Willy még mindig szédülten támolygott, amikor Madeline örökre lecsendesltette. Ujjai a férfi szemébe kaptak. Az utolsó dolog, amit Willy látott, apja kísérlete volt, aki öklével sújtott felé.

De a fájdalom tovább tartott, mint ez a látomás.

Zuhanó teste hét autót tett tönkre. Rendkívül látványos horpadásokat szereztek, és a kibuggyanó vér alig látszott a sötét festékeken.

Következő.

Cain csak levegőért kapkodott, amikor két társa a szeme láttára vált vér-szökőkúttá. Madeleine olyan gyorsan mozgott, hogy az emberi szem képtelen volt követni. A férfi csak egy elmosódott alakot meg fröccsenő vérpermetet látott. Aztán ő következett.

Lucy kiszabadult, amikor Madleine szúrása célba talált. Jól megütötte magát a betonon, de közel sem annyira, mint Cain. A férfi többször nekivágódott az aszfaltnak. Több darabban.

Csend.

Aztán fojtott imádkozás és valaki öklendezik.

Sarah bámulat, félelem és szeretet keverékével meredt megmentőjükre. Mama mindig azt mondta, hogy az angyalok haragja rettenetes, és ha Sarah eddig kételkedett a feketeruhás nő mennyei természetében, most minden kételye eloszlott.

Még akkor is, ha Madeleine Giovanni a szemük láttára nyalta le a vért az ujjairól és táplálkozni kezdett Ábel holttestéből.

- Uh. - Allyson csak ennyit tudott kinyögni, aztán hátrálni kezdett megmentőjüktől, készen arra, hogy bármelyik pillanatban elszaladjon, akár egy nyúl.

Lucy csak kicsit volt bőbeszédűbb:

- Bazdmeg! Bazdmeg! - Szorosan ölelte magát, és mantraként ismételgette a szót, amíg motyogása teljesen érthetetlenné nem vált.

Brian és Pete meg sem mukkantak, bár szemeik rémülten cikáztak körbe-körbe. Megszokták a hallgatást. Apu jó tanítómester volt.

- Hát ez meg - nyögte Sarah, aki könnyített magán és most törölte meg a száját - egy igazán veszélyes ringyó.

A vérszomj lecsillapodott, és szertefoszlott a vörös köd. Madeleine megigazította szoknyáját és felnézett, egyenesen hat halálra döbbent gyerek szemébe.

- Talán... - mondta, mintha mi sem történt volna - beszélnünk kellene.

Az erőszak hirtelenségének és Madeleine tárgyilagos hangjának varázslatos ereje volt a fiatalok felett. Lassan elindultak utána.

A holttesteket az út melletti árokba hajigálták. Aztán az aljnövényzet a Pokolkutyák motorjait is elnyelte. Még egy gyilkosság, amivel majd a kannibálokat fogják vádolni, de az biztos, hogy senki sem fog sokat sírni a halottak után.

- Mi történt itt? - kérdezte a Giovannik Tőre, miközben megfürdött a közeli hideg patakban. Sarah idegesen elfordította a fejét, ne lássa Madeleine meztelenségét, Briannek pedig túl nagy fájdalmai voltak ahhoz, hogy törődjön vele. Sybil a szörnyeteg véres ruháit mosta, Lucy nyögdécselő barátját ölelte, és le sem vette a szemét a nőről. Pete karba font kezekkel őrködött, flanel ingébe belekapott az éjszakai szél. Arca ugyanolyan merev volt, mint a szikla, amin állt.

Allyson válaszolt. Mint a csapat vezetője, tulajdonképpen neki kellett jelentést tenni a nőnek, aki nyilvánvalóan megmentette az életüket.

- Normális esetben elkerüljük a törvényen kívülieket, ezeket a seggfejeket meg különösen. Minek keresnénk a bajt, nem? De ma éjjel egy részeg a motorjaik közelében ejtette el a tárcáját. Lucy éppen felvette a földről, amikor a kövér fickó megjelent.

- Lucy túl sok „elejtett tárcát" talál - jegyezte meg Madeleine, aki a haját mosta a jeges vízben. - Nagyon szerencsés lány lehet.

Allyson idegesen felnevetett.

- Öö, igen, nem tudom, hogy tényleg a „szerencsés" szó illik-e leginkább Lucy-ra, de az biztos, hogy rengeteg elhagyott vackot talál.

- Jobb, ha ezentúl óvatosabb lesz. - A könnyed szavakban komoly másodlagos jelentés rejlett.

Allyson még jobban felhúzta a térdét, és még jobban összekucorodott.

- Az lesz. ígérem.

Lucy bólintott. A halovány holdfény megcsillant véres arcán. Mióta eljöttek a parkolóból, az általában szószatyár lány meg sem szólalt. Amíg hallgatott, addig sem sikoltozott.

- Leo rendesen gondoskodik rólatok? - kérdezte Madeleine. Allyson hevesen bólogatott.

- Leó jó fej. Újabban tök rendes velünk.

- Remek - nyugtázta Madeleine. - Mi a helyzet a kardos nővel? Találkoztatok vele azóta?

- Semmi nyoma. Meg a barátjának, a rikító ruhás fazonnak se - válaszolta Allyson. - Kerestük őket, de eddig semmi. Talán nincsen a környéken.

— Lehet, hogy pillanatnyilag tényleg nincsen - mondta Madeleine. -Egy múltkorjában hallott beszélgetés alapján arra következtetek, társaival együtt elutazott valahova. De az illető elég biztos volt benne, hogy hamarosan visszatér. Ha ez bekövetkezik, tudni akarom, hol van. És kikkel.

- Meglesz - bólogatott Allyson. - A Patkányfalka mindig elvégzi a munkát.

Madeleine elmosolyodott.

- Folytassátok a kutatást. - Elhallgatott, mert megérkezett Sybil a nedves ruhákkal. Kelletlen arcot vágott, mert az anyagból csavarni lehetett a vizet.

Sybil megérezte elégedetlenségét.

- Ööö, megpróbálhatom jobban megszárítani őket. Már nem véresek, igaz?

A szörnyeteg mosolygott.

- Nem, Sybil, minden rendben. Köszönöm. Látom, feltalálod magad a válsághelyzetekben... - Pillantása végigvándorolt a Patkányfalkán és sorban belenézett mindegyikük szemébe. - És a mai éjjel egyértelműen krízishelyzetnek tekinthető. Nem fogom megmagyarázni, mi vagyok, és elvárom, hogy ne említsétek idegeneknek. Értettétek?

A kamaszok - arcukon a félelem és a bámulat keverékével - bólintottak.

- Ööö, Madeleine - suttogta Lucy. - Köszönöm. Úgy értem, tényleg köszönöm meg minden, nem csak a mai estét, de a mai estét is, ööö, tudod...

Madeleine félbeszakította a hirtelen szóáradatot.

- Szükségetek volt rám. Itt vagyok. Ha nekem lesz szükségem rátok, elvárom, hogy ti is ott legyetek.

- Arra mérget vehetsz. Tutira.

- Bármikor szükséged van ránk - szólalt meg Pete hirtelen —, mi minden tőlünk telhetőt megteszünk.

- Ja. - Brian hangja gyenge volt és feszült.

- Dicsőségben sétálok az Úrral és az ő szolgáival - mondta Sarah.

- Abbahagynád? - csattant fel Sybil. - A frászt hozod rám!

- Ez egy „igen" - jegyezte meg Allyson végül.

- Jó. - Madeleine belebújt a nadrágjába és magára húzta a nedves pólóját, bár a hideg, nedves anyag érintésére flntorgott egy kicsit. - Van egy fontos találkozóm, és máris késésben vagyok. Bízom benne, hogy a ma esti kaland nem fog megismétlődni.

— Hát velük biztosan nem - motyogta Sybil.

- Nem - biztosította AHyson. - Sokkal óvatosabbak leszünk.

A levegőben még mindig vérszag terjengett. Madeleine megpróbált megfeledkezni a motorosokról, de vérük akkor is rossz volt és romlott. Ezek a gyerekek viszont soványak ugyan, de...

Elhessegette a gondolatot.

Gyorsan összeszedte magát.

- Ha bármelyikőtök veszélybe kerül, vagy valamilyen halaszthatatlanul fontos ügyben kapcsolatba kell lépnetek velem, gondoljatok a nevemre - Madeleine Giovanni - olyan erősen, ahogy csak tudtok. Ha már leszállt a nap és én is eléggé fontosnak tartom a dolgot, eljövök hozzátok. Ne éljetek vissza ezzel az ajándékkal - tette hozzá a csapattal szemezve. - Ez egy különleges adomány, kizárólag nagyon kedves barátaim számára, és nem lenne bölcs dolog elfecsérelni. Megértettétek?

A Patkányfalka láthatóan tökéletesen tisztában volt, milyen fontos ajándékot kaptak jótevőjüktől.

Madeleine lesimította ruháját, és belebújt a cipőjébe.

- Jó. Azt hiszem, a Patkányfalkának eléggé kijutott mára az izgalmakból.

- Hát ebben igazad van - morogta Sybil.

- Vigyázzatok magatokra - mondta a Giovannik Tőre - és most menjetek. Tisztálkodjatok meg, kezeljétek le a sebeiteket, ahogy eddig is szoktátok. Ha speciális gyógyszerre lenne szükségetek, Leó majd elintézi. Most találkozóm van. Viszlát! - Ezzel beleolvadt a földbe, és már el is tűnt.

Sam kocsmája semmit sem változott. Madeleine biccentett Leónak, de nem ment oda a bárpulthoz. Az egyik hátsó boksz üresen állt. Leült a padra, az ajtónak háttal. Bár így senki sem láthatta, aki belépett az ajtón, nem félt attól, hogy nem találják meg.

- Hé, bébi! - A felbukkanó tipikus kocsmatöltelék modoros, mindent egybemosó déli akcentussal beszélt. Mesterkéltségénél csak petyhüdten lógó hasa volt szánalmasabb, amit - pólót mellőzve - büszkén a világ elé tárt. A Hatalmas Pocak kibuggyant szűk farmeréből, és deréktájon még egy szegecses öv is elszorította. A férfi motoros bőrmellényt viselt (nyilvánvalóan csak a látszat kedvéért, mert a ruhadarab túlságosan tökéletes állapotban volt), és eredeti sarkantyúkkal ékesített cowboycsizmát. Ápolatlan arca úgy nézett ki, mint egy sörösüveg alja péntek este.

- Hajoljon ma' le ide - mondta vontatottan - és bulizzunk egyet.

- Kösz, nem - válaszolta Madeleine. Először Willy Smith, most meg ez a mocsok. Nem volt türelme ma ehhez. Ábel sörrel kevert vére már így is elszédítette, pedig most minden akaraterejére szüksége lesz. Mindig körüllengte a vérszag. Vendége figyelmét biztosan nem kerüli majd el.

- Na, hölgyem, ne legyen ma' ilyen - erősködött a disznó. Részeg ámulattal, tetőtől talpig végigmérte. - Egy ilyen gyönyörű nőnek nem tanácsos egyedül ücsörögnie itten. Nem biztonságos.

- Köszönöm, hogy aggódik értem - mondta Madleine, és acélos ujjakkal megmarkolta a férfi vállát, éppen annyira, hogy fájjon. - De semmi bajom nem lesz. És nem leszek egyedül. Azért jöttem, hogy találkozzam valakivel, és az illető eléggé féltékeny tud lenni. - Szeme halovány, vörös lánggal villant fel egy pillanatra. - Néha túlságosan erőszakosan is. Nem szeretném, ha egy olyan kedves embert, mint maga, valami kellemetlenség érne.

- Ó, persze - válaszolta a disznó. Egy villanásra alkalma nyílt belenézni egy igazi rémálomba, és gyorsan visszamenekült a söréhez. - Csak haverkodni akartam...

- Madeleine, te magad vagy a rejtett fenyegetés - mondta Montifloro. Mint az várható volt, észrevétlenül surrant be a boxba. Madeleine különleges tehetséggel tudta álcázni magát, Montifloro pedig mestere volt annak, hogyan olvadjon bele a környezetébe. Oda ment, ahová akart, azt tette, amit akart, és sohasem vették észre. Ezt nem csak vámpírképességeinek köszönhette. A simulékonyság a vérében volt. - És a parfümöd... Roppant kábító.

Az alacsony és vékonyka Montifloro harmincas éveiben járó, átlagos üzletembernek tűnt. Vastag szálú fekete haja és sötét szeme volt. Mint mindig, most is makulátlan Armani öltönyt meg Tuscany cipőt viselt. Kizárólag halottsápadt arca árulkodott arról, hogy esetleg több annál, mint aminek látszik.

- Jó ismét látni, kuzin - mondta Madeleine. - Már aggódtam, hogy lekésel találkozónkról.

- Attól féltél, a bájos Ms. Hope társaságában töltöm majd az időmet? - kérdezte Montifloro. Hangjában nevetés bujkált. - Vagy hogy esetleg Pietro megdöntését tervezem, hátha úgy az örökkévalóságig enyém lehet az a gyönyörű fiatal hölgy?

- Tudnom kellett volna, hogy te megérzed a jelenlétemet abban a betonkriptában - mosolygott Madeleine. - Tudtam, hogy szinészkedsz, de az előadásod remekül sikerült. Mind Enzót, mind Ezrát sikerült megtévesztened. Azt hiszik, elég egyetlen apró lökés, és nyíltan fellázadsz a nagyapám ellen.

- Ezra? - kérdezte Montifloro. - Ő is ott volt? Gondolom, láthatatlanul. Ha már érkezésem előtt tudom, hogy teltházas előadás lesz, sokkal melodramatikusabban adom elő magamat. Néhány csepp fekete vérkönny, csak a hatás kedvéért...

Intett az asztaluk mellett elsétáló slampos pincérnőnek.

- Egy üveggel a legjobb borból, drága hölgy - parancsolta.

- Ja. Álmodozz még, Rómeó - vakkantott vissza a nő. Montifloro kuncogva nézte a pult felé igyekvő a pincérnőt.

- Nem mintha jelenlegi állapotunkban bármit is számitana a minőség, de a régi szokásoktól nehezen szabadul az ember. Mindig a legjobbat rendelem, pedig nem is iszom.

- Múlt éjjel nagyon meggyőző voltál - folytatta Madeleine. - Mi van ezzel a lánnyal? Enzo láthatóan úgy gondolja, gyönyörűségesen szép. Megkísértett egyáltalán?

- Megkísértett? - kérdezett vissza Montifloro nevetve. - Akarod mondani, megundorított? Ha szerinted kuzinunknak mesteri előadást rögtönöztem, látnod kellene, mit művelek a bábjával. Az a nő egy olcsó kis szajha, akire Enzo meg az a Ms. Hargroves nevű cselédje felkent valami felületes mázat. Nincs ugyan bizonyítékom rá, de gyanúm szerint az a sovány lidérc több, mint aminek látszik.

- Ezra sem bízik benne - mondta Madeleine. - Bár Enzo, saját állítása szerint, a legteljesebb bizalommal viseltetik iránta.

- Köszönöm, drágám - biccentett Montifloro a pincérnőnek, aki egy üveg Mád Dogot és két poharat tett le eléjük az asztalra. Ötvendollárost nyomott a kezébe. - Kérem, tartsa meg a visszájáról. Apró hódolat ez a bája előtt.

- Túlságosan könnyelműen bánsz a pénzeddel - figyelmeztette Madeleine, amikor a döbbent pincérnő magukra hagyta őket.

- Milliókat szereztem a klánnak, drága kuzin - mondta Montifloro, és mindkettőjük poharát csordultig töltötte vörösborral. - Kiadásaim minimálisak, ha azt nézzük, mennyit adok cserébe. Most ráadásul sokkal könnyedebben költők, mert ki tudja, megérjük-e a holnapot?

- Félted a létezésedet? - kérdezte Madeleine.

