Nagyon lassan tért magához Bridget O'Rourke. Az elméjét homályosító sűrű köd kezdett felemelkedni, utat engedve az emlékeknek. A Kellyben volt néhány barátjával, és egy kicsit többet ivott a kelleténél. A női mosdó felé indult, amikor erős karok ragadták meg. Képtelen volt mozdulni a vasmarkok szorításában, és érezte, hogy a tarkójának nyomnak egy tapaszt. Az altató gyorsan fejtette ki hatását, elszakítva Bridgetet a tudatától és a kocsma nyüzsgésétől.

Kezdte lassan felfogni a körötte lévő világot. Hanyatt fekve lebegett, ahogy ugyanazok az erős kezek fogták a bokáját és a vállát. Óvatosan felemelte a fejét. A lábát egyetlen hatalmas kéz szorította satuba. Egy ork keze. A legvisszataszítóbb metahumán volt, akit eddigi élete során látott. Holtsápadt, szürke bőre kidudorodott, ahová a beépített testpáncél lemezei kerültek. Két sárgás agyar türemkedett ki a szájából, gombszerű szeme pedig valósággal elveszett a bozontos szemöldök alatt. Olyan könnyedén vitte a lányt, mintha csak pehelyből volna.

Óvatosan hátrafordult, hogy lássa a másik alakot is, aki a vállát tartotta. Egy troll volt az. Még saját fajtájának is groteszk paródiája volt. Az arca ráncokba gyűrődött húsmasszának tűnt, ebből csak alig különült el a szája, az orra és a szeme. Feje tetején három különböző méretű és formájú szarv meredezett. Bridget hirtelen nem tudta eldönteni, fogvatartói közül melyik az otrombább.

Ahogy egyre jobban magához tért, eluralkodott rajta a félelem és a kétségbeesés. Vergődni kezdett, és sikoltani próbált, de a száját betömték. Küzdelmével csak annyit ért el, hogy a metahumánok szorítása erősödött, ő pedig egy nyikkanással elcsendesült.

Asszem ébren van - szólt az ork a társának, miközben Bridgetre nézett fenyegetően. A lány a pillantástól mozdulatlanná dermedt.

Érezte, hogy a nagydarab ork egyszerre gyűlöli és kívánja őt. Forróság öntötte el a testét, mire újból rángatni kezdte magát, de esélytelen küzdelem volt.

Meglegyintsem? - kérdezte a troll.

Az ork a fejét rázta.

Aa, hagyd! Úgyis mindjárt ott vagyunk.

Ahogy Bridget körülnézett, látta, hogy egy elhagyatott folyosón haladnak komótosan. A falak repedezettek és mocskosak voltak, néhol festett ábrák tarkították őket. Itt-ott rozsdás lámpások lógtak a falon, melyekből valamiféle foszforeszkáló anyag árasztott magából 46 némi világosságot, ezáltal az egész alagút halványzöld fényben derengett. A metahumánok csizmái olykor pocsolyában cuppantak hangosan. Ahogy a lány lenézett, látta, hogy a padlón összegyűlt víztócsák körül mindenféle hulladék van szétszórva. Hirtelen suttogásra kapta fel a fejét, de a sötétség néhány méterrel odébb már számára átláthatatlanná sűrűsödött. Meg mert volna esküdni rá, hogy árnyakat lát mozogni.

Hallott történeteket arról, hogy Boston alatt valóságos labirintus alakult ki a régi katakombákból és met- róalagutakból. Történeteket, melyek elmesélték, hogy ezekben a járatokban utcai bandák, temetőlidércek és ki tudja még miféle szörnyűségek vadásznak emberi húsra. Sosem hitte el ezeket a meséket - egészen mostanáig.

Egyszer csak megálltak egy vasajtó előtt. Bridget ilyet eddig csak a trideón látott, tengeralattjárókon. Egy nagyméretű acélkerék volt a közepén, azt elforgatva lehet a zárat oldani. Az ork átadta a lányt a trollnak, aki olyan könnyedén vetette őt a vállára, mint egy gyereket, és fülsiketítő nyikorgás kíséretében kinyitotta az ajtót. Ahogy beléptek rajta, a trollnak egészen le kellett hajolnia, hogy beférjen.

Az ajtó mögött egy téglafalú folyosó nyílt. A falakon rendes lámpák világítottak, a padló pedig a körülményekhez képest tiszta volt. A folyosó végét egy vastag bársonyfüggöny zárta le. Az ork félrehajtotta azt, és mindannyian beléptek. A benti látványtól Bridgetnek tátva maradt a szája.

A falakat fekete és mélykék, aranyszegélyű drapériák borították, s ettől az egész helyiség inkább egy sátorra hasonlított. A padlóra faltól falig díszes szőnyeget fektettek. Középen egy antik kanapé és két faragott lábú szék kapott helyet.

Az egyetlen fényforrás a szemközti falba épített kandallóban lobogó tűz volt. Fénye csillogva verődött vissza a fali polcokon és a tűzhely melletti asztalon lévő kristályokról. Meleg volt odabent, és erős fűszerszag csapta meg az orrukat. Bridgetnek olyan érzése támadt, mintha egy gyógynövényes kertben lettek volna - bár ő még sosem látott olyat. A kellemes hőmérséklet ellenére a lány megborzongott amint a troll letette a díványra. Ijedten nézett körbe újból.

Hol vagyok? - kérdezte magától.

Miközben a troll kioldozta a száját, elgondolkodott rajta, hogy elrohanjon-e. Hamar elvetette az ötletet, mivel biztosan nem tudná legyűrni az útjába álló metahumánokat; ráadásul fogalma sem volt róla, hogy merre induljon. Biztos halál várna rá a földalatti járatok kaotikus rendszerében.

Ki a franc vagytok? - tört ki belőle követelődzőn a kérdés. - Hol a pokolban vagyunk?

Az otthonomban vagy, gyermekem - hallatszott egy rikácsoló hang. - Légy üdvözölve!

A troll hirtelen felegyenesedett, mint egy diák, amikor a tanár belép a terembe. Mögötte Bridget egy földig érő selyemköpenyt viselő öregasszonyt látott előlépni az egyik faliszőnyeg mögül. A ruha alól csak a hosszú ujjú csontos kézfeje látszott ki, ahogy egy görbe botot szorongat a kezében. A fejét és a vállát egy sötét színű kötött kendőbe bújtatta. Lassan közelebb csoszogott. A bot vége mély nyomokat hagyott a szőnyegben.

Ahogy közelebb ért, Bridget gondosan megnézte őt. Gyűrött arca és görbe orra olyan volt, akár a mesebeli boszorkányoknak. Hosszú, csontos állán néhány őszes szőrszál nőtt. A bőre sápadt, és néhol májfoltosnak látszott. Megállt néhány lépésnyire Bridgettől, és magában kuncogni kezdett.

Igen, üdvözöllek szerény hajlékomban - nézett végig rajta az öregasszony. - Már nagyon vártalak.

Ki... Ki maga? - dadogott a lány. A vénség mosolyától kirázta a hideg. A vékony szájból éles fogak villantak elő. .

Szólíthatsz Mamának, kedvesem - mondta ahogy mindenki.

Idehoztuk, ahogy kérted Mama. - A troll úgy morgott, mintha tényleg az anyjához szólna.

Bridget egy pillanatra elgondolkodott, hogy valóban így van-e. Nehezen tudta elképzelni, bár az öreg hárpia elég idősnek tűnt, hogy bárkinek legalább az ük- anyja lehessen.

Mama felemelte a kezét, hogy meg tudja simogatni a troll állát.

Nagyon jól csináltad kedvesem - dicsérte negédesen. - Nagyon jól.

A troll valósággal ragyogott a büszkeségtől, miközben a bejárat mellé lépett. Mama közben leült Bridgettel szemben az egyik székre. A lány gyorsan körülnézett, menekülő utat keresve ebből az őrületből, ahová akaratán kívül keveredett.

És most mutasd magad, kedvesem!

Mama előredőlt, mindkét kezével a botjára támaszkodva. Mihelyt a tekintetük találkozott, a lány megdermedt ültében. Olyan érzése volt, mintha ez az őrült boszorkány egyenesen a lelkébe bámulna. Próbálta elfordítani a tekintetét, de képtelen volt rá. Mama bűbája mozdulatlanságra kényszeríttette. Bridget magában fohászkodott, hogy érjen már véget a pillanat, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Végül a banya pislogott, és a varázslat megtört.

Nagyon jó - motyogta az öregasszony sokkal inkább magának, mint bárki másnak. - Nagyon is megfelelsz.

De mire? - rémüldözött Bridget. - Mit akar tőlem?

Az új barátaid és az ügyük miatt vagy olyan különleges, kedvesem.

Fogalmam sincs, miről beszél - hazudott ösztönszerűen.

Dehogynem tudod. A Lovagok közé tartozol. Nekem pedig szükségem van valakire, aki közülük való, de azért nem túl régóta. Te még újnak számítasz. Nem sokat tudnak rólad, ráadásul fiatal vagy, és erős... - A banya kinyúlt, és csontos ujjaival megsimogatta Bridget alkarját.

Kérem, engedjen el! - könyörgött kétségbeesetten a lány. - Nem csináltam semmit. Kérem, ne bántson... - A hangja egyre halkult ahogy Mama elmosolyodott.

Bántani? O nem, gyermekem. Félreértettél. Dehogyis akarlak én téged bántani. Egyáltalán nem. - Miközben beszélt, úgy ingatta a fejét mint egy nagymama, ha az unokája naiv kérdéseire felel.

Akkor miért...

Sértetlenül kellesz nekem, kedvesem - ahogy a banya a „kellesz" szót kimondta, összeszorult Bridget torka. Úgy érezte, épp most kapott meghívást egy vacsorára, ahol ő lesz a fő fogás. Hirtelen megint eszébe jutottak a hullazabálókról és vámpírokról szóló történetek. Az öreg fúria pillantásának súlya alatt valósággal összeroppantak az idegei. Az egyre fokozódó félelem görcsbe rántotta izmait. A boszorka élvezettel szívta magába a rettenet szagát.

Úgy - nyekergett a hárpia. - Nagyon is megfelelsz nekünk. Igaz, drágaságom?

Nekünk? - tűnődött Bridget magában.

Mama a botjára támaszkodva felállt, és a kandallóhoz csoszogott. Vigyorogva fordult vissza Bridget felé, és csontos ujjával közelebb intette a lányt.

Gyere - hívogatta. - Nézd!

A lángok hirtelen kicsaptak a kályhából. Bridget pedig sikoltva kapta maga elé a kezét, és egészen a falig hátrált. Ott a földre rogyott, és kétségbeesetten csapkodta a testét kezeivel, míg végül észrevette, hogy semmije sem égett meg. Miután kissé megnyugodott, 52 elkerekedett szemmel bámulta az új jövevényt. A helyiség közepén a föld fölött egy lángtestű szellem lebegett. A lány meg mert volna esküdni, hogy egy fehéren izzó szempár bámul rá várakozón és éhesen.

Igen - suttogta a lény. Hangja olyan volt akár a tűz ropogása. - Ez nagyon is megfelel. A félelme a kulcs és a kapu.

Bridgetet lassan az ájulás kerülgette. Arca elsápadt, keze remegett ahogy amaz beszélt, Mama pedig egyre elégedettebben vigyorgott.

Nagyszerű. Akkor a tiéd, Gallow drágaságom.

Bridget halálraváltan nézte a szellemet, amint tűzgolyóvá változik, és egyenesen feléje száguld. Próbált félrehajolni, de csak annyi ideje volt, hogy az arca elé kapja a kezét. A testét egyetlen szempillantás alatt borították el a lángok, de a húsát ezúttal sem égette. Erezte, ahogy a tűz kutakodva az elméjébe hatol, és onnan egyenesen a lelkébe. A tűzszellem közeledtére tudata riadtan iszkolt el az útból. Lassan az egész testét betöltötte a lény, Bridget pedig egyre csak sikoltott tehetetlenségében.

Ki vagy te? - kiáltott elméje a betolakodó felé.

Félelem vagyok - mondta az. - Rémület és harag vagyok. Én vagyok a Bosszú.

Bridgetben olyan emlékképek törtek a felszínre, melyekről úgy hitte, örökre sikerült eltemetnie magában. Felrémlett előtte, ahogy megerőszakolta, majd megölte az anyját egy tünde banda tagja. Felvillant az apja arca, ahogy ott áll a koporsó mellett. Végül az a bizonyos éjszaka, amikor megölte élete első tündéjét. Alig múlt akkor tizenöt. Döbbenet volt annak a féregnek a képén az utolsó pillanatban. Képtelen volt felfogni, hogy egy kamasz lány legyőzte. Eszébe jutott, mennyire gyűlölte őket. Mennyire vágyott arra, hogy mindet megölje; az egész fajt kiirtsa.

Szenvedni fognak - hallotta a lány valahonnan a távolból. - Mind szenvedni fognak.

Ezután Bridget O'Rourke elméjét elnyelte a sötétség, a testét ölelő lángok pedig kialudtak. A nő, aki felállt, csak külsejében hasonlított rá. Élvezettel simított végig saját combján és mellein. Gyönyörét lelte a hús érintésében.

Oly régen - suttogta kéjesen. - Oly régen volt már...

Igen - bólintott Mama. - Meg vagy elégedve a kis ajándékommal, drágaságom?

Gallow megfordult. A kék szemekben vad tűz lobogott, ahogy néhány pillanatig farkasszemet nézett Mamával, mielőtt felelt volna.

Igen - mondta végül.

Jó. Most pedig volna itt valami, amit megtehetnél a te Mamádnak. Egy apró küldetés, de azt hiszem, élvezni fogod. Tudom, mennyire hiányoltad a drágadrága apádat.

Bridget szemöldöke megemelkedett kissé, csinos szája pedig hátborzongató vigyorrá torzult.

Karom - suttogta Gallow.

Így van - bólogatott Mama vidáman. - Találkozhatsz vele ismét, és ráadásul jóllakhatsz a hozzá vezető úton. Az idő közeleg drágaságom, és a terv már készen áll. Most jól figyelj! Elmondom, mit kell tenned...

Rory Maclnnis mindennél jobban utálta az őrszolgálatot. Nemcsak agyrohasztóan unalmasnak, de ráadásul teljesen feleslegesnek is érezte, hogy a kihalt utcákat bámulja. A Vörös Ág Lovagjai már évtizedek óta sikeresen bujkáltak a hatóságok elől. Most, hogy találtak egy új rejtekhelyet a Roxban, legalább harminc évük van, míg a Knight Errant vagy a cégek rájuk akadnak.

Rory azonban tudta, hogy nem kell már olyan sokáig várniuk. Hamarosan minden megváltozik. A Lovagok hamarosan kiűzik a tündéket szülőhazájukból. Olyan keményen lecsapnak rájuk, hogy megtanulja az egész fajtájuk örökre: nem vehetnek el egyszerűen egy egész országot. Alábecsülték azok a korcsok az íreket, amikor azt hitték, hogy harc nélkül csak úgy feladják.

Ami azt illeti, sokkal több akcióra számított, mikor a Lovagok közé állt. Lelke mélyén tudta, hogy azért van szükség erre a sok bujkálásra, titkos találkozóra és árnyékban köttetett szövetségre, mert még nem elég erősek, hogy szemtől szemben kiálljanak a tündékkel, de ez sem tette az őrséget kevésbé unalmassá. Sokkal inkább vadászna az utcán. Gazdagíthatná a gyűjteményét néhány hegyes füllel, ahelyett hogy itt öli meg az egyhangúság.

Annyira elveszett a gondolataiban, hogy kis híján nem vette észre a mozgást az előtte lévő monitoron. Közelebb hajolt a szürke LCD kijelzőhöz, amelyen több külső kamera képe látszott. A bal alsót kinagyította. Egy fiatal nő nyitotta ki az egyik rozoga kaput, és egyenesen a régi gyárépület felé indult, ahol Rory teljesített szolgálatot. A férfi felállt, magához vette az Ingramjét. Gyorsan ellenőrizte, hogy tele van-e 56 a tölténytár, majd a fülébe nyomott egy fejhallgatót. A szájához igazította a mikrofont és beleszólt: - Nils, itt Rory. Társaságot kaptunk a főbejárat felől.

Vettem haver. Máris indulunk feléd. Addig lapulj!

Rory a falhoz simult, és az ajtóhoz osont, de közben végig figyelte a monitort. A nő pofátlanul merészen egészen a bejáratig jött, és hármat kopogott. Rory kilesett a kukucskáló nyíláson, majd nagyot sóhajtott, mihelyt meglátta, ki a váratlan vendég. Félrehúzta a reteszt, és kitárta az ajtót.

Jézusom, Bridget - korholta Rory. - Mit képzelsz, hogy csak így ideslattyogsz? Befelé, de gyorsan! - Azzal kinyúlt, és könnyedén berántotta a lányt. Az ajtó hangosan csapódott mögötte, és egy másodperccel később a retesz is a helyére csúszott.

Ahogy megfordult, Bridget szinte fellökte, miközben neki esett. Pfű! Totál részeg - gondolta, miközben lábra állította a lányt. Most, hogy kicsit megnyugodott, már érezte is a tömény likőrszagot.

Bocs - motyogta Bridget még mindig tántorogva -, picit becsiccsentettem.

Hát - vigyorgott Rory -, talán ennél egy kicsit többről van szó.

Csak néhány pohárkával ünnepeltünk - mondta, miközben tágra nyitotta a szemét, és próbált fókuszálni.

Ami azt illeti, néhány embert érdekelne, hogy hová tűntél! - mondta Rory komolyan. Sejtette, hogy egy olyan jó nő, mint Bridget, biztos nem egyedül volt. Aztán eszébe jutott, hogy most ő sem bánna egy kortyot.

Na, gyerünk - kapta el a lány karját -, tüntessük el a takaró alá azt a bekómázott képedet, mielőtt a parancsnok meglát. Esküszöm, a sok hülyeség előbb-utóbb visszaüt, és akkor valaki nagyon csúnyán megjárja.

6.

Dan Otabi becsúsztatta az azonosító kártyáját a leolvasóba. Néhány másodperc múlva megkapta a belépési engedélyt a Cross Applied Technology területére. A számára kijelölt parkolóhelyhez ment, és leállította a motort. A kezét a kormányon tartva forgatta a fejét körbe, míg az ízületei egyesével ki nem ropogtak. Még mindig nem tudta túltenni magát az előző esti találkozón a chip-dílerrel. Nagyon felkavarták a történtek.

