átszűrődött Bethesda búgó egyiptomi altatódala is.

– Azt hiszem...

– Igen, Diana?

– Azt hiszem, megtaláltam a „Magnus” szót. Háromszor látom ugyanazt a betűsort ezen az oldalon. Nézd, a te oldaladon is szerepel.

– Hol?

– Itt: λνψcεq.

– Tényleg. Herkulesre, ilyen apró betűket! Ha igazad van, akkor a λ az M-et jelzi, a V az A-t...

– A ψ a G-t...

Jegyzetelni kezdtünk a viasztábláinkra. Diana átvizsgálta a pergamenjét, aztán két másikat is egymás után.

– Papa, megnézhetem a tiédet?

Odaadtam neki. A szeme cikázott a sorokon, majd megállapodott. Elállt a lélegzete.

– Mi az, lányom?

– Nézd meg ezt!

Egy betűcsoportra mutatott. ψ-vel kezdődött, és cεq-val végződött: azaz a kódunk szerint G-vel kezdődött és NUS-szal fejeződött be. Ezek között öt betű volt.

– Gordianus – suttogta Diana.

Dörömbölni kezdett a szívem a mellkasomban.

– Talán. Most felejtsük el a többi pergament. Nézzük csak ezt.

Arra a bekezdésre összpontosítottunk, amely közvetlenül a nevemet követte. Diana vette észre a rengeteg elszórt számot; nem annyira mennyiségek, mint inkább évszámok voltak, Varro divatos új dátumrendszere alapján, amely mindent Róma alapításától számít. A titkos jelek, amelyek (a GORDIANUS átírt változata alapján) a D és az I betűt is jelezték, az ötszázas és az egyes számot is szimbolizálták. Az évszámok kikövetkeztetésével kiderítettük, mely betűk jelzik a C-t, az L-et, az X-et és a V-t.

Egyre bővülő titkos ábécénk segítségével hamar megtaláltuk a szövegben elrejtett, ismerős neveket. Volt ott METO és CAESAR... ECO (a másik fiam)... CICERO... sőt még BETHESDA és DIANA is. A lányom inkább izgatottan, mintsem idegesen fogadta a saját neve látványát egy halott ember által dugdosott üzenetben. Ahogy tovább haladtunk, szembesültünk a levél fondorlatosabb részeivel: amellett, hogy a görög és a latin betűk keveredtek, a két nyelv kifejezései is egymást váltották, így kétféle megcsonkított és szabálytalan nyelvtan jött létre. Görögtudásom eléggé berozsdásodott az elmúlt években. Szerencsére Dianát viszont annyira lázba hozta az Egyiptom-mánia, hogy a Ptolemaioszok nyelvét is felelevenítette.

Élesebb szemének és gyorsabb íróvesszőjének köszönhetően hamar megelőzött. Egy-két hézagot és néhány bizonytalan pontot leszámítva sikerült nagyjából lefordítania a szöveget latinra, és le is firkálta gyorsan egy üres pergamenre. Amikor befejezte, megkértem, hogy olvassa fel.

– „Tárgy: Gordianus, akit Nyomozónak hívnak. Hűsége a Nagy Vezérhez: megkérdőjelezhető.”

– Egy hűségvizsgálat! – Megráztam a fejem. – Ezek a pergamenek bizonyára egy titkos aktacsomó részei, amelyekben kivizsgálják Róma különböző lakosainak hűségét. Valaki azt próbálja megbecsülni, hogy ki hova állna, ha sor kerülne egy...

– Háborúra Pompeius és Caesar között?

Milyen könnyedén kimondta Diana azokat a szavakat, amiknek én még a gondolatától is irtóztam! Neki nem voltak emlékei a polgárháborúkról, az ostrom alatt álló és leigázott Rómáról, az ellenséglistákról és elkobzott tulajdonokról, valamint a Forumon karóba húzott fejekről.

Diana tovább olvasott.

– „Plebejus. Származása homályos. Nem ismert, hogy volt-e katonai szolgálaton. Kora hatvan év körül.” Aztán itt van valami életrajzféle; egy időrendbe állított összefoglalás életed legfontosabb pillanatairól.

– Halljuk.

– „A 674. római év előtti tevékenységéről keveset tudni. Abban az évben gyűjtött adatokat Cicerónak Sextus Roscius apagyilkossági peréhez. Elnyerte Cicero háláját (ez volt az első komoly bírósági ügye), de Sulla ellensége lett. A következő években többször dolgozott Cicerónak és másoknak, gyakran gyilkossági ügyek kapcsán. Utazásokat tett Hispániába és Szicíliába.”

– „681. római év: Fabia és Licinia Vesta-szüzeket azzal vádolják, hogy nemi érintkezésbe léptek Catilinával és Crassusszal. Gordianus segítette a védelmet, de pontos szerepe nem ismert.”

– „682. római év: Crassus (azon az éjjelen, amikor kiadta a Spartacus elleni parancsot), felfogadja, hogy nyomozzon egy baiae-i rokonának halála ügyében. Itt sem ismert a pontos szerepe. Innentől fogva feszült a viszonya Crassusszal.”

– „684. római év: megszületik okos és gyönyörű lánya, Diana...”

– Ez nincs ott!

– Nincs, persze. Nyilvánvaló, hogy bárki állította is össze ezt a szöveget, nem tud mindent A következő bejegyzés így hangzik: „690. Római Év: meghal patrícius pártfogója, Lucius Claudius. Örököl egy birtokot Etruriában, és elköltözik Rómából.”

– „691. római év: ködös szerepet játszik a Catilina-féle összeesküvésben. Catilina után kémkedik Cicerónak, vagy fordítva, esetleg mindkettő? Innentől fogva feszült a viszonya Ciceróval. Eladja az etruszk birtokot, és megveszi jelenlegi lakóhelyét a Palatínuson. Feltételezhetően színleli a tisztes státust.”

– Színlelem? Ezt fel ne olvasd az anyádnak! Folytasd.

– „698. római év: segédkezik Clodiának, aki Marcus Caeliust vádolja a filozófus Dio meggyilkolásával.” – Diana hangja elakadt egy pillanatra. – „A szakadék mélyül Cicero és közte. (Cicero Caeliust védi.)”

Felmordultam.

– Minél kevesebbet tudnak arról az ügyről...

– ...annál jobb – fejezte be Diana, akivel hétpecsétes titokként őriztük Dio halálának körülményeit. Megköszörülte a torkát. – „702. római év: a Nagy Vezér felbéreli, hogy nyomozza ki Clodius halálának körülményeit a Via Appián. Kielégítő szolgálat.”

– Kielégítő? Csak ennyit tud mondani azok után, hogy a családunk annyit szenvedett az ő megbízatása miatt?

– Biztos vagyok benne, hogy Pompeius szerint bőségesen megkaptuk a jutalmunkat.

Diana sóvárgó tekintettel nézett a kert felé. Davus visszamosolygott rá, és integetett.

– Erről is jobb, ha minél kevesebb szó esik – motyogtam az orrom alatt. – Csak ennyi bejegyzés van?

– Van még egy a múlt hónapból. „704. római év, december: nem folytat ismert tevékenységet a jelenlegi...” – Összevonta a szemöldökét, és megmutatta az írást. – Ez egy görög szó, amit nem tudtam lefordítani.

Hunyorogva olvastam.

– Ez egy tengerészeti szakkifejezés. Azt jelenti: „hadmozdulatok”.

– Hadmozdulatok?

– Abban az értelemben, hogy két hajó feláll egymással szemben, csatához készülődve.

– Ó... szóval akkor: „nem folytat ismert tevékenységet a jelenlegi hadmozdulatokban Pompeius és Caesar között.”

– Ennyi? Az egész életutam néhány szedett-vedett bekezdésben? Nem tetszik nekem, hogy valami idegen egyszerűen összefoglalja az életemet.

– Van még itt néhány sor a családról.

– Halljuk.

– „Felesége: egy korábbi rabszolga, akit Alexandriában szerzett, neve: Bethesda. Politikailag nincs jelentősége.”

– „Egyetlen természetes utódja lánya, Gordiana, rövidebb nevén Diana, húsz év körüli, aki egy felszabadított rabszolga, bizonyos Davus felesége.”

– „Két fia van. Eco egy árva utcakölyök volt, most negyvenéves lehet, és a Menenius-famíliából házasodott. Nem lépett katonai pályára. A régi családi házban lakik az Esquilinus-dombon. Néha segít az apjának. Politikai kapcsolatai olyanok, mint az apjának – széles körűek, de képlékenyek és bizonytalanok. Hűsége a Nagy Vezérhez: megkérdőjelezhető.”

Felnézett a szövegből.

– A következő részt alá is húzták. „Érdekes lehet azonban a második fia, Meto, akit szintén örökbe fogadott. Eredetileg Marcus Crassus rabszolgája volt. Körülbelül harmincéves. Nagyon fiatalon katonai pályára lépett. A híresztelések szerint Catilina oldalán harcolt a pistoriai csatában. Rövid ideig Pompeiust szolgálta a 692. római évben. 693-tól Caesar mellett van. Többször bizonyította bátorságát Galliában. Megmászta a ranglétrát, hogy a legbelső körhöz tartozhasson. Kiemelkedő az irodalmi tehetsége: ő intézi a levelezést, segített megszerkeszteni Caesar beszámolóját a galliai hadjáratokról. Szilárdan benne van Caesar táborában – egyesek szerint még...” – Diana hangja elcsuklott.

– Igen? Folytasd.

– „...egyesek szerint még Caesar ágyában is.”

– Hogyan?

– Ez van ideírva, papa. Többé-kevésbé; az eredeti ennél durvább szöveg. Azt a részt görögül írták, de ismertem az összes szót.

– Felháborító!

– Miért?

– Meto természetesen szereti Caesart. Szeretned kell egy embert ahhoz, hogy bármikor képes legyél feláldozni magad érte. A hősnek kijáró imádat. Ez egyfajta kultusz a katonák között. Én magam soha nem értettem. De azért mégsem ugyanaz, mint...

Diana vállat vont.

– Meto soha nem avatott be a részletekbe a Caesarhoz fűződő viszonyát illetően, de azért hallva, hogyan beszél a kapcsolatukról, mindig feltételeztem, hogy...

– Mit feltételeztél?

– Papa, nem kell felemelned a hangodat.

– Úgy! Hát ezek szerint nem csak neked vannak vad feltételezéseid. Ez egy bizalmas tudósítás, amit egyenesen Pompeiusnak szántak! Caesar ellenségei harminc éve terjesztik az ilyen meséket, azóta, hogy összebarátkozott Nikomédesz királlyal. Még mindig lehet hallani a gúnyos hangokat a Forumon, amelyek Bitínia királynéjának nevezik. De hogy merik belevenni Metót ebbe az aljas pletykahadjáratba? Ne forgasd a szemed, Diana! Úgy teszel, mintha a bolhából csinálnék elefántot.

– Szerintem nem kellene kiabálnod, papa.

– Igen, nos...

Rátette a kezét a kezemre.

– Mindnyájan aggódunk Meto miatt, papa. Aggódunk amiatt, hogy ilyen közel áll Caesarhoz... és félünk tőle, hogy mi történhet ezek után. Csak az istenek tudják, mi lesz a következő lépés.

Bólintottam. Hirtelen nagy csend borult a szobára. A kert felől beszivárgó napfény ereje egyre gyengült; a nappalok rövidek januariusban. Lüktetni kezdett a halántékom. Órák óta dolgoztunk. Csak addig tartottunk szünetet, amíg felszítottuk a tüzet a szénserpenyőben, hogy ne fagyoskodjunk. Azóta táncoltak a lángok, és a szoba lassan megtelt füsttel.

Ránéztem a Diana előtt heverő szövegre, és láttam, hogy van még mit felolvasnia.

– Folytassuk – javasoltam. – Mi van még odaírva?

– „Néhány rabszolga a háztartásban. Közöttük két fiú, akiket Clodius özvegyétől szerzett nem sokkal a gyilkosság után. Korábban istállófiúk voltak Clodius villájánál a Via Appia mentén. Mopsus (az idősebb) és Androcles (az ifjabb). Gyakran küldöncként alkalmazza őket. A kis korsóknak hosszú a nyelük.” – Diana a homlokát ráncolta. – Ezt nem igazán értem.

– Ez egy idézet Ennius egyik színdarabjából. Azt jelenti, hogy a kisfiúknak nagyon éles a hallásuk, vagyis messzire nyúlik a fülük. Arra utalnak, hogy akár besúgónak is használhatom őket. Olvass tovább.

– Van még egy mondat Mopsusról és Androclesről: „Tekintve, hogy Gordianus előszeretettel fogad örökbe árvákat és rabszolgákat, lehet, hogy lesz még két fia?”

Diana felvonta a szemöldökét, és azt várta, hogy felelek-e rá valamit.

– Folytasd – mondtam végül. – Mi van még?

– Egy összefoglaló: „A kérdéses személynek nincs politikai hatalma, jelentéktelen a vagyona, de sokan becsülik, akik hatalommal és vagyonnal bírnak. Cicero egyszer azt mondta rá: »a legbecsületesebb ember Rómában,« de vajon miért tartják olyan tisztességesnek? Mivel soha nem foglal állást egyértelműen, sikerül felülemelkednie a csatatéren, és így szabadon mozoghat ide-oda. Akkor is megtartja a függetlenség és a semlegesség látszatát, ha az egyik tábor felbéreli. Célja inkább »az igazság kiderítése«, semmint az elköteleződés. A nyomozói képességeket egy diplomata tehetségével elegyíti. Ez adja az igazi értékét egy válsághelyzetben: olyan közvetítő, akiben mindkét fél bízik.”

– „Mások viszont ravasz számítónak tartják, aki visszaél a hatalmasok bizalmával, és nem biztosítja őket hűségéről. Milyen ember az, aki bérbe adja a hűségét, ráadásul minden esetben másnak?”

– „Egy előre nem látható krízishelyzetben vajon hova húzza a hűsége? Van egy szép háza a Palatínuson, és sikerült elkerülnie az adósságokat (függetlensége újabb bizonyítéka); nehéz megmondani, hogyan húzhatna hasznot egy forradalomból vagy polgárháborúból. Ugyanakkor rendhagyó famíliája az örökbe fogadott és felszabadított családtagokkal azt jelzi, hogy semmibe veszi a hagyományos római értékeket. Aggodalomra adhat okot kapcsolata Caesarral a fián, Metón keresztül. Ez a tény talán bizonyítja, hogy Caesar táborába húzna.”

– „Következtetés: Gordianus hasznára lehet a Nagy Vezérnek, de szemmel kell tartani.”

Diana felnézett.

– Ennyi.

Az orromat ráncoltam.

– Ravasz számító?

Ez a fullánk éppolyan fájdalmasan szúrt belém, mint a Metóval kapcsolatos mendemonda.

– Szerintem mindent egybevetve hízelgő beszámoló – közölte Diana. – Úgy tűnik belőle, hogy nagyon is körmönfont ember vagy.

– Ilyen zaklatott időkben a körmönfont emberek is elveszíthetik a fejüket.

– Akkor Davus legalább biztonságban lesz.

Komoly arccal nézett rám, aztán elnevette magát. Én is elmosolyodtam. Tudtam, hogy csak megpróbál felvidítani, de tényleg nem lehetett fogalma róla, milyen hatalmas veszély leselkedik ránk. Hirtelen ellágyultam az iránta érzett gyengédségtől. Megérintettem a haját.

Hirtelen valami zaj érkezett a ház elülső feléből. Davus bement a kertből. Egy perccel később már vissza is tért. Bevonult a dolgozószobába.

– Újabb látogató – jelentette be.

Egészen elsápadt.

– Ilyen késő délután?

– Igen, apósom. Maga a Nagy Vezér.

 

 

 

III

 

– Pompeius? Lehetetlen!

– Lehet, apósom, de mégis ott várakozik az előtérben fegyveres testőrök kíséretében.

– Ezek szerint megszegi a törvényt! Pompeiusnak állandó hadserege van. Mindegy, hogy a légiói Hispániában vannak, a seregeknek parancsoló prokonzuloknak nem szabad bejönniük a városfalon belülre.

Diana vette át a szót.

– „Nem hagynátok abba a törvények idézgetését, mikor nekünk kard van az oldalunkon?”

A lányom azt a híres kérdést idézte, amit Pompeius tett fel Szicíliában, amikor a helybeliek azt kifogásolták, hogy semmibe veszi a Rómával fennálló egyezményüket.

Nagy levegőt vettem.

– Hányan kísérik, Davus?

– Az előtérben csak ketten vannak. A többiek kint várnak az utcán.

Ránéztem a háromlábú asztalon kirakott pergamenekre.

– Numerius! Hádészra, hova lett a saruja? Ha Pompeius mezítláb találja...

– Nyugodj meg, apósom. A sarut visszatettem a lábára. Szerinted mivel foglalkoztam egész délután a kertben? Felöltöztettem Numeriust, visszahúztam a gyűrűt az ujjára, és visszaraktam az erszényét is a helyére. A tetem pont olyan, mint amikor rábukkantunk.

– Mi van a tőrével?

– Visszatettem a kis kulcsot a titkos rekeszbe, a tőrt pedig visszacsúsztattam a hüvelyébe.

– És a csavarófa? A kötél a nyakán?

Davus komor arccal bólintott.

– Még ott van.

Megint lenéztem az asztalra.

– Vagyis minden a helyén van, kivéve a pergameneket. Ezeket is vissza akartam tenni, mielőtt bárki eljön a testért. Ha Pompeius rájön, hogy eltűntek...

Davus a homlokát ráncolta.

– Talán ha megakadályozzuk, hogy Pompeius lássa Numeriust...

– Rejtsük el a hullát? Szerintem nem jó ötlet, Davus. Pompeius kétségtelenül tudja, hogy a rokona idejött, ezért van itt ő maga is. Ha megpróbáljuk valami ügyetlen módon eltüntetni a holttestet, és Pompeius rájön, annak mi lenne a vége?

Diana megérintette a karomat.

– Ha attól félsz, papa, hogy Pompeius valahogy megtorolja a titkos adatok elolvasását, elégethetjük a pergameneket. Ott ég a tűz a szénserpenyőben. Csak egy pillanat az egész.

Ismét tanácstalanul figyeltem a pergameneket.

– Igen, elégethetjük őket. Vagy visszagyömöszöljük őket Numerius sarujába, ha van még rá időnk. Akármelyik mellett döntünk, soha nem fogjuk megtudni, mi áll még bennük. Lehet, hogy írnak még valamit a fivéreidről, vagy valaki másról, akit szeretünk... – tanakodtam.

– Akkor hát dugjuk el őket valahova, hogy később folytassuk a megfejtésüket?

– És mi van, ha Pompeius úgy dönt, átkutattatja a házat, aztán meg is találják? Gordianus, a „ravasz számító”, csupa homályos kapcsolattal, birtokába jutott bizonyos titkos iratoknak, miközben a Nagy Vezér egyik rokona holtan fekszik a kertjében...

Diana karba fonta a kezét.

– Pompeiusnak nincs joga betolakodni ide. Nincs joga átkutattatni egy polgár házát.

A szemében lobogó tűz az anyját juttatta eszembe.

– Biztos vagy ebben, lányom? Tíz évvel ezelőtt a szenátus elfogadta a Különleges Dekrétumot. Utoljára akkor történt ilyen, amikor Cicero töltötte be a konzuli tisztet, és zendülés szításával vádolta Catilinát. Még túl kicsi voltál akkor, nem emlékezhetsz...

– Tudom, mit jelent a Különleges Dekrétum, papa. El szoktam olvasni a hirdetményeket a Forumon. Olyankor a konzulok és prokonzulok minden szükséges eszközt felhasználhatnak annak érdekében, hogy szavatolják az állam biztonságát. Szükségállapotot hirdethetnek.

– Minden szükséges eszközt... És te mégis azt hiszed, hogy Pompeius habozna feltúrni ezt a házat? Maradjunk a valóság talaján: Rómában jelenleg hadi törvények vannak érvényben. Már a puszta tény, hogy Pompeius fegyveres katonákkal vonult be a városba, is azt bizonyítja, hogy a szokásos törvények már nem élnek. Akármi megtörténhet. Akármi!

Diana arcán kissé megremegett a sziklaszilárd kifejezés. Még szorosabban fonta össze a karját.

– Ennek tudatában mihez akarsz kezdeni ezekkel az iratokkal, papa?

Bizonytalanul fürkésztem a pergameneket, és közben szinte megbénított a tanácstalanság. Sikerült jobban megfélemlítenem saját magamat, mint Dianát.

Hangokat hallottam a ház elülső részéből, és gyorsan a kert felé néztem. Láttam, ahogy Pompeius kilép a folyosóról a kertbe, a két testőrével egyetemben. Mindhármuk arcán zord elszántság tükröződött. Túl sokáig haboztam. A döntés már kicsúszott a kezemből.

Az ablakon keresztül figyeltem, ahogy élesen jobbra fordulnak, aztán balra, és végigjönnek a kertet határoló oszlopos úton, egyenesen a dolgozószobám irányába. Pompeius balra pillantott. Olyan hirtelen állt meg, hogy az egyik embere nekiment. Az arckifejezéséből azonnal rájöttem, mit látott meg. Követtem a tekintetét, de Minerva szobra eltakarta a kilátást. Numerius holttestéből csak az egyik lábat láttam, és rajta a sarut, amiből kiszedtük az iratokat.

Visszanéztem Pompeiusra. Egy szempillantás alatt eltorzította a vonásait a gyötrelem. Felkiáltott, és odarohant a testhez. A két testőr rémülten vonta ki a kardját.

Diana nem várta meg, hogy akár egy szót is szóljak, csak felkapta a pergameneket a háromlábú asztalkáról, az általa leírt megfejtéssel együtt, odalépett a szénserpenyőhöz, és beledobta az egészet a lángokba. Nekem vagy Davusnak már késő lett volna ezt megtennünk, mert Pompeius vagy az egyik testőre meglátta volna, és később visszaemlékszik rá. De ki találhat kivetnivalót abban, hogy a házigazda lánya a szénserpenyővel piszmog?

Nagy levegőt vettem. Hát ennyit az iratokról. Bármi mást is tartalmaztak, örökre lemondhatunk a kiderítésükről.

Minerva szobra mögött Pompeius újabb gyászos kiáltást hallatott. A testőrei sietve átfésülték a kertet, beledöfködve a kardjukat a bokrokba, és fel-felsandítva a tetőre, ahogy korábban Davus is tette. Az egyikük megpróbálta távolabb húzni Pompeiust a holttesttől a folyosó felé, de a Nagy Vezér gyorsan elkergette magától. A következő pillanatban a testőrök berohantak az oszlopos udvarra; a vezérük dühödt kiáltása űzte be őket.

– Diana! Davus! Lapuljatok a falhoz! – kiáltottam. – Davus, kapd elő a tőrödet, és dobd a földre! Gyorsan! Ha meglátják, hogy nálad van, ledöntenek a lábadról!

Még be sem fejeztem a mondatot, amikor Davus tőre már a köveken volt, kezét pedig a falra szorította. Egy szempillantás múlva Pompeius három embere rohamozta meg a dolgozószobámat, kidülledt szemmel és kivont karddal.

A kertből a Nagy Vezér bömbölő ordítását lehetett hallani.

– Gordianus!

Megköszörültem a torkomat, és kihúztam magam. A szénserpenyő felé fordultam, mintha csak a kezemet melengetném, de közben meggyőződtem róla, hogy a pergamenekből már csak hamu maradt. Aztán visszafordultam az ajtó felé.

Belenéztem a legközelebbi testőr szemébe. Teljes harci díszt öltött magára, s annak részeként egy sisakot is, amely csaknem az egész arcát takarta.

– Engedjetek ki – szóltam rájuk. – A Nagy Vezér engem szólított.

A férfi hosszasan bámult rám, aztán felmordult. A három fegyveres épp csak annyira húzódott arrébb, hogy kimehessek közöttük az ajtón. Az egyikük szándékosan belelehelt az arcomba, hogy megszédüljek a fokhagyma bűzétől. A gladiátorok és a testőrök mindig egész fejnyi fokhagymákat ettek, mert hittek benne, hogy attól lesznek erősek. A másik testőr gondoskodott róla, hogy végigszántsa a karomat a kardja tompábbik felével. Ez a viselkedés arra utalt, hogy nem közönséges légiósok, hanem Pompeius személyes rabszolgái. Egyes rabszolgák szeretik fitogtatni az erejüket, amikor egy polgár kínos helyzetbe kerül. Nem örültem, hogy Dianát és Davust ilyen alakokkal kell egy szobában hagynom.

Egy újabb mély levegővétel után a kert közepére sétáltam. Pompeius meghallotta, ahogy a kavics csikorog a lábam alatt, és felnézett. Kövérkés arca, amely inkább arra termett, hogy nevessen és gúnyosan lenézzen másokat, most a bánattól mintha elferdült volna. Szinte meg sem ismertem.

Lazított az ölelésen, és elengedve egykori rokona holttestét, belenézett Numerius arcába. Aztán rám emelte a tekintetét.

– Mi történt, Gordianus? Ki tette ezt?

– Azt hittem, te tudod a választ erre a kérdésre, Nagy Vezér.

– Ne válaszolj rébuszokban, Nyomozó!

Pompeius elengedte a testet, majd felállt.

– Magad is láthatod, Nagy Vezér. Az én kertemben fojtották meg. A csavarófa még mindig ott lóg a nyakán. Épp indulni akartam a villádba, hogy elmondjam a szörnyű hírt...

– Ki tette ezt?

– A házamban senki sem látta a gyilkosságot, és nem is hallottak semmit. Csak egy pillanatra hagytam egyedül Numeriust, hogy bemenjek a dolgozószobámba. Aztán...

Pompeius dühösen megmarkolta a levegőt, és megrázta a fejét.

– Akkor hát ő az első! Ő halt meg elsőként. Hányan lesznek még? Átkozott Caesar! – Rám villantotta a tekintetét. – Semmi magyarázatod nincs erre, Nyomozó? Egyáltalán semmi? Hogy történhetett ilyen rémség éppen a te kerted közepén, teljesen észrevétlenül? Talán azt kellene hinnem, hogy Caesar hárpiákat küld le az égből, hogy végezzenek az ellenségeivel?

Egyenesen a szemébe néztem. Nagyot nyeltem.

– Nagy Vezér, fegyveres szolgákkal érkeztél a házamba.

– Tessék?

– Nagy Vezér, mindenekelőtt arra kell kérnem téged, hogy hívd vissza a testőreidet. Az én házamban nem bujkál orgyilkos...

– Hogy mered ezt kijelenteni, ha egyszer senki sem látta a gyilkosságot?

– Legalább a dolgozószobámból hívd ki az embereidet. Nincs szükség rá, hogy a lányom és a vejem fölött őrködjenek. Kérlek, Nagy Vezér. Igen, egy bűntény történt itt, az orrom előtt, de ennek ellenére megkérlek, tartsd tiszteletben a házam szentségét.

Pompeius sokáig olyan arccal nézett rám, hogy már-már a legrosszabbtól féltem. Legalább tíz testőr ácsorgott a kertben. Talán több is volt a házban. Mennyi időbe telne nekik felforgatni az otthonomat, és lekaszabolni minden lakóját? Persze nem pusztítanának el mindent, és a lakók közül is valószínűleg csak engem meg Davust ölnének meg. Az értéktárgyaimat és a rabszolgáimat elkoboznák, ami pedig Bethesdát és Dianát illeti... ennek a gondolatmenetnek nem is akartam a végére érni.

Farkasszemet néztem Pompeiusszal. Fiatal korában különlegesen szép férfi volt: az emberek a második Nagy Sándornak nevezték, hiszen éppolyan éles ésszel és vonzó külsővel áldották meg az istenek. A seregek parancsnoka az idők múlásával viszont sokat vesztett vonzerejéből, és nyájas vonásai is mintha belesüppedtek volna húsos arcába. Egyesek szerint éles esze is sokat tompult; a jelenlegi válságot is annak köszönhettük, hogy mindinkább hiányzott belőle az előrelátás és a kiegyezésre való képesség. Amikor Caesar szembeszállt a szenátussal, és bevonult Rómába, Pompeius tanácstalan és tétova maradt. Mintha a falhoz szorították volna. Ráadásul ebben a percben épp az én házamban tombolt, jól kiképzett gyilkosok egész hadával.

Én azonban álltam a tekintetét, és sikerült visszafognom a remegésemet. Végre elillant a feszült pillanat: Pompeius nagy levegőt vett. Én is ezt tettem.

– Benned aztán van hidegvér, Nyomozó.

– Jogaim vannak, Nagy Vezér. Polgár vagyok. Ez az én házam.

– Ez pedig az én rokonom. – Pompeius lesütötte a szemét, összeszorította az állkapcsát, és ránézett a testőrre, aki a dolgozószoba felé vezető ajtót állta el. – Te, ott! Hívd ki a szobából a társaidat. Gyertek vissza mind a kertbe!

– De Nagy Vezér, ennek a férfinak egy tőr van a lába előtt.

– És egy nagyon szép lányt tart a karjaiban – kuncogta egy másik hang odabentről.

– Idióták! Numeriust nem tőrrel ölték meg. Ennyi bizonyos. Gyertek ki onnan, és hagyjatok békét Gordianus családjának.

Pompeius nagyot sóhajtott, és abban a pillanatban úgy látszott, sikerült elkerülnünk a lehető legrosszabb sorsot.

– Köszönöm, Nagy Vezér.

Elfintorodott, mintha a saját visszafogottságától undorodna.

– Kimutathatod a háládat, ha meghívsz egy italra.

– Persze. Diana, kerítsd elő Mopsust, és hozass vele bort. – Diana Davusra nézett, majd rám, aztán bement a házba. – Te is, Davus. Be a házba.

– De apósom, nem akarod, hogy inkább itt maradjak, és elmeséljem...

– Nem – vágtam közbe fogcsikorgatva. – Azt akarom, hogy Dianával menj. Nézd meg, mit csinál Bethesda és Aulus.

– Ha tud valamit, maradnia kell! – szólt közbe Pompeius. Végigmérte a lányom férjét. – Mit tudsz arról, ami itt történt?

Láttam, ahogy Davus arcából kifakul minden szín. Pompeius olyan hangon szólította meg, ahogy a rabszolgákat szokta, Davus pedig megszokásból alázatosan, kissé megfélemlítve fordult a Nagy Vezér felé. Lesütötte a szemét.

– Úgy van, ahogy az apósom mondja, Nagy Vezér. Nem volt kiáltás, nem volt sikoly. Senki sem hallott lépteket vagy hasonló neszt. Az orgyilkos némán jött és némán ment el. Én csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor hallottam az apósom kiáltását, és kirohantam a kertbe.