- Természetesen - válaszolta Montifloro. - Te is félthetnéd. Nagyon veszélyes játszmába keveredtünk. Még sok mindent meg kell tudnom, mielőtt befejezettnek tekinthetem a munkámat. Pietro minden részletre kiterjedő jelentést akar Enzo tevékenységeiről, és ezt én mindenképpen oda akarom neki adni. Közben két hataloméhes, paranoid őrülttel kell megbirkóznom. Elég egyetlen célzás, ami azt mutatja, hogy nem vagyok olyan bolond, mint hiszik, és máris por meg hamu lesz belőlem. Pokoli verem fölött kötéltáncolok, és a kötél mindkét végét a kárhozat lángjai nyaldossák.

- Bátor vagy, Montifloro - mondta Madeleine. - A két feladat közül, amit kaptunk, a tied sokkal veszélyesebb.

Montifloro vállat vont.

- Te vagy a Giovannik Tőre - jegyezte meg. - Én pedig a méreg.

- Be kell vallanom - mondta Madeleine -, hogy meglepett, Enzo mennyire biztos pálfordulásodban. Bár mi ketten sohasem álltunk közel egymáshoz, régebbi beszámolóidból úgy vettem ki, klántársunk igen furfangos személyiség. A múlt este folyamán azonban kevés intelligenciáról tett tanúbizonyságot. Ezra egyértelműen ura volt az egész beszélgetésnek. És mint már említettem, úgy hiszi, hogy te - klánunk legravaszabb és legkétszínűbb tagja - egy egyszerű halandó hatása alá kerültél. Ez nem egy mesteri intrikusra vall.

- Tökéletesen egyetértek veled - jelentette ki Montifloro. - Ha rokonunk valóban azt hiszi, hogy minket ilyen könnyű megtéveszteni, szomorú következtetésekre ad okot állapotával kapcsolatban. Fájdalmasan nyilvánvalóan próbál szembeállítani Pietróval. Veled kapcsolatban ugyanolyan átlátszó tervei vannak. Egykor zseniális stratéga volt, az igazán elmés intrikák mestere. Ez már a múlt. Enzo elmeállapota rohamosan romlik, ha azt hiszi, minket lehet Így manipulálni.

- Az ördöggel trafikál - mondta Madeleine. - Ezra teljesen őrült és elképzelhetetlenül torz. Ez a Ms. Hargroves borzalmas erőt szolgál. Befolyásuk megrontotta Enzót és ostoba bolondot kreált belőle.

- Ennél többről van szó - tette hozzá Montifloro. - Enzo mindig nagyravágyó volt. Az nem meglepő, hogy ő akar a klán élére kerülni. Az efféle rivalizálások hozzátartoznak a Vértestvérek életéhez. De beszélgetéseink során felcsíptem néhány elejtett megjegyzést, és az a gyanúm, még ennél is magasabbra tör. Mindent uralni akar. Halandót és Vértestvért, embert és vámpírt egyaránt. A kapzsiság elvette a józan eszét. Roppant árnyak mocorognak mögötte a sötétben.

- Pietro említette az Endron Internationalt, ezt az energiaszektorban tevékenykedő cégcsoportot - mondta Madaleine. - Enzo az igazgatótanács tagja.

- De ki irányítja az Endront? - kérdezte Montifloro. - Ez itt az igazi kérdés. Sokkal nagyobb erőt érzek a háttérben, amely minden teremtett dolgot át akar alakítani és újra szeretne formázni. Lehet, hogy lidércekkel hadakozok, Madeleine, de az elmúlt napokban igen tüzetesen áttanulmányoztam Enzo cégének könyvelését. Az Everwell és az Endron üzleti struktúrája egy roppant megakorporáció jelenlétét sejteti, amely ezekből a cégekből - és még sok másikból - szipolyozza a pénzt. Miden jel egyetlen hatalmas, monolitikus szervezetre utal, amely a Föld feletti tökéletes uralom megszerzésére tör.

- Ez rendkívül hasonlít a Giovanni klán saját célkitűzéseire -jegyezte meg Madeleine, aki már nem mosolygott.

- Pontosan - mondta Montifloro. - Szükségtelen mondanom, hogy két egymással ennyire vetélkedő szervezet között sohasem lehet béke. Kizárólag háború, amíg az egyik fél el nem pusztul.

- És sikerült megtudnod, mi a neve ennek a titkos birodalomnak? -kérdezte Madeleine. - Vagyis lehetséges vetélytársainknak?

- Igen - válaszolta Montifloro. - Penrex.

 

Huszadik fejezet

 

Charles Klair léptei szívdobbanásként visszhangoztak a csendben, éles stacattoban lüktettek a nyomornegyed néma utcáin. Régen elmúlt már éjfél, Albany elszegényesedett negyedének macskaköves sikátoraiban lélek sem járt. Senkit sem látott, amikor kimért, egyenletes léptekkel egyre mélyebbre hatolt a szurokszín sötétségben. Az utca emberei, a hátsó utcákban, bedeszkázott ajtómélyedésekben megbújó hajléktalanok, a magányos gazfickók, a kóbor kutyák is érezték, hogy ezt az embert jobb elkerülni. Amikor felhangzottak léptei, félig nyitott ablakok csapódtak be, ajtókban zörrent a kulcs. A lakásokban folyó csevegés elhalkult, majd elhallgatott. Mintha a Halál Angyala lépkedett volna azokon a macskaköveken. Ami majdnem így is volt.

A számvevő - mert még mindig így gondolt magára - kora este érkezett Albanyba. Eredeti úti célja a Dynamic Security főhadiszállása volt. Hamar rá kellett jönnie, hogy az épület már nem létezik. Egy nappal azelőtt gázrobbanás tüntette el a föld színéről, több mint száz alkalmazott halálát okozva. A tűzoltók még mindig a törmelék között kutattak, de kevés remény volt arra, hogy bárkit élve találnak odalent. Néhány rádiós műsorvezető már bizonyos terrorista-kapcsolatokról beszélt. Még egyetlen csoport sem jelentkezett, hogy magára vállalja a tettet, de a műsorvezetők szerint ez csak idő kérdése. A legfőbb gyanúsítottak az öko-terroristák voltak, a jobboldal kedvenc bűnbakja. Vagy az abortuszt pártoló balos őrültek. Ugyan a Dynamic Securityhez egyiküknek sem lehetett köze, de az ilyen esetekben mindig a józan ész volt az első áldozat.

Klair jól ismerte a Szindikátus és az Új Világrend módszereit, és azonnal felismerte a védekező mechanizmusokat. Miután minden részletet megismert a robbanással kapcsolatban, hamarosan nyilvánvalóvá vált számára, hogy az ÚVR főhadiszállást Devinások hordája rohanta le. A robbanás csak később következett be, miután a támadók távoztak. A bomba Szindikátus-termék volt, ami sikeresen eltüntette a támadás összes nyomát. Az Unió tudta, hogy a Deviánsok létezését titkolni kell az emberek elől. Lehet, hogy az igazság odaát van, de nem a megvilágosodatlanoknak való. A gázrobbanásra és a terroristákra mindent kényelmesen rá lehetett kenni.

Betelefonált az Iteráció egyik eldugott bázisára, és ezzel sikerült bejutnia a Komplexum hálózatába, és még a telefonfülkét sem kellett elhagynia. A közvetlenül a memóriájához kapcsolt belső modem százszor gyorsabban működött, mint a normális gépek, és másodpercek alatt letöltötte a keresett információkat.

Sharon Reed és X344, aki most eredeti nevét, az Ernest Nelsont használta, a támadás időpontjában a Dynamic Security épületében voltak. Erre bizonyítékokat talált. Azonban amennyire a romok közé küldött kárfelmérő csapat jelentéséből ezt biztosra lehetett állítani, az áldozatok között sem a kiborg, sem az Örökítő holttestét nem találták meg. Vagy a támadók fogságába estek, vagy megszöktek. Klair elhatározta, hogy kideríti, mi történt. Ma éjjel.

Tompa dübögés töltötte be az utcát. A zenével egy ütemben villogtak a lámpák. A lárma száz méterrel elölről, egy nagy téglaépületből jött. A tetőn ragyogó vörös betűk hirdették a nevét: Elveszett Lelkek Klubja. A szavakat Charles Laughton és Lugosi Béla villogó arcképe vette körül két oldalról, az 1930-as években készült, Elveszett lelkek szigete című filmből.

A film és a könyv, amelyből készült - H.G. Wells Szörnyetegek szigete című regénye - mindig is szálka volt az Orökítők szemében. Személyes sértésnek vették Wells génmanipuláció ellen intézett támadását, mint ahogy az Iteráció is célja alig leplezett pocskondiázásának tartotta Az időgép degenerált morlockjainak szerepeltetését. Klair, aki szinte csak sci-fi filmeken nőtt fel, mindkét filmet kedvelte, de jobbnak látta nem ellentmondani a Technokrácia hivatalos álláspontjának.

Az ÚVR adatbankja szerint ebben a klubban szórakoztak Albany leghírhedtebb személyiségei. A Sabbat nevű vámpírszekta tagjai találkoztak itt. És ha a mendemondáknak hinni lehet, itt verődtek össze a bukott varázslók - a nefandusok.

Klair úgy okoskodott, hogy ha valaki tudja, mi történt Reddel és Nelsonnal, akkor azt ebben a klubban meg fogja találni. Tudta, hogy nehéz lesz bármit is kihúzni belőlük. Legvalószínűbb esetben rendkívüli erőszakhoz folyamodik. Kizárt, hogy ebben a kerületben a rendőrség közbeavatkozzon. Csak magára számíthat. Klair mosolygott. Valaha elkerülte volna az efféle helyzeteket. Most egyenesen várta.

A klub előtt néhány roncsautó parkolt. A fal mellett egy részeg nyomorult hevert rongykupacként. Zavaros, véreres szemek meredtek Klairre. A férfi megnyalta a száját, aztán valahogy sikerült lábra állnia, és elpucolt az éjszakába. A számvevő halkan nevetgélve a klub bejáratához sietett.

Súlyos acélajtó állta az útját. Felette fémborítással védett videokamera forgott. A bejárat jobboldalán csengőgombot szereltek a falra, a padlón nehéz, fémhálós szőnyeg hevert a Moreau volt az igazi király felirattal.

Klair felnézett a kamerára. Egyszerű gép. Felnyúlt és megérintette -máris úrrá lett a számítógép vezérelte képrögzítő mechanizmuson. A monitor mostantól nem egy magas, kopaszodó, bő nadrágot és buggyos fekete inget viselő férfit mutatott, hanem egy alacsony, vékony, hamuszürke arcú, borotvált fejű, orrbavalót viselő alakot. Klair elégedetten bólintott, aztán megnyomta a csengőgombot.

- Mi a jelszó? - hallatszott egy élettelen hang a szemközti falra szerelt rejtett hangszóróból.

- „Hát nem emberek vagyunk?" - idézte Klair. Ostobaságnak tartotta az efféle színjátékokat. Könnyedén bezúzhatta volna az ajtót, de ezzel felkeltené a patrónusok figyelmét. Jobb, ha váratlanul éri őket a felbukkanása.

- Szezám, tárulj! - mondta a testetlen hang. A súlyos fémajtó kinyílt. - Lépj be, testvér.

A belső kamra feketeségében gyertyák lobogtak. Ragyogó fények lüktettek és söpörtek végig a helyiségen. Az egymásra tornyozott hangfalakból fülsüketítő hangerővel üvöltött az Electric Hellfire Club száma: Isten halott! Sátán él! A táncparketten négy feketébe öltözött alak vonaglott, egyszerre keltve életre a közösülés, a halál és kárhozat képeit. A bárpultnál üldögélő gyászos tekintetű, borongós gótok vágy és megvetés keverékével méregették őket. A falakon díszelgő kegyetlen freskók kínzásokat, csonkolást és szado-mazo jeleneteket ábrázoltak.

Milyen elcsépelt. Milyen kiszámítható. Klair valamivel többet várt a bukottaktól.

Mielőtt elindult volna, műszeme végigsöpört a szobán. Egyetlen apróság sem kerülte el a figyelmét. A teremben tizenkét emberszerű alak tartózkodott. Klair kilenc embert és három vámpírt azonosított. A kvintesszencia-analízis három ember körül mutatott ki ragyogó aurát.

Mágusok, nagy eséllyel nefandusok. Egyikük sem tűnt igazán veszélyesnek. Ez lehetett a pihenőszoba. Az alacsonyabb rendű tagoknak biztosított játszótér.

Talán ismerték az őt érdekelő információt. Talán nem. Bárhogyan is legyen, mindenképpen jó szórakozás lesz kitalálni. Nem mintha igényelte volna a szórakozást. Az ilyesmi csak a halandóknak meg a Deviánsoknak való, nem neki.

A pultos, egy hatalmas, hegyomlásnyi ember, akinek roppantul széles vállai és hordószerű mellkasa volt, zavartan pillantott Klairre.

- A képernyőn máshogy néztél ki - mondta hangosan és gorombán. Kalir bólintott. A csapos ugyan embernek tűnt, de nem lélegzett.

Nem pislogott. És az arcán éktelenkedő vörös csík emberi vér volt.

- Nem vagyok fotogén - mondta Klair, és közelebb lépett a pulthoz. Egyetlen mentális paranccsal aktivizálta a fegyverrendszert. Bal keze

öt ujja csattanva zárult össze, ökölbe szorult és lecsapódott. Kézcsonkjából apró, de halálos gépágyú bukkant elő és tüzelni kezdett.

A robbanó, tömeges pusztításra alkalmas lövedékek zápora véres konfettivé darálta a vendégeket. Most majd hamar megtudják, mi az igazság Sátánnal és Istennel. A következő sorozat a táncosok között robbant, és marionett bábukként szórta őket szanaszét. A stroboszkóp fény a jelenet minden részletét lelassította.

A pultos átkozódva lódult előre. Klair jobb keze a torkára tapadt és elkezdte szorítani.

Ujjai, amelyek könnyedén meghajlították az acélrudakat, most a vámpír torkát préselték össze. Egyetlen erős mozdulattal átrántotta a pulton, és a padlóra hajította. Leszorította a parkettára, és háromszor az sújtott. Mindegyik ütése csontot repesztett. A szörnyeteg felüvöltött. Habár megölni szinte lehetetlen volt, fájdalmat azért érzett.

A pultos megpróbált kiszabadulni a szorításból, de Klair keze szilárdan tartotta. A számvevő egy pillanatra felnézett, és felmérte ellenfelei helyzetét. Azokat annyira sokkolta a golyózápor és a pultos hirtelen lerohanása, hogy csak most léptek akcióba. A két másik vámpír - az alacsony, vékony nő, akinek pengére emlékeztető körmei voltak, meg a széles vállú, majomarcú férfi - nem tudta, mit tegyen. A három nefandus torz elégedettséggel figyelte a jelenetet. Nem is sejtették, hogy Klairnek ők kellenek, nem a vámpírok.

Semmi erőfeszítésébe nem került ágyú-kezét éles pengévé alakítani. A mikronnyi vastag, nem földi eredetű fém könnyedén szelte a húst, a csontot és majdnem minden mást is. Klair kizárólag a legfejlettebb számítógépek sebességével vetekedő gyorsasággal sújtott le a pultos nyakára. A teremtménynek még sikoltani sem maradt ideje. Alig tanúsított ellenállást. Klair keze több centi mélyen fúródott a fapadlóba, és a vámpír feje a közeli asztalok alá gurult. A lefejezett szörnyeteg pillanatokon belül olvadni kezdett. A Vértestvéreket három biztos módon lehetett megölni. Ezek közül a lefejezés volt a legpraktikusabb.

- Kapd el! - sikoltotta a pengekarmú nő, és taszított egyet füstös képű társán. - Tépd ki a szívét!