Miután kijutott az Avalonból, földalattival ment egészen a kocsijáig. Egyfolytában azt várta, mikor ugrik elő egy álruhás rendőr, vagy veti rá magát a díler egyik embere. Órákig chipezett otthon, mire sikerült végre úgy-ahogy megnyugodnia. Késő éjjel volt, amikor a chip véget ért, de azután sem tudott elaludni. Eszébe jutott, ahányszor csak behunyta a szemét, hogy nem Derek Hunt volt, aki találkozott egy ork smasszerral, hanem csak ő, Dan Otabi, akinek semmi esélye nem lenne egy kiberveres metahumán ellen.

Reggel alig bírt felkelni az ébresztőóra könyörtelen és kitartó csengetésére. Lassan magához tért, és ráeszmélt a szörnyű valóságra, hogy ez egy újabb hideg decemberi hétfő. Már vagy századszor kívánta, hogy bárcsak kifejlesztenének egy chipet, ami átsegíti ezen az egész unalmas procedúrán: felkelés, fürdés, reggeli, vezetés, munka. A teste elvégezne minden feladatot, míg az elméje élvezné a pihentető nyugalmat. Ezzel kellene kijönnie legközelebb a Nova-technek vagy a Truman Systemsnek. O biztosan az elsők között lenne, aki megveszi. Mérget mert volna venni rá, hogy azokat a cuccokat nem helyeznék törvényen kívül, mint a kaliforniaiakat. Miért mindig a legjobb dolgok illegálisak?

Tudta, hogy nem ülhet ott egész nap, így hát kiszállt, és a hátsó ülésről kivette a táskáját. Ellenőrizte gyorsan, minden benne van-e.

Nem is annyira a munkával kapcsolatos dolgok érdekelték. Azt a kis műanyag dobozt kereste, amelyikbe egy-két könnyű szórakozást ígérő szimet tett még reggel. Persze csak arra az esetre, ha mondjuk ebédszünetben lenne néhány szabad perce kikapcsolódni.

Mielőtt elindult a bejárat felé, még bekapcsolta a kocsi riasztóját. Tudta, hogy a céges biztonsági intézkedések és az őrök tökéletesen elegendőek, hogy a kocsijához senki se nyúlhasson, de ő hasznosnak érezte ezt a régi szokást. Végül is, ki tudja? A nyakába akasztotta az azonosító kártyát, ahogy a porta felé közeledett. Tudta, hogy már a megérkezése óta a biztonsági rendszer 60 keresztül-kasul ellenőrizte, hogy a napnak ebben a szakában itt tartózkodhat-e, és csak azért nem vetették rá magukat a mindenütt jelenlévő biztonságiak, mert a gép mindent rendben talált.

A porta, közeledvén a karácsonyhoz, giccses díszek garmadában fürdött. Mindenütt égősorok, színes gömbök és egyéb csecsebecsék lógtak, tekeregtek, függtek. Annyira mű volt az egész, hogy Otabi kénytelenül is grimaszolt, ahogy közeledett. Az egész annyira hideg és fakó volt a szimekhez képest! Azok valóságosak voltak.

Hé, Dan! Hogy vagy? Úgy látom, mozgalmas hétvégéd volt!

Na igen. Mondhatjuk így is, Lou - felelt egykedvűen a szolgálatban lévő őrnek. Általában kedvelte a nyugdíjhoz közeli fickót, de most nem volt kedve csevegni. Tudta, ha Lou elkezdi, sosem hagyja abba. Egyszer régebben még azt is elmesélte, hogyan változott orkká még tinédzser korában a húszas években. Az egészben a legrosszabb az volt, hogy akik goblinizálódtak, sokkal hosszabb életet éltek, mint azok, akik már eleve orknak születtek.

Dan úgy tudta, Lou több mint harminc éve vett el egy másik orkot. Azóta már nagyapa lett. A gyerekei is közel harmincévesek, ami orkoknál annyit tesz, hogy olyan öregek, mint Lou. Szörnyű lehet, hogy valószínűleg a férfi még azt is megéri, hogy szépapa legyen. Nem elég, hogy metahumánként igen kemény lehet az élet számára, de ráadásul az, hogy messze túléli a gyerekeit, már különösen kegyetlennek tűnt Dan szemében. Ehhez képest a fickó állandóan vigyorog, és olykor a jó kedvét még másokra is átragasztja.

Állandóan csak a bulizás - szólt utána Lou. - Remélem, azért jól érezted magad.

Nem annyira.

Lou a fejét csóválva nézett Dan után, ahogy az elindul a folyosón a „hörcsögfarm" felé.

így hívták az itt dolgozók azt a kabinokból álló labirintust, amely a földszint nagy részét el is foglalta. A céges sztenderdnek megfelelően mindegyik szürke volt, a padlót pedig faltól falig középkék színű szőnyeg borította. A becenevét a hely onnan kapta, hogy időről időre, ha valaki beszélni akart a szomszédjával, vagy csak körül akart nézni, akkor felállt, és így a feje kibukkant a karton-iroda fala fölé. Messziről nézve éppen olyan volt, mint mikor a hörcsög les ki az üregéből.

Befordult a labirintus egyik folyosójára; ez az ő kabinjához vezetett. Mindegyiket úgy rendezték be, 62 hogy aki elhalad mellettük, ne lássa mit csinál a bent ülő. Ez az apró személyes jelleg a mai napon hátrányára vált Dannek, mert csak akkor vette észre, hogy egy idegen férfi terpeszkedik a székében, amikor már ott állt az ajtóban.

A humán férfi nagyjából olyan idős lehetett, esetleg egy kevéssel fiatalabb, mint Dan. A szokásos céges öltözéket viselte. Sötétzöld, kigombolt nyakú ing, fekete nadrág és cipő. Semmi jellegzetes vagy egyedi nem volt a ruházatában. Vörös haját elöl gondosan fésülte, de oldalt és hátul egészen felnyírva hordta. Egy vékony optikai kábel kötötte össze a füle mögötti jackcsatlakozót Dan számítógépével.

Az idegen felnézett és elmosolyodott. Dannek eszébe jutott, hogy nem merülhetett el túl mélyen a Mátrix virtuális valóságában, ha észrevette, hogy valaki mellé lép. Egyik kezével a kábelért nyúlt, és kihúzta azt.

- Á, hello! - mondta kissé erőtlen hangon, majd megköszörülte a torkát, és folytatta: - A főnöke azt mondta, hogy használhatom a gépét, míg ideér. A nevem Roy Kilaro. - Miközben beszélt, a nyakában lógó fényképes azonosítóra mutatott. - Az Információs Felügyelettől jöttem a montreáli központból. Maga pedig Dan. - Hunyorítva igyekezett leolvasni a nevet a másik azonosítójáról.

Otabi - sietett gúnyosan a segítségére Dan. - Dan Otabi.

Természetesen.

Mit keres az irodámban?

Ha Kilaro észre is vette a támadást Dan hangjában, nem reagált rá.

Csak rutin adatforgalomellenőrzés - legyintett. - Semmi lényeges, csak néhány apróság, aminek a Felsőbb Hatalmak utána akarnak nézni.

Dant hirtelen elfogta a félelem, de nyugalomra intette magát.

Miféle apróságok?

Sajnálom, szigorúan bizalmas. - Kilaro úgy viselkedett, mintha az egész csak valami tréfa lenne, ám Dan egészen máshogy gondolta. Roy nagyon óvatosan visszatette a kábelvéget a helyére, és ellökte magát az asztaltól.

Itt végeztem mindennel. Sajnálom, hogy bejelentés nélkül zavartam.

Nem probléma - morogta Dan, miközben a másik felállt, és az asztal lábához támasztott fekete táskáért nyúlt. Sejtette, mi lehet benne, és ez rossz érzéssel töltötte 64 el. Csak a számítógépes specialisták hordanak magukkal kiberdekket.

Ahogy Kilaro a vállára vette a táskát, Dan egy tetoválás végét látta elővillanni a férfi alkarján. Olyan volt, mint egy keleti sárkány farka.

Ez aztán a tetoválás - próbálta szóval tartani a másikat, hátha ki tud szedni valamit belőle, hogy valójában mit keresett itt.

Kilaro elmosolyodott, és feljebb húzta az ingét.

Csak egy kis emlék a félresiklott ifjúságomból. Akkoriban a tetkó a lázadás jele volt - mondta kissé elmerülve a múlt emlékei között. - De nem akarok több időt elrabolni a délelőttjéből, Dan. Sok dolgom van még nekem is. így hát...

O! Persze - lépett félre Dan az ajtóból.

További szép napot - szólt vissza a válla felett Kilaro, és bandukolva elindult a folyosón.

Ja... - bólogatott magában Dan. - Magának is.

Belépett az irodába és miközben körülnézett, egyre azon gondolkodott, hogy mi volt az igazi oka, hogy Kilaro eljött Montreálból. Félt tőle, hogy pontosan tudja a választ.

Leült a székbe, és megragadta a kábel végét. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, hogy egy mély leve- 65.

gővel megnyugtassa magát, majd becsatlakozott. Miközben a rendszer lassan életre kelt, Dan gondolatai még mindig Kilaro különös látogatása körül forogtak.

Megérkezve az előtérbe, Roy Kilaro megállt a biztonsági pultnál.

Minden rendben, Mr. Kilaro? - kérdezte az ork őr.

Egyenlőre igen, Lou - bólintott Roy, és becsúsztatta az azonosítóját a leolvasóba, hogy az engedje kilépni. - Mindenesetre lehet, hogy visszajövök még egy s más miatt.

Ezek szerint a városban lesz még néhány napig?

Talán. Miért?

Az idős ork elvigyorodott: - Elég sok minden történik mostanában. Az emberek egész évben az Ébredés ötvenedik évfordulóját ünnepelik. Salem elég mozgalmas mostanság. Arrafelé lakik az unokám is. Mondtam már, hogy ő egy boszorkány? Akár a nagyanyja.

Lou harsányan nevetett a saját viccén, és illemből Roy is csatlakozott hozzá egy időre. Neki nem sokat jelentett az évforduló, de azért figyelemmel kísérte az eseményeket és a pánikot, melyet a Halley-üstökös érkezése váltott ki.

Kösz a tippet, Lou! Talán körülnézek, ha majd végeztem a munkával, de addig az ördög nem alszik. - Felemelte a kiberdekkes táskát, és biccentett.

Az ork bólintott, és búcsúzóul csak ennyit mondott: - Értem. Jó fogást.

Neked is - szólt vissza Roy, miközben kilépett az épület fotocellás ajtaján. Mióta reggel megérkezett, sötét felhők gyűltek az égen, és most Roy azon gondolkodott, vajon havazni fog-e.

Az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy ellenőrzéseket végzett a rendszeren, hátha rábukkan valami konkrétumra, de semmit sem talált. Dan Otabi felbukkanása azonban érdekes volt. Úgy tűnt, nagyon aggódik valami miatt, sőt talán félt is. Roppant gyanús.

Ahogy a kocsihoz ért, az az indexek villogásával üdvözölte. Roy kinyitotta a bérelt Nissan-Chrysler Spirit ajtaját, és beült a volán mögé. A táskát az utasülésre hajította, és mielőtt még beindította volna a motort, elgondolkodott.

Igen, Otabi megjelenése meglepő volt, de nem váratlan. Már előzőleg beszélt a főnökével, aki felhívta a figyelmét a férfi hideg, már-már antiszociális viselkedésére. Ez és a tény, hogy a férfi adatbáziskezelő specialista, már eleve gyanússá tette. Megvolt az alkalma és 67.

a tudása, hogy módosítsa a kérdéses fájlokat. Mindenesetre ha ő volt, ha nem, az elkövető semmilyen nyomot nem hagyott hátra, amit Roy felfedezhetett volna.

Felidézte megint Otabi arcát, ahogy ott áll meglepetten, hogy az ő terminálját használja valaki. Lerítt az arcáról, hogy bűnös, de ezt senki nem fogadná el bizonyítéknak. Ráadásul, ha megmakacsolja magát, és egyáltalán egy szót sem szól az ügyről, akkor Roy lenne az, akinek magyarázkodnia kellene, hogy miért vádaskodik bizonyíték nélkül. Nem. Ha a québeci nagyfőnökök elé akarja tárni az ügyet, akkor azt szépen ajándékdobozban kell tennie. Olyan profi munkát kell végeznie, hogy lássák, egyedül is képes felgöngyölíteni egy a CATco-t ért fenyegetést.

Megnyomta az indítógombot a kocsi műszerfalán, mire az csendesen felmordult. Nos - gondolta -, nézzük csak, hol lakik ez a Mr. Otabi.

Előkereste az agyi memóriába letöltött fájlok közül a személyes aktákat, majd betáplálta a gép navigációs rendszerébe a címet.

Ahogy kihajtott a vállalati parkolót lezáró sorompón egyenesen az utcára, a gyorsforgalmi út felé vette az irányt, hogy minél előbb a férfi lakásához érjen.

7.

Karom nagyot kortyolt a szójakávéjába. Egy álmatlanul átforgolódott éjszaka után még ennek a gyenge fénynek is örült, amely kintről szűrődött be. A hideg decemberi szél jó néhány vendéget bekergetett a Java Kuckóba. Mindenki kávét vagy egyéb meleg italt szorongatott a kezében. Karom újból belehörpintett a papírpohárban lévő löttybe, és gondosan megforgatta a szájában, mielőtt lenyelte. Kelletlen képet vágva állapította meg, hogy még a mágia is képtelen választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy miért hűl ki a kávé sokkal gyorsabban, mint bármilyen más, ember által ismert folyadék.

Az ajtó kinyílt, és a kinti szél egy nagy adag hideg levegővel együtt egy alakot fújt be a presszóba. Hézag volt az. Az igazi neve Ariel Tyson, de az utcai neve jobban illett hozzá. Megismerkedésükkor a lány egy Ares Predatort fogott rá. Valaki felbérelte, hogy vájkáljon Karom múltjában, és ezzel visszacsalogassák Washingtonból, ahol az Assets Inc. egyik csapatával vadászott, Bostonba. Hézag volt a csali. Miután ez az egész véget ért, Karom úgy döntött, Bostonban marad.

Azóta jobban megismerték egymást, és nem csak csapattársak, de barátok is lettek.

A szokásos bőrkabát volt rajta, ezúttal sötétkék póló, szűk farmer és bakancs. A kiberdekkes táska keresztben a vállán lógott. Karom tudta, hogy a kabátja alatt egy pisztoly is lapul.

Hézag mindig vadászathoz öltözött. Semmi ékszer, hatalmas zöld szemeit sosem takarta feleslegesen napszemüveggel, hosszú sötét haját pedig egyszerűen hátrafogta egy ezüstszínű csattal. Az egyik füle mögül így azonnal elővillant a beültetett adatjack.

Karom asztalához sietett anélkül, hogy megállt volna bármit is rendelni a pultnál, és leült a vele szemközti székre. A férfi természetesen háttal ült a falnak, így szemmel tarthatta a helyiséget, és remélhetőleg még idejében felkészülhetett egy esetleges támadásra. A mostani felállásban persze a lány hátát is ő fedezte, de az tökéletesen megbízott a férfi képességeiben.

Megkaptam az üzeneted - kezdte Hézag. - Hogy vagy?

Majdnem ébren - kortyolt bele a már szinte teljesen hideg kávéba. - Kérsz valamit? - biccentett a fejével a pult felé.

A lány csak a fejét rázta válaszul.

Készen vagyok. Amint gondolod, indulhatunk.

Karom lehúzta az utolsó kortyot, és összegyűrte a műanyag poharat.

Rendben. Indulhatunk.

Követte a lányt a kocsijához, egy sötétzöld Honda ZX Turbóhoz. Karom az utasülésre csusszant, mire az automatika rögtön rá is húzta a biztonsági övet. Hézag a volán mögé szállt be, és a műszerfalból nyomban elő is húzott egy optikai kábelt. Ahogy becsadakozott, érezte, ahogy az agya teljes irányítást kap az autó számítógépe felett. Ez nem volt olyan teljes és tökéletes rigó kapcsolat, mint amilyet Val is használ, de megfelelő arra hogy az ember elfurikázzon Bostonban.

Pár percig csendben haladtak, majd Hézag aggódva kérdezte: - Aludtál az éjjel?

Karom őszintén, de bágyadtan felnevetett.

Ennyire látszik?

Egy kicsit - bólintott a lány.

Hézag. Rossz érzésem van.

A vadászattal kapcsolatban?

Nem tudom. Mindennel. Valami készülődik.

Tényleg úgy gondolod, hogy Jase-t láttad tegnap este?

Te nem?

A lány megvonta a vállát: - Nem tudom. Nem vagyok varázsló. Én adatokkal és egyéb logikus dolgokkal foglalkozom. Te vagy, aki szellemekben és ki tudja még mi mindenben utazol. Te biztos vagy benne, hogy ő volt?

Igen biztos.

Akkor biztos hogy ő volt, vagy legalábbis valami, ami úgy nézett ki, mint Jase.

Karom ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd bizonytalanul így szólt: - Nem tudom. Nagyon gyorsan történt. Úgy értem, biztos hogy ő volt, de nagyon gyorsan történt, és...

Hé, Karom ne érts félre! - az egyik kezét a férfiéra tette - Elhiszem, hogy láttál valamit. Csak azt mondom, hogy talán valaki szórakozik a fejeddel.

Talán - bólogatott Karom. - Utána fogok járni.

Hogyan?

Megnézem az asztrálsíkon, hogy Jase kapcsolatba próbál-e lépni velem, vagy valami másról van-e szó.

Mikor?

A meló után. Először az üzleten legyünk túl.

Ha valaki szórakozik veled - kezdte Hézag mély meggyőződéssel -, mi segítünk.

Tudom. Nem emiatt aggódom. Mi van, ha Jase próbál kapcsolatba lépni velem valahogy?

Erre Hézag nem tudott mit felelni, így az út hátralévő részében komor csend telepedett közéjük. Nemsokára megérkeztek a lakókomplexumhoz, ahol Dan Otabi lakása is volt. Megálltak a bejáratnál a zárt kapuk előtt, és amíg az ablakok lecsúsztak az ajtóba, Hézag egy pár fekete bőrkesztyűt húzott fel.

Üdvözöljük az Arlington Lakóparkban - szólalt meg egy nyugodt, barátságos, szintetikus hang a rejtett hangszórókból. - Kérjük üsse be a kódszámát vagy annak a lakásnak a számát, ahová látogatóba érkezett.

Hézag beütött egy rövid számsort. Röviddel utána kellemes harangszó csendült fel, és a gép folytatta: - Köszönjük. Mr. Otabi lakása balra a második épületben van. Az ajtó száma 308. Reméljük, élvezni fogja az ittlétet.

A kapuk szélesre tárultak, ők pedig behajtottak és elfoglalták a legközelebbi szabad parkolóhelyet.