Pompeius rám nézett.

– Hogy találtad meg?

– Mint mondtam, magára hagytam itt, a kertben, épp csak egy pillanatra szaladtam be a dolgozószobámba... – meséltem.

– Egy pillanatra?

Vállat vontam, és lenéztem a halott emberre.

– Mit keresett itt? – kérdezte Pompeius. – Miért jött el a házadba?

Felvontam az egyik szemöldököm.

– Azt hittem, erre a kérdésre tőled fogok választ kapni, Nagy Vezér. Nem te küldted hozzám?

– A városba küldtem, igen, hogy vigyen el néhány üzenetet. De nem hozzád.

– Akkor hát miért jöttél ide, ha nem őt kerested? – kérdeztem.

Pompeius haragosan összevonta a szemöldökét.

– Hol az a bor?

Betoppantak a rabszolgafiúk: Androcles kupákat hozott, Mopsus egy rézkorsót. Lopva és rémülten oda-odasandítottak a kertben fekvő holttestre, és közben remegő kézzel összevissza locsolták a jóféle nedűt. Az első kupát egyszerre hajtottuk fel, de Pompeius nyomban ismét teletöltette a sajátját, és megint az utolsó cseppig mohón megitta, mintha gyógyszer lenne. Megtörölte a száját, visszaadta a kupát Androclesnek, és egy rövid, türelmetlen kézmozdulattal elküldte a két fiút, akik visszairamodtak a házba.

– Ha mindenképpen tudni akarod – folytatta a Nagy Vezér –, egyenesen Cicero házából jöttem le az úton. Reggel Ciceróhoz küldtem el Numeriust egy üzenettel. Cicero azt mondta, hogy Numerius a te házadba jött át tőle. Nem számítottam rá, hogy itt meg fogom találni. Csak azt hittem, esetleg tudod, hogy innen hova indult tovább. Mi dolga lehetett veled, Nyomozó?

Megráztam a fejem.

– Akármi is volt, most már örökre az ő titka maradt.

– De Hádészra, hogy jöhetett be valaki ebbe a kertbe? És hogy jutott ki? Gondolod, hogy valaki leugrott a tetőről, aztán vissza tudott mászni? Szerintem ez képtelenség. Túl magas a tető, az oszlopok pedig beljebb vannak, ezért nem lehet kapaszkodóként használni őket. Erre még egy africai majom sem lett volna képes!

– Talán két férfi igen – vetette közbe Davus. – Az egyik felemelte a másikat a tetőig, aztán a másik felhúzta maga után.

– Davusnak igaza van – mondtam. – De egy ember is elég hozzá, ha van egy hosszú kötele.

Pompeius arca egyre bosszúsabb lett.

– De ki volt? És honnan tudta, hogy Numerius itt lesz?

– Biztos vagyok benne, Nagy Vezér, hogy ha kérdezősködsz...

– Nekem arra nincs időm. Ma éjjel elhagyom Rómát.

– Elhagyod?

– Még pirkadat előtt délre indulok. Ahogy mindenki más is teszi, akinek van egy csöpp józan esze, vagy maradt még benne egy jottányi hűség a szenátus iránt. Lehetséges, hogy nem hallottad a legújabb híreket? Hát soha nem dugod ki az orrod a dolgozószobádból?

– Manapság olyan ritkán, amilyen ritkán csak lehet.

Mérgesen nézett rám, és a szemében némi irigység is csillant.

– Azt azért remélem, tudod, hogy Caesar hat nappal ezelőtt átkelt Itáliába a Rubicon folyón a seregeivel együtt, és elfoglalta Ariminumot. Azóta Pisauram és Ancona is a kezére került, sőt elküldte Marcus Antoniust Arretiumba, hogy azt is foglalja el. Úgy halad, mint a forgószél! Most azt suttogják, hogy Antonius és Caesar is Róma felé tart, és satuba akarnak szorítani minket. A város védtelen. A legközelebbi hű légió Capuában állomásozik. Ha hinni lehet a pletykáknak, Caesar pár napon belül megérkezik, de talán csak órák kérdése.

– Azt mondod, pletyka. Lehet, hogy nem is több annál.

Pompeius gyanakvóan méregetett.

– Honnan tudsz te erről, elásva a kerted közepén? Az egyik fiad Caesart szolgálja, igaz? A fiú, aki egykor Crassus rabszolgája volt, és azzal szokott kérkedni, hogy Catilina oldalán harcolt. Egy sátorban alszik Caesarral, ha jól hallottam, és segít neki megírni a dagályos, öntetszelgő visszaemlékezéseit. Miféle kapcsolatban álltok ti ketten, Gordianus?

– A fiam, Meto, a maga ura, Nagy Vezér.

– Caesar az ő ura! És neked ki az urad, Nyomozó?

– Sok évbe és rengeteg római életébe került meghódítani Galliát, Nagy Vezér. Rengeteg polgárnak van olyan rokona, aki Caesar légióiban szolgált. Ettől még a családom nem Caesar fanatikus híve. Vegyük Cicerót... a fivére, Quintus, Caesar egyik tisztje, a pártfogoltja, Marcus Caelius pedig elszökött Caesar után, hogy együtt harcoljon vele. Mégsem mondaná senki Ciceróról, hogy Caesar pártján áll. – Visszafogtam magam, mert nem akartam említeni, hogy maga Pompeius is nőül vette egykor Caesar lányát, és csak Julia halála után váltak kibékíthetetlenné közöttük az ellentétek. – Nagy Vezér, én hűségesen szolgáltalak téged, amikor felbéreltél, hogy nyomozzak Clodius halálának ügyében, nem igaz?

– Mert megfizettelek, és mert abban a helyzetben nem lehetett választani köztem és Caesar között. Ez nem hűség! A hűség a rabszolgák és a katonák kötelessége, és verésekkel, vérontással, csatákkal lehet megerősíteni. Ezek a kötelékek tartják igazán össze az embereket. „A legbecsületesebb ember Rómában.” Így nevezett téged Cicero. Nem csoda, hogy senki sem bízik benned!

Pompeius undorodva fordult el tőlem, és letérdelt a rokonához. Most vette igazán szemügyre a holttestet, mert már túl volt a kezdeti felinduláson.

– Itt az erszénye, és benne vannak az érmék... Vagyis a gyilkos nem tolvaj volt. A tőre még benne van a hüvelyében. Arra sem volt ideje, hogy előrántsa. Úgy történhetett, ahogy te mondtad: a gyilkos hangtalanul lopózott be, és hátulról támadt rá. Nem is láthatta az arcát.

Az igazat megvallva, Numeriusnál nem volt tőr, amikor meghalt; Davus elvette tőle, és csak azután tette vissza, hogy átkutattuk a holttestet. Ezt nem mondhattam meg Pompeiusnak. Igaza volt, hogy nem bízott bennem.

Pompeius megsimogatta a halott ember arcát az ujjbegyével. Fogát csikorgatva igyekezett visszafojtani könnyeit.

– Valaki követte idáig, amikor átjött Cicerótól. Lehet, hogy már akkor a sarkában voltak, amikor ma reggel elhagyta a villámat, és csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy lecsapjanak. De ki volt az? Valaki Caesar táborából? Vagy a saját embereim egyike? Ha egy áruló ólálkodik körülöttem...

Haragvó tekintetét a fölénk magasodó Minervára emelte. A bölcsesség istennőjét a szobrász harci öltözetben, csatára készülődve ábrázolta, egyik kezében feltartott lándzsával, a másikban pajzzsal, fején rostélyos sisakkal. Az egyik vállán bagoly gubbasztott, a lába körül kígyó tekergett. Amikor Clodius halálának hírére zendülés tört ki, a felkelők feldöntötték, és az eséstől kettétört. Kisebb vagyont költöttem rá, hogy megjavíttassam a bronzszobrot, és újra is festették. Színei ismét olyan élethűek lettek, hogy a szűz istennő szinte megszólalt. Egyenesen ránk nézett, pillantása mégis mérhetetlen messzeségbe veszett; rá sem hederített a holttestre.

– Te! – Pompeius felállt, és a szobor felé rázta az öklét. – Hogy engedhetted, hogy ilyen dolog történjen az orrod előtt? Caesar Venust vallja egyik ősének, de neked az én oldalamon kellene állnod!

Némi izgés-mozgás támadt a testőrök között, mert zavarba hozta őket gazdájuk istenkáromlása.

– És te! – fordult felém. – A te válladat az a teher fogja nyomni, hogy meg kell találnod a gyilkost! A nevét akarom. Majd én igazságot szolgáltatok.

Megráztam a fejem, és lesütöttem a szemem, hogy elkerüljem izzó pillantását.

– Nem, Nagy Vezér, nem tudom megtenni.

– Miket beszélsz? Már végeztél ilyen munkát.

– Nagyon keveset azóta, hogy neked dolgoztam, Nagy Vezér. Most már nincs hozzá gyomrom. Ígéretet tettem magamnak, hogy visszavonulok a közszerepléstől, ha betöltöm a hatvanat. Ez egy éve meg is történt.

– Úgy látszik, nem érted, Nyomozó. Én nem kérem tőled, hogy találd meg Numerius gyilkosát. Én bérbe veszlek. Megparancsolom neked!

– Milyen hatalomnál fogva?

– Annál a hatalomnál fogva, amit a szenátus által elfogadott Különleges Dekrétum a kezembe ad!

– De a törvény...

– Nekem ne idézgesd a törvényt, Nyomozó! A Különleges Dekrétum felhatalmaz rá, hogy minden szükséges lépést megtegyek az állam megmentése érdekében. A rokonom, egyben az egyik ügynököm, megölése államellenes bűncselekmény. A gyilkos felkutatása szükséges ahhoz, hogy megóvjuk az államot. A Különleges Dekrétum felhatalmaz engem, hogy igénybe vegyem a segítségedet, akár az akaratod ellenére is!

– Nagy Vezér, biztosíthatlak róla, hogy ha meglenne hozzá az erőm, és az érzékeim is olyan frissek lennének, mint régen...

– Ha segítőre van szükséged, mint a vak Teiresziasznak, hívd a másik fiadat. Itt lakik Rómában, nem igaz?

– Ecót nem vonhatom be ebbe. Neki is van családja, akikről gondoskodnia kell.

– Ahogy gondolod. Akkor dolgozz egyedül.

– De Nagy Vezér...

– Egy szót se többet, Nyomozó! – Ridegen nézett rám, aztán végigmérte Davust. – Te ott! Egészséges ifjúnak látszol.

– Egy napig sem voltam még beteg, Nagy Vezér – felelte Davus óvatosan.

– Nem is tűnsz gyávának.

– Nem vagyok az!

– Remek! Ugyanis a Különleges Dekrétum arra is felhatalmaz, hogy új seregeket gyűjtsek. Te leszel az első újoncom, Davus. Szedd össze a holmidat. Ma éjjel velem együtt elhagyod Rómát.

Davusnak leesett az álla. Diana, aki eddig az ajtóból figyelt, most odaszaladt hozzá.

– Ez így nem igazságos, Nagy Vezér – szólaltam meg, amilyen higgadtan csak tudtam. – Davus most már polgár. Nem kényszerítheted arra, hogy...

– Ostobaság! Háborús szükségállapot van, és Davusnak kötelessége katonai szolgálatot teljesíteni, mégpedig akkor, ott és úgy, ahogy én akarom! Talán te akarod megmondani nekem, hogy mi a törvény?

– Papa, igaza van? – karolt bele a férjébe Diana.

Körbenéztem a felfegyverzett őrökön. Aligha számított valamit, hogy Pompeiusnak igaza van-e, vagy sem.

– Nagy Vezér, a városon nemsokára úrrá lesz a fejetlenség. Szükségem van a vejemre, hogy megvédje a házat.

– Nekem úgy tűnik, ezt a feladatot nem túl jól teljesíti. – Pompeius hangja elcsuklott, amikor lenézett Numeriusra. Keserűen nyelt egyet. – De nem akarlak megfosztani a védelemtől, ami a házadat és a családodat megilleti, amíg a rokonom gyilkosát megtalálod. Hagyok itt neked egy testőrt Davus helyett. Te, ott! – szólt rá az egyik rabszolgára, aki korábban betolakodott a dolgozószobámba, és fokhagymabűzt lehelt az arcomba. Nagyobb volt Davusnál, és még akkor is förtelmesen ronda lett volna, ha nincs eltörve az orra, és nem húzódik végig egy förtelmes sebhely az arcán. – Cicatrixnak hívnak, igaz?

– Igen, Nagy Vezér.

– Te itt maradsz, és felügyelsz erre a házra nekem.

– Gnaeus Pompeius, kérlek, ne tedd ezt! – suttogtam.

– De, Gordianus, ragaszkodom hozzá.

Ránéztem Davus és Diana jégszoborrá dermedt arcára. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas szikla nyomná a mellkasomat.

– Nagy Vezér, a rokonod halott. Az, hogy ez a dolog az én házamban történt, mély szégyenérzettel tölt el. De ahogy te magad mondtad, ő csak az első. Ezrek halhatnak még meg. Mit jelent egy gyilkosság, ha az összes törvényt felfüggesztik?

– Te kérdéseket teszel fel, Nyomozó. Én válaszokat akarok. Találd meg Numerius gyilkosát, és mi találunk módot rá, hogy visszaküldjük neked a vejedet.

 

 

Amint a nap utolsó sugara visszahúzódott a kertből, Pompeius emberei is kitették a lábukat a házamból, és magukkal vitték Davust meg Numerius holttestét. Pompeius nálam hagyta az eszközt, amivel a rokonát megfojtották, hátha hasznomra válik még a nyomozásban. Meg sem bírtam érinteni.

Diana zokogott. Közben Bethesda is előkerült a házból, és vádló tekintettel nézett rám. Mopsus és Androcles az unokám kezét fogva jöttek ki Bethesda után. Amikor a kis Aulus meglátta a förtelmes óriást, akit Pompeius hagyott a házban őrként, sírva fakadt, kitépte magát a két fiú szorításából, és rémülten visszatotyogott a szobájába.

 

 

 

IV

 

Cicero háza csak egy kőhajításnyira volt az én házamtól, a Palatinus-domb tetejét szegélyező út mentén. Általában ilyen rövid utakra is magammal vittem Davust, hogy biztonságban érezzem magam, kiváltképp sötétedés után. Még soha nem hiányzott ennyire.

Körülöttem szinte vibrált a levegőben a város nyugtalansága, mint az alvó, akit szörnyű rémálom gyötör. Sok-sok lépés nesze érkezett fel az alant elterülő völgyből, és a nyílt terek között apró szentjánosbogarakként cikáztak ide-oda a fáklyák. Mit kereshet ennyi ember éjjel az utcán? Arra gondoltam, hogy esetleg fogadalmi tüzeket gyújtanak a templomokban, és békéért imádkoznak... vagy sietve előkészítik a távozásukat... vagy dörömbölnek a bankárjaik bezárt ajtaján... vagy felvásárolják az utolsó adag élelmiszert és olajat az utcai árusoknál. Befordultam egy sarkon, és megpillantottam a Capitolinus-dombot. A csúcsán hatalmas szénserpenyőkben égett a tűz Jupiter temploma előtt: a jelzőtüzek arra figyelmeztették a rómaiakat, hogy megszálló sereg közeledik a város felé.

Két őr állt Cicero ajtaja előtt. Szinte teljesen közömbösen fogadták az ősz hajú látogatót, akit még egy testőr sem kísért.

Kapcsolatomat Ciceróval legjobb esetben is csak feszültnek lehetett nevezni. A magántitkárát akartam látni, akivel mindig is jobban megértettük egymást.

A fiatalabb őr megvakarta a fejét.

– Tiro? Soha nem hallottam ezt a nevet. Várjunk csak... nem arról van szó, aki meghalt, amikor a gazda hazafelé tartott Kikíliából?

A másik őr, akinek arcát sűrű borosta lepte, látta az arcomon a rémületet, és elnevette magát.

– Ne is törődj ezzel a bolond ifjúval. Csak pár hónapja van itt, és még nem találkozott Tiróval, aki egyébként nem halt meg, de az utazáshoz túl beteg.

– Nem értem. Itt van Tiro, vagy nincs itt?

– Nincs itt.

– Akkor hol van?

A másik őr eltűnődött.

– Hogy is hívják azt a helyet?... Görögországban, közel a vízhez...

– Van olyan város Görögországban, ami nincs közel a vízhez? – kérdeztem.

– P betűvel kezdődik.

– Piraeus?

– Nem...

– Patrae?

– Igen, az! Én is ott voltam a gazdával, amikor Kikíliában élt kormányzóként, és persze Tiro is ott volt. Múlt nyáron mindnyájan visszaindultunk Rómába. Kényelmesen utaztunk, lassan haladtunk. November környékén Tiro megbetegedett, és ott maradt a gazda egyik barátjával Patrae-ben. A gazda viszont továbbjött, és végül ebben a hónapban érkeztünk meg Rómába. Épp időben, hogy megünnepelhessük a születésnapját.

– Cicero születésnapját?

– Januarius második napján. Betöltötte az ötvenhetet. Azt mondják, pont egyidős Pompeiusszal.

– És mi van Tiróval?

– A gazdával írogatnak egymásnak, de nem változik a helyzet. Nincs igazán javulás, de nem is rosszabbodik az állapota. Az utazáshoz mindenesetre még nem elég erős.

– Értem. Nem is tudtam. Hát ez elég rossz hír.

– Tirónak? Nem hinném. Szerintem nagyon is jó helyen van. Patrae csendes és nyugodt. Ideális hely a lábadozáshoz. Nem is lennék mostanában Rómában, ha nem lenne két erős lábam, amelyek azonnal elvisznek, ha baj van.

– Tökéletesen érthető.

– Lakik még itt valaki, akivel találkozni akarsz?

– Találkozni akarok? Nem. De azért mondd meg a gazdádnak, hogy Gordianus, a Nyomozó vár rá.

 

 

Akármilyen haragos is volt a viszony közöttünk Ciceróval az elmúlt években, ő könnyedén megfeledkezett róla. Csak egy pillanatot vártam az előtérben, és máris előkerült. Mereven hagytam, hogy átkaroljon, és megdöbbentett a melegség, amivel fogadott. Eszembe jutott, hogy talán túl sokat ivott, de nem éreztem rajta borszagot. Amikor elengedett, keményen a szemébe néztem.

Már előre felkészítettem magam rá, hogy az egyik legkellemetlenebb hangulatában fogok találkozni Ciceróval: amikor önelégült, gőgösen büszke az elért eredményeire, a hatalmasokhoz fűződő barátságára, a megadott tartozásaira, és kényeskedő döntőbíróként ítélkezik az erény nevében. Ehelyett egy szakállas, ritkuló hajú, vizenyős szemű férfit láttam. Úgy nézett ki, mint aki most kapta meg élete legtragikusabb hírét.

Intett, hogy kövessem. A házában ugyanolyan hangulat uralkodott, mint a városban: eltúlzott sürgölődéssel fedett kétségbeesés, ide-oda szaladgáló, idegesen sutyorgó rabszolgák. Cicero először a dolgozószobájába vezetett, ám a szoba is zsongott, akár egy méhkas; a rabszolgák rekeszekbe rendezték a tekercseket.

– Ez így nem lesz jó – mondta bocsánatkérően. – Gyere, van egy kis szoba a kert túlsó végében, ott nyugodtan beszélhetünk.

A szoba fényűzően berendezett kis helyiség volt, ahol egy pazar, vastag görög szőnyeg nyelte el a lépteink zaját. A pásztori idilleket ábrázoló falfestményeket csak a szoba közepére, egy háromlábú állványra helyezett szénserpenyő fénye világította meg. A pásztorok békésen szunyókáltak a bárányok között, miközben a szatírok útszéli templomok mögül leskelődtek.

– Még soha nem jártam itt – állapítottam meg.

– Nem? Ez volt az egyik első szoba, amit Terentia berendezett, miután visszajöttünk, és helyreállítottuk a házat, amit Clodius és a bandája porig égetett, mielőtt száműzetésbe küldtek. – Bánatosan elmosolyodott. – Azóta Clodius lett porrá, én viszont még mindig itt vagyok... és te is itt vagy, Gordianus. De vajon miért? Hogy lássuk, ahogy minden összeomlik?...

Cicero idegesen járkált körbe-körbe a szénserpenyő körül, alakja sötét árnyékokat vetett a falra. Hirtelen megdermedt, és kötekedő arccal nézett rám.

– Tényleg harminc éve, hogy először találkoztunk, Gordianus?

– Pontosan harmincegy éve.

– Sextus Roscius tárgyalása előtt. – Megrázta a fejét. – Milyen fiatalok voltunk! És bátrak, mint általában a fiatalemberek, akikben semmi belátás nincs. Én, Marcus Tullius Cicero, megtámadtam Sulla diktátort a bíróságon... és legyőztem! Most, hogy visszagondolok, el sem tudom képzelni, hogy lehettem annyira botor! De nem botorság volt az. Bátorság. Szörnyű gaztettet láttam, és meg akartam torolni. Tudtam, hogy veszélyes dolog, de folytattam, mert ifjú voltam, és azt hittem, meg tudom változtatni a világot. Most... most már nem hinném, hogy valaha is olyan bátor leszek megint. Attól tartok, túl öreg vagyok, Gordianus. Túl sokat láttam... túl sokat szenvedtem...

Az én emlékeim szerint Cicero indítékai soha nem voltak olyan tiszták, amilyennek ő lefestette őket – én inkább a csalafinta törtetés színeit festettem volna rájuk. Hogy bátor volt-e? Annyi bizonyos, hogy kockázatokat vállalt, és jutalomként hírnevet, tiszteletet és vagyont szerzett. Az is igaz, hogy Fortuna nem mosolygott rá mindig; vereségeket és megaláztatást is el kellett viselnie, főleg az utóbbi években. De ő sokkal nagyobb szenvedéseket okozott másoknak. Sok embert tárgyalás nélkül ítéltek halálra konzulsága idején, az állam megmentésének ürügyével.

Lehetséges egyáltalán, hogy valaki odáig jusson a politikában, mint Cicero, és közben ne mocskolja be a kezét? Talán nem. Engem inkább az háborított fel, hogy még mindig az erény és a józan ész szeplőtlen bajnokaként állította be magát. Még csak nem is póz volt; ő tényleg ilyennek látta magát. Töretlen önigazolása gyakran feldúlt, sőt felmérgesített. De most, hogy sötétség borult Rómára, és az embereknek nem maradt más választásuk, mint két katonai vezető közül valamelyik mellé állni, Cicero nem is látszott annyira elvetemültnek.

Megrázta a fejét.

– Te el tudod hinni? Hogy ismét megtörténik? Hogy megint át kell élnünk azt a borzalmat? Az életünk egy polgárháborúban kezdődött, és talán egy polgárháborúban ér véget. Jön a következő generáció, és az emberek elfelejtenek minket. De vajon tényleg nem emlékeznek rá, milyen volt a háború Sulla és az ellenségei között? Róma ostrom alatt roskadozott! És milyen rémségek következtek, amikor Sulla diktátor lett! Te emlékszel, Gordianus. Te itt voltál. Te fel tudod idézni a tátott szájú fejeket, véres karókra tűzve a Forumon. Becsületes, tiszteletre méltó polgárok fejét, akiket közönséges kincsvadászok fogtak el és gyilkoltak le. A vagyonukat elkobozták, majd elárverezték Sulla kegyeltjeinek. A családjukat kisemmizték és megbecstelenítették. Sulla megszabadult az ellenségeitől, megtisztította az államot, ahogy ő fogalmazott, aztán lemondott, és visszaadta a hatalmat a szenátusnak. Attól a naptól fogva minden nap minden óráját azzal töltöttem, hogy megakadályozzak még egy olyan iszonyatos csapást. És mégis... megtörténik. A köztársaság falai ismét megremegtek körülöttünk. Elkerülhetetlen volt ez? Nem adódott volna valami más út?

Kiszáradt a szám. Azt kívántam, bárcsak megkínálna borral.

– Talán még elsimulhatnak a nézeteltérések Pompeius és Caesar között.

– Nem! – A fejét rázta, és vadul hadonászott. – Lehet, hogy Caesar békeüzeneteket küld, és hajlandóságot színlel, de ez csupán a látszat, hogy később azt mondhassa: „Mindent megtettem, hogy fenntartsam a békét.” A békés megegyezés utolsó lehetősége is köddé foszlott abban a pillanatban, amikor átlépte a Rubicont. A folyó túloldalán még törvényesen kinevezett promagisztrátus volt, aki a római légiókat irányította. Attól fogva viszont, hogy fegyveresekkel átkelt a hídon, törvényen kívüli lett egy megszálló sereg élén. Most már nem válaszolhatunk neki mással, csak egy másik hadsereggel.

– Egyesek szerint – kezdtem halkan és óvatosan – a remény már napokkal korábban köddé vált, azon a napon, amikor a szenátus elfogadta a Különleges Dekrétumot, és kiüldözte a városból Caesar barátját, Marcus Antoniust. Azzal a lépéssel tulajdonképpen az állam ellenségének kiáltották ki Caesart. Te is ezt tetted Catilinával, amikor konzul voltál. Tudjuk, hogy végezte. Hibáztathatjuk Caesart azért, mert sereget gyűjtött, és megtette az első lépést?

Cicero sötéten nézett rám. A parázsból lassan lángra kapott közöttünk a régi ellenségeskedés.

– Úgy beszélsz, mint Caesar odaadó híve, Gordianus. Azt az oldalt választottad?

Odamentem a szénserpenyőhöz, és megmelengettem a kezem. Ideje volt témát váltani.

– Sajnálattal értesültem Tiro betegségéről. Ha jól tudom, még Görögországban van. Hallottál róla mostanában? Jobban van?

Cicerót szemlátomást megzavarta a hirtelen témaváltás.

– Tiro? Miért... Hát persze, hiszen Tiróval mindig is barátok maradtatok, még akkor is, amikor mi ketten nem voltunk jóban. Igen, azt hiszem, valamivel jobban van.

– Mi ez a betegség?

– Visszatérő láz, emésztési bántalmak, gyengeség. Felkelni sem tud, nemhogy utazni.

– Ezt nem jó hallani. A jelen körülmények között nagyon hiányozhat neked.

– Senkiben nem bízom annyira, mint Tiróban. – Csend lett, amit végül megint Cicero tört meg. – Ezért jöttél ide ma este, Gordianus? Hogy Tiro felől érdeklődj?

– Nem.

– Akkor miért? Biztos nem azért merészkedtél ki egy ilyen éjszakán, a tagbaszakadt vőd nélkül, hogy öreg cimborád és patrónusod, Cicero hogyléte felől érdeklődj.

– Igen, a tagbaszakadt vőm nélkül – ismételtem halkan, és felrémlett előttem Diana arca, meg Davusé, ahogy hátrafelé tekingetett, miközben Pompeius emberei elhurcolták. – Úgy értesültem, hogy Pompeius emberei korábban meglátogattak. Még korábban, reggeltájt pedig Pompeius egyik rokona, Numerius jött el hozzád.

Cicero összevonta a szemöldökét.

– Azok a nyavalyás őrök az ajtónál! Folyton jár a szájuk.

– Nem az őrök mondták el. Maga Pompeius. Miután elhagyta a házadat, hozzám jött.

– Számít ez?

– Numerius nem hagyta el élve a házamat. Megölték a kertemben.

Cicero elképedt. Kissé túlzottnak is éreztem a megrökönyödését. Emlékeztettem magamat, hogy egy szónokkal állok szemben, akinek a tömeg hátsó részén állókat is meg kell szólítania, és a megszokásból adódóan eltúlozza a reakcióit.

– Ez rettenetes! Azt mondod, megölték? De hogyan?

– Megfojtották.

– Ki?

– Ezt akarja megtudni Pompeius is.

Cicero felszegte a fejét, és felvonta a szemöldökét.

– Értem már. Az öreg kopónak ismét szagot kell fognia.

– A szag pedig először ebbe a házba vezetett.

– Ha azt hiszed, hogy bármi köze van Numerius nálam tett látogatásának a... a később történtekhez, hát ez... nevetséges.

– Lehet, hogy nevetséges, de te voltál az egyik utolsó ember, akivel beszélt. Az egyik utolsó... velem együtt... aki élve látta. Jól ismerted?

– Numeriust? Elég jól.

– A hangsúlyból ítélve gyanítom, hogy nem kedvelted különösebben.

Cicero vállat vont. Megint túl nagy ívűnek találtam a mozdulatot. Mi járhatott igazából a fejében?

– Nem volt benne semmi taszító. Többnyire kellemes fiatalembernek tartották. Pompeius egyik szeme fénye volt.

– Miért látogatott meg ma reggel?

– Híreket hozott Pompeiustól. „A Nagy Vezér elhagyja Rómát, délnek indul. A Nagy Vezér azt mondja, hogy aki barátja a köztársaságnak, azonnal ugyanezt teszi.” Ezt az üzenetet hozta.

– Úgy hangzik, mint egy fenyegetés. Egy ultimátum.

Cicero óvakodva figyelte az arcomat, de nem felelt.

– Aztán el is ment?

– Nem rögtön. Beszélgettünk még egy kicsit... a város helyzetéről, meg hasonló témákról. Pompeius nem minden szövetségesének üzente meg, hogy elhagyja Rómát. A konzulok és egyes magiszterek maradnak, amolyan csontvázkormányzatként. Ennyi talán elég lesz ahhoz, hogy a várost ne tépje szét végérvényesen az örvény. A kincstárat viszont lezárják, a bankárok elmenekülnek, és minden holtpontra jut... – Megrázta a fejét. – Beszélgettünk egy kicsit... aztán Numerius elment.

– Kísérte valaki?

– Egyedül jött, és egyedül ment.

– Furcsa, hogy egy testőr sem vigyáz rá, miközben Pompeius ügyében jár-kel a városban.

– Most te is ezt teszed, Gordianus, ráadásul sötétedés után. Gondolom, Numerius olyan gyorsan és szabadon akart haladni, ahogy csak tudott. Biztos sok másik szenátort is fel akart még keresni a város különböző pontjain.

Bólintottam.

– Ezek szerint nem vitatkoztatok?

Cicero tágra nyílt szemmel nézett rám.

– Lehet, hogy felemeltem a hangom. Azok az átkozott őrök! Azt mondták neked, hogy hallották a kiabálásomat?

– Nem. Olyan hangosan kiabáltál volna Numeriusszal? Mi bőszített fel ennyire?

Cicero nagyot nyelt. Ádámcsutkája fel-alá mozgott.

