XII

 

Nehéz volt lovakat szerezni. A legjobbakat elvitték azok, akik a kétségbeesés első hullámával vagy Pompeius követeléseinek engedve elmenekültek a városból. Tiro tervei szerint másnap a Porta Capena mellett kellett találkoznunk hajnalhasadás előtt friss és erőteljes lovakkal felszerelkezve, de ugyan mi maradt az istállókban? Már-már elképzeltem magam egy rozogán billegő, görcsös ízületű, cserzett bőrű gebe hátán, ám alábecsültem Tiro leleményességét. Ott várt rám Fortexszel, a testőrrel – mindketten lóháton ültek. Egy harmadik ló is ott legelészett mellettük: orrával a két közeli, mohalepte szentély körül nőtt fűben kotorászott. Mindhárom állat olyan kecses és erős volt, hogy senki sem kívánhatott volna náluk különbet.

Azonnal elindultunk. A nap még nem volt több az arany fény előrevetített derengésénél; túl gyenge ahhoz, hogy bevonja a keleten húzódó dombokat. A sötétség foltjai úgy lebegtek körülöttünk, mint az éj fátylának maradék foszlányai. Ebben a bizonytalan homályban egészen kísértetiesnek és túlviláginak tetszett az út, amit mindkét oldalon sírboltok szegélyeztek.

A Via Appia olyan sima, mint egy asztallap, és a sokszögű köveket oly szorosan illesztették egymáshoz, hogy egy homokszem sem furakodhatott be a résekbe. Van valami megnyugtató a római utak szilárd megmásíthatatlanságában. Meto egyszer mesélt egy felderítő útjáról Gallia vad rengetegeiben. Mintha idegen istenek lesték volna a göcsörtös faágak közül. Lemurok szálldostak az árnyakkal karöltve, és láthatatlan lények szöszmötöltek a foltos levelek között. Aztán, amikor a legkevésbé számított rá, egyszer csak rábukkant egy útra, amit Caesar parancsára építettek: egy ragyogó kőszalagra, amely keresztül vágott az erdő szívén, és napfénnyel átitatott friss levegőt engedett be.

A Via Appiát nem vadon veszi körül, hanem sírboltok, hosszú kilométereken keresztül. Akadnak monumentális és pazarul kidolgozott emlékművek, amelyek apró templomokra emlékeztetnek. Ugyanakkor vannak egyszerű jelek is: sima oszlopok némi véséssel. Némelyiket rendszeresen súrolják és gyönyörűen rendben tartják, másokat viszont teljesen elhanyagolnak, és senki sem törődik elferdült oszlopaikkal vagy a repedésekből előbújó gazzal.

Még fényes nappal is szomorkás hangulat fogja el az embert a Via Appiának ezen a részén. A híg, virradat előtti fényben, a körülöttünk kóválygó, nyughatatlan szellemek társaságában, a lábunk alatt futó út többet jelentett, mint római rendet és ügyességet. Ezen az úton kelhettek át az élők a holtak birodalmán. Valahányszor a lovaink patái a kövekhez koppantak, megkönnyebbülhettünk, hogy egyelőre csak átutazók vagyunk.

Elérkeztünk Publius Clodius sírjához. Az ősei közé temették el. Amikor utoljára utaztam messzebbre a Via Appián, pont az ő halálának körülményeit vizsgáltam. Ő volt a városi csőcselék kedvence és reménysége. Meggyilkolása után zendülések törtek ki Rómában, és a fáklyákkal vonuló tömeg halotti máglyát csinált a Szenátus Házából. A szenátus kétségbeesetten szerette volna megtartani a rendet, ezért Pompeiushoz fordult, a Nagy Vezér pedig szükségállapotot hirdetett, és kikényszerítette az úgynevezett törvényhozási reformokat. Ennek eredményeképpen sok hatalmasságot megvádoltak, és többeket száműzetésre ítéltek, akik most Caesarban látták a visszatérés egyetlen lehetőségét. Az uralkodó osztály menthetetlenül szétzilálódott, a csőcselék pedig elégedetlenebb volt, mint valaha. Utólag visszatekintve, vajon a Via Appián történt gyilkosság, azaz Clodius halála volt a polgárháború valódi első szikrája, a kezdő csata? Ott esett el az első áldozat?

Egyszerű sírhelye volt, ahogy egy olyan patríciushoz illett, aki a néppel barátkozott. A sima emelvényen egy három méteres dombormű magasodott búzakalászkötegekkel díszítve. Ez a motívum a gabonaosztást idézte fel, amit Clodius vezetett be. A nap lassan megtisztította a hegyeket. Az egyre izmosodó fényben láttam, hogy a sírkövet szerény fogadalmi felajánlások veszik körül: leégett gyertyák, tömjénes füstölők, édes illatú gyógynövényekből kötött csokrok és kora tavaszi virágok. De láttam egy olyan halmot is, ami leginkább emberi ürülékre hasonlított, mind látványra, mind szagra, ráadásul rá is írtak vele valamit az emelvény tövére: CLODIUS A NŐVÉRÉT HÁGTA.

Tiro elfintorodott. Fortex ugatásszerű nevetést hallatott. Továbblovagoltunk.

Később, az út ellenkező oldalán elmentünk a Pompeiusok családi parcellája mellett. A Nagy Vezér apjának sírboltja cifra, agyondíszített építmény volt. Olümposz isteneit zsúfolták bele a timpanonjába, irigységet tükröző arcokkal. Élethű színekkel festették ki őket, és aranycsíkkal szegélyezték a művet, amely visszatükrözte a napkelte vörösségét. A síremléken látszott, hogy nemrég újították fel és festették újra, ám az utóbbi időben megint elhanyagolták; gyomok ütötték fel a fejüket a repedésekben azóta, hogy Pompeius a hozzátartozóival együtt délre menekült. Egyébként minden tökéletesnek látszott, amíg észre nem vettem, hogy az útról könnyen összeszedhető lócitromot mind a síremlék bronztetejére halmozták. A délelőtt közepén, ha ilyen napos marad az idő, már minden utazó hamarabb fogja megérezni a sírbolt szagát, mint hogy megpillantaná.

Fortex megint kuncogott.

– Vérlázító! – közölte Tiro. – Fiatal koromban is könyörtelenül viaskodtak az emberek a hatalomért, de senki sem mert volna meggyalázni egy síremléket, még háborús lépésként sem! Mit gondolhatnak most az istenek? Megérdemeljük az összes szenvedést, amit a fejünkre mérnek. Hé, te! Mássz fel oda, és szórd le onnan azt a trágyát!

– Ki? Én? – kapkodta a fejét Fortex.

– Igen. Most azonnal!

Fortex elfintorodott, aztán leszállt a lóról, és morogva egy lapátként használható tárgyat kezdett keresni.

Mialatt várakoztunk, engedtem, hogy a lovam legelésszen az út mellett, és zsenge fűszálakat keressen a Pompeius-család parcellájában. Behunytam a szemem, és élveztem a reggeli napfény melegét, amely áthevítette a szemhéjamat. Jólesett érezni, ahogy az állat léhán, különösebb cél nélkül mozog alattam. A hátam mögül hallottam, ahogy a rabszolga felmászik a bronztetőre, majd kaparászó zajok következtek, és a lócitromok puffanása, amint leértek az útra.

Elszundíthattam, mert néhány pillanat kiesett az időből. Amikor kinyitottam a szemem, Numerius Pompeius sírhelyét láttam magam előtt.

Egyszerű sírbolt volt, tucatszám lehetett ilyet találni az út mentén. Egy lófejet véstek rá, a halál és a távozás jelképét. Kissé távolabb volt az úttól, egy sor feltűnőbb sír mögött bújt meg. A szomszédjaihoz képest aprónak és jelentéktelennek látszott. Észre sem vettem volna, ha csak úgy elhaladunk az úton. Milyen különös, hogy a ló épp oda vitt engem, és az első dolog, amit megláttam, amikor kinyitottam a szemem, éppen a keskeny, ötsoros helyre bevésett személyes kis búcsúztatóvers volt:

 

NUMERIUS POMPEIUS

AZ ISTENEK AJÁNDÉKA

AKIK FÉLTÉKENYEN VISSZAVETTÉK

HUSZONHÁROM ÉV UTÁN

AZ ÉLŐK SORÁBÓL

 

Ezeket a szavakat biztosan az anyja találta ki. Mivel senkit sem tudott okolni a fia haláláért, az istenekre mutogatott. Mardosni kezdett a bűntudat.

Lenéztem. Nem is volt olyan megmagyarázhatatlan, hogy a lovam miért pont ezt a helyet választotta. A sírbolt lábához valaki – feltehetőleg Maecia – virágokat ültetett, amelyeken még nem jelentek meg a bimbók. A lónak nagyon tetszettek a zöld hajtások, és a javát már le is legelte.

Meghúztam a gyeplőt, és leszidtam az állatot. Ugyanabban a pillanatban valami mozgást láttam a szemem sarkából. Az egyik közeli sír mögül egy ember bukkant elő.

A szívem majdnem kiugrott a helyéből. Az árnyak felszakadoztak a nap előbújása után, de még mindig volt valami kísérteties a temetőben. Furcsa módon, valahogy természetesnek látszott, hogy Numerius szelleme éppen akkor jöjjön elő az alvilágból, velem találkozni, amikor a madarak énekelni kezdtek, és az egész világ ébredezett.

Ám a kopottas teremtmény, aki az emlékmű mögül előbújt, nem szellem volt. Ahogy a többi három sem, aki gyorsan csatlakozott hozzá. Megfordítottam a lovamat a sírok közötti, szűkös területen.

– Tiro! – kiáltottam. – Útonállók!

A Via Appia egyes szakaszai híresen veszélyesek. A legveszélyesebb talán Basilius Emlékművének környéke, jóval a városfalon túl, a vidék igazi határvonalánál. Engem is csapdába ejtettek és elraboltak ott egyszer. Még nem értünk el odáig, ráadásul soha nem hallottam olyat, hogy valakit ilyen közel támadtak volna meg a Porta Capenához. Mennyire elkeseredett alakok lehettek ezek, és mennyire nem maradt rend Rómában, hogy meg merték támadni az utazókat a város közelében, ahonnan még elhallatszottak a kiáltások Rómáig! A mi hibánk volt. Tirónak nem lett volna szabad elküldenie az egy szem testőrünket, hogy trágyát lapátoljon egy sírbolt tetejéről. Nekem nem lett volna szabad behunynom a szemem, és szabadjára engednem a lovamat. A banditák látták, hogy alábbhagyott az elővigyázatosságunk, és úgy döntöttek, hogy lecsapnak.

Eszeveszetten próbáltam visszaterelni a lovamat az útra. Egy perccel korábban még azért szidtam le, mert Maecia virágait legelte, és most zavartan megmakacsolta magát. Egy kéz ragadta meg a bokámat. Rúgtam egyet, ám ezzel megbillent az egyensúlyom. Megszédültem, majdnem leestem a nyeregből, és a fejemet is megsúrolta egy kőobeliszk. Egy másik kéz is belecsimpaszkodott a lábamba. Megfordultam, és egy csúf, foghíjas arcot pillantottam meg. Felfele nézett rám. Van, amikor egy ember arcán látni lehet, hogy akár ölni is kész, ha arra kerül sor. Az idegen arcán ez tükröződött.

A következő pillanatban jól irányzott lövedékként egy napszárította lócitrom repült a támadó szeme közé. Az útonálló felvisított, és elengedte a lábamat A lovam közben összeszedte magát, és a síremlékek között kanyarogva kiügetett az útra.

Tiro idegesen forgolódott, hosszú tőrrel a kezében. Fortex felüvöltött, leugrott a szentély tetejéről, és egyetlen, folyékonynak tűnő mozdulatsorral rápattant a lovára. Az egyik bandita hátulról közelítette meg, de a rémült ló hatalmasat rúgott a mellkasába. Az idegen úgy zuhant hátra, mint valami elhajított rongybaba, beütötte a fejét az egyik sírboltba, és élettelenül omlott a földre.

Az út mindkét oldaláról támadtak, legalább tízen, ha nem többen. Egy szempillantás alatt ránk ugorhattak volna, és lehúzhattak volna minket a lóról, de a jelek szerint nem volt vezetőjük, és halott társuk láttán elbizonytalanodtak. Mi hárman egy emberként fordultunk meg, és szapora vágtára ösztökéltük a hátasainkat.

Pár útonálló utánunk szaladt, és az egyiküknek sikerült megfognia Tiro bokáját. Acél villanását láttam, majd vér fröccsent az arcomra, és egy gyorsan elhaló sikoltást hallottam. Hátrafordultam. A sérült férfi a karját szorongatta az út közepén. Néhány társa még mindig követett minket. Úgy látszott, egyiküknél sincs fegyver, csak egy-két kő – az egyik telibe is találta Fortex lovának farát. Az állat felnyerített, és megingott, de nem lassított le.

Az üldözők egymás után adták fel a hajszát. Néztem, ahogy semmivé foszlanak a távolban, akárcsak a Porta Capena mögöttük, vagy Clodius és az idősebb Pompeius sírja mellettük. Numerius Pompeius emlékműve is összeolvadt a többivel.

Fortex hirtelen felnevetett és kurjantgatni kezdett mellettem. Tiro is elvigyorodott, majd felkiáltott. Mi okuk volt a vidámságra? A történteket akár baljós előjelnek is fel lehetett fogni, méghozzá elég félelmetes ómennek. Még alig pár perce indultunk el, amikor máris gyengült az éberségünk, és majdnem otthagytuk a fogunkat. Az istenek elvezettek Numerius Pompeius sírjához, majd ránk szabadítottak egy gátlástalan hordát. Túlzottan komor közjáték volt, halállal és vérontással.

Ám a megkönnyebbülés hulláma rám is átterjedt. Pár perccel később már én is nevettem és kurjantgattam. Egy új reggel köszöntött ránk, a nap fényesen sütött le a mezőkre, és mi még életben voltunk! Nemcsak hogy életben voltunk, hanem magunk mögött hagytuk Rómát – vele együtt Numerius gyászoló anyját, várandós szeretőjét, a saját zokogó lányomat és bosszús feleségemet, a morcos árusokat és a mindennapi rémületkeltést a Forumon, lerázva magunkról a város hűvös homályát, belevágtázva a jövőbe, miközben a szél belesüvít az arcunkba.

Tudtam, hogy nem ízlelgethetjük sokáig a szabadság ízét; mindig így történik. Ám azt is tudtam, hogy talán nagyon hosszú ideig nem lesz részem ilyen felhőtlen örömben. Megrugdostam a lovamat, hogy vágtasson még gyorsabban. Megelőztem Tirót és Fortexet is, míg végül már úgy éreztem, hogy egyedül vagyok az úton, magányos lovasként, legyőzhetetlenül, feltartóztathatatlanul. Hátravetettem a fejem, és felrikoltottam az égbe.

 

 

Miután magunk mögött hagytuk Basilius Emlékművét, lefékeztük a lovainkat, hogy megpihenjenek egy kicsit. A Via Appia az Albanus-hegy lábánál fokozatosan emelkedni kezdett, és nemsokára elértük Bovillae-t. Elmentünk a falu fogadója előtt is, ahol Clodiust megölték. A terep egyre meredekebb lett, és az út kanyarogni kezdett. Elhaladtunk a kis út mellett is, ami összekötötte a Via Appiát és Clodius erődszerű, félkész villáját – amit most már talán senki sem fog befejezni. Ezen a helyen találkoztam először Mopsusszal és Androclesszel.

Aricia városában lecseréltük a lovainkat a helyi istállóban. Tiro elővett egy hivatalos iratot: egy diplomáciai futárlevelet, amit maga Pompeius írt alá, és saját gyűrűjével pecsételt le. A pergamen feljogosította a tulajdonosát arra, hogy bárhol díjtalanul új lovakat vehessen igénybe, a szenátus Különleges Dekrétumának értelmében. Miközben Tiro az istállótulajdonossal alkudozott a lovak állapotát illetően, hangosan korogni kezdett a gyomrom, és észrevettem egy tavernát az út túloldalán. Átmentem az úton, és a távolban megpillantottam Sextus Tedius szenátor villáját – azt a helyet, ahol végül rájöttem, milyen titok lappang Clodius halála mögött. Némi száraz kenyér és ürühús fölött beszélgetésbe elegyedtem egy helybeli földbirtokossal. Kérdeztem tőle, hogy mi hír az öreg Sextus Tedius szenátor felől.

– Elment, hogy Pompeius oldalán harcoljon – felelte a férfi.

– Biztosan tévedsz – közöltem. – Sextus Tedius túl öreg és gyenge. Jóformán rokkant.

– Nem tévedek, polgár – nevette el magát a birtokos. – Itt hagyta a lányát, azt az aggszüzet, hogy viselje gondját a villának, és elment a háborúba. Jól tudom, mert mielőtt elindult, összehívta a városlakókat a helyi forumon, és hosszú beszédet tartott, amiben mindenkit harcra ösztönzött. Azt mondta, szégyenfolt lesz mindenkin, aki itthon marad. Ezt mondta nekünk, egyszerű földműveseknek, akiknek nyakán a vetési időszak! Hát mit gondol, ki eteti a katonákat? Őrült, vén kakadu! – A férfi megrázta a fejét, és halkabban folytatta. – Talán megváltoznak a dolgok, ha Caesar lesz az úr. Te mit gondolsz, polgár?

 

 

Az Alba-hegy után az út meredeken lefelé vitt tovább. Mivel már alkonyodott, Tiro levezetett minket az útról, egy Forum Appii nevű kereskedelmi központhoz a Pontinae-mocsár határán. Azt hittem, szállást keres éjszakára, hiszen a futárlevél nemcsak lovak cseréjére, hanem szobák kivételére és étel fogyasztására is feljogosította a tulajdonosát. Több fogadó mellett elhaladtunk már, ám mégsem álltunk meg egyiknél sem – hanem elmentünk az út végéig, egy széles csatorna végpontjához, ahol temérdek raktárt, istállót, egy fogadót és egy uszály számára épített kikötői stéget is találtunk.

Tiro elmondta, hogy a csatorna áthalad a mocsárvidéken, és mellette egy magasított út fut végig. Az uszály egy hosszú, lapos vízi jármű volt, peremén derékmagasságú korláttal. Egy csapat öszvér húzta az úton, és csónakos emberek irányították hosszú póznákkal.

– Van egy akol a lábasjószág számára az uszály végében, úgyhogy magunkkal vihetjük a lovainkat – magyarázta Tiro. – Kifizetjük a menetdíjat, elhelyezkedünk a fedélzeten, és alkonyatkor elindulunk. Akkor vacsorázunk, amikor tetszik, és bármikor el is aludhatunk. Reggelre majdnem Tarracinában leszünk, kipihenten, készen arra, hogy továbbmenjünk Formiae-be. Ez a lehető legcivilizáltabb módja az utazásnak.

Nem vontam kétségbe, amit mond. Csak néhány hátrányt felejtett el említeni: a kenyér és a bor felháborítóan magas árát a part menti tavernákban (az uszályon kapható étel és ital még ennél is drágábbnak bizonyult, és indulás után minden ár megkétszereződött); a zsúfolt állapotokat (a jegyárus újabb és újabb utasokat vett fel, míg végül a csónakosok vezetője elkergette a későn érkezőket azzal, hogy még a végén elsüllyesztik az uszályt a mocsárban); az öszvérhajcsár ügyetlenségét (aki képtelen volt összeerősíteni a fogatát, miután az utolsó utas is felszállt); a mocsár és az istálló együttes szagát, ami tökéletesen elvette az ember étvágyát (bár az állatok az uszály végében voltak, a szél is hátulról fújt); a láthatatlan, zümmögő rovarokat (szúnyogokat az orrunkban és muslincákat a szemünkben); a gyötrelmes alvási körülményeket (mindenki egymás mellé, fejek és lábak szorosan együtt, mint a csata után kiterített holttestek, azzal a különbséggel, hogy azok nem szellentenek, nem horkolnak, és nem dalolnak részegen); és a csónakosok perverz módon abban lelték örömüket, hogy percenként nekikoccantották az uszályt a csatorna oldalának, aztán az éjszaka közepén kalapálni, csörömpölni és ordítozni kezdtek, remekül szórakozva a kínlódásunkon.

Sikerült körülbelül egy órát aludnom. Amikor másnap kikötöttünk, a többiekkel együtt letámolyogtam az uszályról, és megfürödtem egy forrásnál egy közeli ligetben. A ligetet Feroniának, a nimfának, a felszabadítottak istennőjének szentelték fel. A víztől kicsit felélénkültem. Aztán folytattuk az utunkat.

Tarracinánál visszatértünk a Via Appiára. A hátsó felem sajgott az előző napok lovagolásától, ahogy valószínűleg Fortexnek is, mert gyakran láttam eltorzulni az arcát. De lehet, hogy csak azt gyakorolta, melyik lenne a legrémisztőbb arca, ha esetleg újabb banditákkal találkoznánk. Tiro már hozzászokott az utazás fáradalmaihoz, ezért jókedvűen üldögélt a lován. Órák kérdése, és ott leszünk Cicerónál.

Aznap délután érkeztünk meg Formiae-be. Tiro nem akarta, hogy észrevegyék, ezért elkerülte a várost és a főutat Cicero villája felé. Inkább az érintetlen erdőn keresztül közelítettük meg a házat. A keskeny útból ösvény lett, az ösvényből csapás, aztán az is szinte eltűnt a vadrózsa és a földi szeder bokrai között. Beállt a szürkület. A vadonban összesűrűsödtek az árnyak. Attól féltem, hogy eltévedünk, de Tiro jól ismerte az utat. Akkor jutottunk ki az erdőből a szőlősbe, amikor a nap lebukott a láthatáron. A szőlőtőkéken túl megpillantottam egy takaros kis villát fehér falakkal és vörös tetővel.

Az épület hátsó részén egy fedett tornác futott végig. Hosszú, fehér tunikát viselő férfi ült ott, egy irattekerccsel az ölében. Oldalra fordulva ült a széken, és egy rabszolga mozdulatait irányította, hogy az pontosan oda tegye a lámpást, ahol a legtöbb fényt tudja adni az olvasáshoz. A rabszolga meglátta, hogy a szőlőültetvényen keresztül közeledünk. Felkiáltott, és felénk mutatott. A fehér ruhás férfi is megfordult, és riadtan felállt. A tekercs leesett a lábához, és szétbomlott.

Még soha nem láttam ilyen fokú rémületet egy ember arcán, és ilyen tökéletes átalakulást sem, amikor felismerte a látogatóit. Elmosolyodott, majd nevetni kezdett, és odasétált hozzánk, hogy üdvözöljön minket. A rabszolga közben felszedte a tekercset.

Megérkeztünk Cicero hajlékába.

 

 

 

XIII

 

Az éjszakai utazással összehasonlítva Cicero házában fényűző vendéglátásban részesültünk.

Arra számítottam, hogy a vendéglátónk és a családja ugyanolyan vacsorát eszik majd, mint máskor, de az érkezésünkre gyorsan ünnepi lakoma készült. Heverőkön étkeztünk egy tágas helyiségben a központi kerten túl, és Cicero a bal oldalán lévő tiszteletbeli helyet ajánlotta fel nekem. A felesége, Terentia elég rossz hangulatban volt, keveset beszélt, csak parancsokat osztogatott a felszolgálólányoknak. Az ifjú Marcus, aki még a tizenhatot sem töltötte be, az egész napot vadászattal töltötte a birtok intézőjének társaságában, ezért farkasétvággyal evett. A Cicerótól való elhidegülésem évei során serdült kamasz fiúvá – alig ismertem meg. Tullia pont olyan falánkan vacsorázott, mint az öccse, Cicero még tréfálkozott is vele, mondván, hogy a lánya kettő helyett eszik. A terhesség lassan már látszott rajta, az apja pedig szívesen büszkélkedett vele. Az unoka mégiscsak unoka, sugárzott Cicero arcáról, még ha a frigyet a háta mögött is kötötték, és az apa egy erkölcstelen Caesar-párti is volt. Valahányszor a lányra néztem, derűs arcára és lágyan gömbölyödő hasára, Aemilia jutott eszembe.

Egyszerű étkeket fogyasztottunk, mégis olyan jólesett, hogy nem is tudtam felidézni, mikor ettem ilyen jót utoljára. Rómában nehéz volt friss húshoz és fűszerekhez jutni. Az ifjú Marcusnak aznap két nyulat is sikerült lőnie, és abból lett a főfogás. Mazsolaborban főtt spárgát is kaptunk, valamint feketeborssal és kaporlevéllel ízesített csicseriborsó-levest.

A társalgást sem bonyolítottuk túl; többnyire az utazásunkról meséltünk. Marcust leginkább a városfalon kívül történt támadás részletei érdekelték. Tiro elmesélte, hogyan ütött rajtunk az útonállóbanda, és Fortexet dicsérte, aki most a konyhában evett.

– Ő mentette meg Gordianus életét, ebben biztos vagyok.

– Igaz – bólintottam. – Az egyik gazfickó épp le akart rántani a lovamról, amikor Fortex lekapott egy adag megkeményedett trágyát az egyik sírbolt tetejéről, és a fejéhez vágta. Majdnem tíz méterre volt tőlünk, mégis sikerült a szeme közé találnia!

Az ifjú Marcus nevetve tapsolt. Cicero vállat vont.

– A rabszolga csak azt tette, ami a dolga. Végtére is testőr. Amikor megvettem, biztosítottak róla, hogy gyors reflexei vannak, és kitűnően céloz. Bölcs választás volt.

Alaposan kifárasztott az uszályon töltött éjszaka és a hosszú lovaglás. Alighogy befejeztük a desszertet, a mazsolás-ánizsmagos süteményt, elnézést kértem a többiektől. Egy rabszolga bekísért a szobámba, és segített átvedleni hálóingbe. Lezuhantam az ágyra, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Ahogy az utazások során gyakran történni szokott, nem aludtam végig az éjszakát, mert arra ébredtem, hogy feszít a hólyagom. Fogalmam sem volt, mennyi az idő. Koromsötét kis szobában kaptam szállást, és a becslésem szerint csak néhány órát aludhattam. Amikor viszont kinyitottam az ajtót, remélve, hogy némi holdfény segít megtalálni az éjjeliedényt, valami világítás szűrődött be a kert túlsó oldaláról, egy nyitott ajtó mögül. Suttogást is hallottam. Valaki még fent volt.

Megtaláltam az edényt, és könnyítettem magamon. Visszafeküdtem, de már nem voltam álmos. Egy idő után megint felkászálódtam, és kinyitottam az ajtót. Az ajtó még mindig fényt eresztett ki az átriumba. Halk nevetés hallatszott.

Az oszlopsor árnyékában kiléptem a szobámból. Végignéztem a holdfényben fürdő kerten. Az átellenben lévő helyiség minden jel szerint Cicero dolgozószobája volt; a rézserpenyő imbolygó fényében egy irattekercsekkel teli rekeszes szekrényt vettem észre. Az egyik hang Ciceróé volt, a másik Tiróé. Fent maradtak beszélgetni, és közben bort iszogattak. Életük során először a gazda és a rabszolga szerepét játszották, majd átváltottak az államférfire és a titkárára, most meg a főkém és a kémsegéd köpenyét öltötték magukra. Nem csoda, hogy sok megbeszélnivalójuk akadt.

Mozdulatlan volt az éjjeli levegő. Cicero edzett orátori hangja harangszóként hullámzott a hűvös levegőben. Tisztán hallottam, ahogy a nevemet mondja, majd Tiro válaszol rá, ám az ő hangja nem szállt oly messzire, és ezért összemosódva érkezett a fülembe. Mindketten nevettek, majd elhallgattak egy időre. Elképzeltem, ahogy a borukat kortyolgatják.

Aztán Cicero szólalt meg újból, komoly hangon.

– Szerinted tudja, ki ölte meg Numeriust?

Nagyon hegyeztem a fülem, hogy halljam Tiro válaszát, de csak némi motyogást tudtam elcsípni.

– De biztosan tud valamit – erősködött Cicero. – Mi másért tartana veled egészen Brundisiumig, hogy beszéljen Pompeiusszal?

– És vajon tényleg Brundisium az úti célja? – kérdezte Tiro. – Lehet, hogy útközben elválunk, ott...

– Ahol Caesar van? – szólt közbe Cicero. – Meg Gordianus fia, Meto? Már értem, mire gondolsz. Vajon mi a valódi célja Gordianusnak?

– Tényleg számít ez? – kérdezte Tiro, és lelki szemem előtt láttam, ahogy megvonja a vállát.

– Nem szeretem a meglepetéseket, Tiro. Túl sok meglepetésben volt részem az elmúlt évben. Tullia házassága Dolabellával... Caesar átkelése a Rubiconon... ez a kínos üzlet Numerius Pompeiusszal. Elég volt a megrázó pillanatokból! Legkevésbé Gordianustól várok ilyet. Szedd ki belőle, amit tud, Tiro.

– Lehet, hogy semmit sem tud.

– Gordianus mindig többet tud, mint amennyit bevall. Kétségtelen, hogy titkol előled valamit.

Lépteket hallottam, ezért gyorsan visszahúzódtam az árnyékba. Egy rabszolga sétált át a kerten, mindkét kezében vitt valamit. Belépett a dolgozószobába.

– Remek, megérkezett a többi lámpás! – kiáltott fel Cicero. – Gyújtsd meg a tiédet, Tiro, én is meggyújtom az enyémet. Ahogy múlnak az évek, egyre romlik a látásom... Tessék, most már elég erős a fény az olvasáshoz. Olvasd el Pompeius legutóbbi levelét. Csak egy témán rágódik: szidja Domitius Ahenobarbust, amiért feladta Corfiniumot...

A nyitott ajtón kiáramló fény most már elűzte az utolsó árnyékfoltot is az oszlopsor alól. Be kellett mennem a szobámba, ha nem akartam, hogy a rabszolga visszafelé észrevegyen. Lefeküdtem az ágyra, és behunytam a szemem – gondoltam, pihenek egy kicsit, mielőtt folytatom a hallgatózást, ám egészen másnap délig aludtam.

 

 

A sülő disznóhús illatára ébredtem.

Egy órával korábban újabb vendég érkezett Cicero villájába, méghozzá jókora kísérettel. A házigazda levágatott egy disznót, hogy mindenkinek jusson étel a tányérjára. Miután megmostam az arcomat egy kis vízzel, és felöltöztem, megkerestem a disznópörkölő-vermet a ház mögött. A férfiak egymásnak adogatták a kulacsot, és közben figyelték a forogva pörkölődő disznótetemet a jókora nyárson. A csapat söpredékből, főként felszabadítottakból és rabszolgákból álló testőrség lehetett. A házon kívül állították fel a táborukat, de koszos, szakadt sátraik és szedett-vedett fegyverzetük is arról árulkodott, hogy nem a legigényesebb gazda lehet a tulajdonosuk.

Néhányan trigont játszottak a szőlőskert melletti kopár területen. Az ifjú Marcus is csatlakozott hozzájuk, nevetgélt, és többnyire magának sajátította ki a bőrlabdát. Lelkes atlétának és vadásznak semmiképp sem képzeltem volna Cicero fiát, épp az ellenkezőjének. Kíváncsi lettem volna, mit szólna az apja ha megtudná, milyen alantas elemekkel érintkezik.

Aztán Tiróval is összefutottam, és megkérdeztem tőle, miféle látogató lehet az, akit Cicero méltónak talál a vendégszeretetére, ugyanakkor ilyen toprongyos testőrséggel jár-kel. Mielőtt Tiro válaszolhatott volna, már meg is pillantottam a titokzatos vendéget. A fedett átjárón közeledett, ami összekötötte a főépületet a fürdővel. A csípője köré tekert törülközőn kívül semmit sem viselt. Pirospozsgás arca és húsos karja még gőzölgött a forró víz hatására. Rozsdaszínű szakállán és a mellkasát borító, drótszerű szőrzeten vízcseppek gyöngyöztek. Bevonult a házba.

– De az nem lehet... – ámultam.

Tiro bólintott.

– Lucius Domitius Ahenobarbus.

– Én azt hittem, hogy Caesar elfogta Rőtszakállút Corfiniumnál!

– Elfogta, az igaz, de nem tudta ott tartani. Legalábbis Domitius így mesélte. – Tiro lehalkította a hangját. – Ami engem illet, kétlem, hogy Caesar puszta irgalmasságból elengedte. De Domitius a saját történetét hajtogatja. Tulajdonképpen nem is egyet. Cicero szerint azalatt az egy óra alatt, amióta itt van, háromféleképpen mesélte el, hogyan sikerült hajszál híján megszöknie. Biztos vagyok benne, hogy egy negyediket is szívesen előad, ha végig bírod hallgatni. Csak a félresikerült öngyilkossági kísérletéről ne kérdezd, mert hajlamos sírva fakadni.