Nem is rossz! - nézett körül leplezetlen élvezettel Karom. Az Arlington Park nem volt annyira rendezett - már-már idegesítően makulátlan -, mint a szokásos céges apartmantelepek, de eléggé karbantartották ahhoz, hogy élhető környezetet teremtsen. Éppen illett 73.

Dan Otabi semmiben sem az átlagostól eltérő életéhez. Egyedül élt, ez pedig csak még alkalmasabb célponttá tette.

Hézag közben bezárta a kocsit.

Mehetünk? - kérdezte.

Csak még egy apró részlet - mondta Karom, majd a szemét behunyta, és koncentrálni kezdett. A kezei lassan felemelkedtek a homlokához, és vissza egészen a combjáig. Többször megismételte ezt, közben a karjai, mintha egy polip csápjai lennének, hullámoztak a levegőben. Egyszer csak a lány felé fordult, és vele is végigcsinálta mindezt. Amikor végzett, összecsapta a két tenyerét, és sűrű pislogások közepette visszajött a transzból.

Mi volt ez? - kérdezte Hézag a rá különösen jellemző kíváncsisággal.

Illúzió. Csak arra az esetre, ha valaki meglátna.

Jó ötlet. A biztonsági rendszer miatt nem kell aggódnunk. Úgy hiszi, Mr. Otabi vendégei vagyunk. Elhelyeztem egy kis programot a központ gépében. Miután távoztunk, törli az összes feljegyzést a mi kis látogatásunkról, utána saját magát is. Induljunk.

Az előtérből lifttel mentek fel a harmadik emeletre, ahol Otabi lakása is volt. Ahogy kiszálltak a felvonóból, a folyosón szembetalálkoztak egy nővel és egy tünde férfival. Ok egy humán nőt és egy orkot láttak közeledni. A tünde olyan messzire elkerülte az „orkot", amennyire csak a folyosón ez lehetséges volt.

Karom magában örült a szerencséjüknek. A tünde biztosan megjegyzi, hogy látott egy koszos metahumánt Otabi lakása közelében a napnak ebben a szakában.

- Ez az - vetette oda Hézag mintegy mellékesen, amikor odaértek a 308-as lakás ajtajához. A lány elővett egy mágneskártyát, és bedugta a leolvasóba. Azon a vörös LED azonnal zöldre váltott, és az ajtó résnyire kinyílt. Karom gyorsan belépett, a lány pedig utána.

Otabi lakása egy fokkal rendezettebb és felnőttesebb volt, mint egy egyetemi kollégiumi szoba. Egy apró konyha nyílt balra. A mosogató körül halomba rakva edények és tányérok hevertek mosatlanul. A nappali szoba szemközti fala padlótól a mennyezetig üveg volt, mögötte pedig egy kis erkély húzódott; onnan kitűnő rálátás nyílt az udvarra. Az egyik falat szinte teljes magasságában elfoglalták a szórakoztató elektronikai berendezések. Trideo, sztereo, számítógép és egyéb eszközök. Ezekkel szemben egy kanapé állt, előtte egy japán stílusú alacsony asztallal.

Karom gyorsan átnézte az asztalon heverő holmikat, míg Hézag a többi helyiséget fésülte át.

Tiszta - szólt a lány végül.

A férfi az előtte lévő tárgyakra mutatott.

Minden itt van.

Az asztalon egy Novatech Sandman szimlejátszó volt, és körülötte vagy egy tucat chip meg a hozzájuk tartozó tokok feküdtek szanaszét. A lejátszó tavalyi modellnek tűnt.

Egy csomó szim van még a hálóban is - tette hozzá a lány.

Karom felkapta a lejátszót, és a táskájába tette.

Nézz körül van-e még másik hardver is! - szólt Hézagnak.

Amaz bólintott, és sorra kinyitogatta a szekrényeket. Egy régebbi Fuchi is előkerült, ezt azonnal a másik gép mellé tették, Otabi legtöbb chipjével együtt.

Miért nem hagyjuk itt egyszerűen a mi chipünket az övéi között - kérdezte Hézag. - Vagy mondjuk szimplán cseréljük ki a lejátszót.

Karom a fejét rázta.

Nem. Az túl sokáig tarthat. Biztosnak kell lennünk, hogy Otabi használja a mi cuccunkat. Nem tudjuk, melyik a kedvence, és csak nagyon sok munkával 76

jöhetnénk rá erre. Nincs annyi időnk. Ráadásul mi van, ha észrevesz egy hamisítványt? Nem, nem. Neki kell eljönnie hozzánk. Találtál még valamit?

Trideofilmek és egyéb vackok Semmi komoly.

Jó, akkor húzzunk! Hagyd résnyire nyitva az ajtót! Arra biztosan felfigyel valaki.

Ahogy kiléptek a lakásból, és elindultak a folyosón, egy vöröshajú férfi lépett ki a felvonóból. Pontosan úgy nézett ki, mint egy szabadnapos öltönyke. Hosz- szan bámult Hézag és Karom után, ahogy azok elhaladtak mellette. Karom képtelen volt megállni, hogy ne mosolyogjon rá az agyarait kivillantva, miközben beléptek a liftbe.

Roy Kilaro ellépett a két furcsa alak mellett, ők pedig beszálltak a liftbe, amelyikkel ő érkezett a harmadik emeletre. Úgy vélte, semmi keresnivalójuk egy olyan helyen, mint az Arlington Park, így gyanakodva figyelte őket. Követte a folyosót egészen Dan Otabi lakásáig. Mielőtt odaért volna, lelassította a lépteit. Ekkor meglátta, hogy a mágneszár LED-je váltakozva piros és zölden világít, jelezve, hogy feltörték Roy visszafordult a liftek felé. Úgy tervezte, hogy kikérdezi a szomszédokat és esetleg még a házmestert is, de ez az egész most füstbe ment. Jobbnak látta, ha nem keveredik bele egy betörési ügybe, mert valószínűleg ez Otabit is elriasztaná, ráadásul őt is azonnal visszarendelnék Montreálba.

Anélkül kellett elhagynia az épületet, hogy megszerezte volna a bizonyítékot, amiben reménykedett. Cserébe most már biztos lehetett benne, hogy Otabinak valami olyan titka van, amiért más még a betöréstől sem riadt vissza. Roynak még fogalma sem volt, mi lehet ez a titok, de elhatározta, hogy bármibe kerüljön is, meg fogja tudni.

8.

December lévén, korán sötétedett. Ahogy Karom és Hézag elhagyta az Arlington Parkot, a lány felnézett, és mosolyogva bámult a csillagfényes égboltra. Egy perc múlva megrázta a fejét, és igyekezett visszatérni a jelenlegi problémájukhoz.

Szóval most csak várunk, míg Otabi kapcsolatba lép veled? - kérdezte.

Ühüm - bólintott Karom. - A szimjátékai nélkül hamar el fogja feledni az Avalonban történteket. Egyébként pedig én vagyok az egyetlen, akit ismer az utcán. Ha új gép kell, muszáj lesz hívnia.

És mi van, ha egyszerűen besétál a legközelebbi üzletbe, és vesz magának mindenből másikat.

Kétlem. Belekóstolt a jóba, úgyhogy többé már nem lesz elég neki a hagyományos szim. Egyébként, ha mégis így történne, akkor is tehetünk egy-két dolgot, de ezen ráérünk még agyalni később.

Szóval most Otabin a sor, hogy lépjen - sóhajtott Hézag. - Val úgyis figyeli a srác minden lépését, de mi nem tehetünk semmit, míg be nem kapja a csalit. Ebben az esetben egy sör?

Karom elgondolkodott egy pillanatra, majd megrázta a fejét.

Azt hiszem, jobb, ha inkább hazamegyek, és megpróbálok aludni egy kicsit.

Akkor haza vigyelek?

Mehetek Aracosszal is...

Ugyan már haver! Hullafáradt vagy. Elviszlek, nem nagy ügy.

Jól van - dőlt hátra Karom kényelmesen az ülésben. Néhány percig csend telepedett közéjük, míg Hézag a bostoni utcák labirintusában megtalálta a helyes irányt.

Kérdezhetek valamit? - törte meg a hallgatást végül a lány.

Persze - dünnyögte Karom lehunyt szemmel.

Volt más... együtt voltál mással is Jase óta?

Úgy érted érzelemből?

Igen.

Karom mélyen magába szívta a levegőt, majd hosz- szan kifújta, mielőtt felelt volna.

Igen. Nem. Nem igazán... vagyis igen. Voltam pár sráccal mióta Jase meghalt. Bejárok néha az egyetemi kollégiumokba. Ott sokkal több hozzám hasonló van, mint azt legtöbben gondolnák. - Kényszeredetten elmosolyodott majd folytatta: - Mindenesetre ezek elég rövidtávú kapcsolatok voltak. Sosem találkoztam Jase- hez foghatóval. Olyannal, akibe igazán szerelmes lettem volna. Volt, hogy néhányszor elhitettem magammal, hogy ez valami olyasmi, de hamar kiderült, hogy tévedés. Azt hiszem, ha kapcsolatokról van szó, épp olyan reménytelen eset vagyok, mint a mi Otabink. - Egy pillanatra elgondolkodott, majd valamivel vidámabban még hozzátette: - Szerintem okosabb, ha távol tartom magam a szimektől. Gyanítom, hogy egy olyan fantáziaélet, ahol mindened megvan, elég hamar függőséget okoz.

Na igen - bólogatott Hézag, de látszott, közben elgondolkodott ő is.

És veled mi van? - kérdezett vissza Karom. - Volt valaki Ian óta?

Hézag a férfira pillantott, majd vissza az útra. Az előttük lévő lámpa pirosra váltott, így kénytelenek voltak megállni.

Nem igazán. Ebben a tekintetben nagyon is hasonlók vagyunk. Ian volt az első igazi szerelmem. Most visszagondolva elég naiv voltam. Mindenesetre nem volt senkim. Találkozgattam párszor másokkal, de semmi komoly.

A mi életünkbe elég nehezen fér bele, hogy a megfelelő emberekkel találkozgassunk, nem igaz?

Igen. Ráadásul elég kevés esélye van annak, hogy szembejön veled az utcán az igazi. Még normális emberrel sem könnyű találkozni errefelé.

Nem sajnálod, hogy szakítottál Iannel? - kérdezte Karom. - Nekem nem volt választásom, de te...

Legtöbbször nem - szakította félbe a lány. - Többet törődött Írország felszabadításával, mint velem. Én nem az ő nagy ügyük miatt akartam mellette lenni.

Igen, ez érthető.

A forgalom lassan megint elindult, és ők újra csendben figyelték a fényeket, ahogy dél felé haladtak.

Karom újra átvette a tervet közben a lánnyal, és végül arra jutottak, hogy ha semmi nem jön közbe, egyszerű dolguk lesz.

Az egyetlen dolog, ami zavar, hogy nincs semmi információnk Mr. Johnsonról - dünnyögött a mágus. Hézag is osztozott a férfi bizonytalanságában. A legtöbb megbízó - vagy ahogy hívták őket „Mr. Johnson" - különösen óvta az anonimitását. Az árnyvadászok ennek ellenére szerették tudni, hogy kinek is dolgoznak valójában. Sosem lehet tudni, hogy esetleg a megbízás mögött milyen hátsó szándék húzódik meg.

82

Karom és csapata nagyon keveset tudott a jelenlegi megbízóról. Csak annyi derült ki, hogy a pénze jó.

Megnézem, hátha elő tudok ásni még valamit - mondta Hézag, miközben leparkolt a férfi háza előtt.

Karom kiszállt a kocsiból, majd az ablakon behajolva még így szólt: - Hívlak majd, ha már elrendeződött a találkozó.

Oké - bólintott a lány. Nézte, ahogy a másik felmegy a lépcsőn, és bemegy a bejárati ajtón. Csak ekkor tette sebességbe a kocsit, és indult el, de a sarkon a STOP táblánál még megállt, és a tükörből visszabámult.

Ne legyél hülye! - mondta magának, de tudta, nincs sok választása. Aki szerelmes, mindig hülyeséget csinál ugyebár. Befordult a következő sarkon, de nem hazafelé vette az irányt, hanem egyenesen a Rox felé. Aki csak tehette, ezt a környéket sötétedés után igyekezett elkerülni.

A „Doki klinikája" felé tartott. Nem volt hivatalos neve, mert a legtöbb ember a Roxban nem is létezett hivatalosan. Mikor a metroplexum kormánya megalakult, a déli részt, Roxburyt és a Lowell-Lawrence Zónát azonnal leírták. Ettől kezdve a környéken csak feketepiac létezett. A klinika egyike volt azoknak a 83.

helyeknek, ahol mindenki reális áron juthatott orvosi ellátáshoz, kérdezősködés nélkül.

Hasonló meggondolás miatt az emberek inkább névtelenül szerették intézni az ügyes-bajos dolgaikat, mint például az orvosi ügyeket is. Dokinál nem csak gyógyulni lehetett, de a legtöbb módosítást is el lehetett végeztetni - persze a megfelelő összegért. Ezek közé tartozott a kibernetikus kézátültetéstől az új arc készítésig minden. Ez utóbbi különösen hasznos volt a helyieknél egy idő után, ha már túl ismerté vált valaki.

Doki igazából dr. Dániel MacArthur volt. Egy ex- katonaorvos az Ares Macrotechnologynál. Szolgált a Sivatagi Háborúban, mielőtt kirakták a seregből. Azután az Aresnél dolgozott, mint „tanácsadó", de összetűzésbe került a főnökeivel, így azok visszavonatták az engedélyét, és kirúgták. A Roxban azonban senkit nem érdekelt az engedély, mert Doki tudta, hogy mit csinál. Kevés jobb sebész volt a környéken, mint Doktor Mac.

Az első személy, akivel Hézag találkozott, ahogy belépett az ajtón, az doki multifunkciós asszisztense, Hilda volt. Hilda tudta, hogyan kell a helyére illeszteni egy törött csontot, hogyan kell vért venni, és felöltöztetni egy magatehetetlent, ugyanakkor ő kezelte a számítógépet is. Karbantartotta a kartonokat és feljegyzéseket - na 84 és persze ügyelt, hogy néhány dolog biztosan ne kerüljön feljegyzésre. Mivel pedig troll volt, meg tudta nyugtatni a beszívott utcakölyköket, és tudta, hogyan kezelje az elégedetlen ügyfeleket, akik visszajönnek bajt keresni.

Hézag érkeztekor éppen egy helyi banda tagjának a karján cserélt kötést. Hézag ismerte őket; legtöbbjük ír emigráns volt, akárcsak ő maga. A sérült gyerek ork volt, és Hézagnak hirtelen az jutott eszébe, vajon a szülei is azok-e? Rengeteg metahumán nem találta a helyét az új „paradicsomban" és inkább az UCAS-ba emigrált. Két másik srác is ott állt mellette, és unott képpel figyelték az eseményeket.

Ó, Hézag! - mosolyodott el Hilda, amint meglátta az érkező lányt. - Ülj csak le! Egy perc, és jövök, drágám.

Pár perc alatt befejezte a kötözést, eltette a felkínált pénzt, és útjára bocsátotta a három kölyköt.

Úgy látom, megy az üzlet - mondta Hézag, ahogy a troll közelebb ért.

Mint mindig - sóhajtott Hilda. - Könnyebb dolgunk lenne, ha nem kellene állandóan a bandák tagjait foltozgatnunk, de az ő pénzükkel tudunk segíteni olyanokon, akiknek egyáltalán nincsen. El sem hinnéd, milyen fura eseteink vannak mostanában. Remélem, 85.

nem valami új betegség ütötte fel a fejét. Egyébként mit tehetünk ma érted? Nem vagy jól?

Nem, semmi ilyesmi - rázta meg a fejét Hézag csak szeretnék beszélgetni Mackel, ha van rám egy kis ideje.

Persze. Maradj itt egy kicsit, máris megnézem. Hilda eltűnt a klinika hátsó szobáinak egyikében, majd percekkel később dr. MacArthurral az oldalán tért vissza. Őszülő hajával és ráncos arcával doki lényegesen többnek tűnt a koránál. Nemrég múlt 37, de kinézett vagy negyvenötnek. Ennek ellenére még elég fitt volt, akár egy katona. Egy vérmocskos orvosi köpenyt viselt - a felirat szerint a Szent Ilona kórház „ajándéka" volt. Barátságos mosollyal közeledett a lányhoz.

Gyere, beszélgessünk az irodámban - intett. Hilda közben leült az asztalához, és a számítógépen kezdett pötyögni. A billentyűzet az ő hatalmas ujjaihoz volt méretezve, ami egy dekás szemében - mint Hézag - elég furcsa látványnak számított.

Bementek a férfi irodájába. Doki az asztal mögötti fotelba ült, és gyanakodva figyelte a szemközti széken feszengve ülő lányt.

Nos, mit tehetek érted? - kérdezte végül.

Hézag vonakodott, nem tudván, hogy kezdjen bele a dologba; végül nagy levegőt vett, és erőtlenül megszólalt: - Egy orvosi kérdésem volna. Persze csak hipotetikusan.

Mac bíztatólag bólogatott.

Folytasd.

Hogy... hogyan történik egy nemi csere operáció?

Mac szemöldöke kissé megemelkedett.

Nőből férfi? - kérdezte.

Hézag bólintott, de közben kissé megremegett a szája.

Nos, ez nem egyszerű ügy. Ez a fajta - nőből férfi - procedúra lényegesen nehezebb, mert egy mesterséges Y-kromoszómát is be kell ültetnünk a klónozási eljárásba. Azután jönnek a szervnövesztések, melyeken nemcsak a külső nemi szerveket értem, hanem a belsőket is, és természetesen a beültetés után következik egy intenzív hormonterápia. Az egész folyamat több tízezer nuyenbe kerül, és hónapokat vesz igénybe. Az eredmény ráadásul nem száz százalékosan garantált, Tudod, a munkám során elég sok kozmetikai műtéttel találkozom, de nem efféle nemi cserékkel.

Értem - mondat a lány szinte suttogva.

Tudom, hogy nem az én dolgom - kezdte Doki és megértem, ha nem válaszolsz, de megkérdezhetem, miért akartad ezt tudni?

Ez személyes, semmi üzlet.

Értem. Ebben az esetben visszavonom a kérdést, de ha van valami... bármi, amiről beszélni szeretnél...

Nem, de kösz az infót Doki - pattant fel a helyéről Hézag.

Szívesen - állt fel a férfi is, hogy ajtót nyisson. - Vigyázz magadra!

Igyekszem - mosolyodott el halványan.

Elköszönt Hildától, és visszament az autójához. Miután beült, megadólag nekinyomta a homlokát a kormánynak, és ott pihentette a fejét pár percig. Nem volt még kedve hazamenni, csak tovább növelné az érzelmi dilemmát magában. Mindenesetre eszébe jutott egy hely, ahol megszabadulhat egy időre háborgó érzelmeitől.