A vámpír-férfi állatias mordulással a számvevőre vetette magát. Klair, akinek reflexei majdnem a fénysebesség gyorsaságával reagáltak, szinte nem is mozdult. Csak megfordult, és támadója szemébe nézett. Most már mindkét keze átalakult prímiumpengévé. Hagyta, hogy a munka nagyját a vámpír lendülete végezze el. Klair kezei úgy suhantak a levegőben, mint egy japán séf kései, és legalább tucatnyi darabra darabolta ellenfelét. Mire a szörnyeteg darabkái a padlón puífantak, már el is kezdett olvadni.

- Takarodj innen! - sikította a harmadik, egyben utolsó vámpír. Pillantását egy percre sem vette le Klairről. Kétségbeesetten körözve próbált eljutni az ajtóig. Szeme kitágult, amikor akarata erejével megkísérelt hatni a számvevőre. Klair nevetett. Az ő agyát nem lehetett könnyen manipulálni.

Visszaalakította a kezét, aztán megragadott egy széket és darabokra törte. A nő megsejtette a szándékát, felsikoltott, majd futva megindult az ajtó felé. Emberfeletti sebességgel mozgott, de Kiarr ugyancsak gyors volt. Ujjpengéi három gyors mozdulattal tompa hegyet faragtak a fadarabra. Nem volt igazi karó, de megteszi.

A csapásába sűrített erő egy téglafalon is átdöfte volna a fegyvert. A hús és a csont ennél sokkal kevesebb ellenállást tanúsított. A vámpír a földre rogyott - nem holtan, csak bénultan. Amíg a karó a szívében marad, ártalmatlan és mozgásképtelen. Klairnek egyelőre ennyi is elég volt. Később majd kivonszolja a napfényre, hadd égjen porrá ott.

A három nefandus tapsviharban tört ki, amikor megfordult. Arcukon tébolyult ragyogás ömlött végig.

- Szép munka - szólalt meg egyikük, egy magas, megtermett férfi fekete bőrnadrágban és fekete mellényben. Egész testét tetoválások borították. - Egy kis ámokfutás?

- Elfelejtették a jelmondatot - mondta Klair, és lassan közelebb húzódott a három nefandushoz.

- A jelmondatot? - A kérdés egy lány felől jött - alacsony, karcsú teremtés volt, vérvörös hajjal, vörös szemöldökkel és ragyogó kék szemekkel. Fekete melltartót és cicanadrágot viselt. Klair röpke felmérése szerint szabadon hagyott testfelületén minimum hét helyen viselt piercinget. A számvevő gyanította, hogy a fedett helyeken is akad néhány. - Milyen jelmondatot?

- Ja - szólalt meg a harmadik férfi. Magas, nagyon vékony, sötét bőrű, fekete hajú, körszakállas alak volt. Arcát és csupasz mellkasát misztikus jelek díszítették. Derekát nem derékszíj, hanem egy alvó kígyó övezte. - Mi a szarról gagyogsz?

- A belépéshez szükséges jelszóról - válaszolta Klair, és még egy lépést közelített feléjük. Már olyan közel járt, hogy megérinthette a kígyós férfit. - „Hát nem emberek vagyunk"?

- Hé, testvér - mondta a tetovált alak. Szájából úgy hangzott a „testvér" szó, mintha átkozódna. - Mit akarsz ezzel mondani?

Klair vállat vont.

- Nem gondoljátok, hogy ez fontos kérdés? - A pengéket pillanat műve volt gépágyúvá alakítani. Felemelte a karját, és a kígyós férfi félig nyitott szájába nyomta a fegyvert. Erős késztetést érzett, hogy mégse lőjön, de elméje sokkal fókuszáltabban gondolkodott. A fegyver megugrott, amikor a tucatnyi lövedék kisüvített a csőből és lerobbantotta a férfi fejét.

- Rómeó! - A piercinges lány sikoltott. Ő volt az egyik, akit Klair ki akart kérdezni. A nők gyengék. Megtörnek a teher alatt. - Megölted Rómeót!

- A férfiak olyan lények, akik logikusan gondolkodnak - mondta Klair. - Félrelökte a lány, és megragadta a tetovált férfi karját. - Akik igazi férfiak, az Egységet támogatják. Akik ellenzik, a valóság Deviánsai és nem méltók az életre.

- Te nem vagy normális! - üvöltötte a tetovált, és megpróbált kiszabadulni Klair szorításából. De a számvevő ujjai satuként szorították. Meglendítette a fegyvert, hogy befejezze a munkát.

A testékszereket viselő lány tébolyult haraggal Klair hátára vetette magát. Klair új keletű reflexei és majdnem sérthetetlen teste ellenére nem volt tapasztalt harcos. A támadás váratlanul érte. Megtántorodott, pillanatra megrebbent a szeme és rövid időre lazított a szorításon.

- Ennyit a logikáról - köpte a szót a fekete bőrruhás ember. A lány hátraugrott, elvágódott a földön, Klairt pedig életre kelt tűzfergeteg nyelte el. A lángokkal övezett számvevő kacagott. Semmit sem érzett. Kinyitotta a szemét, és a tetovált emberre meredt. Az akaratmester testén vonaglottak a bizarr, rajzolt figurák. Ez is része volt a mágiájának.

- Elég - mondta Klair, és kihunytak a lángok. A tetovált fickó ajka a vegytiszta gyűlölet fintorába torzult, aztán botladozva hátrálni kezdett az asztalok között. Klair lassan, módszeresen, könyörtelenül követte. Azon töprengett, mi történhetett a lánnyal. Biztosan nem menekült el - a bejárati ajtó zárva volt. Valahol itt lapult a közelben, és ez semmi jót nem jelentett.

Kérdésére hamar választ kapott. A bárpult mögött fegyver dördült. A lövedék halántékon találta Klairt. A legömbölyített orrú, bevágott titanium burkolatú golyót maximális sebzést tudott okozni, a terroristák ezért csak „darálónak" nevezték. Acélreszelőként szedte darabokra áldozatait. Viszont átlagos célpontokra, például mindennapi járókelőkre tervezték. Vagy iskolás gyermekekre. A Klair számvevőhöz hasonló kiborgizált életformákat nem állíthatta meg.

Klair várt egy pillanatot, aztán megfordult, és megpróbálta megkeresni a lányt a szobában. A nő a fából és vasrudakból összeállított pult mögött kuporgott, és két kézzel szorította a fegyvert, amit megtámasztott a falapon. Teste megfeszült, amikor másodszor is meghúzta a ravaszt. Újabb lövedék kenődött szét ártalmatlanul Klair mellkasán. A nő elvonta a figyelmét, nehogy végezzen tetovált társával. Klair egyiküket sem hagyhatta megszökni.

A fegyver még halálos sebeket is okozhat, és ez nem felelt meg céljainak. Csettintett. A roncsoló hangmagasságig torzított vibrálás a fegyver elsütő szerkezete számára végzetesnek bizonyult. Klikk. Klikk. Átkozódás. A lány elhajította a pisztolyt, benyúlt a pult alá és előhúzott egy lefűrészelt csövű sörétest. Már éppen emelte a fegyvert, amikor a Klair bal szemébe rejtett lézer szénné égette az ujjait. A lány retteneteset sikoltott, elejtette a fegyvert és a pult mögé zuhant. Csak pár percig

lesz ott, de Klair biztos volt abban, hogy ennyi idő alatt végez a társával.

Amikor megfordult, hogy szembenézzen előző ellenfelével, óriási és zöld, hatalmas fején száz tekergőző csáppal és számtalan szemmel rendelkező valami meredt rá vissza. Klair elutasítóan intett. Primitív illúzió volt, még a szaglóérzékére sem próbált hatni. Azonnal eltűnt, helyén a tetovált férfi állt, rögtön Klairrel szemben. Kezében hosszú bőrkorbácsot szorongatott. Tipikus nephandus fegyver, érintése súlyosan égeti a bőrt. A férfi trágárságokat üvöltve a számvevő felé sújtott.

A korbács kígyóként tekeredett Klair fejére. Úgy tűnt, mintha élt volna. A tetovált tébolyultan ordítva rántott egyet rajta, hátha sikerül letépni a számvevő fejét. Egy átlagos emberrel szemben ez működött volna. De a számvevő közel sem volt átlagos ember. A bőrszíj megfeszült, de Klair meg sem moccant.

- Illogikus támadás - mondta. Egyik kezével megragadta a korbácsot és kitépte ellenfele markából. Két lépés, és korbács máris a tetovált nyakára szorult. Még sikerült sikoltania, mielőtt a megfeszülő hurok kiszorította volna belőle a levegőt. Pillanatokkal később ki is szenvedett -Klair annyira szorosra húzta a bőrszíjat, hogy majdnem letépte a fejet a törzsről. - Sose kezdj erőpróbába ismeretlen ellenféllel.

Már csak a lány maradt. Éppen vad iramban száguldott az ajtó felé, amikor Klair lecsapott rá. Nem vetette be teljes erejét, egyszerűen a közeli falhoz csapta. Nem túl keményen. Elve és beszédre képesen volt rá szüksége.

A lány kábultan a padlóra rogyott és zavaros, keserű pillantással nézett fel rá. Ujjai megégtek, testén komoly zúzódások éktelenkedtek. De arcán a megadásnak szikrája sem látszott.

- Ölj meg, rohadék - horkantotta. - Nem félek tőled.

- Akkor rendkívül ostoba vagy - mondta Klair. - Fel akarok tenni néhány kérdést. Ha válaszolsz, szabad vagy. Ha nem, csatlakozhatsz a társaidhoz a pokolban.

- Basszad meg! Inkább a pokol, de nem árulom el Alt! - hörögte a lány.

- A nyelved alatt és arcodban elhelyezett méregtasakok hatástalanok - magarázta Klair, és letérdelt a lány mellé. - Akárcsak a bal melledbe épített tű, amit megfelelő mozdulattal működésbe hozhatnál. Néhány mikroszekundummal ezelőtt működésképtelenné tettem ezeket a funkcióidat. Nem könnyű átverni.

- Bazdmeg, fémfej - horkantotta a lány. - Nincs mondanivalóm.

- Éppen ellenkezőleg - mondta Klair. - Szerintem van.

Felemelte jobb kezét, és felmutatta mutatóujját. A fémszerű bőr higanyként fodrozódott, és az utolsó ujjperc tizenöt centis, dugóhúzó-alakú alkalmatossággá alakult.

- Látom, van néhány testékszered - mondta. - Arra gondoltam, ellátlak még néhánnyal. A pontokat számítógépes analízissel határozom meg, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozzam. Folyamatos, végtelen fájdalmat. Kezdjem a térdeddel? Folytassam vesetájékon?

A lány arcán veríték csillogott. Szeme tágra meredt, amikor meglátta, hogy Klair ujja fúróként forogni kezd.

- Emlékszem, gyerekkoromban a fogorvosok mindig azt mondták, „ez nem fog fájni" - folytatta Klair, és baljával lefogta a lány jobb térdét. Áldozata megpróbált ugyan küzdeni, de képtelen volt kiszabadulni. A fúró hegye hozzáért a fehér bőrhöz. - Én pontosan az ellenkezőjét mondom neked: nagyon fog fájni.

Az acélhegy alig karcolta meg a lány bőrét, éppen csak előbuggyan-tak az első meleg vércseppek, amikor a lányból zihálva kiszakadt a könyörgés:

- Állj! Beszélek! Ki a francot érdekel. Mit akarsz tudni?

- Méltányolom az együttműködésed - mondta Klair. Felemelte a kezét, hogy a hegy pontosan lány szeme előtt forogjon. - Múlt éjjel csapatnyi nepfandus csapott le a Dynamic Security épületére. Te is a hadikülönítménnyel tartottál?

- Persze - válaszolta áldozata. - Senki sem maradt ki a mókából. Jó szórakozás volt kitépdesni a techno-bébik beleit. Sikoltozva haltak meg. Remélem a barátaid és a rokonaid voltak.

- A pusztítás igen nagynak tűnt - jegyezte meg Klair nyugodt hangon. Eleresztette a füle mellett a megjegyzést. - Teljesítettétek a feladatot? Kaptatok utasításokat bizonyos személyek elfogására?

A lány hallgatott. A felvinnyogó fúró aztán megoldotta a nyelvét.

- Három célpontunk volt. Az egyik valami programozó. A Sikoltó elkapta és péppé zúzta. A másik kettő egy nő meg egy kiborg. Keményen nyomták. Valahogy kiverekedtek magukat. Nem lesznek sokáig biztonságban. A Sikoltó már a nyomukban van.

- A Sikoltó - ismételte Klair, és beletúrt az ÚVR adatbankjából szerzett információkba. - A terület egyik magas rangú nepfandus ura. Ő adott parancsot a támadásra?

- Honnan a faszból tudjam? - vágott vissza a lány. - Nem vagyok mindentudó. Ő az, aki parancsolgat.

- Ami akár azt is jelentheti, hogy az akcióért valójában más felelt -mondta Klair. - Milyen érdekes. Kérlek, mesélj arról, ki lehet az illető, különben kénytelen leszek operálni. Egy szemgolyó jó célpont lenne.

- Vannak pletykák - folytatta a lány sietve. - Semmi több. Csak pletykák. Mindenki hallott róluk. Állítólag az egész cirkuszt valami fontos alak irányítja a színfalak mögül. Azt mondják, a főnök valójában egy őrült, öreg fickó.

- És mi a neve?

- Ezra - válaszolta a lány. - Ennyi. Ezra.

- Köszönöm - mondta Klair. Ujja már nem emlékeztetett fúróra. -Még egy utolsó kérdés, és végeztünk. Van bármi ötleted, hová mehetett a két szökevény? Akiket ez a Sikoltó kerget?

- Fogalmam sincs - válaszolta a lány. - Amúgy sem számít. Ha a Sikoltó megtalálja őket, nekik annyi. Ő maga a halál.

- Elkoptatott frázis - mondta Klair. - Szabad vagy.

Összeszorított ököllel a lány arcába vágott. Áldozata azonnal meghalt. A nefandusok, még a legcsekélyebb hatalommal rendelkező egyedek is a valóságból kereteiből kiszökött legrosszabb Deviánsok voltak. Nem létezhettek.

Klair felállt. A tűz majd kipucolja a helyet és látogatása minden nyomát eltünteti, egyben pedig végez a lekarózott vámpírral is. Mihelyst ezzel végez, kiterveli következő lépését. Vagy a Sikoltó és célpontjai nyomát követi, vagy felkutatja ezt az Ezra nevű titokzatos alakot. Klair érezte, hogy mindegy, melyik ösvényt választja, a végeredmény ugyanaz lesz.

 

Huszonegyedik fejezet

 

A birtok hatalmas területet foglalt el, a főépület is húsz méterre volt az utcától. Minden oldalról nyolc láb magas kőfal szegélyezte, amelynek szögesdrót húzódott a tetején. Az egyedüli bejárat a kovácsoltvas rudakból épített kapu volt. A csengő mellett hatalmas felirat hirdette: Vigyázz, kutya! A betolakodókat felfalják!

- Nem túl barátságos - jegyezte meg Sharon, és megnyomta a gombot.

- A Föld nem túl barátságos hely - mondta Nelson. - Pár óra múlva leszáll az este, és a környező utcák őserdővé változnak. Onnantól fogva az olyan magányos nőnek, mint te, nem tanácsos egyedül mászkálnia. Hacsak nem szereti, ha megerőszakolják vagy megkínozzák. Minden nagyvárosban a bandák az urak, már a leggazdagabb negyedeket leszámítva. A zsaruknak sem a felszerelésük, sem a létszámuk nem megfelelő ahhoz, hogy felvegyék velük a harcot.

- Ennyit a szép új világról - mondta Sharon, és megint megnyomta a gombot. Ez alkalommal egy percig el sem eresztette. - Úgy tűnik, Burgess jobb próféta volt, mint Huxley.

- Ahogy akarod - jelentette ki Nelson. - Én mindig úgy gondoltam, Huxley optimista volt. Burgesst sohasem olvastam. Kedvenc könyvem az Android bosszúálló.