– Szerinted mit éreztem, amikor Numerius azt mondta nekem: hajnalra hagyjam el a várost? Másfél évig voltam távol Rómától egy nyomorúságos provincián, és most, hogy visszatértem, ki sem tudom fújni magam, mert megint rám parancsolnak, hogy csomagoljak, és iszkoljak el, mint akit üldöznek. Na és, ha felemeltem a hangomat? Ha kiabáltam? Akkor mi van?

– Most is felemeled a hangod, Cicero.

A mellkasára szorította a kezét, és mélyeket lélegzett. Még soha nem láttam ilyen feszültnek, és ettől magam is ideges lettem. Akármilyen hibákat lehetett nekik felróni, Pompeius és Cicero a római magabiztosság és önfegyelem mintaképei voltak; a hadvezéróriás és a politikai lángész. Mindketten sok akadállyal néztek szembe, de hosszú távon újra és újra győzedelmeskedtek. Most viszont valami végérvényesen megváltozott, és ezt mindketten érezték. Ugyanabban az évben születtek, kicsivel később, mint én, mégis úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki látja kétségbeesett szüleit: ha ők elvesztik az önuralmukat, akkor eltipor minket a káosz.

Cicero kissé visszafogta a hangját.

– Pompeius hibát követ el, ha elmenekül. Ha Caesar ellenállás nélkül behatolhat a városba, be fog törni a kincstárba, és megkaparintja az őseink vagyonát, hogy azzal vesztegesse meg az utcai bandákat. Összehívja azt, ami a szenátusból marad, adósokat, zúgolódókat, csőcselékszítókat, és abból állítja fel a törvényhozó testületet. Abban a pillanatban Pompeius és a többi menekülő válik törvényen kívülivé.

– Ezt Pompeiusnak is elmondtad?

– Igen. Tudod, mit felelt? „Sulla is megtette, én miért ne lennék képes rá?” Mindig Sullával példálózik!

– Nem értem.

– Sulla is itt hagyta a várost az ellenségei martalékává, aztán visszafoglalta. Pompeius volt az egyik parancsnoka. Harminc évvel később Pompeius azt hiszi, neki is sikerülni fog, ha arra kerül sor. El tudod képzelni a várost ostrom alatt? Járvány, éhínség, elharapódzó tűz... aztán a hódítás vérfürdője.

Belenézett a szénserpenyőben táncoló lángokba, és megint megpróbálta lecsillapítani magát.

– Pompeius már jó ideje azt játssza, hogy ő az új Sulla. Ha sikerül legyőznie Caesart, akkor is őt fogja utánozni. Diktátorrá választatja magát, és megtisztítja a szenátust. Összeírja az ellenségei listáját. Elkobzások, karókra szúrt fejek a Forumon...

– A te fejed biztosan nem lesz ott, Cicero.

Próbáltam egy kicsit megnyugtatni, de ő holtsápadtan nézett vissza rám.

– Miért ne lenne? Ha még holnap is Rómában leszek, Pompeius az ellenségének fog nevezni.

– Hát akkor kövesd.

– És tegyem magam Caesar ellenségévé? Mi lesz, ha ő győz? Soha nem térhetek vissza. Egyszer már száműztek Rómából. Soha többé! – Megint megkerülte a serpenyőt, és megállt velem szemben. A szeme szinte villámokat szórt a tűz fényében. Az izgága árnyékok baljóslatú maszkot vontak az arcára. – El kell döntenünk, melyik oldalon állunk, Gordianus. Nincs több érv, nincs több halogatás. Ez az oldal van, vagy a másik. De mivégre? Akárki győz, mindenképp egy zsarnokot kapunk a nyakunkba. Micsoda választás! Lefejeznek, ha a rossz oldalra állok, és rabszolga leszek, ha a jó oldalra.

A lángok felett a szemébe néztem.

– Úgy beszélsz, mintha még csak most készülnél dönteni Caesar és Pompeius között.

Lesütötte a szemét.

– Majd a következő órában... Egyre csak azt hajtogatom magamban, hogy mielőtt még egy óra eltelik, dobok a kockával, és hagyom, hogy Fortuna döntsön helyettem.

Szorosan összekulcsolt kézzel bámulta a padlót. A homloka páncéllá merevedett, a szája lefelé kunkorodott. Egyszer csak hangot hallottunk a folyosó felől, és Cicero is felnézett. Egy rabszolganő surrant be a szobába, és odament hozzá, hogy a fülébe súgjon valamit.

– A feleségem hív, Gordianus. Szegény Terentia! Itt hagyjam, rábízva a házat, vagy vigyem magammal? És mi lesz a lányommal? Amíg Kikíliában voltam, Tullia a hátam mögött hozzáment ahhoz a gaz Dolabellához! Az a tökkelütött két lábbal, szilárdan áll Caesar táborában. Mindent meg fog tenni, hogy a lányomat magával rántsa. Ráadásul a gyermekével várandós! Miféle világba fog születni az unokám? És a fiam? Marcus ebben az évben lesz tizenhat éves. Ha elérkezik a nap, amikor magára öltheti férfiúi tógáját, vajon Rómában leszünk a ceremóniára? Herkulesre, egyáltalán Itáliában leszünk még?

Ezzel a megválaszolhatatlan kérdéssel hagyta el a szobát. A rabszolganő utánasietett.

Egyedül maradtam.

Nagy levegőt vettem, és hagytam, hogy átjárjon a tűz melege. A falakra festett képeket figyeltem. Az egyik pásztor arca különösen megragadott: régi testőrömre, Belbóra emlékeztetett. Felpillantottam a mennyezetre, ahol a tűz fénye és az árnyékok körbetáncolták a füst által festett fekete foltot. Aztán lefelé néztem, és a sarum orrát szemlélgettem a geometrikus szőnyegmintán.

Ott álltam egyedül, elhagyatottan egy másik ember házában, és beburkolt a csend. Valamiért képtelen voltam mozdulni, egyszerűen megbénultam. Az egész nap folyamán ez volt az egyetlen pillanat, amikor megízleltem a nyugalmat. Nem akartam, hogy vége legyen. Magamra hagyott és elfeledett a világ, csak egymagam voltam, tökéletesen egyedül, félelmek és kötelezettségek nélkül. Abban a csendes szobában egy röpke pillanatig elképzeltem, milyen is lenne a háborítatlanság, és nagyokat kortyoltam belőle, aztán belemerültem, mint valami sötét, mély, elringató vízbe.

Ugyanaz a dilemma járt a fejemben, mint Cicerónak: Pompeius és Caesar nemcsak az államot tépték szét, hanem a családokat is, pedig Rómát nem lehetett olyan könnyen kettészakítani. Róma olyan volt, mint egy fonálcsomó, amelyen a politika, házasság, becsület és adósság vérszínű fonalai gabalyodnak össze menthetetlenül. Hogy is lehetne egy ilyen kölcsönös kötelezettségekből álló, bonyolult csomót középen kettévágni anélkül, hogy az egészet tönkre ne tennék? Hány római házban találtuk volna meg azon az éjjelen Cicero házának tükörképét, tanácstalanságtól felbolydult, halálra rémült lakókkal? Hogyan is dönthettünk volna bizonyossággal? Hiszen egyikünk sem látott a jövőbe.

Végül rászántam magam, hogy elhagyjam a békés kis szobát. Miközben kifelé mentem a házból, elhaladtam néhány sürgő-forgó rabszolga mellett, de senki sem észlelte a jelenlétemet. Az előcsarnokban aztán egy őr felemelte az ajtót eltorlaszoló zárat, és kiengedett.

Az utca forgalmasabb lett azóta, hogy megérkeztem. Az emberek talicskákkal és hordszékekkel, üzenetekkel és fáklyákkal rohangáltak. Róma leggazdagabb és leghatalmasabb lakói a Palatínuson építettek villát, és ők nyerhettek – vagy veszíthettek – legtöbbet egy polgárháborúban. Pompeius döntése, mely szerint elhagyja a várost, úgy izgatta fel a környéket, mint egy bot a hangyabolyt.

Még mindig ugyanaz a két őr állt Cicero házának bejáratánál. Egy nagy tiszafa tövébe húzódtak az egyik oldalon, így takarásba kerültek az utca tébolyult forgatagával szemben. Eszembe jutott, hogy megkérem az egyiket: kísérjen haza – ennyi udvarias figyelmesség járt volna nekem Cicerótól –, de aztán úgy döntöttem, mégsem teszem. Önkéntelenül ugyan, de már eddig is épp elég nagy kalamajkába kevertem őket, hiszen felkeltettem a gazdájuk gyanakvását velük szemben.

Viszont ha valóban annyira meg tud eredni a nyelvük, ahogy Cicero állította, bolond lettem volna, ha nem teszek fel nekik néhány kérdést.

– Űzött egy éjjelünk van – állapítottam meg.

– Kint is, bent is – bólintott az idősebb őr.

– Bent? Úgy érted, a házban?

– A feje tetejére állt minden. Egész nap így megy. Jó, hogy idekinn vagyunk, annál még a hideg is jobb.

– Úgy tudom, korábban még kiabálás is volt.

– Hát...

– A gazdátok mondta.

Erre végre átszakadt benne a gát.

– Ő kiabált a legtöbbet.

– Ez akkor történt, amikor Numerius vendégeskedett itt, Pompeius rokona?

– Igen.

– Gyakran látogatta meg a gazdátokat?

Az őr vállat vont.

– Néhányszor azóta, hogy a gazda visszatért Rómába.

– Igyekeztek túlkiabálni egymást, mi? Úgy értem, ha idáig kihallatszott.

Kissé lejjebb szegte a fejét, és halkabban folytatta.

– Furcsa. Mintha a hang felszállna a kertből a ház közepén, átrepülne a tető fölött, és itt szállna le az ajtó előtt. Valaki azt mondta erre, hogy akusztika. Ez a hely a tiszafa alatt olyan, mint az utolsó sor Pompeius színházában. Lehet, hogy a színpadot már nem látod, de minden egyes szót hallasz!

– Minden szót?

– Hát, lehet, hogy nem mindegyiket. De minden másodikat.

– Például...?

Az idősebb őr összevonta a szemöldökét, mert rájött, hogy kutakodom, ám a fiatalabbiknak csak most jött meg a kedve a beszédhez.

– Olyan szavakat mondott, hogy „áruló”, meg „titok”... meg „hazug”... meg olyat, hogy „a pénz, amivel Caesarnak tartozol”... és olyat is, hogy „mi lesz, ha elmondom Pompeiusnak?”

– Ezt Cicero mondta, vagy Numerius?

– Hát ezt nehéz lenne megmondani, mert egymás szavába vágtak. Bár szerintem a gazda hangja erősebb volt, mivel edzett szónok.

Szegény Cicero, pont a híres szónoki szakértelme árulta el!

– De melyikük mondta melyiket? Ki mondta azt, hogy „áruló”? Ki tartozik pénzzel...

Az idősebb őr előrelépett, és a könyökével gorombán oldalba bökte a társát.

– Elég a kérdésekből.

Elmosolyodtam.

– Én csak azt akartam tudni...

– Ha van még kérdésed, menj be a gazdához. Akarod, hogy megint bejelentselek?

– Már így is túl sokáig tartottam fel Cicerót.

– Akkor hát...

Karba fonta a kezét. Őszes szakálla szinte horzsolta az államat, miközben kitolt az utcára.

– Csak még egy utolsó kérdést – szólaltam meg. – A gazdátok azt mondta, hogy Numerius egyedül érkezett, és egyedül is távozott. De tényleg egyedül jött? Nem ólálkodott senki az utcán, miközben ők ketten odabent beszélgettek? Amikor elhagyta a házat, nem láttatok senkit, aki tovább kísérte, vagy esetleg követte?

Az őr nem válaszolt. Most már a társa is csatlakozott hozzá, és együttes erővel toltak kifelé az útra, majdnem egy imbolygó talicska elé, amit két gondatlan rabszolga húzott. A megpakolt talicska annyira kilengett, hogy kis híján nekiment a nem messze álló hordszékcipelő csapatnak. A hordszék meg is ingott, sőt hajszál híján kilökte magából az utasát – egy kövér, kopasz kereskedőt, aki a jelek szerint minden létező ékszerét és csecsebecséjét magára öltötte. Menekülés közben ügyelt rá, hogy egyetlen vagyontárgyát se hagyja hátra.

Az őröket megbénította a tömeges baleset lehetősége, és elvonta a figyelmüket is, ám amikor vége lett, megint felém indultak. Én nem mutattam félelmet, hanem egyikről a másikra néztem. Egyszeriben nagyon komikusnak látszott a helyzet, mint egy pantomimjáték a színházban. Az őrök felől érkező fenyegetés csak látszat volt. Túlfejlett kisfiúk voltak ahhoz a vadállathoz képest, akit Pompeius a házamban hagyott.

Nagyot sóhajtottam, és elmosolyodtam, amitől láthatóan zavarba jöttek. Miközben elfordultam, a szemem sarkából láttam, ahogy az idősebbik tarkón csapja a fiatalabbat.

– Te szószátyár! – motyogta.

A társa alázatosan behúzta a nyakát, és némán tűrte a szidalmazást.

 

 

A Palatinus-domb tetejét szegélyező út szélesebb, mint a legtöbb út Rómában. Két hordszék is elhaladhat egymás mellett úgy, hogy még egy járókelőnek is marad hely, és nem kell összeütköznie egy izzadt hordszékcipelő rabszolgával. Különben sincs sok esélye egy ilyen találkozásnak; ezt az utat kevesebben járják, mint a többit Rómában, hiszen hatalmas házak sorakoznak mellette, amelyek jócskán a város és a piacok zűrzavara fölé magasodnak. Csakhogy ezen az éjjelen ezt az utat is megtöltötték a mindenféle taligák, hordszékek és az emberek, és a fáklyahordozók serege szinte nappali világosságot teremtett. A fáklyák fényében boldogtalan arcok kavalkádját láttam: a szédült polgárok menekültek az otthonukból, a kimerült rabszolgák a csomagokat hurcolták, és az elszánt hírvivők átverekedték magukat a tömegen.

Többször is úgy éreztem, mintha követnének. Akárhányszor visszafordultam, a pillantásom beleveszett a háborgó sokadalomba. A látásom és a hallásom már nem a régi, mondogattam magamnak. Megtébolyultam, hogy egy ilyen éjszakán védelem nélkül indultam el.

Odaértem a házam bejárati ajtajához, és még egyszer utoljára hátranéztem. Megakadt a szemem valakin. A férfi testtartása és viselkedése ragadta meg a figyelmemet. Amolyan azonnali felismerés volt, ahogy a barátokat is rögtön kiszúrjuk a tömegben, vagy észrevesszük a szemünk sarkából. Ő viszont elfordult, mielőtt azonosíthattam volna az arcát, és elindult visszafelé, amerről én jöttem, méghozzá nagyon gyorsan. Beleveszett a tömegbe.

Minervára is megesküdtem volna, hogy a férfi, akit az imént láttam, Cicero titkára volt, Tiro, akinek Görögországban kellene lennie, hiszen túl beteg ahhoz, hogy felkeljen az ágyból.

 

 

 

V

 

Valahogy átvészeltem a hideg, görcsös, álomtalan éjszakát. Nem fáztam volna annyira, ha Bethesda is mellettem fekszik, ám ő Diana szobájában aludt. Ezzel legalább annyira büntetett engem, mint amennyire vigasztalta a lányunkat; ha Dianának a házastársa nélkül kell aludnia, akkor én is osztozzak a sorsában. Többször is felkeltem kiüríteni a hólyagomat, és körbesétálni a házat. Diana szobájából fojtott beszélgetés nesze szűrődött ki, és néha sírtak is, hosszasan, akár az éjszaka.

Másnap reggel, még mielőtt felöltöztem, ettem, illetve megkaptam volna az első becsmérlő pillantást Bethesdától, aki Dianával maradt bezárkózva, egy rabszolga jelent meg az ajtómnál. Üzenetet hozott. Mopsus kopogás nélkül rontott be a szobámba, és átadott egy viasztáblát. Kidörgöltem az álom maradékát a szememből, és olvasni kezdtem:

 

„Ha még Rómában vagy, és megkapod ezt az üzenetet, könyörgöm, siess hozzám azonnal. A hírvivőm mutatja az utat. Nem ismerjük egymást. Én Maecia vagyok, Numerius Pompeius anyja. Kérlek, gyere a lehető leghamarabb.”

 

Miközben a hírnök az utcán várakozott, kimentem a kertbe, még mindig a hálóingemet viselve. Ide-oda sétáltam Minerva szobra előtt, és dühösen néztem fel rá. Voltak napok, amikor visszanézett rám, de aznap reggel nem. Mit is tudhatna egy szűz istennő egy anya fájdalmáról?

Üres volt a gyomrom, de nem éreztem éhséget. Megborzongtam a gyapjúköpenyemben, és összedörzsöltem a tenyerem. Egy bizonyos kor felett az ember vére évről évre egyre hígabb lesz, míg végül olyanná válik, mint a lanyha víz.

Visszatértem a hálószobámba. Hogy kimutassam a tiszteletemet a halottak és egy halott ember anyja iránt, a legjobb tógámat választottam ki. A tóga viseletével legalább azt is megmutathatom, hogy akármi történjék, Gordianus ugyanolyan higgadtan végzi a munkáját, mint bármely más napon. Kinyitottam a ruhás ládámat, és beszippantottam a cédrusforgács illatát, amellyel távol tartottuk a molyokat; nincs szomorúbb látvány egy molyrágta tógánál. A ruhadarab pontosan úgy nézett ki, mint amikor legutóbb hazahoztuk a ványolóktól: fehér volt, mint a bárány szőre, szépen összehajtogatták, és lazán átkötötték egy zsineggel.

Behívtam Mopsust és Androclest, hogy segítsenek felöltözni. A tóga felvételénél általában Bethesda segített nekem; neki már úgy ment ez a művelet, mint a karikacsapás. A két rabszolgafiú is segédkezett már egyszer-kétszer, de még mindig csak halvány elképzelésük volt róla, mi is a dolguk. Az utasításaimat követve a vállamra borították a szabálytalan téglalap alakú gyapjút, beburkolták vele a mellkasomat, és megpróbálták eligazítani a redőket. Mintha négyen lettünk volna a szobában: én, Mopsus, Androcles és egy rakoncátlan tóga, amely mindenáron keresztbe akart nekünk tenni. Mihelyt egy redőt sikerült behajtani, egy másik helyen kibuggyant az anyag. A fiúk egyre idegesebbek lettek, és egymás kezét csapkodták. Én a szememet forgattam, figyelmeztettem magam, hogy türelmesebbnek kell lennem, és visszafogtam a hangom erejét.

Végül elkészültem. Miközben kifelé mentem, szembetalálkoztam Bethesdával, aki Diana szobájából jött ki. Hűvösen méregetett, mintha azt akarná mondani: nincs jogom ilyen ünnepi öltözéket hordani, amikor a lányom élete romokban hever. Kiengedett haja kócosan hullott alá, és látszott rajta, hogy nem aludhatott többet nálam. De én még így is csodálatosan szépnek láttam. Az idő sem tudta kilopni szeméből a varázslatos keleti csillogást. Talán a gondolataimban is tudott olvasni. Röpke csókot nyomott a számra, és belesuttogott a fülembe:

– Vigyázz magadra, uram!

Az előtérben Cicatrixba botlottam. A csúf óriás karba font kézzel támasztotta hátát a bejárati ajtónak, és lustán vakargatta a sebhelyet az arcán. Pimaszul rám sandított, majd arrébb lépett, hogy kimehessek.

Megköszörültem a torkomat.

– Ne engedj be senkit, amíg távol vagyok. Senki parancsát nem teljesítheted, csak a feleségemét és a lányomét. Megértetted?

Lassan bólintott.

– Tudom, hogy gazdám, a Nagy Vezér parancsára szemmel kell tartanom ezt a házat.

A mosolya cseppet sem lett bizonytalanabb.

Miközben kiléptem az utcára a hírvivőhöz, egy imát rebegtem Minervához, hogy vigyázzon a házamra.

 

 

– Hova megyünk? – kérdeztem a rabszolgát.

– Arra.

A testes fickó a Forumon túlra mutatott, az Esquilinus-domb felé. Gyanítottam, hogy elég egyszerű elme lehet. A hatalmasok szerettek analfabéta rabszolgákat használni az üzenetek küldésére, mivel csak azok a rabszolgák nem olvassák el a titkos üzeneteket, akik nem tanultak meg olvasni.

Az út ugyanolyan forgalmas volt, mint előző este. Átmentünk a túloldalra, helyet követelve az izgága hordszékek és kézikocsik között, egészen a Rámpáig, ami levitt minket a Forumra. Ez a sikátor is annyira megtelt emberekkel, hogy még járművek sem tudtak volna végighaladni. Lassan, sok bajlódással jutottunk le a térre. A tömeg hozzápréselt minket a Palatínus csupasz sziklaarcához, és jobbra eltakarta a tömeg a kilátást a Forum felé. Az emberek tülekedtek, ráléptek egymás lábára, fájdalmasan visongattak, és sértéseket köptek egymás felé. Ökölharc is kitört nem messze tőlünk.

Amikor még lejjebb ereszkedtünk, már nem a tömeg, hanem a Vesta-szüzek házának masszív hátsó fala takarta el előlünk a Forumot. Végre elértük a szűk elkerülősikátor alját, és besűrűsödtünk a sokadalomba, mint a juhok a karámba. Itt még keskenyebb lett a Rámpa, mert éles kanyart vett jobbra, a Vesta-szüzek háza és Castor és Pollux temploma közé. Most már félelmetes lett a tömeg nyomása. Mögöttem felsikoltott egy nő.

A kétségbeesés úgy suhant végig a tömegen, mint valami szurkáló hőhullám. Az emberek eszeveszetten menekülni kezdtek.

Belekaroltam a hírvivőbe. Hátranézett rám, együgyűen elmosolyodott, aztán a hónom alá nyúlt, és előretolt, szinte felemelve a földről. Körülöttem tengerként háborogtak az arcok. Egyesek a kíntól grimaszoltak, mások üvöltöttek vagy sikítottak. Volt, akinek a rémülettől kidülledt a szeme, de voltak, akik csak merev arccal, megbénulva álltak. Minden irányból csapkodtak és döfködtek a könyökök és a lengedező karok. Olyan tehetetlennek éreztem magam, mint egy kavics a lavina közepén.

Aztán a keskeny út hirtelen beletorkollott a nyílt Forumba. A hírnök magával húzott, és befordult egy sarkon. Feltámolyogtunk Castor és Pollux templomának lépcsőjére. Levegő után kapkodva rogytam le.

– Halálra is taposhattak volna! – kiáltotta a keménykötésű rabszolga.

Õ is éppoly szenvedélyesen szerette kimondani a nyilvánvalót, mint Davus. Miközben figyeltük a tömeget, az emberek folyamatosan áradtak kifelé a Rámpáról, szédülten és megrendülve, nagy részük sírva. Végre aztán elült a forrongás, és a következő járókelők már gyanútlan arccal szivárogtak lefelé a térre.

Amikor helyrejött a légzésem, továbbindultunk. Az egész Forum olyan valószínűtlennek látszott, mintha itt folytatódott volna a sikátorban elkezdődött lidércnyomás. Úgy éreztem magam, mint aki színházi jelenetek közt sétál, amik valami őrült szerző fejéből pattantak ki. Az emberek ki-be szaladgáltak a templomokból, fogadalmi gyertyákkal hadonásztak, és kiabálva kántálták imádságaikat. A családok tagjai ölelkezve vettek búcsút egymástól, fogtak egymás kezét, és zokogtak, sőt sokan le is térdeltek megcsókolni a Forum kövezetét. A csavargó gyerekek a falak tövében leskelődtek, néha köveket dobáltak rájuk, és mocskos szájjal káromkodtak. A bankok és pénzváltók előtt összegyűlt csőcselék kővel hajigálta a bezárt ajtókat. Csüggedt asszonyok bóklásztak az üres árusítóbódék körül, amiket az áruhalmozók és a nyerészkedők csupaszítottak le. Az volt a legfurcsább, hogy az idegen emberek egyáltalán nem vettek tudomást egymásról. Mintha mindenki bezárkózott volna a saját kis külön tragédiájába, és a többiek zaklatott rohama ehhez csak hátteret biztosított.

Nem mindenki hagyta el Rómát, sőt épp ellenkezőleg. Vidékről egész hordákban érkeztek az emberek, hogy menedéket találjanak a városban. Ha hinni lehetett a pletykáknak, Caesar már valamelyik peremterületen járt, alig egy órára a város központjától. Vad gallok seregét vezette, akiknek teljes polgárjogot ígért: minden megölt római helyére egy gall lép, egészen addig, amíg Róma teljes férfilakossága lecserélődik Caesarhoz hű barbárokra.

A nagy káoszban váratlan látvány vonta magára a figyelmemet: szigorú rendben vonultak egymás mögött a bíborszegélyes szenátori tógát viselő magiszterek. Rajtam kívül csak ők hordtak tógát aznap a Forumon. Szokatlanul gyorsan mentek át a téren, tizenkét lictort, avagy törvényszolgát követve libasorban, és mindegyikük ott viselte a vállán a szertartásos vesszőnyalábot, a fascest. A tizenkét lictor azt jelentette, hogy egy konzuli felvonulást látunk, és a várakozásomnak megfelelően meg is pillantottam közöttük a két újonnan beiktatott konzult, Lentulust és Marcellust. Merev állkapocs, de nyúlszerűen ijedt szempár jellemezte őket, mintha bármely hirtelen hangra eliszkolhatnának a legközelebbi üregbe.

– Vajon miért vannak itt? – kérdeztem hangosan.

– Lares isten templomát hagyják el éppen – felelte Maecia hírvivője. – Akkor mentek be, amikor a te házadhoz igyekeztem. Valami szokatlan ceremóniát hajtottak végre. Hogy is hívják? A „megőrzés rítusát”. Megkérték a föld isteneit, hogy vigyázzanak a városra, amíg a két konzul távol van.

– Rómát egyszerre csak egy konzul hagyhatja el – magyaráztam, figyelembe véve az együgyűségét. – Az egyik elmehet hadjáratot vezetni, de a másik itt marad a város élén.

– Az lehet, de most mindketten elmennek a városból.

Még egyszer odanéztem Lentulusra és Marcellusra, és kétségem sem maradt, hogy a rabszolga igazat beszél. Még egy hónapja sem voltak konzulok, de talán utolsó alkalommal sétáltak végig hivatalos keretek között a Forumon. Innen a merev állkapocs, a rémült tekintet és a menet szokatlan fürgesége. A konzulok magára hagyják Rómát. Az állam cserbenhagyja az embereket. Órákon belül – vagyis ameddig Lentulus és Marcellus hazatér, majd csatlakozik a kifelé áramló, őrült tömeghez – semmiféle kormányzat nem marad a városban.

 

 

Maecia háza a Carinae negyedben állt, az Esquilinus-domb lejtőjének alján, ahol a telkek nagy része nemzedékek óta Pompeius családjának kezében volt. A Nagy Vezér birtoka sem volt messze az asszony otthonától, Maecia háza viszont nagyszerűségben meg sem közelítette a Nagy Vezér villáját. Egy csendes utcára nézett, falait frissen festették élénkkékre és sárgára. A sárga ajtón lógó fekete koszorú furcsa kontrasztot alkotott.

A rabszolga a lábával kopogtatott. Valaki kilesett a kémlelőnyíláson, majd feltárult az ajtó. Miközben átléptem a küszöböt, felkészültem a rám váró látványra.

Az előcsarnokon túl, a nyitott udvaron ravatalozták fel Numerius Pompeius holttestét. A lába a bejárati ajtó felé mutatott. A testet körülvevő örökzöld cserjék illata összekeveredett a szénserpenyőbe helyezett tömjén részegítő füstjével. A homályos reggeli fény sápadt elefántcsontszínű dicsfénnyel övezte fehér tógáját és viasszerű bőrét.

Erőt vettem magamon, hogy közelebb lépjek, és belenézzek az arcába. Valaki sokat fáradozhatott azzal, hogy eltüntesse róla a förtelmes grimaszt. A balzsamozók olykor eltörik az állkapcsot, vagy kitömik az orcákat, hogy elérjék a kívánt hatást. Numerius szinte mosolygott, mintha édes álmot látna. Úgy rendezték a tógáját, hogy elrejtsék a rút fojtogatásnyomokat a nyakán. De az én emlékezetemben még élénken élt, ezért a fogamat csikorgattam.

– Ilyen nehéz ránézni?

Amikor felemeltem a pillantásom, egy feketébe öltözött római matrónát pillantottam meg. Haja a vállára omlott, az arcát nem festette, de előnyösen világította meg az átriumba beérkező fény. Átvillant a fejemen, hogy talán Numerius nővére, ám jobban megnézve rájöttem, hogy csak az anyja lehet.

– Szerintem békésnek tűnik – jegyeztem meg.

Az asszony bólintott.

– De olyan arcot vágtál... biztos visszaemlékeztél rá, milyen volt, amikor megtaláltad. Én csak nemrég láttam meg, és addig... addig nem mutatták meg, amíg Pompeius úgy nem vélte, hogy a szemem elé kerülhet. Rendes volt Pompeiustól, hogy tekintettel van egy anya érzelmeire. Olyan borzalmas volt a látvány, amikor rátaláltál?

Próbáltam valami válaszfélét összeszedni.

– A fiad... – Megráztam a fejem. – Minél öregebb leszek, annál több halottat látok, és mégis egyre nehezebben viselem.

Maecia ismét bólintott.

– Márpedig az eljövendő napokban rengeteget fogunk látni. De nem válaszoltál a kérdésemre. Szerintem érted, mire célzok. Úgy nézett ki, mint... mint aki sokat szenvedett? Mintha az utolsó percekben arra gondolt volna, micsoda szörnyűség történik vele?

Bizseregni kezdett a tarkóm. Hogy válaszolhatnék egy ilyen kérdésre? Hogy elkerüljem a tekintetét, lenéztem Numeriusra. Miért nem elégedett meg azzal, hogy úgy emlékezzen rá, ahogy most látja: csukott szemmel és nyugodt arccal?

– Láttam a nyomokat a nyakán – folytatta az asszony halkan. – És a kezei... alig tudták szétválasztani őket. Elképzelem azt a dolgot a nyakán, és ahogy felnyúl, hogy leszedje. Elképzelem, mit érezhetett... mire gondolhatott akkor. Próbálom elterelni a figyelmemet, de mindig visszatér ez a kép.

Rendületlenül az arcomat nézte. A szeme vörös volt a sírástól, de most nem rezgett benne könny. Kiegyensúlyozott hangon beszélt, egyenesen állt, kezét összekulcsolva maga előtt.