Egy órával később Dél-Boston egyik bárjában ült a pultnál, és épp az utolsó korty whiskyt öntötte le a torkán. Ahogy a pohár kiürült, hangosan koppant a söntésen. Megrázta a kezében, mire a jég koccanó zajára a pincér odalépett hozzá.

- Még egyet! - Azzal a pultra tett egy bankjegyet. A fickó eltette a pénzt, és töltött még egy pohárral. Hézag nyomban belekortyolt az újabb italba, és élvezettel fogadta, ahogyan az alkohol végigperzseli a torkát és a gyomrát. Boldogan élte át azt a pár pillanatnyi tompaságot, amit a whisky nyújtott. Pontosan erre volt most szüksége. Tompaságra. Legalább megszabadul a kínzó tehetetlenségtől és felesleges gyötrelmektől.

Ismét lehordta magát, hogy ilyen idióta. Természetesen már az első találkozásuk óta vonzódik Karomhoz, ami azt illeti, nagyon is. Azután kiderült, hogy kettejük között nem lehet semmi, ezért próbálta félretenni az érzelmeit, és csak barátként gondolni a másikra.

Ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy azt az elején gondolta, főleg mivel legtöbbször együtt dolgoztak, így szükségképpen rengeteg időt töltöttek egymás mellett.

Egymás mellett - fintorodott el Hézag, és egy újabb kortyot küldött a sokadik után.

Azután egyszer csak Karom meglátja a rég halott szerelmét. Lehetséges ez egyáltalán?

A pokolba is, hiszen miért ne? Végül is Karom egy mágus. Ráadásul, ha el tudja fogadni azokat a dolgokat, amiket a férfi csinál, meg azt, hogy egész Írországban csak tündék élnek, ráadásul hogy a pult túloldalán a pincérnek olyan képe van, mint a mesében a gonosz manónak, akkor miért pont szellemek ne létezhetnének?

A válasz egyértelmű volt. Azért nem akarta elfogadni, mert ez a szellem az volt, aki. Ráadásul elképesztő fájdalmat okozott Karomnak, ezt a vak is láthatta. A férfi végre elfelejtette a régi emlékeket és fájdalmakat, és akkor hirtelen felbukkan Jase a múltból. De tulajdonképpen el lehet felejteni azt, akit ennyire szeretett az ember.

Belenézett a pohárba, és addig forgatta azt, míg a whisky körbe nem táncolta a szabályos alakú jégkockákat. Talán azért hitt még a csodákban, mert sosem látta, hogy a férfi komolyan venne bármilyen kapcsolatot is. Még bízott benne, hogy egy napon észreveszi azt, ami mindvégig ott volt előtte. Erre most a szerelme egyszer csak visszatér a halálból.

A gondolat, hogy féltékeny egy szellemre, fájdalmas mosolyt csalt az arcára. Hirtelen képtelenségnek tűnt, hogy elment dr. Machez, csak hogy olyanná operáltassa magát, akit Karom szeretni tud legalább annyira, amennyire ő szereti a férfit. Rájött, hogy ő semmiképpen sem akar férfi lenni, de nőként pedig Karomnak nem kell...

Tojd le! - motyogta maga elé, és kiitta a poharát. Most nagyon utálta, hogy a másik ennyire kedves, jóképű és ilyen átkozottul elérhetetlen. Visszatette a poharat a pultra, és hirtelen nagyon szükségét érezte, hogy megüssön valamit.

Ariel? - kérdezte egy hang a háta mögül. Azonnal felismerte a senkiével sem összetéveszthető akcentust.

Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd nagyon lassan megfordult. Úgy érezte, most ő lát szellemet.

Ian? - hebegte.

Csak ült, és lan O'Donnelre bámult, aki épp úgy állt ott előtte, mint tíz évvel korábban, amikor utoljára látta. Már több mint negyvenéves kellett, hogy legyen, mégis sokkal fiatalabbnak látszott. A haja ugyanolyan vörösesbarna volt még mindig, bár kicsit több őszes szál volt benne, mint amennyire Hézag emlékezett. Ápolt szakálla mögül pedig barátságosan mosolygott rá. Az öltözéke sem sokat változott. Inkább gondolta az ember, hogy a régi vadnyugatról jött, mint Írországból. Most is farmert viselt, bakancsot, egy hosszú ujjú pólót és egy térdig érő hasított bőrkabátot, melyen itt-ott látszott, hogy páncéllemezeket rejt.

Ariel Tyson, hiszem, ha mondom! - emelte fel a hangját. Még mindig ugyanúgy beszélt, és pont úgy csillogott a szeme, mint akkor. Ráadásul Hézag éppen annyira vonzónak is találta ezeket a tulajdonságokat.

Ian, mit csinálsz te itt?

Nos, ez egy félig-meddig szabad ország - kezdte -, és én betértem egy italra. Szabad? - mutatott a lány melletti székre. Hézag csak bólintott.

Úgy látom, beelőztél - mutatott az üres pohárra, majd a pincér felé fordult. - Whiskyt tisztán, és még egyet a hölgynek.

Ahogy a poharak megérkeztek, Ian felemelte a sajátját, majd a lányéhoz koccintotta.

A régi időkre.

Fura, hogy ezt mondod - mosolyodott el a lány -, mert épp most beszéltem rólad valakivel.

Egy barát? - emelte meg kissé az egyik szemöldökét a férfi.

Ariel képtelen volt türtőztetni magát, és hangosan felnevetett.

Igen - bökte ki végül. - De semmi több.

És elmondtad neki, hogy hogyan tört össze a szívem, amikor láttalak elmenni?

Ian, én...

A férfi megfogta Ariel kezét.

Sajnálom. Nem kellett volna ezt mondanom. Csak... tudod... annyi idő telt el, és én még mindig képtelen vagyok kiverni téged a fejemből.

Azt akarod mondani, hogy nincs egyetlen nő sem Ian O'Donnel életében mostanság?

Ian vállat vont, és megitta a maradék italt. Letette az üres poharat, aztán egy pillanatra elgondolkodott.

Nincs túl sok nő, aki elviseli a magamfajtát. Ami azt illeti, csak egy ilyen jut eszembe.

Hazug.

Ez az igazság. Elég furcsa, hogy ennyi év után éppen most futunk össze. Éppen délelőtt gondolkodtam, hogy vajon merre vagy, és mit csinálsz, erre lám, most itt ülsz mellettem.

Hézag is gyorsan felhajtotta az italát.

Most már tényleg mennem kell - mondta. Érezte, hogy kezdenek az érzései megint irányíthatatlanul összekuszálódni.

De Ian nem engedte el a kezét.

-Bárcsak ne lenne muszáj! Maradj még egy kicsit! Úgy értem, mi lehet olyan fontos, hogy ne tudnál egy kis időt tölteni egy régi baráttal?

Hézag elmosolyodott. Igaza volt. Semmi sürgős dolga nem akadt. A kutatás igazán várhat még pár órát. Ma este pedig senkinek sem hiányzik már.

- Hát legyen. Miért is ne?

Nem tudta eldönteni, hogy mi okozza azt a furcsa melegséget és megnyugvást, amit érzett. A whisky vagy a férfi társasága.

Ebben a pillanatban nem is érdekelte igazán.

9.

Másnap Karom Aracosszal érkezett az Avalonba. Nem sokkal múlt dél, így a Landsdown Street még teljesen kihalt volt. Élettel ez a környék csak éjszaka telt meg, ekkor a szórakozni vágyók kígyózó sorokba rendeződtek a legtrendibb és legmenőbb szórakozóhelyek előtt. Ilyenkor csak páran lézengtek errefelé, illetve néhány hajléktalan szunyókált a kapualjakban, míg valaki el nem zavarta őket.

Karom leszállt Aracosról, mire a motor egyik pillanatról a másikra köddé vált. A familiáris ennek ellenére ott maradt, de a fizikai világ számára teljesen láthatatlanul és érzékelhetetlenül. Várt az asztrál síkon, hátha a férfinak szüksége van rá.

Ezek a nappali mozgások már kezdenek a szokásoddá válni - hallotta Karom az elméjében. - Ez azt jelenti, hogy feladod az éjszakai életet?

Addig nem, míg ebben az üzletben utazom - felelte gondolatban. - Egyébként biztonságosabb ilyenkor találkoznia a csapatnak, amikor üres a klub, ráadásul van néhány megbeszélnivalónk. Jut eszembe. Mi a gond? Te úgyse alszol.

Igaz - érkezett a válasz némi gúnyos érzelemhullámmal együtt de ez a hely sokkal érdekesebb éjszaka.

Úgy érted, könnyebb szerezni egy italt.

Többek közt.

Karom a hátsó ajtón ment be a klubba. Akik itt dolgoztak, ismerték és tudták, hogy árnyvadász. Az sem zavart senkit - legalábbis nem merték szóvá tenni - hogy mágus, ráadásul mindig van vele egy szövetséges szellem is. Amennyire lehetett, ezek a különlegességek csak fokozták az emberekben az iránta érzett tiszteletet.

A lépcsőn felment egészen Boom irodájáig. Az ajtó előtt megállt, és megvárta, míg Aracos jelez neki.

Minden rendben.

Minden esetben előre küldte a szellemet, hogy kémkedjen. Még ilyenkor is, ha a második otthonának tekintett helyre jött. Nem akarta a legkisebb kockázatot sem vállalni. Ez a fajta óvatosság már több alkalommal is megmentette az életét.

Kétszer kopogott az ajtón, majd kis szünet után még egyszer. Rövid idő múlva az ajtó kinyílt, és Val beengedte a férfit.

Boom a súlyos irodai asztal mögött elmerülten tanulmányozta az előtte lévő áttetsző képernyőn futó 96 adatokat. Mellette egy széken Kalapács ült. Bőrdzsekije lazán a szék támlájára volt terítve. Az ork egy keki nadrágot és egy golyóálló pólót viselt. Pisztolya a hóna alatti tokban pihent. Sosem maradt fegyvertelenül. Nagyon ritka, kivételes alkalmakat leszámítva - de kedvenc vadászkése, amely általában a csizmájába van rejtve, olyankor is karnyújtásnyi távolságon belül van hozzá. Hát igen. A túlélésért mindent.

Val becsukta az ajtót és visszaült a kanapéra. Ő is akcióhoz volt öltözve. Talpig feketében: farmer, póló, bakancs. A kabátja a heverő egyik karjára volt ledobva.

Karom körbepillantott, majd megkérdezte: - Hol van Hézag?

Val és Kalapács egy vállrándítással felelt csak. Boom az egyik szabad szék felé intett.

- Még nincs itt - mondta ki végül a nyilvánvaló tényt, majd kis szünet után még hozzátette: - Hívott nemrég, hogy megkapta az üzenetet, de pár percet késni fog.

Karom bólintott, és ledobta magát az egyik székre. Kíváncsi volt, mert nem Hézag stílusa, hogy késsen, de nem akarta tovább faggatni Boomot. Ha magától nem mond többet, akkor valószínűleg nem tartozik rá a dolog.

Szóval? Bekapta a horgot? - vágott a közepébe Karom.

Boom elvigyorodott és bólintott.

Tegnap éjjel.

Hát, ez nem tartott sokáig - állapította meg Kalapács.

Mire számítottál? - kérdezte Val. - Ez az öltönyke teljesen rá van kattanva a szimekre. Ha pedig egyszer ráindulsz ezekre, nem bírod ki nélkülük néhány óránál tovább.

Karom tudta, hogy Val tapasztalatból beszél. Kölyökként ő is rabja volt a chipeknek. Csak egy másik, hasonlóan erős megszállottság tudta kigyógyítani a függőségből. A vezetés. Amint tehette, beültette a szükséges irányítórendszert a testébe. Azóta rigó. Karom is többször elgondolkodott, hogy vajon mi lenne most vele, ha anno, amikor még csak ébredeztek a képességei, van elég pénze egy adatjack-re. Vagy akármi történik, ha Jase nem talál rá, és tanítja meg neki, hogy ő nem őrült, és el kell fogadnia magát annak, ami.

Itt vagy pajtás? - próbálta Boom visszarántani a férfit a gondolataiból.

Mi? Ja, igen! Bocs.

Azt hittem, megint testen kívül vagy és minket figyelsz.

Nem, csak gondolkodtam - nevetett Karom. - Mit is mondtál?

A troll felhúzta az egyik szemöldökét.

Megmondtam neki, nem biztos, hogy kapcsolatba tudok lépni veled, de ha sikerül jelentkezni fogok.

Kétségek közt hagytad? - kérdezte Kalapács. - Mi van, ha keres valaki mást?

Boom a fejét rázta.

Nem fog. Már csak azért sem, mert rajtunk kívül zéró embert ismer az utcán. Minket is csak azért talált meg, mert hagytunk neki egy nyomot, amit követhetett. Ráadásul ez az ember képtelen logikusan és főleg eredményesen gondolkodni, míg meg nem kapja a szokásos napi adag önbizalmat a chipekből. Ne aggódj, az éhsége elvezeti hozzánk. Egyébként minél tovább várakozik, annál biztosabb, hogy megveszi, amink van, és főleg hogy azonnal használni is fogja.

És akkor megfogtuk - tette hozzá Karom elégedetten.

Két kopogás, kis szünet és újabb két kopogás. Karom felállt, és az ajtóhoz lépett. Miután Aracos jelzett, kinyitotta az ajtót.

Hali! - köszönt Hézag.

Üdv! - felelt Karom, miközben becsukta az ajtót.

Nem kerülte el a férfi figyelmét, hogy Hézag ugyanabban a ruhában van, mint tegnap, amikor meglátogatták Otabit. A lány nem volt az a tipikus divatcica, de Karom azért azt tudta, hogy nem szívesen alszik abban a ruhában, amit másnap is hord. Ebből arra következtetett, hogy valószínűleg nem ment haza tegnap, miután elváltak útjaik.

Hézag leült egy székre, Karom pedig a kanapéhoz ment, és Val mellett foglalt helyet.

Nem sokról maradtál le - kezdte Val, Hézagnak címezve. - Boom most mondta, hogy beszélt az öltönykével, de még nem hívta vissza.

Ekkor egy elektronikus csengetés hallatszott az asztal felől. Boom megnyomott egy gombot, mire a kijelzőn megjelent a hívó fél azonosítója. A troll önkéntelenül is elvigyorodott.

A falra festett ördög - mondta. - Úgy látszik, valaki türelmetlenkedik.

Megnyomott egy másik gombot, mire a hívást átirányította a beépített telefonjába, közvetlenül a halló- és beszédközponthoz csatlakozott. Egy harmadik gombot is megérintett bütykös ujjával, mire a fali hangszórók egy reccsenő hang kíséretében életre keltek, hogy a többiek is hallják a beszélgetést.

Hello? - hallatszott Otabi ideges és türelmetlen hangja.

Hello, Mr. Otabi - üdvözölte Boom - Mit tehetek önért?

Csak amiatt érdeklődöm, hogy van-e valami előrelépés... azzal kapcsolatban, amiről korábban már beszéltünk?

Ami azt illeti, igen - pillantott a troll Karomra. - Éppen hívni akartam. Elrendeztem még egy találkozót ma estére. Tizenegy órakor itt a klubban, ha megfelel.

Nem lehetne... esetleg... valamivel korábban?

Megnézem, mit tehetek az ügy érdekében. Nézzen be tíz felé, és meglátjuk, hogy alakul a dolog.

Rendben - felelte Otabi, majd némi habozás után még kinyögte. - És mi van az árral?

Négyezer nuyen. Ebben benne van a dekk és a kért módosítások is. Fizetés egy ellenőrzött kártyán.

Hosszú szünet következett a beszélgetésben. A szobában ülők sorban egymásra néztek.

Rendben. Akkor tízkor - hangzott végre a válasz, amire mind vártak.

Úgy legyen - felelte Boom, mire Otabi bontotta a vonalat. A troll örömében összecsapta hatalmas tenyerét, és jókedvűen fordult Karom felé. - Ez rendben lesz. Már csak ki kell fárasztani, és a szákba vele.

A hardverrel minden rendben? - kérdezte Karom.

Boom bólintott.

Még mindig megvan a szimchip. Szereztem még néhány csecsebecsét a barátunknak, és egy módosított Fuchi gépet. Az egyik haveromnak van egy egész rak- tárnyi abból a cuccból, ami akkor került az utcára, mikor a cég csődbe ment. Megcsinálta azt a néhány változtatást, amit kértem, kérdezősködés nélkül.

Remek! - mondta Karom. - Akkor már csak meg kell várnunk az estét, és nyélbe ütni az üzletet Otabival. Ezúttal semmi nem jöhet közbe.

Senki nem hozta fel, hogy a legutóbbi találkozó éppen őmiatta hiúsult meg.

Rengeteg időnk van még - szólalt meg Kalapács. - Talán ellenőriznünk kéne még egyszer, hogy minden a helyén, és úgy történnek a dolgok, ahogy terveztük. Hogy állunk? - fordult Hézag felé.

Úgy tűnt, a lány elgondolkodott, majd a hirtelen beállt csöndre felkapta a fejét. Láthatóan egészen máshol volt gondolatban.

102

Ó, igen - szedte össze magát minden oké. Nem lesz gond. Nem merészkedhetek túl mélyre a rendszerben, mert a végén még riadót váltok ki, de meglesznek a szükséges adatok.

Nagyszerű! - örvendezett Karom. - Azt hiszem, akkor nem lesz probléma.

Előhívta a beültetett órát. A kis kijelző felvillant a látómezejében. Még órák voltak az esti találkozóig.

Kinek van kedve egy kis kajához? - kérdezte. - Éhen halok.

Kalapács és Boom rögtön bólintottak a felvetésre. Mindenki ismerte a két férfi elképesztő étvágyát. Val is jelezte, hogy számíthatnak rá.

Én azt hiszem, elpasszolom - pattant fel a székből Hézag, és hanyagul a vállára vetette a kabátját. - Van még néhány dolog, amit el kell intéznem. Szükségetek lesz rám ma este?

Azt hiszem, nem - felelte Karom.

-Jó. Akkor szerintem ellenőrzöm még egyszer a Mátrix fedezetet. Hívjatok, ha indulunk! - Azzal minden további szó nélkül az ajtó felé indult.

Hát... - mondta Karom, miközben az ajtó kinyílt és becsukódott -, ... persze.

Értetlenül a többiekre nézett, de ők vállrándítással elintézték a dolgot. Azért azt bíztatónak vette, hogy nem ő az egyetlen, akinek fogalma sincs róla, hogy mi a fene ütött Hézagba.