A szemem sarkából néztem Tiróra, és nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e.

– Bármit is mond, ne áruld el neki, hogy itt vagyok – kérte.

– Vagyis Domitius nem tud róla, hogy visszatértél Itáliába?

– Nem, és egyelőre szeretnénk, ha így is maradna.

– Akkor miért nem folytatjuk az utunkat? Eleget voltunk már itt, kipihentem magam, és szívesen útra kelnék.

Tiro elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Lehet, hogy Cicero új utasításokkal lát el, miután beszélt Domitiusszal. Holnap indulunk. Pihenj még, Gordianus. Dőlj hátra, amíg lehet. Lehet, hogy nagyon rögös lesz az út Brundisiumba.

Kicsivel később Cicero és Domitius kényelmes lovaglóikra indultak a birtok körül, hogy a kíváncsi fülektől távol értekezhessenek. Tiro mintha felszívódott volna. Az ifjú Marcus egész délután trigont játszott. Ami engem illet, kellemesen töltöttem az időt Cicero dolgozószobájában. A házigazda meghagyta a rabszolgáinak, hogy engedjenek be a könyvtárába, de feltehetőleg arra is figyelmeztette őket, hogy szaglászhatok, mert egy rabszolga állandóan ott ült a helyiségben. Miközben táblázatokat rajzolt egy viasztáblára, és végigböngészte a főkönyvet, fél szemét folyton rajtam tartotta. Jobban szerettem volna beleolvasni Cicero levelezésébe, de így csak arra volt lehetőségem, hogy újraolvassam a Gall háborúkat Cicero példányában személyre szóló aláírást is találtam:

 

M. Tullius Cicerónak,

aki szívből méltányolja a prózámat,

ellentétben a politikámmal.

G. Julius Caesar

 

Aznap este, mialatt a vendég testőrei odakint lakomáztak és tábori dalokat énekeltek, megint meghívtak az étkezőhelyiségbe. Domitius javára megfosztottak a tiszteletbeli vendégnek kijáró helytől, Tirót ráadásul sehol sem láttam.

Mi kaptuk a sült disznó legfinomabb részeit, amit rozmaringos szósszal tálaltak fel. Gyógynövényes olívaolajban marinált spárgát is ettünk, ám ennél is különlegesebb volt a köménymagos sült sárgarépa, amihez savanyított halból készült mártást adtak. Cicero azzal büszkélkedett, hogy a mártást tíz évig érlelték a pincéjében, egy agyagedényben.

Domitius hangulata olyan szeszélyes volt, akár egy üstökös. Az egyik pillanatban kérkedett és áradt belőle a szó, a másikban teljesen magába roskadt. Úgy viselkedett, mint azok az emberek, akik rövid idő alatt sok megdöbbentő eseményt és fordulatot éltek át. Vakmerően szakított Pompeiusszal, hogy Corfiniumban maradhasson, aztán a saját emberei árulták el Caesarnak. Összeszedte magában a bátorságot az öngyilkossághoz, hogy elkerülje a megalázó halált, és túl későn tudta meg, hogy Caesar mindenkinek megkegyelmez. Zokogni kezdett, amíg meg nem tudta, hogy a felcsere nem mérget, hanem csak altatót adott neki, az idegei megnyugtatására. Caesar foglyul ejtette, aztán hirtelen szabadon engedte – hiszen mindegy, hányszor és milyen formában adta elő merész „szökésének” történetét Domitius, mindnyájan tudtuk, hogy mi az igazság.

– Csoda, hogy életben maradtam! – fordult hozzám Domitius, mivel örült, hogy új embernek adhatja elő a mesét. – Ó, Caesar úgy tett, mintha elengedne, csakhogy valójában csapdát állított nekem!

– Miért állított volna csapdát? – kérdeztem.

– Mert el akarta kerülni, hogy ki kelljen végeznie a törvényes utódját a galliai kormányzói posztra! Gondolta, azt mondja majd, hogy egy kósza őrszem szökevénynek nézett minket, és véletlenül megölt engem, vagy valami hasonló badarságot. Először felajánlotta, hogy dönthetek. „Csatlakozhatsz hozzám, Lucius – mondta. – Talán még Galliába is helyezhetlek. Téged családi kötelékek is fűznek oda, ezért értékes emberem lehetnél ott.” Mintha legalábbis ő határozna mindenről! Mintha a szenátus nem jelölt volna ki engem kormányzónak! Mintha Gallia a saját személyes királysága lenne, nem a szenátusnak és Róma népének a tulajdona! Nekik lenne joguk cselekedni, a törvénynek megfelelően!

Cicero persze már hallotta ezt a mesét. Domitius észlelte figyelmeztető hallgatását, és elsősorban nekem és az ifjú Marcusnak címezte a szavait, az asszonyok jelenlétét pedig teljesen semmibe vette.

– Azt mondtam a csirkefogónak: nem! Teljességgel lehetetlen, hogy őt szolgáljam bárhol, bármikor, bármilyen minőségben! „Jól van – felelte a szokásos hűvös, önhitt, felettébb felsőbbrendű, felettébb csalódott, és felettébb erőltetett modorában. – Rohanj Pompeiushoz, ha az jobban tetszik. Még azt is megengedem, hogy testőröket vigyél magaddal. Persze rendes katonákat nem adhatok, mert egy igazi harcost sem tudok nélkülözni. Válassz a felszabadítottak és a rabszolgák közül, akik a corfiniumi házadban szolgáltak. Nekik is be kell érniük a maradék eszközökkel, mert a legjobb fegyverek az én katonáimat illetik!” Az én katonáimat, vagyis azokat a harcosokat, akiket az én helyőrségemből orozott el, akiket én toboroztam, én edzettem, és a saját pénzemből fegyvereztem fel!

Végül sikerült néhány bátor embert találnom, aki hajlandó volt velem tartam. Aznap este alig tudtunk megszökni Caesar egyik felderítőcsapata elől. Mert biztos, hogy ő küldte őket utánunk. Az út melletti bozótban bújtunk el. Olyan közel mentek el mellettünk, hogy még a levegőt is hallottam az orrukon beáramlani.

– Miért nem harcoltatok velük? – kérdezte Marcus felélénkülve.

– Hogyisne! Miért adnék Caesarnak előnyt azzal, hogy eleve vesztes pozícióból megyek bele egy csatába? Nem, nem veszek részt az ő játékában. Mindig így bánik el az ellenségeivel a szenátusban. Hajlandóságot színlel az egyezkedésre, és addig-addig csócsálja a kényes kérdéseket, amíg megüvegesedik a szemük, aztán... – Felkapta a szeletelőkést, és beledöfte a disznósültbe. – Hátba szúrja őket!

Cicero leharapta egy spárga fejét, majd egyetértően bólogatott.

– Soha senki nem veheti fel a versenyt Caesarral a politikai fondorlatok terén.

Domitius újra levert hallgatásba süppedt. Láttam, hogy mozognak az ajkai; valószínűleg valami vitát folytatott le saját magával. Eltöprengtem azon, hogy vajon melyik mozzanatot próbálja feldolgozni: azt, amikor úgy döntött, hogy Corfiniumban marad, az emberei árulását, vagy az elfuserált öngyilkosságot?

– De ha azért hagytad ott Caesart, hogy csatlakozz Pompeiushoz, miért nem mentél oda? – kérdezte az ifjú Marcus ártatlanul. – Az ellenkező irányba indultál.

Láttam, hogy az apjának megrándul az arca.

– Csatlakozni Pompeiushoz? Miért tennék ilyet? – kérdezte Domitius. – Katonák nélkül ugyan miben lehetnék hasznára? Pompeius tud magáról gondoskodni.

– Pompeius megáll Brundisiumnál, és szembeszáll Caesarral? – kérdezte Marcus. – Vagy áthajózik a Mare Adriaticumon?

Domitius keserűen felnevetett.

– Itália összes lakója szeretné tudni a választ erre a kérdésre, fiam. Sajnos a Nagy Vezér nem szerény személyemmel szokta megvitatni a titkos stratégiáit. De hamarosan mind megtudjuk a választ. Caesar olyan gyorsan halad, hogy napokon belül Brundisiumba ér. Aztán Pompeius is rájön, mi az ellenfele célja – az én segítségem nélkül. Annak a bolondnak csatlakoznia kellett volna hozzám Corfiniumban. Ott kellett volna szembefordulni az ellenséggel!

Cicero kényelmetlenül fészkelődött.

– Mindnyájunkat zavarba ejtett Pompeius szembetűnő...

– Természetesen keletre akar menni – vágott bele Domitius a vendéglátója szavába. – Szerintem régóta ezt tervezi. Hadd menjen. Ha Görögországban vagy Ázsiában akarja csapdába csalni Caesart, legyen úgy. Részemről inkább Galliába indulok, hogy teljesítsem a kötelességemet a szenátus akaratának megfelelően. Gallia kormányzójának neveztek ki, és az is leszek.

– Ha a szárazföldön mész, nem fogják a Caesarhoz hű csapatok elzárni az utadat? – faggatta Marcus.

– Hajóval megyek, ha találok bérbe vehető hajókat, és egyenesen Massiliáig vitorlázok. Massiliában nem olyan emberek laknak, mint Gallia többi részén. Az ő városállamukat görög telepesek alapították évszázadokkal ezelőtt. Rendkívüli emberek, nem olyan barbárok, mint a szomszédaik.

– De örömmel fogadnak majd? – kérdeztem.

– Miért ne? Ők a szenátussal, és nem Caesarral kötöttek egyezséget. A massiliaiak ismerik Caesart! Az elmúlt években meggyűlt vele a bajuk, mialatt törvénytelenül a kormányzó szerepét játszotta. Ők közvetlen közelről láthatták, milyen alak Caesar: páváskodó, hazug, nagyképű és hiú. Látták, ahogy minden újabb törzs legyőzésekor isteníti magát, holott csak állatias vademberekről és fogatlan banyákról volt szó.

Megköszörültem a torkomat.

– Ma volt szerencsém beleolvasni a gall háborúkról szóló visszaemlékezéseibe. Nem vitathatod, hogy...

– A „katonai tehetségére” gondolsz? Már hogyne vitathatnám? Persze, hogy vitatom! Az a könyv egy hulladék, semmi más, csak gyomorkavaró önmagasztalás az elejétől a végéig. A történelem álcája mögé rejtett propaganda. Harmadik személyben ír magáról – elviselhetetlen álszentség – mégis minden sorából árad a hiúság. Meg sem említi a nagy elődeit, akik elsőként telepedtek le Gallia déli partján, akik megépítették az általa is használt utakat, és semmi tiszteletet nem mutat azok iránt a szenátorok iránt, akik nem hallgattak a józan eszükre, és megszavazták a kormányzói megbízatása meghosszabbítását. Úgy tesz, mintha az egész területet kockajátékon nyerte volna Vercingetorixtól! Hadd mondjak valamit: bármely rátermett római hadvezér elérte volna ugyanezt az eredményt, ha ilyen forrásokat és előnyöket biztosít neki a szenátus, csak valamivel rövidebb idő alatt.

Ez már Cicerónak is túl sok volt.

– Szerintem meg kell adnunk Caesarnak, ami őt illeti, Lucius. Katonai kérdésekben legalábbis...

Domitius gúnyosan felhorkantott.

– Ugyan már, Marcus Tullius, nem várhatod tőlem, hogy katonai kérdésekben pont a te szakértelmedre hagyatkozzak!

Cicero keserűen nézett rá.

– De azért...

Megint megköszörültem a torkomat.

– Azt hiszem, félreértettél, Domitius. Nem azt akartam mondani, hogy nem vitathatod Caesar katonai tehetségét. Én azt mondtam, hogy nem vitathatod az irodalmi tehetségét.

– Tévedsz: azt is vitathatom, és meg is teszem! – csattant fel Domitius. – Stílus terén teljességgel alkalmatlan, egy kezdő. A prózájában nincs semmi díszítettség, semmi finomság. Olyan kopasz, mint a feje! Azt mondják, lóhátról szokott diktálni. Ha azt a sok horkantgatást veszem, amit leír, nagyon is hihető.

Cicero elmosolyodott.

– Egyesek szerint Caesar dísztelen prózája elegáns, és nem stílus nélküli. Barátunknak, Gordianusnak megbocsáthatjuk, hogy elfogult ebben a kérdésben. Akármilyen tehetségről árulkodnak Caesar írásai, leginkább Gordianus fiának köszönheti.

Domitius értetlenül nézett rám.

– Nem értelek, Cicero.

– Gordianus örökbe fogadott fia, Meto kezeli Caesar kéziratait, és nem kis elismertségre tett szert. Olyan fontos Caesar számára, amilyen fontos Tiro volt nekem.

Domitius szemében lassan kigyúlt a felismerés fénye. Halványan elmosolyodott.

– Ó, már értem! Szóval te az a Gordianus vagy! Igen, most már értem. – A mosoly egy-kettőre vigyorrá változott. – Ugyan már, Cicero, ne mondd, hogy Tiro ugyanolyan személyes szolgáltatásokat nyújtott neked, mint amit a hírek szerint Meto nyújt négyszemközt imádott vezérének!

Terentia haragra gerjedt, az ifjú Marcus kuncogni kezdett, Tullia pedig visszafojtotta a lélegzetét is, és sajnálkozva nézett rám. Cicero szó szerint elvörösödött.

Hát már mindenki hallotta Rómában a pletykákat Caesarról és a fiamról, ráadásul hitelt is adott neki? Miközben a fogamat csikorgatva töprengtem, hogy mit válaszoljak Domitiusnak, ő sietve témát váltott.

– No jól van, csak a vita lezárása végett vegyük úgy, hogy Caesar valóban katonai őstehetség, ahogy a leírásából kitűnik – persze a csillogó szemű titkár támogatásával. Ebben az esetben mi lesz Pompeiusszal? Tudjátok, szinte remélem, hogy Caesar valóban csapdába ejti Pompeiust Brundisiumnál. Hadd fossza meg a Nagy Vezért a légióitól, és ajánlja fel neki ugyanazt a rabszolgákhoz méltó döntést, amit nekem ajánlott. Pompeiusnak is végeznie kellene magával. A sok katonai ballépés után nem maradna más tisztességes út számára. Akkor ránk milyen sors várna? – Domitius betúrta az ujjait a szakállába, és cirógatni kezdte a vörös szőrszálakat. – A szenátusnak egy újabb bajnokra lesz szüksége... ezúttal nem keletről, hanem nyugatról. A megmentő visszahívná Pompeius seregeit Hispániából, és fellázítaná a gallokat leendő királyuk ellen. Massilia a legmegfelelőbb hely egy ilyen terv végrehajtásához, nem gondoljátok? Igen, össze kell vonni Hispániát és Galliát, majd bevonulni Itáliába. Másodszor is megtörténne az átkelés a Rubiconon, másodszor is megszállnák a földet a fegyveres katonák, de nem azért, hogy lerombolják az alkotmányt és a szenátust, hanem hogy visszaállítsák. Ha elégséges forrásokat kap, egy rátermett hadvezér elkergetheti Caesart a félszigetről!

Domitius tűnődni kezdett, és tekintete belerévedt a semmibe.

– De addig is, mihez kezdjek a győzelmemmel? – kérdezte Cicero. – Ez az igazi dilemma.

– A győzelmeddel? – kérdeztem, mert zavarba ejtett az újabb váratlan témaváltás.

– Igen, a győzelmi felvonulásommal, ami a sikeres ciliciai hadjárataimért megillet. Ha a dolgok rendben mennének, már rég megszavazta volna nekem a diadalt a szenátus, rögtön a visszatérésem után. Harci szekéren kellett volna áthaladnom a városkapun, trombitaszó közepette! Mi értelme van egy provincián kormányzónak lenni, ha nincs a végén diadalmenet? De sajnos, ami mögöttünk van, az nem egy rendes év. Úgy döntöttem, hogy a válság miatt lemondok a diadalról. Most viszont... nos, előbb vagy utóbb meg kell ünnepelnem. Nem halogathatom örökké. De mi lesz, ha Caesar kiűzi Pompeiust Itáliából, és elfoglalja Rómát? Ha akkor tartom a felvonulásomat, amikor átveszi az uralmat a város fölött, az olyan lesz, mintha jóváhagynám az önkényuralmát. Azt hiszem, nem szabad visszatérnem Rómába, legalábbis addig nem, amíg Caesar ott van. Ki kellene jelentenem, hogy nem foglalom el újból a helyemet a szenátusban...

Cicero szünetet tartott, amíg belekortyolt a borába. Terentia viszont átvette a szót.

– Már az is elég baj, hogy elhalasztottad a győzelmi felvonulásodat, amire most már talán soha nem kerül sor. De mi lesz a fiad tóganapjával? Marcus idén tölti be a tizenhatot. Minden valamirevaló család a Liberalia-ünnepek tájékán, martius idusa után avatja fel a férfivá érett fiúkat. Visszatérünk addigra Rómába, hogy Marcus felölthesse a tógát, vagy sem?

Láttam, ahogy a gyerekek kényelmetlenül fészkelődnek, és ebből arra következtettem, hogy a téma állandó veszekedés tárgya lehet. Cicero gondterhelten sóhajtott.

– Tudod, hogy ez lehetetlen, Terentia. A Liberaliákig már csak tizenkét nap van hátra. Miért hozod fel ezt mindig? Tudod, mennyire szerettem volna, ha Marcus Rómában ölti fel először a tógáját, ünnepélyes körülmények között, úgy, hogy jelen vannak a legjobb emberek. De sajnos nem lehet. Először is a legjobb emberek szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Másfelől nem térhetek vissza Rómába tisztességben – még nem. És akárhol is avatjuk felnőtte a fiunkat, a Liberalia-ünnepek idejére nem tudunk kellőképp felkészülni.

– Márpedig ezt a ceremóniát akkor kell tartani – erősködött Terentia. – A Szabadság Atyjának ünnepén a papok beviszik Dionüszosz falloszát a mezőről a város utcáira, az ifjak pedig férfiúi tógájukban követik őket, trágár dalokat énekelve. Ez egy vallásos aktus, annak szimbóluma, hogy az ifjak egymás társaságában férfivá érnek.

– Most már tényleg elég lesz, anyám – mondta Marcus elpirulva, összevont szemöldökkel nézve a tányérját. – Ezt már többször megbeszéltük. Nem feltétlenül kell a Liberaliákra esnie. Egy másik nap is jó lesz. És Arpinum is megteszi Róma helyett. Elvégre az a családunk igazi otthona.

– Az apád családjának igazi otthona, Marcus – ellenkezett Terentia jeges hangon. – Nem várhatjuk el a Terentius-ág képviselőitől, hogy egészen Arpinumig utazzanak, miközben útonállók és szökött rabszolgák ólálkodnak az utak környékén. Különben is: az arpinumi villa nincs olyan állapotban, hogy ott vendégeket fogadhassunk. A tető lyukas, a konyha túl kicsi, és nincs elég ágy. Itt, Formiae-ben legalább sikerült egy kielégítő háztartást megszerveznem.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy itt szeretnéd ünnepelni Marcus tóganapját? – kérdezte Cicero. – Itt nem élnek rokonaink, és a városi szenátusban sincsenek ismerőseim. Nem, ha nem Rómában, akkor Arpinumban.

– Nem értem, miért ne mehetnénk vissza holnap Rómába. – Tullia felsóhajtott, és némi biztatásért az anyjára nézett. – Mindenki visszatér. Az unokafivéred, Gaius már ott van, a barátnőm, Aufelia és a férje úton vannak, a barátod, Atticus pedig soha nem is menekült el.

Miközben a vacsora alatti beszélgetés egyre inkább családi veszekedéssé fajult, egy pillanatnyi szünetre vártam, amikor kimenthetem magam. Úgy vettem észre, Domitius egyáltalán nem figyel. Egy spárgát fogott közre a hüvelyk- és mutatóujjával, és mintha azt vonta volna kérdőre. Milyen szánalmasnak tűnt ez az ember a katonai sikerekről alkotott ábrándjaival, és a Caesar iránt érzett ádáz gyűlöletével! Ugyanakkor semmivel sem volt szánalmasabb Cicerónál, aki neves szónok létére egy elhalasztott győzelmi menet és a fia tógaünnepe miatt kesergett. Milyen jelentéktelennek, sőt nevetségesnek látszottak ebben a pillanatban!

Ám amikor éjszaka álmatlanul forgolódtam – lévén, hogy a savanyított hal elég nagy felfordulást okozott a gyomromban –, az a kényelmetlen gondolat jutott eszembe, hogy talán én is tévúton járok, akárcsak Cicero és Domitius. Milyen kapcsolat volt pontosan Julius Caesar és a fiam között? Régebben azt hittem, tökéletesen megértettem, de felmerült egy bonyolító tényező, amire nem számítottam. Ezekben a veszélyes időkben nem engedhettem meg az ilyen eltévelyedést. Ahogy folytattuk az utunkat, és egyre közelebb értünk Caesar és Pompeius táborához, egyre kevésbé engedhettem meg.

Végül elnyomott az álom – igaz, rémálom volt a javából. Semmi történet nem volt benne, csak rémisztő képek sorozata. Valamit félreértettem, és szörnyű hibát vétettem. Valaki meghalt. Minden tagomat vér bontotta. Bethesda és Diana lepleket viseltek és zokogtak. Megremegett a föld, és tűz hullott alá az égből.

Izzadságban fürödve riadtam fel, és megfogadtam, hogy soha többé nem nyúlok savanyított halból készült szószhoz.

 

 

 

XIV

 

Napfelkelte előtt indultunk. Kimerített az éjszakai álmatlanság, és a gyomrom sem jött rendbe, de Tiro megint nagyon jókedvű volt.

– Gondolom, te nem ettél a savanyított halszószból tegnap este – jegyeztem meg.

– Cicero felnyitott egy újabb edényt? Biztos Domitiust akarta lenyűgözni. Nem, én egyszerű kosztot ettem. Köleskását és roston sült disznóhúst.

– Kint ettél Domitius embereivel?

– Hát persze. Másként hogy szedhettem volna ki belőlük, amit tudni akartam? Úgy tettem, mintha egy felszabadított lennék, aki a villa körül dolgozik.

– Kémkedtél Domitius után? Azt hittem, Cicero szövetségese.

– Nem kémkedtem utána. Csak beszélgettem az embereivel. Sokat meséltek arról, milyen közhangulat uralkodott Domitius előző seregében, illetve arról, hogy mekkorák Caesar légiói, meg hogy milyenek az utak, és hasonlókról.

– Mi a helyzet a csapdával, amit állítólag Caesar állított Domitiusnak, miután elengedte?

Tiro elmosolyodott.

– A katonái szerint tényleg volt ilyen összecsapás. Egy levélhordó ment el mellettük a Corfiniumból kifelé vezető úton.

– Egy levélhordó?

– Igen, egy szál ember lóháton. Domitius teljesen kétségbeesett. Ráparancsolt a katonáira, hogy bújjanak el a bokrokban. Azt hitték, elviszi a szívroham. A tőrbe csalás egy az egyben az ő fejéből pattant ki!

– Ahogy, gondolom, a szíves vendéglátás is, amiben Massiliában részesítenék.

Tiro arca egy pillanatra olyan lett, mint egy szfinxé.

– Nem lennék meglepve, ha a massiliaiak tárt karokkal fogadnák. Vagy legalábbis tárt kezekkel.

– Hogy érted ezt?

Tiro lelassította a lova lépteit, és hagyta, hogy lemaradjunk Fortex mögött.

– Méltányolom azt, hogy hallgattál tegnap este, Gordianus. Még akkor sem mondtál semmit Domitiusnak rólam, amikor a nevem szóba került.

– Csak megtettem, amit kértél.

– Köszönöm. De értékelném, ha Domitius Cicerónál tett látogatását is hasonlóan bizalmasan kezelnéd.

– Cicero titokban akarja tartani? Miért?

– Megvan rá az oka.

Felhorkantam.

– Cicero nem csatlakozik Pompeiushoz, és nem akarja, hogy kiderüljön: vendégül látta Domitiust... ennyire fél attól, hogy megsérti Caesart?

Tiro elfintorodott.

– Nem erről van szó. Jól van, elmondom neked. Domitius nem hagyta el Corfiniumot üres kézzel.

– De elvették tőle a seregeit.

– Igen, de az aranyát nem. Amikor Domitius megérkezett Corfiniumba, hatmillió szeszterciuszt helyezett el a városi kincstárban. Java része közpénz volt, amit Rómából vitt magával katonai célokra. Caesar szerette volna rátenni a kezét, de gondolom, nem akart tolvajnak tűnni. A teljes összeget visszaadta Domitiusnak, amikor elengedte.

A lélegzetem is elállt.

– Azt akarod mondani, hogy Domitius és az a sok toprongyos alak hatmillió szeszterciuszt szállít?

– Utazóládákban, szekereken. Most már értheted, miért volt olyan óvatos Caesarral, és miért ijedt meg annyira az úton.

– De mit fog kezdeni azzal a sok pénzzel? Visszaadja a római kincstárnak?

Tiro felnevetett.

– Természetesen arra fogja használni, hogy felmenjen Massiliába, és lekenyerezze a város lakóit. Érted már, hogy miért akarja Cicero titokban tartani a látogatását? Ha a pénz eltűnik – márpedig manapság bármi megtörténhet –, és a nyomok visszavezetnek Formiae-be, valaki esetleg azt hiheti, hogy Domitius otthagyta Cicerónál megőrzésre. Kilátástalan időket élünk. Egy ilyen pletykára úgy ugranának az orgyilkosok, mint a tücskök a zöld levélre. Egész palotákat mészároltak már le kevesebbért, mint hatmillió szeszterciusz, Gordianus. Cicero nem szégyelli, hogy megvendégelte Domitiust, és nem saját magát félti. De gondolnia kell a családjára. Ezt biztosan megérted.

 

 

Aznap több mint hetven kilométert lovagoltunk, egészen Capuáig Másnap további ötvenhárom kilométert tettünk meg, aztán megálltunk Beneventumnál. Tiro számos istállónál kicserélte a lovainkat; mindannyiszor a Pompeiustól kapott igazolványát lobogtatta. Egyes istállótulajdonosok szó nélkül fejet hajtottak a pergamen előtt, mások viszont alig leplezett megvetéssel kezeltek minket, és gyatrább lovakat adtak. Egy tulaj szóba sem akart állni velünk. Hosszasan szemlélte az iratot, ridegen ránk nézett, majd ránk szólt, hogy menjünk tovább. Tiro haragra gerjedt.

– Tisztában vagy vele, milyen büntetés vár rád, amiért semmibe veszel egy iratot, amit a szenátus adott ki a Különleges Dekrétum alapján? Halálbüntetés!

Az istállótulajdonos nagyot nyelt, de nem válaszolt.

Kerestünk egy másik istállót.

Miután megaludtunk Beneventumban, Tiro úgy döntött, hogy elhagyjuk a Via Appiát, és letérünk egy régi hegyi útra, amely nyugat-keleti irányban szeli át az Appennineket.

– Ez egy rövidebb út – magyarázta.

Azt javasolta, hogy cseréljük le a lovainkat egy szekérre és egy rabszolgára, aki hajtja. A beneventumi istállógazda elhúzta a száját, amikor meglátta Pompeius pecsétjét az iraton. Ellenkezni próbált, ám Tiro már nem volt abban a hangulatban, hogy alkudozzon. Végül kaptunk egy szekeret vászontetővel és egy fogatlan rabszolgát hajtónak.

Nem értettem, miért van szükség a szekérre. A nyeregtáskákban bőven elfért a holmink, és a meredek, kanyargós utakon gyorsabban is haladtunk volna lóháton. Másnap reggel meg is mondtam a véleményemet Tirónak. Ő csak megrázta a fejét, és az ólomszürke felhők felé mutatott, amelyek a hegycsúcsokat koszorúzták. Később beigazolódott, hogy neki van igaza. Még alig néhány kilométert tettünk meg hegynek fölfelé, amikor eleredt az eső, és az esőt hamarosan felváltotta a havas eső, majd a jégeső. Miközben a fedett szekérben utaztunk száraz pokrócokba burkolózva, a szerencsétlen kocsis reszketett, tüsszögött, és tovább ösztökélte a lovakat.

A vihar egyre könyörtelenebb lett, ezért végül megálltunk egy kis útszéli fogadónál. Ott éjszakáztunk, és ott töltöttük a következő három ingerlékeny napot is – lévén, hogy a vihar tovább bömbölt és sivított. Senkit sem volt értelme hibáztatni, mégis elmondtam Tirónak, hogy szerintem jobb lett volna a Via Appián maradni. Azt felelte, hogy a vihar így is, úgy is elkapott volna minket, akármelyik úton megyünk, és örülhetünk, hogy találtunk egy biztonságos helyet, ahol eltölthetjük az időt. Az unalom elűzésére a fogadótulajdonos felajánlotta a rongyos tekercsekből álló, apró könyvtárát (hitvány görög regényeket és kétes eredetű erotikus verseket), és elénk tett néhány táblajátékot is. Három nap után úgy éreztem, inkább halok meg önként, mint hogy meg egy hajótörött szerelmespárról szóló történetet elolvassak. Irigyeltem Fortexet és a szekérhajtót, hogy éjjel-nappal képesek aludni az istállóban, mint a téli vacokba bújt medvék.

Néha-néha azt vettem észre, miközben Circus Maximust vagy Nílusi Fáraókat játszottunk, hogy Tiro megpróbál belőlem kihúzni ezt-azt. Cicero utasítását követte, aki ismerni akarta a titkos indítékaimat, és szerette volna, ha elárulom, mit tudok még Numerius Pompeius haláláról. Amilyen finoman csak tudtam, mindig eltérítettem a szándékától, és témát váltottam.

 

 

Végre elvonult az égiháború. Az egész napos zötykölődés után a hegység keleti lejtőjére értünk. Egy sziklás hegyfokok és fenyőerdők között megbújó kis fogadóban töltöttük a következő éjszakát. Másnap reggel, miközben az emeleti szobánk ablakából a napfelkeltét néztem, egy elmosódott, ezüstös kék sávot pillantottam meg. Tiro azt mondta: a Mare Adriaticum. Tizenegy nap telt el azóta, hogy elhagytuk Rómát.

Felhőtlen égbolt alatt indultunk el a ponyvájától megfosztott szekerünkkel. Körülbelül egyórányi utazás után, egy keskeny hegyi szerpentinen lefelé ereszkedve találtuk szembe magunkat a katonákkal.

Először csak a hangjukat hallottuk. A harci dobok mély döngésének visszhangja felkúszott a hegyek ráncain. Tiro szólt a hajtónak, hogy álljon meg. Hegyeztem a fülem. A dobok mellett léptek egyenletes dübörgését és páncélok tompa csörgését is hallottam. Tiróval a szekéren hagytuk Fortexet és a hajtót. Felmásztunk egy sziklás magaslatra, és lenéztünk a mélybe.

Katonák ezrei vonultak felfelé a tengerparti síkságról. A vértek csillogása egymásba mosódott, és olyan volt, mint egy felfelé áramló, ide-oda kígyózó hegyi patak – szirteken, nyergeken, hajtűkanyarokon keresztül, megtöltve az utat, ahogy a víz tölti ki a folyó medrét.

– Caesar vagy Pompeius katonái? – kérdeztem.

Tiro hunyorogva erőltette a szemét a fényben.

– Nem tudom. Minden egység és légió jelvényét ismerem, de ezek még túl távol vannak.

– Hát az iramukból ítélve nemsokára itt lesznek. Több ezren vannak! Kilométerekre húzódik az oszlop. Nem is látom a végét. – Visszanéztem a szekérre. – Szerintem le kellene húzódnunk az útról, és el kellene rejtőznünk, amennyire csak tudunk. Megvárjuk, amíg az egész sereg elhalad. Lehet, hogy az egész nap rámegy.

Tiro bosszúsan csóválta meg a fejét.

– Vajon mit jelent ez? Nem úgy néznek ki, mint egy vesztes sereg, annyi bizonyos. Túl fegyelmezettek. Túl sokan vannak! Ha Pompeius emberei, nem érhették volna el a hegyet úgy, hogy ne találkozzanak össze Caesar katonáival. Az annyit jelentene, hogy Caesar vereséget szenvedett. Vagyis Pompeius letiporta, és most a szenátorokkal együtt visszafelé indul Rómába. A válságnak vége van... ha ez itt Pompeius hadserege...