- Nem ismerem - mondta Sharon. Harmadszorra is becsengetett. -Bár sejtem, miért kedveled. Nem érzed úgy, hogy magasról tojnak a fejünkre?

— Mást vártál? - kérdezte Nelson. - Két rejtett kamera vett minket, amíg pár perccel ezelőtt ki nem kapcsoltam őket. A házban több is lehet, és nem biztos, hogy mindegyiket észreveszem. Itt minden tömve van elektronikus kütyükkel. Tizenöt vadállat kóborol a kertben. A hangok alapján kutyáknak kissé nagyok. Jó a hallásom, de azért az állatokat nem tudom megkülönböztetni egymástól. Arra gondolsz, hogy felejtsük el az illemet, és sétáljunk be hívatlanul?

- Nelson - mondta Sharon —, lelombozó, hogy azt kell mondjam, tapintatlanságodat igen szimpatikusnak találom. Válaszokat akarok és most. Kutyák ide vagy oda, azt mondom, törjünk rájuk.

A kiborg elvigyorodott, megragadta az acélkapcsot és elkezdte húzni. A rácsok karamella rudakként hajlottak. Pillanatokon belül olyan széles nyilas tátongott a kapun, amin mindketten át tudták préselni magukat.

- Először én - mondta a kiborg. - Arra az esetre, ha befutnának a kutyák. Majd jelzek, ha tiszta a levegő.

Egy percig várt odabent, aztán intett Sharonnak. Miután a nő is megérkezett, visszahajlította a rácsokat a helyükre.

- Jobb, ha nem veszik észre, hogy behatolók járnak errefelé.

A birtokot dús, buja fűszőnyeg takarta, amelyet helyenként bokrok meg néhány fa tarkított. A gyepen nyílegyenes betonösvény vezetett a ház bejáratához.

- Nincsenek ablakok - jegyezte meg Nelson, miközben a bejárat felé sétáltak. - Acéllal erősített téglaés betonfalak. Mint egy erőd.

- Kisebbfajta vagyonba kerülhetett megépíteni - vélte Sharon.

- Valószínűleg... - kezdte Nelson, aztán hirtelen jobbra pördült, és a földre lökte a nőt. Ballonkabátja alól két gépfegyver került elő.

A kutyák falkában támadtak. Öten voltak, marmagasságuk másfél méter - mutáns bulldogok kemencényi szájjal és vörösen izzó szemekkel. Sharon, aki nem egy biológilag módosított állatot tervezett, nem találta őket túlzottan érdekesnek. Rövid lábaik ellenére meglehetősen gyorsan mozogtak - és hangtalanul. Sharon gyanította, hogy nem voltak hangszálaik.

Ez átlagos embert letaglózott volna a támadás. De Ernest Nelsont más fából faragták. Az ember és a gép keveréke robotszerű precizitással mozgott. A Technokrácia szolgálatában eltöltött küzdelmes évek tökéletessé csiszolták harci képességeit. Képes volt egyszerre két irányba tüzet nyitni a fegyverekből. És sohasem hibázott.

Az öt harci kutya közül csak egynek sikerült olyan közel jutnia, hogy veszélyt jelentsen rájuk. Ezt az utolsó bestiát Nelson acélrudakat hajlító keze ragadta meg és tépte cafatokra. A darabokra szakadt hullát messzire hajította.

- Bocsánat - szabadkozott Sharonnak a nő ruháját éktelenítő vérfoltok miatt. - Hallottam, hogy jönnek, és úgy gondoltam, biztonságosabb, ha a földön vagy, nem pedig útban...

- Apró kellemetlenség - nyugtatta meg Sharon, és a ház ajtajához lépett. Be volt zárva. Oldalt újabb felirat figyelmeztette őket: Vigyázz, kutya!

- Jobb lenne bejutni, mire a többi is ideér. Nem szeretném, ha az este hátralevő részét kizárólag kutyák gyilkolászásával töltenéd.

- Unalmas lenne - mondta Nelson. Acélöklével az ajtóra sújtott. Semmi sem történt. A kiborg fintorogva újra ütött. Ugyanaz.

- Prímium - mondta undorodva. - Egy tankkal talán bejuthatnánk.

- Talán. - Sharon egy intéssel elparancsolta az útból. Az ajtón volt egy kulcslyuk. A nő rányomta a tenyerét. Peckek nyöszörögtek. Reteszek csattantak. A hatalmas ajtó feltárul. - Talán nem.

- Ezt hogy csináltad? - kérdezte Nelson, amikor beléptek az épületbe. Az előszoba egy fémfalú, négyszögletes folyosó volt, nyolc láb magas, hat láb széles és húsz láb hosszú: ott várta őket a második ajtó.

- Legyen ez Örökítők titka - mondta Sharon nevetve. Három lépést tehettek meg, amikor kihunytak a fények, az ajtó, amin bejöttek, kattanva bezárult. - Kíváncsi vagyok, mi lehet a másik ajtó mögött.

Egy másik kutya volt. Sokkal nagyobb, mint az előzőek, akkora, mint egy oroszlán, ami hörögve fölüvöltött, amikor Sharon belökte az ajtót. Ejfekete bundája miatt mutáns dobermannak tűnt.

- Nem működnek a fegyvereim - szólalt meg Nelson. - Valamilyen erőtér hatástalanította a tűzerőmet. Úgy tűnik, régi módszerekkel kell elintéznem a kicsikét. Lépj hátra. Még koszos leszel.

- Nem kell rögtön izmozni - mondta Sharon. A hatalmas állathoz lépett, és megpaskolta az orrát. - Stanley, ül. Jó kutya.

Az állat felvinnyogott, aztán lekuporodott a padlóra. Sharon megvakargatta a füle tövét. A kutya szájából óriási nyelv vágódott ki és az egész karját végignyalta.

- Nehogy azt mondd - ámult Nelson -, hogy ezt a szörnyeteget te teremtetted.

- Ezt a kutyát? - kérdezte Sharon. - Nem. A rendkívüli egybeesés lenne. De én voltam az a kutató, az egész egész fajvonalat megtervezte. Emlékszel, mit mondtam John Doe-nak? Bármilyen létformát is hozok létre, beléjük kódolok bizonyos automatikus válaszreakciókat. Ezek a mutáns dobermannok felismerik a szagomat. De ebbe a fajtába egy gyilkos kódot is beépítettem. Erre most nem lesz szükség. Keressük meg a gazdáját. Kezdek belefáradni ebbe az ide-oda mászkálásba.

Sharon a kutya fejére tette a kezét és mélyen az állat szemébe nézett.

- Keresd meg a gazdit, Stanley - mondta. - Keresd.

A kutya felpattant, megfordult és egy másik csukott ajtóra nézett. Sharonnak most nem kellett megismételnie az előző trükköt. A dobermann úgy törte keresztül a lapot, mintha papírból lett volna, és megindult egy kacskaringós folyosón.

- Jó erősre tervezted őket - jegyezte meg Nelson, aki döbbenten meredt a prímiummal megerősített ajtóra. - Mindegyiket Stanleynek nevezted el?

- Persze - válaszolta Sharon, amikor elindultak az állat után. - Egy labortechnikus tiszteletére, akit halálra marcangolt egy korábbi prototípus. Úgy gondoltam, ez így helyes.

- Milyen megható - mondta Nelson. - Ez az hely olyan, mint egy útvesztő. Mindenhol ezek az átkozott folyosók. A kutya meg mintha a pincébe igyekezne.

Szétroncsolt kutyatetemek mutatták az utat. A gigászi dobermann időről időre felüvöltött, mintha tudatni akarná, hol jár. Sem állatokkal, sem emberekkel nem találkoztak.

Végül, több szinttel a föld alatt egy nagy, húsz méter átmérőjű, kör alakú terembe jutottak. Egy számítógépkonzol előtt ült valaki és éppen a nagy dobermann fejét vakargatta. Mindketten azonnal felismerték.

- Az igazi Lauri Coup, ha nem csalódom - szólalt meg Sharon. A szőke nő bólintott.

- A gyilkosok egy A típusú klónnal végeztek - mondta. Lágy, kellemes hangja volt. - Segítőként dolgozott a lakásban, megcsinálta az apróságokat, felvette a telefont, ilyesmi. Amikor a támadók megrohanták a lakást, úgy tett, mintha ő lenne én, miközben nekem a hálószobai titkos kijáraton sikerült megszöknöm. Úgy gondoltam, legjobb, ha néhány hónapra eltűnök, aztán más néven előkerülök. Csak Bylunt tudta az igazat. Olyan közel álltunk egymáshoz... nem akartam, hogy halottnak higgyen.

- Miért bízott meg benne? - kérdezte Nelson. - Akár ő is elárulhatta volna.

- Kürt? - kérdezett vissza a nő. - Soha.

Elmosolyodott, egy olyan nő mosolyával, aki tisztában van azzal, mennyire szép.

- Imád engem. Sohasem tenne olyasmit, amiből károm származna.

- Megadta a címét - vetett ellen Sharon.

- Akárcsak én, ő is azonnal felismerte a nevét, Dr. Reed - válaszolta Coup. - Bizonyára úgy gondolta, önben megbízhat.

- Veszélyes feltételezés - mondta Nelson, aki éppen körülnézett a teremben. - Egyébként mi ez a hely?

- Egy másodrendű kutatólaboratórium - válaszolta Lauri Coup. -Klónok előállítására és génmanipulációra használták. Dr. Reid dolgozott itt egy ideig, aztán megunta, és a csapat legnagyobb részét átvitte az EcoRhoz. Egy szinttel lejjebb akad még néhány keltető tartály. Azokban fejlesztettem ki a birtokon kóborló mutáns kutyákat. Rajtam kívül nincs itt senki más.

- Mi a francért nem engedett be minket? - kérdezte Nelson, amikor meglátta a terem egyik egész részlegét elfoglaló monitorokat. A három tucatnyi képernyő az épület összes szobáját és a kinti terület nagy részét mutatta.

- Bizakodó alkat vagyok, de nem bolond - válaszolta a nő. - És azt sem tudtam, hogy Kürt küldte önöket. Ha bárkivel felveszem a kapcsolatot, kiderül, hogy élek. Dr. Reedet felismertem a fényképei alapján, de amíg le nem csillapította Stanleyt és nem indult a keresésemre, nem tudhattam, vajon nem egy imposztorral van-e dolgom, akit azért küldtek utánam, hogy befejezze az előző sikertelen merényletet.

- Van bármi ötlete, miért támadták meg? - kérdezte Sharon Reed. -A rendőrség szerint betörés közben elkövetett gyilkosság. Barátja, Bylunt szerint a Szindikátus is ezen a véleményen van.

- Ennyire nem vagyok szerencsés - mondta Coup. - A gyilkosok nefandusok voltak. Átlagos halandók nem lettek volna képesek átjutni a lakás körül felállított csapdákon. Normális gazemberek ellen a klónom is egészen jól meg tudta volna védeni magát.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta.

- Egyetlen okot elképzelni magyarázatképpen, ugyanaz, aminek az önök látogatását is köszönhetem. A tavalyi DNS-projekt, amiből a Szürke Begyűjtő klónkísérlete kinőtt.

- Pontosan - mondta Sharon. - Kitűnő génmanipulációs eljárás. Egy legfőbb kutatótól igen figyelemreméltó teljesítmény. Tulajdonképpen hihetetlen, hogy bárki is képes legyen megalkotni egy ilyen bonyolultságú sejtstruktúrát.

Coup vonásai megkeményedtek.

- Szóval tudja.

- Természetesen - válaszolta Sharon. Nelson meglepett arcát látva elmosolyodott. A kiborgnak fogalma sem volt arról, mi történik.

- Azt a sejtet, amelyből a klónt létrehoztuk, nem Ms. Coup tervezte. Ennyit Bylunt is elárult, amikor meglátogattuk. Egy korábban kifejlesztett mintát mutatott be a bizottságnak saját ötleteként. Nem egy tökéletesen új lényt hoztunk létre, hanem egyszerűen újjáalkottunk egy régit, aki valaha létezett. Ha annak a tévéadásnak hinni lehet, ez a valaki Heylel Teomim volt.

- Micsoda? - kérdezte Coup. - Milyen adásról van szó?

- A világtól elzárva az összes mókáról lemarad - mondta Nelson. -A klón a Teremtett Világ összes Technokrata számítógépén megjelent. Saját bevallása szerint ő egy ötszáz évvel ezelőtt élt hírhedt Deviáns. Az átkozott azt állítja, véget akar vetni a Kiteljesedés Háborújának, az Uniót egybe akarja olvasztani a Tradíciókkal. Nagy baromság, de biztosan nagy felfordulást okoz majd.

- Erről nem tudtam - mondta Coup. Idegesnek, zavartnak tűnt. -Sohasem mondott semmit a mintáról.

- Kicsoda? - kérdezte Sharon. Jeges ujjak cirógatták a szívét. - Kiről beszél?

- Együtt tanultunk - folytatta Lauri Coup remegő hangon. - Resha Maise-nek hívták. Mindketten Dr. Atkins kutatóasszisztensei voltunk, a keleti parton. Ez öt évvel ezelőtt történt. Segítettünk neki a hanghullámok gerjesztésével kapcsolatos kísérleteiben. Azután elváltak útjaink, én középnyugatra jöttem és az EcoR egyik asszisztense lettem. Nem tudom, Esha mit csinált. Egészen tavalyig nem is hallottam felőle.

- Atkins - mondta Sharon, és Ernest Nelsonra pillanatot. - Te tudod, miért ilyen átkozottul ismerős nekem ez a név?

- Deviáns, a legrosszabb fajtából - válaszolta a kiborg. - Áruló. Elcsábították a Túlon Túliak. Egy éjszaka dühöngő őrültté változott, megölte az összes segítőjét, felgyújtotta a labort, elpusztította az összes feljegyzését, aztán eltűnt.

- Ez egyre különösebb lesz - tűnődött Sharon. Vadul zakatolt az agya. - A barátnője, ez a Resha, jó kapcsolatban állt Atkins doktorral?

- Biztosan - mondta Coup. - Mindenki arról suttogott a laborban, hogy titkos szeretők. Sohasem kérdeztem meg Reshát. Úgy gondoltam, semmi közöm hozzá.

Sharon elfmtorodott. Ő mindenről úgy gondolta, hogy köze van hozzá. A zsarolás mindig jól fizető üzlet, ha valaki megfelelően csinálja. - Folytassa.

- Ambiciózus természetem van - mondta Coup. - Soha nem is titkoltam. Saját laboratóriumot akartam, teljes kontrollt a kísérleteim felett. De ahhoz, hogy valaki kutatási igazgató legyen, hosszú évekig kell dolgozni. Rengeteg türelmet igényel. Én nem vagyok türelmes fajta. Ezért tettem. Valami nagy durranást akartam, ami azonnal magasra repít, egészen a kutatók szintjéig.

- És mit tett? - kérdezte Sharon, bár már tudta a választ.

- Körülbelül tizenkét hónappal ezelőtt, egy éjjel Resha megjelent a laborban. Azt mondta, tud becsvágyó törekvéseimről, és segíteni akar. Hozott magával egy szövetkultúrát. Szerinte majdnem tökéletes génmintát tartalmazott. Mind a Rendünk, mind az Iteráció csak jól járhat vele, ha megfelelően kezelik. Ebből létre lehet hozni azt a természetfeletti egyedet, amit kutatóink már évszázadok óta próbálnak megalkotni. Resha odaadta nekem, és azt mondta, mutassam be saját találmányomként, tulajdonítsam saját érdemeimnek a felfedezést.

- De azt nem árulta el, honnan származik a minta? Ön pedig nem kérdezte meg?

- Mint már mondtam, becsvágyó voltam - válaszolta Coup. - Resha hírnevet, sikert, önállóságot kínált. Képtelen lettem volna visszautasítani.

Nelson felröhögött. -Önállóságot...