– Nem kell attól tartanod, hogy zokogva összecsuklok – nyugtatott meg. – Nem vagyok híve a hajtépésnek, főleg nem idegenek előtt. Elfogytak a könnyeim. Legalábbis idegenek számára nem maradt több. – Keserűen elmosolyodott. – A rabszolgákat kivéve minden férfi elmenekült ebből a házból. Nekem kell eltemetnem Numeriust egymagamban.

– Hát a férjed?

– Meghalt két évvel ezelőtt. Ebben a házban Numerius két öccse lakott, és a nagybátyja, Maecius. A fivérem akkor költözött be a házba, amikor özvegy lettem. Most mind elmenekültek Pompeiusszal együtt, és rám hagytak mindent. Tudják, hogy megállom a helyem. Látták, milyen erős voltam, amikor a férjem meghalt, és azóta sem roppantam össze. Soha nem hátráltam meg, soha nem bújtam ki a kötelességeim alól. Erről vagyok híres. Én vagyok a római matróna mintaképe. Ezért nem kell félned, amikor arról kérdezlek, hogyan végezte a fiam. Ugyan ki mást kérdezhetnék, hiszen a te házadban történt, sőt ott is voltál. Ne tarts attól, hogy összeomlok, és hisztérikusan sírni kezdek. Úgy válaszolj, mint egy férfinak.

Fokozatosan egyre közelebb húzódott hozzám, ezért most már közvetlenül előttem állt, és felfelé nézett az arcomba. A fia tőle örökölte a szépségét. Hollószín haja sötét, ragyogó hullámokban omlott alá. Fekete ruhája kiemelte nyaka bőrének krémszínét és az enyhe pírt az arcán. Zöld szeme zavarba ejtő hevességgel mélyedt bele az enyémbe. Lehetetlen volt úgy gondolnom rá, mint férfira.

– A Nagy Vezér már biztos mindent elmondott neked, amit tudnod kell. Az ő kötelessége lenne, mint a fiú unokatestvére és a te rokonod... – hebegtem.

– Pompeius csak azt mondta el, amit szerinte tudnom kell. Hogy Numeriust... megfojtották. Hogy a támadás meglepetésszerűen érte hátulról, amikor a legkevésbé számított rá, és semmire nem maradt ideje. Pompeius szerint gyorsan történt, mint egy villámcsapás. Gyorsan és... fájdalmasan.

Ezt azért nem állítottam volna ilyen biztosan. Maecia tényleg azt akarta, hogy erősítsem meg a legrosszabb félelmeit? Mondjam azt, hogy egy csavarófával megölt ember, akinek semmi esélye a szabadulásra, jó ideig küzdhet az elkerülhetetlennel – ami számára kétségtelenül egy örökkévalóság –, mielőtt megadja magát? Tényleg ennyire izgatta, hogy mit gondolt és érzett Numerius azokban a végső, vakrémületben töltött percekben?

– Pompeius... az igazat mondta neked.

– De egyetlen pontos részletet sem – tiltakozott az asszony. – Pedig én nem tágítottam... Te is tudod, milyen. Ha a Nagy Vezérnek nincs több mondanivalója, akkor ne várj tőle több szót. De te ott voltál. Te találtad meg a fiamat. Te láttad...

– Láttam egy ifjút a kertemben álló Minerva-szobor előtt heverni.

– És a szerszámot is, amivel megölték.

Megráztam a fejem.

– Ne tedd ezt.

– Meséld el, kérlek.

Felsóhajtottam.

– Egy csavarófa. Más néven garott. Egyszerű eszköz, amivel csak ölni lehet, semmi mást.

– Pompeius azt mondta, hogy otthagyta nálad, hátha hasznát veszed a nyomozásban. El sem tudom képzelni, hogy nézhet ki egy olyan tárgy.

– Egy fadarab, akkora, mint az alkarom, de nem annyira vastag. Mindkét végénél egy lyukat fúrnak bele, és azokon fűzik át a kötelet, ami alig hosszabb a rúdnál. Aztán hurkot kötnek a végére.

– Hogy használják?

– Kérlek...

– Mondd el!

– Ráteszed a kötelet valakinek a nyakára, és megcsavarod a fát.

– Pompeius azt mondta, még mindig a nyakán volt.

– Vannak rá módszerek, hogy a fával úgy csavarják a kötelet, hogy nagyon erősen megszoruljon, az áldozat semmiképpen se tudja leszedni.

Maecia végigsimította krémszínű nyakát.

– Láttam a nyomokat. Most már értem is. – Csillámlani kezdett a szeme. – Amikor rátaláltál, és az a dolog még mindig rajta volt a nyakán, hogy nézett ki az arca?

Lesütöttem a szemem.

– Ahogy most.

– Nem nézel rám, amikor ezt mondod. Őrá tudsz nézni?

Próbáltam Numeriusra pillantani, de nem tudtam.

– Borzalmasan nézhetett ki, ha egy ilyen sokat tapasztalt férfit is így letaglózott.

– Igen, nehéz volt ránézni.

Az asszony behunyta a szemét. Szempillái között ott sziporkáztak a könnycseppek. Addig pislogott, amíg fel nem szívódtak.

– Köszönöm. Tudnom kellett, hogy halt meg. Most már foglalkozhatunk azzal a kérdéssel, hogy miért, és kinek a keze által. Pompeius azt mondta, hogy neked az ilyen kérdezősködés a hivatásod.

– Ez volt.

– Pompeius szerint segíteni fogsz nekünk.

– Nem hagyott más választást. – Maecia felvonta a szemöldökét. A jelek szerint egyáltalán nem tűrte a kertelést. – Azt nem mondta el a Nagy Vezér, hogy rákényszerített erre a feladatra?

– Nem. Én soha nem faggatom arról, hogy milyen módszereket használ. De segíteni fogsz?

Davusra és Dianára gondoltam, aztán eszembe jutott az otthonomban hagyott Cicatrix is.

– Megteszem, amit kell, hogy Pompeius elégedett legyen.

Maecia bólintott.

– Van valami... valami, amit nem mondhattam el Pompeiusnak.

– Egy titok? Bármi, amit mondasz, eljuthat a Nagy Vezér fülébe. Nem ígérhetem az ellenkezőjét.

Bizonytalanul vállat vont.

– Bármi is derüljön ki, Numerius már elszenvedte a következményeit. Lehet, hogy nem is lényeges. Csak egy anya megérzései...

– Mire célzol?

– Numerius és Pompeius között nem olyan tiszta a viszony, amilyennek látszott.

– Úgy tudom, Numerius volt a Nagy Vezér kedvence.

– Igen. Imádta. Numerius pedig mindig hű volt Pompeiushoz. De az utóbbi hónapokban... – Maecia maga hozta fel a témát, ám pár mondat után mégis mintha visszakozni lett volna kedve, – Az utóbbi hónapokban... ahogy egyre feszültebb lett a helyzet Caesar miatt, és a szenátusban egyre elkeseredettebb viták folytak... ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy háború közeleg, méghozzá nemsokára... lassan kételkedni kezdtem Numerius hűségében Pompeius iránt.

– Miért kételkedtél?

– Valami zavaros ügybe keveredett. Titokzatoskodott. Pénzről is szó volt...

– Pénz és titkok. Azt mondod, kémkedett?

– Kémkedett... vagy valami még rosszabb.

Most az asszony volt az, aki sem az én szemembe, sem a halott ifjúra nem tudott nézni.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem halkan.

– Találtam egy dobozt a szobájában. Tele volt aranyérmékkel... olyan súlyos volt, hogy fel sem tudtam emelni. Mi nem vagyunk gazdagok, soha nem is voltunk, hiába kötődünk Pompeiushoz rokoni szálakkal. El sem tudtam képzelni, hogy jutott hozzá annyi pénzhez.

– Mikor történt ez?

– Körülbelül egy hónapja. Emlékszem, azon a napon, amikor az egyik néptribunus, Caesar harci kutyája, Marcus Antonius, förtelmesen kikelt Pompeius ellen a szenátusban, nevetségessé téve az egész pályafutását, és amnesztiát követelve az összes politikai bűnözőnek, akiket Pompeius reformjai miatt száműztek a városból. „Minden távolba taszított, erényes rómait vissza kell hozni, és vissza kell adni nekik a vagyonukat, akár háború árán is!” Látod, egy asszony is értheti a politikát.

– Jobban, mint sok férfi, abban biztos vagyok. De mi a helyzet az arannyal?

– Aznap este megkérdeztem Numeriust, hogy honnan szerezte. Meglepte a kérdés. Nagyon nyugtalan lett. Nem akarta elárulni, akármennyire erősködtem. Rettentő... durván beszélt velem. Akkor jöttem rá, hogy valami nagy baj van. Numeriusszal soha nem veszekedtünk. A születésétől fogva nagyon közel álltunk egymáshoz. És miután meghalt az apja... Numerius volt az, aki a legjobban emlékeztetett rá, sokkal jobban, mint a fiatalabb fivérei. Felzaklatott, hogy valamit rejteget előlem. Aggódtam. Miközben forrong a város, Numerius gyűjti valahonnan az aranyat, ráadásul nem hajlandó beavatni engem, sőt be is ismeri, hogy bűnös...

– Bűnös?

– Azt mondta, hogy nem szabad Pompeiusnak beszélnem a pénzről. Vagyis nem tőle kapta az aranyat. Akkor hát kitől? És miért kellett Pompeius előtt titokban tartani? Közöltem vele, hogy nekem nem tetszik ez a dolog. Azt kérdeztem: „Ugye, valami veszélyes ügybe keveredtél?”

– Mit válaszolt?

– Azt mondta, ne emésszem magam. Azt mondta, tudja, mit csinál. Vak bizonyosság! Minden férfi ilyen volt a család apai ágán. Még nem találkoztam olyan Pompeiusszal, aki ne hinné magát legyőzhetetlennek.

– El sem tudtad képzelni, miben sántikálhat?

– Nem igazán. Tudtam, hogy Pompeiusnak ő a bizalmas hírvivője. Teljesen megbízott benne. Miért ne tette volna? Numerius úgy nőtt fel, hogy Pompeius rendszeresen vendégeskedett nálunk. Látta, ahogy gyerekből férfivá cseperedik. Pompeius mindig őt szerette legjobban a fiatalabb nemzedékből. De mostanában minden kifordult, és a feje tetejére állt. A fiatalok nem érzik, hogy mit jelent rómainak lenni. Mindegyik csak magával van elfoglalva, még a családot sem tartja fontosabbnak önmagánál. Annyi pénz áramlik be a provinciákból, hogy mindent eltorzít. Az ifjak összezavarodnak...

Az elvonatkoztatásokban keresett menedéket; könnyebb volt Róma problémáiról beszélnie, mint a saját gyanakvásairól. Bólintottam.

– Amikor azt mondtad, hogy Numerius a Nagy Vezér bizalmas hírvivője volt, arra céloztál, hogy titkokat bízott rá, ugye?

– Igen. – Maecia beharapta a száját. Megint csillogott a szeme. – A titkok értékesek, nem igaz? Az emberek akár arannyal is fizetnek értük.

– Lehet – fogalmaztam óvatosan. – Azt mondod, egy arannyal teli dobozt találtál. Esetleg volt ott valami más doboz is, ami meglepetést tartogatott magában?

– Mire célzol?

– Ha Numeriusnak az volt a dolga, hogy értékes ismereteket tároljon, például iratokat, akkor azoknak is kellett egy rejtekhely.

Az asszony megrázta a fejét.

– Nem. Csak az a doboz volt ott az arannyal.

– Megnézted újra? Úgy értem, miután...

Nyomatékosan ránéztem a holttestre.

– Előző éjjel végig fent voltam, és átkutattam a házat. Úgy tettem, mintha segítenék a fivéremnek és a fiaimnak csomagolni. Ha akad még itt meglepetés, én akartam megtalálni. Nem akartam, hogy a fivérem vagy Pompeius akadjon rá... esetleg az orgyilkos, aki végzett a fiammal. Nem találtam semmit. – Kimerülten sóhajtott. – Te meg vagy róla győződve, hogy Numerius kém volt, ugye? Meg sem lepődsz rajta.

– Úgy van, ahogy mondtad: egy fejre állt világban élünk. Az emberek... bármire képesek. Még a jó emberek is.

– A fiam kém volt. Tessék, most mondtam ki először hangosan. Nem is esett olyan nehezemre, mint hittem. De a többi... nem tudom a számra venni, hogy...

– Áruló? Lehet, hogy nem volt az. Lehet, hogy Pompeiusnak kémkedett, és nem ellene.

– Akkor miért félt tőle, hogy Pompeius tudomást szerez az aranyról? Nem, Pompeius háta mögött mesterkedett valamiben, kétség sem fér hozzá.

– És szerinted ezért kellett meghalnia?

– Mi másért? Nem voltak személyes ellenségei.

– Hacsak nem titkolt előled valami mást is.

Olyan dühödten nézett rám, hogy végigfutott a hideg a hátamon. Hirtelenjében nagyon kihűlt az átrium. A felhős égbolton még jobban megcsappant a fény, csupán valami lágy, erőtlen sugárzás maradt, amely még árnyékokat sem keltett. Numerius úgy festett a ravatalon, vértelenül, fehér öltözetben, mint egy színtiszta elefántcsontból kifaragott szobor.

 

 

 

VI

 

Amikor hazafelé tartottam Maecia házából, még nagyobb zsibongást tapasztaltam a Forumon, mint amikor odamentem. Az emberek szinte megvadultak, a pletykálkodás elfajult.

Hirtelen egy öregember karolt belém.

– Hallottad? Caesar a Collina-kapunál van!

– Furcsa – feleltem. – Pár perccel ezelőtt egy halárus azt mondta nekem, hogy a város ellenkező végében van, és a Capena-kapun jön be egy gall sereg élén, kezében karóval, amire Pompeius feje van tűzve.

A vénember rémülten hőkölt hátra.

– Ezek szerint a barbárjaival közrefogta a várost! Jupiter, segíts!

Mielőtt egy szót is szólhattam volna, elinalt onnan. Csak gúnyolódni akartam az öregen azzal, hogy rögtön egy ellentétes híresztelést vetek fel; ám ő mindkét pletykát elhitte, és már nyargalt is a tömeg felé, hogy elújságolja: a város elveszett.

Egyedül folytattam utamat a Forumon keresztül. Maecia felajánlotta, hogy kísérőként mellém adja a hírnökét. Elutasítottam. Az egy dolog, hogy elvezetett az asszony házához, de egész más lett volna kihasználni a nagylelkűségét. A fivére és a fiai már elhagyták a házát, ezért mindössze két férfi rabszolga tudott vigyázni rá. Ki tudja, hogyan tiporják szét a jog és törvényesség utolsó maradékait a városban az elkövetkező órákban, főleg ha igaz, hogy Caesar közeleg?

Láttam, hogy a Rámpán sokan vannak, de az út most nem dugult be a tömegtől. Mindkét irányban kényelmesen gyalogoltak az emberek. Mégis összeszorult a szívem, amikor beléptem a Vesta-szüzek háza és Castor és Pollux temploma között megbújó sikátorba. Nyomát sem láttam az aznap reggeli fejvesztett rohamnak, amíg be nem fordultam a balra vezető, éles kanyaron. A lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam a vért a macskaköveken, amit azóta szétmaszatolt a több száz láb. Eszembe jutott a sikító nő. Tehát valakit agyontaposott a tömeg. Meggyorsítottam a lépteimet, és felfelé indultam a dombon.

A Rámpa helyenként olyan, mint egy alagút, mert sűrűn beárnyékolják a tiszafák. Az egyik ilyen árnyékos ponton történt meg másodszorra, hogy úgy véltem, Tirót pillantottam meg.

Az arcát nem láttam, csak a tarkóját. A hegymászástól nyilván kifulladt, mert – az iramon mit sem lassítva – éppen levetette sötét köpenyét a válláról, és felvillantotta az alatta viselt zöld tunikát. Volt valami a mozgásában, ami felébresztette az emlékeimet, és előidézte azt a nyugtalanító, nagy erejű, de röpke állapotot, amit akkor szoktam érezni, amikor újraélek egy régi pillanatot. Előfordult, hogy Tiro mögött sétáltam fel a Rámpán, úgy harminc évvel ezelőtt, vagy láttam valaha, hogy ugyanilyen mozdulattal leveti a válláról a köpenyét? Esetleg csak az elmém játszadozott velem? Öreg vagy, mondtam magamnak, alig kapsz levegőt, foltok táncolnak a szemed előtt, és egy idegen hátat bámulsz egy borús napon, egy fa sűrű árnyékában. Egyszeriben nevetségesnek találtam a gondolatot, hogy egy régi barátot látok viszont, akinek Rómától nagyon messze kellene lennie, a tenger túlpartján. Mégis, szerettem volna látni az arcát, mert akkor legalább megnyugtatott volna a tudat, hogy tévedtem.

Gyorsabban folytattam az utam. A kaptató egyre meredekebb lett, nekem meg egyre kevesebb levegőm maradt. A foltok mind jobban sűrűsödtek a szemem előtt, és összegyűltek a járókelők is, elzárva a kilátást. Apránként teljesen szem elől tévesztettem az ismerős alakot. Aztán ismét feltűnt a zöld tunika, sokkal messzebb, sokkal magasabban.

– Tiro! – kiáltottam.

Tényleg megállt egy pillanatra, felszegte a fejét, aztán továbbsietett? Vagy csak képzelődtem?

– Tiro! – szóltam még egyszer zihálva.

Ezúttal meg sem torpant. Sőt, még jobban igyekezett. Jóval hamarabb érte el a Rámpa tetejét, mint én. Mielőtt eltűnt volna, jobbra láttam fordulni, Cicero háza felé.

Én is felértem a sikátor tetejére, majd elnehezülve rogytam le egy tiszafa tönkjére. A termetes fa évekig állt azon a helyen, már sokkal korábban ott volt, mint ahogy én a Palatínusra költöztem, mi több, a kertemből láttam is a koronája tetejét. Azon a télen, még az elején, irtózatos vihar kerekedett, és kidöntötte a fát. Az ágait felaprították tűzifának, ám a tönkjét ott hagyták, hogy kényelmesen megpihenhessen az, aki kifáradt a Forumról való felmászásban. Szegény öreg tiszafa, gondoltam magamban, nem jó már semmire, és mégis van haszna. Nevettem volna, ha marad bennem annyi szusz. Pompeius azt várta tőlem, hogy kerítsek kézre egy gyilkost. Ehhez képest arra sem voltam képes, hogy kövessek valakit a Rámpán.

 

 

A haragos tekintetű Cicatrix vonakodva engedett be a saját házamba.

– Látogatód van – közölte gorombán, fokhagymabűzt lehelve.

A kertben várt rám Bethesda, Diana és a kis Aulus. Ezúttal Eco is csatlakozott hozzájuk.

– Papa! – Eco kétségbeesve nézett rám, és csontjaimat megropogtatva átölelt. – Hallottam a hírt Davusról. Hádészba Pompeiusszal!

– Ne ilyen hangosan. Az egyik embere itt van a házban.

– Igen, láttam, amikor bejöttem. Mama és Diana ezt is elmagyarázták. Pompeius egy utolsó zsarnok!

– Végy vissza a hangodból.

Eco viszont egyre hangosabban beszélt, mintha azt akarná, hogy Cicatrix minden szavát hallja.

– Nevetséges, hogy egy polgárnak minden alkalommal suttognia kelljen a saját otthonában, amikor kiejti az úgynevezett Nagy Vezér nevét!

Nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára ilyen ellenségesen kikelni az én kiegyensúlyozott fiamat. A válság mindnyájunkból szokatlan viselkedést váltott ki.

– Magaddal hoztad Meneniát és az ikreket is? – kérdeztem.

– Amikor akkora tömeg tolong a Forumon? Nem, otthon vannak, biztonságban.

– Hogy viselik a helyzetet?

– Titus és Titania már elég nagy ahhoz, hogy tudják: komoly baj van. Az ember nem titkolózhat két tizenegy éves gyerek előtt. De még nem igazán értik, hogy mi történik, vagy mi történhet.

– Szerintem senki sem érti, még Caesar és Pompeius sem. Hát az anyjuk?

– Olyan nyugodt, mint az Alba-tó vize, noha a Menenius család is kettészakadt, mint megannyi római família. Egyesek Pompeiust támogatják, mások Caesart, a maradék pedig próbál egy lyukat találni, ahol meghúzhatja magát, amíg véget ér a válság. De ne aggódj miattunk, papa. A Clodius-féle zendülések után sok erőfeszítést és pénzt fektettem abba, hogy a régi családi ház biztonságos legyen. Most már olyan, mint egy erődítmény: egy halom retesz torlaszolja el az ajtókat, és egy halom vashegy áll ki a tetőből. Ha jól sejtem, neked is szükséged lett volna valamire a tetőn, amivel megakadályozhatod a behatolást. – Felnézett a tetőre, ami a fejünk felett körbevette a kertet. – Sajnálom, ami Pompeius szerencsétlen rokonával történt. Az viszont egyenesen felháborító, hogy Pompeius egy ilyen tragédiát felhasználva a szolgálatába kényszerít téged, és szó szerint elrabolja Davust...

– Ami megtörtént, megtörtént – vágtam közbe.

Bólintott.

– Csak egy újabb probléma, ami megoldásra vár. Mindig azt mondtad nekem, hogy nincsenek nagy problémák, csak sok egymásba fonódott, apró-cseprő gond, mint a kötélre kötött csomók. Kezdd el az egyik felén, és mássz fel a másikra. Ez a legjobb taktika, ha a világ darabokra hullik körülötted. Hol kezdjük?

– Kezdd azzal, hogy hazamész Meneniához és az ikrekhez. Lehet, hogy veszélyes éjszakának nézünk elébe.

– De nem kis gondot jelent nekünk az, hogy...

– Pompeius kielégítése és Davus visszaszerzése nem a mi gondunk, hanem az enyém, Eco. Egyedül az enyém. Én vagyok felelős mindazért, ami történt. Majd kitalálok valamit.

Diana szólalt meg.

– Papa, ne beszélj így. Szükséged lesz Ecóra, hogy...

– Nem. Nem akarom belekeverni. Eddig még sem Pompeiusszal, sem Caesarral nem volt összezördülése. Szeretném, ha így is maradna.

Eco megrázta a fejét, és beszélni kezdett, ám én felemeltem a kezem.

– Nem, Eco. Megvan a saját családod, megvannak a saját problémáid. Ki tudja, mi történhet az elkövetkező napokban és hónapokban? Legjobb, ha független maradsz, ameddig csak tudsz. Talán a végén még ez fog megmenteni mindnyájunkat.

Láttam rajtuk az elégedetlenséget, de egy olyan szokatlan család is, mint az enyém, amelyik annyira semmibe veszi a „hagyományos római értékeket” – ahogy a Numerius sarujában talált pergamenen olvashattuk –, eljuthat egy olyan pontra, ahol a paterfamilias szavát nem meri megkérdőjelezni senki. Én sem tudtam magamat olyan szigorú római atyaként elképzelni, amilyen az idősebb Cato ideáljaiban szerepel, ám ha kierőltették belőlem, képes voltam utánozni a morózus római családfőket. Eco és Diana elhallgattak.

A kertben lévő két másik személyt viszont nem sikerült így lenyűgöznöm. A kis Aulus rám se hederített, mert épp elbotlott, és sírásban tört ki. Bethesda csípőre tett kézzel nézett rám.

– Mi lesz éjszaka? – kérdezte. – Ha a város tényleg olyan veszélyes, ahogy mondod, mit fogunk tenni? Davus híján még testőr sincs a házunkban, leszámítva azt a szörnyeteget, akit Pompeius az ajtónál hagyott.

– Kétlem, hogy bárki belopózhat Cicatrix mellett, asszony.

– Hacsak nem a tetőn át jönnek, uram – vágta rá Bethesda fintorral az arcán.

– Szerintem Mopsus és Androcles elsőrangú őrszemek – mondtam, de magam sem hittem el, hogy ez jó ötlet.

– Én tudom nélkülözni az egyik emberemet. Átküldöm, hogy vigyázzon a házra – ajánlotta Eco. – Ideállíthatod az udvarra, esetleg fel, a tetőre.

– Hálás lennék érte – közöltem, levéve magamról a paterfamilias köpönyegét, azzal a megkönnyebbüléssel, amit akkor érzünk, amikor egy szűk sarutól megszabadulunk.

– És ha még rosszabbra fordul a helyzet? – kérdezte Bethesda.

– Talán mind meghúzzuk magunkat Eco házában, az Esquilinuson, mivel az jobban védhető. De lehet, hogy erre nem kerül sor. Lehet, hogy a Caesarral kapcsolatos pletykáknak semmi alapja. Talán már visszahúzódott a Rubiconon túlra. Ki tudja?

– Rengeteg ház ürült ki, biztos, hogy fosztogatni fognak? – kérdezte Diana, miközben mókás arcokat vágott Aulusnak, hogy elterelje a figyelmét.

– Nem biztos. A gazdagok mindeneseket és gladiátorokat hagytak hátra, hogy vigyázzanak a vagyonukra. Felakasztanak néhány gazfickót, akik fosztogatni próbálnak, és már elejét is vették a rendbontásnak.

Bethesda a földre szegezte a pillantását.

– Róma most ugyanolyan rossz, mint Alexandria volt kislánykoromban. Sőt még rosszabb! Zendülések, gyilkosságok és fosztogatások, egyik a másik után, és sehol sem lehet látni a végét.

– Szerintem ennek csak akkor lesz vége, ha Caesar vagy Pompeius meghal – jegyezte meg Eco. Most már halkan beszélt, kérni sem kellett.

– Attól tartok, az csak a kezdet lesz – ellenkeztem. – Ha hinni lehet Cicerónak, elkerülhetetlen, hogy valamelyikükből diktátor legyen, és nem egy-két évre, mint Sulla, hanem élete végéig. A rómaiak talán már azt is elfelejtették, hogy kell egy köztársaságot irányítani, arról viszont fogalmuk sincs, milyen az élet királyi uralom alatt. Ennek a válságnak a vége egy másik, sokkal rosszabb válság elejét jelentheti.

– Csodálatos időszak ahhoz, hogy Aulus felnőjön – motyogta Diana.

Cicero ugyanilyen aggodalmaskodó volt a saját leendő unokájával kapcsolatban. Diana elfordította az arcát, hogy elrejtse a fia elől hirtelen előbuggyanó könnyeit, ám a gyerek eszén nem lehetett túljárni. Valami zavarodottság suhant át az arcán, aztán kinyitotta a száját, hogy a saját éretlen kis vinnyogásával csatlakozzon az anyjához. Bethesda odasietett hozzájuk, és széttárta a karját, hogy megölelje őket. Rám csak egy éles pillantást áldozott a szeme sarkából.

Eco és én tehetetlenül néztük őket, akárcsak az ajtóból leskelődő Mopsus és Androcles. Mire volt jó a paterfamilias olyannyira bálványozott hatalma, ha nem tudja megvigasztalni az asszonyokat a családban?

 

 

 

VII

 

Mint kiderült, Caesar nem ostromolta meg Rómát aznap, de a következő, sőt a rákövetkező napon sem. Januarius hátralévő napjai gyorsan elröppentek. Minden hajnalban újabb pletykákra és friss riadalomra ébredt a nap. Minden alkony úgy csitult el, hogy Caesar meg sem jelent a városkapuk előtt.

A várostól délre azt beszélték, hogy Pompeius összegyűjtötte hű seregeit Capuában, és megbízta Cicerót azzal, hogy szervezze meg az ellenállást a campaniai tengerpart mentén. A Nagy Vezér naponta egyeztetett a konzulokkal és a vele együtt elmenekült szenátorokkal.

A Rómával kapcsolatos mendemondákban általában szerepelt a neves capuai gladiátoriskola is, amely Caesar tulajdonában állt, és a tanítványok kegyetlenségéről vált hírhedtté. Először azt hallottam, hogy ötezer gladiátor, gazdájuk szabadságígéretétől sarkallva, kitört az iskolából, lemészárolta Pompeius seregeit, és Róma felé tartott, hogy csatlakozzon Caesar erőihez. Aztán azt suttogták, hogy Pompeius előre értesült a csaliról, ezért maga szabadította fel a gladiátorokat, és besorozta őket a seregébe – mire a tanácsadói élénken tiltakozni kezdtek, mondván, hogy ha egy válság idején tömegesen szabadítja fel a rabszolgákat, veszélyes precedenst teremt. A legutolsó híresztelés – amely a legkevésbé botrányos volt mind közül, ugyanakkor a legvalószínűbbnek tűnt – arról szólt, hogy az iskolát bezárták, és a gladiátorokat puszta elővigyázatosságból különböző helyekre eladták a régióban.

Bethesda naponta megkérdezte, milyen előrelépést tettem Davus kiszabadítása érdekében. Megmagyaráztam neki, hogy lehetetlen nyíltan és hivatalosan kérdezősködnöm Numerius halála ügyében, hiszen mind Caesar, mint Pompeius hívei elhagyták a várost, hogy csatlakozzanak a vezetőikhez. Mindenki, akinek oka lehetett megölni Numeriust, az egyik vagy a másik tábor lélekszámát gyarapította, kilométerekre Rómától.

Bethesdát viszont nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani.

– Pompeius nem adja vissza Davust, amíg meg nem találod a rokona gyilkosát. Ha nincs erőd hozzá, uram, miért nem kéred meg Ecót, hogy nyomozzon?

– Ha nem tévedek, a te dolgod az, hogy ellásd és tápláld ennek a háznak a lakóit, asszony. Eddig csodálatosan végezted a feladatod, annak ellenére, hogy a piacon alig lehet kapni valamit, és felháborítóan magas árat kérnek mindenért. Ez a munka nem elég ahhoz, hogy lefoglaljon, és távol tartson az én ügyeimtől?

Valami fagyosság fészkelte be magát közénk februarius első napjaiban, és ettől olyan hideg lett a házon belül, mint a házon kívül. Körülöttünk tovább gyűrűzött a politikai válság.

 

 

Bár Bethesdának bevallottam, hogy keveset tehetek, azért bőven akadt dolgom. Ha Róma egy süllyedő hajó volt, amiről a kapitányok, a személyzet és a fizető utasok is elmenekültek, akkor is maradtak patkányok a fedélzeten – márpedig a patkányoknak éles a látásuk és a hallásuk. Számba vettem a régi kapcsolataimat, és kiterjesztettem a csápjaimat a város alacsonyabb rangú lakói körében is. Felkerestem nyomorult kis tolvajokat, méregárusokat, kerítőket és fogadósokat, hogy minél többet megtudjak Numerius sötét üzelmeiről.