Bólintottam, és azon méláztam, vajon ebben az esetben mi lett Davus és Meto sorsa. A csattogás és dübörgés egyre hangosabb és hangosabb lett, visszaverődött a megritkított hegyoldalakról, míg végül állandó mennydörgéssé alakult, ami mintha az üres égből robajlott volna le.

– És ha Caesar katonái? – kérdeztem.

Tiro megrázta a fejét.

– Nem tudom. Talán Pompeius megszökött Brundisiumból, még mielőtt Caesar odaért volna, ezért kénytelen volt üres kézzel visszafordulni. Vagy Caesar talán csapdába ejtette Pompeiust, megsemmisítette az erőit, és most visszafelé tart Rómába? De még nem telhetett el annyi idő, amibe belefért volna egy ostrom! Ennek semmi értelme. Ezek biztosan Pompeius emberei...

Hirtelen elakadt a lélegzete.

– Numa golyóira! – Tiro olyan ritkán káromkodott, hogy csodálkozva bámultam rá. Hamuszürke lett az arca. – Hát persze! Ezek nem Pompeius, és nem is Caesar katonái!

– Tiro, zagyvaságokat beszélsz.

– Tessék, látod a felderítőket, akik a többiek elé vágva haladnak? Látod a csiszolt rezet a sisakjuk körül?

Hunyorogva erőltettem a szemem.

– Nem látom tisztán...

– Igen, most már biztos: rézpánt. A tiszteknek rézkorong lesz a mellvértjükön, rajta egy oroszlánfejjel. Domitiusnak rézbányái vannak. Ez az ő serege, akik cserbenhagyták Corfiniumnál.

– Domitiust üldözik, mert nem kapták meg a fizetésüket? – kérdeztem.

Tiro viszont nem volt vicces kedvében.

– Lehet, hogy Caesar ellen fordultak. De mégsem, hiszen akkor Pompeius irányába vonulnának, hogy hozzá csatlakozzanak. – Riadtan nézett a szekérre, ahonnan Fortex és a hajtó pillantottak vissza rá zavarodottan. – Ó, Pluto, az. alvilág mélyén! Nem tudjuk elrejteni a szekeret... Az út mentén sziklák és fák vannak, és kilométerek óta nem láttam leágazást. – Megrázta a fejét. – Ma reggel el kellett volna cserélnem a szekeret és a hajtót három lóra. Lóháton lenne némi esélyünk elbújni.

– Számít ez? Eljátszhatnánk, hogy ártatlan utazók vagyunk, akik átkelnek a hegyen.

– Ezen az úton nincsenek ártatlan utazók, Gordianus.

Lassan eluralkodott rajta a kétségbeesés. Megpróbáltam lenyugtatni.

– Elbújunk a sziklák között, Tiro. A hajtó ott marad a szekéren, és megmondja nekik, hogy egyedül utazik.

– A hajtó mindent el fog nekik árulni, amikor meghallja a kardok csörgését.

– Akkor hozzuk magunkkal a hajtót is.

– És hagyjuk ott az üres szekeret az út szélén? Az lenne aztán igazán gyanús! Akkor biztosan a keresésünkre indulnának, és perceken belül meg is találnának. Hogy nézne az ki... négy férfi, akiknek rejtegetnivalójuk van, és az erdőben bóklásznak?

– Igazad van. Nincs más választásunk, a szekéren kell maradnunk. Ha ideérnek a felderítők, mosolyogva integetünk nekik, és azt mondjuk, hogy szép időnk van.

Tiro nagy levegőt vett.

– Neked van igazad. Magabiztosságot színlelünk. Te leszel a gazda, én leszek a rabszolgád. Miért ne mehetnénk Caesar tábora felé? A fiad az ő szolgálatában áll.

– Igen, ez jó lesz, főleg azért, mert részben igaz. Először is másszunk le erről a szirtről. Ha innen pislogunk le rájuk, még azt hiszik, hogy kémek vagyunk, nem igaz?

Tiro ferdén elmosolyodott.

– Indulj el nélkülem. Nekem könnyítenem kell magamon.

– Tessék csak! Ne légy szégyenlős.

Elfancsalodott az arca.

– Nem, Gordianus, nem a hólyagom feszít. Egy ilyen rémületre... megmozdultak a beleim.

Tiro besietett az erdőbe. Még egyszer ránéztem a végtelen emberáradatra, aztán leevickéltem a sziklás meredélyről, és csatlakoztam a többiekhez.

Tiro épp azelőtt tért vissza a szekérhez, hogy az első felderítő odaért volna. A katona lassan közelített meg minket, és szemfülesen fürkészte a mögöttünk lévő fákat és sziklákat. Többlépésnyire előttünk állt meg.

Észrevette a vasgyűrűt az ujjamon.

– Ki vagy te, polgár? Mi dolgod van ezen az úton?

– A nevem Gordianus. Rómából jöttem. Te Caesar katonája vagy?

– Én kérdezek, polgár. Kik a társaid?

– A hajtó a szekérhez járt. Mindkettőjüket bérbe vettem a gazdájuktól, aki a hegy túloldalán vezet egy fogadót. Szörnyű vihar kapott el minket útközben. Remélem, az istenek megkímélnek titeket egy hasonló égzengéstől.

– Hát a többiek?

– Rabszolgák. Az ott egy testőr, ránézésre is egyértelmű. Jó, hogy magammal hoztam. Még egy kilométerre sem távolodtunk el Rómától, amikor útonállók támadtak ránk, és meg is ölnek, ha sikerül nekik, ebben biztos vagyok. Azóta nem volt több kalamajka.

– És a sötét bőrű?

– Ő is rabszolga. Filozófus. Szoszkaridésznek hívják.

A felderítő katona lenézően méregetett minket. Az a típusú ember volt, aki nem sok hasznát veszi a civileknek.

– Még mindig nem mondtad meg, hogy mi vezérelt erre az útra.

Ránéztem a sisakját szegélyező rézpántra, és megköszörültem a torkom. Ő és a társai egykor Domitiusnak tartoztak hűséggel. Most Caesarnak esküdött fel – vagy legalábbis ezt gyanítottuk. De mi van, ha tévedtünk? Mi van, ha Domitius serege fellázadt az új parancsoló ellen is? Hiszen arról sem tudtunk volna ha Caesar közben meghal, és ők egy karóra szúrva viszik el a fejét Rómába. Akárhogy is volt, válaszolnom kellett valamit. A játékosokra gondoltam, akik a Parázna Kocsmában dobás előtt Caesar nevét kiáltották, szerencsét remélve tőle, aztán nagy levegőt vettem.

– Az egyik fiam Caesar szolgálatában áll, a személyes körén belül. Szoszkaridész tanította a fiút gyerekkorában. Hívhatsz érzelgős, ostoba alaknak, de már nem bírtam az aggodalmaskodást... Nem tudok Rómában ülni, és várni a híreket. Ezért jöttem el.

– Ezek szerint Caesart keresitek?

– Igen.

A férfi hosszú ideig szigorúan nézett rám, aztán végre elhatározta magát. Mosoly ült ki az arcára.

– Akkor csak menjetek tovább az úton, polgár. Meg fogjátok találni.

A hanghordozása is teljesen megváltozott, akárcsak az arca. Mint egy színésznek, amikor félreteszi a maszkot.

– Brundisiumban van? Ezt pletykálják mindenfelé.

Tovább mosolygott, de nem válaszolt. Hajlandó volt barátságosnak mutatkozni, de azért ennek is megvoltak a határai.

Megjelent a második felderítő is. Mindketten áthúzódtak az út túlsó szélére, és miközben beszélgettek, többször is ránk sandítottak. Egy idő után a második felderítő továbblovagolt, az első pedig visszajött hozzánk.

– Legjobb lesz, ha kényelembe helyezitek magatokat. Egy ideig itt fogtok állni. Néhány osztag ugyanis elvonul majd itt.

– Sokan vannak?

A katona felnevetett.

– Majd meglátjátok. Itt maradok veletek, amíg az első sorok megérkeznek Felesleges még egyszer válaszolnotok ugyanazokra a kérdésekre, amiket én már feltettem nektek. A parancsnokom majd eldönti, hogy lecsapja-e a fejeteket.

Elvigyorodott, hogy tudassa velem: csak viccel.

Fortexre néztem, aki morogva jelezte, hogy nem szereti az ilyen tréfát. Tiro higgadtnak látszott – sőt szinte filozofikusan nyugodtnak. Csak a szekér hajtója idegeskedett.

Az első ezred kisvártatva felbukkant a hegyi úton. Először a lósörényes sisakokat láttuk, aztán a tiszteket is, akik a sisakokat viselték, és végül a pompás harci méneket. Őket a dobosok követték. A masírozás egyenletes ütemét diktáló dobszó ide-oda verődött a meredek hegyoldalak között. A legszebb fejdíszt viselő tiszt intett a többieknek, hogy folytassák az útjukat, miközben ő kivált a sorból, és könnyű vágtával megközelítette a szekeret. Egy oroszlán üvöltött rézből készült mellvértjén.

– Jelents! – szólt rá a felderítőre, aki határozott mozdulattal tisztelgett előtte.

– Egy utazó Rómából és három rabszolga, seregparancsnok. A férfit Gordianusnak hívják.

A parancsnok kissé fellelkesülve nézett rám.

– Gordianus? Miért cseng ez nekem olyan ismerősen?

– Azt mondja, az egyik fia Caesar személyes körében szolgál.

– Hát persze! Gordianus Meto, a felszabadított! Találkoztam vele Corfiniumban. Szóval te vagy Meto apja? Egyáltalán nem hasonlít rád. De ezen nincs is mit csodálkozni, nem igaz? Én Marcus Otacilius vagyok, centurio. Hádészra, mit keresel te itt?

– Látni szeretném a fiamat. Jól van?

– Amikor utoljára láttam, jól volt.

– Ezek szerint nem veletek van? Ez nem Caesar serege?

– De, ez Caesar serege. Mindenki, akit itt látsz, felesküdött Gaius Julius Caesarra. Amíg ő a déli parton végzi a feladatait, minket Szicíliába küldött, hogy ott védjük az érdekeit.

Ez a fajta stratégiai döntés nagyon is Caesarra vallott: nem tette próbára azonnal az ellenséges hadvezértől szerzett osztagainak hűségét. Nem küldte okét azonnal Pompeius ellen, hanem kitalált nekik jó messze valami más feladatot.

– Akkor hát a fiam Caesar mellett van? És most merre járnak?

Otacilius habozott, aztán biccentett a felderítő felé.

– Menj tovább. Ezt majd én elintézem.

A felderítő tisztelgett, és elügetett a sereg eleje felé. A katonák végtelen sorokban özönlöttek át a hegyszoroson és vonultak fel a hegyre; a téli köpenyeiket körgallérként terítették a hátukra, páncélzatuk pikkelyszerűen csillogott a fényben.

A tiszt elmosolyodott.

– Nem hinném, hogy baj lesz belőle, ha megtudod, mire készül Caesar. Ő már...

A hajtó váratlanul leugrott a szekérről, megpördült, és ránk mutatott.

– Hazudnak!

Otacilius lova idegesen felágaskodott, mert megijesztette a hirtelen mozdulat. Mielőtt a parancsnok bármi jelet adhatott volna a kezével, máris két sor katona szakadt ki a seregből, amely épp mellettünk haladt el. Mielőtt kettőt pisloghattunk volna, lándzsák erdeje vett körül minket.

Otacilius visszanyerte uralmát a lova felett. Felváltva nézett rám és a foghíjas szekérhajtóra.

– Mit jelentsen ez?

– Hazudnak! – A hajtó Tiróra mutatott. – Az a sötét bőrű sántikál valamiben. A gazdám Beneventumban azt mondta, hogy tartsam rajta a szemem. Valami iratot hordoz magánál, amin a Nagy Pompeius pecsétje van.

A tiszt hűvösen nézett rám.

– Igaz ez?

Éreztem, ahogy a szőr feláll a hátamon. Kinyitottam a számat, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Tiro megelőzött.

– Gazdám, beszélhetek a saját nevemben?

– Kérlek, tedd meg, Szoszkaridész.

Tiro a parancsnok felé fordult.

– Az a haszontalan hajtó hazudik! Azóta veszekszünk, hogy a gazdám bérbe vette őt a beneventumi istállógazdától. Haragszik rám – azt hiszi, nekem sokkal könnyebb a dolgom, mert ő bőrig ázott, amíg én a szekér belsejében utaztam a vihar alatt. Szerintem befagyott a feje lágya ebben a hidegben. Korbácsoltasd meg, és meglátod, hogy tényleg ragaszkodik-e a meséjéhez!

A szekérhajtó fogatlan szája tátva maradt a felháborodástól.

– Nem, nem! Ők mindketten Pompeius emberei, ezt biztosan tudom! A gazdám mondta. Nem akarta odaadni nekik a szekeret, de muszáj volt, amiatt az irat miatt, amit a hazug a zsebében hord. Motozzátok meg, ha nem hisztek nekem!

A parancsnokon szemlátomást erőt vett a csüggedtség. Meto révén már valamiféle baráti hangulat alakult ki közöttünk – de ez egy pillanat alatt elillanhat, ha kételkedni kezd benne, hogy én vagyok Meto apja.

– Mit mondasz erről az iratról... Gordianus?

Tiróra néztem.

– Herkulesre, Szoszkaridész, miről beszél ez a rabszolga?

Tiro higgadtan nézett vissza rám.

– Fogalmam sincs, gazdám. Hadd motozzanak meg, ha így tetszik nekik.

– Attól tartok, mindhármatokat meg kell motoznunk.

Otacilius először a fegyvereinket kobozta el. Tirónál és nálam egy-egy tőr volt, Fortexnél kettő. Nem szállhattunk le a szekérről addig, amíg a katonák át nem kutatták a nyeregtáskákat. Semmi érdekeset nem találtak. Aztán felállítottak minket a szekéren, és arra kényszerítettek, hogy rétegről rétegre vetkőzzünk le.

– Az ágyékkötőt is? – kérdeztem, próbálva a méltatlankodó polgárt játszani.

– Attól tartok, muszáj – felelte Otacilius, és megrándult az arca. Elfordult, és észrevette, hogy a mellettünk elhaladó katonák rajtunk kuncognak. – Egyenesen előre nézz! – rivallt rájuk.

Ott álltam meztelenül, és feltartottam az üres tenyerem.

– Amint látod, seregparancsnok, nincs rejtegetnivalóm. És a rabszolgáimnak sincs.

Otacilius arcán nagyfokú bosszúság tükröződött.

– Adjátok vissza a ruhájukat. Mit mondasz erre? – kérdezte a hajtótól, aki erre szótlanul és zavartan meghunyászkodott.

Jobban éreztem magam, amikor visszakaptam az ágyékkötőmet. Megkönnyebbülve magamra húztam a tunikámat is.

– Csak remélni tudom, parancsnok, hogy egy ilyen megaláztatás ellensúlyozásaképpen megfelelő embereket... és megfelelő eszközöket... bocsátasz rendelkezésünkre ahhoz, hogy a hazug szekérhajtó megkapja méltó büntetését.

– Ne! – siránkozott a rabszolga. – Vigyetek vissza a gazdámhoz, Beneventumba! Csak neki van joga megbüntetni engem.

– Szamárság! – vágtam rá szigorúan. – A szekérrel együtt téged is bérbe adott nekem. Mialatt az én szolgálatomban állsz, jogom van megfenyíteni téged.

– Tulajdonképpen egy római sereg tisztjének félrevezetése miatt a válsághelyzetekre vonatkozó katonai törvények értelmében akár ki is végezhetnénk a rabszolgát, és a gazdáját legalábbis büntetés megfizetésére kötelezhetnénk... – jegyezte meg Otacilius ridegen.

Egyszeriben szánalmat éreztem a nyomorult kocsis iránt, mert most egyedül ő került a lándzsák kereszttüzébe. Bárcsak csukva tartotta volna a száját!

– Ne, várjatok! – emelte fel a kezét kétségbeesetten Otacilius felé. Az egyik katona durván megbökte a lándzsájával, mire eleredt a vér a vállából. A sebre nyomta a kezét, és tovább vinnyogott. – Ott az a szikla! Oda másztak fel ők ketten, mielőtt a sereg ideért, és kémkedtek utánatok!

– A kíváncsiság nem bűn – közölte Otacilius.

– Hát nem értitek? Akkor dugták el az iratot, vagy meg is semmisítették. Látták, hogy közeledtek, és megszabadultak tőle. Menjetek fel arra a sziklára! Ott megtaláljátok a maradványait!

Tiro undorodva forgatta a szemét.

– A hazug rabszolga átfésülteti veletek az út minden egyes szakaszát innen Beneventumig, ha rá hallgattok. Ostoba fajankó! Ha végre abbahagynád a hazudozást, és elmondanád az igazat, a parancsnok gyors és kegyes halálnemet választana számodra.

Otacilius előre-hátra mozgatta az állkapcsát, és rám szegezte a pillantását. Én a sértődött polgár szerepét játszva álltam a tekintetét. Rájöttem, hogy még nem kaptuk vissza a tőreinket. Ez azt jelentette, hogy még nem döntötte el, mihez kezdjen velünk.

Végül egy újabb sor katonát hívott magához az osztagból.

– Ti menjetek fel arra a sziklára, és fésüljétek át a környékét. Hozzatok ide mindent, amit találtok, és amit ez az utazó hagyhatott odafönt. Bármilyen táskát vagy erszényt, vagy bármiféle pergament, legyen akármilyen kicsi vagy égett.

Biztos nem találnak semmit, nyugtattam magam. Tiro velem volt azon a magaslaton. Nem említette a küldöncútlevelet, és nem is láttam, hogy elrejtené. Ha találnak is valamit, amit ember hagyott ott, az Tiro ürüléke lesz, gondoltam magamban keserűen. Hiszen kimentette magát, hogy megkönnyebbülhessen...

Hirtelen rádöbbentem, hogy Tiro nem azért ment el, mert a belei feszítettek. Azért szökött el, hogy megszabaduljon az irattól.

A pergamen könnyen ég. Szét is lehet tépni, be lehet ásni a földbe, meg lehet rágni, még le is lehet nyelni. De vajon Tiro tényleg eltüntette nyomtalanul, vagy csak eldugta, hogy amikor Caesar serege elvonult, újra megkeresse? Kerültem a tekintetét, mert tartottam attól, hogy az arckifejezésem esetleg elárul. Inkább a hegyoldalon felfelé kaptató katonákat figyeltem. Végül nem bírtam tovább. Tiróra néztem. Abban a pillanatban, amikor találkozott a tekintetünk, rájöttem, hogy nem semmisítette meg az iratot, csak elrejtette. A szeme éppoly kifejező volt, mintha szavakkal mondta volna. Elszorult a szívem. Nagy levegőt vettem.

Azzal vigasztaltam magam, hogy a katonák esetleg megelégszenek a kopár szikla átkutatásával. De tudtam, hogy ez hiú remény; ezeket az embereket arra képezték ki, hogy titkos csapásokra bukkanjanak, lábnyomok után szimatoljanak, és búvóhelyeket fürkésszenek ki. A vezetőjük azt parancsolta nekik, hogy mindenütt keressenek, és ne térjenek vissza üres kézzel. Teljesíteni fogják a kötelességüket.

Én Tiróval és Fortexszel a szekéren álltam, és várakoztam. A hajtó sérült vállát markolászta, és zokogott. A katonák sorai még mindig nem értek véget – a sereg ott vonult mellettünk. Azt a feszültséget éreztem, amit a nézők szoktak a színházban a jelentős fordulatok előtt.

Végül ismét megjelentek a katonák, és leereszkedtek a hegyoldalon. Bőven találtak tárgyi leleteket. Elvégre milyen római út az, amely mellett nincs hulladék? Láttunk náluk egy elhagyott sarut, amit valami éles fogú állat rágcsált meg. Egy elefántcsontdarabot is hoztak, ami valószínűleg egy törött strigilis lehetett – egy tisztálkodóeszköz, amit a fürdőkben használnak. Valami foltos szövetdarab is volt náluk; talán egy csecsemő piszkos, eldobott pelenkája. A legértékesebb zsákmányuk egy megfeketedett ezüstérme, egy régi görög drachma volt.

– Ezt is ott találtuk, parancsnok. Szorosan össze volt tekerve, és be volt szorítva a sziklák közé a hegy túloldalán.

A katona egy pergamendarabot adott át a centuriónak. Otacilius széttekerte az iratot. Egészen megnyúlt az arca.

– Egy futárlevél – mondta halkan. – A szenátus Különleges Dekrétumának rendelkezései szerint. Maga Pompeius írta alá. Le is pecsételte a gyűrűjével. – A parancsnok rám pillantott a pergamen felett. – És ezt hogy akarod megmagyarázni, Gordianus? Ha egyáltalán tényleg te, vagy Gordianus...

 

 

 

XV

 

Egymás után masíroztak el mellettünk a katonák sorai, és arcok néztek felénk a tömegből. Egyesek megvetően lestek minket, mások pusztán kíváncsiak voltak, és olyan is akadt, aki szánalmat érzett irántunk. Nem csoda, hogy kiváltottuk az együttérzésüket: négy férfi hátrakötözött kézzel, a bokájuknál egymáshoz láncolva, akiket lefelé vezet a hegyi úton a lóháton haladó parancsnok. Egy gyalogos katona zárta a menetet, és a lándzsájával ösztökélt minket a továbbhaladásra.

A szekérhajtó ment leghátul. A vállán tátongó seb már jócskán elgyengítette. Alig bírt lépést tartani velünk. Az út melletti gyalogösvény durva és egyenetlen volt. A rabszolga néha el is botlott, és megrántotta a kötelet, ami a bokáinkat összeláncolta. Ilyenkor Fortex előrebukott Tiro felé, Tiro pedig szinte rám esett. A gyalogos katona megbökte a sebesült hajtót a lándzsájával, mire az felordított. A mellettünk vonuló harcosok ilyenkor elnevették magukat, mintha az ő szórakoztatásukra adtunk volna elő valami útszéli némajátékot.

Otacilius alkalmanként kifürkészhetetlen arccal visszanézett rám. Kettőnket egy másik kötél is összefűzött: az egyik végét az én nyakam köré kötötték, a másikat az ő alkarjára, hogy a markába szoríthassa. Bár minden erőmmel próbáltam tartani magam, hogy a pányva laza maradjon, a nyakam hamarosan kidörzsölődött, kisebesedett és fájni kezdett. Mégis örülhettem, hogy egyáltalán volt fej a nyakamon.

A lelepleződésünket követő percekben akár meg is halhattunk volna. Egy váratlan rendellenesség voltunk, amivel a sereg az úton találkozott, egyfajta akadálya a század haladásának, egy probléma, amitől meg kell szabadulni. Otacilius kivégeztethetett volna minket ott helyben. Onnantól fogva, hogy a Pompeius által lepecsételt irat előkerült, tudatosan készítettem fel magam erre az eshetőségre. Hogy ne ragadjon el azonnal a rémület, engedtem, hogy a tudatomat eltöltse a vádaskodás. Bárcsak Tiro megsemmisítette volna azt az iratot, és ne próbálta volna elrejteni! Bárcsak maradtunk volna a Via Appián, és ne választottuk volna a Tiro által javasolt rövidebb utat! Bárcsak bevonszoltuk volna a hajtót az erdőbe, és kivágtuk volna a nyelvét, mielőtt az első felderítő megérkezik! Bárcsak aznap reggel magunk mögött hagytuk volna a szekeret a hajtójával együtt!...

Miközben lefelé ereszkedtünk a hegyről, ott örvénylett a fejemben minden, amit megbántam. A gondolatok egyhangúságát csak az oldotta néha, hogy a rabszolga elesett, és magával rántott mindnyájunkat, megfeszítve a kötelet a nyakam körül. Minden alkalommal felvisított, amikor a katona megbökte a lándzsával, és felharsant a mellettünk vonuló harcosok nevetése.

– Kik ezek a szerencsétlenek? – kérdezte az egyik katona.

– Kémek! – felelte egy másik.

– Mit fognak tenni velük?

– Felakasztják őket a lábuknál fogva, és élve megnyúzzák őket!

Erre a szekérhajtó rémülten felkiáltott, és újra elbotlott. A megalázó mozdulatsor sokadszorra ismétlődött meg. A vonuló harcosok szinte gurguláztak a nevetéstől. A legügyetlenebb alexandriai színtársulat sem mozoghatott volna nálunk nevetségesebben.

De mi volt a szándéka velünk Otaciliusnak? A tény, hogy még életben voltunk, némi reménykedésre adott okot. Vagy mégsem? Azt feltételezte, hogy kémek vagyunk. A kémek titkokat ismernek. A titkok értékesek lehetnek. Ezért mi magunk is értékesek lehetünk. Ám én gyanítottam, hogy a római katonaság ugyanúgy kezeli a kémeket, mint a római bíróság a rabszolgákat: titkot csak kínzással lehet kicsikarni belőlük.

Meghagyta az életünket, de vajon miért? Levezettek minket a hegy lábához, a sereg végéhez, de milyen célból? Inkább foglalkoztam továbbra is a vádaskodásokkal és mindazzal, amit rosszul csináltunk, mint hogy szembesüljek ezekkel a kérdésekkel.

– Gordianus – suttogta Tiro a hátam mögött. – Ha megérkezünk, bárhova is vezetnek...

– Hallgass! – förmedt rá Otacilius a válla fölött, és szigorúan nézett le rá.

Egy gátlástalanabb alak megrántotta volna a kötelet is a nyakam körül, de láttam, hogy a centurio arcát elfelhőzni a kétség. Ha tényleg az vagyok, akinek állítom magam, akkor Caesar egyik közeli bizalmasának vagyok az apja, olyasvalakinek, akit Otacilius is ismer. Ugyanakkor hazudtam a küldöncigazolványról, ami közvetlenül Pompeiushoz kötött minket. A parancsnok tudta, hogy ha a szekérhajtó igazat mondott, Tiro nem a rabszolgám, hanem az egész utazó társaság vezetője. Vajon akkor is hazudtam, amikor Meto apjának vallottam magam? Otacilius nem volt könnyű döntéshelyzetben. Katonai ösztönei azt súgták, hogy adja át a döntést valakinek, aki rangban felette áll.

Eszembe jutott, hogy könnyebben megmenekülhetnék, ha továbbra is ragaszkodnék a személyazonosságomhoz, csakhogy ezzel elárulnám Tirót. Hogy számolnánk el az igazolvánnyal? Ha kiderülne, hogy ő Tiro, előhívnák a magasabb rangú tiszteket, hogy – nem törődve az álöltözetével – azonosítsák őt, hiszen Cicero titkáraként jól ismerték Tirót a Forumon. De mit kezdenének vele? Elengednék, ahogy Domitiust is, és sértetlenül visszaküldenék Ciceróhoz?

Ebben kételkedtem. Tiro nem Domitius volt. Polgár volt, egy szenátor házának lakója, de csak annak köszönhetően, hogy Cicero felszabadította. Mit tennének egy korábbi rabszolgával, aki álruhában, kémként járja az utakat, és pimaszul egy római katonatiszt szemébe hazudik? Nem tartottam valószínűnek, hogy csak úgy egyszerűen elengednék.

Az idegeskedés és az aggodalmaskodás legalább elterelte a figyelmemet a körülményekről, az újabb és újabb elesésekről, a kötél rángatózásáról a nyakamon, és a katonák reszelős röhögéséről. Gyengeség és szomjúság vett erőt rajtam. A fejem úgy zsibongott, mintha egy egész méhkas lenne benne.

Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtünk, míg végül egy széles fennsíkra értünk, ahonnan a parti síkságra és a távolban csillámló Mare Adriaticumra lehetett lelátni. A mezőn látszott, hogy előző este katonák táboroztak rajta. Egyetlen nagy sátor még mindig állt a közepén. Végigmentünk egy sorakozóhely peremén, ahol rangsor szerint egymás után felállították az osztagokat, mielőtt vonulni kezdtek.

Szédült állapotomban azon kezdtem gondolkodni, vajon hány katonával találkoztam az elmúlt órákban. Ha ebben a seregben benne volt Domitius összes katonája Corfiniumból, hatszáz emberrel minden osztagban, akkor legalább harminc osztag mellett el kellett haladnunk. Most már én is tudtam, hogy néz ki egy tizennyolcezer fegyveres férfiból álló sereg. Hány katonája volt Caesarnak Itáliában, hogy ennyi embert elküldhetett Szicíliába?

Otacilius a sátorhoz vezetett minket, ahol egy csoport éppen a cölöpöket rángatta ki a földből. Egy pompás páncélzatot viselő, fiatal tiszt lépett ki a sátorból, hóna alatt elegáns lószőrfejdísszel ékesített sisakkal. A mellvértjéről viszont hiányzott az oroszlánfejet mintázó rézkorong. Nem Domitius emberei közé tartozott, Otacilius mégis azonnal leugrott a lováról, hogy tisztelegjen neki, ahogy a feletteseknek szokás.

– Numa golyóira! – motyogta Tiro mögöttem.

Erre már jobban szemügyre vettem a katonát. Valószínűleg a félelemtől és a fáradtságtól nem ismertem fel korábban, hiszen sajátosan állatias, ugyanakkor gyermekded arcát nem lehetett összetéveszteni. Oldalról valóban vadember benyomását keltette: a behorpadt orrnyereg, a kiugró áll és a markáns szemöldök mind-mind egy mérges birkózó benyomását keltették. Szemből azonban kerek orcái, lágy ívű szája és szomorkás szeme egy jámbor költőt juttattak az ember eszébe. Bármilyen más szögből nézve különféle módokon keveredtek rajta az ellentétek. Ezt az arcot a nők izgalmasnak tartották, a férfiak pedig ösztönösen bíztak benne vagy féltek tőle.

Otacilius halkan társalgott vele. A saját nevemet is hallottam. A férfi rám nézett. Szemöldöke először meglepetten felugrott, majd rémülten leereszkedett. Félrelökte Otaciliust, és felénk sietett, eldobva a sisakját, és kirántva rövid kardját a hüvelyéből. Megragadta a vállamat, és a nyakamnak szegezte a pengét. A lélegzetem is elállt. Behunytam a szemem.

Egy pillanattal később medveszerű karjai között találtam magam, és hozzápréselődtem hordómellkasához. A kötél, amely addig a nyakamat szorongatta, most a földön hevert, kettévágva.

– Gordianus! – dörmögte, és hátrébb húzódott, hogy közvetlen közelről is megszemlélhessem éktelen vonásait.

– Marcus Antonius – motyogtam, aztán összecsuklottam.

Hangokat hallottam, és lassan rájöttem, hogy egy zárt helyen fekszem – nem szobában, de valami helyiségben, amit megtölt a szűrt fény.

– Egy ilyen korú polgárt kötéllel a nyakán erőltetett menetre kényszeríteni!

– A foglyokat meg kellett kötözni, tribunus. Ez a szokásos eljárás a lázadókkal és a kémekkel szemben.

– Csoda, hogy nem ölted meg! Rossz kezdet lett volna számodra Caesar seregében, centurio... megölni Gordianus Meto apját.

– Csak a szabályokat követtem, tribunus.

Rájöttem, hogy egy sátorban vagyok, és eszembe jutott a nagy sátor, amit a mező közepén láttunk, és amelyből Marcus Antonius előkerült. Egy kemény priccsen feküdtem, és valami vékony pokróccal takartak le.

– Ébredezik!

– Az a szerencséd! Elbocsátalak, Marcus Otacilius. Menj vissza a seregedhez!

– De...

– Már a látványod is elég hozzá, hogy Hádészig meneküljön! Megtartottad a beszámolódat. Távozz.

Valami zörgést hallottam, aztán bevillant a fény a sátor kijáratára akasztott ponyvák között, és végül Marcus Antonius arca jelent meg fölöttem.

– Hogy érzed magad, Gordianus?

– Szomjas vagyok. Éhes vagyok. Fáj a lábam.

Antonius elnevette magát.

– Pont úgy beszélsz, mint bármelyik katona egy kemény menet után.

Nagy nehezen felültem. Kavargott a fejem.

– Elájultam?

– Megesik az ilyen. Erőltetett menet, se víz, se élelem... és a nyakadon lévő nyomokból ítélve az az ostoba Otacilius félig-meddig meg is fojtott.

Megtapogattam a torkomat. A bőr érzékeny lett és lehorzsolódott, de nem vérzett.

– Egy darabig, odafent a hegyi úton azt hittem, ki fog végeztetni.

– Annyira azért nem ostoba. Majd később beszélgetünk erről, miután ettél és ittál valamit. Ne kelj fel. Maradj ülve az ágyon. Hozatok neked valamit. De gyorsan kell enned. Le kell bontanunk a sátrat. Egy órán belül el akarok indulni.