Nem sokkal később mindannyian a kedvenc éttermükben ültek a kínai negyedben. Kicsit furcsán hatott, hogy ilyen korán itt vannak, mert általában egy-egy vadászat után ugranak be lazítani. Szerencsére a legtöbb kínai vendéglő egész éjjel nyitva tartott.

Karom megragadta az egyik csirkeszárnyat és jóízűen beleharapott az omlós húsba. Ahogy megforgatta a falatot a szájában, végül kimondta azt, ami legtöbbjükben ott motoszkált.

Elég furcsa, hogy Hézag ilyen hirtelen lelépett.

Az étteremben elég nagy volt a zaj ahhoz, hogy normális hangon lehessen beszélgetni, ráadásul Aracos is figyelt minden gyanús jelre.

Azért annyira nem furcsa - szólalt meg Kalapács, miközben elpusztított még egy combot. A csontot a tányérra dobta, majd folytatta: - Szokása, hogy ennyire ráharap dolgokra.

Úgy érted, megszállott - somolygott Val.

Kalapács is elvigyorodott.

Nos, ezt azért nem mondanám... legalábbis szemtől szembe biztosan nem. Úgy értem, ha valamibe belekezd, akkor abba beleadja minden energiáját, és kétszáz százalékosan csinálja. Szerintem csak arról van szó, hogy még egyszer ellenőrzi azt, amit már vagy tízszer megtett.

Jaa - bólogatott Karom -, ez igaz lehet, de ez nem az a fajta meló, amiben túl nagy szerepe volna. Előásta az infót Otabiról, és akad egy kis háttérfedezet is, de a legnagyobb rész ezúttal ránk hárul.

Hát ez az! - csatlakozott Boom is a beszélgetéshez. - Nincs túl sok teendője, úgyhogy biztos akar lenni benne, hogy az legalább tökéletes lesz.

De lehet, hogy úgy érzi, kimarad mindenből - spekulált tovább Val, miközben még egy adag rizst szedett a tányérjára. - Úgy értem, ez előfordul, ha nem nagyon van szereped az előadás során.

Igen, de ez mindannyiunkkal előfordul olykor - morfondírozott tovább Karom. - Lehet, hogy valami bántja?

Te vagy a mágus - mondta Kalapács teli szájjal -, mondd meg te!

Megtehetném, ha megnézném asztrálisan is, de nem szokásom mindenkit megbámulni. Ráadásul 105.

mikor észrevettem, hogy furán viselkedik, már el is ment. Egyébként nem tartanám helyesnek a barátaim auráját elemezgetni engedély nélkül.

Ezt értékelem, haver - bólogatott Kalapács, majd Val felé fordult. - Emlékszel, hogy Geist állandóan ezt csinálta? Úgy nézett az emberre, mintha egyenesen átnézne rajta. Haver! Felállt a szőr a hátamon tőle.

Na, igen - nevetett Val -, és nem te voltál az egyetlen akit ez zavart. Nehéz elviselni valakit, aki már előbb tudja, hogy mit fogsz érezni, mint te magad. Hamar idegesítő lesz az illető.

Tényleg? - kérdezte Karom. - Én azt hittem, a legtöbb nő pont ilyen pasit akar.

Ami azt illeti, különbség van érzékeny és túl érzékeny között - mondta Val, miközben végigfuttatta az ujját a pohara peremén, majd csintalanul elmosolyodott. - Azt hiszem, Karom, te viszont elég érzéketlen vagy.

10.

Roy Kilaro egyre biztosabb volt benne, hogy Dan Otabi az ő embere, és ezért úgy döntött, ideje kicsit jobban szemmel tartani. Előbb vagy utóbb hibázni fog, és akkor Roy dicsőségesen leleplezheti a cég előtt a saját keblén nevelkedett kígyót.

Talán még előléptetést is kaphat. Esetleg a belső biztonsági csoportnál. De ki tudja? Talán még a híres - vagy hírhedett, ez nézőpont kérdése - Szeráfok közé is bekerülhet. Ők alkották a cég kémelhárító csapatát. Vérbeli profi mindahány.

Roy úgy döntött, készít egy kis figyelő programot, és beállítja a céghez. Különösen azt a területet vette górcső alá, ahol Otabi is dolgozott. Remélte, hogy a bemutatkozásával ráijeszt annyira, hogy a fickó hibát követ el.

Amint beállította a képernyőket, elment a legközelebbi műszaki boltba, és vett egy követőt. Az igaziakhoz képest ez csak egy játékszer volt. Többnyire az aggódó szülők vásároltak ilyeneket, hogy nyomon tudják követni a rakoncátlan gyerekeiket, amikor azok kölcsön veszik apuci kocsiját. Mindegy, a célnak most ez is megfelelt.

Innen a Cross MV üzeméhez ment, és a parkolóban megkereste Otabi autóját. Miután rátalált, ügyelve, hogy senki ne vegye észre, rögzítette a kis jeladót a hátsó lökhárító alatt. Azután visszaült a kocsiba, és várakozott. Jobb dolga nem lévén, megnézett magának mindenkit, aki csak a parkolóban megfordult. Baromira unalmas volt.

Késő délutánra járt, amikor meglátta Otabit, amint kijön az épületből, és elhajt a kocsijával. Roy bekapcsolta a követőrendszert, és diszkrét távolságra tőle utána ment. Nem félt, hogy lemarad, mert még így is jóval a hatótávolságon belül maradt, de a délutáni forgalomban szinte teljesen észrevétlen tudott maradni.

Úgy egy kilométerre a vállalattól a férfi leparkolt a kocsijával, és egy nyilvános telekomhoz sétált. Roy hirtelen nagyon bánta, hogy nem vett lehallgató berendezést is. Már az is elég lett volna, ha csak azt fel tudja venni, amit Otabi mond, de most már késő bánat. A beszélgetés alig egy percig tartott, utána a férfi visszaszállt az autójába, és elindult.

Roy egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy megkeresi a telekomot, és feltörve a memóriáját megtudja, kivel beszélt Otabi. Végül túl kockázatosnak találta a dolgot, így jobbnak látta, ha csak lapul, és megvárja, mi lesz a következő lépés.

Átmentek egy másik kerületbe, és ott egy bankhoz hajtottak. Néhány perc múlva innen egy autós gyorsétteremhez mentek, ahol Otabi némi ennivalót vett magának, végül visszatértek az irodába.

Roy utána egészen a munkaidő végéig nem látta a férfit. Ahogy ismét feltűnt, beszállt a kocsijába, és egyenesen hazament. Úgy tűnt, nem nagyon zavartatja magát a betörés miatt. Egyetlen rendőr sem volt a környéken, és amennyire Roy tudta, nem is volt a nap folyamán. A gyanúja beigazolódni látszott. A férfinak valami komoly rejtegetnivalója van. Lehet, hogy ahhoz a beszélgetéshez van köze, amit délután bonyolított. Most, hogy visszagondolt, Otabi egész nap ideges és izgatott volt, mintha csak várna valamire. Roy a gondolataiba merülve ült az Arlington Parkkal szemközti parkolóban, és langyos szójakávét kortyolgatott.

Kilenc-harminckor tűnt fel ismét Otabi. Kihajtott a kocsijával, és a híd felé vette az irányt. A forgalom valamelyest csillapodott már, így Roynak ezúttal jobban kellett figyelnie, hogy a másik ne vegye észre, de azért ő a közelében tudjon maradni. A belváros felé tartották.

A Fenway Parknál Otabi bekanyarodott a stadion parkolóházába. Roy tett egy kört az épület körül, de egyetlen szabad helyet sem talált, így kénytelen volt ő is bemenni. Szerencséjére közel a bejárathoz valaki éppen távozott, így ő be is állhatott. Leállította a motort, lekapcsolta a fényeket, és várt. Nagyon remélte, hogy Otabi nem vette észre, és nem is távozott még. A szerencse ezúttal mellé szegődött. A férfi nemsokára feltűnt a kijáratnál.

Roy lejjebb húzódott az ülésben, és csak a visszapillantó tükörben figyelte a másikat. Otabi mit sem sejtve követőjéről, zsebre tett kézzel, gyalog indult útnak. Átvágtak a parkon, és végül a Landsdown Streeten kötöttek ki.

A környék zsúfolva volt szórakozóhelyekkel. Otabi odament az egyikhez, amelyik fölött kék neonbetűkkel az Avalon felirat állt. Beállt a sorba.

Roy megvárta, míg Otabi eltűnik a bejárati ajtó mögött, akkor ő is beállt a sorba. Néhány perccel később kifizette a belépőt, és izgatottan ő is bement.

Nem vette le a dzsekijét, mert úgy gondolta, ha a dolog rosszul sül el, a páncéllemezek még jó szolgálatot tehetnek. Ekkor döbbent csak rá, mennyire fegyvertelen is valójában. Ha forró lesz a talaj, az egyetlen, amit 110 tehet, hogy rohan. Igaz, nézett körül, a jelenlévőknek még annyi védelmük sincs, mint neki, bár néhány alakon hosszú kabátot látott. Igaz, alatta alig viseltek némi ruhát.

Még elég korán volt, így a hely nem volt tömött. A zene mindenesetre már teljes erőből dübörgött. A mélynyomók hangját Roy a csontjaiban érezte. Színes fények cikáztak, a táncteret pedig derékig sűrű füst borította. Igyekezett a fal mellett maradni, minél kevesebb feltűnést keltve ezzel.

Nemsokára megpillantotta Otabit. A férfi nem a tánctéren múlatta az időt, hanem az egyik asztalnál beszélgetett egy férfival. Az is angló volt, és nagyjából ennyit tudott Roy megállapítani. Semmi jellegzetes nem volt benne, ráadásul nem merte őket nagyon feltűnően bámulni.

Az asztalon kettejük közt egy kis csomag hevert. Nem látszott, mi van benne. Rövid beszélgetés után Otabi elővett egy plasztikrudat és átadta a férfinak. Roy gyanította, hogy délután a bankban vehette magához. A másik ellenőrizte, és valószínűleg elégedett lehetett vele, mert Otabi elé tolta a kis csomagot. Az idegesen felkapta az asztalról, és már indult is a kijárat felé.

Roy igyekezett odébb állni a bejárattól, nehogy észrevegyék. Várt még néhány percet, majd ő is távozott. Nem nézett többé a férfira, aki még mindig az asztalnál ült.

Otabi egyenesen hazament, és nem is mozdult ki már aznap este. Roy egy ideig még várakozott, utána úgy döntött, ideje nyugovóra térnie, és elindult a hotel felé, ahol megszállt. Közben végiggondolta a helyzetet. Gyanította, hogy a csomagban chipek lehetnek, esetleg drog. Az elsőt valószínűbbnek tartotta, mert Otabi nem az a típus volt, aki az organikus szereket hajszolja. Ráadásul a céges alkalmazottak körében, a nagyfokú stressz következtében kínosan gyakori volt a szírnek használata. Az utóbbi időben a JMÉ is elterjedőben volt, de annál azért okosabbnak hitte a férfit. Persze más is lehetett a csomagban - folytatta az elmélkedést de mindenképpen valami illegálisról lehet csak szó, tekintettel a körülményekre.

Csak akkor vette észre, mennyire fáradt, amikor visszaért a szállodához. Leparkolta a kocsit, és rögtön fel is ment aludni a szobájába.

Egész idő alatt nem sejtette, hogy őt is követi valaki.

11.

Ahogy Dan Otabi és Roy Kilaro elhagyták az Avalont, egyikőjük sem vette észre az épület tetejénél lebegő kis robotot. Az egész akkora lehetett, mint egy szemetes kuka. Matt fekete festése egészen észrevehetetlenné tette a neonreklám mögött. Éjszaka volt ugyan, de a beépített lencséin át nappali fényben látta az egész utcát. Rögzített mindent. Az apró izzadság- cseppet Otabi szemöldöke fölött, és a férfi ideges pillantásait, aki őt követte.

Valkűr óvatosan a két férfi után lebegett. Gondosan a házak oldalához simult, úgy két emelet magasságban. Egyikük sem sejtette, hogy követi őket. Hála a rigóbeültetésnek, Val mindent rögzített a robot memóriájába, miközben ő Boom irodájában feküdt a kanapén. Úgy tűnt, alszik, de minden érzéke a távirányítású géppel volt összekapcsolva. Gondosan ráközelített a kamerával mindkettőre, hogy később minden részletet meg tudjanak vizsgálni.

Több nightklub mellett is elhaladtak, majd végül átvágtak a parkon. Néhányszor, ha semmi nem volt, ami eltakarja a kis repülőegységet, Val kénytelen volt átvágni a nyílt téren; ez kockázatos volt ugyan, de szerencséje volt. Mindkét férfi el volt foglalva a saját gondjával; egyik sem gondolta, hogy követik.

A második férfit követte, amikor a garázshoz értek. Az beszállt a kocsijába, Valkűr pedig gondosan rázoomolt a rendszámra. Hasznos lehet még. Ahogy elhagyták a parkolót, Val egy kicsit fellélegzett. A forgalom elég gyér volt, és most már semmi esélyük nem adódott, hogy felfedezzék őt, ahogy lebegve suhan utánuk az éjszakai fényben.

Gond lehet - mondta Boom, ahogy Karom belépett az irodájába.

Igen, láttam - mondta Karom. - Van ötlet, ki lehetett?

Val még mindig követi - intett a troll busa fejével a kanapén fekvő rigó felé. A lány mozdulatlanul feküdt, az ölében egy dekket szorongatva, amelyet egy vastag kábel kapcsolt össze a füle mögötti jackcsatlakozóval. A szeme csukva volt, de a többiek tudták, az elméje a gép virtuális világában nagyon is aktív. Ismerték any- nyira, hogy minden lehetséges részletet rögzíteni fog, így lesz alkalmuk rá, hogy kielemezzék a helyzetet.

Ez veszélyeztetheti a vadászatot - mondta Kalapács.

Karom bólintott. Ebben az aggodalomban mindany- nyian osztoztak.

Talán. Azért ne csapjunk még a Panic gombra, míg nem tudjuk, ki a fickó, és miért követi Otabit.

Nincs túl sok variáció, hogy miért teszi - morogta Kalapács.

Én tudnék néhányat mondani - szólt közbe Boom. - Lehet egy zsaru, aki a betörés miatt nyomoz, vagy csak gyanús neki a dolog. Attól függ, Otabi mit mondott a Knight Errantnak. Esetleg lehet egy barát, akit Otabi kért meg, hogy figyeljen, nehogy gond adódjon...

De lehet céges ügynök is, mert Otabi potenciális veszélyt jelenthet - tette még hozzá Karom.

Igen, ez a legvalószínűbb - bólogatott Boom.

Mivel pedig a Cross is érintett a dologban, akad még egy lehetőség - folytatta Karom. - Szeráf is lehet.

Az árnyak közt jól ismerte mindenki a Szeráfokat. Hírhedetten hatékonyak és kegyetlenek voltak, ha arról volt szó, hogy meg kellett védeniük a cég valamelyik alkalmazottját.

Nem hiszem - rázta a fejét Boom. - Túl könnyen kiszúrtuk. Amit láttunk, az alapján amatőr ahhoz, hogy szeráf legyen. Ha figyelnék Otabit, sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen lett volna észrevenni.

Igazad van - gondolkodott el Karom. - Ez azonban még nem zárja ki, hogy valamelyik biztonsági csoporthoz tartozzon. Megvannak róluk az akták?

A troll bólintott, majd megnyomott néhány gombot az asztalon. Karom és Kalapács közelebb húzódtak, hogy ők is lássák, mi történik. Az eddig sötét kijelző most kivilágosodott, és hamarosan négy kép jelent meg a férfiról, aki követte Otabit. Ezeket a felvételeket a klubban elhelyezett biztonsági kamerák rögzítették. Boom kinagyította az egyiket, és állított a felbontáson, hogy jobban kivehető legyen az arca is. Huszonéves angló volt - legalábbis annak látszott - vörös hajjal. Egy felirat nélküli bőrdzsekit viselt.

Nem rémlik az arca - mondta végül Karom. - Nem hiszem, hogy az aktája közte volt azoknak, amiket Hézag szerzett meg a Cross személyügyiseitől.

Boom lefuttatott egy gyors kép-összehasonlítást.

Nem. Egyáltalán nem szerepel a cég alkalmazotti adatbázisában.

Nem lehetett álcázva valahogyan? - kérdezte Kalapács. - Nem csak a hagyományos dolgokra gondolok. Esetleg mágia.

Elképzelhető - vont vállat Karom. - Nem mertem megkockáztatni, hogy asztrálisan is megvizsgáljam.

Észrevehetett volna, ha mágikusan aktív. De Aracos esetleg látott valamit. Aracos? - kérdezett a levegőbe.

A levegő remegni kezdett, mint mikor az aszfalt felforrósodik a nyári melegben, és egy pillanat múlva Karom vállán egy aranytollú sólyom jelent meg.

Aracos, észrevetted ezt a fickót? - mutatott a monitoron lévő képre.

Igen - a gondolathullámok ezúttal mindenkihez elértek a szobában. - Nem aktív, és semmi mágia nem volt rajta. Olyan biztos nem, amit megláthattam volna. Mindenesetre határozottan érdeklődött, hogy mi zajlik közted és Otabi között; kíváncsi, érdeklődő és egy kicsit nyugtalan.

Valamiféle kiberver? - kérdezte Karom. - Bármilyen.

Nem sok - felelte Aracos. - Csak egy kevés feji beültetés, mint neked.

Boom a kijelzőre mutatott.

Itt is látszik a jack. Csak némi fejimplant lehet.

Nem úgy hangzik, mint egy céglegény - vetette közbe Kalapács. - Szerintem még csak fegyver sem volt nála. Esetleg a kabátja alatt rejtegethetett valamit, de általában azt is észre szoktam venni, de itt semmi.

Akkor kivel van dolgunk? - kérdezte Karom egyre bizonytalanabbul. - Egy barát? Egy amatőr? Esetleg egy magánnyomozó?

Nem'tom - tárta szét a karját Boom. - Többet kell megtudnunk róla.

Az lesz a legjobb, ha felhívom Hézagot - mondta Karom.

Előhívta mentálisan az agyi memóriában tárolt telefonkönyvet, és kiválasztotta a megfelelőt. Egy kis ikon jelent meg a szeme előtt, jelezve, hogy a tárcsázás folyamatban. A kapcsolás után rögtön Hézag hangját hallotta: - Hello, hagyj üzenetet...

A sípolás után Karom félhangosan szólt: - Karom voltam. A klubban vagyunk. Hívj vissza! - Azzal bontotta a vonalat.

Nem vette fel? Ez nem rá vall - mondta Kalapács gyanakodva és egyszerre aggódva. Ő volt mindannyiuk közt, aki a legrégebben ismerte Hézagot.