Az a néhány új ismeret, amit össze tudtam gyűjteni – pontosabban meg tudtam venni ugyanolyan égbekiáltóan magas áron, mint bármi mást a városban –, csak tucatnyi apró forgács volt, másodkézből, és nemigen lehetett megbízni a hitelességükben, ezért hasznukat sem nagyon vehettem. Újra meg újra azt hajtogatták, amit már amúgy is tudtam: Numerius ideje java részében Pompeius megbízatásait teljesítette, vagyis gyakran látták a Forumon, a szenátorok és gazdag kereskedők kapujában. Jókora kapcsolati hálót épített ki a hatalmasok körében. De a Nagy Vezér kedvenc unokafivére alkalmanként a szerényebb környékeket is látogatta; nem is egy ember állította, hogy többször látták, amint megfordult a Forum és a folyó között elterülő kopottas raktárnegyed egyik rossz hírű épületében. Korábbi nyomozásaim során már én is megismertem azt a helyet: a Parázna Kocsmát.

Régóta nem jártam a fogadóban: már két év is eltelt azóta, hogy utoljára ott töltöttem egy délutánt, többek között Tiróval, aki keserűen panaszkodott Milo tárgyalása után. Azon a fagyos délutánon, amikor eldöntöttem, hogy megint felkeresem a kocsmát, majdnem eltévedtem a környező keskeny utcák útvesztőjében. Ám miután rábukkantam a megfelelő sikátorra, lehetetlen volt eltéveszteni az ismerős jelet, egy oszlopszerű cégért, rajta egy felfelé ágaskodó fallosszal. Még az ajtó fölött is fallosz formájú lámpás égett, és apró rohamokban szikrázott a félhomályban. Bekopogtam.

Kitárult, majd bezárult a kémlelőnyílás. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és szembetaláltam magam egy testes eunuchhal, aki bő fehér tunikát és temérdek üveg ékszert viselt. A gyűrűk úgy sziporkáztak az ujjain, mint megannyi apró szivárvány. Topázt, ametisztet és smaragdot utánzó gyöngyök gubbasztottak a nyakán, és ugyanilyen golyók függtek megnyúlt fülcimpájában. A mögötte elterülő hosszú, homályos helyiség a mintás faanyag, a zsíros füst és a savanyú bor szagát lehelte. A szemem még nem szokott hozzá a gyér fényhez, ezért számomra az egész kocsma olyan volt, mint egy fekete barlang.

– Polgár! – mosolyodott el az eunuch. – Ismerlek téged?

– Nem hinném. Én nem ismerlek. Jól látom, hogy új tulajdonosa van a fogadónak?

– Igen! Korábban már jártál itt?

– Egyszer-kétszer.

– Akkor rá fogsz jönni, hogy előnyére változott. Gyere be!

Becsukta mögöttünk az ajtót.

– Érdekes, a szaga ugyanolyan – fintorogtam. – Ugyanaz az avas lámpaolajszag, ugyanaz a füst. Ugyanaz a förtelmes borszag, ami még a padlóból is árad.

Az eunuch mosolya elbizonytalanodott.

A szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Néhány méterre az eunuch mögött észrevettem egy unottnak tűnő, vörös hajú nőt, aki a falat támasztotta. Ő is ismerős volt. Ipsithilla már akkor hozzátartozott a kocsmához, amikor először betettem ide a lábamat, hat évvel korábban, a részeg költő, Catullus társaságában. Egy közeli lámpásból jótékony, narancsos fény esett rá, és így még mindig viszonylag fiatalnak és hamvasnak látszott. De ez is csak azt bizonyította, hogy mennyire szegényes volt a világítás.

– Még a lányok is ugyanazok! – sóhajtottam.

Az eunuch vállat vont.

– A világon csak ennyi élvezet akad, polgár. De itt mindegyikben részed lehet, megígérem. Persze, ha megfizeted az árát.

– Én igazából kérdezni szeretnék ezt-azt. Válaszokat is kapok itt, ha megfizetem az árát?

Az eunuch felvonta az egyik szemöldökét.

Úgy hagytam el aznap a Parázna Kocsmát, hogy egyetlen bűnös élvezetbe sem vetettem bele magam, de sok értékes ismeretet begyűjtöttem. Numerius Pompeius tényleg gyakran vendégeskedett a fogadóban, az eunuch ismerte látásból, sőt a haláláról is hallott. Az eunuch elmondása szerint Numerius mindig egyedül érkezett a kocsmába, és egyedül is távozott. Mindig ugyanabban a sarokban ült. Néha találkozott emberekkel, de hogy azok kik voltak, és miről társalogtak együtt, az eunuch nem tudta megmondani. Állítása szerint sohasem hallgatózott, különben is, akikkel Numerius találkozott, mindig csak egyszer vendégeskedtek a kocsmában, aztán nem tűntek fel többé – kivéve egyet.

– Ó igen. Emlékszem, egyik nap Numerius egy Szoszkaridész nevű fickóval ült egy asztalhoz.

– Szoszkaridész?

– Szokatlan név, mi? Gondolom, görög. Alexandriából jött. Füstös képű, alacsony, szakállas figura. Már hónapok óta idejár. Filozófus... ha jól tudom, elég híres, legalábbis ő ezt állítja. Talán te is ismered, polgár.

– Biztosan nem.

– Nos, Numerius Pompeius ismerte. Sokáig ültek aznap a sarokban, ő és Szoszkaridész. Beszélgettek és ittak, aztán ittak és beszélgettek.

– Miről beszélgettek?

– Sajnos, én soha nem hallgatózom, polgár, és a lányaim sem tesznek ilyet. Egy férfi titkai mindig biztonságban vannak a Parázna Kocsmában, még az istenek elől is.

– Mikor volt ez?

– Hadd gondolkozzam... Épp azelőtt, hogy Pompeius elmenekült a városból... Szóval feltehetően csak egy-két nappal azelőtt, hogy Numeriust meggyilkolták.

Bólintottam, és a Szoszkaridész nevet ízlelgettem a számmal. Biztos voltam benne, hogy soha nem hallottam felőle. Egy filozófus; egy sötét, füstös képű alak szakállal...

Az eunuch, aki az így is jókorára dagadt pénzeserszényén dobolt az ujjával, készségesen a segítségemre sietett.

– Mint mondtam, Szoszkaridész gyakran betér ide. Ha legközelebb látom, mondjam meg neki, hogy kerested, polgár?

Megráztam a fejem.

– Soha nem jártam itt.

Adtam neki még egy érmét, hogy biztosan felfogja.

 

 

A Parázna Kocsmában tett látogatásom után igencsak zord, viharos idő köszöntött be. Olyan kíméletlen idők jártak, hogy senki sem lépett ki az utcára, még a Forum is elnéptelenedett. Azokat a napokat a dolgozószobámban töltöttem, és filozófiát olvastam. A ritka, esőmentes percekben tettem egy sétát a kertemben, és fel-felpillantottam Minervára, próbálva kifürkészni rejtélyes arckifejezését. Ő volt az egyetlen szemtanúja Numerius Pompeius meggyilkolásának. Ő hallotta az utolsó szavait, és látta a gyilkos arcát.

– Mit tegyek most? – kérdeztem tőle.

Nem adta jelét, hogy hallana.

 

 

Elcsitultak a viharok. Két nappal februarius idusa után lesétáltam a Forumra, hogy begyűjtsem a legújabb pletykákat. Bethesda unszolására Mopsust és Androclest is magammal vittem, mert a fiúkban túlzottan felgyülemlett az energia a hosszas bezártságtól. A Rámpán azzal szórakoztak, hogy jócskán előreszaladtak, aztán visszarohantak hozzám, és közben versenyeztek egymással. Engem már az is kifárasztott, hogy néztem őket.

A városban elült a riadalom, amit a Caesar érkezéséről szóló hírek keltettek. A legmegbízhatóbbnak tűnő pletykák most északkeletre helyezték a vezért, az adriai tengerpartra. Egész Picenum megadta magát neki. Az a hír járta, hogy a városok lakói örömujjongással fogadták, és úgy imádkoztak hozzá, mint valami istenhez. Helyőrségeket hagyott hátra minden stratégiai fontosságú városban, aztán délnek indult, ahol Pompeius és a hozzá hű seregek elfoglalták Apulia térségét, ám időközben kettéváltak. Lucius Domitius Ahenobarbus – akinek a szenátus rendelete alapján az év elején át kellett volna vennie Gallia kormányzását Caesartól – elfoglalta Corfinium központi városát, mindössze százhúsz kilométerre Rómától keletre, harminc csapattal, ami tizennyolcezer emberből állt. Pompeius időközben még délebbre vonult. Az egész olyan volt, mintha a két lojális hadvezér, Domitius és Pompeius kötelet húzott volna; Domitius azt akarta, hogy Pompeius erősítse meg őt Corfinium mellett, Pompeius pedig azt várta Domitiustól, hogy hagyja ott a várost, és csatlakozzon hozzá.

Ha Domitius győz, a sorsdöntő csata vajon Corfiniumnál zajlik le, és Caesar az összevont seregekkel ütközik meg? Vagy a lojalisták mind visszavonulnak, és teljesen magára hagyják Corfmiumot? Ha ez történik, nem volt nehéz egy térkép segítségével elképzelni, ahogy Caesar seregei könyörtelenül bekergetik Pompeiust a csizma sarkába, Brundisium déli kikötőjébe. Arról is pletykáltak, hogy a Nagy Vezér már tengeri haderővel készül Brundisiumnál, és kezdettől fogva az a szándéka, hogy nem mérkőzik meg Caesarral, hanem az Adriai-tengeren keresztül Dyrrhakhionba menekül.

Furcsa volt ilyen taktikai vitákat hallani a sorban álló polgároktól, akik az avas olívából és az állott kenyérből szerették volna megkapni adagjukat. Gyakran előfordult, hogy csatákról és távoli provinciákon állomásozó hadseregek mozgásáról értekeztek a Forumon – de rég hallottam olyat, hogy a félszigeten zajló hadi eseményeket tárgyaltak volna, főleg olyanokat, amelyektől Róma jövője is függött.

Szemerkélni kezdett az eső. Elegem lett a Forumból.

Visszamentem a Rámpára, Mopsus és Androcles pedig körülöttem futkározott. Félúton fölfelé, a szitáló eső elől védelmező magas tiszafa ágai alatt véletlenül előrenéztem. A szívem is megállt egy pillanatra.

Elment a józan eszem? Vagy megint ugyanaz a furcsa élmény kerülgetett? Feljebb az úton mintha ismét ugyanazt az ismerős, zöld tunikás alakot láttam volna, leszámítva azt az apró különbséget, hogy most nem lerázta magáról, hanem felvette a köpenyét.

– Fiúk! – szóltam rá a két rabszolgagyerekre, mire abbahagyták a körözést. – Látjátok azt az embert, aki ott feljebb baktat, egymagában?

Mopsus és Androcles egyszerre bólintottak.

– Azt akarom, hogy kövessétek. De ne túl közelről! Nem szeretném, ha észrevenné. Gondoljátok, hogy menni fog?

– Nekem menni fog, gazdám – jelentette ki Mopsus, és hüvelykujjával a mellkasára mutatott.

– Nekem is! – vágta rá az öccse.

– Jó. Amikor megérkezik oda, ahova megy, az egyikőtök bújjon el, és figyelje, a másik szaladjon vissza hozzám, és mondja el, hova tartott. Most induljatok!

El is indultak. Amikor közelebb értek a sötét köpenyes férfihoz, az egyik balra, a másik jobbra fordult, mint a párban vadászó sakálok. Sorban egymás után elérték a Rámpa tetejét – az idegen, Mopsus, majd Androcles –, és eltűntek a szemem elől. Ellenálltam a késztetésnek, hogy én is szaporábban szedjem a lábam. Egy humoros egyiptomi dalt fütyörésztem, amit Bethesda gyakran énekelt magának, amikor még a rabszolgám volt, nem a feleségem, és nem voltak saját rabszolgái, hogy elvégezzék helyette a házimunkát. Azok a boldog idők!, gondoltam magamban. Akkor találkoztam először Tiróval.

Felértem a sikátor tetejére. A kidőlt tiszafa tönkjét nem érte az eső, ezért oda ültem le várakozni. Ha a gyanúm beigazolódik, a sötét köpenyes úgysem megy messzire, és valamelyik fiú hamarosan visszaszalad hozzám a hírekkel.

Vártam, és egyre csak vártam. Végül már felötlött bennem, hogy tévedtem, és esetleg hiábavaló útra küldtem a rabszolgáimat. Elállt az eső. Felkeltem a tönkről, és elindultam Cicero háza felé. Akkor jutott eszembe, hogy ha a férfi nem az, akinek hiszem, akár még veszélybe is sodorhattam a fiúkat. A válság mindenkinek megtépázta az idegeit. Még egy becsületes polgár is viselkedhet megmagyarázhatatlanul, ha észreveszi, hogy két ismeretlen rabszolgafiú követi.

Végigmentem az úton Cicero házáig, majd megálltam a kihalt utcán. Senkit nem láttam sehol. Tehát tévedtem, gondoltam magamban, aztán hirtelen sziszegést hallottam az utca túloldaláról, ahol a cédrusokat és a ciprusokat megnyirbálták, hogy ne takarják el a kilátást a Capitolinus-domb felé.

– Gazdám! Itt vagyok!

Benéztem az apró, vörös bogyókkal pettyezett, bozontos cserjékből álló aljnövényzetbe.

– Nem látlak.

– Már hogy látnál? Azt mondtad, bújjak el.

Mopsus volt az.

– Nem, nekem mondta, hogy bújjak el – tiltakozott Androcles.

– Nem, nekem kellett elbújnom, és neked kellett visszaszaladnod a hírrel.

– Nem, nekem kellett visszamenned, és nekem kellett itt maradnom őrködni.

– Fiúk! – szóltam rájuk. – Most már mindketten kijöhettek.

Először egy fej bukkant fel, aztán a másik is. Mindkét fiú kócos hajába gallyak és vörös bogyók tapadtak.

– Nem így volt, gazda? – kérdezte Mopsus. – Nekem kellett maradnom és figyelnem, Androclesnek pedig az volt a dolga, hogy visszamenjen hozzád.

Sóhajtottam.

– Meto azt mondta, hogy a jó hadvezér soha nem ad ki félreérthető parancsokat. Kétségtelen, hogy nem vagyok egy Caesar. Ti ketten pedig épp olyan rosszak vagytok, mint Domitius Ahenobarbus és Pompeius Magnus. Civakodtok itt összevissza, ahelyett, hogy a dolgotokat végeznétek.

– Hallottad ezt? – kérdezte Mopsus az öccsétől. Kissé tántorogva kimászott az utcára. – Téged Rőtszakállhoz, engem meg a Nagy Vezérhez hasonlított!

– Nem igaz. Én vagyok Pompeius, és te vagy Domitius!

– Elég legyen, fiúk! Mondjátok el, merre ment az a fickó, és mit láttatok.

– Idáig követtük, Cicero házáig – vágta rá gyorsan Androcles, nehogy a bátyja megelőzze.

– És bement az ajtón?

– Nem igazán...

– Leeresztettek egy létrát a tetőről. Felmászott, aztán visszahúzták a létrát – mesélte Mopsus.

Bólintottam.

– Köszönöm, fiúk. Mindketten nagyon ügyesek voltatok. Legalábbis sokkal jobban végzitek a dolgotokat, mint Pompeius és Domitius mostanában. Most mindketten hazaszaladhattok.

– És téged egyedül hagyjunk, gazdám? – kérdezte Mopsus rémülten. – Nem túl veszélyes ez az alak? Tolvaj vagy gyilkos is lehet.

– Nem hinném.

Elmosolyodtam, amikor elképzeltem a lágy beszédű, könyvmoly Tirót orgyilkosként.

Miután a fiúk elmentek, bekopogtam az ajtón. Nem érkezett válasz. Hátrább léptem, és szemügyre vettem a tetőt, de ott sem láttam nyomát életnek. Megint dörömbölni kezdtem az ajtón. Végül kinyílt a kémlelőnyílás, és egy barna szem lesett ki rajta.

– Senki sincs itthon – förmedt rám egy rekedtes hang.

– Te itthon vagy – ellenkeztem.

– Én nem számítok. A gazda elment. Lezártuk a házat. Nem baj, nekem dolgom van valakivel, aki odabent van.

A szem eltűnt, majd pár pillanattal később megint kikémlelt.

– Ki...?

– A nevem Gordianus. Cicero ismer. Meglátogattam az utolsó éjjelen, amit Rómában töltött.

– Tudjuk, ki vagy. Kivel akarsz találkozni?

– Azzal, aki előttem érkezett. Akit létrán engedtetek fel.

– Nincs ilyen.

– Nem kísértet volt.

– Talán mégis.

– Elég a játszadozásból! Mondjátok meg Tirónak, hogy beszélnem kell vele.

– Tirónak? A gazda titkára Görögországban van. Túl beteg az utazáshoz...

– Badarság! Tudom, hogy itt van. Mondd meg neki, hogy Gordianusnak muszáj beszélnie vele.

A szem ismét eltűnt, és ezúttal sokáig nem láttam viszont. Lábujjhegyre álltam, és megpróbáltam a kémlelőnyíláson keresztül belesni, de csak árnyékokat tudtam kivenni. Valami megmozdult odabent, ezért visszahúzódtam. A szem megint megjelent.

– Nem, itt nincs semmilyen Tiro. Senkit sem hívnak így.

Az öklömmel verni kezdtem az ajtót. A barna szem riadtan pislogott, majd eltűnt.

– Tiro! – kiáltottam. – Beszélnünk kell! Különben itt maradok az utcán, és a nevedet ordítozom, hogy minden nyomorult lélek értesüljön a visszatérésedről! Tiro! Tiro!

Valami sziszegés szűrődött ki a nyíláson keresztül.

– Jól van, jól van, hallgass el!

– Rendben, akkor engedj be.

– Nem lehet.

– Mi? Tiro!

– Csitt! Nem nyithatom ki az ajtót.

– Miért nem?

– Mert el van barikádozva.

– Barikádozva?

– Deszkákat szegeltek köré, és zsákokat raktak egymásra a deszkák mögött, egy egész alagúton kell átverekednem magam, ha ki akarok kémlelni! Lépj hátrább az utcán.

Úgy tettem, és az utca közepéről felnéztem. Pár perccel később két férfi jelent meg a tetőn. Felismertem a két őrt, akik az utolsó éjjelen Cicero házának ajtaját őrizték. Együtt eresztették le a hosszú falétrát az utcára.

– Nekem ne mondjátok, hogy Cicero felesége és várandós leánya ezen a létrán keresztül járnak ki-be a házból!

A csenevész létrafokok láttán végigfutott a hátamon a hideg.

– Dehogy járnak! – vágta rá az idősebb őr. Vele beszéltem az ajtón keresztül. – A gazda felesége és Tullia napokkal ezelőtt távoztak. Cicero barátjánál, Atticusnál laktak egy darabig, aztán elhagyták a várost, és csatlakoztak a gazdához odalent, Formiae tengerpartján, a családi villában. Most már senki sincs a házban, csak mi, rabszolgák. Őrködünk a tulajdona felett.

– Senki más?

– Senki más, csak én.

Egy idegen hang válaszolt, és egy harmadik alak lépett a két őr közé a tetőn. Csípőre tett kézzel nézett le rám. Zöld tunikát és sötét köpenyt viselt. Rádöbbentem, hogy mindvégig rossz nyomon jártam, vagy Cicero emberei űznek csúfos játékot velem. A férfi ugyanolyan magas volt, mint Tiro, és nagyjából hasonlított is rá, de fiatalabb volt nála. Bőre olyan sötét volt, mint egy egyiptomié, hajába vöröses árnyalat vegyült, ám ősz tincset egyet sem láttam benne. Vékony volt, mint egy fiatalkorú, és pont olyan takaros kis szakállat viselt, amit Tiro mindig is megvetett, amióta Catilina divatba hozta.

– Nem tudom, mi ez a komédia, de ki fogom deríteni – közöltem, és ráléptem a létrára.

– Ne, ne gyere fel! – szólt rám az idegen. – Majd én lemegyek.

Miközben lemászott a létrán, én újfent hátrébb húzódtam. Bizonytalanul lépdelt le a gyatra kis létrafokokon, és ezzel elárulta valódi korát. Mire elérte a létra alját, és szembenézett velem, már kétségem sem maradt felőle, hogy Tiro áll előttem. Valami sötét anyaggal kenték be a bőrét, a haját hennával színezték vörösesre, az arca lefogyott és beesett, a szakáll ráadásul sehogy sem illett hozzá – mégis kétségtelenül Tiro volt.

– Ezek szerint csodálatos felépülésben volt részed – jegyeztem meg. – Hogy értél ide ilyen gyorsan Görögországból? Tán Pégaszosz hátán repültél?

Szájára tette az ujját, így hallgattatott el. Mögöttünk az őrök visszahúzták a létrát. A két rabszolga eltűnt.

– Itt nem beszélgetünk – mondta. – De tudok egy csendes kis zugot, ahol a tulaj soha nem hallgatózik...

 

 

 

VIII

 

Pont átellenben Cicero házával, abban a bozótban, ahol Mopsus és Androcles korábban elbújt, Tiro félrehúzott egy apró, vörös bogyókkal lepett ágat, majd eltűnt a cserjék között, mintha a semmi nyelte volna el.

– Vigyázz, nehogy megüssön az ág! – figyelmeztetett. – És óvatosan haladj a csapáson is. Meredekebb, mint amilyennek tűnik.

Könnyű volt mondani. Amit ott találtunk, nem is csapás volt, csak néhány, fokozatosan ereszkedő, tisztásfolt, amire egy ember éppen hogy csak rátehette a lábát a Palatinus-domb nyugati lejtőjét borító, göcsörtös fák és tüskés bokrok között. A zsúfolt raktárnegyed pont alattunk terült el.

– Hova vezetsz, Tiro? Miért nem a Rámpán megyünk le?

– Veszélyes, ott könnyebben felismerhetnek.

– De te nem kerülöd a Rámpát. Én magam is kétszer láttalak menni rajta.

– Ó, nem én félek attól, hogy felismernek. Neked lenne okod aggodalomra. Valaki még a végén elgondolkodna: „Ki volt az a füstös képű, szakállas alak, akit ma Gordianusszal, a Nyomozóval láttam a Rámpán?”

– Akkor miért nem beszélünk odabent, Cicero házában?

– Például az őrök miatt. Gyakran meghallanak olyan dolgokat, amiket nem kellene. Aztán fecsegnek.

Ezt én is tanúsíthattam.

– Másfelől... – folytatta Tiro, aztán egy időre elhallgatott, nehogy rossz helyre lépjen. – Őszintén szólva, Cicero nem szereti, ha ki-be mászkálnak a házából az ő távollétében.

– Attól félsz, hogy szimatolgatnék?

– Nem mondtam ilyet, Gordianus. De Cicero házáról van szó, és amíg távol van, teljesítem a kérését.

Egy kilazult kő kifordult a lábam alatt, és legurult a hegyoldalon. Egyensúlyozás közben belekapaszkodtam egy ciprusfa ágába, és óvatosan kerestem egy újabb talpalatnyi helyet, ahol megvethetem a lábam.

Végül leértünk a Palatínus lejtőjének aljára, ahol a csapás lassan elvesztette meredekségét, és elsimulva tovább kanyargott a raktárak körül felhalmozódott szemétkupacok völgyeiben. Tiro elszántan ment tovább a vizelettől bűzlő, keskeny kis sikátorokon. Egy idő után befordultunk egy sarkon, és megpillantottam az ismerős cégért: az ágaskodó oszlopot és rajta a márványfalloszt.

– A Parázna Kocsma!

– Itt futottunk össze Milo tárgyalása után – közölte Tiro. – Emlékszel? Akkor láttalak utoljára. Több mint két éve.

– Emlékszem a másnaposságra – feleltem, de a gondolataim máshol jártak.

Azóta már meglátogattam a kocsmát, amelynek tulajdonosa egy sötét bőrű, szakállas idegenről beszélt...

Tiro elnevette magát.

– Amikor legelőször találkoztunk, akkor is éppen a macskajaj kínzott. Arra is emlékszel?

– Egy csillogó szemű, ifjú rabszolga jelent meg az ajtómnál az Esquilinus-dombon, és megkért, hogy segítsek törekvő gazdájának megvédeni egy apagyilkossággal vádolt embert.

– Igen ám, de mielőtt elmondhattam volna, mi járatban vagyok, előadtad, mi a legjobb gyógymód a másnaposságra.

– Valóban? És mi volt az?

– Koncentrált gondolkodás, ami szinte átmossa az elmét friss vérrel. Nagy hatást tett rám.

– Szinte még kisfiú voltál, Tiro. Nem volt nehéz nagy hatást tenni rád.

– De egészen lenyűgöztél! Kikövetkeztetted, ki küldött, és milyen ügyben, anélkül, hogy megmukkantam volna.

– Tényleg? Milyen kár, hogy már nem tudom ennyire összpontosítani a gondolataimat! Példának okáért most el nem tudom képzelni, miért járkál Cicero jobbkeze álruhában az utcán.

Tiro a szeme sarkából sandított rám.

– Nem vesztettél a kíváncsiságodból, Gordianus, csak fortélyosabb lettél. Kikövetkeztethetnéd, ha akarnád, de inkább kihúzod belőlem a választ.

A fogadó ajtaja fölött függő, fallosz alakú lámpás gyér fénnyel világított bele a borús délutáni levegőbe.

– Hogy fecsérlik az olajat! – csóváltam a fejem. – Pedig hiánycikk a városban.

– Az olyan szavak, mint a „hiánycikk”, ismeretlenek a Parázna Kocsmában – vágta rá Tiro, és bekopogtatott. – Jártál itt az elmúlt év során?

Vállat vontam.

– Azt hiszem, egyszer.

– Új tulajdonosa van. De nem változott semmi. Ugyanazok a lányok, ugyanazok a szagok, ugyanaz a vacak bor... aminek a második pohár után mégis egyre jobb íze lesz.

Először a kémlelőnyílás tárult fel, aztán az ajtó is.

– Szoszkaridész! – rikkantott az eunuch kitörő örömmel, és szívélyesen megrázta Tiro kezét. Engem egyelőre nem vett észre. – A kedvenc vendégem, aki merő véletlenségből éppen a kedvenc filozófusom is!

– Egy szót sem olvastál még az írásaimból, kutya! Elárultad az első napon, amikor betettem ide a lábam. Két hónapja – morgott Tiro.

– De mindent el akarok olvasni! – vinnyogott az eunuch. – Már fel is adtam a rendelést egy könyvkereskedőnél a Forumon. Tényleg! Legalábbis megpróbáltam. A fickó viszont azt mondta, hogy soha nem hallott az alexandriai Szoszkaridészről. Szinte nevetett rajtam. Az idióta! Mostanra az összes könyvárus lezárta a boltját, és elhagyta a várost. Sajnos továbbra is hiányolnom kell bölcsességedet.

– Sokszor a tudatlanságban rejlik a legnagyobb bölcsesség – közölte Tiro.

– Ó, ez az egyik bölcs mondásod, Szoszkaridész? Szeretem, ha filozófusok vannak a fogadómban. Tisztábbak, mint a költők, és csendesebbek, mint a politikusok. A barátod is egy híres filozófus?

Az eunuch végre engem is végigmért. Tátva maradt a szája.

– Legalább annyira filozófus, mint én – felelt Tiro. – És még nálam is híresebb. Azért jöttünk ide, hogy egy békés, csöndes helyen beszélgethessünk.

Az eunuch egy darabig köpni-nyelni nem tudott, aztán sikerült magához térnie. Úgy tett, mintha soha nem látott volna azelőtt.

– Jó lesz egy sarok a vendéglőben? Az összes emeleti magánszobát elfoglalták a szerencsejátékosok.

– Az a sarokpad ott éppen jó lesz – mutatott Tiro egy sarok felé, amely olyan sötét volt, hogy csak sejteni lehetett benne egy sarok vagy egy sarokpad jelenlétét. – És két pohár bort is kérünk. A legjobbikból.

Tiro elindult a sarok felé. Én szorosan a nyomában haladtam.

– Azt hittem, ebben a kocsmában csak egyféle bort lehet kapni.

– Ez nem így van. A legjobbért többet kell fizetni.

– És mit kapsz érte?

– Ugyanazt a bort, de átöntve egy szűrőn. Nem úszkál benne annyi minden.

Felmordultam, amikor belebotlottam valamibe, ami szintén felmordult. Bocsánatot kértem a sötét, dörmögő hangú valamitől, és továbbmentem. Megkönnyebbültem, amikor végre átértünk a terem másik végébe. A sarokpadot szinte beleépítették a falba. Leültem, hátradőltem, és megvártam, amíg a szemem hozzászokik a homályhoz. Közben megérkezett a borunk. Pontosan olyan hitvány volt, amilyenre emlékeztem. A Parázna Kocsmában szokatlanul sokan voltak aznap, pedig még le sem ment a nap. Ha minden megszokott tevékenység megfeneklett a városban, mi mással is üthették volna el az időt egy ilyen felhős délutánon, ha nem egy kis tivornyázással? A morajlásból kiszűrődött a nevetés, a szitkozódás és a kockák hangja.

– A kocka elvan vetve! – kiáltotta az egyik játékos, mire részeges nevetésorkán harsant fel.

Beletelt néhány percbe, mire felfogtam a viccet. Caesar is ugyanezeket a szavakat használta, amikor a seregével átkelt a Rubiconon.

– Most már egy dobással is halhatatlanná tették a nevét – méltatlankodott Tiro.

– Egy dobással?

– Egy kockadobással. A Venus-dobás a legértékesebb kombináció, ami mindent visz. Mostanában a játékosok azt is Caesar-dobásnak hívják, és mielőtt dobnak, mindig azt suttogják: „Gaius Julius.” Nem hinném, hogy ez feltétlenül a rajongásukat fejezi ki a hadvezér iránt. Egyszerűen csak babonásak. Caesar részben isteni származásúnak vallja magát, akinek felmenői között Venus is ott van. Így lett a Venus-dobásból Caesar-dobás.

– Ami mindent visz. Olyan nem létezik, hogy Pompeius-dobás?

Tiro horkantott egyet.

– Szerintem azt hívják így, amikor a kocka legurul az asztalról.

– Olyan rosszul áll Pompeius szénája?