– És velem mi lesz?

– Természetesen velem jössz.

Felnyögtem.

– Nem megyek vissza a hegyre!

– Nem. Brundisiumba. Caesarnak szüksége van rám, hogy sarokba szorítsuk a vadat.

 

 

Antonius serege mindössze száz lovas katonából állt. Caesar azzal bízta meg, hogy kísérje el a Szicília felé tartó csapatokat az Appenninek lábáig, aztán csatlakozzon a fő sereghez. Azért adtak neki ilyen kicsi alakulatot, hogy gyorsabban tudjon mozogni. A csapat veteránokból állt, akik a gall háborúkban harcoltak. Antonius azzal büszkélkedett, hogy az ő százada felér két cohorsszal, vagyis tizedlégióval.

Felkért, hogy lovagoljak mellette, a csapat élén. A rabszolgák a csomagokkal teli szekéren kaptak helyet. Fortexről azt hitte, hogy a személyes testőröm. Tirót még közvetlen közelről sem ismerte fel. Ez meg is lepett, mert Antonius egyetlen rómait sem utált jobban Cicerónál, és attól tartottam, hogy még álruhában is felismeri a híres szónok-szenátor titkárát. Ám Antonius minden akadékoskodás nélkül elfogadta, hogy Tiro Meto régi tanára, a filozófus Szoszkaridész.

– Antonius nem egyszerű – mondta nekem egyszer Meto –, de olyan tiszta és kifejező az arca, mint Caesar latinja.

A parancsnok valószínűleg másokat is ennyire egyértelműnek és tisztának hitt.

Ami a szekérhajtót illeti, a nyomorult rabszolga kimerült, lázas állapotban ért le a mezőre, és a vérveszteség miatt már a feltett kérdésekre sem tudott válaszolni. Tiróval és Fortexszel együtt felrakták a csomagokat szállító szekérre. A kényelem kedvéért úgy tettem, mintha már az Otaciliusszal való találkozásunk előtt önkívületi állapotban lett volna.

– A szerencsétlen akkor lett lázas, amikor átkeltünk a hegyen – magyaráztam Antoniusnak lovaglás közben. – Szerintem már akkor sem volt magánál, amikor felébredt reggel. Az a sok badarság, amit a parancsnoknak összehordott... félrebeszélt.

– De azzal a hírnökútlevéllel kapcsolatban igaza volt, nem?

Antonius előrenézett, és barbárokra jellemző arcélét mutatta felém.

– Ó, igen. Ez elég kínos. Mondtam Szoszkaridésznek, hogy rejtse el, amíg a sereg el nem vonul. Lehet, hogy butaság volt részemről, de azt hittem, így kevesebb bajt idézek a fejemre. Ehelyett hazugságon kaptak. Nem hibáztatom a centuriót, amiért ezek után gyanakvóan kezelt.

– De Gordianus, Hádészra, hogy került a kezedbe egy ilyen irat? Pompeius aláírásával!

Úgy döntöttem, inkább kitérek a válasz elől, mintsem hogy tovább hazudjak.

– Nem tudom, másként hogy cserélhettem volna le a lovaimat az út menti istállóknál. Elég sok előnyöm származott belőle... hála Cicerónak. – Ez tulajdonképpen nem is volt hazugság. – Néhány napot az ő villájában töltöttem, Formiae-ben.

– Az az undorító tehénlepény! – Antonius felém fordult. Most már szemből is éppolyan ijesztőnek látszott, mint oldalról. – Tudod mi az, amit a leginkább szeretnék látni, ha a háború a végkifejletéhez ér? Cicero fejét karóra tűzve! Azóta rágalmaz egyvégtében, hogy megölette a mostohaapámat a Catilina-féle úgynevezett összeesküvés miatt. Nem értem, hogy egy hozzád hasonló finom ember hogy barátkozhat egy ilyen teremtménnyel.

– Nem mondanám, hogy Ciceróval barátok vagyunk, tribunus...

– Nem kell magyarázkodnod. Caesar ugyanilyen. Valahányszor felmerül Cicero neve, összeveszünk. Ő azt mondja, hagyjam abba a dühöngést. Én azt kérdezem tőle, hogy tud a keblén melengetni egy ilyen skorpiót. „Hasznos – feleli erre, mintha ez lenne a győztes érv. – Egy nap Cicero még hasznosnak bizonyulhat.” – Antonius felnevetett. – Nos számodra máris hasznosnak bizonyult, mert odaadta neked azt a küldöncigazolványt, amit Pompeiustól szerzett. De végül bajba sodort, nem igaz? Itália egyik oldalán még lovagoltál, a másikon viszont gyalog kellett lejönnöd. Szerencséd van, hogy Marcus Otacilius egyenesen hozzám hozott, mert különben egy-kettőre lecsapták volna a fejed. De te mindig szerencsés voltál, egyébiránt meg sem érted volna ezt a kort. Képzeld csak el: Gordianus Meto apja Pompeiusnak kémkedik! Milyen furcsa időket élünk!

– Talán még furcsábbakat, mint gondolnád – feleltem az orrom alatt.

– Nos, majd mindenre fény derül, ha Brundisiumba érünk.

Úgy láttam, részéről alaposan kivesézte a témát, de bennem nyugtalanságot ébresztettek a szavai. Mire kell még fényt deríteni, ha egyszer Antonius hitelt adott a történetemnek?

Persze a szekérhajtó gondját még nem oldottuk meg. Mi lesz, ha kitisztul a tudata? Mi lesz, ha elárulja Tiro igazi nevét? Hogy magyarázom el, miként kerültem bele ebbe a Szoszkaridész-féle bábszínházba? Most már nem árulhattam el Tirót. Rossz kezekbe került volna. Könnyen el tudtam képzelni, hogy Antonius Tirón tölti ki a haragját, amit Cicero iránt érez.

– Min tűnődsz, Gordianus? – Antonius felém nyúlt, és megszorította a lábamat. – Ne aggódj, nemsokára látni fogod Metót. Ma éjszakától számítva három nap, és Brundisiumban vagyunk. Ha kitart a szerencséd, még szemtanúja leszel Pompeius utolsó kardcsapásainak.

 

* * *

 

Aznap éjjel az úttól alig egy kilométerre, egy sekély völgyben aludtunk, alacsony dombok között. Antonius elmagyarázta, miért fontos a könnyen védhető hely.

– Tényleg van rá esély, hogy megtámadnak minket, tribunus? – kérdeztem. – Jobbra hegyek húzódnak, bal kéz felé a tenger van, és mögöttünk ott fekszik Corfinium, amit Caesar seregei felügyelnek. Előttünk van valahol Brundisium, amit – feltételezem – Caesar fő serege tart megszállás alatt. Az ember azt gondolná, olyan biztonságban vagyunk, mint egy pók a háztetőn.

– Hát persze. Igaz. De hozzászoktam Galliában. Nem tudok úgy letáborozni, hogy ne gondoljak az esetleges, sötétben ólálkodó támadókra.

– Ebben az esetben visszakaphatnám a tőrömet? Azt, amit Otacilius elvett. A rabszolgáim tőreit is elkobozta.

– Persze. Amint felépítettük a tábort.

A katonák lehántották magukról a páncélt, és nekiálltak cölöpöket verni a földbe, gödröt ásni a latrinának, majd tüzet gyújtani. Én megkerestem a szekeret a csomagokkal. Egy kisebb csoport vette körül; mindnyájan a földet nézték, és sutyorogtak.

– Biztos a láz vitte el.

– Egy-kettőre megtörténhet, ha valakinek ilyen sebe van. Láttam már erősebb embereket kisebb sebbel gyorsabban meghalni.

– Különben is csak egy öreg rabszolga volt. És ha igaz a pletyka, nagy bajkeverő.

– Itt a tribunus barátja. Engedjétek át.

A csoport kettévált előttem. Közelebb léptem a szekérhez, és megpillantottam a hajtó testét a földön. Valaki keresztbe tette a karját a mellkasán, és lezárta a szemét.

– Napközben kellett meghalnia – mondta az egyik katona, aki a holttest mellett állt. – Már halott volt, amikor elkezdtük lepakolni a szekeret.

Körülnéztem.

– Hol vannak a többiek? A két rabszolga, akik vele utaztak.

Tiro és Fortex előlépett a sötétből. Egyikük sem szólt egy szót sem.

A katonákat valami más kötelesség szólította el, ezért szétszóródtak. A rabszolga arca holtában még elgyötörtebb volt, mint amikor még élt: orcája szinte behorpadt fogatlan szája körül. Meg sem kérdeztem a nevét. Amikor akartam tőle valamit, egyszerűen csak „hajtónak” szólítottam.

Megfordítottam. A vállán ejtett seben kívül még számtalan kisebb sérülést láttam rajta, ahol az erőltetett menet közben megdöfködték. De ezek mind felszínesek voltak. Vékony saruja nem nagyon védhette a lábát, mert a talpa felhólyagosodott és kisebesedett. A kötél felhorzsolta a bőrt a bokáján. A nyakán is láttam véraláfutásokat, de a szürkületben nem tudtam megmondani, mennyire súlyosak. Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, ahol a pányva megkínozta a bőrömet. De a rabszolga nyakán nem volt kötél.

Tiro és Fortex odaállt mellém. Felnéztem rájuk. Halkan szólaltam meg.

– Megfojtottátok, ugye?

Tiro felvonta az egyik szemöldökét.

– Hallottad a katonákat: a láz vitte el, mert súlyos sebet kapott. Öreg volt és gyenge. Nem bírta ki a menetelést lefelé a hegyről. Csak saját magát okolhatta.

– Ezek az elszíneződések a nyakán...

– Májfoltok – vágta rá Tiro.

Felálltam, és a szemébe néztem.

– Szerintem pedig megfojtották. Te tetted, Tiro?

– Hogy képzeled? Fortexet képezték ki ilyesmire.

A testőrre néztem, aki viszont kerülte a tekintetemet.

– Meg kellett tenni, Gordianus – suttogta Tiro. – Mi lett volna, ha felépül, és beszélni kezd?

Farkasszemet néztem vele.

– Ne ítélkezz felettem, Gordianus! – tiltakozott Tiro. – Ilyen vérzivataros időkben az embernek néha olyat kell tennie, ami ellenkezik a természetével. Ki mered jelenteni, hogy te másképp cselekedtél volna?

Megfordultam, és elindultam a tábortűz felé.

 

 

 

XVI

 

Antonius nem faggatózott a szekérhajtó hirtelen halálával kapcsolatban. Hozzá volt szokva, hogy bármikor meghalhatnak körülötte az emberek, sokszor olyan sebektől, amik első pillantásra nem tűnnek súlyosnak. Más dolgok foglalkoztatták.

Másnap reggel a katonák a latrinába dobták a holttestet, aztán földet hánytak rá. Egy rabszolga halála soha nem járt ennél nagyobb ceremóniával.

Amikor lóháton útnak indultunk, Antonius csak annyit jegyzett meg, hogy ha lesz alkalmam, kapcsolatba léphetnék a rabszolga tulajdonosával, és elmondhatnám, mi történt a szekerével és a hajtójával.

– Ha úgy látod, hogy pereskedni akar, felajánlhatsz neki egy jelképes fizetséget. Ez a rabszolga nem lehetett túl értékes. És mivel a gazda a futárlevél alapján adta neked a szekeret és a hajtót, a törvény értelmében nem tartozol neki semmivel. Hadd pereskedjen Pompeiusszal! – Antonius felnevetett, és megrázta a fejét. – A polgári személyeknek mindig sok veszteséggel kell számolniuk a háborúkban: tönkrement vagyontárgyakkal, rabszolgaszökésekkel. Egy olyan helyen, mint Gallia, a lakosoknak a saját erejükből kell összetákolniuk, amit a háború lerombolt, de itt, Itáliában másként lesz. Miután az élet visszatér a rendes kerékvágásba, perek ezrei indulnak majd: kártérítési és javítási követelések, adócsökkentési kérelmek. Minden bíróság zsúfolt lesz. Caesarnak levegőt venni sem lesz ideje.

– Ahogy az ügyvédeknek sem. Például Cicerónak – tettem hozzá.

– Ha Cicero akkor még képes lesz levegőt venni – fintorodott el Antonius.

 

 

A tengerpart mentén végighúzódó út többnyire egyenes és sík volt, de az állapota hagyott maga után kívánnivalót. A téli viharok megrongálták egyes szakaszait: kimozdították a köveket, és kimosták az alapját. Rendes körülmények között azonnal megjelentek volna a rabszolgabrigádok, és a helyi magiszter rendeletére tüstént kijavították volna az ilyen hibákat, de a régióban uralkodó káosz megakadályozta ezt. A közelmúltban ugyanis annyi sereg végigvonult rajta – először Pompeius, majd Caesar hada –, hogy még jobban tönkrement. De a mocsok és a sár ellenére több mint hatvanöt kilométert megtettünk aznap, sőt a következő és az azutáni napon is.

Pár évvel korábban már utaztam együtt Antoniusszal, Ravennától Rómáig, és meg kellett állapítanom, hogy még mindig kellemes útitárs. Mulatozó kedvéről híresült el, és a vigadozáshoz éppúgy megfelelt egy gall harcmező arénája, mint egy vad vigalom a Palatínuson vagy a római szenátus épülete. Mindig volt egy szórakoztató története, és örömmel hallgatta az én történeteimet is – amíg szerepeltek benne botrányos nőszemélyek, politikai fondorlatok, gyilkossági perek, de leginkább mind a három egyszerre. Tirót szinte nem is láttam: a szekéren utazott a csomagokkal együtt, kerülve Antonius tekintetét.

A harmadik nap estéje előtt – ami egy nappal március idusa, vagyis a Liberaliák ünnepe előtti napra esett – érkeztünk meg Brundisium környékére. Az úttól keletre magasodó dombon megfigyelők őrködtek, és hamar észrevettek minket. Egy centurio elénk lovagolt, hogy üdvözölje Antoniust. A férfi rendkívül izgatott volt.

– Tribunus, épp idejében érkeztél!

– Mihez?

– Nem tudom, de az út túloldalán ujjonganak, és ünnepelnek az őrszemek. Valami történik odalent a kikötőben. Ők látják a dombról.

– Vezess minket oda! – förmedt rá Antonius. Nem tudtam eldönteni, hogy kövessem-e, mert most, hogy elértük a csatateret, elbizonytalanodtam a saját helyemet illetően. Antonius visszanézett rám. – Nem jössz, Gordianus?

Felmentünk a domb tetejére, ahol temérdek sátrat állított fel az őrszemek kisebb serege. Északra, abban az irányban, amerről jöttünk, nagyszerű kilátás nyílt a tengerpartra és a partvonalat követő útra. A centurio órák óta figyelhette, ahogy közeledünk.

Délre látni lehetett a várost, a kikötőt és a tengert. A parancsnok egy magaslati helyre vezetett minket, ahol semmi sem akadályozta a kilátást.

– Azt mondják, Caesar pontosan itt állt, amikor megtervezte az ostromot – jelentette ki büszkén.

Brundisium fallal körülvett városa egy félszigeten helyezkedik el, amelyet félkör alakban vesz körül a tenger öble. Egy keskeny szoros köti össze a védett öbölben lévő kikötőt az Adriai-tengerrel. Legkönnyebben úgy lehet elképzelni a várost, ahogy az a térképen megjelenik, ha az ember felemeli a jobb kezét, és fordított C betűt formál belőle. A mutatóujj és a hüvelykujj által határolt terület a félszigetet jelzi, amin a város épült. Maga a mutatóujj és a hüvelykujj az öböl északi és déli csatornáját jelképezi. A csukló mutatja azt a szorost, amin keresztül a hajók elérhetik a tengert.

A kilátóhelyről úgy látszott, hogy a város nem más, mint lakóépületek, raktárak és templomok zsúfolt, magas falak közé szorított sokasága. Még Pompeius katonáit is jól lehetett látni a tornyokon és a mellvédek mögött. Sisakjuk és lándzsájuk élesen villogott az alkonyuló nap fényében. Caesar ostromló serege ott táborozott a szárazföld felé eső nyugati fal mentén, amely a belső kikötő északi és déli csatornája között futott végig. Az én szememben hatalmas haderőt képviseltek. Végtelen sorokban kígyóztak a katapultok és a ballisztikus szerkezetek, és közülük kimagaslottak a kerekeken gurítható ostromtornyok, amelyek felülemelkedtek a városfalakon is.

De semmi olyat nem láttam, ami a dombon őrködő katonákban izgalmat kelthetett volna. Az ostromtornyokat és az egyéb harci eszközöket éppen nem használták. Nem kígyózott füst a városból, és nem láttam csetepatéra utaló nyomokat a fal mentén.

– Ott! – mutatott Antonius egy másik irányba, a kikötő bejárata felé, és azon túlra.

Irdatlan nagy hajók hada közeledett a nyílt tenger felől. Többen már el is érték az öböl bejáratát, és a jelek szerint arra készülődtek, hogy egyetlen sorban átvitorlázzanak a szoroson. Ezt furcsálltam, lévén hogy a múltban többször is kihajóztam Brundisium kikötőjéből, és tudtam, hogy a kikötő bejárata elég mély és széles ahhoz, hogy több hajó is közlekedjen benne egymás mellett. Ezek a kapitányok viszont szándékosan intézték úgy, hogy egyszerre csak egy hajó érkezzen, lehetőleg pontosan a szoros középvonalában.

Amint az első hajó beért a kikötőbe, máris megértettem a stratégiát. Annyira különös volt a látvány, hogy alig hittem a szememnek. A bejárat legkeskenyebb részén valamiféle nagy mólókat építettek mindkét partra, amelyek hosszan benyúltak a vízbe. A hullámtörő majdnem összeért középen, legalábbis a távolból úgy látszott, hogy szinte elzárja az utat a csatorna felé. A szerkezet mindkét karján alacsony tornyokat építettek fel bizonyos időközönként, és katapultokkal, valamint ballisztikus eszközökkel szerelték fel őket.

– Ősömre, Herkulesre, mi az, amit látunk? – motyogta Antonius, akit ugyanúgy megdöbbentett a látvány, mint engem. Elfordult, és végignézett a többi őrködő katonán. Egy tömzsi, szakállas alak állt az egyik közeli sziklán, és karba font kézzel, mereven figyelte a látványt, közben pedig magában morgott. Antonius odaszólt neki: – Vitruvius mérnök!

A férfi összerezzent, és felénk fordult.

– Vitruvius mérnök! Jelentést kérek!

A férfi lekecmergett a szikláról, és odaszaladt hozzánk. Tisztelgett Antonius előtt.

– Tribunus, hát visszatért hozzánk!

– Egyértelmű dologról beszélsz, Marcus Vitruvius. Az viszont nem annyira egyértelmű, hogy minek vagyunk szemtanúi. Hádészra, mi folyik itt?

– Ó! – Vitruvius a kikötő felé nézett, de annyira alacsony volt, hogy a domboldal fái eltakarták előle a kilátást. – inkább menjünk fel egy magasabb pontra, tribunus...

Követtük a sziklára. Visszamászott rá, keresztbe fonta a karját, és lenézett a kikötőre.

– Nos, tribunus, ha elmagyarázhatom a helyzetet...

Az építők és mérnökök jellegzetes, leereszkedő hanghordozásával beszélt, ami semmibe veszi a rangbéli különbségeket az olyanokkal szemben, akik semmit sem tudnak a bonyolult szerkezetekről és a matematikáról.

Vitruvius megköszörülte a torkát.

– Hét napja érkeztünk meg Brundisiumba. Caesar azon nyomban körbevette a várost és a kikötőt. Hat légiója közül a legtöbbet a városfal elé helyezte, ám a kikötőbejárattól északra és délre lévő dombokat is biztosította a századaival. Parancsnokunk nemcsak Pompeiust, hanem a vele szövetkező konzulokat és szenátorokat is csapdába akarta ejteni, hogy azonnal tárgyalásokat csikarjon ki, és így megoldódjon a válság.

– De? – sürgette Antonius.

– Egy rossz jel érkezett: a mélységi felderítőink azt a hírt hozták, hogy Pompeius jelentős flottát gyűjtött össze, ugyanakkor az öbölben csak néhány hajó cirkált. Hova tűnt a flotta? Sajnos Pompeius már az érkezésünk előtt átküldte a konzulokat, a szenátorokat és a hadserege nagy részét a tengeren Dyrrhakhionba, hogy ne legyenek veszélyben. Vezérünk, aki mindig a béke pártján áll, közvetlen tárgyalásokat kezdeményezett Pompeiusszal. A Nagy Vezér azt üzente vissza, hogy a konzulok távollétében nem lehet törvényesen megegyezni. Így hát nem került sor tárgyalásokra.

– Brundisiumon belül is vannak forrásaink, mivel Pompeius gőgös viselkedése inkább a Caesarral szembeni rokonszenvet növelte. Tőlük tudjuk, hogy Pompeius húsz cohorsot tartott meg maga mellett. Ez a szám nem elég ahhoz, hogy a végtelenségig védje a várost, hiszen a tizenkétezres sereg eltörpül Caesar hadereje mellett, de addig segít kitartani, amíg a flotta eléri Dyrrhakhiont, az utasok partra szállnak, és a hajók visszaindulnak Brundisiumba felvenni Pompeiust és az embereit.

– A parancsnokunk úgy vélte: nem azért követte eddig oly kitartóan Pompeiust, hogy most hagyja elmenekülni. Felkeresett engem. „Meg kell állítanunk őket, Vitruvius mérnök! Meg kell akadályoznunk, hogy Pompeius flottája visszatérjen az öbölbe, vagy ha mégis sikerül nekik, nem szabad, hogy ismét elhajózzanak. De nekem nincsenek saját hajóim, és a katonáim nem menetelhetnek a vízen! Szerintem ez egy mérnöknek való dilemma, Marcus Vitruvius. Ostromzár alá tudnád venni a kikötőt?” Azt feleltem, hogy igen. „Akkor tedd meg, Vitruvius mérnök!”

A köpcös ember a kikötő felé hadonászott a kezével.

– Innen ti is jól látjátok. Azzal kezdtük, hogy nagy hullámtörőket építettünk földből és kőből a kikötő bejáratának mindkét szélére, ahol sekély a víz. Sajnos azonban, ahogy haladtunk a munkával, és elértük a mély vizet, nem tudtuk egyben tartani a földművet. Ekkor építettünk egy tutajt mindkét hullámtörő végénél, és mindkét tutajt lehorgonyoztuk a négy sarkánál, hogy egy helyben maradjanak. Miután ezek az emelvények a helyükre kerültek, még több tutajt állítottunk össze, szorosan összekötöttük őket, és tettünk rájuk egy töltésutat földből, míg végül olyan szilárdak lettek, mint a valódi hullámtörők, habár a hullámok tetején imbolyognak. Ha hunyorogtok, ti is láthatjátok a korlátokat és a mellvédeket, amikkel az átvonuló katonákat védjük. Minden negyedik tutajra terveztünk egy négyszintes tornyot, amelyek a tenger felől érkező támadásoktól védenek. A fő cél persze az volt, hogy teljesen lezárjuk a kikötőt.

Antonius felmordult.

– Ez mind a te ötleted volt?

Vitruvius arca sugárzott a büszkeségtől.

– Ha hihetünk a görög történészeknek, Perzsia királya, Xerxész is hasonló csatornát építtetett Helleszpontosznál, és átvezette a seregét Ázsiából Európába. Sokat gondolkodtam rajta, hogy képzelték el azt a szerkezetet. Szerintem ehhez hasonló módszert használt, vagyis tutajokat horgonyzott le, és összekötötte őket.

Meto nekem is gyakran mesélt a mérnöki tudomány nagy teljesítményeiről, amelyek Caesart segítették a gallok ellen vívott hadjáratokban. Caesar parancsára sok folyó és szakadék fölött építettek hidakat, sok hatalmas árkot, csatornát és alagutat ástak, valamint irdatlan tornyokat és ostromszerkezeteket hoztak létre. De olyanról még nem hallottam, hogy egy öblöt bezártak volna.

Antonius lenyűgözve bólintott.

– Mi a véleménye Pompeiusnak erről az építkezésről? Csak azt ne mondd, hogy tétlenül nézte végig a városfalakról, miután rájött, mire készültök!

– Persze, hogy nem – felelt Vitruvius. – Sikerült becsuknia ámuldozó száját, összehívta az öbölben maradt legnagyobb kereskedőhajókat, és háromszintes ostromtornyokkal szerelte fel őket. Azóta a hajók mindennap bevetésre indulnak, és megpróbálják szétzúzni a tutajokat. Sikerült lelassítaniuk a munkát, de nem tudták tönkretenni az építményt. Micsoda látvány volt nap mint nap végignézni, ahogy az ostromlótornyok harcolnak egymással, lövedékeket, tűzgolyókat és nyilakat szórnak egymásra! Vér a vízen... csípős füstszag... gőzölgő robbanások!

Antonius összevonta a szemöldökét.

– De az ostromzárat nem sikerült befejezni. A csatorna még mindig nyitva van.

Vitruvius megint karba fonta a kezét, és azoknak az építészeknek a megingathatatlan arckifejezését öltötte magára, akik túllépték a megadott határidőt.

– Egyszerűen nem volt időnk befejezni a munkát, főleg mivel Pompeius hajói állandó rettegésben tartottak minket. De az ötletben nincs hiba! Ha lett volna még öt napunk... vagy csak három... – Vitruvius megrázta a fejét. – A flotta visszatért. Azok ott Pompeius hajói, amint látjátok, és felsorakoznak, hogy bejöjjenek az öbölbe. És tessék! Látjátok a katonai célra felhasznált kereskedőhajókat a tornyaikkal? Távolabb vitorláznak a várostól, hogy az embereinket zaklassák a tutajokon, és beavatkozzanak az érkező hajók védelmében!

Miközben a napkorong lebukott a nyugati láthatáron, szemtanúi voltunk egy tengeri csata kibontakozásának. Pompeius szállítóhajói egyenként siklottak át a hullámtörő szűk résén, és megkezdték vesszőfutásukat. Otromba nagy szikladarabok repültek az égen a tutajok tornyaitól a hajók felé. Többségük nem talált célba, hanem bámulatos nagy csobbanással zuhant bele a vízbe. De voltak, amelyek eltalálták az árbocokat, a hajóorrokat, szétszaggatták a vitorlákat vagy szétforgácsolták a hajótest egy részét. Egy kilőtt szikla az egyik hajó fedélzetének közepére csapódott, és úgy látszott, be is hatolt a hajótestbe, legalább az evezők szintjéig, ám a hajó mégsem süllyedt el.

Ugyanekkor a tutajokon lévő katonák irdatlan lövedékeket helyeztek a ballisztikus szerkezetekbe, és a hajók felé repítették őket. A lövedékek úgy néztek ki, mintha egész fatörzsből kifaragott nyílvesszők lettek volna, a kilövőeszközök pedig óriás íjakra hasonlítottak, amelyeknek feszességét kétoldalt forgattyúkkal szabályozták. A lövedékeket néha meg is gyújtották, mielőtt kilőtték volna, és ilyenkor füstölő-lángoló csíkok húztak végig az égen. Ám akármennyire pontosan céloztak a ballisztikus eszközök, a lövedékek ritkán értek célba. Egyre több sérülést okoztak a bejövő hajókon, de egyiket sem süllyesztették el.

A part mellett imbolygó hajók is viszonozták a tüzet, lövedékekkel bombázták a tutajokat, sőt még meg is próbáltak felkapaszkodni rá, ahogy a tengeren szokás az ellenséges hajókkal szemben. A jelek szerint Caesar emberei sikerrel verték vissza a támadásokat, de közben nem tudtak a szállítóhajók lövésére összpontosítani. A katonák szüntelenül ide-oda rohangáltak a tutajon lévő töltésúton, és hol tüzes lövedékeket helyeztek a ballisztikus szerkezetekbe, hol sziklákat dugtak a katapultokba. Mindkét oldalról íjászok serege lövöldözött, és a víz hamarosan megtelt a felhasznált lövedékek és emberi testek hulladékával.

Távolról hatalmas káosznak látszott az összecsapás; összekeveredett a föld a víz, a tűz és a füst. Ugyanakkor volt valami rend is abban a hektikus hadműveletben. Céltudatos katonák minden elképzelhető, kitervelhető és megvalósítható hadi eszközt bevetettek, hogy kölcsönösen elpusztítsák egymást. Olyan borzongató látvány volt, mintha egy dühödt vihart nézne az ember. A csata szükségszerűen, megállíthatatlanul folytatódott, és mi valójában egyetlen hatalmas harci szerkezetet figyeltünk, amit – ha egyszer működésbe lendül – semmi sem állíthatott meg abban, hogy végrehajtsa sokrétű, gyilkos feladatait.

Miután a nap lement, és a füst még jobban összesűrűsödött, a csata egyre jobban elhomályosult előttünk. Úgy látszott, hogy Pompeius összes szállítóhajójának sikerült bejutnia az öbölbe, de Caesar tutajai is ellenálltak a támadásoknak, és a helyükön maradtak.

Végül már csak egy szállítóhajó maradt a kikötő bejáratán kívül. Erőre kapott a szél, és a tengerészek egyre nehezebben kormányoztak. Átmeneti nyugalom állt be a csatában. Éreztem, hogy mindkét oldalon megcsappant az erő. Egyre szórványosabb lett a katapultokkal és ballisztikus szerkezetekkel történő támadás, és a nyilak is megritkultak. Lehet, hogy mindkét oldal kifogyott a lövedékekből, vagy a beálló sötétségben nehezükre esett célozni.

Aztán valami olyasmi történt, ami az ütközetek tébolyultságát bizonyítja, és ami megcáfol minden állítást a háború fegyelmezettségéről és szabályosságáról. Pompeius egyik támadó hajója lángoló lövedéket küldött a katapultjából. Roppant veszélyes vállalkozás gyúlékony anyagot szállítani egy hajón, és eddig még egyetlen hajóból sem röppent fel hasonló. Akkor miért döntött így a kapitány? Meghökkentő búcsút akart? Fel akarta használni az utolsó lövedéktartalékát a csata vége előtt? Vagy egy kiszámított, végső támadást akart bevetni a tutajok megsemmisítésére?

Akármi is volt a célja, az eredmény nem egészen az lett, amire számított. A tűzgolyó jóval a tutajok mögé csapódott. Üstökösként suhant végig Caesar embereinek feje fölött, meredek eséssel lefelé ívelt, majd belezuhant Pompeius utolsó szállítóhajójába, amelyik a csatornából igyekezett befelé az öbölbe.

Vajon miért fogott tüzet olyan hirtelen és olyan hatalmas erővel ez az utolsó hajó? Hiszen a testvérhajóit is eltalálták Caesar tüzes katapultjai. Lehet, hogy a lángoló szurokgolyó valami gyúlékony raktárkészletre zuhant. Vagy talán a szél kegyetlen játéka volt az egész. Akárhogy is történt, a hajót elképesztően gyorsan felemésztették a lángok, a víz felszínétől egészen a vitorlák tetejéig. Égő testek zuhantak le a fedélzetről. Még a domb tetején is hallottuk a hajótestben rekedt evezők rémisztő halálsikolyát. Hangjukat viszont elnyomta Caesar katonáinak üdvrivalgása a hullámtörő mentén. Izgatottan ugráltak fel-alá.

Aztán hirtelen torkukra fagyott az örömteli kiáltozás. A lángoló hajó kiszabadult minden ellenőrzés alól, és váratlanul Caesar tutajainak szélső darabja felé kezdett sodródni – pont annak a toronynak az irányába, amelyet a tűzgolyó célba vett. A toronyban lévő katonák úgy rohantak ki, mint hangyák a bolyból. Pár pillanat múlva a hajó beleütközött a tutajok sorába. Az ütéstől eltört az árboc, és ráesett a hullámtörőre. A menekülő katonák csapdába estek a vitorla alatt, amely egyetlen gigászi lángnyelvként borult rájuk.

A katonák, akik addig lőszert hoztak-vittek a töltésúton, most tengervízzel teli vödröket adtak át egymásnak, és kétségbeesetten próbálták megakadályozni a tűz terjedését. Pompeius hajói kihasználhatták volna az előnyös helyzetet, ám inkább hátat fordítottak az ellenségnek, és elindultak a város felé. Az őrhajók szinte bekísérték a szállítóhajókat a kikötőbe.

Leszállt az éj. A csata véget ért.