Valamiért kikapcsolta a telefonját - vont vállat Karom. - Meg kell várnunk, hogy visszahívjon.

Újra a kijelző felé fordultak mindannyian. Néhány másik kameraállásból is megnézték a férfit, lefuttattak egy még alaposabb keresést a cég adatbázisában. Semmivel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Kifogytak minden ötletből, amikor Val hirtelen kinyitotta a szemét és felült. A csatlakozót kihúzta, és hagyta, hogy a gép visszatekercselje magába a kábelt. Megmasszírozta a tarkóját, majd kezét az ég felé nyújtva nagyot nyújtózott.

A robot hazafelé tart - mondta.

Felállt kezében a gépével, odament Boom asztalához, és leült közéjük.

Követtem a fickót Otabi lakásáig. Egy darabig még ott maradt, és figyelt, majd a 2-es úton kifelé elment egészen a West Inn szállóhoz. Van néhány felvétel a kocsiról és persze a rendszámról is. Hézag ezen el tud indulni, és majd meglátjuk, mi sül ki belőle.

Még egy dolog - folytatta Val. - Abból ítélve, ahogy Otabit követte, valószínűleg nyomkövetőt használt. Sosem ment túl közel a célszemélyhez, nehogy az észrevegye.

Úgy hangzik, mint egy profi - mondta Kalapács, de Valkűr a fejét rázta.

Nem hiszem. Úgy tűnt, sem fedezete nincs, sem pedig kész terve. Az egyetlen dolog az volt, hogy követi Otabit, és figyeli, hogy hol, mit csinál.

És ezzel vissza is térünk oda, hogy fogalmunk sincs, kivel állunk szemben - mondta Karom. - Val, töltsük le a felvett képeket, és nézzük meg, hátha jutunk velük valamire.

A robot közben visszatért, és a tetőn landolva várakozott, így Valkűr letöltötte a rögzített képeket, majd kiírta őket egy chipre, amit Boom asztali számítógépébe helyeztek. Többször egymás után végignézték a felvételeket, de így sem lettek okosabbak. Éppen végeztek, amikor megcsörrent a telekom.

Ez talán Hézag lesz - reménykedett Boom, és bekapcsolta a kihangosítót. A hang nem Hézagé volt, de valahogy mindannyiuknak ismerősnek tűnt.

Hé, haver, itt Derek. Nem tudok hosszan beszélni, de nyomon vagyunk. Majdnem megvan minden infó, ami csak kell. Készüljetek, minden a terv szerint halad. Vége.

Egy kattanás hallatszott, ahogy a másik végén valaki befejezi a beszélgetést. Boom kimért mozdulatokkal kikapcsolta a hangosítót, és enyhén meglepődve nézett a többiekre.

Apám! - ocsúdott fel elsőnek Val. - Ez még jobban elszállt, mint hittem.

Igen. A perszónaprogram elég gyorsan hatott - jegyezte meg Karom. - Boom! Elképzelhető, hogy a fickó kiszúrta a cselt? Vagy aki követte, figyelmeztette?

Egy rövid ideig a troll mérlegelte a tényeket, majd a fejét rázva válaszolt: - Nem. Láttad, hogyan reagált Otabi, mikor megmutattad neki a chipet. Hacsak nem ez a gyerek a világ legtökösebb színésze, kizárt hogy kamuzik. Akitől kaptam a cuccot, azt mondta, működni fog, és tudom, hogy ő is profi. Nem. Amíg használja a szimet, Otabi tényleg azt hiszi magáról, hogy ő Derek Hunt, a nagymenő árnyvadász, aki leleplez egy óriási összeesküvést, megszerzi a lányt, és a nap hőse lesz. Mindezt néhány órányi műsor alatt. - Kis szünet után még vigyorogva hozzátette: - Plusz a reklámidő természetesen. Egyébként az alapján, amit Val kis repülése kiderített, nem is volt módjuk beszélni egymással.

- Akkor úgy látszik, a dolgok némi kis közjátékkal ugyan, de rendben mennek - szögezte le Karom. - Addig nincs gond, míg Otabit nem veszélyezteti semmi. Oda kell figyelnünk az eseményekre, de a terv továbbra is marad a régi. Holnap estig reméljük már semmi nem jön közbe. Kis szerencsével még az előnyünkre is fordíthatjuk, hogy valaki gyanakszik Otabira. Mára végeztünk?

Boom bólintott.

Akkor mindannyian találkozunk holnap. - Azzal Karom felállt, és az ajtó felé indult. - Boom, ha Hézag telefonál, avasd be, és szólj neki, hogy tudjon meg mindent, amit csak lehet az új barátunkról. Legalább a nevét tudni akarom, és hogy kinek dolgozik, mielőtt ez az egész véget ér. És szólj neki, hogy hívjon fel, rendben?

Hézag a hátára fordult az ágyban, és kinyitotta a szemét. Kelletlenül oldalra fordult, hogy lássa az óráján a kijelzőt: 11:24. Egyáltalán nem akaródzott felkelnie, de a kötelességtudata erősebb volt, mint a vágy, hogy fekve maradjon. Kézbe vette a kis telekomot, és megnézte az üzeneteit. Ahogy végiglapozta őket, visszatette az asztalra, és felült.

Hmm? - érkezett a hang az ágy másik oldaláról.

Ian, mennem kell - mondta Ariel lágyan. Hirtelen a férfi teljesen felébredt. Felült, miközben a takaró lecsúszott a csupasz mellkasáról. Tengerkék szemében aggodalom tükröződött.

Most? Miért? Valami gond van?

Nem. Csak munka - felelte.

Nem várhat még egy kicsit? - Egyik karjával átkarolta a lány vállát, és játékosan magához húzta.

Bárcsak lehetne - sóhajtott Hézag - de nemsokára a végére érünk. - Hátrafordult, és hosszan megcsókolta a férfit. - Ha túl leszünk rajta, sokkal több időm lesz.

Akkor siess, és végezd el, amit kell - mondta Ian mosolyogva. Viszontcsókolta Ariéit, majd felkelt, és öltözni kezdett.

Maradhatsz, ha akarsz! - mondta a lány gyorsan. - Nem akarlak kirúgni.

Ideje mennem nekem is. Van még pár elintéznivalóm.

Nem fejtette ki, mik azok az elintézendő dolgok, de Ariel tudta, hogy a Vörös Ág Lovagjai néven ismert terrorista szervezettel kapcsolatosak. Felkapkodta a ruháit, amelyek a földön hevertek szerteszét, és közben odaadta a férfinak az övéit. Nemsokára mindketten felöltözve álltak. Hézag még gyorsan a vállára akasztotta a kiberdekket tartalmazó táskát, és néhány fontos apróságot zsebre vágott, közben a férfi magához vette a fegyvereit. Ugyanazt a típust használta még mindig - Ares Predatort amit megtanított használni Hézagnak is régebben. Végül felhúzta hosszú páncélkabátját.

Lekísérlek, ha szabad - nyújtotta karját a férfi gálánsán az ajtóban. Hézag még gyorsan ellenőrizte, hogy a mágneszárral minden rendben van-e, és együtt elindultak lifttel a földszintre.

Mit gondolsz, meddig tart még ez a munka? - kérdezte Ian, ahogy beléptek a felvonóba.

Hézag megnyomta a földszint és a garázs gombját, majd mintegy mellékesen felelt: - Nem sokáig.

Jó - mondta Ian, azzal elővett a zsebéből egy optikai chipet, és a lány kezébe nyomta. - Hívj, ha végeztél!

Ariel mélyen a férfi szemébe nézett majd így szólt: - Úgy lesz.

A lift csengetve megállt a földszinten, és az ajtók kinyíltak. Ian vissza sem nézve kilépett, de még hátraszólt félhangosan: - Akkor később még találkozunk.

A lift elindult lefelé, Hézag pedig gyorsan elővette a telefonját.

Avalon - mondta a mikrofonba, és várt, míg a készülék tárcsázza a megfelelő számot. A harmadik csöngés után egy ismerős hang jelentkezett be a túloldalról.

Boom, itt Hézag - kezdte. - Megkaptam Karom üzenetét. Mi a szitu?

12.

A lakóházzal szemközti utcáról nyíló sikátorban Gallow már türelmetlenül várakozott. A szellemben tomboló érzelmek egyáltalán nem látszódtak Bridget O'Rourke arcán, leszámítva némi türelmetlenséget, ami pengevékonyra húzta össze a lány száját. Mióta csatlakozott a Vörös Ág Lovagjaihoz, Gallow több egyszerű feladatot kapott. Ezek egyike volt, hogy figyelje a szervezet vezetőjét, míg ő a nőjével enyelgett, aki nem mellékesen Gallow legfőbb ellenségének a barátja. Ó, mennyire szeretett volna berontani, és porig égetni az egész épületet. Élvezettel hallgatná végig, ahogy azok ketten kegyelemért esedeznek, majd kitépné annak a szukának a szívét, és átnyújtaná Karomnak, akár egy ajándékot. Kéjes érzés fogta el, ahogy maga elé képzelte a puhány kis ember fajdalmát. Alig várta már, hogy felfalja a férfi lelkét, és a testébe bújva szabadjára engedhesse dühét az anyagi világban.

De Gallow nem tehetett semmit. Mama Iagához volt láncolva, mivel az tudta az ő Igazi Nevét. Mama parancsai pedig félreérthetetlenek és kínosan egyértelműek voltak. Be kellett épülnie a szervezetbe, és csak akkor cselekedhet, ha eljön az idő. Az egyetlen, ami elviselhetővé tette ezt az időleges szolgaságot, hogy a boszorkány neki ígérte a végén, amire a legjobban áhítozott: a bosszút. Bárcsak ne lenne annyira unalmas ez a várakozás!

Hirtelen mozgásra lett figyelmes a szemközti épület bejáratánál. Egy férfi jelent meg az ajtóban. Minden kétséget kizáróan Ian O'Donnel volt az. Önelégült vigyorral az arcán, zsebre dugott kézzel sétált a közelben parkoló kocsijához. Az utca gyakorlatilag teljesen kihaltnak látszott, nyoma sem volt bármiféle veszélynek. Bridget az utasításoknak megfelelően a zsebébe nyúlt, elővett egy adóvevőt, és beleszólt: - Figyelő a bázisnak. A kutya elindult hazafelé. Vége. - Gallow elfintorodott magában, hogy ilyen silány argót kell használnia. Még egy gyengeelméjű is meg tudná fejteni.

Néhány pillanat múlva recsegve érkezett a válasz Bridget fülébe: - Vettem, Figyelő. Gyere be.

- Értettem. - Azzal eltette a rádiót.

Most, hogy O'Donnel visszamegy a főhadiszállásra, Gallow úgy döntött, van egy kis ideje elintézni néhány dolgot. Bement a sikátorba, és felpattant az egyik konténer mögé elrejtett motorra. Ahogy a motor életre kelt, Bridget arcán elégedett mosoly terült szét. Gallow 126 imádta az efféle erős gépeket. Olyan sok tekintetben emlékeztette önmagára: erős, megállíthatatlan. Bizonyára őrült haragra lobbant volna, ha sejti, mennyire hasonlít ebben a tekintetben Karomra. Lassan kigurult a sikátor sarkáig, és ott várakozott egy rövid ideig.

Egy ismerős autó állt ki a garázsból nem sokkal később. Hézag kocsija. Kifordult az utcára, és egyenesen a belváros felé vette az irányt, amerre O'Donnel is ment alig néhány perccel ezelőtt.

A szellem tudta, hogy kettejük között van valamiféle érzelmi kapcsolat. Nem sokat értett ezekből a dolgokból. Számára a szex is csak egy eszköz volt, amivel irányíthatta az embereket. Kihasználta a psziché leggyengébb pontjait, hogy a dolgok aszerint történjenek, ahogy az neki a legjobban megfelelt. Jelenleg csak az volt a fontos, hogy tudott erről a dologról, és ezt el kell mondania Mama Iagá-nak. O majd azt kezd vele, amit akar. Természetesen úgy fog tenni, mintha minden az ő terve szerint alakulna, de ez sem érdekelte Gallowt, mindaddig, amíg az ő érdekei egybeesnek Mamáéval. Egy napon azonban az öreg hárpia rá fog döbbenni, mekkora hibát követett el, amikor egy olyan erős szellemet, mint Gallow, pusztán szolgának tekintette.

A motor felbőgött, és csikorgó kerekekkel fordult rá a főutcára. Úgy érezte, szüksége van még egy kis szórakozásra, mielőtt visszamegy a VÁL főhadiszállásra. A metroplexum pedig bőséges kínálattal bírt ezen a téren.

Egy három nőből álló kis társaságot pillantott meg az egyik utcasarkon. Egy kicsit jobban lehúzódott, mint amit a kanyarodás megkívánt volna, és végül meg is állt. Szinte egyáltalán nem volt forgalom, az a néhány autó pedig egyszerűen kikerülte, és tudomást sem vett az apró, megszokott közjátékról.

Hölgyeim - bólintott feléjük Gallow. Azok egymásra néztek, majd az egyik egy vállrándítással napirendre tért a különös ügyfél láttán, és közelebb lépett.

Szia! - mosolygott - Egy kis szórakozásra vágysz?

Nagyon fiatal volt, és olyan mély kivágású latexruhát viselt, hogy az nem sokat hagyott meg a képzeletnek. Krómkarikák díszítették a derekát. Olyan gondosan rendezte el magán őket, hogy úgy tűnt, azok is a teste részei. Sötét hajában kékes tincsek csillogtak, és tökéletesen passzoltak a szeméhez. Gallow biztos volt benne, hogy egyik sem természetes.

Igen - felelte végül, és provokatívan kihúzott a csípőnadrágjából egy hitelkártyát. A nő szeme felcsillant, és Gallow szinte elnevette magát, ahogy megérezte az éhséget, ami a prostiból áradt. - Háromszáz elég lesz?

A szavak hallatán az utcalány aurája gyönyörrel telt meg, majd szikrázó elégedettséggé olvadt.

Általában nem az én műfajom - kezdte -, de miért is ne?

Pattanj fel! - mondta Gallow a motor ülése felé intve. A nő megkerülte a motort, majd egyik lábát átvetve a nyergen, szorosan mögé ült. Erősen átkarolta a derekát. Gallow gázt adott, mire elképesztő iramban gyorsulni kezdtek. Néhány másodperc múlva már messze jártak a saroktól.

Valamivel odébb Gallow kiválasztott egy megfelelőnek látszó sikátort, és befordult. Kikerült egy patkányt, amelyik az egyik szeméthalom alól ugrott elő, majd az egyik ház tövében leállította a motort.

Itt? - kérdezte döbbenten a lány. A szellem érezte a riadtságot a hangjában.

Gallow egy szót sem szólt. Leszállt a motorról, és megragadta a másik karját. Emberfeletti erővel vonta maga után, majd a falnak lökte. A testét szorosan a másikéhoz préselte. Érezte, ahogy a hús hússal érintkezik, és hirtelen éteri kéj áramlott szét az asztráltestén. Ó, micsoda lehetőségeket és örömöket rejteget magában a fizikai világ.

Becsúsztatta Bridget ujjait a másik ruhája alá, majd egyetlen rántással letépte. A latex úgy hasadt végig, akár a bőr. A ribanc felnyögött, de Gallow nem látta nyomát szenvedélynek vagy tűznek. Elmosolyodott a gondolatra, hogy hamarosan ez meg fog változni. Tenyerét erősen a másik csupasz bőrének nyomta.

Ó, olyan forró vagy! - suttogta a lány Bridget fülébe. - En... Aaaa - sikoltott fel hirtelen, es probalta kiszabadítani magát Gallow kezei közül, de azok úgy tartották, akár a bilincs. A szellem végül elvette Bridget tenyerét a másik melléről, az pedig szörnyülködve látta, hogy a keze lenyomata beleégett a húsába, akár egy billog. A szeme könnyben úszott a rémülettől és a fájdalomtól.

Ó, istenem! - suttogta, ahogy Bridget szemébe nézett. Rettegés lett úrrá rajta, amit Gallow, akár a legédesebb nektárt, ivott magába. Most igazán gyönyörűnek látta a lányt. Felemelte Bridget másik kezét, s az hirtelen lángra lobbant. Ekkor a másik riadtan felsikoltott, újabb éltető energiát juttatva a szellemnek. Gallow szerette volna még hosszan kiélvezni a pillanatot, de nem volt sajnos elég ideje.

- Kérlek, kérlek ne ölj meg! - könyörgött szipogva a lány. A lángoló kéz az arca felé közelített, mire ő utoljára még élesen felsikoltott. Bridget ujjai belekapaszkodtak a másik arcába, elfojtva a hangorkánt, amit a kétségbeesés és rettegés szült. Érezte, ahogy a haldokló nő életereje lassan az ő asztráltestét táplálja. Közben nem hallatszott semmi, csak a tűz ropogása. A levegő megtelt az égett hús émelyítő szagával. Miután Gallow elvette a kezeket, nem hagyott mást hátra, csak egy megfeketedett koponyát.

Engedte a halott testet a földre zuhanni. Szenvtelenül nézte, ahogy a kiszáradt, aszott test az aszfalton összetörten fekszik, majd egy pillanat alatt lángra lobban. Kis idő múltán nem maradt a helyén egyéb, csak hamu és csontok.

Gallow elfordult, visszament a motorhoz, és kihajtott a sikátorból. Érezte a halott lány energiáját szellemtestében, és próbált visszaemlékezni a gyötrelem édes ízére. Tudta, hogy ez csak halvány utánzata annak, amire igazán vágyott; Karom barátaival akarta ugyanezt átélni, majd végül magával a mágussal. De őt nem pusztítja el. Ó nem. A lelkét akarja, hogy utána a testét magára öltve folytassa a vadászatot, míg egy nálánál is alkalmasabb hordozót nem talál.

Lángoló Idő Hamarosan... - ízlelgette magában vágyai elképzelt képét. - Hamarosan apám, újra találkozunk.

13.

-Jól van, Karom, helyben vagyunk - mondta Val, miután leállította a motort. A „helyben", egy parkolóház volt, nem messze a Merrimack bioüzemtől az Amherst Streeten. Alig huszonnégy óra telt el, mióta Otabi rátette a kíváncsi kis kezét a perszónafix chipre, és mostanra annyira a befolyása alá került, hogy meg is kezdődhetett a vadászat igazi része.

Az épület szinte teljesen üres volt most a koraesti órákban. A környék dolgozói már régen elhagyták a parkolót, csak az éjszakások maradtak, illetve azok, akik túlóráztak. A legfelső szint, ahol Val, Kalapács és Karom várakoztak, szinte teljesen kihalt volt.