– Tudod, mit mond Cicero? „Amíg Pompeiusnak nem volt igaza, mindig talált megoldást. Most, hogy igaza van, csődöt mond.” Caesar mindenkit meglepett. Még a támogatói sem hitték volna, hogy át mer kelni Itáliába a seregeivel. Láttad, milyen riadalmat keltett. Pompeius vezette a fejvesztett menekülést. Azóta is napról napra próbálja a kezébe venni a helyzet irányítását. Reggelente mámoros hangulatban hetvenkedik. De amint eljön a délután, erőt vesz rajta a rémület, és ráparancsol a seregeire, hogy vonuljanak vissza délre.

Sandán néztem rá.

– Borzasztó sokat tudsz a helyzetről ahhoz képest, hogy november óta betegen kellene feküdnöd Görögországban.

Tiro elmosolyodott.

– Tiro még mindig abban a betegágyban fekszik, és ez még egy darabig így is marad. Én Szoszkaridész vagyok, az alexandriai filozófus, aki nem tud dolgozni, csak sodródik a válság keltette hullámok hátán.

– Mi a célja ennek az ügyes csalásnak?

– Ciceróval közösen terveltük ki az egészet, miközben hazafelé jöttünk Kikíliából. Az utazás minden egyes állomásán egyre rosszabb és rosszabb híreket kaptunk Rómából: Caesar kigúnyolja az alkotmányt, nem hajlandó feloszlatni galliai seregeit, és azt követeli, hogy indulhasson a konzuli címért, anélkül, hogy visszajönne Rómába. Hallottuk, hogy Pompeius hasonlóképp köti az ebet a karóhoz, nem hajlandó több engedményt tenni Caesarnak, csak a városkapun kívül dühöng, és ragaszkodik a saját hispániai légióihoz. A szenátus pedig, azok a patetikus, összezavarodott, gyáva, enyveskezű, mohó alakok, akiket mi a Legjobb Embereknek nevezünk, elkeseredett vitákba bonyolódik, amik gyakran az erőszak határát súrolják. Nem kell ahhoz Kasszandrának lenni, hogy az ember lássa: nagy politikai válság van kialakulóban. Cicero úgy döntött, hogy bölcsebb lenne, ha én hamarabb érkeznék meg Rómába, mint ő, ugyanis másban nem bízik, hogy hiteles beszámolókat küldjön neki.

– De miért álruhában?

– Azért, hogy a szimatolás közben ne rögtön Cicero jusson az emberek eszébe. Egyszerű álöltözet. Szakáll, egy kis festék az arcra: ennyi az egész.

– Ráadásul megint vékony vagy. Mint amikor először találkoztunk. Az arcod formája is megváltozott.

– Hazafelé Kikíliából, még az út elején valóban megbetegedtem, és elég sokat fogytam. Elhatároztam, hogy a meggyőző álcázás érdekében vékony is maradok. Sajnos le kellett mondanom a szezámról és a mézes süteményekről. Ha külön-külön vesszük, egyik sem elég meggyőző álca, de összességében eléri a kívánt hatást. Távolról senki sem ismer fel, vagy ha mégis, azt hiszik, hogy tévednek, mert Cicero mindenkivel elhitette, hogy az ő hőn szeretett titkárát egy makacs betegség döntötte le a lábáról Görögországban. Az emberek jobban hisznek annak, amit „tudnak”, mint amit látnak. Leszámítva téged, Gordianus. Gondolhattam volna, hogy te rájössz, ki vagyok.

– Amióta visszajöttél, minden idődet itt töltötted a városban?

– Herkulesre, dehogy! Bejártam egész Itáliát, felkerestem Caesar helyőrségeit, követtem Antonius mozgását, ellenőriztem Domitius helyzetét Corfiniumban, és továbbítottam üzeneteket Cicero és Pompeius között...

– Vagyis Cicero titkos ügynöke lettél.

Tiro vállat vont.

– Már akkor gyakorolhattam ezt a szerepet, amikor Cicero Kikíliában volt kormányzó. Tiróval, a kormányzó titkárával senki sem akart volna beszélni. Az alexandriai Szoszkaridész viszont mindenkinek azonnal a kebelbarátja lett.

Ránéztem a borospoharam fölött.

– Miért mondod ezt el nekem?

– Miután eltökélted magadban, hogy láttál engem itt, Rómában, előbb vagy utóbb magadtól is kiderítetted volna. Sőt lehet, hogy rossz következtetésekre jutottál volna.

– Azt is mondhattad volna, hogy ma nem akarsz beszélgetni velem.

– Miközben te az utcán ordítoztad a nevemet, és folyton utánam küldted azt a két fiút, mint valami kopókat? Nem, Gordianus, tudom, milyen kitartó tudsz lenni, mint egy kutya, amelyik nem tudja, hova ásta a csontot. Inkább önszántamból megmutatom, mint hogy lyukakat ássál mindenhova. A lyukak veszélyesek. Ártatlan emberek is megsérülhetnek miattuk. Akárcsak a rossz következtetések miatt.

Vendéglátónk újabb korsó bort hozott. A második adag csakugyan jobb volt, mint az első, ha nem is sokkal jobb. A szemem már hozzászokott a sötéthez. A füstös lámpások narancsszínű fényében halványan és bizonytalanul kivehettem néhány arcot. Akkora volt a zaj, hogy senki sem hallhatta, amit beszélünk.

Eszembe jutott valami.

– Az őrök azt mondták, hogy Cicero leveleket ír neked Görögországba.

– Való igaz. Patrae-ben a házigazdánkat is beavattuk a tervbe. Hivatalosan ő vigyáz rám a lábadozásom alatt. Amint megkapja a leveleket, válaszokat küld rá, rajtuk az én nevemmel.

– Vagyis Cicero üres leveleket küld neked?

– Aligha! Tele vannak pletykákkal, színdarabokból vett idézetekkel és jókívánságokkal. Tudod, mindig lemásoltatja a leveleket. Ebben nincs semmi szokatlan, hacsak nem az, hogy mindkét példányt elküldi. Az egyiket egy szokványos hírvivő viszi Patrae-be a látszat fenntartása végett. A másikat egy titkos hírvivő nekem hozza el, oda, ahol éppen vagyok.

– De ha a levelek pont egyformák, akkor Cicero csupán pletykákat és jókívánságokat küld neked.

– A látszat szerint igen. Így biztonságosabb.

Elmosolyodott, aztán mintha eltöprengett volna valamin. Végül elővett egy erszényt a tunikájából, és előhalászott belőle egy összehajtogatott pergament Odaszólt az egyik felszolgálólánynak, hogy akasszon le egy lámpást, és hozza oda nekünk. A sercegő lámpafénynél olvastam fel a levelet. A hónap első napján keltezték, tizenöt nappal korábban.

 

„KELT FORMAE-BEN, FEBRUARIUS ELSŐ NAPJÁN

 

Marcus Tullius Cicerótól Marcus Tullius Tirónak Patrae-be:

 

Továbbra is nagyon aggódom az egészséged miatt. Vigasztal a hír, hogy nem veszélyes a kór, ami megtámadott, de nyugtalanít a tény, hogy ennyire elhúzódik. Felzaklat ügyes titkárom hiánya, de még jobban felzaklat az, hogy olyan ember hiányzik mellőlem, aki módfelett kedves nekem. Bár vágyom rá, hogy újra lássalak, nem szeretném, ha korábban kelnél fel, mint ahogy meggyógyulsz, kiváltképp amíg ilyen mostoha az időjárás. Még a legkényelmesebb házakban is didereg az ember, nem is szólva a végeláthatatlan nyirkos, szeles időjárásról, ami a tenger felől érkezik. Ahogy Euripidész mondaná:, „A hideg a finom bőr leghalálosabb ellensége.”

Caesar továbbra is úgy tesz, mintha tárgyalásokat folytatna Pompeiusszal, ám közben megszállót játszik. Akárcsak Hannibál, diplomatákat küld előre, mielőtt az elefántokat elindítaná! Most azt mondja, hogy átadja Galliát Domitiusnak, és Rómába jön, hogy személyesen induljon a konzuli címért, ahogy a törvény megköveteli. Egyetlen feltétele, hogy Pompeius oszlassa fel az összes lojalista haderőt, amit az utóbbi időben Itália földjén toborzott, és haladéktalanul induljon el Hispániába. Caesar nem tesz említést az elfogott helyőrségekről, amiket azóta győzött le, hogy átkelt a Rubiconon.

Csak abban reménykedhetünk, hogy a Caesar seregében lévő gallok hátat fordítanak neki, hiszen bőven van okuk gyűlölni, miután olyan kegyetlenül lerohanta a szülőföldjüket. Északra a lázadó gallok fogadnák, nyugatra Pompeius hat hispániai légiója, keletre pedig azok a provinciák, amelyeket Pompeius réges-rég meghódított, és ahol a Nagy Vezért még mindig nagy becsben tartják. Bárcsak a középpont is kitartana olyan sokáig hogy megakadályozza Róma lerohanását!

Terentia azt kérdezi, hogy viseled-e a sárga sálat, amit akkor adott neked, amikor elindultunk Kikíliából. Mindent meg kell tenned, hogy elkerüld a megfázást!”

 

Felnéztem a levélből.

– Kissé túlzottnak érzem azt a reményt, hogy a gallok Caesar ellen fordulnak. A fiam, Meto azt írta, hogy nagyon is ragaszkodnak hozzá, szinte a vallásosok buzgalmával. Máskülönben elég egyértelmű a levél.

– Ugye?

– Hogy érted ezt?

– A szavaknak nem csak egy jelentésük lehet.

Összevontam a szemöldököm, és a pislákoló fényben még egyszer szemügyre vettem az írást.

– Azt akarod mondani, hogy valamiféle titkos üzenetről van szó?

Tiro volt az, aki Cicero konzulsága idején feltalálta és bevezette a rövidített írásformát, amivel könnyebben lehetett jegyzetelni a szenátus ülésein. Ám ez a levél nem a híres Tiro-féle gyorsírással készült, és nem is titkosírással.

Tiro elmosolyodott.

– Például mindannyian tudjuk, mit jelent a „kék” szó. De ha előre elárulom neked, hogy „a kék légiót, a piros helyőrséget jelent”, te pedig később egy kék sálról írsz nekem, akkor csak ketten fogjuk tudni, mire célzol.

– Értem. És ha Cicero Euripidésztől idéz egy sort...

– Az valami egész mást jelent, mintha Enniust idézne. Az idézet konkrét tartalma nem lényeges. Ha tengeri utazásról ír, még arra is utalhat, hogy Pompeius hideg fejjel gondolkodik. A „szép lovak” egy szenátorra is vonatkozhatnak, akit figyelemmel kell tartani. Még az elefántok említése mögött is lehet titkos jelentés.

Megráztam a fejem.

– Ti aztán remek csapat vagytok Ciceróval. Miért is lenne szükségetek kardokra, amikor itt vannak a szavak fegyvernek?

– Nagyon régóta vagyunk együtt, Gordianus. Én segítettem megírni Cicerónak az összes beszédét, amit valaha is elmondott. Én másoltam le a szerződéseit, én szerkesztettem meg a magyarázó szövegeit. Sokszor nála is előbb tudom, hogy mit fog kimondani. Nem volt nehéz kidolgoznunk egy láthatatlan szöveget, amit csak mi ketten használunk. A szavakat mindenki látja, de a jelentést csak mi egyedül.

Körbepillantottam a helyiség homályos sarkain.

– Vajon Meto és Caesar is ilyen közel kerültek egymáshoz?

Tiro a jelek szerint észre sem vette a hangomban rejlő keserűséget. A homlokán dobolt az ujjaival.

– Talán. A nagy embereknek, mint amilyen Cicero, vagy esetleg Caesar is, még egy fejre van szükségük, hogy az összes ragyogó gondolatukat tárolhassák.

– A szabadság nem változtatott meg, Tiro. Még mindig alulbecsülöd magad, és túlbecsülöd a korábbi gazdádat.

– Meglátjuk.

Miközben összehajtogatta a levelet, és visszacsúsztatta az erszényébe, hirtelen megvilágosodtam.

– Cicero volt az, ugye?

– Mire gondolsz, Gordianus?

– Cicero írta azt a titkos beszámolót rólam és a családomról Pompeiusnak.

Tiro habozott egy darabig.

– Milyen beszámolót?

– Tudod, hogy miről beszélek.

– Tudnom kellene?

– Tiro, elbújhatsz a szavak mögött, de nem bújhatsz el az arcod mögött. Előttem nem. Pontosan tudod, hogy miről beszélek.

– Talán.

– Így már minden világos. Ha Pompeiusnak arra volt szüksége, hogy egy számára megbízható ember titkos beszámolókat készítsen különféle római polgárokról, nem is találhatott volna jobbat Cicerónál, aki folyton kísérteteket lát az ágyak alatt, amióta kiszimatolta azt az úgynevezett Catilina-féle összeesküvést. Cicero valószínűleg már évek óta bővíti a rólam készített iratkötegét! A megjegyzés arról, hogy hiányoznak belőlem a „római erények”, a helytelenítő mondat arról, hogy szinte szokásom rabszolgákat örökbe fogadni... Ó igen, mennyire Ciceróra vall! Magasról lenéz engem, mint mindig. Cicero beszámolóit pedig ki más írhatta volna át titkos nyelvre, mint te, Tiro, a bizalmas titkára, a gyorsírás feltalálója, az elméje másik fele? Aznap a városban voltál, nem igaz? Aznap, amikor Numerius meghalt. Láttalak az utcán, miután eljöttem Cicerótól. Mi volt Numerius utolsó megbízatása a Nagy Vezértől? Begyűjteni Cicero titkos hűséglistáját?

Tiro a szeme sarkából nézett rám.

– Ha létezett is valaha ilyen beszámoló... a másolat, amit Cicero Numeriusnak adott, eltűnt. Pompeiusnak soha nem sikerült előkerítenie, bár kifordította Numerius összes ruhadarabját, és feltépte az öltéseket is. Megállapította, hogy akárki is ölte meg Numeriust, elszökött a titkos iratokkal együtt. Te honnan tudsz róla, Gordianus?

– Elolvastam. Legalábbis azt a részt, ami rólam szól. Numerius holttestét átkutatva találtam meg, a saruja egy rejtett kis rekeszében.

– A sarujában! – Tiro elnevette magát. – Ez újdonság. De mit tettél a beszámolóval? Megvan még?

– Elégettem.

– De hiszen azt mondtad, hogy elolvastad a rólad szóló részt. Úgy égetted el, hogy el sem olvastad az egészet? Nem volt olyan bonyolult az a titkosírás.

– Pompeius váratlanul megjelent a házamban. Nem volt időm visszatenni Numerius sarujába. Ha Pompeius megtalálja a dolgozószobámban...

– Értem. Nos, ez a rejtély is megoldódott. Ciceróval sokat törtük a fejünket, hogy hol köthetett ki az a beszámoló.

– Ha majd írsz neki a találkozásunkról, amit gondolom, meg fogsz tenni, biztos megemlíted a „rózsaszín pirkadatot”, vagy akárhogy is nevezitek kettőtök között a „titkos beszámolók elégését”.

– Igazából Szophoklésztől idéznék egy sort. Szerinted Numeriust azért ölték meg, mert valaki rájött, hogy Cicero „hűséglistáját” hordja magánál, ahogy te fogalmaztál?

Elméláztam a válaszon, mielőtt kimondtam.

– Szerintem a gyilkosnak más oka is lehetett rá, hogy végezzen vele.

– Például?

– Az anyja úgy gondolja, hogy volt valami titkos megélhetési forrása. Talán fizetett kémként dolgozott.

Tiro a homlokát ráncolta.

– Másnak is kémkedett volna Pompeiuson kívül?

– Igen. Az asszony szégyellte bevallani, de elárulta nekem, hogy ilyesmire gyanakszik. Szegény özvegy kétségbeesetten szeretné kideríteni az igazságot a fia haláláról.

Tiro bólintott.

– Egyszer találkoztam Maeciával. Bámulatos asszony. Ő bérelt fel, hogy nyomozz Numerius halálának ügyében?

– Nem. Pompeius. Helyesebben mondva, a Nagy Vezér megparancsolta, hogy nyomozzak.

– Megparancsolta? Még nem diktátor, ha jól tudom.

– Ennek ellenére nagyon meggyőzően alakította. Rákényszerítette a vejemet, Davust, hogy az ő szolgálatába álljon. Világosan fogalmazott: nem adja vissza nekünk Davust, amíg ki nem derítem Numerius gyilkosának nevét. A lányom teljesen összeomlott. Davus akár Görögországba, Hispániába vagy Egyiptomba is kerülhet. Ha pedig Pompeius elveszti a türelmét... – Megráztam a fejem. – A hadvezérek veszélyes feladatokat szoktak kiszabni azoknak, akiket nem kedvelnek. Davus sorsa az ő kezében van.

Tiro tűnődve nézte a borospoharát, amely olcsó, sárga agyagból készült. Végigfuttatta az ujját a pohár kicsorbult peremén.

– Nagyon őszinte vagy velem, Gordianus.

– Ahogy te is őszinte vagy velem, Tiro.

– Mi ketten soha nem voltunk ellenségek.

– És remélem, nem is leszünk.

– Elárulok neked egy titkot, Gordianus. Valamit, amit valószínűleg nem.; lenne szabad. – Lehalkította a hangját, és kifejezetten erőlködnöm kellett, hogy halljam, amit mond a nevetésorkán és kockazörgés közepette. – Pár nappal a halála előtt találkoztam Numerius Pompeiusszal. Pompeius és Cicero üzeneteit kellett kicserélnünk. Itt találkoztunk a Parázna Kocsmában, mi több, pontosan ebben a sarokban. Úgy hívta: az ő sarka. Az volt a benyomásom, hogy jó sok üzletet megkötött már azon a helyen, ahol most te ülsz.

Megborzongtam az érzéstől, hogy a halott ember szelleme esetleg most is ott ül mellettem.

– Milyen üzletekről beszélsz?

Tiro tétovázott a válasszal.

– Amennyire tudom, Numerius hűséges volt Pompeiushoz. Soha nem volt okom kételkedni ebben. De az utolsó találkozásunk alkalmával úgy látszott, módfelett érdekes ismeretek birtokába jutott. Veszélyes dolgokat derített ki.

– Folytasd, Tiro. Figyelek.

– Többet ivott a kelleténél, ezért megeredt a nyelve. Ráadásul nagyon izgatott is volt.

– Mivel kapcsolatban?

– Valamiféle iratokkal kapcsolatban, amik hozzá kerültek. „Hatalmas dolgokon ülök” – közölte, és úgy vigyorgott, mint egy róka. – „Olyan hatalmas dolgokon, hogy meg is halhatok, ha eljár a szád.”

– Mi volt az, Tiro?

– Egy titkos irat egy összeesküvésről, amit Caesar megölésére szőnek.

Kissé mogorván mosolyra húztam a számat.

– Pompeiustól ered?

– Nem! Caesar saját táborából, a hozzá közel álló emberek köréből. Fogalmam sincs, honnan szerezhetett tudomást Numerius egy ilyen összeesküvésről, és milyen iratok kerültek hozzá. De ennyit mondott nekem.

– Mikorra tervezték a megölését?

– Akkor kellett volna megtörténnie, amikor Caesar átkelt a Rubiconon, abban a pillanatban, amikor leigázta a szülőföldjét, és kimutatta a foga fehérjét. Ám valamiért mégsem történt meg. Numerius viszont még mindig úgy gondolta, hogy bármikor megtörténhet.

– Ábrándozás!

– Lehet. De ő azt állította, hogy iratokkal tudja bizonyítani egy ilyen összeesküvés létezését. – Tiro közelebb hajolt hozzám. – Te nem tudsz róla, igaz, Gordianus?

– Hogy érted ezt?

– Azt mondtad, megtaláltad Cicero beszámolóját Numerius sarujában. Mit találtál még ott? Az igazat mondd nekem, Gordianus, én is az igazat mondtam neked.

Nagy levegőt vettem.

– Pontosan öt pergament találtam, egyforma színűeket és fajtájúakat. Mindre ugyanaz a kéz írt, ugyanazzal a titkosírással.

Tiro bólintott.

– Cicero teljes beszámolója lehetett. Összesen öt lapból állt. Semmi mást nem találtál?

– Csak ennyit találtam Numerius sarujában.

Tiro hátradőlt. Egy idő után felemelte a poharát, és kért még bort.

– És hozzatok egy normális bögrét, sima peremmel! – tette hozzá olyan érces hangon, hogy az eunuchnak leolvadt a szájáról a vigyor.

Egyszeriben rájöttem, miért osztogatta nekem olyan bőkezűen az ismereteit. Abban reménykedett, hogy tőlem is hall valamit az összeesküvésről szóló iratokkal kapcsolatban. Csalódást okoztam neki.

Megvártuk, amíg kihozzák a bort, majd némán iszogattunk. Valaki felkiáltott a terem túlsó végében.

– A Caesar-dobás! A Caesar-dobás mindent visz!

A férfi örömtáncot járt, aztán felmarkolta a nyereményét.

– Nem túl könyörületes győztes – motyogtam.

– Szerintem Caesar sem lesz az – morogta vissza Tiro.

– Amikor itt beszélgettetek Numeriusszal a fogadóban a Caesar elleni merénylet tervéről, már csak néhány nap volt hátra a haláláig.

– Igen.

– De a halála napján Cicero iratait hordozta. Nem volt némi... – Nagyon óvatosan kellett fogalmaznom. – Nem volt némi civódás Numerius és Cicero között, mielőtt Numerius elhagyta Cicero házát, és átjött hozzám?

– Civódás?

– Kiabálás, olyan hangos, hogy az utcáról is hallani lehetett.

– Azok az átkozott őrök! Ők mondták ezt neked?

– A világért sem akarnám őket bajba keverni...

Tiro vállat vont.

– Elképzelhető, hogy Cicero aznap felemelte a hangját Numerius előtt.

– Felemelte a hangját? Az őrök szerint valósággal üvöltött. Valami adósságról beszélt Caesar felé. Vajon Numerius tartozott Caesarnak... vagy Cicero?

Tiro arckifejezése elárulta, hogy roppant érzékeny témára tapintottam rá.

– Rengetegen tartoznak Caesarnak. De ennek semmi köze ahhoz, hogy mennyire hűségesek Pompeiushoz vagy a szenátushoz.

Bólintottam.

– Igen, csak... Az anyja szavaiból azt vettem ki, hogy Numerius talán zsarolt valakit.

Tiro fészkelődni kezdett a padon.

– Azt hiszem, elegem van ebből a vacak borból. Egy idő után inkább egyre rosszabb, mint jobb. És ez a nyomorult bögre még csorbább, mint az előző volt.

– Te is Rómában voltál azon a napon, amikor Numerius meghalt, Tiro. Nem... követted... esetleg, miután elhagyta Cicero házát?

– Nem tetszik az a hangnem, ahogy beszélsz velem, Gordianus.

Arra gondolt, hogy gyilkossággal gyanúsítom?

– Csak azért kérdezem, mert ha netán követted, láthattál valami szokatlan dolgot útközben. Például valaki más is követhette rajtad kívül. Vagy átadhatott valakinek iratokat, mielőtt bekopogtatott hozzám...

Tiro most már nyílt tekintettel nézett rám.

– Igen, követtem Numeriust. Cicero tudni akarta, mi a következő úti célja. Ezért követtem Cicerótól egészen a házadig. Olyan sokáig vártam, hogy már azt hittem, megszökött előlem. Honnan tudhattam volna, hogy holtan fekszik odabent? És nem, nem láttam, hogy adott volna bármit bárkinek is, és nem vettem észre, hogy bárki követte volna. Mielőtt megkérdeznéd, azt sem láttam, hogy valaki felmászott a házad tetejére, hogy beugorjon a kertedbe. Bár amúgy sem láthattam egyszerre az épületnek mind a négy oldalát, nem igaz?

Elmosolyodtam.

– És eszedbe se jusson megkérdezni, hogy esetleg én másztam-e fel a tetőre, hogy beugorjak a kertbe! – Próbált némi könnyedséget belecsempészni a hangjába. – Te is láttad, milyen óvatosan kellett lemásznom azon a rozoga létrán Cicero házánál!

– Igen, de ettől eltekintve mégiscsak sikerül a létrán át közlekedned, nem igaz?

Én is megpróbáltam fesztelenül válaszolni neki.

Elnézést kértem tőle, hogy kimehessek az árnyékszékre. Ki kellett mennem a hátsó ajtón, majd végig egy szűk sikátoron, egy fészerszerű bódéig. A kövezett padlón számos lyukat alakítottak ki, de a Parázna Kocsma részeg törzsvendégei nem voltak elsőrangú céllövők, így a hely bűzlött az állott vizeletszagtól. A szag alapján az az érzésem támadt, hogy a Cloaca Maxima, a Tiberisbe ömlő főcsatorna pontosan a lábam alatt bugyog.

Mire visszatértem a sarokpadhoz, Tiro már eltűnt. Én ott maradtam, és ittam még egy pohár bort. Nem siettem sehova. A beszélgetésünk során szerencsére többet sikerült kiderítenem, mint amennyit reméltem. De vajon hova lettek az iratok, amikkel Numerius büszkélkedett Tirónak pár nappal a halála előtt? Ki tudhatott még róluk? Akárcsak szegény Numerius, én is úgy éreztem, hogy valami hatalmas dolgon ülök. Bárcsak rá is tehettem volna a kezemet!

 

 

 

IX

 

Februarius hátralévő napjai szomorúságot hoztak Pompeius támogatóinak, és örömöt hoztak Caesar híveinek.

A győzelmek töretlen sorától előrehajtva Caesar továbbnyomult délre, és seregeivel körbevette Corfiniumot. Domitius Ahenobarbus csapdába esett a városban, és kétségbeesett üzenetekben kért erősítést Pompeiustól. A Nagy Vezér röviden azt üzente vissza neki, hogy nem áll szándékában felszabadítani Corfiniumot, mert Domitiusnak eleve nem kellett volna helyőrséget felállítania ott.

Domitius eldugta a levelet a katonatisztek elől, és azt hazudta nekik, hogy Pompeius már úton van. Csakhogy izgága viselkedését látva senki sem adott hitelt a szavainak. A tisztek megegyeztek a háta mögött, hogy harc nélkül átadják a várost Caesarnak.

Domitius személyes okokból tekintette ilyen makacsul ellenségének Caesart. Az ő nagyapja és apja települést hozott létre Galliában; meghódították az allobrogokat és az avernóiakat, utakat építettek, és római kolóniákat alakítottak ki a tengerpart mentén. Közben a családja kimondhatatlan nagy vagyonra tett szert. Egy idő után már úgy tekintettek Galliára, mint a saját birtokukra, amit Domitius is örökölt volna tőlük. Caesart egy arcátlan újgazdagnak tartották, aki az ő eredményeiket kihasználva kezdte meg saját hódító hadjáratát. Amikor hat évvel korábban Domitius szerette volna elnyerni a kormányzói megbízatást Dél-Galliában, Caesar sikeresen gáncsot vetett neki, és megtartotta parancsnoki hatalmát a régióban. Most végre lejárt Caesar kormányzói időszaka. A törvény előírásai szerint le kellett volna mondania Galliáról, és átadni a hatalmat Domitiusnak. Caesar viszont ehelyett a seregével együtt átkelt a Rubicon folyón. Domitiusnak tehát jó oka volt gyűlölni őt, de még több oka volt félni tőle.

Miután Domitius rájött, hogy elárulták, és bármikor nemtelen halált halhat – akár Caesar katonáinak, akár, ami még rosszabb, a saját embereinek keze által –, megkérte a felcserét, hogy adjon neki mérget. Alighogy megitta a mérget, az a hír jött, hogy Caesar az összes foglyot, még a legádázabb ellenségeit is, a lehető legnagyobb könyörületességgel és tisztelettel kezeli. Sikoltozni kezdett, és a haját tépve átkozta magát, amiért ilyen elhamarkodottan cselekedett – egészen addig, amíg a felcser, aki jobban ismerte Domitiust, mint ahogy ő ismerte saját magát, elárulta neki, hogy nem mérget nyelt le, csak egy ártatlan altatószert. Domitius megadta magát Caesarnak, és a feje is a helyén maradt.

Rómában Caesar támogatói kiszögezték a vezér nyilvános bejelentését a Forumon:

 

„Nem azért hagytam el a provinciámat, hogy bárkinek is ártsak. Csak meg akarom védeni magam az ellenségeim rágalmaitól, vissza akarom helyezni a nép tribunusait az őket megillető helyre, miután az én ügyemben való részvétel miatt űzték el őket. Fel akarom szabadítani magamat és a római népet egy maroknyi csoport egyeduralma alól.”

 

A gazdagok és hatalmasok bizonytalanabbik részét felbátorította Caesar irgalmassága. A menekültek közül is sokan visszatértek a városba.

Caesar pedig tovább menetelt dél felé, immár Domitius Ahenobarbus seregével és újabb Galliából érkezett erősítésekkel kiegészülve. Pompeius meghátrált, és megparancsolta az összes lojalista seregnek, hogy gyűljenek össze Brundisiumnál, Itália csizmájának sarkában.

 

 

– Davus meg fog ott halni – mondta Diana. – Meg fog halni Brundisiumban. Csapdába esik, akárcsak Pompeius többi embere. Caesar beteszi a lábát Itália sarkába, és összetipor mindenkit a saját saruja sarkával.

– Caesar eddig nagyon irgalmas volt – jegyeztem meg óvatosan. – Úgy foglalta el Corfiniumot, hogy egy csepp vér sem hullott.

– De ez most más. Ez Pompeius. Ő soha nem adja meg magát Caesarnak.

– Talán elmenekül, és nem is fog harcolni.

– A tenger felé? De Davus nem is tud úszni!

Próbáltam elrejteni a mosolyomat.

– Gondolom, hajóval mennének, Diana.

– Tudom! Én az időjárásra céloztam. Senki sem bont vitorlát ilyen időben, ha nem muszáj. Túl veszélyes, különösen az Adriai-tengeren. Viharok és hajótörések... szinte látom magam előtt Davust, amint a vízen hánykolódó törmelékbe kapaszkodik, összecsapnak a feje fölött a hullámok, és közben vadul villámlik az ég...

A túl színes fantáziája olyan átok volt, amit az anyjától örökölt.

– Davus okosabb, mint gondolnád – közöltem. – Tud vigyázni magára.

– Nem igaz! Édes, mint a méz egy hideg reggelen, de ugyanolyan lassú is. Te is tudod. Mi lesz, ha Pompeius nem menekül el, és összecsapnak: Caesar seregei Pompeius seregei ellen? Davus soha nem választaná az ésszerű utat; nem szökne el. Kötelességének érezné maradni és harcolni a többi katona kedvéért. Így viselkednek a férfiak a csatákban, nem? Bajtársak és hűség, az utolsó csepp vérig.