 

 

 

XVII

 

Aznap este a tábortűz mellett vacsoráztunk, és egy katona őrködött a kilátóhelyen. Azt hittem, hogy miután elértük Brundisiumot, Antonius éppoly lelkesen akar majd jelenteni Caesarnak, mint amilyen lelkesen én akartam találkozni Metóval. De Antonius nem az a fajta ember volt, aki megvonja magától a vacsorát, még akkor sem, ha csupán ugyanazt az adag zabkását és bort kapja, amit a többi katona. Három napig tartó lovaglás után sem ehetett kiadósabb lakomát.

A szabad ég alatt ettünk a domboldalon, összecsukható, vászonból készült székeken ülve. Elült a szél. A tenger és az öböl olyan mozdulatlanná vált, mint egy-egy fekete tükör, amely az ég csillagokkal kivarrt köpönyegét veri vissza. A hullámtörőnek ütközött hajóroncson lassan az utolsó lángok is kialudtak. A magas falakon túl mintha az aljától a tetejéig izzott volna Brundisium zsúfolt kis városa, sőt a föld is világítani látszott. Küldöncök gyújtottak tüzeket a tornyok és a mellvédek mentén, mígnem a városfal teljes hosszát megvilágították, egy összetekeredett, csillogó kígyó benyomását keltve. A szárazföld felé eső falon kívül Caesar táborozó serege is több száz tábortűz mellett melegedett. Az ostromló sereg mögött, még nyugatabbra, sötéten borongtak az Appenninek előhegyei, amelyeknek gerincét lágyan megvilágították az álomba merült nap utolsó fénysugarai.

– Micsoda ütközetet láttunk ma! – sóhajtott Antonius, aki annak ellenére vidámnak látszott, hogy Pompeius hajói végül is áttörtek a tutajokon.

– Holnap pedig valószínűleg egy ostromnak leszünk szemtanúi – tette hozzá Vitruvius.

Antonius hívta meg, hogy vacsorázzon velünk, és közben meséljen még a hullámtörő építésének mozzanatairól. Miután ezt a témát lezárta, a mérnök legnagyobb örömömre – arról kezdett beszélni, milyen terveket és stratégiákat alkalmaz Caesar az ostromra való felkészülésben: meghosszabbítható létrákat, kerekeken guruló ostromtornyokat, faltörő kosokat, utászokat, amelyek a falak alá túrva meggyengítik azok szerkezetét, valamint teknőcszerűen összetorlódó osztagokat, akik pajzsokkal védik magukat, és lándzsákat tartanak kifelé, miközben haladnak.

Davus jutott eszembe. Hol lehetett abban a pillanatban? Még mindig személyes testőrként alkalmazta Pompeius? Ebben reménykedtem, de honnan tudhattam volna, mi lett a sorsa, ismervén a Nagy Vezér szeszélyességét és a szükséghelyzetet? Talán ő is a városfalon őrködik, és most a többi parányi alakkal együtt járkál fel-alá a mellvédre helyezett fáklyák fényében, vastag köpenyben virrasztva, és idegesen számlálva a hátralévő órákat hajnalig. Vagy talán ő is részt vett a tengeri ütközetben, és Pompeius egyik támadó hajójának legénységét gyarapította. Diana azt mondta, Davus nem tud úszni. Ami azt illeti, én sem tudok. Soha nem érzett rémület kerítene hatalmába, ha felráncigálnának egy hajó fedélzetére, ami ismeretlen veszélyek felé indul. Iszonyodtam a sok vízbe hullott, sebesült test látványától, ami még jobban elborzasztott, mint a lángoló szállítóhajó. Vajon Davus is azok között a kapálózó, sikoltozó emberek között volt a csata szennyétől bemocskolódott vízben?

És mi lehet Metóval? Ismét magam előtt láttam az égő vitorlát, ami a katonákra zuhant. Lehet, hogy a fiam is közöttük volt? Nem tartottam valószínűnek. Caesar mellett maradt. Abban az órában minden bizonnyal ott tartózkodott Caesar fő seregének táborában, a városfalon kívül, és a parancsnok személyes körével együtt vacsorázott, figyelmesen jegyzetelve a vezér szavait, aki épp a másnap bevetésre kerülő stratégiákat tárgyalta meg a hadnagyaival.

Kire leselkedett nagyobb veszély? Davusra vagy Metóra? A felszínes jelekből ítélve mindenki azt mondta volna, hogy Davusra, de én nem voltam ebben annyira biztos.

Antonius a zabkását már rég megette, de továbbra is feltartotta a boroskupáját, hogy töltsenek neki. Amikor már teljesen lerészegedett, ráparancsolt Vitruviusra és az őrség centuriójára, hogy énekeljenek vele pajzán dalokat. A legtöbb egyszerűen közönséges volt, de akadt közöttük kifejezetten humoros is – például az, amelyik egy lányos képű katonáról szólt. Inkább maradt volna otthon a felesége ruháit próbálgatni, de végül ő bizonyult a legbátrabb harcosnak. Hát igen, ilyen a katonák humora, gondoltam magamban. A harcosoknak ehhez hasonló zagyvaságokra van szükségük ahhoz, hogy eltereljék a figyelmüket az aznap látott mészárlásról, és bor is kell, hogy lemossa a torkukon az egészet.

Antonius még nagyban dalolászott, amikor elköszöntem tőlük, és bementem a tisztek sátrába, ahol kijelöltek számomra egy helyet. Lefeküdtem a priccsre, de nem tudtam elaludni, mert állandóan Meto és Davus járt a fejemben. Vajon mit hoznak az elkövetkezendő napok? Amikor elindultam Rómából, azt hittem, van egy tervem. Most, hogy kifárasztott a hosszú utazás, és szembesültem a helyzet súlyosságával, rájöttem, hogy ha volt is valami légből kapott elképzelésem, az mostanra elillant, mint a reggeli köd. Szinte kicsúszott a talaj a lábam alól. Aprónak és jelentéktelennek éreztem magam, maguk alá gyűrtek a körülöttem tomboló erők. Rohamosan közeledett a döntő pillanat, és én nem voltam annyira bátor, mint reméltem.

Fellibbent a sátor bejárata. Valaki belopózott, és bizonytalanul botorkált a priccsek között. Suttogást hallottam.

– Gordianus?

Tiro volt az. Felkeltem az ágyból, magamra vettem a takarót, és kitessékeltem a sátorból.

– Te sem tudsz aludni? Nem kényelmes a csomagokat szállító szekér?

– Túl göröngyös – morogta Tiro. – Fortexszel felváltva alszunk. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Antonius nem ismert fel.

– Antonius rád sem nézett. Senki sem veszi észre a rabszolgákat, hacsak nem fiatalok és gyönyörűek.

– Mégis mindennap attól félek, hogy megfojtanak alvás közben.

Eszembe jutott a szekérhajtó, akit éppen önkívületi állapotban fojtottak meg, de nem szóltam semmit.

– Mi fog holnap történni, Gordianus?

– Nem tudom. Ha szerencsém lesz, találkozom Metóval.

– És Caesarral is?

– Talán.

– Vigyél magaddal.

Összevontam a szemöldököm.

– Azt hittem, azért tetted meg ezt a hosszú utat, hogy Pompeiusszal találkozzál.

– Így igaz. Búcsút veszek Itáliától, Gordianus. Rajta akarok lenni Pompeius hajóján, amikor vitorlát bont Dyrrhakhion felé.

– Ezt eddig nem mondtad.

– Nem kellett tudnod. De mielőtt elindulok, szeretnék bepillantást nyerni Caesar sátrába, ha módom nyílik rá.

– Hogy végezz vele?

– Ne viccelődj, Gordianus. Csak meg akarom nézni. Az ember soha sem tudhatja, később minek veszi hasznát.

– Azt akarod, hogy segítsek neked Caesar után kémkedni?

– Tartozol nekem egy szívességgel, Gordianus. Eljutottál volna idáig ennyire gyorsan, ha nem én vezetlek?

– Túlélted volna az elmúlt napokat, ha én nem hazudok az érdekedben, Tiro? Szerintem egyikünk sem tartozik a másiknak.

– Akkor tedd meg szívességként, és én viszonozni fogom. Nem az a szándékod, hogy eljuss Brundisiumba, és visszaszerezd a vejedet Pompeiustól?

– Ha lehet.

– Hogy akarsz átjutni a városfalon Caesar és Pompeius seregei között?

– Még nem tudom – vallottam be.

– Én be tudlak vinni. Élve, egy darabban. Velem jössz és Fortexszel. Cserébe azt kérem, hogy vigyél magaddal, amikor találkozol Metóval... és Caesarral.

Megráztam a fejem.

– Lehetetlen. Ha Antonius nem ismert fel, Caesar biztosan fel fog ismerni. Caesar vacsorázott már Cicero házában! Sokszor látott már téged, és nem csak akkor, amikor a szenátusban jegyzeteltél.

– Igen, látott, de soha nem nézett meg igazán. Te magad mondtad, Gordianus: senki sem veszi észre a rabszolgákat.

– Caesar mindent észrevesz. A fejeddel játszol, Tiro.

– Talán mégsem. És ha észrevesz? Caesart mindenütt a könyörületességéről ismerik.

– A szenátorok és a hadvezérek iránt tanúsított könyörületességéről, Tiro. Nem a felszabadítottakkal és a kémekkel szemben tanúsított irgalmasságáról.

– Én vállalom a kockázatot. Ha bárki megkérdezi, hogy ki vagyok, azt mondod, Szoszkaridész, Meto régi tanítója.

– És mi lesz Metóval? Neki is hazudnia kell?

– Tedd meg ezt nekem, Gordianus! Ha be akarsz jutni Brundisiumba, mielőtt a vejed meghal a bástyákon vagy elhajózik Dyrrhakhionba, tedd meg nekem ezt a szívességet.

– Alszom rá egyet – közöltem, mert hirtelen nagyon kimerültem.

Ásítottam egyet. Mire ismét kinyitottam a szemem, Tiro már eltűnt. Visszatértem a sátorba.

Az aggodalmaim és az aznap látott borzalmak ellenére hamar elaludtam, de álmodtam is. Nem lángokról vagy mély vízről, nem hegyi utakról vagy erőltetett menetekről, hanem Aemiliáról, Numerius szeretőjéről. Láttam, ahogy elégedetten mosolyogva egy csecsemőt tart a kezében. Nagy megkönnyebbülést éreztem, és közelebb akartam lépni hozzá, de megbotlottam valamiben. Lenéztem, és Numerius holttestét láttam, ami viszont valamiképpen a szekérhajtó holtteste is volt – nyaka körül a szorosra tekert csavarófával. Aemilia gyereke eltűnt. A lány elborzadt, és sírni kezdett. Ruhájának elejét vörösre festette a lába közül kiömlő vér.

Felriadtam. Antonius fölém hajolt, szeme véreres volt a kialvatlanságtól.

– Hajnal van, Gordianus! Jelentenem kell Caesarnak, te meg látni akarod a fiad. Most üríts, ha kell. Aztán kerítsd elő a két rabszolgádat, és indulunk.

 

* * *

 

Mielőtt elindultunk volna a fő táborba, Antonius egy utolsó pillantást akart vetni a dombról a hullámtörőre. A fejünk felett úszott még egy-két felhő, de a láthatár már kitisztult. A felkelő nap fénye a szemünkbe tűzött, a víz felszínéről pedig visszaverődtek a fénysugarak, ezért alig láttunk valamit, de úgy látszott, hogy a leégett hajó roncsát eltüntették az éjszaka folyamán. A katonák szorgalmasan javítgatták a sérült hullámtörőt, és folytatták az építkezést.

– Vitruvius is ott van lent – mondta Antonius. – Tegnap este azt mondta, hogy mindkét végéhez akar még egy tutajt erősíteni, hogy tovább szűkítse a nyílást. A hajóknak, amik tegnap érkeztek, nem lesz könnyű elhagyniuk az öblöt!

A lovaink hátán lejutottunk a síkságra. Antoniust egy kisebb csoport tiszt kísérte. Velem csak Tiro és Fortex jött, akiknek időközben lovat is találtak. A tábor olyan volt, mint egy város, talán még népesebb, mint az ostrom alatt álló Brundisium, és kétségtelenül sokkal rendezettebb, mivel a sátrakat tökéletes sorokban, pontosan kiszámított helyeken állították fel. A katonák egy része sorban állt, és várta a reggeli fejadagját. Mások, akik már megették a reggelit és harci díszbe vedlettek, a városfal melletti árkok, földerődítmények és ostromszerkezetek felé meneteltek.

Lenyűgözött, hogy Caesar milyen gyorsan képes azt a hatalmas tömeget és azt az elképzelhetetlenül sok felszerelést mozgatni. Tíz nappal korábban a Brundisiumot körülvevő síkság még üresen tátongott; most pedig harminchatezer katonát szállásolt el, akik közül kivétel nélkül mindenki tudta, hogy hol a helye, és mi a feladata az adott pillanatban. Harminc nappal korábban még egyik katona sem volt háromszáz méternél közelebb a városhoz, és Domitius még kitartott Corfiniumnál. Hatvan nappal korábban Caesar épphogy csak átkelt a Rubiconon. Elképesztően nagy lépésekben és gyorsan zajlott minden. Sajnáltam a gallokat, akiknek ilyen haderővel kellett szembenézniük. Pompeiusról pedig már kezdtem lemondani.

Elmentünk egy ellenőrző pont mellett, ahol Antonius kijelentette, hogy kezeskedik értem. Miközben egyre közelebb értünk a tábor központjához, lemaradt, és óvatos pillantásokkal méregette Tirót és Fortexet, mintha most látná őket először.

– Biztos vagy benne, Gordianus, hogy kezeskedni tudsz a rabszolgáidért?

Nem haboztam.

– Persze. Miért kérdezed?

– Semmi, semmi. Csak amióta átkeltünk a Rubiconon... illetve már korábban... szárnyra kelt a pletyka...

– Milyen pletyka?

– Az összeesküvésről. Caesar meggyilkolására. Persze csak vad képzelgés.

Éreztem, ahogy a hideg végigfut a hátamon.

– Caesar ezt komolyan veszi?

– Caesar halhatatlannak hiszi magát! De melyikünk nem hús-vér ember? – A másnaposság hatására hirtelen felnyögött, és masszírozni kezdte a halántékát. – Csak tudod... valahányszor kezeskedem érted, kezeskedem a rabszolgáidért is. Természetesen rád senki sem gyanakszik, Gordianus. Ezt mondanom sem kell. A rabszolgákért viszont, akikkel utazol...

– Teljes felelősséget vállalok a rabszolgáimért, tribunus – mondtam előreszegezett tekintettel.

– Hát persze, Gordianus. Nem akartalak megsérteni.

Határozottan rácsapott a hátamra, majd előrelovagolt, hogy csatlakozzon az embereihez.

Nagy levegőt vettem, és kihúztam magam a nyeregben. A szemem sarkából Tiróra sandítottam. Úgy látszott, hogy kissé túlzottan is erősen szorítja a gyeplőt, bár az arcán semmilyen kifejezés nem látszott. Természetesen ő is hallotta, amit beszéltünk. Antonius nem az a fajta volt, aki rabszolgák kedvéért halkabban beszél. Eszembe jutott Dániel, az oroszlánverembe dobott fiú, akiről Bethesda mesélt nekem. Még zsidó apjától hallotta a történetet. Tiro most hasonlóan érezhette magát, miközben Caesar táborának belseje felé tartott, egy tribunust követve, aki szívesen megnyúzta volna élve. Mégis ott volt, minden fél elme ellenére. Elgondolkodtam, vajon én is össze tudok-e majd gyűjteni ennyi bátorságot az elkövetkező órákban.

Egy nagy, a többinél jóval díszesebb sátorhoz értünk: arannyal hímzett vörös vászonból készült, és kisebb zászlók lobogtak rajta. Lóháton érkezett hírnökök álltak sorban a bejárata előtt. Mialatt egyre közelebb értünk, egy katona lépett ki a sátorból, és parancsot közvetített az első hírvivőnek, aki azonnal el is tűnt. Közben egy másik küldönc is érkezett, leugrott a lováról, és odafutott a sátorhoz.

– Reggeli felderítés – magyarázta Antonius. – A katonai hírszerzés beszámolói jönnek be, parancsok mennek ki. Valóságos méhkas az a sátor.

– Talán kint kellene várakoznom.

– Badarság! Csak ügyelj, hogy ne tapossanak el. – Antonius leszállt a lováról, és felém nyújtotta a kezét. – A rabszolgáidat hagyd kint.

Tiróra néztem, és vállat vontam. Én megtettem, ami tőlem tellett. Ezek szerint mégsem fogja látni Caesar sátrát belülről. Ám Cicero titkára kitartóbbnak bizonyult, mint gondoltam.

Leugrott a lováról.

– Kérlek, gazdám, engedd meg, hogy veled tartsak!

– Hallottad, amit a tribunus mondott, Szoszkaridész.

– Azért hoztál magaddal idáig, hogy meglepetést szerezz Metónak, és lásd a kifejezést az arcán. Ha te beszélsz először Metóval, és véletlenül elárulod hogy itt vagyok, hova lesz a meglepetés? Minél tovább vársz, annál zűrösebb lesz a nap. Lehet, hogy egy óra múlva már egy csata közepén találjuk magunkat...

– A tanítónak igaza van – szólt közbe Antonius. – „Minél hamarabb, annál jobb.” Ki is mondta ezt, tanító?

Kíváncsian nézett Tiróra.

– Euripidész – felelte Cicero titkára.

Antonius összevonta a szemöldökét.

– Biztos vagy benne? Én Cicerótól hallottam egyszer a Szenátus Házában.

Tiro arca megmerevedett.

– Elhiszem, tribunus. De elsőként Euripidész mondta.

Antonius felnevetett.

– Minden szavadból kitűnik, hogy tanító vagy! Egyre kevésbé hiszem, hogy kém vagy orgyilkos lennél. Hozd magaddal, Gordianus. Lepjétek meg Metót.

– Igen, gazdám, kérlek!

– Hozd magaddal, vagy korbácsoltasd meg a pimaszságáért – javasolta Antonius.

Nem tréfált.

Haragosan Tiróra néztem, és komolyan fontolóra vettem a lehetőséget. Láttam, ahogy forognak elméjében a kerekek.

– A dátum! – kiáltott fel.

Antonius értetlenül nézett rá.

– Két nappal múlt martius idusa! – folytatta Tiro. – A Liberaliák! – Felötlött bennem, ahogy Cicero és felesége a küszöbönálló Liberalia-ünnepekről és a fiuk tógaceremóniájáról vitatkoztak az asztalnál. – A Szabadság Atyjának ünnepén nem korbácsoltathatsz meg egy rabszolgát azért, mert kimondta, amit gondol. Ezen az ünnepen a rabszolgák is szabadon beszélhetnek.

Úgy látszott, Tiro nagyon elégedett magával.

– Már a Liberáliaknál tartanánk? – morfondírozott Antonius. – Mindig elvesztem az időérzékem a hadjáratok alatt. A jósokra támaszkodunk, ők figyelik a naptárat, ők mondják meg, milyen áldozatra van szükség, és kész. Nos, részemről a magam módján bemutattam egy áldozatot tegnap a szőlő istenének oltárán, és semmi kifogásom nincs az ellen, hogy egy óriás fallosszal végigvonuljunk a táboron, miközben trágár dalokat énekelünk, de attól tartok, erre nincs időnk. De a rabszolgának igaza van, Gordianus, a kedvében kell járnod. Minden istennek meg kell kapnia a neki kijáró hódolatot, még Dionüszosznak is.

Tiro ravaszkásan nézett rám, én meg hűvösen viszonoztam a pillantását.

– Jól van. Gyere velünk, Szoszkaridész. Fortex, te maradj itt a lovakkal.

A sátor belsejében ide-oda futkároztak a küldöncök, a tisztek tömege szinte sistergett az élénk beszélgetéstől, mégis nagyobb rendet tapasztaltam, mint amire számítottam. Antonius metaforája nagyon is helytálló volt: nem egy zaklatott hangyaboly őrült kavargását láttuk magunk körül, hanem egy méhkas zsongott egyenletesen.

A legtöbb tiszt Antoniusszal egyidős volt, azaz a harmincas évei elején járt, vagy még fiatalabb volt. Néhányukat fel is ismertem, bár eddig nem katonai viseletben láttam őket, hanem szenátori tógában. Páncélban egészen kisfiúsnak tűntek. Arcuk sugárzott a lelkesedéstől. A nyomorult öreg szenátorra, Sextus Tediusra gondoltam, aki idáig botorkált, hogy hadba álljon Pompeius oldalán. Inkább meg sem próbáltam összehasonlítani a két sereget.

Valami vörös villanást láttam. A sokadalomban egy kopasz fejet pillantottam meg, amely kitűnt a sok hajjal borított koponya közül. A méhek királya személyesen. Caesarra éppen egy aranyozott – még Antoniusénál is díszesebb – mellvértet erősítettek különféle szíjakkal. A vörös villanás a köpenye volt. Caesar a vörös köpenyéről vált híressé, amit a harctéren viselt, hogy mindig jól látható legyen mind a saját katonái, mind az ellenség számára. Miközben öltöztették, egyszerre három hírnök beszámolóját hallgatta. Mélyen ülő szemével egyenesen előrenézett. Alkalmanként bólintott is, és szeszélyesen simítgatta a homlokát, ujjaival előrefésülve a halántékát borító gyér hajat. Arca higgadtságot, határozottságot, figyelmet, de egyszersmind zárkózottságot is sugallt. Vékony ajka szinte észrevehetetlen mosolyra húzódott.

Tíz évvel voltam idősebb Caesarnál, és megszokásból leginkább úgy gondoltam rá, ahogy fiatalon híressé vált: bajkeverő, radikális fiatal szenátorként. Még mindig bajkeverő volt, bár már betöltötte az ötvenet. A sátorban tartózkodó törekvő, izgalomtól remegő ifjak számára egyfajta apafigura lehetett, a briliáns vezér, a tettek embere, akivel mindnyájan versenyezni igyekeztek, a parancsnok, aki átvezeti őket a jövőbe. Milyen vonzerőt gyakorolhattak volna rájuk az olyan dohos ereklyék, mint Pompeius vagy Domitius? Pompeius hódításai már a múltba vesztek, Domitius győzelme feledésbe merült – mindezeket egy halott nemzedék hagyta rájuk. Caesar a jelent testesítette meg. Szemében a végzet szent szikrája izzott.

Körülnéztem. Tiro mögöttem állt, és igyekezett magába szívni mindent, de Antonius időközben eltűnt. A sátor túlsó végében vettem észre, amint egy majdnem ugyanolyan vértbe öltözött férfit ölel át. Amikor lazítottak a szorításon, megláttam a férfi arcát, és felismertem a másik néptribunust, Curiót Gyerekkoruk óta barátok voltak. A rossz nyelvek szerint nem csak barátság fűzte össze őket. Serdülőkorukban olyan sok mendemonda vette körül őket hogy Cicero azt javasolta Curio apjának: válassza szét a két fiút, mert Antonius rossz hatással van Curióra. Antoniust kitiltották a házból, de ő a mennyezeten keresztül újra meg újra belopózott Curio szobájába. Legalábbis ezt híresztelték, és Antonius soha nem cáfolta. Most már viharedzett katonák voltak, és az előző évben mindkettőjüket tribunusszá választották. Mielőtt kirobbant a válság, együtt menekültek el Rómából, hogy csatlakozzanak Caesarhoz, jóval azelőtt, hogy átlépte a Rubicont.

A sátor hemzsegett a hasonló fiatalemberektől, akikben szinte robbanásig feszült az erő és a szenvedély, és akik mind a fiatalság legyőzhetetlenségét sugározták. Mellettük nagyon öregnek és bizonytalannak éreztem magam.

Körülnéztem, keresve az arcot, amit már annyira szerettem volna látni. Megrökönyödtem. Meto ott állt előttem, leplezetlen döbbenettel az arcán.

Egyáltalán nem örült annak, hogy lát.

 

 

 

XVIII

 

– Papa, mit keresel te itt?

Akárcsak a körülöttünk lévő tisztek, Meto is kisfiúnak látszott a szememben, bár ő is betöltötte már a harmincat, és az első – kissé túl korai – ősz tincsek is megjelentek a halántékán. A szeme olyan volt, mint egy tudósé, ám cserzett bőre a kezén és markánsan vonalkázott homloka elárulta, hogy harcedzett katona. Az orcáján éktelenkedő sebhelyet, amit még tizenhat évesen, Catilina oldalán harcolva szerzett, szinte már eltüntette Gallia szele, esője és égető napja. Mint mindig, amikor hosszú kihagyás után újra találkoztunk, tetőtől talpig végigmértem, és hálát rebegtem Marsnak, hogy egészben látom a testét, és hiánytalanok a végtagjai.

Úgy elöntöttek az érzelmek, hogy meg sem tudtam szólalni. Átkaroltam. Egy darabig mereven állt, és csak utána viszonozta az ölelést. Emlékeimben még élénken élt a fiú, aki volt, ezért elámultam testi erején. Amikor elengedtük egymást, fanyar mosolyt láttam az ajkán.

– Mit keresel itt, papa? Napok óta utazhattál. Veszélyes...

– Davus miatt jöttem.

– Davus miatt?

– Pompeiusszal van. Vagyis remélem, hogy még vele van, és nem kelt át a tengeren Dyrrhakhionba... vagy...

– Micsoda? Csak azt ne mondd, hogy Davus elszökött otthonról, és beállt Pompeius seregébe!

– Nem. Pompeius erőszakkal vitte magával.

– Erőszakkal?

– A törvény adta jogára hivatkozott. A szükségállapotról és a toborzásról zagyvált. Akár törvényesen tette, akár nem, sehogy sem állhattam az útjába.

– De miért rabolta volna el tőled éppen Davust?

– Részben bosszúból. Részben azért, hogy a markában tartson.

Meto arca megdermedt.

– A család többi tagja jól van? Eco, Bethesda, Diana? A gyerekek?

– Mind jó egészségnek örvendtek, amikor eljöttem.

– Köszönet érte az isteneknek. Mit akar tőled Pompeius?

Végignéztem a tömegen, ami szoros gyűrűként zárt körbe minket. Jól tudtam, hogy Tiro ott áll némán a hátam mögött, és hegyezi a fülét, ezért nem mondhattam el, amit akartam. Lehalkítottam a hangom.

– Egy nappal azelőtt, hogy Pompeius elhagyta Rómát, az egyik rokonát... megölték... a házamban.

– És téged vádolt a gyilkossággal?

Megráztam a fejem.

– Nem, nem! De felelősnek tart érte. Megparancsolta, hogy találjam meg a gyilkost. Mondtam neki, hogy képtelen vagyok rá. Próbáltam elutasítani. De az ő kezében volt a hatalom. Egyszer csak gondolt egyet, és magával vitte Davust, hogy így kényszerítsen.

– Szegény Diana! – suttogta Meto.

– Ezért jöttem Brundisiumba. Hogy visszaszerezzem Davust, amíg még lehet.

– Hogyan?

– Majd kitalálok valamit. De mi van veled, Meto? Szinte betegre aggódtam magam...

Meto hirtelen hátrébb lépett. Tiro viszont közelebb araszolt, és Meto most vette észre először.

– Ez az ember veled jött, papa?

– Igen.

– Egy rabszolgád? Még soha nem láttam.

– Hadd magyarázzam meg...

– Egy pillanat... – Meto alaposan szemügyre vette Tirót. – Herkulesre, ez...

Abban a pillanatban valaki rácsapott a vállamra, és úgy megijedtem, hogy azt hittem, a szívem is kiugrik a helyéből. Antonius volt az.

– Lám, itt vannak, apa és fia, egymás között suttogva, mint az összeesküvők.

Hunyorítottam. Antonius mellett valami karmazsinvörös-arany foltot láttam, és felette Julius Caesar nyugodt arcát.

– Gordianus! – szólított meg. – Mikor találkoztunk utoljára? Úgy rémlik, Ravennában. Barátunk, Publius Clodius halálának ügyében nyomoztál. Ha jól emlékszem, akkoriban Pompeius szolgálatában álltál.

Caesar mindig emlékezett rám, és ezzel újra meg újra sikerült meglepnie, elvégre csak Meto apjaként ismert, és soha nem folytattunk egymással egyetlen valamirevaló beszélgetést sem. Meto azt mondta, Caesar egyik vonzereje éppen abban rejlik, hogy mindig emlékszik a nevekre és az arcokra. A csata hevében, amikor szembe találja magát egy gyalogos katonával, csupán néhány szót tud váltani vele, ám évekkel később, ha szembetalálkozik vele az utcán, a nevén szólítja, és megkérdi, hogy mi hír a szülővárosában.

– Imperator – mondtam, és tiszteletteljesen biccentettem.

– A rabszolga, aki Meto apját kíséri, Meto régi tanítója – magyarázta Antonius.

Meto felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.

Caesar átnézett a vállam fölött, egyenesen Tiróra. A lélegzetemet is visszafojtottam, de az arckifejezése nem változott. Csak a homlokát ráncolta kissé.

– Remélem, most már nem Pompeius szolgálatában állsz, Gordianus. Antoniustól úgy hallottam, hogy egy futárlevéllel utaztál, amit maga a Nagy Vezér írt alá.

Nagy levegőt vettem.

– Azt az iratot Cicerótól kaptam, nem Pompeiustól. A látszat ellenére, imperator, biztosíthatlak róla, hogy a Nagy Vezér és én jóformán beszélő viszonyban sem vagyunk egymással.

Caesar felvillantotta kesernyés mosolyát.

– Jelen körülmények között a saját kapcsolatomat is így jellemezném Pompeiusszal. Vakmerő ember vagy, Gordianus, hogy ilyen hosszú utat tettél meg, és jó apa is vagy, ha tényleg azért utaztál ide, hogy Metót lásd. Ő számomra is éppoly kedves, mint számodra. Azt javaslom, most már térj vissza a kilátóhelyre, ahol az előző éjszakát is töltötted, mert ott nagyobb biztonságban vagy. jobb, ha távolról kíséred figyelemmel a fejleményeket. Rendkívül érdekes napnak ígérkezik a mai. Kiváltképp figyelmedbe ajánlom a város háztetőit.

– A háztetőket, imperator?

– Brundisium lakosai felháborodtak azon, ahogy Pompeius serege bánik velük. Pompeius soha nem tanulta meg kellőképpen fegyelmezni a harcosait. Ebből kifolyólag a városlakók egy része szívesen, sőt örömmel tájékoztat minket arról, hogy mikor kezdi meg Pompeius a visszavonulást a tengeren. Jelezni fognak nekünk a tetőkről. Akkor indítjuk meg a támadást. Semmit sem nehezebb irányítani, mint egy taktikai visszavonulást egy ostrom alatt álló városból, akár vízen, akár szárazföldön. Pompeius akkor lesz a legsebezhetőbb, amikor hátat fordít nekünk, és menekülni kezd. Ha az istenek is úgy akarják, ezúttal nem csúszik ki a kezeim közül.

Bólintottam, de közben éreztem, hogy az izzadság lecsurog a hátamon. Tiro ott állt mellettem, és minden szót hallott. Caesar nagy lelkesedésében hadititkokat árult el nekem, teljes bizalmat tanúsítva irányomban, miközben a kém, akit én hoztam a sátrába, alig karnyújtásnyira állt mellette. Megint erőt vett rajtam a szédülés, mint az erőltetett menet után, amikor a hegy lábánál Antonius lába elé rogytam.

– Jól érzed magad, Gordianus? – kérdezte Caesar. – Velem ellentétben, te nyugodtan pihenhetsz egy napot! Bármikor jöhet a jelzés, hogy elérkezett a támadás időpontja. Gyere, Antonius. Meto, hozd az íróvessződet és a viasztábládat.

Megköszörültem a torkomat.

– Megengednéd, imperator, hogy a fiam itt maradjon még egy pillanatra? Hosszú utat tettem meg, hogy lássam. Alig váltottunk néhány szót...

– Ma nem lehet, Gordianus. – Caesar Metóra mosolygott, átkarolta, és gyengéden megrángatta a fülcimpáját. Úgy láttam, mintha Meto megfeszült volna a vezér érintésére. Caesar észre sem vette. – A te fiad csak az enyém a mai napon, minden órában, minden percben. Ő az én szemem és fülem, az én tanúm és emlékezetem. Neki mindent látnia és hallania kell, és mindent fel kell jegyeznie. Később még beszélgethettek. Gyere, Meto!

A karja lecsúszott Meto válláról.

A sátor gyorsan kiürült, mintha az egész méhraj elhagyta volna a kast. Meto néhány lépéssel követte Caesart, aztán visszafordult. Hátranézett Tiróra, majd ismét rám. Összevonta a szemöldökét.

– Papa, mi ez az egész?

– Én is ezt akartam kérdezni tőled – feleltem.