- Hittem neki - folytatta Coup. - Semmi okom nem volt rá, hogy ne higgyek. Amikor a Szimpózium előtt bemutattam a mintát, mindenki hatalmas áttörésnek tekintette. Aztán önt nevezték ki a projekt vezetőjévé - Sharonra pillantott. - De a saját laboratóriumot megkaptam. És kineveztek kutatóvá. Jó üzletnek tűnt.

- Hogy néz ki ez Resha? - kérdezte Nelson.

- Alakváltó - válaszolta Coup. - Hetente váltogatta a megjelenését.

- Miért nem lepődök meg ezen? - motyogta a kiborg. - Maga honnan tudta, hogy az, akinek mondja magát?

- DNS-minta - mondta a nő kurtán. Sharon biccentett.

- Kezdenek összeállni a dolgok, bár meglehetősen riasztó képet festenek. Resha, az alakváltó Dr. Atkinsnek dolgozik. Dr. Atkins beáll a nefandusok közé, majd eltűnik. A nő állította át vagy fordítva történt? Resha felbukkan önnél, és felkínál egy tökéletes sejtmintát, amelyből kifejleszthető egy klón. Az ő szereplését titokban akarja tartani. A kutatás vezetőjévé engem neveznek ki, asszisztensem Velma Wade lesz. A klónról kiderül, hogy Deviáns, valószínűleg Heylel Teomim. Amikor megpróbálunk utánajárni a dolgoknak, a bázist hordányi nepfandus támadja meg. Eközben mások megpróbálnak végezni önnel.

- Hát nagyon úgy néz ki, hogy Velmának, Reshának és a haverjaiknak sikerült manipulálniuk a Technokrata Uniót - mondta Nelson. - És mindannyian nefandusok.

- Nem szükségszerűen - jegyezte meg Sharon. - A nő akár kettős szerepet is játszhat...

Riasztócsengők berregtek fel a teremben. Fülsüketítő volt a lárma. Lauri Coup körbepördült a székén, és a monitorokra nézett.

- Újabb behatolók - jelentette ki, és a bejáratot mutató képernyőkre mutatott. - Úgy néz ki, egy egész csapat.

- Nefandus harci különítmény - mondta Nelson.

Az udvaron tucatnyi vagy még több alak gyülekezett. Nagydarab, erős testfelépítésű férfiak voltak, mindannyian feketében. Nagy tűzerejű automata fegyverekkel felszerelve.

- Nézd az arcukat - mondta a kiborg. - Látod a tetoválásokat? Azt jelzik, hogy elit gyilkosok. Ezek az őrültek vagy teljesítik a küldetésüket, vagy meghalnak. Nincs köztes megoldás. Szektások, nem akaratmesterek. A halál és a pusztítás megszállottjai. A nefandusok ágyútöltelékei. Valószínűleg egy nagy erejű pokolfajzat vagy administrate vezeti őket.

- Megjöttek a kutyák - jegyezte meg Sharon.

Fegyverek üvöltöttek. Állatok pusztultak. Egyiknek sem sikerült egy méternél közelebb férkőznie a csapathoz. A szektások még a kutyák halála után sem hagyták abba a lövöldözést. Tébolyultan kacagtak, miközben a lövedékek véres masszává szaggatták az ebeket. A fegyverek dübörgése még a földalatti teremben is fülsüketítő volt.

- Ennyit a kutyákról - mondta Nelson.

Az egyik alak, a fekete hosszúkabátot és lehajtott peremű kalapot viselő, hordószerű testalkatú férfi felemelte a kezét. A zajt mintha elvágták volna.

- Ott a főnök - mutatott rá a kiborg. - Ha ez lövöldözés nem csalta ide a zsarukat, nyugodtan feltételezhetjük, hogy lefizették őket.

A kalapos a bejárati ajtóra mutatott. Az ott elhelyezett kamera egy pillanatra megmutatta az arcát. Lauri Coup levegőért kapkodott. Az irányítóteremben éles, átható füttyszó visszhangzóit. A külső monitorok abban a pillanatban elsötétedtek. A hang elhallgatott.

- Miért érzem úgy, hogy mi vagyunk a három kismalac? - kérdezte Nelson durva, örömtelen kacajjal. - És a csúnya, rossz farkas éppen most döntötte le gallyakból épített házikónkat.

- Dr. Atkins - mondta Lauri Coup falfehér arccal. - Ez Dr. Atkins.

- A hanghullámok szakértője - jegyezte meg Sharon.

- A Sikoltó - tette hozzá Nelson.

 

Huszonkettedik fejezet

 

Tizenhetesnek és Hajnal Árnyékának három napjába került eljutni a Casey Páholyba. Útjuk - kocsin, repülőn, majd megint kocsin - mindvégig zavartalan volt. Azok a Tradícióhoz tartozó mágusok, akikkel útjuk során találkoztak, mintha mindannyian a döbbent hitetlenkedés állapotában éltek volna. Doissetep, a hatalmas erőd, minden rendház közül a legöregebb és leghíresebb, nincs többé.

Angliában a csapást még Stonehenge pusztulása is tetézte. A brit akaratmestereknek ez olyan volt, mintha valaki beosont volna a Buckingham-palotába, és végzett volna a királynővel. A gyász és a komor elmélkedés ideje volt ez. És mindenekelőtt a félelemé. Ha Heylel el tudta pusztítani Doissetepet - abban senki sem kételkedett, hogy valamilyen úton-módon a Portelem állt az erőd pusztulása mögött -, akkor mi lesz a lázadó következő lépése? Vajon Horizont biztonságban van?

Amerikában nem a félelem, inkább a harag dominált. A Technokrácia évtizedek óta uralta az amerikaiak kultúráját és gondolkodását. Az Új Világrend és a Szindikátus szilárdan megvetette a lábát a hatalom csataterén. Európában és Angiában a Tradíciók nagy múltra tekinthettek vissza. Az Egyesült Államokban viszont a mágusok mindenhol kisebbségbe szorultak a Technokratákkal szemben. Éppen ezért, bár bizonyítékuk nem volt rá, az akaratmesterek az Uniót vádolták Doissetep elpusztításával. Számukra ez a soha véget nem érő háború újabb fejezete volt. És bosszúra szomjaztak.

Bár Tizenhetes és Hajnal Árnyéka szeretők voltak, ebben a három napban még közelebb kerültek egymáshoz. Együtt élték át az erőd pusztulását és ez talán még az érzelmeknél is jobban összekovácsolta őket. Szerették egymást, efelől kétségük sem volt. Hogy lelküket is számtalan szál köti össze, nyilvánvaló volt számukra. Erről keveset beszéltek egymás között. Nem volt rá szükség.

Abban a három napban, Tizenhetes ritkán aludt éjjelente. Majdnem tökéletes teste kevés pihenéssel is beérte. A véráramában keringő nanobyte részecskék kipucolták a szennyező anyagokat, energiaszintje mindig egyformán magas maradt. Ahhoz, hogy tökéletes kondícióban maradjon, csak időként befalt hatalmas mennyiségű ennivalóra volt szüksége. Nem volt szüksége másra, csak néhány órás pihenésre, hogy elszivárogjon belőle az aznapi feszültség.

Az alvó Hajnal Árnyékával az oldalán gyakran gondolt Ethan Philipsre és Scarlett Dancerre. Szeretők voltak, ezt tudta, de ez fél évszázada történt. Abban nem kételkedett, hogy rendkívüli szenvedély hevítette őket. Biztos volt benne. Azt sem vonta kétségbe, hogy Ethan Phillips Malfeasba, a Maeljin Incama távoli búvóhelyére ment felkutatni szerelmét. Még mindig rejtély volt számára, mit talált ott, miképpen fosztották meg élete ötven évétől és minden emlékétől. Tizenhetes nem tudta, akarja-e a válaszokat. Különösen most, hogy rátalált Hajnal Árnyékára. Mert amnéziája ellenére néhány dologban teljesen biztos volt. Malfeasban rátalált Scarlett Dancerre. Szerelme életben volt. Habár azt nem is sejtette, miért ilyen biztos benne, egyszerűen tudta, hogy a nő még most, öt évtizeddel később is él.

A Rochestert körülvevő erdőbe napszálltakor érkeztek meg, egy vén Chevy kabrióval, amelyet New Yorkban kértek kölcsön egy barátságos mágustól. Habár nem volt túl szép, néhány kisebb varázslatnak köszönhetően remekül gurult. Biztonságosabbnak tűnt, mint járgányt bérelni, mert utóbbi esetben azonnal bekerültek volna az ÚVR adatbankjába. Habár Tizenhetes gyanította, hogy Heylel a Technokráciára nézve is nagy veszélyt jelent, nem voltak illúziói az Unióval kapcsolatban. A Szürke Begyűjtő vezetői a szökése óta végezni akartak vele. Csak azért, mert a klón élt és mindent jól felforgatott, még nem feltételezhette, hogy visszavonták a kivégzésére adott parancsot.

Miközben a szélseperte utakon a Casey rendház felé közeledtek, számtalan emlék tolult fel szökéséről. Bár látszólag egy örökkévalóság telt el azóta, rá kellett döbbennie, hogy attól az éjszakától még csak pár hét választja el.

- Ugyanezen az úton harcoltam egy csapatnyi HIT Markkal -mondta Hajnal Árnyékának, aki szokás szerint a kocsit vezette. Bármilyen különleges képességei voltak, Tizenhetes nem túlságosan bízott benne, hogy képes lenne bánni egy autóval. - Egy szakadékba vetettem magam, hátha így azt hiszik, meghaltam. Éppen kimásztam, amikor Albert és Sam Haine belémbotlottak.

A harcos mosolygott.

- Gyanúm szerint nem sok véletlen játszhatott szerepet ebben a találkozóban - mondta. - A Változó Ember pontosan úgy fest, mint aki sohasem találkozik véletlenül valakivel. Bárhogy is tiltakozik, mindig pontosan tudja, mit csinál. Tizenhetes kuncogott.

- Sam keményen dolgozik, hogy fenntartsa ezt az álcát, de az egész csak szemfényvesztés. Valójában szörnyen élesen vág az agya. Nem is lehet kétségbe vonni, mennyire okos.

- Bölcs ember - mondta Árnyék. - És mint ilyen, kizárólag magára hallgat.

Az út melletti sekély árok felé intett, közvetlenül előttük.

- Azon a helyen - mondta - küzdöttem Kallikosszal egy csapat kannibál motoros ellen. Igaz, előtte hallottunk az utakon garázdálkodó, emberi prédán élősködő törvényenkívüliekről, de egyikünk sem hitte volna, hogy ezt szó szerint kell érteni.

- Kannibálok? - kérdezte Tizenhetes undorodva. - Mi csináltatok velük?

- Természetesen megöltük őket - válaszolta a lány. - Öten voltak közöttük férfiak. Felajánlottam nekik az életüket, ha békében elmennek, de visszautasították. Mivel én mindent megtettem, habozás nélkül elpusztítottam őket. Csak a lány élte túl, bár ő is ugyanolyan bűnös volt, mint a barátai. Ő volt a csali a gyanútlan autósok számára. De Kallikos erősködött, ezért elengedtük, miután egy hathatós figyelmeztetést égetett az agyába. A látnok szerint még találkozunk vele.

- Kannibálok az utakon - mondta Tizenhetes. - Bámulatos, milyen mélyre süllyedt a modern civilizáció.

Árnyék vállat vont.

- Ne keseredj el rajta túlságosan. Amikor a Fukuoka rendházban tanulmányoztam a Dó bölcsességét, a tanáraim arra tanítottak, hogy a világ alig változik inkarnációról inkarnációra. A Kerék forog, ennyi az egész. A Drahma folytatódik. Ezer évvel ezelőtt, az ezredfordulón több tízezer ember készült a halálra, mert a vallási vezetők a közelgő apokalipszist hirdették. Ötszáz évvel ezelőtt ugyancsak-. Most megismétlődik ugyanez. A halál és a pusztítás elválaszthatatlan tőlünk. Az emberiségnek nincs szüksége különleges alkalmakra ahhoz, hogy megünnepelje tébolyát. Rengeteg lehetőség közül választhatnak.

- De az agyatlan, értelmetlen erőszak a metropoliszokban, a városokban. .. - kezdte Tizenhetes.

-... semmivel sem vészesebb, mint a múltban - fejezte be a mondatot Árnyék. - A történelem nem más, mint atrocitások és gyilkosságok sorozata, amelyeket a győztesek később szentesítettek, akik rossz fényben tüntették fel ellenfeleiket. A keresztesek a Szentföld felszabadításáért harcoltak. Mégis több ártatlan embert öltek meg, amíg átutaztak Európán, mint a muszlimok a Közel-Keleten töltött egész idő alatt. Az inkvizíció, a vallási fanatikusok gyülekezete, akik titokban még modern korunkban is léteznek, férfiakat és nőket kínoztak meg, mert boszorkányoknak és boszorkánymestereknek tartották őket. Máglyán égették meg őket, másokat hatalmas kövekkel zúztak halálra, mindezt istenük nevében. Sok mágus pusztult akkoriban, de számuk elenyésző ahhoz a sok ezer ártatlanhoz képest, akiket ezek a fanatikusok öltek meg, csak azért, hogy megmentsék azok lelkét, akiktől féltek.

Árnyék elhallgatott, de csak addig, amíg levegőt vett.

- Mi a helyzet a fáraóval, aki elrendelte az összes elsőszülött zsidó gyermek halálát, nehogy fellázadjanak és kiszabaduljanak a fogságból? Vagy Dzsingisz kánnal, aki piramist emeltetett ellenségei fejéből? Vagy a lemészárolt bennszülött indiánokkal? Vagy...

- Elég! - kiáltotta Tízenhetes. - Értem, mit akarsz mondani. Az emberek mindig is vérszomjas barbárok voltak. A mi életünk semmiben sem különbözik elődeinkétől. Csupán vastagabb réteg takarja az erőszakot.

- A világot most már több szabály irányítja - mondta Árnyék. - A modern embert két lépés választja el a sötétségtől, nem egy. Akik engednek állatias vágyaiknak, a hatalom több szintjével kerülnek szembe. De attól az ösztönök még ugyanazok maradnak. Mint mondtam, a Kerék fordul... de az emberiség nem változik.

- Nem túl hízelgő vélemény... - Tizenhetes úgy érezte, az egész modern civilizáció súlya az ő vállára nehezedik. - És ha valahogy nem állítjuk meg a klónt, az egész társadalomra örök éjszaka borul. Van valami sejtésed arról, mit szándékozik tenni Kallikos Heylel ellen?

- Nincsen - válaszolta Hajnal Árnyéka. - Sohasem avatott be a terveibe. Látomásai nyilvánvalóan sokkal részletesebbek annál, mint amennyit elárul belőlük. Mintha nagy általánosságban ellenfele minden lépését előre látná. Mégis képtelen megakadályozni, hogy az események bekövetkezzenek.

- Ugyanezt vettem észre én is - bólintott Tizenhetes. - Mint aki egy nagyon részletes térkép segítségével vezet minket megállóhelyről megállóhelyre, de nem tudja, mire számíthat ezeken a megállóhelyeken. De mégis bízik abban, hogy valamelyik helyszínen találunk egy kijáratot, és letérhetünk a sztrádáról, nem kell elmennünk a végéig.

- Ami az Armageddon - tette hozzá Árnyék.

- Talán - mondta Tizenhetes. - Ezt csak Kallikos tudja. Már ha tudja egyáltalán.

A következő pár percet néma csendben tették meg, aztán végre rákanyarodtak a Casey Páholyhoz vezető rövid, poros útra. Éjjel fél tizenegy volt.

- Jó lesz megint látni Albert és Sam Haine arcát - szólalt meg Tizenhetes. - Be kell vallanom, mindketten hiányoztak.

- Remek társak - mondta Árnyék. - Hűségesek és őszinték. Sam Haine pedig jó értemben véve tiszteletlen. Az övé az egyetlen értelmes hang a szűklátókörűek kórusában.