Erre nem tudtam válaszolni. Egyetlenegyszer csatáztam életemben: Catilina seregében Pistoria mellett. Nem tudtam megcáfolni, amit mondott.

Diana elfintorodott.

– Meto szerint nem is érzik a sebesülést, amikor megtörténik. Addig küzdenek, amíg marad erejük. – Egyszeriben rémület költözött a szemébe. – Lehet, hogy Davus és Meto egymás ellen fognak harcolni! Akár meg is ölhetik egymást!

Most már szemlátomást elhatalmasodott rajta a képzelete. Felálltam a székből, és átmentem a dolgozószoba túlsó végébe. Rátettem a kezem a vállára. Ő nekem dőlt, és átfogta magát a karommal.

– Davust testőrnek képezték ki, nem katonának. Te is tudod, Diana. Pompeius is ilyen minőségben alkalmazza. A Nagy Vezért őrzi. Ott lesz mellette éjjel-nappal. Kérdem én: hol lehetne Davus nagyobb biztonságban? Pompeius sem bolond. Gondolj bele, milyen óvatos volt eddig is: valahányszor Caesar egy lépést tett előre, ő kettőt lépett hátra. Davus valószínűleg nagyobb biztonságban van Pompeius mellett, mintha itt lenne Rómában.

– De mi lesz, ha tényleg megütköznek, és Pompeius maga vezeti a seregét a csatába? Meto azt mondta, hogy Caesar is ezt teszi. Akkor Davusnak vége. Úgy van, ahogy mondtad: arra képezték ki, hogy testőr legyen. Inkább feláldozza magát, semminthogy a parancsolójának baja essen. Meg sem áll majd gondolkodni. Ha kardot döfnek Pompeius szíve felé, oda fog ugrani!

– Diana, Diana, nem szabad ilyesmikre gondolnod! – sóhajtottam. – Figyelj rám! Azt szeretném, hogy csukd be a szemed, és képzeld magad elé Davust. Mit csinál ebben a pillanatban? Majd én megmondom. Ott áll Pompeius sátrának bejáratánál, őrködik, és az ásítással küzd. Tessék, látod már? Én igen. Sőt a legyet is látom, amelyik a feje körül kering. Ha ásít, talán bele is repül a szájába!

– Ó, papa!

Diana szipogva elnevette magát szívet tépő bánata ellenére. Magamhoz öleltem.

– Szerinted most mire gondol Davus? – kérdeztem halkan.

– Arra, hogy mit lehetne legközelebb enni!

– Nem. Rád gondol, Diana. Rád és a kis Aulusra.

Diana sóhajtott, és befészkelte magát a karjaim közé. Gratuláltam magamnak, hogy sikerült megvigasztalnom, de korai volt az örömöm, mert a következő pillanatban megremegett, felzokogott, és kitépte magát az ölelésemből.

– Most mi ütött beléd, Diana?

– Ó, papa, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy Davus ilyen távol van, és ennyire hiányzunk neki! Biztos nagyon szenved, és én semmit sem tehetek! Papa, meg kell ígérned, hogy visszahozod őt. Mindent meg kell tenned, amit csak tudsz, hogy ő visszakerülhessen hozzánk!

– De Diana...

– Meg kell találnod Pompeius rokonának gyilkosát, meg kell mondanod a Nagy Vezérnek, hogy ki volt az, és vissza kell tőle követelned Davust!

Megráztam a fejem.

– Nem tudod, mit kérsz, lányom.

Zavartan, elégedetlenül és kétségbeesetten nézett rám. Valami olyasmit láttam a szemében, amit korábban még soha. Felrémlett benne a gondolat, hogy a szeretett apja, akire mindig olyan szilárdan támaszkodhatott, mint egy sziklára, egyszerűen megöregedett, és túl koros ahhoz, hogy biztonságot nyújtson a családjának. Szerettem volna megmondani neki, hogy nagyon távol jár az igazságtól, de a nyelvem ólomdarabként ült a számban.

 

 

Azt a bizonyos napot, martius utolsó napját elkeseredett fiatal nők társaságában töltöttem.

Alighogy Diana kiment a dolgozószobámból, Mopsus szaladt be. Abban az ideges lelkiállapotomban feltűnt, hogy ő és az öccse soha nem mentek vagy sétáltak, sem bent a házban, sem kint. Csak két helyzetben tudtak létezni: mozdulatlanul, vagy iszkolva, mint a vadászkutyák.

– Gazdám, látogatód érkezett.

– Van neve is annak a férfinak?

– Nem férfi. Nő.

Hátradőltem.

– Akkor is biztosan van neve.

Mopsus összevonta a szemöldökét, és rájöttem, hogy az előcsarnok és a dolgozószobám között elfelejtette a látogató nevét. Az emberek olyanok, mint az állatok Aiszóposz meséiben, gondoltam magamban; az alapvető természetük soha nem változik meg. Davus mindig is testőr lesz. Meto mindig is írnok és katona lesz. Mopsusból pedig, aki egy istállóban nőtt fel, és állatokat kellett gondoznia, soha nem lesz tisztességes bejelentő rabszolga.

– Milyen nőről van szó? – kérdeztem. – Előkelő vagy alacsony rangú?

Mopsus eltöprengett.

– Testőrökkel jött. Egyébként nehéz megmondani az öltözéke alapján. Feketét visel.

Lehet, hogy Maecia jött el, hogy érdeklődjön a nyomozás haladása iránt? Vagy éppen hogy kiderítse: még semmit sem sikerült megtudnom a fia haláláról? Nem volt gusztusom újra találkozni vele... hacsak nem azért jött, mert talált egy újabb bizonyítékot Numerius titkos üzelmeivel kapcsolatban. Talán pont az iratokat, amik a Caesar elleni merényletet bizonyítják...

– Idős vagy fiatal?

Mopsus megint rágódott egy kicsit.

– Fiatal. Olyan korú, mint Diana.

Akkor hát nem Maecia, mégis feketét visel. A homlokomat ráncolgattam. Numeriusnak nem volt felesége, sőt lánytestvére sem. De talán...

– Vezesd be – mondtam végül.

– És a testőrei?

– Ők természetesen kint maradnak.

Mopsus elvigyorodott.

– Hárman vannak, de fogadok, hogy nem tudnák magukat átverekedni a Hegesarcún!

Az utóbbi időben a két fiú egyre inkább megkedvelte Cicatrixot. Érdekes módon, a csúf szörnyeteg is megenyhült kissé a gyerekek irányában. Gyakran hallottam, ahogy hármasban nevetgélnek az előtérben vagy az ajtón kívül. Cicatrix harsány ugatása éles ellenpontját alkotta a fiúk kacarászásának. Bennem megmaradt a gyanakvás a gladiátorral szemben, és szívesen megszabadultam volna tőle, ám már én sem féltem tőle annyira, mint a legelején. Nagyszerűen őrizte a bejárati ajtót. Mogorván, de nem fenyegetően viselkedett Bethesdával és Dianával. Minden jel szerint jobban szeretett a Nagy Vezér testi épségére vigyázni, és kissé rangon alulinak érezte, hogy egy hozzám hasonló névtelen senki házában kell őrködnie. Közben mi ketten is kidolgoztunk egy vonakodó, felszínes értekezést egymás között. Én kurta parancsokat adtam neki, Cicatrix pedig mindannyiszor felmordult, de teljesítette őket.

Mopsus kiszaladt a dolgozószobámból. Kiléptem a kertbe, mert úgy gondoltam, az megfelelőbb hely egy fiatal nő fogadására. Martius első napjaihoz képest enyhe volt az időjárás, gyenge széllel és néhány magasan kúszó, gyapjas felhőfoszlánnyal a hidegkék égen.

Pár pillanattal később a vendégem is kijött utánam. Nem a férjes asszonyok stóláját, hanem a hajadonok hosszú tunikáját viselte, feketében. A vállára terített köpeny ugyanolyan ébenszínű volt, mint a haja. Hosszú tincseit tűkkel és fésűkkel rendezte kontyba, amitől idősebbnek látszott a koránál. Az illatszer, amit használt, szintén öregítette. Megcsapta az orromat a jázmin és a nárdusz illata. Mopsus úgy vélte, egykorú lehet Dianával. Nekem viszont még fiatalabbnak látszott: nem lehetett több tizenhétnél vagy tizennyolcnál. Keze és arca olyan fehér volt, mint egy galamb melle.

Csüggedten nézett rám sötét szemöldöke alól.

– Te vagy Gordianus?

– Igen. Te ki vagy?

– Én Aemilia vagyok, Titus Aemilius lánya.

Várakozón az ajtóra néztem, amin keresztül kilépett a kertbe.

– Hol van a kísérőd?

A lány zavartan sütötte le a szemét.

– Egyedül jöttem.

– Egy olyan korú és rangú lány, mint te, kísérő nélkül sétálgat Róma utcáin?

– Testőröket hoztam magammal.

– Akkor is... Az apád tudja, hogy itt vagy?

– Az apám elment. Pompeiusszal.

– Hát persze. És az édesanyád?

– Pár nappal ezelőtt jöttünk vissza Rómába. Eddig a tengerparti villánkban voltunk, de a mama szerint most már nagyobb biztonságban vagyunk Rómában. Neki ma sok dolga van, felkeresi a boltokat és a piacokat. Nekem is vele kellett volna mennem. Azt mondtam neki, hogy rosszul érzem magam, és otthon szeretnék maradni.

– Ehelyett idejöttél.

– Igen.

– Tényleg rosszul vagy? Nagyon sápadt az arcod.

Nem válaszolt, csak idegesen fürkészte a kertet, mígnem a tekintete megállapodott Minerva szobrán, a hátam mögött. Az istennő képmása mintha erőt öntött volna belé. Miközben beszélt, Minerva arcát nézte, nem az enyémet. Valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy megszólítson egy felnőtt férfit.

– Most jövök Maecia házából. Ő mesélt nekem rólad.

– Mit mondott?

– Hogy te nyomozol... – Kissé elhagyta a hidegvére. Lesütötte a szemét. – Itt történt?

Nagy levegőt vettem.

– Ha Numerius Pompeius meggyilkolására gondolsz, igen, itt történt a kertemben.

A lány megborzongott, és szorosan a nyaka köré fogta fekete köpenyét.

– Rokonok voltatok? – kérdeztem.

– Nem.

– Mégis gyászruhát hordasz.

Beharapta az ajkát, ami vérvörösnek látszott holtsápadt arcához képest.

– Ő volt a... ő és én... házasodni készültünk.

Megcsóváltam a fejem.

– Nem tudtam.

– Senki sem tudta.

– Nem értem.

– Senki sem tudott róla. Pompeius azt akarta, hogy egy másik nőt vegyen feleségül. De ő engem választott. Numerius engem választott.

Abból, ahogy az egyik karja tudattalanul is a hasa felső részén pihent meg, hirtelen felfogtam, hogy miről beszél.

– Értem.

– Tényleg? – Arckifejezésében összevegyült a büszkeség és a zavarodottság. – Maecia is rájött. Ennyire egyértelmű?

Ismét megcsóváltam a fejem.

– Még nem látszik, ha erre akartál kilyukadni.

– Itt talán nem – nézett le, miközben megérintette a hasát. – De az arcomon biztosan. Hogy is ne látszana? Úgy lett volna helyes, ha én vagyok az özvegye. A gyermeknek az ő nevével kellett volna megszületnie. De most...

– Miért jöttél ide, Aemilia? Hogy megnézd a helyet, ahol meghalt?

Elfancsalodott az arca.

– Nem. Arra nem akarok gondolni.

– Akkor miért vagy itt? Mit akarsz tőlem? – Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán átnézett a vállam fölött, Minerva szobrára. Küszködött, hogy szavakká formálja a gondolatait. Felemeltem a kezem. – Ne fáradj, tudom. Azt akarod tőlem, amit mindenki más – Pompeius, Maecia és Diana is... – Megráztam a fejem. – Miért van az, hogy rajtad rögtön láttam, a saját lányomnál meg nem vettem észre, hanem villámcsapásként ért a késői felismerés? És az emberek még azt gondolják, hogy Gordianus olyan okos, és látja, ami mások elől rejtve marad!

Aemilia felkavartan nézett rám. Felsóhajtottam.

– Mióta tudod?

– Hogy gyermekem lesz? Már akkor tudtam, amikor a mamával elhagytuk Rómát. Nem voltam biztos benne, de tudtam. Azóta sokszor megtelt és elfogyott a hold, és már nem maradt kétségem. Érzem, hogy bennem van! Tudom, hogy még tűi korai, néha mégis érzem őt.

– Az ő gyermeke...

Ahogy Aemilia érezte az új életet a saját testében, úgy én is éreztem valakinek a létezését a kertemben: egy nagyon más természetű jelenlétet. Mi is vonzhatná erősebben a halott férfi szellemét a gyilkosság helyszínére, mint a saját meg nem született gyereke? Rémülten fordultam meg, mert szinte biztos voltam benne, hogy egy árnyékot láttam mozogni Minerva szobra mögött. Csak a fény játszott velem.

– Ő tudta? Elmondtad Numeriusnak?

A lány bólintott.

– Az utolsó alkalommal, amikor láttam... a halála előtti napon. Volt egy titkos találkozóhelyünk. – Lesütötte a szemét. – Ott... szóval utána... elmondtam neki. Féltem, hogy dühös lesz. De nem lett. Örült neki. Még soha nem láttam olyan boldognak. Azt mondta: „Pompeius kénytelen lesz feladni a házasságomról szőtt terveit, és bele kell egyeznie a frigyünkbe. Még ma este elmondom neki.” Másnap megint találkoznunk kellett volna, hogy elmondja, mit válaszolt a Nagy Vezér, de nem jött többé. – Beharapta az ajkát. – Az volt az a nap, amikor mindenki azt hitte, hogy jön Caesar, Pompeius pedig úgy döntött, hogy elmenekül Rómából. Az apám elküldött minket az anyámmal a villánkba, ezért egész éjjel kapkodva csomagoltunk. Le sem hunytam a szemem...

Nagy levegőt vett, felemelte a pillantását, és keményen az istennő szemébe nézett.

– Másnap a szekerünkön ültünk, felsorakozva a többi szekér között, amelyek a Porta Capenán keresztül akarták elhagyni a várost. Odajött hozzánk a mama egyik barátja. Arról beszéltek, hogy vajon Caesar tényleg jön-e, és kik fogják a pártját, aztán... mintha csak egy újabb pletyka lenne... az asszony azt kérdezte: „Hallottad? Tegnap megölték Numerius Pompeiust! Megfojtották...” Annyira gyorsan mondta, annyira hadart tovább, hogy hirtelen azt gondoltam, biztos csak képzelődtem. De tudtam, hogy igaz. Valami éleset éreztem a mellemben, mintha egy durva követ nyomtak volna bele. Azt hiszem, elájultam. Amikor magamhoz tértem, már kint voltunk a Via Appián. Megint olyan volt, mintha álmodtam volna az egészet, de valami azt súgta, hogy nem. A követ még mindig ott éreztem a szívemnél. Lélegezni is fájdalmas volt.

– Ki tud még a gyerekről?

– Titokban tartottam az anyám előtt, ameddig csak lehetett. Tudta, hogy valami nincs rendben, de azt hitte, csak az apám miatt aggódom, és az események zaklattak fel. Amikor viszont visszaindultunk Rómába, már nem tudtam magamban tartani. Mérges volt. Tudtam, hogy az lesz.

– Ezek szerint az apád nem tudja?

Aemilia lehajtotta a fejét.

– A mama azt mondja, hogy soha nem szabad megtudnia.

– Hogy tarthatnátok titokban? Még ha Pompeius el is hagyja Itáliát, és magával is viszi az apádat, a szülés előtt még visszatérhetnek. Ha pedig megszületik a gyerek, valakinek el fog járni a szája. Valakinek mindig eljár a szája. Nem várhatod, hogy...

Elhallgattam, mert akkor értettem meg, amit mondani akar.

– Ma reggel, amikor meglátogattam Maeciát, elmeséltem neki mindent. Numeriusról és rólam, illetve a gyerekről. Együtt sírtunk. Szerinte nem szabad megszabadulnom tőle. Azt mondja, csak ennyi maradt a kisfiából. De a döntés nem az övé. Sajnos én sem dönthetek. A mama azt mondta, muszáj megszabadulnom tőle.

Kiszáradt a szám.

– Kizárólag az apádnak van törvényadta hatalma fölötted és a méhedben lévő gyermek fölött.

– Ha az apám megtudná, megölne. Az törvényes és helyénvaló lenne, igaz?

– Biztos vagyok benne, hogy nem tenne ilyet. Lehet, hogy csak egy év múlva tér vissza, és itt talál téged a gyerekkel...

– Akkor is megszabadulhat tőle. Kiteszi egy hegyre a városon kívül, ahol éhen hal, vagy megeszik a sakálok. Aztán engem is elzár valahova, ahogy egy törött edényt zárnak a szekrény mélyébe. – A lány nagyot nyelt. – Nem, a mamának igaza van. Ha az apám itt lenne, követelné, hogy szabaduljak meg a gyerektől, amíg lehet. Még találhatnak nekem egy férjet, nem érted? A mama különben is azt mondja, hogy nem lenne túl okos egy apa nélküli gyermeket szülni erre a világra...

Sírva fakadt.

Visszafojtottam a késztetést, hogy megvigasztaljam. Megmerevítettem a karom, és ökölbe szorítottam a kezem. Hátrapillantva mintha azt láttam volna, hogy Minerva gúnyos mosollyal néz vissza.

– Aemilia, miért jöttél el hozzám?

– Nem tudom... Maecia azt mondta, hogy te láttad őt utoljára... és hogy most már minden tőled függ.

– De Aemilia, a te érdekedben semmit sem tudok tenni.

– Legalább kiderítheted, hogy ki ölte meg... ki ölte meg... a kisbabámat. – Észrevette a tanácstalanságot az arcomon. – Nem érted? Ha Numeriust nem ölik meg, biztos talál rá módot, hogy elvegyen feleségül. Biztos vagyok benne. Megszülhettem volna a gyermekünket! És akkor, még ha Numerius meg is hal egy csatában, vagy elvész a tengeren, ott lett volna nekem a baba, aki az ő nevét viseli. De most... most már baba sem lesz. Hát nem érted? Akárki is ölte meg Numeriust, az én méhembe is szúrt egy kést!

A hosszú, keserves sírás, amelyben felszínre tört a bánata, a házam bejáratáig is elhallatszott. A következő pillanatban ugyanis dörömbölést és dulakodás hangjait lehetett hallani az előtér felől, és egy-két szívdobbanásnyi idővel később kivont karddal kirontott a kertbe Aemilia három testőre. Cicatrix is követte őket, dühödten óbégatva, és a kardjával hadonászva. Olyan élénken mozgott az arcán a sebhely, mintha most szerezte volna. Megkerülte a testőröket, mellém szaladt, és védekező guggolásba helyezkedett, kitárt karral és behajlított, ugrásra kész lábbal. A három fegyveres vad arckifejezéssel közelített meg minket.

Aemilia szédülten nézett körül, aztán rájött, hogy mi történik. Visszafojtotta a könnyeit, és felemelte a kezét, hogy magához hívja a testőröket. Az izmos harcosok azonnal körülvették. Az egyikük suttogva váltott vele egy-két szót, majd továbbította a testőrtársainak. A vérontás fenyegető rémképe ott maradt a levegőben, mint valami nyers, szúrós szag.

Aemilia lehajtott fejjel közelebb lépett hozzám. A testőrei nem tágítottak mellőle, és bizalmatlanul méregettek.

– Bocsáss meg – suttogta a lány. – Soha nem akartam...

Bólintottam.

– Most elmegyek. Nem is tudom, miért jöttem. Csak azt gondoltam... hogy te talán... nem tudom.

Elfordult, a testőrei pedig minden mozdulatát követték. A leghátul haladó harcos hátrálva sétált, és le sem vette a szemét rólam és Cicatrixról.

– Várj! – kiáltottam.

Aemilia megállt, és hátranézett. Olyan közel mentem hozzá, amennyire csak mertem. Cicatrixnak azonban ez is túl közeli volt, ezért megragadta a karomat, hogy visszahúzzon.

– Aemilia, mondtál valamit egy titkos találkahelyről.

Kipirult arca még vörösebbé vált.

– Igen.

– Numerius tulajdona a hely?

– Az ő családjának tulajdona. Sok házuk van a Carinae negyedben.

– És hol van ez a hely?

Odalépett hozzám, és intett a testőreinek, hogy húzódjanak hátrébb. Én is távolabb parancsoltam Cicatrixot.

– Egy lakóház volt – mondta a lány halkan. – Förtelmes, büdös hely. De volt egy üres lakás a legfelső szinten. Az ablakból egy kicsit látni lehetett a Capitolinus-dombot.

Belenézett a semmibe, és a szemében könnyek csillogtak.

– Csak te és Numerius tudtatok erről a találkahelyről?

– Nem tudom. Azt hiszem, az apjától örökölte az épületet, de a nagybátyjának, Maeciusnak is volt beleszólása abba, hogyan vezeti.

– A szobát a titkos találkákhoz tartotta fenn Numerius?

– Igen. Tartott ott néhány tárgyat. Egy lámpást, pár ruhadarabot... és néhány verset, amit tőlem kapott.

– Verset?

– Görög szerelmes verseket, amiket neki másoltam le. Azokat olvastuk fel egymásnak...

Bólintottam.

– Szóval ez egy olyan hely volt, ahol esetleg más titkos holmikat is tartott?

– Nem tudom. Miért kérdezed?

– Lehet, hogy vannak ott iratok is.

Aemilia megrázta a fejét.

– Nem hinném. Nem láttam rekeszeket. Még egy szekrényt vagy ládát sem. Az ágy alatt kellett tartania a verseket is.

– Akkor is látnom kell azt a helyet.

Beharapta az ajkát, aztán megrázta a fejét.

– Kérlek, Aemilia. Nagyon fontos lehet. Talán rábukkanok valamire, ami megmagyarázza Numerius halálát.

Minervára nézett, majd rám. Most már nem remegtek a szemében könnyek.

– A ház a Kosárfonók utcájának és egy kis északra tartó sikátornak a sarkán van. Vörössel meszelték ki, de már kopik le róla, és látszik alatta a sárga festék. A szoba a negyedik emeleten van, a délnyugati sarokban. Az ajtón egy lakat függ, de a kulcs ott van az egyik kilazult padlólap alatt, amit egy mély karcolás jelez. Csak hármat lépsz a folyosón, és megtalálod.

Bólintottam.

– Meg fogom találni.

A lány megérintette a karomat.

– Ha odamész, meg fogod találni a szerelmes verseket. Hálás lennék, ha...

– Persze. Valahogy mindenképp visszajuttatom őket hozzád.

Most ő csóválta hevesen a fejét.

– Nem, a házunkban nem tarthatnám őket. De nem viselném el, ha bárki más beleolvasgatna. Égesd el mindet!

Megfordult, és csatlakozott a testőreihez.

Kikísértem őket a bejárathoz. Mielőtt kiértünk volna az előtérbe, a kis Aulus toppant elénk a semmiből, és kacarászva, tapsolva pontosan Aemilia orra előtt átszökdécselt az átriumon. Mopsus és Androcles utána szaladtak, de Aemiliát így is eléggé megrázta az élmény. Reszketve futott ki a bejárati ajtón, a testőrei alig tudták utolérni.

 

 

Aznap éjjel egyre csak forgolódtam az ágyamban. Végül Bethesda odafordult hozzám.

– Nem tudsz aludni, uram?

A holdfényben ezüstösen csillantak meg őszes hajtincsei, ám a szeme árnyékban maradt.

– A lány jár az eszemben, aki ma meglátogatott.

Vacsora közben már elmeséltem neki Aemilia történetét.

– Nagyon szomorú história.

– Igen. Azon töprengtem... hogy semmit sem tudok az ilyen dolgokról.

– Miről?

– Hogy miként szabadulnak meg egy magzattól.

Bethesda felsóhajtott a sötétben.

– Ez is olyan dolog, amivel a férfiak egyáltalán nem foglalkoznak. Sok módja van. Néha fűzfaágat használnak...

– Fűzfa?

– Igen, csak lehántják róla a kérget. Vékonynak és rugalmasnak kell lennie, hogy be tudjon jutni a méhbe.

Bólintottam.

– Vagy mérget vesz be a lány.

– Mérget?

– Valami főzetet, ami elég erős ahhoz, hogy kiűzze a testéből. Sötét, sűrű teát főznek, gyökerekből, gyógynövényekből, gombákból. Rutából, nadragulyából, anyarozsból...

– De az nem öli meg az anyát is?

– Néha az is előfordul. Láttam a lányt, amikor kifelé ment. Törékenynek látszott.

Bethesda keserűen sóhajtott, aztán a másik oldalára fordult.

A mennyezetet bámultam. Aemilia úgy hitte, hogy Numerius gyilkosa a felelős az ő meg nem született gyermekének elpusztításáért is. Ha a művelet közben Aemilia is meghal, a gyilkos már három ember haláláért lesz felelős?

Eltöprengtem azon, hogy vajon a Caesarhoz hasonló emberek is eltűnődnek-e az éjszaka hideg, sötét óráiban a felelősség ilyen láncolatain? Caesar tiszteletre méltó cselekedetnek tartja, ha valaki megöl egy másik embert az ütközetben. De mi van a férfi özvegyével és gyerekével, akik esetleg éhen halnak, vagy a szüleivel, akik belehalnak a gyászba, vagy a szeretőjével, aki megöli magát végtelen bánatában, vagy a falvakkal, amik az éhhalállal és a járványokkal küszködnek egy-egy háború után? Hány ilyen szenvedés- és halálláncolat ered minden egyes gall csatamezőből? Hány ilyen haláleset fog történni Itáliában most, hogy Caesar átkelt a Rubiconon?

Álmatlanul hánykolódtam és fészkelődtem.

 

 

 

X

 

Másnap Mopsusszal és Androclesszel útra keltem a Carinae negyed felé. Már elfelejtettem, hogy hol van pontosan a Kosárfonók utcája. Mopsus úgy vélte, ő tudja. Az öccse is úgy vélte. Mopsus azt mondta: jobbra. Androcles azt mondta: balra. Miközben marakodtak, én útbaigazítást kértem egy arra járó rabszolgától, aki tucatnyi kosarat cipelt magával. Egyenesen előre mutatott. Arra indultam, és már majdnem be is fordultam a sarkon, amikor a két fiú észrevette, hogy eltűntem, és gyorsan utánam szaladt.

A keskeny, kanyargós utcát boltok szegélyezték, sarkig tárt ajtókkal, közszemlére tett árucikkekkel. Kicsi, háromlábú asztalokra helyezték a kosarak tömkelegét, a többi meg a fejünk fölött pókhálóként kifeszített köteleken lógott. Helyi készítésű termékek is voltak közöttük, ám a legjobbak és legdrágábbak Egyiptomból érkeztek. Ezeket a Nílus mentén növő nádból fonták, és színesre festett náddal öltötték át őket keresztben, a legkülönfélébb mintázatokat és ismétlődő képeket alkotva. Elkövettem azt a hibát, hogy megálltam egy feltűnő példány előtt, amit nílusi vízilovak körben ismétlődő ábrája díszített. Az árus egy szempillantás alatt ott termett.

– Azokat vízilovaknak hívják – közölte.

– Igen, tudom. Fiatal koromban egy ideig Egyiptomban éltem.

– Akkor ez a kosár olyan neked, mintha onnan hoztad volna haza emlékül! Neked készült!

Elmosolyodtam, megráztam a fejem, és továbbsiettem. Az árus nem hagyta abba a zaklatást: követett, és a kosárral hadonászott. Amikor visszautasítottam az alkudozást, szitkozódva a földhöz vágta a kosarat. Nehéz idők jártak a Kosárfonók utcájában.

El sem lehetett volna téveszteni az Aemilia által említett márványos, vörös-sárga falú épületet. Kopott, lelakott ház volt, lepattogzott vakolattal és az ablakkeretekben fityegő, törött ablaktáblákkal. Valaki káposztát főzött odabent. Egy kisbaba felsírt valahol. A hang Aemiliát juttatta eszembe.

Egyes lakóház-tulajdonosok rabszolgákat állítanak a bejárathoz, hogy legyen, aki elzavarja a tolvajokat és a bajkeverőket, de ebben a kapuban nem állt őr, és amikor megpróbáltam kinyitni, észrevettem, hogy zárat sem tettek rá. Igaz, ami igaz: ebben az épületben semmi sem volt, ami oda vonzhatta a rablókat.

– Mopsus! – szóltam rá a nagyobb fiúra. – Szeretném, ha ott állnál az utca túloldalán, amíg én Androclesszel bemegyek. Ha lehet, ne viselkedj úgy, mint egy szökött rabszolga, aki rosszban sántikál.

– Őrködni fogok! – húzta ki magát Mopsus büszkén. – Ha feltűnik egy veszélyes külsejű idegen, és bemegy a házba, felrohanok hozzátok.

Megráztam a fejem.

– Nem, Mopsus. Szerintem annyi veszélyes külsejű férfi – sőt akár nő – él ebben a házban, hogy el sem tudod képzelni. Ez egy veszélyes környék. Az itt lakók viszont szabadon járkálhatnak ki-be. Honnan is tudhatnád, kinek van törvényes dolga ebben az épületben, és kinek nincs?

Mopsus megvakarta a fejét.

– És ha tényleg besurranna egy orgyilkos, aki nekem akar ártani, hogy előznéd meg, hogy figyelmeztess engem?

Mopsus összevonta a szemöldökét. Androcles a bátyja megrökönyödését látva a szája elé tette a kezét, és kuncogott. A vállukra tettem a kezem, és mindkettőjükkel együtt átsétáltam az utca túloldalára.

– Mopsus, azt szeretném, hogy pontosan itt állj meg. Na most, látod azt az ablakot a negyedik emelet sarkában? Az érintetlen ablaktáblákkal? Szeretném, ha figyelnéd azt az ablakot. Ha minden jól megy, pár perc múlva kinyitom azokat a táblákat, és leintegetek neked. Ne integess vissza, csak figyeld tovább az ablakot Ha valami baj van, megint látni fogsz engem vagy Androclest az ablakban. Ha segítségért kiáltunk, szaladj Eco házához, és mondd el neki, mi történt. Gondolod, hogy eltalálsz innen Eco házához? Itt van nem messze, az Esquilinus lejtőjén.

Mopsus némán bólintott, tágra nyílt szemmel viselte a felelősség súlyát.

– Remek. Akkor figyeld az ablakot!