– Meto, igyekezz! – rivallt rá Antonius.

Meto utoljára rejtélyes tekintettel rám nézett, aztán a többiekkel együtt távozott. Azt kívántam, bárcsak még egyszer magamhoz ölelhettem volna.

 

 

– Büszke lehetsz magadra – mondtam Tirónak.

Fortexszel együtt már másodszor lovagoltunk keresztül a táboron. Tiro szeme szomjasan itta be a látványt, és minden neszt meghallott.

Amikor elhagytuk Caesar táborát, az egyik segédje átadott nekem egy rézkorongot, rajta egy Venust ábrázoló vésettel. A férfi azt mondta, hogy mindenkinek mutassam meg, aki azt követeli, hogy igazoljam magam. A korong azt bizonyította, hogy az imperator vendége vagyok, aki szabadon mozoghat a tábor területén, sőt azon kívül is bármikor, kedve szerint, feltéve, hogy nincs láb alatt. A fémlemez még arra is feljogosított, hogy fejadagot vegyek magamhoz a tábori étkezdében.

Ha rajtam múlik, egyetlen pillanatot sem maradunk a táborban. Alig vártam, hogy bejussak Brundisiumba. Amint Pompeius elindul a tengeren, és elkezdődik az ostrom, irdatlan káoszba csöppenünk. Egy pillanat alatt szertefoszlik minden reményem arra, hogy Davust visszaszerezzem. Tudni akartam, mit tervez Tiro. Ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy használjuk ki Caesar vendégszeretetét, amíg lehet.

– Te Pompeius futárlevelével utaztál – mondta mosolyogva. – Most én járkálok egy kicsit Caesar engedélyével.

– Tiro, mihamarabb át kell jutnunk a városfalon.

– A kedvemben kell járnod, Gordianus. Ne felejtsd el, hogy most Liberalia ünnepe van!

– Tudod, mivel fogok a kedvedben járni? Ráültetlek arra az óriás falloszra, amit Dionüszosz papjai hordoznak!

Fortex ugatva röhögött fel. Tiro huhogott. Szinte fickándozott a vidámságtól, kis híján bele is szédült. Miért lett volna rosszkedvű? Látványos sikerrel játszotta el a szerepét, sértetlenül csúszott ki Antonius karmai közül, észrevétlenül fordult meg Caesar sátrában, és magának az imperatornak a szájából gyűjtött értékes ismereteket. Mielőtt továbbálltunk volna, kiterjesztette a vizsgálódást: megfigyelte, mennyi osztag és harci eszköz van a táborban, és milyen elrendezésben.

A reggeli felhősödés után teljesen kitisztult az ég. A szél a tengerpart felé fújt. Tökéletes nap volt a vitorlázáshoz. Tudtuk, hogy Pompeius bármelyik pillanatban megkezdheti a visszavonulást. Lehet, hogy épp abban a pillanatban pakolták tele a szállítóhajókat.

– Mi haszna lesz ennek a sok titkos adatnak, amit összegyűjtöttél, Tiro, ha túl későn érünk Brundisiumba? Pompeius elhajózik nélküled... vagy csapdába esik azért, mert nem tud valamit, amit te már kiderítettél.

– Igazad van, Gordianus, indulnunk kell. De először együnk valamit, mert túl hangosan korog a gyomrom. Ki tudja, milyen hangyányi fejadagokkal kell beérniük Pompeius katonáinak odabent a városban? Azt javaslom, lakjunk jól Caesar számlájára, és teli gyomorral szökjünk be Brundisiumba.

– Akkor hát hol van az étkezősátor? – morogtam.

– Három sátor egyenesen, majd kettő jobbra – vágta rá Tiro, aki közben emlékezetébe véste a tábor alaprajzát.

Egy kanálnyi mézzel édesített, forró köleskását kaptunk. Én még mazsolát is találtam benne. Fortex zúgolódott, mert már nehezen viselte az éhséget.

– Meto azt mondta, hogy a katonák akkor bírják legjobban a csatát, ha gabona van a hasukban – jegyeztem meg. – A túl sok marhahús felfújja az embert, lomhává teszi, és sárrá változtatja a beleit. Egyszer Galliában Caesar serege kifogyott a gabonából. Napokig nem ettek mást, csak a helybeliektől lefoglalt marhát. A végén már rá sem bírtak nézni, és fellázadtak. Kását követeltek.

– A fiad kiváló ember lehet – közölte Tiro.

– Miért mondod ezt?

– Rabszolgának született, igaz?

– Akárcsak te, Tiro.

– Igen, de engem kezdettől fogva úgy neveltek és taníttattak, hogy Cicero társa legyek. Egy írnok életét éltem. Egy rabszolgának is van lehetősége kihasználni egy ilyen helyzet előnyeit, és megmutatni a tehetségét a világnak, hogy feljebb emelkedhessen. De Meto Marcus Crassus rabszolgájaként született, ugye? Nem valami eszményi gazda. Lehet, hogy Crassus volt akkoriban a világ leggazdagabb embere, de semminek sem ismerte az igazi értékét.

Bólintottam.

– Hogy teljesen pontosak legyünk, Meto nem élt Crassus házában. Amolyan kifutófiúként szolgált az egyik villájában, Baiae-ben. Ott találkoztam vele először, a Spartacus-féle rabszolgafelkelés idején. Történt egy gyilkosság, valószínűleg szökött rabszolgák keze által. Crassus bosszúból az összes rabszolgát meg akarta öletni, aki a házban lakott, Metót is. Gondolj bele, lemészároltatni egy ártatlan gyermeket egy arénában!

– A római igazságszolgáltatás néha kegyetlen – bólintott Tiro.

– Crassus nem volt elégedett azzal, amit a nyomozás során kiderítettem. Amikor befejeztem a munkát, inkább elküldte Metót egy szicíliai birtokra. Tudod, mit csinált a fiú, amikor végre sikerült rábukkannom? Madárijesztő volt. Szörnyű időszak volt számára. Végtelen napok a forró síkságon, a rovarok zümmögése a gabonában, az éhes varjak keringése a feje fölött... Az intéző pedig mindannyiszor megkorbácsolta, amikor eltűnt a termés egy része. Később is évekig rémálmok gyötörték. Lehet, hogy még mindig kísérti álmában az az élmény.

– Szerintem katonaként épp elég szörnyűséget látott ahhoz, hogy új rémálmok váltsák fel a régit – jegyezte meg Tiro. – Mitől lett olyan vonzó számára a katonaélet?

– Catilina miatt. – Láttam, hogy Tiro arca megrándul a zendülő radikális nevének említésére, akit Cicero ellenségeként tartott számon. – Tizenhat éves korában beleszeretett Catilinába, pontosabban abba, amit képviselt, és elszökött otthonról, hogy mellette harcoljon. Én is ott voltam a pistoriai csatában, ahol széthullottak Catilina álmai. Az istenek kegyelméből Metóval együtt túléltem az ütközetet. Akkor belekóstoltam a harcba, és egy életre elegem is lett a háborúból és az öldöklésből, Meto viszont csak akkor kapott rá igazán az ízére. Újabb vezért akart követni, újabb csatákra szomjazott. Szerintem azért van így, mert rabszolgának született. Én felszabadítottam. Fiamként neveltem, és mindig úgy bántam vele, mintha a saját véremből való lenne. De igazából soha nem érzett semmilyen születési előjogot, nem érezte biztosan, hogy tartozik valahova. Egy nappal a tógaünnepe előtt, tizenhat évesen...

Elhallgattam. Miért beszélek ilyen nyíltan Tiróval? Ezek szerint egy katonai táborban, csata előtt olyan hangulat uralkodik, amelynek hatására megered az ember nyelve.

– A tógaceremónia előtti éjszakán Metónak rémálma volt... a madárijesztős. Mondtam neki, hogy mindaz már a múlté. Ő is tudta, de nem érezte. Az, hogy a fiam lett, hogy polgár lett... számára felfoghatatlan volt. A lelke mélyén ugyanaz a rémült, kiszolgáltatott rabszolgafiú maradt. Csak akkor tudta végleg maga mögött hagyni a múltját, amikor elment Galliába, és Caesar szolgálatába állt. Talált egy helyet, egy közösséget, ahova tartozni tudott, és megtalálta a vezetőt is, akit keresett. Most viszont... – Elharaptam a nyelvem, mielőtt folytattam volna. – Nem játszom el, hogy megértem őt, Tiro. Nem tudom igazán megérteni. De az apja vagyok, pontosan úgy, mintha én nemzettem volna.

– Nagyon szereted őt – jegyezte meg Tiro halkan.

– Jobban, mint bármit. Talán túlzottan is.

 

 

 

XIX

 

– Nem tudok úszni – mondtam.

Evés után visszatértünk a város északi határában magasodó kilátóhelyre. Tiróval és Fortexszel lóhátról figyeltük a tájat. A kilátás nem sokban változott az előző nap óta, csak annyiban, hogy az öbölben megszaporodtak a lehorgonyzott szállítóhajók, a kikötő bejárata viszont az új tutajoknak köszönhetően beszűkült, amiket sietve a hullámtörő két végéhez erősítettek. Tiro azt mondta, még egyszer, utoljára meg akarja nézni Caesar táborának pontos elhelyezkedését, de kezdtem azt érezni, hogy valójában fogalma sincs, mi legyen a következő lépés, és azon töri a fejét, hogyan juthatnánk be a városba.

Mivel Daidalosszal ellentétben nekünk nem volt szárnyunk, csak két lehetőség maradt: földön vagy vízen. Ha a szárazföld mellett döntünk, valahogy át kell jutnunk Caesar zsúfolt harci árkain, át kell bukdácsolnunk a városfalak előtt elterülő síkságon, aztán valamiképp át kell hatolnunk a falon, esetleg meg kell másznunk azt. Mindezt aligha lehetett titokban véghezvinni. Mielőtt elérnénk a frontvonalat, a támadók ránk parancsolnának, hogy álljunk meg, vagy megölnének, mint árulókat. Még ha át is jutnánk élve a két front közötti senki földjén, hamarosan a védők kezdenének lőni, mielőtt megmagyarázhatnánk, hogy miért vagyunk ott. Akkor sem fognak kinyitni egy kaput vagy leengedni egy létrát, ha segíteni akarnak.

Csak egy lehetőség maradt: a vízen át közelíteni meg Brundisiumot. Az öböl mentén húzódó városfal rövidebb volt, és kevésbé őrzött, mint a szárazföld felőli, ám három, szárny nélküli férfi számára ugyanolyan veszélyeket tartogatott. A falon kívül egy keskeny út futott végig a tengerpart mentén, és egyenesen a félsziget csúcsán lévő kikötőbe vezetett. Csakhogy az utat teljes hosszában vashegyek és lóbénító vassulymok borították, hogy ne lehessen rajta közlekedni, és még a kis csónakoknak is elmenjen a kedve a kikötéstől. Mindössze egy helyen lehetett bejutni a városba: a kikötőben, ahol a városfalak kapui egy széles rakpartra nyíltak, és ahonnan több hosszú móló lógott be a víz fölé. A kikötő kapui tárva-nyitva álltak, a mólókon tömeg zsibongott. Ugyanakkor semmi jelét nem láttam annak, hogy az ott horgonyzó hajók éppen indulni készülnének.

– Mit mondtál, Gordianus? – kérdezte Tiro, le sem véve a szemét a kilátásról.

– Azt mondtam, hogy nem tudok úszni. Tudod, mindig is városi voltam, Rómában születtem, és ott is nőttem fel.

Tiro pislogott néhányat.

– Sokan úszkálnak a Tiberisben. Vagyis ráfekszenek a Cloaca Maxima felől érkező áramlatra.

– Nem, Tiro. Az emberek a Tiberisben csak pancsolnak, és palánkokon lebegnek. Szárazabb években át is gázolnak rajta. Az nem ugyanaz, mint átúszni egy öblöt, ahol nyílvesszők záporoznak rád.

– Ki beszélt itt úszásról? – kérdezte Tiro. – Látod azokat a kis halászkunyhókat odalent, a csatorna felénk eső partján? Egy kőhajításnyira vannak, szemben a várossal, de az öböl túloldalán.

Bólintottam. Láttam néhány egymástól elég messzire álló kunyhót. Előző nap, sötétedés környékén észre sem vettem őket. Elvonta a figyelmemet az öböl bejáratánál zajló csata.

– Elhagyatottnak tűnnek – állapította meg Tiro. – Életnek nyomát sem látom. A halászok mind visszahúzódtak a városfal mögé. De a csónakjaikat otthagyták. Mivel egyszerű kis vitorlások, Caesar nem tudja hasznukat venni, ezért ott maradtak felhúzva a homokos partra. Innen ötöt vagy hatot látok. Választhatunk. Nekem az a fehér vitorlájú tetszik. Kevésbé feltűnő, mint mondjuk a narancssárga vitorlás.

– Értesz hozzá, hogy hogyan kell egy ilyen csónakot irányítani?

– Meglepődnél, ha tudnád, milyen sok mindenhez értek, Gordianus.

– Rendben. Mi lesz akkor, ha kiérünk az öbölbe?

– Behajózunk a rakpartra. Az egész öböl nem lehet nagyobb fél négyzetkilométernél.

– És mi van, ha az áramlat ellenünk dolgozik? Mi van, ha Caesar emberei üldözőbe vesznek?

– Akkor Fortexnek keményebben kell eveznie.

A rabszolga megdörzsölte az állát.

– És talán úsznunk is kell – tette hozzá Tiro.

Ez nagyon rosszul hangzott.

 

 

Már a domboldal felénél jártunk, és a lovaink bőszen próbáltak maguknak utat törni a vadszeder között, amikor egy hang utánunk szólt a magaslatról.

– Oda nem mehettek le! Az tiltott terület!

A kilátó centuriója parancsolt ránk. Tiro megfordult, és felintegetett neki. A füléhez tette a kezét, és ostoba vigyorral vállat vont, mintha azt akarná mutatni, hogy nem ért egy szót sem.

– Menj tovább! – suttogta. – Nézz egyenesen előre. Rá se hederíts. Lovagolj egészen a fehér vitorlásig. Igyekezz!

Gyorsabb ügetésre ösztökéltük a lovainkat, és csakhamar leértünk a keskeny partra. A hátam mögül paták dübörgését hallottam.

– Hányan vannak? – kérdezte Tiro, de nem nézett hátra.

Fortex viszont megfordult.

– Csak egy.

– Jó. Ezek szerint ártalmatlannak gondol minket. Hadd éljen ebben a hitben amíg csak lehet. Tudod, mi a dolgod, Fortex.

A legalsó kunyhó és a víz közötti partszakaszon ugrottunk le a lovunkról. A centurio egyre közelebb ért. Odahajoltam Tiróhoz.

– Mit akarsz tenni ellene?

– Szerinted?

– Muszáj ennek így történnie?

– Alkut kötöttünk, Gordianus. Te bevittél Caesar sátrába, én pedig beviszlek Brundisiumba. Velem akarsz jönni, vagy sem? Háború van. Azt hitted, nem lesz vérontás? Örülj neki, hogy nem a te véred hullik.

– Ez gyilkosság, Tiro. Ahogy a szekérhajtó halálát is gyilkosság okozta.

– A gyilkosság jogi fogalom, Gordianus. Rabszolgákra nem vonatkozik, és a csatamezőn sincs jelentése.

– Talán inkább üssük le... hogy elveszítse az eszméletét... vigyük be az egyik kunyhóba...

Tiro elfintorodott.

– Megzavarodott az elméd, amikor azokat a görög regényeket olvastad a hegyi fogadóban. A hajszál híján történő megmenekülések és a boldog végkifejlet! Ez itt a valódi világ, Gordianus. Csak egyféleképpen szabadulhatunk meg ettől a fickótól. Fortex majd elintézi. Erre képezték ki. Most mosolyogj: társaságunk van.

A parancsnok odaért a kunyhóhoz. Leszállt a nyeregből, és hozzánk sétált. Kissé szökdécselve járt; a rövid, fürge vágta egészen felüdítette. Enyhén rosszallóan, de nem ellenségesen mosolygott ránk. Végtére is csak egy tudatlan civil polgár voltam, egy terelgetni való bárány, nem egy farkas. A katona megszólított; a többieket figyelemre sem méltatta.

– Polgároknak tilos a partra jönniük.

Felemeltem a rézkorongot.

– De maga Caesar adta...

– Az imperator szigorú tiltást fogalmazott meg a partra vonatkozóan. Nincs kivétel.

Felemelte a hangját; nyilván azt hitte, hogy nagyothallok.

– Én... én csak meg akartam nézni ezt a furcsa halászkunyhót.

A centurio megrázta a fejét, és mosolya kissé önelégült lett. Úgy bánt velem, mint egy rozoga nagypapával, akinek teljesíteni kell a kívánságait, de csak egy bizonyos pontig. Észre sem vette Fortexet, aki időközben a háta mögé került.

A vér a fülemben zubogott. Másodpercek kérdése, és megtörténik. Elkapja hátulról az ifjú parancsnokot, aki most még lelkesen mosolyog. Fortex el fogja vágni a torkát: acél villan, vér fröccsen. A szeme kigúvad a rémülettől, aztán örökre megvakul. Egy élő emberből holttest lesz a szemem láttára.

A centurio válla fölött nem sokat láttam Fortexből, de a mozdulataiból arra következtettem, hogy lassan előhúzza a tőrét. Tiro a kötelességtudó, szerény rabszolga szerepét eljátszva arrébb húzódott. Közben a lélegzetét is visszafojtotta.

Megfogtam a centurio vállát, és magam felé húztam. Fortex bizonytalanul megállt.

– Van neked nagyapád? – kérdeztem.

– Kettő – felelte a katona.

– Gondoltam. – A parancsnokkal együtt a kunyhó felé sétáltam, eltávolodva a csónaktól és Fortextől. – Valamelyik süket egy kicsit? Sántikálva jár?

– Hát igen, mindkettő.

A katona arcára csálé vigyor ült ki. Sikerült visszaemlékeztetnem messzi otthonára.

Bólintottam.

– Nos, fiatalember, én nem sántikálok, és nem vagyok süket. Tökéletesen jól hallom, amit mondasz. Jó a szemem is. Azért jöttem le ide a dombról, mert láttam valakit bemenni ebbe a kunyhóba.

A katona összevonta a szemöldökét. Az építmény egy durván összetákolt, zsúptetős házikó volt. A rozsdás pántokon vékony ajtó fityegett.

– Biztos vagy benne?

– Teljesen. Egy rongyokba öltözött embert láttam itt ólálkodni a parton. Gyanúsan viselkedett. Ebbe a kunyhóba ment be. Gondoltam, lejövök, és megnézem közelebbről is.

– Azonnal szólnod kellett volna nekem – forgatta a szemét a centurio felbőszülten.

– De tudom, mennyire elfoglalt vagy. Nem akartalak ezzel is zaklatni. Feltehetőleg a kunyhó tulajdonosa jött vissza valamiért, amit itt hagyott.

– Inkább egy fosztogató.

A centurio kivonta a kardját. Odalépett az ajtóhoz, és olyan erővel tépte fel, hogy a legfelső sarokpánt ki is szakadt a félfából.

– Te, ott bent! Gyere ki!

Még egy lépést tett beljebb, és belebámult a sötétségbe. Én szorosan a nyomában voltam, és előrántottam a tőröm. Az egyik kezemmel előrecsaptam a sisakját, hogy eltakarja a szemét. A másikkal felemeltem a tőrt, aztán teljes erőmmel a koponyája tövére sújtottam a markolattal. Összerogyott a lábam előtt.

Visszaraktam a tőrt a hüvelyébe.

– Tedd magad hasznossá, Fortex! Vonszold be a kunyhóba. De egy haja szála se görbüljön!

Arrébb sétáltam, és felnéztem a domb tetejére.

– Szerintem senki sem láthatta odafent, ami történt. Te mit gondolsz, Tiro? A kunyhó eltakarta a látványt. Különben is, mindnyájan a várost és az öböl bejáratát nézik. Sikerült egy kis időt nyernem számunkra, de nemsokára észreveszik, hogy hiányzik, vagy felkeltik a figyelmüket a parton legelésző lovak. Mire vársz? Húzd a csónakot a vízre, és induljunk!

Tiro bosszús arcot vágott.

– Gordianus, én...

– Több görög regényt kellene olvasnod, Tiro, és kevesebb ízetlen Ciceróverset.

Pár perc múlva már a csónakban ültünk, elragaszkodva a parttól. Tiro kibontotta a fehér vitorlát. Fortex kemény kézzel húzta-tolta az evezőket. Én reszketve ültem a hajóorrban. Vizes lett a lábam, amikor beszálltam a vitorlásba. Hidegebb volt a tenger, mint amire számítottam.

A partot kémleltem. A centurio váratlanul megjelent a kunyhó ajtajában, és szédülve dörzsölgette a tarkóját. Integettem neki, és viszonoztam az önelégült vigyort, amit az ő arcán láttam korábban. Kitámolygott a viskóból, az öklét rázta felénk, és valamit kiabált, amit nem értettem.

Fortex elnevette magát.

– Jó lett volna elvágni a torkát. Még soha nem öltem meg parancsnokot. Hát majd talán legközelebb.

A szél nekünk kedvezett, akárcsak az áramlat. Sima vízfelületet szelt a vitorlásunk. A part egyre távolabb került, a város falai pedig mindinkább fölénk magasodtak. Elég kacskaringós utat jártunk be, hiszen Tirónak nem volt annyi tapasztalata a tengerészetben, mint amennyit sejtetni engedett. Ám a cikcakkok ellenére tartottuk az irányt a kikötő felé. Nevetségesen könnyűnek látszott a művelet ahhoz képest, hogy milyen lehetetlen feladatnak tartottam előző éjjel.

A másik vitorlás olyan gyorsan termett mellettünk, mintha a levegőből öltött volna hirtelen testet. Tiro a vitorlával foglalatoskodott. Fortex hosszú, egyenletes mozdulatokkal evezett. Először én pillantottam meg a vitorlást, de akkor már egy nyíllövésnyire járt tőlünk. Hosszú, karcsú hajó volt, nagyobb a miénknél, két evezővel és két íjásszal, akiknek íja felajzva, lövésre készen vett célba minket.

Megkerestem, honnan érkezhettek, és észrevettem egy keskeny partszakaszt a kikötővel átellenben. Tekintélyes méretű osztag tartózkodott ott néhány apró csónakkal. Egy másik vitorlás is elindult, hogy csatlakozzon az üldözőinkhez.

Megrángattam Tiro karját, és arrafelé mutattam. Alig hogy megfordult, az első íjász ki is lőtt egy nyilat. Mindketten összerezzentünk, de a nyíl jóval előttünk csapódott bele a vízbe. Ellenőrző lövés volt: a szél irányát és a távolságot akarták felmérni vele. A második nyíl már sokkal közelebb csobbant bele a vízbe. Közben a másik hajó is egyre közelebb ért, mivel azon kétszer annyi evezős dolgozott, mint a miénken.

– Herkulesre, Tiro, nem tudnád egyenesben tartani? – kiáltottam. – Ha előre-hátra cikázol, elkapnak, mielőtt odaérnénk a rakparthoz!

Tiro nem válaszolt. Furcsa módon, úgy tűnt számomra, hogy letért az eddigi útvonalról, és egyenesen a városfal felé igyekezett ahelyett, hogy ferdeszögben tovább kormányzott volna a kikötő felé. A másik hajó rohamosan közelített. Olyan hangot hallottam, mintha egy hatalmas darázs tartott volna felém, ezért gyorsan lebuktam. Egy nyílvessző repült el a fejem fölött, és belecsapódott a vitorlába, ahova egyenetlen szélű lyukat fúrt. A nyílvessző hangosan csapdosta a feszes vásznat. Tehetetlenül álltunk a támadókkal szemben, nem védhettük meg magunkat. Belenéztem a hideg vízbe, és megpróbáltam felkészülni arra a pillanatra, amikor el kell hagynunk a csónakot. Nem tudtam eldönteni, hogyan rosszabb meghalni: fulladás vagy nyilak által.

Hirtelen ordítozást hallottam a magasból, és láttam, hogy katonák özönlenek ki a kikötői falra. Megértettem, miért éppen arra kormányozza Tiro a csónakot: olyan közel akarta vinni az üldözőinket a városfalhoz, hogy a védők eltalálhassák őket a nyilaikkal. A tény, hogy Caesar emberei voltak a sarkunkban, elég volt Pompeius katonáinak ahhoz, hogy a segítségünkre siessenek.

A nyílzápor olyan hanggal zúdult le a városfalról, mint amikor a vetési varjak serege egyszerre kap szárnyra a mezőn. Egyik-másik közelebb csapódott be hozzánk, mint az ellenséges hajóhoz. A víz megtelt apró, függőleges hullámokkal. Egyik nyílvessző sem talált célba, ám az üzenetet sikerült közvetíteni. Caesar katonái lemaradtak.

Tiro a városfallal párhuzamosan irányította tovább a vitorlást, a rakpart felé. Az üldözőink szintén elkanyarodtak, és velünk egy irányban folytatták útjukat, megtartva a távolságot, de próbálva anélkül lőtávolba kerülni, hogy a városfalon őrködők eltalálhassák őket. Hátradőltem, és egészen mélyre kucorodtam, nemcsak azért, hogy kivédjem a nyílvesszőket, hanem azért is, hogy Tiro szabadon küszködhessen a vitorlával.

Sikolyt hallottam a másik csónakról, és láttam, hogy az egyik íjászt vállon találta egy nyílvessző. Elvesztette az egyensúlyát, és belezuhant a vízbe. Reméltem, hogy megfordulnak, de az üldözőink az őket követő csónakra hagyták a sebesült katona kimentését.

Egyre közelebb értünk a kikötőhöz. A rakparton már egész tömeg figyelte a mozgásunkat, és úgy ujjongtak, mint egy verseny nézői. Felpillantottam a csónak aljából, és íjászokat láttam a mellvédek mentén menetelni. Lépést tartottak velünk. Valahányszor megálltak felajzani az íjat, célozni és lőni, derűsen huhogtak és nevetgéltek. Sérthetetlenek voltak, hiába is támadtak volna az üldözőink. Jóformán tréfából lőtték ki a nyilakat, az unalmukat próbálták elűzni. Mennyire máshogy éltem meg én, a csónak aljában gubbasztva, rettegve a fölöttem elsuhanó nyílzáportól!

Újabb darázszümmögés, majd éles reccsenés, és hirtelen valami megcsiklandozta az orromat. Egy nyílvessző átfúrta a csónakunk oldalát, és ott állt meg az arcom mellett, kis híján lekaszabolva az orromat.

A vitorlás egyszeriben megingott. Hirtelen lelassultunk, és éles szögben elfordultunk. Az volt az első gondolatom, hogy eltalálták Tirót, aki így nem bírta tovább irányítani a vitorlát, de ő még mindig egyenesen állt, szinte rajtam. Aztán megpillantottam Fortexet. Még mindig szorosan fogta az evezőket, kezén a csontok kifehéredtek az erőlködéstől, az evezést viszont már abbahagyta. Tágra nyílt a szeme. A szája remegett, mintha beszélni akarna, de csak véres köhögés szakadt fel a torkából. Egy nyílvessző pont a nyakát fúrta át. Egyik oldalon a fémhegy állt ki belőle, a másikon a tollas nyílvég.

Tiro lázasan dolgozott a vitorlával, és nem is látta, mi történt.

– Evezz, Fortex! – kiáltotta. – Evezz, te átkozott!

Az evezők, amelyeknek vége a vízbe merült, és amelyeket Fortex keze még mindig szorosan tartott, úgy viselkedtek, mint a kormányrudak, ezért körbe-körbe forogtunk. Tiro szitkozódott. A következő pillanatban olyan erővel csapódott neki valaminek a csónak, hogy a fogaim is összekoccantak. Tiro elesett, majd feltápászkodott. A hajóba befröccsenő víz megtöltötte a szememet és az orrlyukamat is.

Ujjongást hallottam, és rájöttem, hogy a rakpartnak ütköztünk. Kipislogtam a vizet a szememből, és átnéztem a hajó orra felett. Az üldözőink az utolsó lehetséges pillanatig nem adták fel a harcot. Most már megfordultak, és visszafelé igyekeztek. Egy utolsó, kétszeres nyíláradat követte őket: a fal tetejéről lövő íjászok mellé csatlakoztak a rakparton álló íjászok is.

Sértetlenül jutottam be Brundisium kikötőjébe.

 

 

 

XX

 

A minket körülvevő tömegben mindenkinek volt saját véleménye.

– Biztosan meghal, ha kihúzod azt a nyilat.

– Akkor hal meg, ha bent hagyjuk!

– Lehet, hogy már nem is él!

Fortex a hátán feküdt a rakparton, nyitott, rezzenéstelen szemmel. Szakállába vastagon beleragadt a felköhögött vér. A nyakából kétoldalt kiálló nyílvessző is teljesen vörös volt már a vértől. Megdermedtek a tagjai, és minden izma reszketett a feszültségtől. Ujjai még mindig ki voltak fehéredve az iszonyatos erőfeszítéstől. Nem kis küzdelmünkbe került lefejteni őket az evezőkről. Még ennél is nehezebbnek bizonyult kiemelni a rabszolgát a csónakból, és feltenni a deszkapadlóra. Tunikájának elejét átáztatta a vér.

A lábánál álltam, és lenéztem rá. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Tiro remegve, csuromvizesen állt mellettem.

– Te mit gondolsz, Gordianus?

– A te embered volt, Tiro.

Most már Pompeius területén jártunk. Abbahagyhattuk a színjátékot, amelyikben Tiro a rabszolgám volt.

Cicero titkára suttogva szűrte ki a válaszát vacogó fogai közül.

– Az lenne a legkönyörületesebb, ha megszabadítanánk a szenvedéstől.

Fortex nem adta jelét, hogy hallaná, amit mond. Kidülledt szeme az égboltra meredt. Irtóztató volt nézni a haláltusáját; mintha az összes izmát dacosan összeszorította volna. Vajon a félelem, a bátorság, vagy egy egyszerű, állatias ösztön miatt ragaszkodott ilyen makacsul az élethez?

Hívattunk egy felcsert, de nem jött. A nyílvesszőt néztem, és azon tanakodtam, mitévők legyünk. Ha levágnánk az egyik végét, ki lehetne húzni. De vajon nem vérezne el akkor azonnal? Lehet, hogy csak a nyílvessző akadályozta meg, hogy nyaki ütőeréből úgy fröcsögjön szét a vére a rakparton, mint a szökőkút vize.

Nem bírtam tovább tehetetlenül nézni a kínlódását. Úgy döntöttem, hogy eltávolítom a nyilat. Elővettem a tőrömet. A fogamat csikorgatva próbáltam visszafojtani a rémképeket, amik a várható vérözön miatt feltolultak az elmémben.

Mielőtt azonban megmozdulhattam volna, a kétségbeejtő helyzet véget is ért Fortex testében hirtelen megszűnt a feszültség. Elernyedtek az ujjai, és a szeme felfelé fordult. Mély, fuvolahangra emlékeztető sóhaj hagyta el az ajkát. Átkelt a saját Rubiconján, és elindult a Sztüx folyó felé.

A tömegből egyszerre tört fel a megkönnyebbülés sóhaja, lassan mindenki szétszéledt. Az emberek folytatták a munkájukat. Egy élő ember, nyakában egy nyílvesszővel, nagy látványosságnak számított, de egy halott már nem volt ennyire érdekes.

– Furcsa... – jegyezte meg Tiro. – Néha egy ember csak addig él, amíg szükség van rá, egy percig sem tovább.

– Kire célzol?

– Fortexre. Az volt a dolga, hogy biztonságban elhozzon minket Pompeiushoz. Ha egy perccel korábban lövik le, soha nem jutottunk volna el a rakpartig. Mindhárman meghaltunk volna ott a csónakban. Ehelyett mi megmenekültünk, és itt vagyunk. Mintha az istenek rendelték volna így.

– Akkor hát úgy véled, mindenkinek megvan a sorsa? A rabszolgáknak is?

Tiro vállat vont.

– Nem tudom. A nagy embereknek megvan a végzetük. A többieknek talán csak annyi időre, amíg keresztezik egy nagy ember útját, és részt vállalnak a sorsában.

– Ettől vagy ilyen bátor, Tiro? Hogy hiszel a végzetben?

– Bátor?

– Fent a hegyen, amikor szembekerültünk Otaciliusszal. Antonius táborában. Caesar sátrában. A csónakban állva, a vitorlát irányítva, miközben a nyílvesszők a füled mellett suhantak el...