Akkor lássuk! - Azzal Karom megnyitott egy védett csatornát a kezében lévő adóvevőn. - Hézag, mi a helyünkön vagyunk, indulásra készen.

Nálam minden oké - érkezett a válasz. - Csak szólj, ha mehet!

Maradj készenlétben! Boom, mi van a barátunkkal?

-Még mindig az épületben van - felelte a troll -, Kilaro pedig kint várakozik.

Hézag feltörte az autókölcsönző számítógépes rendszerét, ahonnan Kilaro a kocsit bérelte, és sikerült előásnia a Rendszer Azonosító Számát. Onnan már csak egy lépés volt, hogy megtudják, a fickó rendszeranalitikusként dolgozik a CATco-nál a montreáli központban.

Figyelj, hogy mindketten a helyükön maradnak-e - adta ki az utasítást Karom. - Ha Kilaro megmozdul, rögtön jelezd! Hézag, az irányítás ettől kezdve a tiéd. Mostantól pedig rádiócsend lép életbe. Kezdjük!

Karom kikapcsolta az adóvevőt, és eltette a kabátja zsebébe. Nem akarta, hogy bármi akár csak a legcsekélyebb mértékben megzavarja a közelgő feladatban.

Mehet? - fordult oda az elöl ülő lányhoz. Val felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy igen.

Ha valami gond van - fordult ezután Karom Kalapács felé -, csak rázz meg erősen, és abból tudni fogom, hogy ideje visszavonulni. Azonkívül viszont...

-Tudom, tudom. Semmi felesleges testkontaktus. Megtanultam a leckét, haver - bólogatott az ork. - Te csak intézd a mágikus biztosítást, a többi az én dolgom.

Remélem, nem lesz semmi komoly zűr - morogta még Karom, miközben a zsákjából elővett egy indiai szőnyeget.

A furgon hátuljában leterítette, Val robotja mellett. Ugyanaz a Sikorsky-Bell Microskimmer típusú repülő 134 drón volt, amellyel Kilarót is követték az előző napon. Pehelykönnyű fémből és műanyagból készült, a meghajtásról pedig egy csendes turbómotor gondoskodott.

Val az ölébe vette az irányító dekket, és becsatlakozott. Egy pillanatra a teste megremegett, ahogy a tudatos figyelme nagy része átkerült a robot rendszerébe. Egy pillanattal később a hajtómű morogva beindult, és a kis gép tíz centi magasba emelkedett. A fúvókák felkavarták alatta az összegyűlt port.

Karom lehúzta a középső ujjáról az ezüst gyűrűt, amely egy, a saját farkába harapó kígyót ábrázolt.

- Ragasztót! - szólt Kalapácsnak, aki letépett egy darabot a gurigáról és odaadta Karomnak. O egyik kezében a szalaggal, másikban a gyűrűvel, latinul kántálni kezdett. Lassan maga elé emelte az ezüst karikát, és azon át nézte a lebegő Skimmert.

A hangja egyre halkult, miközben háromszor rá- koppintott a gyűrűvel a robotra, majd odaragasztotta az oldalára. A gép körvonala remegni kezdett, majd lassan az egész szerkezet elhomályosodott, végül teljesen eltűnt szem elől.

Kalapács ezerszer látta már, mire képes Karom, de minden alkalommal elkerekedett szemmel nézte az olykor igen meglepő hatást.

Francba - bökte ki. - Sosem fogom ezt megszokni.

Annak ellenére, hogy a robot láthatatlan volt, a hajtómű még hallható maradt.

Val? - kérdezte Karom.

A lány kimért lassúsággal felelt csak, ahogy az érzékei egybeolvadtak a Skimmerével.

Minden rendszer hibátlan. Semmi interferenciát nem okozott a varázslat. Frankó - eresztett meg egy bágyadt, de elégedett mosolyt, miközben lenyomott néhány billentyűt.

Oké, Kalapács - mondta Karom. - Engedd ki, és indulhatunk!

Kalapács kiszállt a furgonból, és alaposan körülnézett, mielőtt kinyitotta volna a hátsó ajtót. A robot csendesen kilebegett, majd eltávolodott. Az ork vigyorogva bezárta az ajtót és visszaült a helyére.

Közben Karom, amennyire a hely engedte, kényelmesen elhelyezkedett a szőnyegen.

Aracos! - szólt mentálisan.

Itt vagyok - érkezett nyomban a válasz.

Karom bólintott, majd lassan transzba merült. Az érzékeit óvatosan áthangolta az asztrálvilágra. Egyre mélyebben lélegzett, szívverése pedig lelassult, ahogy hátrahagyva fizikai testét, a másik világ felé indult.

Úgy merült bele az asztrális térbe, ahogyan a kétéltűek a vízbe.

Egy új világ tárult fel előtte, ahogyan elhagyta a fizikai valóságot. A furgon ugyanúgy nézett ki, de az elöl ülők körül halovány aura derengett. Karom ki tudta olvasni belőle az érzelmeiket: idegesség, izgalom és egy határozott akarat, ami bilincsként tartotta fogva ezeket a nemkívánatos érzelmeket. Vérbeli profikra valló tudatosság.

Átsuhant a kocsi ajtaján, és meglátta, hogy Aracos - egy aranyszínű sas formájában - várakozik rá odakint. A szellem testét erős, csillogó aura vette körül.

Karom éppen úgy nézett ki, mint a valóságban, néhány apróságot leszámítva. Az oldalán a tőr ebben a világban jelzőtűzként ragyogott. A markolatgombjába ültetett tűzopál sejtelmesen pulzált. A nyakában ezüstláncon egy sötét kristályamulett függött. Mindkettőt a fizikai testén is viselte.

- Menjünk! - intett Aracosnak.

Nem sokkal előttük lebegett a Skimmer. Asztrálisan tökéletesen látható volt. A robot halványsárga fényben csillogott a láthatatlanító varázslat hatására. Az oldalára erősített gyűrű narancssárgán izzott. Amíg az a gép testével érintkezett, a szerkezet teljesen észlelhetetlen maradt a fizikai szem számára.

A Skimmer gyors tempóban elindult. Aracos és Karom ebben a térben, ahol nem kötötte őket a gravitáció vagy bármilyen más hagyományos törvény, könnyedén lépést tartottak vele. Egyenesen a Merrimack üzem felé suhantak, amely alig néhány saroknyira volt tőlük.

- Maradj a robottal! - utasította Aracost Karom, ő maga pedig előreszáguldott. A világ köddé mosódott, ahogy a gondolat sebességével elviharzott. Szinte még ugyanabban a pillanatban meg is érkezett. Ott állt a bioüzem épülete mellett. Ezúttal nemcsak a falakat és az ablakokat látta, de egy szürke ködszerű aurát is, amit az építőmunkások érzelmei emeltek köré. Szinte tapintani lehetett benne a monotonitást és a fáradtságot: az unalmat, a megfeszített munkát és az elégedettséget, amikor elkészült. Az emberek nem is sejtették, hogy minden tettük nyomot hagy ebben a világban, és míg a cselekedetek következménye él - jelen esetben az épület maga -, leolvashatók belőlük az őket létrehozó érzelmek.

Innen nézve nem látszott semmiféle mágikus korlát vagy védelem, de ez nem jelentette azt, hogy odabent is ilyen békés minden.

Karom nem mert egyelőre belépni, nehogy túl hamar riadót váltson ki. Az Ébredés előtt ki lehetett játszani a biztonsági berendezéseket a fizikai síkon, de mióta létezett a mágia ismét, már bonyolultabb volt a helyzet. Minden irányból egyszerre kellett lecsapni a célterületre, és bárhol hibáztak is, az eredmény mindenképpen kudarc.

Aracos és a Skimmer nem sokkal később érkeztek meg. A robot az épület tetejére lebegett a szellőzőrendszer kivezetéséhez. A hasán egy tenyérnyi lemez félrecsúszott, és mögüle előbújt egy kis Shiawase Kanmushi drón, vagy ahogy az utcán nevezik, egy Bogár. Többnyire lehallgatáshoz és megfigyeléshez szokás használni, de Valkűrnek most más tervei voltak vele. Az apró robot négy szervomotoros lábán odaszaladt a ventillátorokhoz. Az egyik forgása elkezdett lassulni, éppen annyira, hogy a bogár be tudjon szaladni rajta.

Hézag intézte a dolgot. Nem merte teljesen leállítani a szellőzést, mert az rögtön feltűnne, de egy rövid kis teljesítménycsökkenés még belefért.

- Remélem nem vagy klausztrofóbiás! - szólt Karom.

Gond? - vigyorodott el Ara cos, és mindketten belebegtek a szűk nyíláson.

A szellőzőrendszerben természetesen sötét volt, így a Bogár szenzorok segítségével tájékozódott. A két asztrál utazónak nem volt ilyesmire szüksége. Valóságos útvesztő volt ez a rendszer. Egy ember képtelen is lenne észben tartani, hogy merre járnak, de a kis robotot Val irányította, az ő kibermemóriájába pedig gond nélkül elfért a térkép, amelyet Hézag szerzett nekik. Percekig bolyongtak a járatokban.

Egyszer csak halvány ragyogást észleltek a távolban. A Bogár nem reagált rá, így sejtették, hogy az a valami csak az asztrális síkon van jelen. Hűs fuvallat csapta meg az arcukat. Egyikük sem létezett ebben a pillanatban az anyagi világban, így a hideg szellő szokatlan jelenség volt, de nem egyedi.

Légelementál - ismerte fel Karom. Sejtette, hogy a cégnek vannak őrző elementáljai, de nem is remélt ennyi kreativitást az őket irányító mágustól. Valóban. Mi is lehetne jobb hely egy ilyen lénynek, mint a szellőzőrendszer?

Gyerünk Aracos! - lódult előre Karom. Tudta, hogy el kell intézniük az elementált, mielőtt még az riasztja a gazdáját, vagy ami még rosszabb, kárt tesz a Kanmushiban. A járat annyira szűk volt, hogy még Aracos sem tudott volna materializálódni, de a légelementálok gázszerű lények. Képes lenne eléggé összesűrűsödni ahhoz, hogy kárt tegyen a robotban, ha hagynák.

Karom előhúzta a tőrét. A lény, ahogy meglátta őket, menekülni próbált, de elkésett. Aracos felvette egy ezüstszőrű farkas alakját, és lecsapott. A harc még azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna. Mire Karom megérkezett, már csak azt látta, hogy Aracos vicsorgó pofájában vergődik a ködszerű őrző.

- Szép munka - veregette meg a familiárisa fejét. - Tartsd itt, és ne engedd, hogy bárkit riasszon, míg mi végzünk.

A farkas bólintott, Karom pedig folytatta útját az épület belseje felé a Kanmushi után. Néhány perccel később a Bogár megállt egy szellőzőnyílásnál. Az egyik első lába felemelkedett, és halkan háromszor kopogott a rácson. Alig egy perccel később egy kéz jelent meg, és szabaddá tette az utat.

Karom átlebegett a falon. Egy irodai raktárban volt. A földön Dan Otabi térdelt. Az aurája éppen olyan ön- kontrollról árulkodott, mint egy árnyvadászé munka közben. Karom döbbenten vette tudomásul, hogy a férfi tényleg azt hiszi, ő Derek Hunt, profi beépített ügynök.

Otabi egy árnyvadásztól elvárható hűvös tekintettel a zsebébe nyúlt, és elővett egy chipet. Megvárta, míg a Kanmushi hasán kinyílik egy apró ajtó, és feltárul a mögötte lévő kis tárolórekesz. Otabi belehelyezte a chipet, és felállt. Az aurája valósággal ragyogott az elégedettségtől.

Itt van a bizonyíték, amire szükségünk van, Vince - mondta Otabi csendesen. Vince egyike volt Derek Hunt társainak az Arnytörőben, és úgy hitte, most ő a Bogár pilótája. A perszónafix program éppen úgy működött, ahogy azt a készítői ígérték.

Tökéletes - gondolta magában Karom.

A robot visszabújt a szellőzőbe, és elindult felfelé, amerről jöttek. Otabi még visszatette a rácsot, beletörölte a nadrágjába a kezét és távozott a raktárból ő is. Karom, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem vette észre a kis intermezzót, átsiklott ismét a falon, és a Kanmushi után ment. Nem botlottak bele újabb ellenállásba a visszafelé vezető úton.

Hogy bírod? - kérdezte Karom Aracostól, amint odaért.

Egészen könnyedén. Úgy látszik, ez az izé túl hülye ahhoz, hogy észrevegye, mikor kell feladni.

Ezek nem olyanok, mint te, haver - vigyorodott el Karom.

Az már biztos. Meg kell hagyni, tudod, hogyan kell megidézni egy szellemet.

Egy pillanatra a férfit eltöltötte a büszkeség. Valóban jó munkát végzett Aracosszal. Ekkor hirtelen felvillant benne annak a dühöngő lénynek a képe, melyet Jase halálakor hívott életre, és a kellemes érzés nyomban el is szállt. Mindenesetre sokat tanult az esetből. Legalábbis remélte, hogy így van.

Ahogy elérték a tetőt, a Kanmushi odaszaladt a Skimmerhez. Az lejjebb ereszkedett, és amilyen gyorsan csak lehetett, magába szippantotta a Bogarat, majd sietve elindult a parkolóház felé. Karom figyelte, ahogy a Skimmer távolodik. Úgy döntött, még ellenőrzi előbb, hogy Kilaro mit csinál. Nem mintha nem bízott volna Boom-ban, de hirtelen megfordult a fejében az a szörnyű gondolat, hogy mi van, ha a troll csak egy illúziót tart szemmel. Szerencsére erről szó sem volt. A férfi unottan várakozott a kocsijában, és ki tudja hányadik kávéját szürcsölte.

Visszament a garázsba, és belebegett a furgon belsejébe. A teste mozdulatlanul feküdt még mindig a földön. Egy pillanattal később enyhén szédülve felült. A feje kába volt, ahogy az érzékei rázúdították a fizikai világ ingereit. Néhányszor nagyot pislogott, és megmozgatta elgémberedett végtagjait.

Kalapács közben kiszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót. A Skimmer még mindig láthatatlanul megérkezett, és leszállt. Karom megszüntette a varázslatot, és visszavette a gyűrűjét.

- Oké. Intézd el, és gyere vissza! - adta ki Aracosnak a mentális parancsot Karom. Tudta, hogy a légelementál gazdája azonnal megérzi, hogy a teremtménye elpusztult, de azt nem fogja tudni, hogyan. Nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg valami apróság alapján a nyomukra bukkanjanak. Ráadásul egy riadó most már nem számít. A dolgok pontosan úgy történnek, ahogyan azt eltervezték.

Egy perc múlva Karom mellett egy aranyszárnyú sólyom jelent meg. Valkűr közben kicsatlakozott a dekkből, és most a furgon rendszerére váltott át. Eltartott egy kis ideig, míg megszokta a másik gépet, majd beindította a motort, és elindultak lefelé a rámpán.

Karom elővette az adóvevőjét, és bekapcsolta megint, majd megkönnyebbülten beleszólt: - Kettes és Hármas, itt Egyes. A feladat teljesítve. Elindultunk visszafelé. Szép munka volt srácok. Most már csak arra kell várnunk, hogy félre verj ék a majré-harangot.

14.

Roy Kilaro makacsul követte Dan Otabit, de már kezdett nagyon elege lenni az egészből. Egy biztos, a férfi semmi jelét nem mutatta idegességnek az elmúlt éjszaka óta. Ezen az éjszakán sokáig dolgozott, majd egyenesen haza ment, és otthon is töltötte az éjszaka hátralevő részét. Roy bizonyos volt benne, hogy a viselkedésében hirtelen beállt változásnak valami köze kell legyen az Avalonban tett látogatásához. Valószínűleg megszerezte a chipet vagy drogot, amelyre vágyott.

Roy kint várakozott a kocsiban, szemben az Arlington Park markáns épületegyüttesével. Úgy érezte, a mai megfigyelésnek ideje véget vetni. Ha Otabi bechipezett, akkor valószínűleg kiütve fekszik a kanapén vagy az ágyban, és még hosszú órákon át ez így is marad. Elgondolkodott, hogy esetleg beosonhatna egy kicsit körbenézni, de inkább elvetette az ötletet. Egy ilyen jelentéktelen kis ügy miatt nem volt kedve egy cellában tölteni a karácsonyt. Csalódottan beindította a motort, és elindult a hotelbe, ahol megszállt.

Belegondolt, hogy mi minden történt, mióta megérkezett a bostoni metroplexumba. Kénytelen volt beismerni, hogy fényes reményei az előléptetésről csak hiú ábrándnak bizonyultak. Egy, a cég ellen irányuló nagyszabású összeesküvés helyett csak egy olyan ostoba öltönykét követett egész idő alatt, mint Otabi.

Úgy döntött, holnap felkeresi Otabi felettesét, tájékoztatja a fejleményekről, és rá bízza a továbbiakban ezt az egészet. Kis szerencsével, még az esti géppel visszarepülhet Montreálba. Elfintorodott, mert felrémlett előtte az a nagy halom irat, amely az elmúlt néhány napban az asztalán felhalmozódhatott. Mindenesetre az sem lehetett rosszabb, mint az itteni csúfos lebőgés.

Mihelyt visszaért a szállodába, ledobta a ruháit, és szinte már azelőtt elaludt, hogy a feje a párnára ért volna.

Az ébresztő idegtépő visítására ébredt. Úgy érezte, egy percet sem aludt. Még mindig félálomban lezuhanyozott, megborotválkozott, majd becsomagolta a bőröndjét. Ez az egyetlen csomagja volt, és a kiberdekkje. Mindkettőt berakta a kocsi csomagtartójába, és még egyszer utoljára a Merrimack üzem felé vette az irányt.

Reggelt, Lou! - üdvözölte a pultnál álló biztonsági őrt.

-Jó reggelt, Mr. Kilaro! - vigyorodott el az ork. - Megint néhány rendszerellenőrzés?

Valami hasonló - bólogatott kedvetlenül Roy.

Lou gondosan figyelte a monitort, miközben a szenzorok láthatatlan kezekként átvizsgálták Roy ruházatát és testét. Az érzékelők figyelmét nem kerülte volna el semmiféle csempészáru, fegyver vagy veszélyes kiberver, de nem találtak semmit. Visszafogott csippanás jelezte az átvilágítás végét. Lou elővett az asztalból egy látogatói kártyát, aktiválta a biztonsági rendszerben, majd átnyújtotta a férfinak.

Készen is vagyunk - mondta az ork. - Bemehet. Remélem be tudja fejezni a munkáját még karácsony előtt. Gondolom, nem szívesen maradna távol otthonról karácsonykor, nem igaz?