Visszamentem az utca másik oldalára, és a kisebbik fiúval együtt beléptem a házba. A keskeny folyosó kihalt volt, és a csecsemő sírásán kívül semmit sem lehetett hallani. A lakók, akárcsak a legtöbb római polgár, kint jártak a piacokon, hogy beszerezzék az élethez szükséges holmikat, amelyekhez napról napra nehezebben lehetett hozzájutni.

A folyosó egyik végében egy lépcső vezetett fel az emeletekre. Elindultam felfelé, nyomomban Androclesszel.

– Egy titkos szobába megyünk be, Androcles, ahova nem szabadna belépnünk. Szeretném, ha kint őrködnél a folyosón.

A fiú a bátyja komor bólintását utánozta.

– Egy ennél fontosabb ügyben is szükségem lenne rád.

– Miben, gazdám?

– Meg kell keresnem valamit. Lehet, hogy nagyon eldugták, és nehéz lesz megtalálni. Talán egy kis kéz hamarabb előkotorja a hasznos tárgyat.

– Az én kezem kisebb, mint Mopsusé – jelentette ki büszkén, és feltartotta a kezét.

– Valóban.

Felértünk a harmadik szintre. Egyre halkabban hallottuk a gyereksírást, de egyre erősebb lett a káposzta szaga, és most már egyéb szagok is belekeveredtek: hagyma, illatszer, lámpaolaj és állott vizeletszag. Mit érezhetett Titus Aemilius lánya, amikor először járt ezen a helyen?

Aztán felértünk a negyedik szintre is. Egy üres, homályos folyosóra lyukadtunk ki. Intettem Androclesnak, hogy halkan lépkedjen.

Megtaláltam a kilazult padlólapot, pont ott, ahol Aemilia mondta. Alatta, egy szűk kis helyre beszorítva lapult a kulcs. Nem az a fajta masszív kulcs volt, amit csak be kell tenni a zárba, és erősen elfordítani, hanem egy vékony kis bronzrúd, amely szeszélyesen ide-oda csavarodott, mintha véletlenül egy szekér kereke alá került volna. Az egyik végén egy kis hurkot vettem észre.

A kulcs megtalálása azonban még csak félig jelentette a probléma megoldását. Bizarr formája még nem okozott volna gondot, mert az ajtón lévő nyílás is hozzá hasonlóan bizarr formájú volt, ám amint a hurok átjutott, meg kellett vele találni a hozzá való kampót. Annak, aki még soha nem használta ezt a kulcsot, jó néhányszor neki kell rugaszkodnia, mire sikerül kinyitnia.

Visszatettem a padlólapot, és odaléptem az ajtóhoz. A zár egy bronzdoboz volt, amit belülről csavaroztak az ajtóhoz. Egy ilyen elhanyagolt, egyáltalán nem biztonságos házban furcsának, idegenszerűnek hatott ez a kifinomult szerkezet.

Bedugtam a kulcsot, erre-arra forgattam, hogy átjusson a nyíláson, és közben megpróbáltam elképzelni magamban, hogy min kellene megakadnia a huroknak. Fent van az a dolog, vagy lent? Közel az ajtóhoz, vagy kicsit távolabb? Lóg rajta, vagy bele van csavarodva? Többféle mozdulattal megpróbálkoztam, aztán kivettem a kulcsot, és elölről kezdtem az egészet. Most sem jártam nagyobb szerencsével. Lassacskán elvesztettem a türelmemet, de azért ismét kivettem, és újra próbálkoztam. Ezúttal mintha megváltozott volna a kulcslyuk. Már a kulcs is egy másik irányból fért csak bele. A hurok beleakadt valamibe. A levegőt is visszatartva fordítottam el a kulcsot, majd magam felé húztam az ajtót. Végre felhangzott a kielégítő kattanás. Kinyílt az ajtó.

Hallottam, ahogy a hátam mögött Androcles is megkönnyebbülten kifújja a levegőt. Hátranéztem, aztán a lépcső felé intettem a fejemmel.

– Állj a lépcső tetejére! – suttogtam. – Ha bárki megindul felfelé, siess ide halkan, és szólj. Meg tudod tenni?

Bólintott, és lábujjhegyen odalopózott a lépcsőhöz.

Beléptem a lakásba, és kissé behúztam magam mögött az ajtót. Bent még sötétebb volt, mint a folyosón. Odabotorkáltam a délnyugati sarokban lévő ablakhoz. Az ablak előtt lógó, súlyos téli függönyök olyan értékes anyagból készültek, amelynek bizonyosan nem akadt párja a házban. Széthúztam őket, és kinyitottam az ablaktáblákat. Ahogy Aemilia mondta: a háztetők felett látni lehetett a Capitolinus-domb tetején sorakozó szent templomokat. Mopsus ott állt az utca túlsó oldalán, nekitámaszkodva a falnak, karba font kézzel, henyén rugdosva a földet a sarkával. Az ablaktáblák zörgésére felkapta a fejét. Integettem neki. Felemelte a karját, és elkezdett visszaintegetni, aztán észbe kapott, és gyorsan vigyázzállásba vágta magát. Körülnézett az utcán, nem látta-e meg valaki. Fenyegetőnek próbált tűnni. Megcsóváltam a fejem. Úgy viselkedett, mintha arra kértem volna, hogy játssza el a szökött rabszolga szerepét, aki valami csínytevésen töri a fejét.

Megfordultam, és körülnéztem a szobában. Szűkmarkúan rendezték be; csaté egy alacsony heverő és egy kis utazóláda volt benne. Lehet, hogy csak szerelmi fészekként használták. A szerelemnek pedig nincsenek nagy szükségletei.

A ládára egy egyszerű olajlámpást helyeztek, mellé egy edényt a tartalék olajjal, és harmadiknak egy kerek ezüsttükröt. Belekukkantottam a lámpába, majd az edénybe, és ide-oda töltögettem az olajat, hogy megbizonyosodjak felőle: semmi mást nem tartalmaznak. A tükör színtiszta ezüstből készült, és nem volt benne titkos rekesz. Szemügyre vettem a tükörképemet. Egy szakállas férfit láttam barázdált homlokkal, de tiszta szemmel. A hajam még nem őszült meg teljesen, és fiatalabbnak tűntem a koromnál: az istenek kegyének jele. Egy idő után kényelmetlenné vált a tudat, hogy Aemilia tükrét nézegetem, ezért félretettem.

Az utazóládát nem zárták be. Néhány ruhadarabot találtam benne: egy férfiágyékkötőt és egy tunikát, valamint egy köpenyt, amit mindkét nem hordhatott. Ott tartották a tartalék ágytakarót is. A legalján egy apró tőr csillant meg. Semmi más nem volt benne.

A láda nem keltette fel az érdeklődésemet. De felidézve, hogy Numerius Pompeius a sarujában hordta a titkos iratokat, inkább rávettem magam, hogy még egyszer átnézzem a tárgyakat. Miután meggyőződtem róla, hogy a tőrben nincs titkos nyílás, azzal hasítottam fel a ruhadarabok varrását. Saját kést is hoztam erre a célra, de a láda mélyén talált tőr élesebbnek bizonyult. Megint nem találtam semmit.

Belenéztem az üres ládába. A tőrrel szétfeszítettem a forgópántokat, és belevágtam a bőrbe. Felfordítottam, és megütögettem az alját, hátha egy titkos üreg tompa kongását hallom. Ám a láda nem volt több közönséges ládánál.

Most az ágyra fordítottam a figyelmemet.

Kiváló bútordarab volt, akárcsak a függönyök. Biztos, hogy sem ezen a szinten, sem az alsóbb szintek szerény hajlékaiban nem lehetett ezekhez foghatót találni. Az ágykeret eredeti ébenfából készült, díszesre faragott lábakkal. A fal mellett egy elefántcsont-berakásos ébenfa ágytámla futott végig a heverő fejétől a lábáig. Aemilia valószínűleg az ágytámla tövében feküdt, bent; Numerius pedig kint, ahogy a férfiak szoktak. Egyszer elmagyaráztam Bethesdának, hogy ez a fajta elhelyezkedés azért volt hasznos, mert a férfi megvédhette a nőt, de ő csak nevetett, mondván, hogy a férfiak azért fekszenek kívül, mert többször kell kimenniük vizelni éjszaka.

De én nem hittem, hogy a szerelmesek alvásra használták az ágyat. Nappal találkoztak itt; Aemilia szülei soha nem engedték volna ki éjszaka a lányukat a házból. Ezt a heverőt fényes nappal használták, és nem pihenésre, hanem szerelmeskedésre. Ezen az ágyon fogant meg a gyermekük.

A vastag matracot vászonlepedő fedte, amit szedett-vedett módon gyömöszöltek be a sarkoknál. Az egészre egy gyapjútakarót dobtak, aztán párnákat szórtak rá. A heverőnek gyűrött, használt jellege volt. Numerius és Aemilia is hozzászokott, hogy egy rabszolga veti be az ágyát, ezért vagy nem tudták, hogyan kell, vagy nem is érdekelte őket. Nem háztartási teendőkkel töltötték az idejüket ebben a szobában.

Lehúztam az ágytakarót, és felvágtam a varrásait. Nem volt benne semmi. Lerántottam a vászonlepedőt is. Túl áttetsző volt ahhoz, hogy bármit is elrejtsen. Valami enyhe szagot árasztott. Az orromhoz tartva jázmint, nárduszt és szerelemtől izzadt testek illatát éreztem. Egy pillanatra megjelent a lelki szemeim előtt Aemilia, aki szorosan magára ölelte a lepedőt. Mindkettőjüket láttam magam előtt, ahogy egymás mellett fekszenek, és csak a lepedő burkolja őket. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.

A párnák és a matrac voltak a legalkalmasabbak arra, hogy valamit elrejtsenek bennük. Lerántottam őket az ágyról, és megpillantottam a matrac alá rejtett pergameneket, az ágy oszlopai között kifüggesztett szíjak szövedékén. Ha ezek voltak Aemilia szerelmes versei, amiket saját kezével másolt ki a görög művekből, semmi kedvem nem volt velük foglalkozni. De hogy dönthetném el, hogy azok-e, ha nem olvasom el őket?

Ránéztem az első versre. Az írás félénken cirádás és fájdalmasan gyermeki volt. A tartalma nem.

 

Boldog ember, mint Uranos lakói, aki vígan ül, kegyes, ellenedben, s andalog kellő szabad édes hangján, s gyönge mosolygást Ajkadon látván szelíden lebegni, melyre megdöbben keblemben a szív, mert jelenléted leborít azonnal, és oda leszek. Nyelvem eltompul ajakim között, s gyors égi tűz ömlik tetemimre végig. Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly, reszketek, fúlok, s halavány virágként hervadó színnel rogyok a halálnak karjai közé.{1}

 

Szapphó, ki más? A szerelemittas kamasz lányok soha nem tudtak ellenállni Leszbosz költőóriásának.

Rávettem magam, hogy a többi verset is elolvassam egymás után. A szavakra időnként az én arcomat is elöntötte a pír.

Miután elolvastam az összes verset, elölről és hátulról is megvizsgáltam a pergamendarabokat. Odamentem az ablakhoz, és egytől egyig odatartottam őket a fény felé, hátha citrommal írt, láthatatlan írást találok rajtuk, vagy esetleg lyukakat, amik titkosírásként szolgálnak. Ám semmi ilyet nem láttam. A szerelmes versek csak szerelmes versek voltak, Szapphó és régi barátom, Catullus alkotásai, amelyeket egy álmodozó leány másolt ki, hogy kitöltse a két találka között lévő űrt. Terhelő bizonyíték, annyi bizonyos, de senki sem akarta megmutatni a szüleinek.

Az ablaknál állva a szemem sarkából megláttam az utcasarkon őrködő Mopsust. Integetett. Haragos tekintettel megráztam a fejem, és szándékosan nem néztem rá. Határozottan megtiltottam neki, hogy integessen, mert azzal csak felhívja ránk a figyelmet. Miután látszólag tudomást sem vettem róla, még hevesebben kezdett integetni. Eldöntöttem, hogy éles szavakkal fogom megkorbácsolni, ha elvégeztem a munkám. Elléptem az ablaktól.

A heverő alatt észrevettem egy széles, nem túl mély edényt. A szoba közepére húztam, majd letérdeltem, és beledobtam a verseket. Belenyúltam a tunikámba a tűzköves dobozért, amit az égetéshez hoztam, és olyan erősen összpontosítottam a csiholásra, hogy meg sem hallottam Androcles futólépéseit a folyosó felől. Megriadtam, amikor belökte az ajtót, és bedugta a fejét.

– Gazdám! Egy férfi jön fel a lépcsőn! Hirtelen megértettem, miért integetett annyira Mopsus. Visszanéztem az öccsére.

– Akkor gyere be gyorsan! – suttogtam.

Androcles belépett, majd megpördült, hogy becsukja az ajtót. De elkésett. Az ajtó megakadt valamiben. Androcles erősebben nyomta, de hasztalanul. A férfi bedugta a lábát az ajtónyílásba. A fiú rémülten felvisított.

Ujjak jelentek meg az ajtórésben. Androcles az egész testét nekifeszítette, ám a túlsó oldalon lévő emberrel nem vehette fel a versenyt. Az ajtó feltartóztathatatlanul kitárult.

Leejtettem a kovaköves dobozomat, és a késemért nyúltam. Megkeményített arccal, dörömbölő szívvel álltam fel.

– Gazdám, nem tudom megállítani! – kiáltott fel Androcles.

Az ajtó lassan, de biztosan kinyílt, és a napfény fokozatosan ráúszott öreg barátom, Tiro mesterségesen besötétített arcára.

 

 

 

XI

 

– Jó a kilátás a Capitolinusra – jegyezte meg Tiro az ablakon kinézve. – Vajon mennyit érne ez a lakás, ha kiadnák?

Miután belépett, és megpaskolta a riadt Androcles fejét, Tiro kényelmesen körbesétált a helyiségben. Megszemlélte a kiürített ládát, átlépett a földre dobott matracon és párnákon, majd megállt az ablaknál.

– Tiro, mit keresel te itt?

Lepillantott az utcára.

– Az a fiú ott lent, aki úgy bámul fel rám, mintha valami gorgó lennék, hozzád tartozik, igaz, Gordianus?

Odaléptem az ablakhoz, és leintegettem Mopsusnak, hogy minden rendben van. Láthatólag megkönnyebbült, és elmutogatta, hogy ő is feljönne utánunk, ám én ráparancsoltam, hogy továbbra is őrködjön.

– Androcles – fordultam a kisebbik fiúhoz. – Menj vissza a lépcső tetejére, és ott állj, ahogy eddig is tetted. Lehet, hogy másodszorra már elkerülhetjük a meglepetést.

– De gazdám – tiltakozott Androcles –, nem ez az az orgyilkos, akit követnünk kellett a minap?

Tiro felvonta az egyik szemöldökét.

– Én soha nem mondtam nekik ilyet. A fiúkban több a fantázia, mint a józan ész. Menj, Androcles.

– De gazdám...

– Tökéletes biztonságban vagyok. Legalábbis azt hiszem. – Most rajtam volt a sor, hogy felvont szemöldökkel Tiro felé forduljak. Miután a fiú kiszaladt a szobából, megismételtem az egyszer már feltett kérdést. – Mit keresel itt?

Ujjával az orrát tapogatta.

– Valószínűleg ugyanazt, mint te. Az orrom vezetett ide.

– Úgy érted, követtél.

– Talán.

– Szokásoddá vált, hogy követsz mindenhova, ahogy kiteszem a lábam otthonról?

– Szerintem nem gyakrabban követlek, mint ahogy te követsz engem.

– Akkor hát miért pont ma?

– Mert tegnap meglátogatott téged Numerius egyik ifjú szeretője.

– Honnan tudhatnád, hogy szeretők voltak-e?

– Tudok az ilyen dolgokról.

– És honnan tudod, hogy eljött hozzám tegnap? Lested a házat, vagy őt követted?

Megrázta a fejét.

– Gordianus, nem várhatod tőlem, hogy mindenbe beleavassalak, csak ha cserébe te is beavatsz engem mindenbe. Mégis úgy vélem, mindkettőnk érdeke, hogy kicseréljük az ismereteinket. Úgy értem, Numeriusszal kapcsolatban.

– Az iratokat keresed, amikről beszélt, igaz?

– És te nem, Gordianus? Mivel ugyanazt keressük, miért ne segíthetnénk egymásnak?

Nem válaszoltam.

Tiro a szoba közepére lépett, és letérdelt az edény mellé, amiben Aemilia versei voltak. Az edény mellett hagytam a tűzköves dobozt.

– Éppen elégetni készültél ezeket, amikor megérkeztem. Mik ezek?

– Nem olyasmi, ami téged érdekelhetne.

– Hogy lehetsz ilyen biztos benne?

Sóhajtottam.

– Erotikus versek, amiket egy szerelmes leány másolt ki. Aemilia mondta, hogy itt vannak, és megkért, hogy égessem el őket. Nem látom értelmét, hogy másképp tegyek.

– De lehet, hogy nem azok, aminek látszanak.

– Nem az, amit keresünk, Tiro.

– Honnan tudod?

– Tudom!

– De megengeded, hogy magammal vigyem őket, ugye? Milyen kárt okozhatnék azzal, Gordianus? Majd én elégetem őket egy alapos vizsgálat után. Senki más nem fogja tudni, hogy léteznek.

– Nem, Tiro!

Hosszú ideig farkasszemet néztünk egymással, és egyikünk sem akart elfordulni. Végül felkelt, és távolabb lépett az edénytől.

– Jól van, Gordianus. Látom, téged nem lehet eltántorítani. Mivel tartozol ennek a lánynak?

Nem feleltem, csak letérdeltem az edény mellé, és újra megpróbáltam szikrát csiholni. Amikor végre sikerült, a szikra belehullott az edénybe, és a száraz pergamenek egy-kettőre lángra kaptak. A tűz gyorsan végigszaladt a pergamen szélén. Láttam, ahogy a szavak egyenként tüzet fognak: gyors égi tűz ömlik tetemimre végig. Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak éji homályba...

Felnéztem Tiro füstös arcára, amin visszatükröződött a lángok fénye.

– Nincs lenyűgözőbb a tűznél, nem gondolod? – kérdezte halványan mosolyogva. – A lángok után nem marad semmi, csak egy kis hamu, ami elenyészik ha hozzáérsz. Honnan jön a láng? Hova tűnik a pergamen? Senki sem tudja. Most olyan lesz, mintha a lány soha nem írta volna le a verseket, és Numerius soha nem hallgatta volna meg, ahogy felolvassa. Mintha Numerius soha nem is létezett volna.

– De létezett. És Aemilia szerette.

Aemilia testében még mindig létezik Numerius egy része, gondoltam magamban, legalábbis egy darabig még ott lesz. Aztán ő is hamuvá enyészik.

Tiro gúnyosan felmordult.

– A lány szerette? Lehet. De Numerius is szerette őt?

– El akarta venni feleségül, Pompeius akarata ellenére. Aemilia biztos volt ebben.

– Tényleg? Nem kétlem, hogy sok mindent elképzelt, miközben ott feküdtek a szerelmeskedés után, és kifelé néztek az ablakon a Capitolinusra. Biztos, hogy sok hazugságot hordott neki össze Numerius, hiszen szerette volna elérni, hogy újra és újra találkozzanak.

– A Cicero mellett töltött élet téged is vaskos moralistává tett, Tiro.

– Badarság! Ha látok egy ilyen szerelmi fészket, és látom, milyen fiatal és zsenge az a lány, nem nehéz kitalálni, milyen alak lehetett Numerius. Tökéletes példánya a nemzedékének: önző, erkölcstelen, forrófejű figura, aki nem törődik a következményekkel. Ha nem lett volna Pompeius rokona, talán csatlakozik Caesarhoz.

Mélyen Tiro szemébe néztem.

– Olyanfajta embernek írod le, akinek a megölését senki sem sajnálja.

Tiro savanyú arccal nézett rám.

– Ne gúnyolódj rajtam, Gordianus. És ne vádolj gyilkossággal, még viccből se.

– Nem vádoltalak.

– Én csak azt akarom mondani, hogy ha Numerius tényleg szerette volna a lányt, a helyes utat választja, és elveszi feleségül, akár a Nagy Vezér engedélyével, akár anélkül, ahelyett, hogy egy ilyen mocskos lukban találkozgat vele.

– Tiro! Már elfelejtetted azt a szeretődet, akivel Cicero háta mögött találkozgattál, amikor megismertelek? Te még rabszolga voltál, ő pedig a gazdád ügyfelének lánya, és ha kiderül, szörnyű sors várt volna rátok. Nem beszélve arról, ha esetleg egy gyermek is fogan...

– Igazságtalan vagy, Gordianus! Fiatal voltam, és ostoba...

– Miért, Numerius talán nem?

Tiro ránézett az edényben lévő hamura.

– Mindenki szeret emlékezni a fiatalkori botlásaira, de senki sem szereti, ha emlékeztetik rájuk – jegyeztem meg halkan.

– Ennius – vágta rá Tiro, felismerve az idézetet. Sikerült egy halovány mosolyt erőltetnie az arcára. – Igazad van. Nem azért vagyunk itt, hogy Numerius felett ítélkezzünk. Azért vagyunk itt, hogy fényt derítsünk a titkaira. Dolgozunk együtt, Gordianus, vagy nem?

– Két kés van – mondtam, feltartva a saját késemet, és felé nyújtva azt, amit a láda alján találtam.

– Elhoztam az enyémet is. De ha jól látom, ez élesebb.

Együttes erővel estünk neki a párnáknak és a matracoknak. Egy meglepetés már a legelején kiderült: közönséges szalma vagy gyapjú helyett hattyútollal tömték ki őket, amit épp annyi szárított gyógynövénnyel kevertek össze, hogy az illat az egész szobát enyhén belengje. Már korábban is csodálkoztam, honnan jött az illat. Numerius nem az a fajta volt, aki fukarkodik a fényűzéssel, ha szerelmeskedésre kerül sor.

Valahányszor belevágtunk egy párnába, tollak kavalkádja repült szanaszét. A szoba kisvártatva megtelt fehér pihékkel, amik hópelyhekként lebegtek a levegőben. Olyan képtelen volt az egész helyzet, hogy mindketten elnevettük magunkat, és onnantól fogva a feszültség fokozatosan elpárolgott. Talán nem így alakul, ha megtaláljuk, amit kerestünk, ám miközben vadul szitáltuk és kavartuk a tollakat, egyre biztosabban tudtuk, hogy semmit sem rejtettek a bélésekbe.

– Mindenhol kerestem, ahol csak lehetett – mondtam Tirónak. – De te is megnézheted, kezdve mondjuk a ládával. Talán észreveszel valamit, ami fölött én elsiklottam.

Tiro alaposan átvizsgált mindent a szobában, még az ágy oszlopait is, hátha rábukkan egy üreges részre. Egyenként szemléltük meg a padlólapokat, hátha akad közöttük, ami kilazult. Végigfuttattuk a kezünket a falat borító vakolaton, és megdöfködtük a mennyezetet. Újfent sikertelenül jártunk.

– Ha léteznek is iratok, amikben leírták a Caesar ellen tervezett merényletet, nem itt vannak – foglalta össze Tiro, majd kiöltötte a nyelvét, hogy leszedjen róla egy pihét.

– Numerius házában sem rejtegették őket. Az anyja azt mondta, hogy nagyon alaposan átfésülte az egész épületet, hátha talál valami titkos iratot.

– Numerius mégis azt mondta nekem, hogy „valami hatalmas dolgon ül” – olyan veszélyes dolgon, amivel az életét kockáztatja.

– Ez be is bizonyosodott – sütöttem le a szemem.

Tiro körbesétált a helyiségben, felkavarva a hattyútollat.

– Szóval nem jutottam közelebb ahhoz, hogy megtaláljam a bizonyítékot, és te sem kerültél közelebb ahhoz, hogy kiderítsd, ki ölte meg Numeriust, továbbá ahhoz sem, hogy visszaszerezd a vejedet Pompeiustól. Figyelj rám, Gordianus. Holnap elhagyom Rómát. Gyere velem.

Felvontam az egyik szemöldököm.

– Miért ne? – erősködött. – Elegem van abból, hogy egyedül mászkálok.

– Biztos viszel magaddal egy testőrt az útra.

– Igen, valamelyik idiótát Cicero házából.

– Az idősebbiknek több esze van – közöltem. – Legalábbis nem olyan tahó.

– Fortexre gondolsz?

– Ha ez a neve.

– Fortexből nem lenne jó útitárs. Még a lovammal is jobban elbeszélgetnék. Te viszont elsőrangú társaság vagy, Gordianus.

– Azért akarod, hogy veled menjek, hogy legyen aki szórakoztat, Tiro? Valakinek gondoskodnia kell a családomról.

– Pompeius odaadta neked azt a küklopszot, hogy őrizze a bejáratot. A fiad, Eco is benézhet néhanapján.

– Talán. De mi okom lenne elmenni Rómából?

Tiro komolyan nézett rám.

– Vissza akarod szerezni a vejedet, igaz? Nem maradt sok időd, Gordianus. Pompeius visszahúzódott Brundisiumba, háttal a tengernek. Caesar üldözi. Most már csak napok kérdése. Ha tényleg vissza akarod hozni Davust Rómába...

– Értem, mire célzol. Hát veled mi a helyzet, Tiro? Te miért akarsz elmenni?

– Ma kaptam egy üzenetet Cicerótól. Azt akarja, hogy útközben álljak meg a villájánál Formiae-ben, és vigyek el néhány levelet Pompeiusnak...

– Formiae-ben? Cicero még mindig lent van a parton?

– Igen.

– De Pompeius azt kérte, hogy minden lojalista szenátor gyűljön össze Brundisiumnál.

– Igen, de...

Tiro arcán látszott, hogy erőt vett rajta az óvatosság.

– Csak azt ne mondd, hogy Cicero még mindig habozik! – csóváltam a fejem – Megvárja a háború végét, és csak aztán dönti el, hogy melyik oldalra áll?

– Nem egészen így van, Gordianus. Nem olyan rossz dolog ez, ahogy a szavaidból kitűnik. Cicero úgy látja magát, hogy... nem is tudom... hogy különleges helyzetben van, és egyedi szerepet játszik. Akad még hozzá hasonlóan kimagasló ember, aki mindkét oldallal tartja a kapcsolatot?

– Cicero még mindig tartja a kapcsolatot Caesarral?

– Ők ketten nem hagyták abba a levelezést. Ezt Pompeius is tudja. Cicero nem vezeti őt félre. Most, hogy a válság egy új szakaszba lép, Cicero akár közvetítői szerepet is elláthat, amolyan békéltetőként. Ehhez viszont fent kell tartania egy nagyon kényes egyensúlyt...

– Szamárság! Cicerónak egyszerűen nincs bátorsága egyértelműen Pompeius mellé állni. Megveti Caesart, de fél attól, hogy győzni fog, ezért titokban odadörgölőzik mindkét félhez. Gyáva nyúl, a legrosszabb fajtából.

Tiro arca összefacsarodott.

– Most ki a vaskos moralista, Gordianus? Mindnyájan kerülhetünk olyan helyzetbe, amit nem mi választottunk. Mindenkinek a saját útját kell végigjárnia. Az istenek kegyeltje az, aki úgy kecmereg ki ebből a háborúból, hogy egyetlen folt sem esett a becsületén.

Erre nem tudtam válaszolni.

Nagy levegőt vett.

– Nos, Gordianus, velem jössz Brundisiumba, vagy nem?

 

 

Hazafelé menet megvettem az egyiptomi vízilovas kosarat ajándékba Bethesdának. Kellett valami, amivel csillapítom a váratlan hírt, hogy elhagyom Rómát. Bölcs választásnak bizonyult, mivel egy nádkosarat át lehet dobni a szobán úgy, hogy nem törik el.

Az anyjával ellentétben Diana lelkesen fogadta a hírt. Minden fejleményt nagy örömmel fogadott, ami közelebb segít minket ahhoz, hogy visszaszerezzük Davust Az utazás előtti estén, mialatt épp egy nyeregtáskába pakoltam a szükséges felszereléseket, Diana bejött a szobámba. Úgy beszélt, hogy nem is nézett rám.

– Szerintem nagy bátorságra vall, amit teszel, papa. Csak így elindulni... A vidék biztosan nagyon veszélyes.

– Semmivel sem veszélyesebb a városnál mostanság.

Végignézte, ahogy összehajtogatom a tunikámat. Olyan ügyetlenül igazgattam, hogy ösztönösen odalépett, és átvette tőlem a feladatot.

– Papa, tudom, hogy az egészet értem teszed. Annak ellenére... úgy értem, tudom, hogy soha nem... örültél a házasságomnak. Mégis hajlandó vagy rá, hogy... – Hirtelen a feltörő könnyeivel küszködött. – Félek, hogy téged is utoljára látlak!

Az összehajtogatott tunika szétbomlott a kezei között. Átkaroltam, és ő átfogta a vállára tett kezemet.

– Nem tudom, mi ütött belém, papa. Amióta Davus elment...

– Mindenkinek olyan tépázottak az idegei, mint egy koldus gúnyája, Diana. Miben fogadunk, hogy Cicero is napjában kétszer sírva fakad?

Diana elmosolyodott.

– De Caesar biztosan nem.

– Talán nem. De Pompeius lehet. Tessék, egy újabb kép: Davus ásít a Nagy Vezér sátra előtt, miközben Pompeius odabent vonyít, mint egy csecsemő, és tépi a haját.

– Mint egy jelenet egy Plautus-darabból.

– Pontosan. Néha nem árt az életre úgy gondolni, mint egy színpadi komédiára. Az istenek amúgy is mindig annak látják.

– Az istenek sokszor kegyetlenek.

– Éppolyan gyakran, mint ahányszor kegyesek.

Egy darabig hallgattunk. Valami békesség szállt le rám, ahogy ott álltam a lányom mellett, és átkaroltam a vállát.

– De papa – szólalt meg Diana halkan –, hogy fogod kimenekíteni Davust Pompeius kezéből? Hiszen még nem sikerült kiderítened, ki ölte meg Numeriust, ezért nem fogja odaadni.

– Ne aggódj. Van egy tervem.

– Tényleg? Áruld el!

– Nem, Diana.

Lerázta a karomat a válláról, és arrébb lépett.

– Miért nem, papa? Régen mindent elmondtál.

– Mert ezt nem kell tudnod, Diana.

Lebiggyesztette a száját.

– Akkor ne áruld el a tervedet. Talán el sem hiszem, hogy van terved.

Megfogtam a kezét, és csókot nyomtam a homlokára.

– Ó, biztosíthatlak róla, lányom, hogy van tervem.

És volt is, bár a megvalósítása talán azt jelentette, hogy nem jövök vissza élve Brundisiumból.