Tiro ismét vállat vont. Átnéztem a válla fölött a kapuk felé, amelyek a rakpartról a városba engedtek bebocsátást. Egy elszánt arcú centurio tartott felénk egy csapat katonával.

– Ez az út, amit együtt tettünk meg, Tiro... vajon én mozdítottam elő a te sorsodat, vagy te mozdítottad elő az én végzetemet?

– Szerintem kölcsönös volt.

– Fortexnek pedig csak annyi volt a sorsa, hogy eljuttasson minket idáig?

– Mi más?

– Kíváncsi vagyok, Fortex is egyetértene-e ezzel. És a névtelen szekérhajtó?

– Átvitt minket a hegyeken, nem igaz? Minden a lehető legjobban alakult.

– Számára nem. Mégis, ha neked van igazad, az istenek azt akarták, hogy épségben ideérjünk. Ha az a szándékuk, hogy beteljesítsem, amiért idejöttem, akkor még élni fogok egy darabig. Megpróbálok olyan bátor lenni, amilyen te voltál.

Tiro zavartan ráncolta a homlokát, majd előrelépett, hogy üdvözölje a katonákat. A parancsnok megkérdezte a nevét.

– Szoszkaridész. Úgy tudom, értesítettek róla, hogy esedékes az érkezésem.

– Meglehetősen látványos érkezés, ahogy az íjászoktól hallottam.

A centurio őszes szakállú férfi volt, csúf, széles arccal, és feszes kis mosollyal.

– Én csak és egyedül a Nagy Vezérnek jelenthetek, senki másnak – közölte Tiro.

A centurio bólintott.

– A halott férfi kicsoda?

– Rabszolga. A testőröm.

– És ez itt? Egy másik rabszolga?

Tiro felnevetett.

– Emeld fel a kezed, és mutasd meg a vasgyűrűdet, Gordianus! Centurio, a Nagy Vezér őt is ismeri. Velem kell jönnie.

A parancsnok felmordult.

– Beláthatod, hogy ilyen állapotban nem jelenthetsz az imperatornak... csuromvizes vagy, ennek a másiknak meg csupa vér a tunikája. Utánanézek, honnan szerezhetnénk nektek ruhát.

– Erre nincs idő – tiltakozott Tiro. – Azonnal Pompeius elé kell vinned minket.

– Castor és Pollux az égben, nyughass, ember! – A centurio végignézett a rakparton ténfergőkön, és egy jól öltözött polgárra mutatott. – Hé, te ott! Igen, te és a barátod. Gyertek ide mindketten!

A két férfi nem akarta teljesíteni a parancsot, ezért a centurio csettintett egyet az ujjával. Erre a katonák odarohantak a két emberhez, és erőszakkal hozzánk ráncigálták őket.

A parancsnok alaposan végigmérte a két városlakót.

– Igen, úgy látom, pont a megfelelő méretet hordjátok. És nem túl szakadt a ruhátok sem. Vetkőzzetek!

A két férfi álla leesett. A centurio megint csettintett egyet. A katonák segítettek nekik megszabadulni az öltözéküktől.

– Ne olyan durván! – kiáltott rájuk a parancsnok. – Még eltépitek a tunikákat. Melyiket választod, Szoszkaridész?

Tiro hunyorogva nézte a ruhadarabokat.

– Azt hiszem, a sárgát.

– Rendben van. Te, aki a sárgát viselted, vesd le az ágyékkötődet is. Siess. A barátom, Szoszkaridész bőrig ázott, és szüksége van a száraz alsóneműre. – A parancsnok megint felénk fordult. – Gyerünk, emberek, vegyétek le azokat a vizes göncöket, és öltözzetek át.

Áthúztam a véres tunikát a fejem fölött.

– Miért van az, hogy a katonatisztek előszeretettel vetkőztetik le a férfiembert? – morogta Tiro az orra alatt, mert eszébe jutott, hogy Otacilius ugyanezt csinálta velünk fent a hegyen.

Caesar azt mondta, hogy Pompeius emberei megutáltatták magukat Brundisium lakóival. Most már kezdtem érteni, hogyan.

A centurio a lábunkra nézett.

– A sarukat is! – förmedt rá a két szerencsétlen polgárra.

A két férfi megriadt, aztán kötelességtudóan letérdelt, és elkezdte kifűzni a saruja szíjait.

– El tudom viselni, hogy a lábamon szárad meg a sarum – közölte Tiro, aki meztelenül állt, amíg fel nem vette a száraz ágyékkötőt.

A parancsnok megrázta a fejét.

– Higgy nekem. Én a saját lábamon vezettem az embereimet Hercules Oszlopaihoz, meg vissza. Szakértője vagyok a lábbeliknek. Hálás leszel, hogy száraz saru van a lábadon, ha egyszer mindenki útra kel.

– Útra kel? – kérdezte Tiro, miközben belebújt a sárga tunikába.

Mintha rá szabták volna.

A centurio hunyorogva a városi háztetőkön túl lebukó napkorong felé nézett.

– Lemegy a nap. Hova rohannak az órák? Ha besötétedik, minden mozgásba lendül, gyorsan és tombolva. Higgyetek nekem, örülni fogtok, hogy tiszta a ruhátok és száraz a sarutok! Emlékezz rám akkor, Szoszkaridész barátom, és mondj egy imát a centurióért, aki olyan odaadóan gondoskodott rólad, mint a saját anyád!

 

 

Hogy lelassítsa Caesar embereinek előrejutását, miután behatolnak a városba, Pompeius több helyütt elbarikádoztatta a fő utcákat, és csapdákat is ásatott. Ezek az árkok, amelyeknek mélyét hegyes karókkal tűzdelték tele, átíveltek az utca teljes szélességén. A karókra egy vesszőréteget, majd némi földet hánytak álcázásként. Kénytelenek voltunk apró utcákon és sikátorokon át megközelíteni a város központját. A centurio ment elöl, a katonái pedig kordont formáltak körülöttünk.

A városlakóknak hivatalosan nem lett volna szabad kimozdulniuk az otthonukból, de igazából mindenütt ott voltak az utcákon: üvöltöztek, szédülten rohangáltak, és alig tudták leplezni kétségbeesésüket. Míg Caesar táborát szabályos mozgású méhkashoz lehetett hasonlítani, Brundisium olyan volt, mint egy földműves ekéje által felzaklatott hangyaboly. Lassan méltányolni kezdtem a centurio eltökélt higgadtságát. Mintha észre sem vette volna a zűrzavart.

Végül kiértünk a sikátorok labirintusából a város főterére, amelynek peremén polgári házak váltották egymást templomokkal. Itt egyszerre találtuk magunkat szembe egy nagyobb fokú renddel és egy nagyobb fokú káosszal. A centuriók parancsokat kiáltoztak, a katonák merev figyelemmel álltak vigyázzállásban, ugyanakkor zokogó nők és hamuszürke arcú férfiak tolongtak a templomok lépcsőin. A nyitott ajtókon keresztül égő tömjén és mirrha szaga áramlott ki, és nem latin szövegű imákat hallottam, hanem valami különös, huhogásszerű nyelven előadott szertartás visszhangzott a forumon. A messzápok nyelve volt ez, azé a népcsoporté, amely az idők kezdetén telepedett le Itália sarkában, és megépítette Brundisium városát. A Messapiából származó nép Spártával harcolt az ősi időkben, aztán Pürrhosz ellen küzdöttek, de végül Róma győzedelmeskedett fölöttük. A város kozmopolita lelkületű lakói, akik többnyire tengeri kereskedelemmel foglalkoznak, minden római istennek hódolnak, ugyanakkor a saját isteneik oltárán is áldoznak: olyan messzáp istenek oltárán, akiket a rómaiak többsége nem ismer, és nevüket is képtelen kiejteni. A kétségbeesés óráiban ezekhez az istenekhez imádkoztak, hiszen ősi városuk sorsa volt a tét.

Odaértünk a forum keleti szélén magasodó városi szenátus épületéhez, ahol Pompeius berendezte a főhadiszállását. A parancsnok ránk szólt, hogy várjunk a lépcsőn, amíg ő bemegy. A katonák továbbra is közrefogtak minket. Nem tudtam eldönteni, hogy a védelmünkkel vagy a fogva tartásunkkal bízták-e meg őket. Kimerülten rogytam le a kemény, hideg lépcsőre. Tiro melléin ült. Az ostrom alatt álló város hangulata nyomasztóan hatott a lelkemre, de Tirót egészen lázba hozta.

– Ha Pompeiusnak sikerül ez, tényleg ő lesz a kor katonai géniusza – jegyezte meg.

Összevontam a szemöldököm.

– Mi sikerül?

– Visszavonulni Brundisiumból. A serege egy részét már Dyrrhakhionba küldte a konzulokkal és a szenátus nagy részével együtt. Most jön a neheze. Caesar készen áll, hogy megmássza a városfalat, és teljes haderejét bevesse a védők ellen. Vajon Pompeiusnak sikerül rendbontás nélkül lebonyolítania a visszavonulást az utcákon keresztül, fel a hajókra, majd kifelé a kikötőből. Irdatlan nyomás nehezedik a vállára. Hatalmas a kockázat.

– Értem már, miről beszélsz. Hogyan és mikor mászik le az utolsó védő a mellvédről, engedi át a helyet az ostromlóknak, és száll fel az utolsó induló hajóra? Akár még fejvesztett roham is lehet belőle.

– Ami szétbomlaszthatja a sereget. – Tiro körülnézett a forumon, ahol vibrálva feszült egymásnak a merev, katonás rend és az alig leplezett vallásos rémület. – Ráadásul ott van a polgári lakosság ismeretlen, irányíthatatlan eleme. Tudjuk, hogy elegük van Pompeiusból. De hogy lehetnének biztosak benne, hogy Caesar nem mészárolja le őket azért, mert menedéket adtak az ellenségének? A helybeliek könnyen csoportokra szakadnak, mert közöttük is feszülnek ősi ellentétek. Kit tudja, hogy fordítanák hasznukra a fejetlenséget? Az egyik talán kinyitja a kapukat Caesar embereinek, és a csapdákat és barikádokat kikerülve vezeti be őket a város szívébe, míg a másik kővel dobálja őket a háztetőkről. Egyesek rémülten fel akarnak majd szállni Pompeius hajóira. Lehet, hogy tömegesen tódulnak ki az utcára, és lépni sem lehet majd, nemhogy visszavonulni. Minden parancsnokot aszerint ítélnek meg, hogy milyen könnyen tud megfelelni a kihívásoknak. Ha Pompeiusnak sikerül minden emberét biztonságban kimenteni Itáliából, és később harcba szállni, tényleg rászolgál, hogy Nagy Vezérnek nevezzék.

– Gondolod? Nekem úgy tűnik, jobban bizonyította volna a tehetségét, ha már az elejétől fogva elkerüli ezt a csapdahelyzetet.

– Pompeius megtett minden tőle telhetőt, amit az adott helyzet engedett. Senki sem látta előre, hogy Caesar átkel a Rubiconon. Még a saját hadnagyait is meglepte. Sőt, talán saját maga is elképedt az önhittsége bizonyítékán.

– És a katasztrófa Corfiniumnál?

– Pompeiusnak arra nem volt ráhatása. Megmondta Domitiusnak, hogy hagyja ott a várost, és kövesse őt, de Domitius hiúsága erősebbnek bizonyult a józan eszénél, amiből amúgy sincs neki túl sok. Hasonlítsd össze Domitiust Pompeiusszal: amióta ez a válság elkezdődött, Pompeius mindig szigorúan a józan eszét követte. Soha nem mutatta túlzott hiúság vagy ostoba gőg jeleit.

– Egyesek szerint túl sok bátorságot sem mutatott.

– Ahhoz is bátorság kell, hogy szembenézz az ellenségeddel, aztán lépésről lépésre meghátrálj. Ha le tudja vezényelni ezt a szabályos visszavonulást elejétől a végéig, be fogja bizonyítani, hogy bronzból van a gerince.

– És utána mi lesz?

– Hát ez benne a zseniális! Pompeiusnak rengeteg szövetségese van keleten. Ezekben a szövetségekben rejlik az igazi ereje, Caesar viszont ebben a leggyengébb. Miközben összegyűjti az erősítéseket, Pompeius a görög erődítményéből blokád alá vonhatja Itália kelettel folytatott tengeri kereskedelmét, így az Egyiptomból érkező gabonatermést is. Hadd kapja meg Caesar Itáliát egy időre. Idővel Egyiptom bezáródik előtte, a kelet ellene fordul, a félszigeten éhínség üti fel a fejét, Pompeius hispániai légiói pedig ott lesznek a hátában. Akkor majd meglátjuk, meddig lesz Caesar Róma uralkodója!

Tulajdonképpen nem olyan ésszerűtlen ez az okfejtés, gondoltam magamban. Vajon Caesarnak is voltak ilyen sejtelmei? Felidéztem magamban az aznap reggel látott, végtelenül magabiztos férfit, és nem tudtam elképzelni, hogy Tirónak legyen igaza. Bár lehet, hogy Caesarnak a megjelenése is hozzátartozik a katonai tehetségéhez: soha nem mutatja jelét a kételkedésnek, és soha nem árulja el, hogy őt is üldözik lidércnyomások a sötétben.

Lehet, hogy végül csakugyan Pompeius kerekedik felül. De erre csak akkor van esélye, ha sikerül elmenekülnie Brundisiumból. Roppant fontos útelágazáshoz értünk a versengésben. A következő pár órában Pompeius elveti a kockát, és ez a dobás eldönti, hogy részt vehet-e még egy körben, vagy elveszti az egész játékot.

Visszatért a parancsnok.

– A Nagy Vezér fogad téged. – Már-már felálltam volna, amikor a centurio a vállamra tette a kezét. – Nem téged. Szoszkaridészt.

Megfogtam Tiro karját.

– Ha találkozol Pompeiusszal, kérj számomra egy meghallgatást.

– Megteszem, ami tőlem telik, Gordianus. De a létfontosságú hadmozdulatok közben nem várhatod, hogy...

– Emlékeztesd rá, milyen feladattal bízott meg Rómában. Mondd meg neki... Mondd meg neki, hogy tudom a választ.

Tiro felvonta az egyik szemöldökét.

– Inkább mondd el nekem, Gordianus. Én majd továbbítom a hírt, Gordianus, és megüzenem neki, hogy engedje el Davust. Ezt akarod elérni, nem?

Megráztam a fejem.

– Nem. Kizárólag Pompeiusnak fedem fel az igazságot Numerius haláláról, és csak akkor, ha előtte elengedi Davust. Ha tudni akarja, mi történt Numeriusszal, bele kell egyeznie a feltételeimbe. Különben örökre titokban tartom.

Tiro a homlokát ráncolta.

– Ha átadom neki, aztán kiderül, hogy mindez csak egy csel, hogy bejuthass hozzá...

– Tiro, kérlek.

Utoljára még kételkedve rám nézett, aztán követte a centuriót az épületbe.

A nap lebukott a nyugati hegyek mögött. Hűvös alkony terítette leplét a forumra, és valami furcsa nyugalom ereszkedett le közénk. Érthetetlen módon, még a templomokból érkező harsány huhogás is csillapítóan hatott rám.

A seregben fáklyákat gyújtottak, a tűzgömbök gyorsan szaporodtak. Mostanra megértettem, miért várt Pompeius estig a távozással. Sötétben az utcákban elrejtett barikádok és gödrök kétszeresen is veszélyesek. Míg az ostromlók visszahőkölnek és egymásba botlanak, Pompeius katonái, akikkel alaposan begyakoroltatták a menekülési útvonalat, könnyedén kikerülik a csapdákat, és gyorsan elérik a hajókat.

A centurio megint kijött.

– Szoszkaridész...? – kérdeztem.

– Még Pompeiusnál van.

– Nem üzent nekem valamit?

– Még nem.

Nagy, rézpántos ajtók döndültek valahol, és nyüzsgés támadt a lépcső tetején. Felálltam. Tisztek csoportja özönlött ki az épületből a nyitott előcsarnokba. A parancsnok és a katonái megfeszített figyelemmel vágták magukat vigyázzállásba.

Pompeius érkezett a csoport élén, aranyozott páncélzatban. A nemesfém fénylett és csillogott, visszaverte a téren lobogó fáklyák fényét. Hóna alatt sárga lósörénnyel díszített, aranyozott sisakot hozott. Nyaktól lefelé – az izmos felsőtestet formázó vértnek köszönhetően – egy fiatal gladiátor benyomását keltette. Ezt a hatást csak a két cingár láb rontotta el, amelyeket még az aranyozott lábvért sem tudott sokkal vastagabbá tenni.

Tirót kerestem a kíséretében, de nem láttam sehol. Davust sem.

– Nagy Vezér! – kiáltottam, hátha magamra vonom a figyelmét.

Úgy viselkedtem, mint bármelyik polgár a forumon, aki meghallgatást szeretne egy magisztertől. De nem Rómában voltunk, és előttem nem Pompeius, a politikus állt, aki kénytelen volt minden szavazóképes Marcusnak a kedvében járni; ez Pompeius Magnus volt, a hispániai légiók imperatora, aki a kardok erejében hitt, nem a törvények szavaiban.

– Hallgass! – szólt rám a centurio.

Továbbra is vigyázzállásban figyelte a vezért, és tekintetével tőlem is ezt követelte.

Pompeius megállt a lépcső tetején, a tisztek pedig egymás mellett felsorakoztak a háta mögött. Éles harsonaszó jelezte, hogy a Nagy Vezér beszélni kíván. Alig hat méterre álltam tőle. Pompeius fáradtnak és elgyötörtnek látszott, véreres szeme megduzzadt. A téren álló katonák viszont egészen másnak látták: egy hatalmas testi erejű, aranyba burkolt, jóformán istenszerű figurának, szinte Mars életre kelt szobrának.

– Róma katonái! A szenátus és a nép védelmezői! Ma éjjel végrehajtjátok azt a feladatot, amire napok óta készültök. Mindenkinek van szerepe. Egytől egyig tudjátok, mi a dolgotok. Gyorsan és hatékonyan cselekedjetek, teljesítsétek a parancsnokok utasításait, és nem lesz semmi fennakadás.

– Az ellenség minden lépésnél egyre csüggedtebb – folytatta. – Egy maroknyi veterán íjász és parittyás elég volt ahhoz, hogy távol tartsa őt a városfaltól. Caesarnak nincsenek hajói. Hasztalan próbálta bezárni az öblöt. Mint mindig, a törekvései túlszárnyalják a képességeit. Meglátjátok, hamarosan megbánja, hogy belekezdett.

A téren álló katonák között fojtott nevetést lehetett hallani. Részemről mindig is vak voltam Pompeius vonzerejét illetően, ám a harcosok szemlátomást nagyra értékelték. Talán ehhez katonának kellett volna születni.

– Elhagyjuk Itáliát, és átkelünk a tengeren – jelentette be a vezér. – Néhányatokban talán felbukkant némi kétely. Nincs okotok rá. Előre haladunk, nem hátrafelé. Róma most már a túlparton van. Odamegyünk, hogy csatlakozzunk hozzá. Egy város emberekből áll, nem házakból. Odamegyünk, ahol Róma igazi szíve lakozik, a törvényesen megválasztott konzulokkal. Hagyjuk, hadd foglalja el az ellenség az üres épületeket, ha ahhoz van kedve, és hadd vegyen magára akármilyen üres címet, amit csak képes kitalálni. Gyanítom, túl sok időt töltött el a Rubicontól északra, primitív barbárok között, akik királyoknak hódolnak. Miután leigázta azokat a szánalmas kis uralkodókat, saját magát is hasonlóvá akarja koronázni. Nem ártana inkább felidéznie, hogy történelmünk során milyen sors várt azokra a despotákra, akik fegyvert emeltek a szenátusra és Róma népére.

A seregekben morajló suttogás egyszerre örömujjongásban tört ki. Pompeius felemelte a kezét, és elhallgattatta a tömeget.

– Katonák! Emlékezzetek a nap első parancsára: Csend! Az ellenség a kapukhoz tapasztja a fülét. Ezt a hadműveletet a lehető legkevesebb zajjal kell véghezvinnünk. Akkor hát indulás. Seregparancsnokok, kezdjétek meg a kiürítést!

Intett a háta mögött álló tiszteknek, mint egy cirkuszmester, aki egy újabb állatfaj porondra lépését kéri. Mialatt ők lejöttek a lépcsőn, Pompeius hátrahúzódott, elillanva a seregek szeme elől, mint az isteni beavatkozás aranyfényű jele, amely épp eltűnik a színpadról.

Kísérete a parancsnokok távozása után alaposan megritkult. Most már Tirót is megpillantottam, aki épp akkor lépett oda Pompeiushoz. A Nagy Vezér személyes testőrei szorosan körülzárták vezetőjüket. Észrevettem közöttük egy ismerős mozgású, nagy testű férfit. Még mielőtt továbbmozgott volna, és megmutatta volna kisfiús arcélét, rájöttem, hogy Davust látom.

Megpróbáltam elkapni Tiro pillantását, de ő kizárólag Pompeiusra figyelt. Hirtelen láttam, hogy felém int. A vezér bólintott, és felém fordult. Egyenesen a szemembe nézett, aztán kilépett a testőrei gyűrűjéből, és elindult felém. A centurio egész testében megfeszült mellettem.

– Hallottam, amint korábban a nevemet kiáltottad, Nyomozó.

Hangja fáradt és ingerült volt.

– Tényleg hallottad, Nagy Vezér? Nem adtad jelét.

– Egy nagy szónok nem hagyja, hogy elvonják a figyelmét. Tiro azt mondja, híreid vannak számomra.

– Igen, Nagy Vezér.

– Jó. Centurio, nem hallottad a kiürítési parancsot?

– De hallottam, imperator.

– Akkor szedd a lábad!

– Imperator, kötelességem elmondani, hogy ennél az embernél fegyver van. Egy tőr. Elvegyem tőle?

Pompeius arcára fanyar mosoly ült ki.

– Aggódsz, hogy valaki végezni akar velem, centurio? A merénylet nem Gordianus stílusa. Ugye, Nyomozó?

Nem várta meg a válaszomat, hanem egy fürge kézmozdulattal elbocsátotta a parancsnokot és az embereit.

– Gyere velem, Nyomozó. Gondolom, üdvözölni akarod a vejedet, hiszen fél Itálián átverekedted magad, hogy megtaláld. Képtelen vagyok megérteni. Soha nem találkoztam nála nagyobb mamlasszal.

Nagy levegőt vettem.

– Tartsam meg a beszámolómat, Nagy Vezér?

Pompeius elfintorodott.

– Nem itt. Nem most. Nem látod, hogy ég a talaj a lábam alatt? Tartogasd a beszámolódat akkorra, amikor már biztonságban hajózunk a vízen.

 

 

 

XXI

 

– Nem hiszem el! Egyszerűen nem tudom elhinni!

– Davus, ne ilyen erősen... Kiszorítod belőlem a szuszt...

– Bocsánat.

Davus elengedett, és hátrébb lépett. Megdörgöltem az államat, mert durva láncinge szinte tetoválást horzsolt a bőrömbe. Tetőtől talpig bőrt és fémet viselt, ezért már látványra is olyan lehengerlő volt, amilyen lehengerlő erővel megszorította az embert. Mégis, az arcát keresztülszelő, széles vigyor gyermeki ártatlanságot kölcsönzött neki.

– Tényleg nem tudom elhinni – ismételte nevetve. – Idáig jöttél, a hegyeken keresztül, meg minden. Hogy sikerült bejutnod a városba?

– Ez hosszú történet, Davus. Majd máskor elmesélem.

Pompeius egyik tisztje elordította magát. Felemelte a karját, és egy magas épületre mutatott a tér túloldalán. A ház tetején valaki fel-alá rohangált egy fáklyával integetve.

Pompeius hunyorogva felnézett a tetőre.

– Hádészra, igazad volt, Tiro. Átkozott városlakók! Egyértelmű jelzés Caesarnak, hogy megkezdheti a támadást. Scribonius, szólj egy íjásznak, hogy lője le azt az alakot!

A tiszt, aki felfelé mutatott, most előrelépett.

– Lőtávolon kívül van, imperator.

– Akkor küldj fel oda valakit.

– Biztosan elbarikádozták a tetőre felvezető utat, imperator. Gondolod, hogy megéri vesztegetni az időt egy ilyen...

– Akkor küldj fel íjászokat az egyik szomszédos tetőre, és lőjék le onnan!

– Imperator, a kiürítés megkezdődött. Mire az íjászok felérnek...

– Nem érdekel! Nézd azt a majmot, integet a fáklyájával, és a képünkbe röhög! Az emberek a téren jól látják. A városfalon álló bátor katonák is látják! Rontja a közhangulatot. Azt akarom, hogy meghaljon. Hozzátok ide a kezét, a fáklyával együtt!

Scribonius összehívta az íjászokat, ám a következő pillanatban Pompeius parancsa megkérdőjeleződött. Egy sereg polgári lakos jelent meg a város háztetőin. Egyesek fáklyákkal jeleztek, mások úgy táncoltak az imbolygó fáklyafényben, mintha valami ünnepen lennének. Pompeius egészen kikelt magából.

– Legyenek átkozottak! Ha visszafoglalom Brundisiumot, földig fogom égetni. Minden férfit, nőt és gyereket eladok rabszolgának! – Fel-alá járkált, és egyre csak nyugat felé pillantott. A háztetők felett látni lehetett a városkaput szegélyező tornyokat. – Magius mérnök, elég erősen elbarikádoztátok a kaput?

Egy másik tiszt lépett előre.

– Tudod, hogy így van, imperator. Rengeteg szemetet halmoztunk fel mögötte. Caesar emberei csak úgy juthatnak be a városba, ha megmásszák a falat.

– Scribonius, ki fognak tartani az íjászok és a parittyások a mellvéden?

– Mind tapasztalt veteránok, imperator. Ki fognak tartani.

Abban a pillanatban elért a fülünkig az első csata zaja. Eleinte csak kiáltozást lehetett hallani, aztán fém csattant fémhez a hideg levegőben, végül faltörő kos dörrent öblös hangon.

Az alattunk lévő tér gyorsan kiürült. Az utolsó katonák némán meneteltek ki a sikátorokon, a hajók felé. A forum elsötétedett, csak a templomok nyitott ajtaján keresztül szűrődött ki némi fény. Azt kívántam, bárcsak érteném a messzápok nyelvét. Úgy éreztem ugyanis, hogy a templomokból jövő huhogás megváltozott, és a rémült, siránkozó imákból a megszabadítókat dicsőítő énekek lettek. A kántálás összevegyült a távoli csatazajjal.

Pompeius kísérete is jelet kapott, hogy kezdje meg a visszavonulást. Hirtelen mindenki megmozdult körülöttem, és elhagyta a lépcsőt. A Scribonius nevű tiszt egy fáklyát adott át Davusnak, és ráparancsolt, hogy maradjon le hátvédnek.

Nem azon az úton mentünk le a kikötőbe, amelyen korábban a centurio bevezetett minket a városba. Ez egy szélesebb út volt, és szinte egyenesen vezetett a célhoz. Hangot adtam afölötti csodálkozásomnak, hogy ezt az utat nem barikádozták el, ám Davus csak annyit mondott, ne kiabáljak el semmit. Amikor elérkeztünk az első útelágazáshoz, Magius mérnök megállította a csoportot. Több másik emberrel együtt megragadott néhány kötelet, amelyek a környező házakról lógtak le. A lezúduló törmelék egy pillanat alatt megtöltötte a mögöttünk lévő utat. Egy briliáns csigaszerkezetet építettek az épületekre, amelyeket fazsilipekhez erősítettek, valamint az utcára néző házak emeletein elhelyezett törmelékkészlethez kapcsoltak.

Ugyanezt a műveletet a következő és az azutáni kereszteződésnél is megismételték. Magius visszavonulás közben vonta blokád alá az utcát.

Néhány helyen a mérnök intett nekünk, hogy óvatosan haladjunk, és lehúzódott az utca valamelyik szélére, ahol libasorban kellett továbbmennünk. Karókkal teletűzdelt árkok foglalták el az utca nagy részét, álcázó rétegekkel lefedve. Csak Magius tudta pontosan, hogy hol vannak, és hogy kell elkerülni őket. Senki más nem látta a csapdákat. A sötétségben a vesszőrétegek fölé simított föld észrevehetetlenül beleolvadt az utcába.

Újra meg újra hallottam a csatazaj visszhangjait a hátunk mögül: a kiáltások és sikolyok összekeveredtek a templomokból kiszűrődő kántálással. Rémálomnak tűnt az egész. A keskeny utcák feketesége, a fáklyák lángja, az emberkéz alkotta lavinák, a láthatatlan csapdák a lábunk alatt... Az őrült nap kísértetei ott kavarogtak a fejemben: a nyilak által szétszabdalt kék égbolt; az öböl halált ígérő, nyugodt, hideg vize; a feszülten remegő Fortex a rakparton, aki testetlen evezőket szorongatott, és döbbenten nézte Kharónt, a ladikost, aki azért jött, hogy átvigye a Sztüx folyó túloldalára.

Mintha csapdába estem volna egy éber lidércnyomásban. Aztán véletlenül a mellettem haladó Davusra néztem. A vigyorgástól fültől fülig ért a szája. Számára mindez csak egy nagy kaland volt. Megragadtam a karját.

– Davus, ha megérkezünk Pompeius hajójához, maradj le.

Davus a homlokát ráncolta.

– Kiderítettem, amit Pompeius tudni akart Numeriusról. De csak akkor mondom el neki, ha beleegyezik, hogy téged itt hagyjunk.

– Itt hagyjatok?

– Hallgass ide, Davus, és próbáld meg megérteni! Én Pompeiusszal megyek, de te nem. Csak így tudom elérni, amit akarok. Hátrahagyunk téged a mólón. Amint a hajó elindult, leveszed a páncélodat. Érted? Tartsd meg a kardodat, hogy megvédhesd magad, de vedd le a tunikád, és dobj mindent a vízbe. Semmi se maradjon rajtad, ami azt mutatja, hogy Pompeius katonája vagy. A városlakók puszta gyűlöletből megölnének, vagy Caesar emberei végeznek veled, ha előbb találnak meg.

– Maradjak itt?

Davus még mindig nem fogta fel, amit mondtam.

– Nem akarsz visszamenni Rómába? Nem akarod újra látni Dianát és a kis Aulust?

– Dehogynem.

– Akkor tedd, amit mondok! A városban egy ideig káosz fog tombolni. Te nagydarab ember vagy; senki sem köt beléd, ha nincs rá oka. Ne hívj ki magad ellen senkit. Próbálj meg belevegyülni a helyi lakosságba, legalábbis amíg nem tudod megadni magad Caesar embereinek.

– Megadni magam? De meg fognak ölni!

– Nem fognak. Caesar minden tőle telhetőt megtesz, hogy irgalmasnak lássák. Nem fognak ártani neked, amíg hajlandó vagy eldobni a kardodat, és nem állsz ellen nekik. Követeld, hogy láthasd Metót. És ha Meto már... ha valamilyen okból nincs közöttük, akkor ragaszkodj Marcus Antoniushoz, a néptribunushoz. Mondd meg neki, ki vagy. Kérd a védelmét.

– De mi lesz veled, apósom?

– Én tudok vigyázni magamra.

– Nem értem. Görögországban szállsz partra Pompeiusszal. Hogyan jutsz haza?

– Ne aggódj miattam.

– De Diana és Bethesda...

– Mondd meg nekik, hogy ne aggódjanak. Mondd meg nekik... hogy nagyon szeretem őket.

– Ez így nem jó. Veled kell mennem, hogy megvédhesselek.

– Nem! Minden azért történt, hogy kiszabadítsalak Pompeius markából, és visszajuss Rómába. Ne tedd hiábavalóvá a fáradozásaimat, Davus. Teljesítsd a kérésemet.

Hirtelen valami irdatlan robaj állított meg minket. Szemétlavina ömlött le az utcára. Egy pillanatra azt hittem, Pompeiust is összezúzta, de a Nagy Vezér átkozódva és köhögve mászott ki a törmelék alól. Valaki elindította Magius egyik barikádszerkezetét, hogy csapdába ejtsen minket.

Pompeius emberei azonnal átverekedték magukat a szeméthalmon, hogy megkeressék a bűnösöket. A visongó nevetést halálra vált sikolyok követték. A katonák négy fogollyal tértek vissza: négy fiúval. Hátratekerték a karjukat, és erősen megmarkolták a hajukat, hogy ne tudjanak elszökni. A legnagyobb annyi idős lehetett, mint Mopsus. A többiek még fiatalabbnak látszottak. Elképesztett, hogy meg tudták mozdítani a szerkezetet. Ez is Magius mérnöki tehetségét bizonyította.