Ja - bólintott Roy. - Kösz.

Egyenesen Rebecca Sloane, a Merrimack üzem igazgatójának irodája felé indult. Még az idefelé vezető úton olvasta az aktáját, több máséval együtt. A nő már tizenkét éve dolgozott a cégnek. Előtte a Fuchinál volt adminisztrációs asszisztens. A „semmi sem lehetetlen" hozzáállása miatt már többször is előléptették, míg el nem érte a mostani pozíciót. Elvált, két gyermekével él.

Sloane titkárnője udvariasan, de határozottan megállásra késztette Royt.

Segíthetek, uram? - kérdezte cseppet sem kedvesen.

Roy Kilaro vagyok. Információs Felügyelet. A központi irodából érkeztem, és Ms. Sloane-nal szeretnék találkozni.

Sajnálom Mr. Kilaro, az igazgatónő éppen egy megbeszélésen van.

Értem. Tudja mikor lesz elérhető?

Sajnos nem, uram.

Nos, legalább szólna neki, hogy itt vagyok?

A titkárnő hezitált egy pillanatig, majd mint aki kegyet gyakorol, az asztalán lévő telefonért nyúlt.

Ms. Sloane - kezdte, miközben szúrós pillantásokat lövelt Roy felé -, egy bizonyos Mr. Kilaro van itt a központi Információs Felügyelettől, és önnel szeretne beszélni.

Egy kis ideig csendben figyelt, majd visszatette a kagylót a helyére.

Máris bemehet - mondta Roynak. - Már várta önt.

Engem várt? - lepődött meg Roy, de az érzelmeit igyekezett nem kimutatni.

Rebecca Sloane a harmincas éveiben járó nő volt. Sötét színű nadrágot viselt, felette egy hozzáillő blézert, amely alól olykor előtűnt egy selyemblúz. Hosszú fekete haját szorosan hátrafogta egy copfba a tarkójánál. Apró, gyémánt fülbevalók lógtak a füléből. Aggódva figyelte Roy érkezését. A sötét karikák a szeme alatt arról tanúskodtak, hogy nem sokat alhatott az éjjel.

A szobában, szemben az igazgatónővel ült egy tünde. Most, hogy Roy belépett, hátrafordult. Mint fajtája legtöbb tagja, ő is magas és karcsú volt. Hosszú, sötétbarna haja a válláig ért. Sápadt arcát csak még jobban kihangsúlyozta teljesen fekete ruhája. A nyakában valamiféle medál lógott, de nem lehetett kivenni, mit ábrázol, mert a pólója félig eltakarta.

Mágusnak tűnt. Vajon mit kereshet itt - tűnődött el Roy.

Sloane odalépett Kilaróhoz, és kezet rázott a férfival.

Örülök Mr. Kilaro, hogy ilyen gyorsan eljött.

Roy zavartan pislogott.

A központ küldte önt, nemde? - kérdezte Sloane gyanakodva. - Ön az, akit kértem.

Ön kért? - Roy totálisan idiótának érezte magát.

A biztonsági... - kezdte a nő, majd kis szünet tartott. - Miért van itt Mr. Kilaro?

Itt valami tévedés lehet - magyarázkodott Roy. - Az Információ Felügyelettől jöttem. Néhány nappal ezelőtt érkeztem, mert a rendszerük adatforgalmában felfedeztünk néhány anomáliát. Azért vagyok itt, hogy jelentsem önnek, mire bukkantam. - Az igazgatóra, majd a tündére nézett. - Történt valami?

Rebecca Sloane is a tünde felé fordult, aki a homlokát fogta, mint akit szörnyű fejfájás gyötör.

Foglaljon helyet, Mr. Kilaro! - mutatott a nő az egyik székre. - Ha már úgy is itt van, talán a segítségünkre lehet.

Roy leült a tünde mellé.

Mr. Kilaro, ez itt Cary Greenleaf. A Mágikus Védelmi Osztálytól jött. Tegnap éjjel Mr. Greenleaf mágikus behatolást érzékelt az üzemben.

Miféle behatolást? - sápadt el Roy.

Nem lehetünk biztosak benne - kezdte a magyarázatot a tünde nyugodt hangon. - Az egyik őrszellem, melyet az üzem megfigyelésére állítottam, megsemmisült. Egy ismeretlen erő műve, de ezenkívül mást nem tudunk.

Elvittek valamit?

Az embereink épp most ellenőrzik - mondta Sloane. - Nem tudjuk. Eddig semmi más nyomát nem találtuk behatolásnak.

Lehet, hogy téves riasztás?

Greenleaf a fejét rázta.

Kizárt dolog. Az elementált elpusztította valami.

Árnyvadászok - mondta alig hallhatóan Roy.

Mi is erre a következtetésre jutottunk - bólogatott Sloane. - Pontosan ezért küldtem el még tegnap este, miután Mr. Greenleaf jelezte a behatolást, a központba egy kérelmet, hogy küldjenek valakit, aki segít a nyomozásban. Úgy hittük, ezért van ön itt.

Történetesen - érkezett egy idegen hang a bejárat felől -, ez az én munkám.

Mindannyian az újonnan érkezett felé fordultak. Az ajtóban egy férfi állt, kezében fekete aktatáskával. Makulátlan fekete zakót viselt, ugyanilyen színű nadrágot és cipőt, valamint egy mélykék inget narancssárga nyakkendővel. Rövid szőke haját hátrafésülve hordta. Zöldeskék szeme hidegen mérte végig sorban a szobában tartózkodókat. Mögötte a titkárnő állt, és látszott, mondana valamit, de nem mert megszólalni. A férfi kimért mozdulattal becsukta az ajtót.

Megtudhatom, ön kicsoda? - kérdezte Ms. Sloane óvatosan.

Gabriel - felelte a férfi, és a zsebéből elővett egy vékony műanyag kártyát. Ahogy a hüvelykujjával lágyan megérintette a hátulját, egy hologram jelent meg. A férfit ábrázolta, és egy arany keresztet a következő felirattal: Cross Speciális Biztonsági Szolgálat.

Szeráf - villant át Roy agyán, miközben Sloane elkerekedett szemekkel meredt a jelvényre. A központ minden bizonnyal rendkívül súlyosnak ítélte meg a helyzetet, ha az egyik elit ügynököt küldte le.

Azért jöttem, hogy kivizsgáljam a behatolást, amit jelentett Ms. Sloane - magyarázta Gabriel, miközben visszacsúsztatta az igazolványát a zakó belső zsebébe. - O kicsoda? - nézett egyenesen Royra, aki ebben a pillanatban bárhol máshol szívesebben lett volna a világon.

Roy Kilaro, Információs Felügyelet - felelte Kilaro, mielőtt Sloane magyarázkodni kezdhetett volna.

És mi az ön szerepe ebben az egészben, Mr. Kilaro?

-Én... talán rendelkezem néhány információval, ami hasznos lehet az ügy kapcsán.

Gabriel mélyen a szemébe nézett, és Roy hirtelen elgondolkodott, hogy a férfi vajon az elméjében olvas-e. Egy efféle képesség bizonyára tökéletesen összeillenék egy szeráf munkájával. Bár Gabriel, Greenleaffel ellentétben, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy mágus.

Gabriel végül alig észrevehetően bólintott, elfogadva Roy magyarázatát, majd Sloane felé fordult.

Kérem, írja le pontosan a történteket!

Az igazgató visszament a helyére, és láthatóan megkönnyebbült, hogy az asztal közte és a férfi közt van. Elgondolkodott egy kis ideig, majd előredőlt és összekulcsolta a kezét.

-Tegnap este... úgy hét óra körül... - ekkor Greenleaf felé fordult megerősítést várva. A tünde bólintott, mire Sloane folytatta: - Tehát tegnap este, hét körül, a jelen lévő Mr. Greenleaf mágikus behatolást érzékelt az üzem területén. Egészen pontosan elpusztították az egyik őrszellemet.

Pontosan mikor? - kérdezte Gabriel Greenleafet.

Hét-nulla-négy. Feljegyeztem az időpontot, amint érzékeltem az elementál eltűnését, majd értesítettem Ms. Sloanet és Mr. Armontot.

A biztonsági főnököm - egészítette ki Sloane.

Van bármi egyéb nyoma a behatolásnak, vagy hogy elvittek volna valamit?

Eddig semmi - felelte Sloane. - A biztonságiak még mindig az átvizsgálással vannak elfoglalva.

Ha jól sejtem, senki más nem értesült a történtekről.

Sloane a fejét rázta.

Senki, leszámítva a biztonsági főnököt, és természetesen a hozzá tartozó őröket.

Úgy tűnt, Gabriel elégedett a hallottakkal, és ismét Roy felé fordította a figyelmét.

Azt mondta, információi vannak, és ezek kapcsolatban állhatnak az üggyel?

Lehetséges. - Roy ezúttal igyekezett óvatosabban fogalmazni. - Az itteni üzem szokásos jelentéseit és logfájljait ellenőriztem, amikor apró módosításokat észleltem a kijövő adatokban.

Hirtelen minden szempár feléje fordult, ahogy beszélt. - Nagyon apró, szinte észrevehetetlen anomáliák voltak. Kérvényeztem, hogy elvégezhessem a szokásos rendszerellenőrzést itt a helyszínen, így közvetlenül is utánanézhettem a dolgoknak.

Először Gabrielre majd Sloane-ra nézett. Mindketten várták, hogy folytassa a beszámolót.

Lekövettem a bejegyzéseket, és végül eljutottam egy helyi számítógép specialistához, Dan Otabihoz. Rendkívül ideges lett, amikor beszéltem vele, és közöltem, hogy az Információs Felügyelettől jöttem.

Felfedte előtte a gyanúját? Vagy bárki más előtt? - kérdezte Gabriel.

Nem. Úgy gondoltam, korai lett volna - mondta Roy. - Nem volt a kezemben semmilyen konkrét bizonyíték, így szemmel tartottam inkább Otabit. Sloane nagyot csapott az asztalára.

Maga kémkedett az egyik emberem után? - kérdezte dühösen, de nyomban le is csillapodott, amikor Gabriel felemelte figyelmeztetőleg az egyik ujját. Kelletlen arccal csöndben maradt ezután.

Nem érdekel, mit csinált Mr. Kilaro, Ms. Sloane. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy mit látott és hallott. Folytassa Mr. Kilaro!

Roy nagyot nyelt, és folytatta: - Otabi lakását feltörve találtam, amikor odaérkeztem. A következő éjjelen elment egy belvárosi nightklubba, és találkozott egy férfival, akitől vett valamit.

Roy látta, hogy egy múló pillanatra érdeklődés csillan meg Gabriel szemében.

Melyik klubról van szó?

Az Avalon.

És mit vett?

Azt sajnos nem tudom. Azt hiszem chip vagy drog lehetett. Azután nyomban visszatért a lakására. Tegnap teljesen normálisnak tűnt a viselkedése, leszámítva, hogy nagyon sokáig bent volt az irodában.

Meddig? - kérdezte Gabriel.

Hét-húszig. Nem sokkal azután ment el, mint ahogy Mr. Greenleaf elmondása szerint az elementált megsemmisítették.

Gabriel az egyik sarokból közelebb húzott egy széket, és leült.

Mr. Kilaro. Azt akarom, hogy mondjon el mindent lépésről lépésre attól kezdve, hogy észlelte az anomáliát a rendszerben. Ne hagyjon ki semmit, mert a legkisebb, jelentéktelennek tűnő részlet is fontos lehet. De előbb - fordult az igazgatóhoz -, Ms. Sloane, kérem nézessen utána, hogy Mr. Otabi munkába állt-e ma reggel, és ha igen, szóljanak a biztonságiaknak, hogy az az ember nem hagyhatja el az épületet.

Sloane azonnal a telefonért nyúlt, Gabriel pedig visszafordult Royhoz, aki elkezdte az egész történetet az elejéről. A szeráf olykor félbeszakította, hogy néhány egyszerű kérdéssel pontosíttassa az elhangzottakat. Ez segített Roynak, hogy felidézzen olyan apróságokat, amelyek egyébként elkerülték a figyelmét. Egész idő alatt Gabriel egyetlen szót sem jegyzetelt le. Roy elgondolkodott, hogy vajon valamiféle adatrögzítő implant lehet-e beültetve a férfiba, vagy csak a hosz- szú rutin taníttatta meg vele, hogy mit jegyezzen meg, és mit ne.

Miután Roy befejezte, Gabriel hátradőlt, és a gondolataiba mélyedt. Néhány percnyi csend után ismét megszólalt: - Ms. Sloane, Mr. Otabi az épületben van?

Igen - bólintott az igazgató. - A biztonságiak jelezték, hogy a szokott időben bejelentkezett, és azóta sem hagyta el az irodáját.

Hívassa ide! Beszélni szeretnék vele.

Sloane megnyomott egy gombot az asztalán, és váltott pár szót a titkárnőjével, majd megszakította a kapcsolatot.

Gabriel felállt, és az ablakhoz sétált. Miközben beszélt, az üzem körüli tájat bámulta.

Mit tud ön Dániel Otabiról, Ms. Sloane?

Nem sokat - vonta meg a vállát. - Elég magának való ember. Csak néhány alkalommal beszéltem vele a negyedéves megbeszéléseken és hasonló alkalmakkor. Meg kell mondjam, jó alkalmazott. Pontosan elvégzi a dolgát, és ritkán jelent beteget.

De az a magányos típus.

Igen, azt hiszem, fogalmazhatunk így is. Gondolja, hogy kém?

Szívesebben találkoznék vele, mielőtt kialakítom a véleményem - mondta Gabriel, majd megcsörrent Sloane telefonja.

Az igazgató felvette, figyelt egy pár másodpercig, végül így szólt: - Igen, küldje be!

Az ajtó kinyílt, és Dan Otabi lépett be rajta, háta mögött Sloane titkárnőjével. A férfi fáradtnak tűnt. Az öltönye fölött egy vékony széldzsekit viselt. Roy épp elgondolkodott rajta, mennyire össze nem illő viselet ez a kettő, de ekkor Otabi benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy matt fekete pisztolyt. A titkárnő felsikoltott. Ezután minden olyan gyorsan történt, hogy Roy később sem bírt visszaemlékezni, mikor mozdult meg Gabriel.

A szeráf elmosódott alakja látszódott csupán, ahogy szélsebesen Otabi felé mozdul. A lába a magasba lendült, és pontosan a csuklóján találta a férfit. Otabi halk nyikkanással térdre rogyott, a pisztoly pedig a földre hullt. A karját a mellkasához szorította, amikor pedig felnézett, egy fegyver csövével találta szemben magát. Gabriel arcvonásai egyetlen pillanatra sem változtak meg. Ugyanolyan hűvös kimértséggel nézett a szűkölő férfira, mint amilyennek az első pillanatban megismerték.

Ahogy Roy magához tért a sokkból, felállt, és a földön heverő pisztolyhoz lépett. Felvette, majd meglepetten fordult a szeráf felé.

- Nem igazi - mondta.

- Micsoda? - kérdezte Gabriel, egy másodpercre sem véve le a tekintetét Otabiról, aki mozdulni sem mert.

Nem igazi - lóbálta meg a pisztolyt Roy. - Csak egy játék. Rövid hullámhosszú lézert használ, hogy megfesse a célpontot. A játékosok a sugárra érzékeny ruhát és sisakot viselnek, az jelzi, ha találat érte őket.

Ismerem a játékot, Mr. Kilaro - mondta Gabriel szárazon. - Mindazonáltal ez megmagyarázza, hogyan tudta áthozni a biztonsági kapun a fegyvert.

Tenyérrel felfelé kinyújtotta a szabad kezét, Roy pedig átadta neki a pisztolyt. Gabriel vetett egy pillantást a „lézerpisztolyra", majd Otabihoz szólt: - Mire kellett ez?

Otabi dacosan felszegte az állát.

Nem mondok semmit - szűrte a fogai közt.

Gabriel Otabi mögé lépett, és egy kézzel talpra állította, mintha csak egy rongybaba lenne.

Kifelé! Mindenki - parancsolta, majd egészen közel hajolt Otabihoz, hogy csak ő hallja. - Van egy kis megbeszélnivalónk.

Sloane, Greenleaf és Roy villámgyorsan elhagyták a szobát. Az ajtó halk kattanással csukódott be mögöttük.

Rebecca Sloane a titkárnőjéhez sietett. Igyekezett megnyugtatni, mert még mindig remegett az idegességtől, amit a hirtelen erőszak váltott ki belőle. Greenleaf faarccal leült egy alacsony asztalhoz a várakozó sarokban, majd bekapcsolta az ottani konzolt, és a hírek közt kezdett silabizálni. Roy nem tudta mit kezdjen magával, így Greenleaf mellé telepedett, és félszemmel olvasgatott, miközben az ajtót leste.

A percek óráknak tűntek, miközben várakoztak. Végül a titkárnő telefonja megcsörrent. Maga Sloane vette fel a kagylót. Váltott néhány szót valakivel - feltehetően Gabriellel -, majd visszament az irodájába.

Roy úgy meredt az ajtóra, mintha át akart volna látni rajta. Elgondolkodott, vajon Greenleaf képes-e rá. Úgy tudja, a mágusok meg tudnak tenni efféle dolgokat, de a tünde teljes nyugalomban ült a helyén, és lapozgatta a virtuális újságokat. Nem úgy tűnt, mint akit bármennyire is felkavartak volna az események. Bár aki szellemekkel és elementálokkal hadakozik, valószínűleg elég hamar immúnissá válik az olyan apróságokkal szemben, mint a vállalati kémkedés vagy árnyvadászok.

Egyszer csak biztonságiak jelentek meg. Az egyikük az ajtóhoz lépett, és bekopogott rajta. Ahogy az kinyílt, mindannyian beléptek. Valamivel később Gabriel alakja tűnt fel. Aktatáskáját a kezében tartva lépett Roy és Greenleaf elé.

Maguk ketten velem jönnek - szólt nekik. Ekkor két biztonsági őr lépett ki az igazgató irodájából, Dan Otabi eszméletlen testét cipelve. Roy megijedt, hogy a fickó él-e még, de azután észrevette, hogy lélegzik, sőt mozdulni is próbál olykor. Úgy tűnt, csak félig eszméletlen.

Hova megyünk? - kérdezte Roy Gabrieltől.

Erre a kérdésre, biztonsági okokból, nem felelhetek - mondta. - Jelen pillanatban mennél kevesebbet tud, annál jobb lesz mindenkinek. Most pedig, kérem kövessenek!

Habár a szavak kérésnek hangzottak, ellenkezésnek helye nem volt. Roy magához vette a dekkjét, és követte Gabrielt. Megismerte a hangsúlyban a parancsot.

15.