- Különös - jegyezte meg Tizenhetes, amikor bekanyarodtak a páholy főhadiszállásul szolgáló öreg farmházhoz. A tornácon két, sörétes puskával felfegyverzett mágus őrködött. Mást nem is láttak. - Vajon hol vannak a többiek?

- Lent, a szent forrásnál - mondta az egyik őr, a Sean Rohwiller nevű mágus, akivel Tizenhetes egy héttel ezelőtt már váltott néhány szót. - Nagy gyűlést tartanak. Szörnyű dolgok történtek errefelé, mióta elmentetek. A többiek majd elmondják a részleteket.

- Szörnyű dolgok - ismételte Tizenhetes, miközben Árnyékkal együtt a fák karéjában álló varázserejű tó felé siettek. - Ez nem hangzik túl jól.

- Halált érzek a szélben ma éjjel - mondta a lány, és megérintette kardjait. - A földnek vérszaga van.

Körülbelül tucatnyi ember üldögélhetett a forrás mellett a füvön. Néhány helyen őrtűz pislákolt, halovány fénybe borítva a résztvevők arcát. Tizenhetes észrevette Albertet, de Sam Haine-t nem látta. De más ismerősök is hiányoztak, akikkel előző látogatása során barátkozott össze. Claudia Johnson, egy vonzó, középkorú fekete nő, aki segített a rendház irányításában, középen állt és a többieknek magyarázott valamit. Amikor Tizenhetes és Árnyék megjelent, elhallgatott.

- Hála az Istennőnek! - kiáltott fel. - Lehet, hogy még időben érkeztetek.

- Időben? - kérdezte Tizenhetes. - Mihez?

- Sam elment - szólalt meg Albert, és teljes magasságában kiegyenesedett. Az óriás arca aggodalmasnak tűnt. - Ragaszkodott hozzá, hogy egyedül keljen útra.

- Elment? - kérdezte Tizenhetes. - Miről beszélsz?

- Kérem - mondta Árnyék -, magyarázzátok el, mi történt, de olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Látom, minden pillanat számít.

- Az eltűnésetek után kezdődött az egész - mondta Claudia. - Egy dühöngő őrült, egy rendkívül hatalmas akaratmester, aki Terrence Shade-nek nevezi magát, elkezdte gyilkolászni a páholy tagjait. Nem mindenkit egyszerre. Egy időben egy, maximum két embert. Minden alkalommal elmondja a nevét, és gondoskodik róla, hogy lássák, miközben elköveti a tettet, nehogy kétséges legyen, ki csinálta. Mindig ugyanazt mondja a jelenlévőknek: üdvözli Sam Haine-t. És Aliara, a Vágy Úrnője, tízszeresen fizeti vissza tartozásait. Az összes erőfeszítésünk, összes varázslatunk hiábavalónak bizonyult. A gyilkost nem sikerült elkapni.

- Néhány nappal ezelőtt tértünk vissza Horizontról - mondta Albert. - Samet igen lesújtotta ez az egész. Minden felelősséget magára vállalt, mert tudta, hogy Shade azért gyilkolja a páholy tagjait, mert az ő barátai. Szörnyen fájt neki, hogy mások halnak meg azért, amit ő tett.

- Aliara gonosz - mondta Hajnal Árnyéka. - A Változó Embernek nem kell szégyenkeznie azért, amit vele tett. Az, hogy az Úrnő másokon keresztül áll rajta bosszút, csak újabb jele romlott természetének.

- Terrence Shade... - Tizenhetes homlokát ráncolva töprengett. -Ő is ott volt a Szürke Begyűjtőben. Nem tudom biztosan, mit csinált ott, vagy melyik Rendnek dolgozott. De emlékszem, többször bejött a laboratóriumba, és a technikusok tiszteletteljesen üdvözölték. Bizonyára már akkor is Aliara kéme volt.

- Hol van most Sam? - kérdezte Árnyék. - Most csak ez számít.

- Kora este telefonált valaki és őt kereste - válaszolta Albert. - Senkinek sem jutott eszébe, hogy ellenőrizni kellene a hívást. Sam motyogott néhány homályos szót arról, hogy ma éjjel találkozója van valakivel és még előtte el kell intéznie néhány dolgot. Aztán minden anélkül, hogy további részleteket közölt volna velem, elment. Azóta senki sem látta. Akkor kezdtem aggódni, amikor órák múlva sem került elő. Addigra viszont már túl késő volt ahhoz, hogy nyomon kövessük a mozgását.

- Shade telefonált - mondta Tizenhetes.

- Legalábbis így gondoljuk - mondta Claudia. - Egy időtágító varázslattal megpróbáltuk rekonstruálni az üzenetet. De bárki is beszélt Sammel, egész idő alatt erős védővarázslatot használt. Nem hallottunk semmit a beszélgetésből.

- Ezért tételezzük fel a legrosszabbat - mondta Tizenhetes. - Mikor ment el? És mit akartok tenni?

- Sam három órája tűnt el - válaszolta Albert. - Normális esetben hagynám, hadd menjen egyedül. Büszke ember, saját harcait maga vívja, nem szereti, ha beleavatkoznak az ügyeibe. De most más a helyzet. Shade nyilvánvalóan Aliarának dolgozik. Sam egyenesen belesétál a csapdába. Ki tudja, milyen erőkkel kell szembenézni és mennyi ellenfél vár rá?

- Ráadásul - tette hozzá Claudia határozott arckifejezéssel - ez a Shade megölte a páholyunk tagjait. Lehet, hogy Sam a barátunk, aki mindannyiunkhoz közel áll, de nem vagyunk kölykök, akiket védelmezni kellene. A Casey Páholy összetart. - Néhányan egyetértőén bólogattak. - Nagyra értékeljük Sam segítségét, de mi is a magunk harcait vívjuk.

- Ha Shade találkozóra hívta - mondta Árnyék -, valószínűleg feltételként szabta, hogy egyedül menjen. Ettől függetlenül igazad van. Ezt az ütközetet Sam Maine nem vívhatja meg egyedül. Mindenképpen meg kell találnunk.

- Pontosan így döntöttünk mi is - biccentett Claudia. - Az egyedüli probléma a hogyan. Van valami ötletetek?

- Mestereim azt tanították, egy rejtőző ellenfél felkutatásához először el kell kezdened úgy gondolkodni, mint ő - mondta Árnyék. - Sam Haine nagy hatalmú mágus. Shade tisztában van ezzel. Bármilyen erőknek is parancsol, a Változó Ember elpusztítása nem lesz könnyű feladat. Mivel a találkozó helyét és idejét ez az őrült szabta meg, nagy eséllyel olyan helyen kerül rá sor, ahol ő a lehető legnagyobb előnyben van.

- A Maeljin Incarna a gyűlöletből, a szenvedésből és a kétségbeesésből nyeri erejét - mondta Claudia. - Ezért a Sötét Urak olyan helyeken a leghatalmasabbak, ami árasztja ezeket az érzéseket. Ez a szolgáikra is vonatkozik. Shade valószínűleg a város déli részére, a gyógyíthatatlan őrültek tébolydájába hívta. Vagy az Everwell vegyi üzemébe. Vagy... -és a nő elhallgatott, mint aki most jött rá, hogy megtalálta a helyes választ. - ...az Ontario-tó partján található mérgezőhulladék-tárolóhoz.

- Hulladéktároló - mormolta Hajnal Árnyéka, és ujjai végigsimítottak ikerfegyverei acélján. - Az lesz a találkozóhely. Nem most, mert minél sötétebb az éjszaka, a Sötét Úr annál erősebb. Még van időnk. Gyanúm szerint a találkozóig még van legalább egy óra.

- Éjfél - mondta Tizenhetes. - Amikor a gonosz erői a legerősebbek.

- Ha sietünk, még odaérhetünk - mondta Claudia. - A város túloldalán van, és nem vezet oda közvetlen út.

- Két kocsira lesz szükségünk - vetette fel Hajnal Árnyéka. - Tizenhetes és én ülünk az egyikbe, velünk tart két legjobb emberetek. A másikkal te, Albert és még két ember utazik. Ennyien már tudunk segíteni Samnek, de még nem csapunk túl nagy zajt.

- A helyszínen találkozunk - mondta Claudia. - Az Istennő legyen velünk.

Hajnal Árnyéka komor arccal bólintott. De Tizenhetes észrevette, hogy egyik kezét Suttogás markolatán tartja. A harcos-lány diplomatikus természet volt és tiszteletben tartotta mások hitét. De nem istenekben vagy istennőkben bízott, hanem a hideg acélban.

 

Huszonhármaik fejezet

 

A vér íze még mindig Enzo nyelvén volt, amikor belökte a mélyen a föld alatt megbúvó titkos szentélye ajtaját. A nyár volt az igazi vadászidény. Ezrek közül válogathatott - elárasztották a tengerpartot és késő éjszakáig maradtak, hogy kiélvezzék az esti szelek hűvösségét. A tökéletes példány kiválasztása és szárazra szipolyozása kitűnő alaphangulatot adott az estének.

Jókedve azonnal szertefoszlott, amikor belépett a szobába. Összehúzta a szemét, amikor meglátta a trónszékében heverésző alakot, aki nemtörődöm módon átvetette a lábát a díszes ülőalkalmatosság karfáján.

- Ezra, barátom! - szólalt meg, miután legyűrte indulatát. - Mindig sikerül meglepned a felbukkanásoddal.

- Tele vagyok meglepetésekkel - mondta az ősz hajú mágus. Homlokán mély, csak félig gyógyult vágás húzódott. Egyik szeme csúnyán bedagadt, három ujja hegyét korom és vér mocskolta. Ruhája tépett és szakadt volt, és a szokásosnál is rongyosabbnak és elhanyagoltabbnak tűnt. Enzo okosabb volt annál, hogy kérdéseket tegyen fel. Ezra idővel úgyis mindent elmond.

- Montifloro elcsábítása jó úton halad - szólalt meg a vámpír, és letelepedett a trónnal szemközti székbe. Ezra nem adta jelét annak, hogy át kívánná adni a trónt, és Enzo bölcsen nem erőltette a dolgot. -Megint panaszkodott Pietro makacsságáról. Az a nő, Hope, fellobbantotta vágyait. Még néhány nap, és azt teszi, amit kérünk tőle.

- Remek, remek - biccentett Ezra, mintha nem is hallotta volna a vámpír szavait. - Tudsz valamit arról a szuka Madeleine-ről? Már itt kellene lennie. Elég bizonyítékot hagytam hátra, jól követhető nyomokat. Még azt is hagytam, hogy az az idióta lefényképezzen. A városban kell lennie. Mit jelentenek a kémeid?

- Egy fekete ruhás nő, akire illik az unokatestvérem személyleírása, felbukkant a Giovanni klán egyik út menti kocsmájában - válaszolta Ezra. - Mindkét besúgóm úgy gondolta, hogy Madeleine az, de nem tudták biztosan megmondani. Amikor először a közelébe férkőztek, éppen azzal az emberrel beszélt, aki a fotókat készítette. Azok az ostoba barmok túl keményen próbálkoztak, és egy kívülálló majdnem kinyírta őket ezért. Rövidesen újabb jelentésnek kell érkeznie tőlük. Az majd tisztázza az ügyet.

- Két kém? - kérdezte Ezra. - Miért párban dolgoznak?

- Cain és Ábel Riley - mondta Enzo. - Nem olyan okosak, mint a Grimm-testvérek, de kellően kegyetlenek. És némi ravaszsággal könnyen manipulálhatóak.

- Montifloro hatásos szónok - jegyezte meg Ezra. - Ha segít neked, a klán öregjei kétségtelenül téged választanak Pietro helyére a Mauzóleum urának. De őt kizárólag Madeleine képes elpusztítani. Ha nem sikerül rávennünk, hogy szövetkezzen velünk, tervünk kudarcra ítéltetett.

- Ne aggódj - mondta Enzo. - Mindenki megvásárolható, akár vérrel, akár hatalommal vagy befolyással. Egyik vértestvér sem érinthetetlen. Még a Giovannik Tőre sem. Madeleine megvásárolható. Csak meg kell találnunk azt az árat, aminek nem tud ellenállni.

- Eletet az életért - mondta Ezra mosolyogva. - Pontosan ezt fogjuk neki mondani. Van egy gyenge pontja, és én tudom, ki az. De nem késlekedhetünk. Urunk kezd türelmetlen lenni. És nekem is vannak problémáim.

- Gondolom, semmi olyasmi, amivel nem tudnál megbirkózni. -Enzo hangja semleges maradt.

- A húgom - felelte Ezra. - Azt tudtam, hogy Rambam nem avatkozik bele a dolgaimba. Túl érzelgős és túl szelíd. De Judith vérből és vasból van. Múlt éjjel megtámadott. Szerencsém volt, hogy kisebb sérülésekkel megúsztam. Ha megint megtalál, az Acél Úr összes ereje sem lesz elég a megmentésemhez. Az a nő maga az ördög.

Enzo visszanyelte a megjegyzést, hogy mindössze a bátyjára hasonlít. Még sohasem találkozott vele, de Ezra sokat emlegette. A nagyhatalmú akaratmester sem a bátyja ambícióival, sem lendületével nem rendelkezett. Megelégedett azzal, hogy apjuknak, Rambamnak segédkezett és elmerült ezoterikus tanulmányaiban. Ha Ezrára vadászik, az nem jó hír. Ha Ezra bármi kárt tesz a húgában, az apjuk is belekeveredhet a konfliktusba. És ugyan Ezra saját magát titulálta a család legerősebb mágusának, Enzo gyanította, hogy tébolya némileg kihatott arányérzékére is.

- Biztos vagy benne, hogy ide nem tud követni? - kérdezte.

- Eltüntettem a nyomaimat - felelte Ezra. - Amíg nem lépek, Judith nem találhat rám. De gyors ütemben kell haladnunk a terveinkkel. Mihelyst sikerül átvennünk az uralmat a Giovanni klán és a Kilenc Tradíció felett, roppant hatalom birtokosai leszünk. Azután már sem a testvérem, sem az apám nem jelenthet ránk veszélyt. Nem mernek majd próbálkozni.

- Néhány nap, néhány hét - mormolta Enzo -, és a világ a miénk.

- A világ urai leszünk - mondta Ezra, és csendesen felállt a trónszékből. Macskapuhaságú léptekkel a szentély ajtajához sétált. - A teremtés urai. Jól hangzik, nem?

Durva mozdulattal feltépte az ajtót. A küszöbön, nyugodt arccal, Ms. Hargroves állt.

- Köszönöm - biccentett Ezra felé. Hangja szinte csöpögött a gúnytól. - Bámulatos hallása lehet, ha meghallotta a lépteimet a folyosón.

Ezra a sovány nőre meredt.

- Mióta áll az ajtó előtt? Mennyit hallott?

- Mennyit hallottam? - ismételte Ms. Hargroves mosolyogva. - Az égvilágon semmit. Nem ezért fizetnek, Mr. Ezra. Azt teszem, amire Mr. Giovanni utasít, és semmi mást.

- Hagyd békén, Ezra - mondta Enzo, aki helyet foglalt trónszékében. Kezdte fárasztónak találni a mágus paranoiáját. Inkább olyan valós gondok aggasszák, mint az apja meg a testvére. A titkárnőjét fenyegetni nem normális dolog.

- Mi szél hozta, Ms. Hargroves? - kérdezte. - Milyen híreket hozott?

- Talán emlékszik, hogy azt az utasítást adta, tartsam szemmel azt a farmházat a városon túl - mondta a nő. - Nos, az ön által leírt két bajkeverő visszatért. Az a Sam Haine nevű alak, meg a barátja, Albert.

- Kitűnő! - biccentett Enzo. Szája mosolyra húzódott, szeme felvillant. - Ez alkalommal viszont nagy erőkkel kell támadnunk. Mozgósítsa a környék összes bandáját. Emelje fel a vérdíjat egymillió dollárra. Szükség esetén lehet kétmillió is. Nem számít, mibe kerül, de holtan akarom látni azt a két bajkeverőt.