Pompeius számára ekkor telt be a pohár. Odalépett a legnagyobb fiúhoz, és arcul csapta. A fiú ellenállása azonnal összeomlott. Teljesen megrémült. Vér csurgott le az orrából. Sírni kezdett, és ettől a társai is könnyekre fakadtak.

Pompeius csettintett az ujjával.

– Testőrök! Ide hozzám! Az ellenállók kivégzése nem a katonák feladata.

Davus is elindult a Nagy Vezér felé, és hiába fogtam meg a karját, kiszabadította magát. A nevét sziszegtem. Visszanézett rám, és vállat vont, jelezvén, hogy nincs más választása.

– Kössétek hátra a kezüket, és fektessétek őket a szemétre – parancsolta Pompeius.

Davus feltartotta a fáklyát, a többi testőr pedig széttépte a fiúk tunikáját, hogy annak foszlányaival kösse össze hátul a kezüket.

– Tömjétek be a szájukat – folytatta a vezér. – Nem akarok jajveszékelést hallani. Aztán vágjátok le a fejüket.

A fiúk sírása hirtelen halálsikollyá élesedett. Még több ruhát téptek le róluk, és egykettőre elnémultak.

– Itt helyben kivégezzük őket, és hátrahagyjuk a testüket példának. Hadd lássák Brundisium lakói, milyen büntetés jár azért, ha valaki elárulja a Nagy Pompeiust. Lesz idejük gondolkodni rajta a visszatérésemig.

Olyan gyorsan történt minden, hogy megint azt hittem, csak álmodom. Másodpercek alatt letépték a gyerekekről az alsóneműt is, megkötözték őket, betömték a szájukat, és nekikészülődtek a kivégzésnek. Tiro visszahúzódott az árnyékba, és lesütötte a szemét. Davus tétovázott. Pompeius észrevette.

– Davus! Te vágod le a bandavezér fejét.

Davus nagyot nyelt. Felém nézett, de gyorsan másfelé kapta a tekintetét. Átadta a fáklyát egy katonának, majd lassan előhúzta a kardját. Idegesen állt egyik lábáról a másikra.

– Nagy Vezér, ne!

Pompeius megfordult, hogy megnézze, ki kiáltott.

– Nyomozó! Tudhattam volna.

– Nagy Vezér, engedd el a kisfiúkat.

– Engedjem el? Hiszen majdnem megöltek!

– Csak tréfa volt. Ezek gyerekek, nem katonák. Szerintem azt sem tudták, hogy te vezeted ezt a csoportot.

– Annál rosszabb. Hogy nézne ez ki Rómában? A Nagy Pompeiust véletlenül megölte egy utcán garázdálkodó banda, akik csak tréfálkozni akartak. A fejükkel fizetnek ezért!

– És az hogy fog kinézni Rómában? Fiúk, szinte még gyerekek, akikre levágott fejjel találtak rá a szüleik. Ha ezek barbárok lennének a hátországból, akkor esetleg igen... de ez Itália. Akár Corfiniumban is lehetnénk. Vagy Rómában.

Pompeius beharapta az alsó ajkát. Sokáig nézett rám, legalábbis akkor hosszú időnek látszott.

– Tegyétek el a fegyvert – utasította a testőreit. – Hagyjátok a fiúkat, ahogy vannak, összekötözve és betömött szájjal. Hadd lássák az emberek, hogy elkaptuk őket, de meghagytuk az életüket. Én is tudok könyörületes lenni, nem csak Caesar. Hádészra, tűnjünk már el erről az istenverte helyről!

Davus válla megkönnyebbülten rogyott előre. Pompeius még utoljára dühösen rám nézett, aztán kinyújtotta a karját a testőrei felé, akik átsegítették a törmelékhalmon. Davus hátul maradt sereghajtónak. Segített nekem átverekedni magam a szemétkupacon. Magunk mögött hagytuk az utolsó barikádot és csapdát is. Folytattuk utunkat a kikötő felé, és egyetlen további szó sem hangzott el.

 

 

Amint kiértünk a városkapun, a rakpartra, az egyik katona összegyűjtötte a fáklyákat, kifutott a mólóra, és mindet bedobta a vízbe. Az öblöt is körülvették Caesar harcosai, és a fények segítségével pontosan tudták követni a mozgásunkat. A sötétség éppoly fontos volt Pompeius hadműveletéhez, mint a csend.

A mólón felsorakoztak az emberek, akik arra vártak, hogy elfoglalhassák a helyüket valamelyik hajó fedélzetén. Elsiettünk mellettük, egészen a rakpart végéig.

A földöntúli csendet hirtelen üdvrivalgás törte meg, amely valahol előttünk kezdődött, és futótűzként terjedt végig a rakparton. Először azt hittem, hogy Pompeius megérkezését vették észre, és neki szól az ujjongás. Aztán egy kiáltást hallottam.

– Átjutottak! Sikerült nekik!

Az első szállítóhajó átfurakodta magát a hullámtörők közötti szoroson, és biztonságban kijutott az öbölből a nyílt tengerre.

Árbocok nyikorgása és vitorlák dagadása közepette egymás után indultak el a hajók. Ahogy egyre közelebb értünk a rakpart végéhez, egyre tisztábban láttam a hullámtörőt. A tutajok ugyanúgy sötétségbe burkolóztak, mint a rakpart; mindössze vízszintes foltok voltak, amelyek alig magasodtak a vízfelszín fölé. Egy kevésbé éles szemű vagy tapasztalt kapitány könnyen nekik ütközhetett volna, eltévesztve a csatornát. Egy olyan világba csöppentem, amiben nem tudtam otthon érezni magam: itt a Pompeius- és Caesar-félék uralkodtak, emberek lavinákat készítettek, hegyeket mozgattak, vízre építkeztek, és még a sötétséget is fegyvernek használták fel.

A rakpart végén ott várakozott Pompeius hajója. Kisebb, karcsúbb és gyorsabb jármű volt, mint az öles szállítóhajók. A felszálló rámpát gyorsan a helyére tették, és Pompeius indult meg rajta elsőként. Összeszedtem minden bátorságom, és megpróbáltam utolérni.

– Nagy Vezér!

Egyszeriben megállt, és megfordult. Fáklyafény hiányában nem tudtam az arcáról olvasni. Csak mély árnyékokat láttam a szeme helyén. A szája vonala élesen lefelé kanyarodott a két végén.

– Hádész vigyen magával, Nyomozó! Most meg mit akarsz?

– Nagy Vezér, a vejem... Azt akarom, hogy bocsásd el a szolgálatodból. Hagyd itt.

– Miért?

– Ez az ára annak, amit el fogok mondani neked. Azt mondtad: „Ne itt, ne most.” Akkor hát a hajód fedélzetén, amikor az idő engedi. Veled megyek. De Davust itt kell hagynod.

Pompeius hallgatott. Úgy látszott, engem néz, bár nem láttam a szemét. Aztán intett a kíséretének, hogy szálljanak fel a hajóra, és visszafordult hozzám.

– Nyomozó, miért van olyan érzésem, hogy valami cselt forgatsz a fejedben?... Kieszeltél egy fortélyt, hogy helyet cserélhess a tyúkeszű vejeddel. Meghagytam az utcai patkányok életét, pedig veszélybe sodortak. Veled már nem leszek ilyen kegyes.

– Ez nem csel, Nagy Vezér. Tudom, ki ölte meg a rokonodat, és miért.

– Akkor mondd el most.

Davusra néztem, aki tanácstalanul ácsorgott, miközben a többiek hajóra szálltak. Tiro is hátra maradt, mert látni akarta, mi történik.

– Nem. Csak akkor mondom el, ha már felszedtük a horgonyt.

– Úgy érted, ha Davus már nem elérhető számomra? Nem bízol bennem, Nyomozó?

– Muszáj bíznunk egymásban, Nagy Vezér.

Pompeius felszegte a fejét.

– Különös egy alak vagy te, hogy így mersz velem beszélni. Nem bánom, szállj fel a hajóra. – Megfordult. – Te is, Tiro. Ne tátsd itt a szád! Ami téged illet, Davus, mehetsz, amerre látsz. El innen! Szedd a lábad! Meg se állj Hádészig!

Davus rám nézett. Előreléptem, benyúltam a tunikámba, és a kezébe nyomtam az erszényemet. Ő lenézett rá, és a homlokát ráncolta. Az erszény súlyos volt az ezüstérméktől. Tiro leleményességének köszönhetően alig költöttem valamit az út során. A pénz bőven elég volt ahhoz, hogy Davus biztonságban hazajuthasson.

– De apósom – suttogta –, nem adhatod nekem ezt! Szükséged lesz rá!

– Csak vedd el, Davus, és menj!

A szemembe nézett, aztán a kezében tartott erszényre, majd ismét a szemembe. Válla felemelkedett és leereszkedett: nagyot sóhajtott. Végül megfordult, még mindig tétován.

– Indulj, Davus! Most rögtön!

Ezúttal már nem nézett hátra, hanem végigsétált a rakparton, vissza a varos felé.

Tiro felszállt a hajóra. Én Pompeiusra vártam, de ő intett, hogy menjek előre. Ő szállt fel utolsónak. Felhúzták a rámpát.

Halk parancsokat lehetett hallani. A vitorlák csattogva hullámoztak. A fedélzet megmoccant alattam, és a rakpart lassan a távolba csúszott.

Visszanéztem az útra, amely a hajóig vezetett, és egy alakot véltem látni a rakparton. Valószínűleg Davus volt az. Egyedül állt a rakpart túlsó végében, háta mögött a városba vezető kapuval. Aztán a hajó irányt váltott, és elvesztettem szem elől.

 

 

 

XXII

 

Gyorsan elvesztettem szem elől Tirót és Pompeiust a sötét, zsúfolt fedélzeten. Senki sem vont kérdőre, hogy mit keresek ott. Sőt igazából észre sem vettek.

A katonákat csatarendbe állították, de nem ment minden zavartalanul, mert a harcosok izgágán szaladgáltak fel-alá, a tisztek pedig sokat veszekedtek és átkozódtak. Azok után, hogy Pompeius alaposan megtervezte és tökéletesen levezényelte a város kiürítését, ironikus fordulat lett volna, ha pont az ő hajója nem tud kijutni az öbölből, mert a gondosan kiválogatott tengerészeti tisztjei nem voltak a helyzet magaslatán.

A zűrzavar azonban csak néhány percig tartott. A katapultokat és a ballisztikus szerkezeteket a helyükre tolták és rögzítették, aztán jókora racsnis kerekek segítségével felhúzták őket. A gyalogság kivonta a kardját, felkapta a lándzsáját, és szoros kordont vont körös-körül a mellvéd mentén, pajzsukkal egybefüggő, töretlen barikádot alkotva. Mögöttük az íjászok foglaltak helyet a magasabban fekvő pontokon. Az íjászok mellé más katonák is felsorakoztak, hogy pajzsokkal védjék őket az ellenség támadásaitól, és további nyilakat biztosítsanak számukra.

Találtam egy magasabb állóhelyet a fedélzet közepe felé. Körülöttünk félelmesen borongtak az óriás szállítóhajók a sötétben. Egyesek az öböl bejáratánál várakoztak, míg a többi mögöttük siklott a vízen. Mivel sem fények, sem egyéb jelek nem segítették őket a tájékozódásban, nyilvánvalónak látszott, hogy egy pontosan megtervezett kiürítési tervet követnek.

Az öböl akusztikája egészen összekavart. Kusza kiabálásokat és távoli csatazajt hallottam, de nem tudtam volna megmondani, melyik jön a városból, és melyik visszhangzik az öböl bejárata felől, a vízen keresztül.

Egymás után siklottak ki a hajók a hullámtörők között a nyílt tengerre. Mintha láttam volna egymásnak felelgető nyílzáporokat a hajókon lévő katonák és a hullámtörőkön lévő harcosok között, ám a sötétség és a távolság nem engedte, hogy részleteket is lássunk.

Mialatt Pompeius hajója is egyre közelebb siklott a hullámtörőhöz, hogy megkezdje vesszőfutását, megkezdődött a támadás. Mindkét hullámtörő katapultjait lángoló lövedékek hagyták el, és a közeledő hajó felé száguldottak a levegőben. A lángcsóvák fényében furcsa látvány tárult elém: Caesar emberei kétségbeesetten szedték szét a saját védelmi berendezésüket a tutajokon, lebontották a tornyokat és a korlátokat, a hulladékot pedig beszórták a vízbe.

Minden lövedék idő előtt csobbant a vízbe. Újabb gömböket gyújtottak meg és hajítottak el. Ezek sem érték el a hajót, de olyan erővel zuhantak a tengerbe, hogy hatalmas gőzfelhőket robbantottak ki. Közben a vízbe dobott törmelék egy része is lángra kapott, és zsarátnokhoz hasonlóan izzott az öböl kijáratánál.

A füst és a gőz veszélybe sodorta az előttünk haladó hajót, mert elhomályosította a kilátást a kapitány szeme előtt. Letért a helyes útvonalról, és éles szögben az északi hullámtörő felé vette az irányt. Hangos káromkodást hallottam a hátam mögül, és hátranéztem. Pompeius néhány lépéssel mögöttem állt. Engem mintha nem is vett volna észre. Teljes figyelmét a csatának szentelte.

Az előttünk haladó hajó még jobban letért a pályájáról, és ráadásul a feltámadó szél is rossz irányba sodorta. Egyenesen az északi hullámtörő csúcsa felé tartott, mígnem elkerülhetetlennek látszott az ütközés – legalábbis a mi nézőpontunkból. Hallottam, ahogy Pompeius visszafojtja a lélegzetét.

De nem történt ütközés. A hajó elsiklott a hullámtörő mellett. Egy ideig – a füst és zűrzavar miatt – úgy látszott, hogy a jármű biztonságban kihajózott a tengerre. Aztán hallottam, hogy Pompeius felnyög, és rádöbbentem az igazságra. A hajó még mindig bent volt az öbölben, és a hullámtörővel párhuzamosan vitorlázott, küszködve, hogy elkerülje az ütközést, és valahogy visszajusson az öböl nyílt vizére. Holtpontra jutott: a szél irányának változása tartotta egy helyben, a háta mögött húzódó hullámtörő ejtette csapdába, és Caesar emberei könnyedén eltalálhatták a nyilaikkal és az égő lövedékeikkel. Az ellenséges sereg olyan örömujjongást hallatott, hogy az egész öböl visszhangzott tőle.

A sebezhető hajót egy-kettőre eláraszthatták volna lángoló lövedékekkel, ám a jelek szerint Caesar sértetlenül akarta elfoglalni. Ahogy a következő pillanatban kiderült, erre is megvolt az előre eltervezett módszerük.

Scribonius odafutott Pompeiushoz.

– Imperator, nézz mögénk, vissza a város felé!

Az utolsó szállítóhajó is vitorlát bontott, ami azt jelezte, hogy Pompeius hátvédjének is sikerült biztonságban elhagynia a kikötőt, és megkezdenie a visszavonulást. Ez a tény viszont egyet jelentett azzal, hogy a város immár teljesen Caesar kezére került. A barikádok és a csapdák miatt okunk volt feltételezni, hogy még csak most verekszik át magukat az utcákon, ám a rakparton egyre szaporodtak a fáklyafények. Nemcsak hogy elfoglalták a kikötőt, hanem sokan közülük már be is ültek az ott horgonyzó halászhajókba, és vakmerően megindultak a hullámtörők felé. Egyértelműen az volt a céljuk, hogy felmásszanak a foglyul ejtett hajó fedélzetére.

Scribonius megragadta Pompeius karját.

– Imperator, forduljunk meg, és csapjunk össze velük? Elháríthatjuk a támadást, és szerezhetünk egy kis időt a hullámtörőnél ragadt hajónak.

– Nem! Nem kockáztathatjuk, hogy mi is belerohanunk a hullámtörőbe! Az a hajó elveszett. Nincs mód a megmentésére. Ha tehetném, én magam gyújtanám fel, nehogy Caesar rátegye a kezét. Haladjunk egyenesen tovább!

Scribonius visszahúzódott.

– Hogy csinálja? – kérdezte Pompeius, és öklével rácsapott az árbocra. – Hogy haladhat ilyen gyorsan? Milyen paktumot kötött Caesar az istenekkel? Egy ember nem képes ilyesmire! Még ha az átkozott városlakók át is segítették őket minden barikádon és csapdán, hogyan juthattak máris ilyen sokan a kikötőbe? És milyen őrültség vette rá őket, hogy utánunk induljanak azokban a lélekvesztőkben? Talán maga Caesar is ott van velük, és biztatja őket.

Visszanéztem a rakpartra, és elképzeltem Caesart, amint a rakpart végében áll, pontosan ott, ahol pár pillanattal korábban Pompeius állt. Vörös köpenyét cibálja a szél, az ellenfele távolodó hajóit figyeli, amelyeket elnyel a füst és a pára az öböl bejáratánál. Behunytam a szemem, és imádkoztam, hogy Meto is ott legyen Caesar mellett, épségben és biztonságban, sőt Davus is legyen velük. Reménykedtem benne, hogy minden utasításomat hűen követte. Elképzeltem, ahogy a fiam és a vejem biztonságban állnak egymás mellett a rakparton, és ez a kép erőt adott.

– Átok a fejedre, Nyomozó!

Kinyitottam a szemem, és Pompeiust láttam magam előtt. Körülöttünk lángolt és füstölt a sok törmelék a vízen, és a tűz élénken tükröződött a szemében.

– Caesar embere vagy, igaz?

Értetlenül ráztam meg a fejem.

A Nagy Vezér még dühösebb lett.

– Az a rabszolga, akit örökbe fogadtál, a drágalátos fiad, Meto... évek óta Caesar kegyeltje és lakótársa a sátorban. Te meg Caesar kéme vagy! Mindig is hozzá voltál hűséges. Valld be! Még Caesar sem tudta volna átvezetni az embereit a városon ilyen gyorsan, ha nincsenek kémei. Mióta tartod a kapcsolatot a városlakókkal? Mennyire ismerted azokat az utcai patkányokat, akik majdnem megöltek? Te bujtattad fel őket? Nem csoda, hogy az életükért könyörögtél!

– Tévedsz, Nagy Vezér. Képtelenségeket beszélsz. Kérdezd csak Tirót Ő végig velem volt az utunkon Rómából...

– Igen, sikerült rátapadnod Tiróra, mint egy piócának, és vele is a bolondját járattad! Davus! Ő volt a beépített embered, ő kémkedett neked az én táboromban. És én még mamlasznak hittem!

– Ez őrültség, Nagy Vezér.

A lángok fénye eszelősen táncolt Pompeius arcán. Fel sem ismertem volna. Mintha valami emberfeletti erő szállt volna bele a testébe: egy isten vagy egy démon, magam sem tudtam eldönteni, melyik. A hideg futkározott a hátamon.

Előttünk egyre nagyobbra tornyosultak a füstből és lángból álló felhők. Minden oldalról kiáltásokat hallottam, gúnyosakat és szitkozódóakat egyaránt. A katapultok és ballisztikus szerkezetek nyikorogtak és csattogtak, a tűzgolyók pedig úgy süvítettek felénk a levegőben, mint a sikoltozó hárpiák. Scribonius parancsokat osztogatott.

– Katapultok! Tüzet viszonozni! Íjászok! Nyilakat viszonozni!

Pompeius rám nézett, és úgy tett, mintha nem is érdekelné a körülötte zajló csetepaté.

– Nem csaptalak be, Nagy Vezér. Nem forraltunk semmit a hátad mögött. Nem vagyok Caesar embere.

Megragadta a nyakamat. A szorításában benne volt az összes indulat, ami Rómából való menekülése óta gyűlhetett benne. Elhomályosult a látásom. A vezér arca csak ködösen lebegett a szemem előtt. A fülemben zubogó véren túl minden sikoly és kiáltás kivehetetlen suttogásnak tűnt.

Az egyik tűzcsóva olyan közel csapódott be, hogy ránk fröccsent a hideg víz. Gőz és füst elegye szállt fel a hullámokról. A rikoltozó katonák megtörték a soraikat, majd sietve visszarendeződtek. Pompeius szorítása cseppet sem enyhült. Felemeltem a kezem, és küszködve megpróbáltam lefejteni az ujjait a nyakamról.

– Ha nem vagy Caesar kéme, akkor áruld el végre, hogy mi mondanivalód van! Ki ölte meg Numeriust?

Mindvégig tudtam, hogy egyszer eljön ez a perc.

Kiváltképp álmatlan éjszakákon gyakoroltam, hogy mit fogok előadni ebben a válságos pillanatban. Szinte már vártam, hogy bekövetkezzen. Súlyos volt a titok. Le akartam rakni végre. Keserű volt a szégyen, fehér ürömként rakódott a nyelvemre. Le akartam tisztítani. Csakhogy a képzeletemben mindig egy nyugodt és magasztos helyen tettem vallomást, egy zárt szobában, ahol minden fül csak az én szavaimat várja, akár egy színházban. Soha nem hittem volna, hogy egy csata káoszában kerül rá sor, ahol a halál és a sötétség vesz körül minket, és Pompeius már olyan mérges, hogy kis híján megfojt.

Alig tudtam megformálni a szavakat, annyira elszorította a torkomat.

– Én... öltem... meg.

Pont az ellenkezője történt annak, amire számítottam. Pompeius hirtelen elengedte a nyakamat, és hátralépett.

– Miért mondasz ilyet, Nyomozó? Miért hazudsz? Tudod, ki ölte meg Numeriust, vagy nem?

– Én öltem meg – suttogtam.

Nagyot nyeltem, és megdörzsöltem a nyakamat. Milyen különös, gondoltam magamban, hogy még egy olyan test fájdalmát is enyhíteni akarjuk, amelyre pár percen belül a biztos halál vár!

Amikor felszálltam Pompeius hajójára, már tudtam, hogy ott fogok meghalni, bár nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön a vég. Amikor elindultam Rómából, tudtam, hogy soha nem fogok visszatérni. Az elejétől fogva abban reménykedtem, hogy valamiképp elcserélhetem magam Davusra, és így adok valami értéket a halálomnak – azon túl, hogy elűzöm a mardosó szégyent.

Scribonius a feje fölött lengette a kardját, úgy szaladt végig a fedélzeten.

– Katapultok a hajóorrban! Lőjetek, ne várjatok a parancsomra! Íjászok! Lőjetek a hajóorr irányába!

Veszélyesen közel siklottunk a déli hullámtörőhöz – olyan közel, hogy az egyik tűzgolyó el is repült a hajó fölött, és süvítve-sikítva füstöt meg szikraesőt okádott ránk.

– Miért? – kérdezte Pompeius, és dühe helyébe lassan zavarodottság lépett. – Ha tényleg ilyet tettél, miért vallod be?

A körülöttünk gomolygó füstfátyolban Numerius kidülledő szemét és élettelen, felfúvódott arcát láttam. A csatazajnál is hangosabban hallottam Numerius anyjának remegő hangját, és Aemilia zokogását egy gyermekért, aki soha nem születhet meg.

– Hogy megszabaduljak a bűntudattól – feleltem. – A lelkiismeret-furdalástól. A bűntől.

A Nagy Vezér hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha már hallott volna ilyen érzelmekről, de neki semmiféle tapasztalata nem lenne róluk.

– Neked ugyan mi okod lett volna megölni Numeriust?

Ebben a kérdésben el volt rejtve egy másik is: elsiklott a figyelme valami fölött, ami egyébként nagyon is nyilvánvaló?

– Numerius azért jött aznap reggel a házamba, hogy megzsaroljon.

– Soha! Numerius az enyém volt. Csak nekem dolgozott.

– Numerius saját magának dolgozott! Cselszövő volt, és embereket zsarolt. Volt nála egy irat, ami egy bizonyítékként szolgált arra, hogy összeesküvők meg akarják ölni Caesart, egy paktum az összeesküvők aláírásával. A fiamé volt az első aláírás. Sőt, az iratot maga Meto vetette pergamenre. Még azt is felismertem, ahogy a nyelvtant használja.

Lesütöttem a szemem.

– A fiad? Caesar kedvence?

– Nem tudom, mikor és miért fordult szembe Caesarral. Numerius azt mondta, hogy egyéb terhelő bizonyítékai is vannak, amiket elrejtett valahová. Pénzt akart, sokkal többet, mint amennyit ki tudtam volna fizetni. Nem volt hajlandó lejjebb engedni az árat. Azt mondta, elhagyni készül Rómát. Ha nem fizetek, azonnal elküldi Caesarnak az iratot. Caesar is éppoly jól ismeri Meto kézírását, mint én magam. Azzal halálra ítéltem volna a fiamat. Egy pillanat alatt döntenem kellett.

Pompeius felhúzta a felső ajkát.

– A csavarófa a nyaka körül...

– Egy emlék egy korábbi nyomozásomból. Numerius a kertben várt, mialatt én a dolgozószobámba mentem, hogy összeszedjem a pénzt. De helyette a csavarófát vittem neki. Minerva szobra előtt állt, háttal nekem, és fütyörészve nézte az eget. Olyan öntelt volt! Azonkívül fiatal és erős. Kételkedtem benne, hogy le tudom gyűrni, de könnyebb volt, mint gondoltam volna.

Újabb lángcsóva suhant el a fejünk fölött, olyan közel, hogy összerezzentem. A felvillanó narancsos fényben egyre növekvő indulatot láttam Pompeius arcán.

– Mi történt az irattal, amit neked mutatott?

– Bevittem a dolgozószobámba, és elégettem a szénserpenyőben. Akkor ment ki Davus a kertbe, és találta meg a holttestet.

– Ezek szerint Davus tudta az igazságot? Mindvégig?

– Nem! Semmit sem mondtam neki a zsarolásról, és a gyilkosságról sem. Senkinek nem mondtam el, még a feleségemnek és a lányomnak sem. Meg akartam óvni őket. Ha tudták volna, és te megsejted... De nem ez volt az igazi ok, amiért hallgattam. Szégyelltem. Bűntudatom volt...

Ott hevertem csupaszon a Nagy Vezér előtt. Hogyan is várhattam volna egy Pompeiustól, hogy megértsen? Százával vagy ezrével ölni az embereket a csatában dicső dolognak számított, amely tetszett az isteneknek. Egyetlen ember megölése viszont gyilkosság volt, súlyos bűntett az égiekkel szemben.

Korábban is öltem már embert, de csak kétségbeesésemben, önvédelemből, amikor nem maradt más választásom: vagy én élek tovább, vagy a másik. Soha nem öltem hátulról. Soha nem öltem hidegvérrel. Amikor végeztem Numeriusszal, bennem is meghalt valami.

Titkon mindig jobbnak tartottam magam másoknál. Az olyan emberek, mint Pompeius, Caesar vagy Cicero, bizonyára lenéztek és kinevettek volna az önhittségemért, de engem mindig büszkeséggel és biztonságérzettel töltött el a tudat, hogy bár ők a gazdagabbak, erősebbek és előkelőbbek, mégis én vagyok a jobb ember. Gordianus rabszolgákat szabadított fel, hogy örökbe fogadja őket. Gordianus fölötte áll azoknak a mohó és alantas szenvedélyeknek, amik még a „legnemesebb” rómaiakat is véres szájú ragadozóvá változtatják a bíróságokon. Gordianus nem csal és nem lop, és csupán elvétve hazudik. Gordianus egy csalhatatlan belső igazságérzettől vezérelve különbözteti meg a jót a hamistól, mégis együtt tud érezni azokkal, akik beszennyeződtek. Gordianus soha nem gyilkolna. Ahogy Pompeius mondta, ez nem az ő stílusa.

De Gordianus mégis ezt tette: kiszorította az utolsó szuszt is egy emberből a saját kertjében.

Ezzel eljátszottam azt, ami megkülönböztetett másoktól: kiestem az istenek kegyéből. Már abban a pillanatban éreztem, amikor Numerius holtan rogyott össze a lábam előtt. A nap visszahúzódott egy felhő mögé. A világ hidegebb és sötétebb lett.

Az a pillanat egyenesen és elkerülhetetlenül vezetett el eddig a pillanatig. Felkészültem arra, amit a bűnöm és a vallomásom előidéz. Rábíztam magam a Párkákra.

Davus megmenekült. Metót élve és épségben viszontláttam. Bethesda, Diana, Eco és a gyermekeik mind biztonságban voltak, már amennyire bárki is biztonságban lehetett egy ilyen szilánkokra tört világban. Ha igaz, hogy Numerius további terhelő bizonyítékokat rejtett el, csak azt az egyet sajnáltam, hogy Meto érdekében nem sikerült idejében megtalálnom és megsemmisítenem őket.

Számtalanszor elképzeltem, hogy miként vallom be a bűnömet, és mi következik azután. Magam elé képzeltem Pompeiust, amint hívja a csatlósait, hogy szabaduljanak meg tőlem, vigyenek el a szeme elől. Ám azt sohasem képzeltem volna, hogy fenevadként rám veti magát, és a kezével szinte széttépi az arcomat. Eltakartam a szemem. Pompeius marokra fogta a hajam, és nekicsapta a fejemet az árbocnak. Csengett a fülem. Vér ízét éreztem a számban. A fedélzetre lökött, és ordítva rugdosni kezdett.

Valahogy sikerült feltápászkodnom. Vakon rohantam, elbotlottam az összetekert kötelekben, hideg páncélokba ütköztem, nyilakkal és lándzsákkal hasítottam fel az arcomat, a karomat és a vállamat. Döbbent arcok néztek rám a tengervíz páráján és a füstfelhőkön keresztül. Nem tőlem rémültek meg, hanem a tébolyult vadállattól, aki üldözőbe vett. A hajó összes utasának hajszálon múlt az élete, ki voltunk szolgáltatva Mars kénye-kedvének. A katonák idegesek lettek, amikor meglátták, hogy ebben a szorult helyzetben a vezérükből kiveszett minden tartás, és eszelősen tombol.

Újabb tűzgolyó repült át a hajó fölött. Súrolta a fővitorlát, és meggyújtotta a tetejét. A harcosokat a csüggedés kerülgette. Scribonius üvöltözött.

– Vágjátok le! Vágjátok le!

Többen elindultak felfelé az árbocon, villogó tőrrel a foguk között.

Kezek ragadták meg a vállamat. Összerándultam, aztán rájöttem, hogy csak Tiro az.

– Gordianus, mit műveltél? Mit mondtál neki?

A fejünk fölött ugráló lángok izgága fényében megpillantottam Pompeiust is, akit alig ötlépésnyi távolság választott el tőlem. Arckifejezése láttán a vér is megfagyott az ereimben. Még egy pillanat, és olyan közel lesz, hogy meglátom magam a szemében. Egy halott embert fogok benne látni.

Kitéptem magam Tiro szorításából, és továbbfutottam. Hirtelen mintha szárnyam nőtt volna. Nincs más magyarázat arra, hogyan szökkentem át a hajó mellvédje mentén szoros sorfalat álló katonák feje fölött. Egy darabig azt hittem, hogy túl rövid lesz az ugrás, és felnyársalom magam a lándzsáikra. Az egyik fegyver fel is hasította a lábszáramat; egészen a csontig hatolt. Felüvöltöttem a fájdalomtól. A következő pillanatban arccal a vízbe csobbantam. Olyan hideg volt, hogy a szívemet is megdermesztette, és az ajkaim között is megfagyott a sikoly.

Egy erőteljes áramlat magába szippantott, és mélyen a felszín alá húzott. Ez tehát a vég. Nem Mars, hanem Neptunus ragad magával. A víz tisztít meg a bűnömtől, nem a tűz.

Iszonyú gyötrelmeket okozott a hideg. Végtelen volt a sötétség. Az áramlat ide-oda dobálta a testemet. Szinte játszott velem, mintha azt akarná bizonygatni, hogy nincs hatalmam ellene. Elvesztettem minden irányérzékemet. Kisvártatva döbbenten észleltem a fejem fölött sziporkázó fényeket. Mintha sárga lángokból álló lepedőt terítettek volna a vízfelszínre. Vajon az áramlat egészen a tengerfenékig vonszolt magával, ahol egy repedésen keresztül Hádészba lehet jutni? Lehetetlennek tartottam, mert egy sejtelem azt súgta, hogy felfelé haladok, és nem lefelé. A fagyos hullámok egyre közelebb sodortak a lángokhoz, mígnem végül már az arcomon éreztem az égő törmelék forróságát.

Neptunus rám unt, és kiengedett a markából. Megperzselt, fullasztó térbe bukkantam ki, és kétségbeesetten szívtam be az izzó, ritkás levegőt.

A víz és a tűz tehát egyszerre fogja megtisztítani bűnös lelkemet.