- Egy pillanat - mondta Ms. Hargroves olyan arckifejezéssel, amit Enzo kissé zavarónak talált. - Van még más is. Sam Haine késő délután távozott a farmházból... egyedül... és úgy tűnik, valamilyen személyes bosszúhadjáratra indult. Az utóbbi pár napban egy őrült a páholy több tagját is megölte. Ma éjjelre találkozót beszélt meg Haine-nel. Azt is tudom, mikor és hol.

- Én megmondtam, Ezra - nézett Enzo farkasmosollyal a társára. -Ms. Hargroves megéri a súlyát aranyban. Hol fognak találkozni?

- A város külterületén, a veszélyeshulladék-tárolónál - válaszolta a nő. - Éjfélkor.

Enzo üvöltött a gyönyörűségtől.

- Hívjon össze mindenkit! - kiáltotta. - Mattiast meg a lökött bandáját. Az utakat terrorizáló kannibálokat. Az utca összes söpredékét. Mindenkit. Bárkit. Öt milliót ellenségem fejéért! Tépjék darabokra, zabálják fel, engem nem érdekel. Nekem csak a feje kell.

- Miért nem te vezeted őket? - kérdezte Ezra, aki tébolyult arckifejezéssel meredt társára.

- Madeleine biztosan örülne neki - válaszolta Enzo. - Lépjek ki erődöm biztonságából és szolgáltassam ki magam a kuzinomnak? Soha. Mivel az Acél Úrnak annyira fontos ennek a két embernek a halála, én is ugyanezt az ajánlatot teszem neked, barátom. Vezesd te az embereket.

- Soha - mordult fel Ezra. - Amíg a testvérem vadászik rám? Nekem rejtőznöm kell. De ez a feladat túl fontos ahhoz, hogy amatőrökre bízzuk. - Az őrült Ms. Hargroves-ra meredt. Tekintetével ölni lehetett volna. - Miért ne vezesse őket a te annyira, de annyira tehetséges titkárnőd? Bizonyítsa be, mennyire értékes.

- Elég az ostobaságból, Ezra - csattant fel Enzo, aki hiába próbált uralkodni indulatain. - Ebben a városban könnyen és olcsón lehet gyilkosokat bérelni. Jó beosztottakat viszont nem, száz kannibál sem ér fel egy Ms. Hargroves-szal.

- Ahogy óhajtod - mondta Ezra vállat vonva. - De ha a támadás balul üt ki, te vállalod érte a felelősséget.

- Majd elküldöm a Grim testvéreket - mondta Enzo. - Mivel ghoulok, sokkal erősebbek az embereknél és nehezebben hat rájuk a mágia. Vagy megölik a varázslót, vagy próbálkozás közben pusztulnak el.

Ezra lehunyta a szemét, mintha hirtelen úrrá lettek volna rajta az érzelmek.

- Jó ötlet - pillantott fel végül. - De próbálkozni nem elég. Sikerülnie kell, különben mindketten nagyon rosszul járunk. Kedvenc őrültjeid még mindig az épületben vannak?

Enzo Ms. Hargroves-ra nézett. A nő bólintott.

- Odafent vannak. Éppen megmutatják Hope-nak, hogyan kell megnyúzni egy nyulat. Egy élő nyulat, természetesen.

- Kísérje őket a laboratóriumba - mondta Ezra. - De azonnal. Ms. Hargroves Enzóra pillantott. A vámpír biccentett.

- Tegye, amit Ezra mond - parancsolta. - Mi majd itt megvárjuk.

A varázslónak öt percébe telt megtalálni a szükséges vegyszereket, és további tizenötbe, míg megfelelő módon összekotyvasztotta őket. Kavargatás közben elmormolt néhány varázslatot. Mire végzett, az üvegedény félig megtelt valami halványan rózsaillatú, átlátszó folyadékkal. A Grim testvérek gyanakodva nézegették.

- Azt várja, hogy megigyuk ezt a vackot? - kérdezte Mark, a testvérpár bőbeszédűbb tagja.

- Nem, hacsak nem akartok szétolvadni - kuncogott Ezra. - Ez a lycosis nevű ősrégi vegyület, amit nemrég ismét felfedeztek és a modern kémiai analízis segítségével tovább finomítottak. Egyetlen cseppje száz emberrel végezhet. Nyújtsátok ki a kezeteket. Látni akarom az ujjaitokat.

A Grim testvérek úgy meredtek Ezrára, mintha az nem lenne teljesen normális, de engedelmeskedtek. A varázsló alaposan megvizsgálta az ujjaikat, sőt, még meg is dörgölte őket.

- Nagyon jó - szólalt meg végül. - Mártsátok bele az oldatba.

- Maga teljesen hülye? - kérdezte Mark, és tett egy lépést hátra. -Szó sem lehet róla!

- Dehogynem - mondta Ezra. - Tegyétek, amit parancsoltam, vagy meghaltok. Ne aggódjatok, ostobák. Védővarázst olvastam rátok. A méreg nem árthat nektek.

Mark Grim mély lélegzetet vett, aztán belemártotta ujja hegyét az átlátszó folyadékba. Semmi sem történt. Kihúzta a kezét az üvegből és elvigyorodott. - Jó érzés.

- A méreg néhány óráig hat - mondta Ezra, amikor Jason is megmerítette az ujjait. - Utána gyorsan elveszíti hatóerejét. Egyetlen érintéssel megölhetitek ellenfeleteket. A lycosis bejut a véráramba, és a Kilenc Tradíció gyógyító varázslatai hatástalanok ellene.

- Menjetek a szeméttelepre - parancsolta Enzo. - Ott vannak az ellenségeim. A fejüket akarom. Hívjátok össze barátaitokat, szövetségeseiteket, bárkit, aki szívesen segít nekem. Annyit, amennyit szükségesnek láttok. Addig gyilkoljatok, amíg van kit. Amíg ellenfeleim életben vannak, addig vissza se térjetek.

- Kitépjük a szemüket, főnök - mosolygott Mark Grim, és megropogtatta ujjait. Hosszú, sárga körmei karmokként fénylettek. - És tálcán hordjuk eléd a kibaszott fejüket.

Ezra vigyorgott.

- Legyen így, és olyan jutalomban részesültök, amire legvadabb álmaitokban se gondoltatok. - Aztán arcáról eltűnt a mosoly, és rendkívüli rosszindulat ült ki rá. - Ha hibáztok, büntetésetek iszonyatosabb lesz, mint legszörnyűbb rémálmaitok.

 

Huszonnegyedik fejezet

 

Madeleine minden éjjel, ébredés után küldött egy e-mailt Atyjának, Pietrónak, amelyben tájékoztatta az ügy aktuális fejleményeiről. Mivel tisztában volt azzal, hogy az Internet közel sem biztonságos, nagy hézagokat hagyott a szavak között, amiket Pietro majd kitölt a csak általuk ismert tények alapján. Leveleit akár utazási prospektusnak is vélhette volna bárki, hiszen távoli városokról és országokról számolt be, vagy a múlt században történt történelmi eseményekről. Ezzel a módszerrel Madleine biztos lehetett benne, hogy a Mauzóleum ura pontosan tudta, miként állnak a dolgok Enzóval. Ha valamiképpen kudarcot vallana, a lázadó nyomába eresztett következő vadásznak rendelkezésére állnának az ő jegyzetei. A veszélyes és halálos Madeleine Giovanni rendkívül hatékonyan dolgozott.

Számítógépe akkumulátorról működött és mobiltelefont használt, így Atyjának bárhonnan, bármikor küldhetett üzenetet. Támaszpontjaként egy különlegesen kialakított és megerősített kisfurgon szolgált, amit a klán manhattani főhadiszállásáról szerzett. Korábbi amerikai látogatásai során egy igen nagyméretű kamionban élt, de azt a járművet túl könnyen felismerték ellenségei. A furgon tökéletesen kielégítette az igényeit. Napközben egy éjjel-nappal nyitva tartó földalatti parkolóban pihent Rochester külvárosában. Éjszakánként az utcákat járta és információt gyűjtött Enzóról meg tevékenységéről, szükség esetén pedig elutazott a vidékre.

A vörös lámpa éppen zöldre váltott, ami azt jelezte, hogy az utolsó e-mail sikeresen elment, amikor kísérteties hang szólította.

- Madeleine! Madeleine! - A szavak közvetlenül az elméjében kiáltottak. - Gyere már, Madeleine, szükségünk van rád!

Vagy Lucy, vagy Allyson volt. De az biztos, hogy valamelyik a kettő között. Valami nincs rendjén. A lehető leggyorsabban oda kellett érnie a gyermekekhez.

Kiszállt a furgonból, aztán gondosan bezárta a járművet és bekapcsolta a riasztót. Attól nem félt, hogy ellopják. Az ablakra ragasztott, koponyát-lábszárcsontot ábrázoló matrica és a jel alatt díszelgő Giovanni klán tulajdona felirat olyan figyelmeztetés volt, amit még a legostobább autótolvaj is megértett. Akik voltak annyira buták, hogy a Giovanniktól loptak, általában pár óra múlva felbukkantak valamelyik rendőrőrs előtt, levágott kezükkel, lábukkal és egyéb fontos testrészeikkel a zsebükben, szemük, fülük és nyelvük nélkül. Ami pedig ennél is rosszabb volt - az épület elé kihajított tolvajok még éltek.

Ilyen késő éjszaka senki sem járt az utcán. Madeleine gyorsan beleolvadt az árnyékokba. Ha valaki szemmel tartotta volna, hamar észreveszi, hogy minden lépéssel egyre anyagtalanabbá vált. A csinos fiatal nő másodperceken belül sötét ködfelhővé változott. Aztán szélsebesen szárnyalva megindult Sam kocsmája felé.

Amikor öt perccel később megérkezett, a Patkányfalka már csapatba verődve várt rá a parkoló egyik sötét sarkában. Kimeredt szemekkel meredtek a látszólag a semmiből előtűnő nőre.

- Jézusom - suttogta Sarah. A szó ima, idézés vagy átok is lehetett.

- Hívtatok - mondta Madeleine. Körülpillantott a parkolóban. Üres volt. Szokatlan. - Feltételezem, fontos ügyben.

- Eltaláltad - válaszolta Allyson.

- Hadd mondjam el én! - szólt közbe Lucy. Csillogó szemében izgatottság és szikrányi félelem ragyogott.

- Rendben. - Allyson vállat vont. - Folytasd.

- Először is - magyarázta a szőke lány hangosan suttogva -, a kardos csaj visszajött. - Még közelebb hajolt Madeleine-hez. - Pete meg én éppen meglestük azt a farmot, amit mondtál. T'od, a boszorkánytanyát. Mindegy, szóval egy csomó új arc bukkant fel a múltkor. Egy öreg, dagadt, ősz hajú meg ősz szakállú fickó, meg az a baszott magas fekete fazon. Komolyan, állati magas, de vékony és nagyon tutin néz ki. Olyan sokat nem törődtünk velünk - vagyis fontosak voltak meg minden, asszem, de csak ezért nem hívtunk volna ide.

- De megjött a kardos nő - jelentette ki Madeleine.

-Ja - mondta Lucy. - Szóval az ősz hajú fazon ma elhajtott egyedül, alkonyatkor, és eléggé be volt pöccenve. Miss. Szuperzsaru nem sokkal utána került elő azzal a masszív arccal... vagyis azzal a szörnyen izmos fickóval, aki olyan, mint egy kőtömb. De tényleg állatul ki van gyúrva és nem hord pólót vagy ilyesmit, szóval minden részlet látszik...

- Leszámítva azt az egyetlen részletet, ami Lucyt igazán érdekli -szólt közbe Sybil. Brian zavartnak tűnt.

- Kutatásaim szerint - mondta Madeleine - az izmos férfit tizenhetes fogolynak szólítják. Állítólag eléggé veszélyes.

- Nagyon úgy nézett ki, mint aki akár Schwarzeneggert is lenyomná szkanderben - ismerte el Brian kelletlenül. Féltékenynek tűnt.

- Folytasd - mondta Madeleine. - Ez érdekes hír, de nem sürgős.

- Az igazán ütős hír - szólt közbe Allyson - most jön. Ma este történt.

- Uras hir ám - mondta Lucy, aki nem akart kiesni Madleine kegyeiből. - Eléggé eldurvultak errefelé a dolgok. Ezen a helyen csak úgy nyüzsögtek az egész átkozott állam legmocskosabb gazfickói. Több száz gyilkos! Több száz! Kamionosok, motorosok, bandatagok csicsás járgányokban, bőrfejűek, sátánisták, az egész átkozott bagázs. Össze is bunyóztak egymással, és páran bizony kifeküdtek, mielőtt elindultak volna. Az egész kibaszott parkoló tele volt hullákkal, és egy rohadt zsernyák sem dugta ide az orrát.

- Talán bandaháború készül. - Madeleine vállat vont.

- Ennél többről van szó - mondta Allyson. - Ilyet én még nem láttam. Lucy nem túlzott, amikor több száz emberről beszélt. Mindenhol kocsik, kamionok, motorok álltak. Mint egy törvényenkívülieknek szervezett gyűlés. Messziről elkerültük az egészet.

- Valami találkozóra mentek - tette hozzá Sybil. - Valakinek nagyon szét fogják rúgni a seggét.

- Mi van Leóval? - érdeklődött Madeleine. - Dolgozik ma éjjel?

- Ő mindig itt van - mondta Pete. A hallgatag fiú óvatosan beszélt, mintha félne saját hangjától. - Azt hiszem, minden oké vele. Legalábbis úgy gondolom...

- Néhány perccel ezelőtt lövöldöztek odabent - tört ki Lucyból. -Ezért hívtunk. Egy csomóan üvöltöztek odabent. Láttuk Kannibál Susie nővért bemenni néhány sörétessel a kezében. Aztán bumm, bumm, bumm! Ablakok törtek, fegyverek dördültek, emberek rontottak ki az ajtón. Végül kijött Susie és elsétált. Hogy miért nem nyírták ki, el nem tudom képzelni, de beszállt a kamionjába és elhajtott. Addigra a legtöbb fickó már úton volt...

- Az Ördög karavánja - tette hozzá Sarah áhítatos hangon.

- Valami történik, Madeleine - fejezte be a beszámolót Allyson. -Valami nagyon nagy dolog. Ezért ásta ki Susie a csatabárdot. Nagy a forgalom. Bandák száguldoznak az úton. Mindenki nyugat felé tart. Úgy gondoltuk, jobb, ha tudsz róla.

- Azt hiszem, ideje feltennem pár kérdést Leónak - mondta Madeleine. Bólintott csatlósai felé. - A Patkányfalka jó munkát végzett. Egyre jobban rászolgáltok a belétek vetett bizalmamra.

- Ja - jegyezte meg Lucy kissé zavartan. - Mi vagyunk a legjobbak.

A kocsmában nem volt senki. Leó egy bárszéken ült és sört ivott. Arcát vérfoltok mocskolták, felkarja rögtönzött hevederben pihent. Biccentéssel üdvözölte a belépő Madeleine-t.

- Gondoltam, hogy előbb vagy utóbb felbukkan - mondta. Kihörpintette a sört az üvegből, aztán máris újabb adagért nyúlt. - Nem tudtam, hogyan léphetnék kapcsolatba magával. De arra jutottam, a kölyköknek úgyis sikerül.

- Sikerült - válaszolta Madeleine. Körülnézett a helyiségben. A hátsó fal mellett három bőrruhás férfi teteme hevert. Már gyűltek rájuk a legyek. Mindegyiket sörétessel lyuggatták ki, közelről. - Mi történt?

- Az utcákon elterjedt a hír - válaszolta Leó. - Semmi konkrét, de a pletyka suttogva terjedt az emberek között. Az unokatestvére, Enzo, valakit rohadtul ki akar nyírni. Ötmillió dolcsi vérdíjat tűzött ki egy Sam Haine nevű öreg fazon fejére. Senki sem kérdezte, hogyan. A jutalmat készpénzben fizetik, és Enzo ugyanennyit kínál az esetleges társakért is. Errefelé kevés a pénz, ötmillió dollár bárkit dúsgazdaggá tehet. Ennyi lóvéval aztán bármit meg lehet csinálni. Tehát kezdetét vette a vadászat.

- Egész éjjel egymás után estek be a bandák, hogy az ölés előtt még feltankoljanak egy kicsit. Kannibálok, országúti banditák, még néhány rossz útra tért zsaru is. Mindenkinek a lóvéra fáj a foga. Nos, úgy tűnik, Susie nővér is hallott a vérdíjról. Berontott az ajtón, két sörétessel a kezében, és nyomta a szokásos dumát a vezeklő bűnösökről. A srácok nem voltak túl okosak. Azt hitték, elbírnak vele. - Köpött. - Rosszul hitték. Az egyik bekapott egy skulót. A karomban vérzett ki. Susie még bocsánatot sem kért. Lefogadom, ő is elhúzott a randira. Az őrült hölgy megpróbálja megtéríteni a pogányokat. Attól tartok, most nagy hibát követ el. Pár százan egy ellen - kissé túlerőben lesznek. Senkinek sem lesz kedve végighallgatni a szónoklatát.

Leó lehúzott még egy sört.

- Történet vége. A becsületes zsaruk ma éjjel behúzódtak a csigaházaikba. Távoltarják magukat az utaktól. A törzsvendégeim úgy gondolták, veszélyes lenne ma beugrani. Nem hibáztatom őket. Hamarosan elszabadul a pokol, Madeleine. Vérvörös a Hold. Sokan meghalnak ma. Lefogadhatja.

- Az ellenségem ellensége a barátom - mondta Madeleine. - Ezra és Enzo félnek Sam Haine-től és barátaitól. Éppen ezért kötelességemnek érzem figyelmeztetni őket a veszélyre. Ezen kívül pedig ha tudom, megmentem őket.

- Vagy elpusztul közben - válaszolta Leó.

- A halál - szólt Madeleine Giovanni - az egyetlen, amitől nem félek.

 

Huszonhatodik fejezet

 

Terrence Shade a szeméttelep közepén ült és türelmesen várta az éjfélt. Erre az időpontra beszélte meg Sam Haine-nel a találkozót. Biztos volt benne, hogy az az átkozott időben érkezik. Teljesen biztos volt benne.

Sam Haine, akárcsak az egész bolond fajtája, hitt az olyasmiben, mint a hűség és a becsület. Shade ezeket mind haszontalan elméleteknek tartotta. De sokat segítettek a csapda felállításában. Mindig használd ki ellenséged gyengeségét: ez volt az egyik első lecke, amit tanonckorában az Új Világrendnél megtanult. Ezt az egész kalandot erre a bölcsességre építette.

Sam Haine hitt abban, hogy az adósságokat rendezni kell. Kérés nélkül teljesítette kötelezettségeit. Az öregember még hitt abban, hogy az igazság még jelent valamit. Heves és makacs odaadással szerette a barátait. Shade mindezt rendkívül különösnek találta - de jó hasznukat vette a csapda kitervelése során.

Órájára nézett. Húsz perc múlva éjfél. Haine most már bármelyik pillanatban megérkezhet a telep kapujához. Biztosan elolvassa majd a figyelmeztető táblát (Vigyázat! Veszélyes hulladék! Belépés csak saját felelősségre!), talán még habozik is egy kicsit, aztán belép a kapun. Tíz perc alatt ideér, a terület közepén tátongó nagy, üres térre. Ahol Shade várta, egyedül, mint ígérte.

Ma éjjel, a nagy eseményre való tekintettel kizárólag fehérbe öltözött. Fehér nadrág, ing, öv, zokni, cipő. Fehér kalapot viselt, de a napszemüvegét levette. Vörös szemében visszatükröződtek a a körülötte lobogó lángok.

- „Szikra pattan, olthatatlan" - károgta - „zeng a zápor, forr a katlan".

Szavai illettek a helyszínhez. Körös-körül hatalmas tüzek lobogtak. A talaj tébolyult katlanként fortyogott. A szeméttelep óriási volt, majdnem egy mérföld hosszú és egy mérföld széles, és nem védte más, csak egy szögesdrót-kerítés három felől meg az Ontario-tó szennyezett vize a negyedik oldalon. A nagyobb cégek és New York állam összes kormányszerve ide rakta le a szemetet. Ez volt talán a leghírhedtebb és legszennyezettebb terület az egész keleti parton. Közelről úgy tűnt, mintha ez lenne a földi pokol. Nem egy környékbeli lelkész élt ezzel a hasonlattal szentbeszédei során. Shade szeretett itt lenni. A terület sok mindenben emlékeztetett Malfeasra. Bár kissé világosabb volt. És kevésbé zajos.

A hatalmas halmokba tornyozott emberi eredetű szemét és hulladék egész évben, éjjel-nappal sápadt kékeszöld lánggal égett. Fekete felhő szállt az ég felé, éjjel eltakarva a Holdat és a csillagokat, nappal a Napot. Örökké vörösen lángoló, vegyi eredetű tüzek táplálkoztak a vulkáni kráterekként sorakozó ipari salak-és nyershulladék halmokon, és szikrázva öklendezték a víz fölé mérgező felhőiket. A hullámokon ringatózó bóják mindenkit figyelmeztettek rá, hogy fürödni életveszélyes. Azoknak az ostobáknak a csontjai, akik nem törődtek a feliratokkal, mindkét irányban egy mérföld hosszan terítették be a partot. A tóban nem élt semmi. Mármint semmi természetes.

Hosszú, egyenes sorokban sorakoztak a halálos mérgekkel töltött acélhordók. Ez a fémfalú labirintus a terület nagy részét elfoglalta. Az iskolaépületekből kiműtött foszladozó azbesztlapok hatalmas kupacai több száz méter magasságig emelkedtek, mint egy vak és idióta isten oltárjai. A talaj kopár volt és halott, akár egy sivatagé. Úgy festett, mintha a föld üveggé változott volna, amit aztán összetörtek egy gigászi kalapáccsal. Szörnyű bűz terjengett, a talaj hasadékaiból füstcsíkok szivárogtak.

A telepre kevesen mertek védőfelszerelés nélkül belépni. A levegő halálos méreg volt a tüdőnek - a szüntelen, maró vegyi köd iszonyatos sebeket okozott a fedetlen bőrön és a szemekben. A terület évek óta a gengszterek kedvenc kivégzőhelyéül szolgált. A maffiafőnökök nem pazarolták a golyót, egyszerűen belökték ellenlábasukat valamelyik ragyogó gödörbe. Még a csontjaik sem maradtak meg.

- Gyere ide, kicsikém - mondta Shade a kezét dörzsölgetve. Haine mindjárt megérkezik. A fehér ruhás férfi egy nagy, harminc gallonos, sósavval töltött olajoshordó tetején kuporgott. Körülötte minden irányban, tíz méteres körzetben tiszta volt a terep. Tökéletes hely egy ilyen összecsapásra. Nem mintha Shade harcolni akart volna. Kizárólag azért csalta ide Sam Haine-t, hogy átlökje a néhány lépésre tőle megbújó láthatatlan csapóajtón.

A kapu csak időleges átjáró volt, Aliara párszáz szolgája véráldozata árán létrehozott féregjárat. A folyosó összekötötte a Földet a Közelumbrával, a Közelumbrát pedig egy távoli területen keresztül Malfeasszal. Bárki is zuhan át azon az ajtón, a Vágy Úrnőjének az udvarában fog kikötni. A dimenziók közötti lyuk rendkívül instabil alkalmatosság volt, ezért csak kétszer lehetett használni, utána bezárult. Első alkalommal Shade itt tért vissza a való világba. A második és utolsó lehetőséget Aliara bosszúvágyának kielégítésére akarta felhasználni.

- „Balhüvelykem bizsereg" - kántálta, és érezte, hogy teste megborzong -, „gonosz lélek közeleg".

A hatalmas kupacba tornyozott vérfoltos kórházi kötszerek és műtősruhák mögül egy alak lépett ki. Shade nyelt egyet. Hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát. Bár az alak ötven lábnyira volt tőle, egy szivárgó, sárgás és mérgező gázfelhő takarásában, összetéveszthetetlen volt. Patrónusa, Aliara, a Vágy Úrnője közeledett.

A nő lassú léptekkel haladt Shade felé, kikerülgetve a talajt szennyező kisebb vegyszertócsákat. Habár nem volt több a Malfeasból sugárzott kivetülésnél, Aliara szeretett úgy tenni, mintha igazi lenne. Shade nem is sejtette, hogy miért látogatott el a szeméttelepre. Mindenesetre cseppet sem örült felbukkanásának.

A százötven centinél alig magasabb Aliara férfiruhái és androgün arcvonásai miatt majdnem teljesen nemtelennek tűnt. Arcát természetfeletti életerő hevítette, kegyetlen ajka halovány mosolyra görbült. A Sötét Úrnő szénfekete, hajszálcsíkos öltönyt viselt hozzáillő zoknival, világoszöld nyakkendővel, felső zsebébe kendőt tűrt. Haját olyan rövidre vágatta, hogy már majdnem kopasznak tűnt. Ugyanolyan színben pompázott, mint lángoló szeme. Ez az élénkzöld árnyalat még a száját és az arcát is beszennyezte. Ugyanaz az öltözék, amit a Szürke Begyűjtőben viselt. Amikor átvette az uralmat Shade elméje felett.

Shade idegesen körülnézett, látja-e bármi jelét Sam Haine-nek. Ha áldozata megpillantja Aliarát, azonnal rájön, hogy Shade hívása csak csapda volt. A Sötét Úrnő saját jelenlétével veszélyezteti a tervet, amivel szolgáját megbízta. Kínos helyzet volt, rendkívül veszélyes, és Shade nem tudta, mit mondjon. Vagy tegyen. Aliara nem viselte jól a kritikát. A Sötét Urak nehezen ismerték be, ha hibáztak.

- Nos, Shade? - kérdezte Aliara annyira hangosan, hogy csak a férfi hallhatta a hangját. - Mi újság? Úgy gondoltam, legjobb, ha megnézem, hol tartasz.

- Minden pontosan a tervek szerint halad - mondta Shade sietve. -Megöltem Haine hat tanítványát, és gondoskodtam róla, hogy megtudja, ki tette. Aztán párbajra hívtam a nevedben, és megesküdtem neki, sok barátja hal még meg, ha nem jön el. Bármelyik pillanatban megérkezhet. - Egy pillanatra habozott, aztán mégis folytatta. - Ha meglát, úrnőm, azonnal elmenekül és az egész terv csődöt mond.

- Ne aggódj, Shade - mondta Aliara. Itt, a szeméttelepen nem tűnt annyira anyagtalannak. Nem meglepő, hiszen az őt tápláló energia nagy része pont a világ ehhez hasonló területein termelődött. - Csak te látsz engem. Ha Sam Haine megérkezik, csak téged láthat, egyedül, amint éppen magadban beszélsz.

- Még ez is elriaszthatja. - Shade továbbra is idegesnek tűnt.

- Alábecsülöd az öreg bolondot - mondta Aliara, és kecsesen intett. A fehér ruhás férfi megremegett, mert eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor a Sötét Úrnő érintése savként marta a bőrét. - Sam Haine már tudja, hogy ez egy csapda. Az öreg nem ostoba, csak túlságosan magabiztos. Nyilvánvalóan hihetetlen módon hisz saját képességeiben, és hajlandó megkockázatni még azt is, hogy itt, a pusztulás és romlottság birodalmában járjon túl az eszeden.

Shade felnyihogott.

- Micsoda hülye. Micsoda tökéletes barom. Ezen a területen a nefandusok az urak. Erősebb vagyok bármelyik Technomantánál vagy akaratmesternél. Ha Sam Haine távolról próbál elbánni velem, a támadás azonnal visszaüt rá. Kizárólag szemtől szembe, puszta kézzel győzhet le. Ez pedig nem fog megtörténni. Hiszen a Malfeasba nyíló kapu itt van kéznél.

- A kapu - mondta Aliara még szélesebb mosollyal. - Illő vég. Belököd az alagútba, és Malfeasban végzi. Méltányosan megfizetek azért, ahogy velem bánt. Milyen bájosán ironikus.

A Vágy Úrnője elfintorodott. Zöld szeme szolgájára meredt. Shade szorongása erősödött.

- Biztos vagy benne - kérdezte incselkedően lágy hangon -, hogy a kapu működik? Ha Sam Haine átzuhan rajta, biztosan a palotámban fog megjelenni?

— Természetesen - válaszolta Shade. - Ezen a folyosón érkeztem a Földre. Kanyargós és ingatag járat, de még egy utat kibír. Azután összeomlik. De meg vagyok győződve arról, hogy működni fog.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Aliara. - Teljesen biztos?

A Sötét Lord most már nagyon közel volt. Shade reszketett a félelemtől. Aliara jelenléte annyira erőteljes volt, hogy úgy tűnt, mintha hús-vér valójában állna mellette. A szeméttelep kisugárzása sokkal anyagiasabbá tette, mint amennyire Ms. Hargroves lakásában lehetett.

- Nem jártam itt, mióta megérkeztem erre a világra - suttogta Shade.

- De nem hiszem, hogy azóta bármi történhetett volna a kapuval.

- És ha Sam Haine korábban ellátogatott ide? - Aliara ugyanolyan halkan beszélt. - Ha felfedezte az ajtót és lezárta? Kellemetlen meglepetés lenne, mi, Shade?

- Lezárta az ajtót? - Shade elhátrált Aliarától. - Az lehetetlen. Ugye?

- Naiv vagy, Shade - válaszolta a nő. - A kapu tárva-nyitva állt. A Sötét Urak nem képesek átjutni ezeken a féregjáratokon, de az emberek igen. Ha Sam Haine átlökött egy másik testet, valaki mást maga helyett, a folyosó lezárult, eltűnt, és az egész csapdának annyi.

- Egy másik testet? - Shade hangja felerősödött. - Ezt nem tehette!

Shade idegesen a láthatatlan ajtóhoz rohant. Nem merte megérinteni, mert félt, hogy beleesik. De most, hogy ott állt előtte és elméjével körbetapogatta a területet, a csapdát érintetlenül és sértetlenül találta.

- Rendben van - szólt oda Aliarának, aki lassan a háta mögé sétált.

- Félelmeid alaptalanok.

- Az teljesen a nézőponttól függ. - És Aliara mindkét kezével meg-taszította a férfit. Shade felbukott.

Felsikoltott. Kétségbeesetten próbálta visszanyerni egyensúlyát. Képtelenség, teljes képtelenség, hogy egy Sötét Úr bárkit is megérintsen ezen a világon! Aliara ezt nem, nem tehette meg. Shade két kézzel kapálózva próbált megkapaszkodni valamiben. Aliara hangosan kacagva még egyszer megütötte, és Shade belezuhant a dimenziókapuba.

A tökéletes iszonyat sikolyával az ajkán eltűnt a láthatatlan lyukban.

- Mondd meg az Úrnőnek - kiáltott utána Aliara -, hogy a Változó Ember üdvözletét küldi!

 

Huszonhetedik fejezet

 

Amikor néhány perccel éjfél után a nyolcfős társaság megérkezett a szeméttelep közepére, Sam Haine-t találták ott, egyedül. Egy fémhordón üldögélt, számtalan szivarja egyikét szívta egy széles karimájú, fehér kalappal a fején. Nem tűnt túlságosan boldognak. A körülötte tobzódó mocskot tekintve ez nem volt meglepő.

- Ideje volt - morogta. - Mi tartott ennyi ideig?

- A forgalom - válaszolta Albert. - A környéken nagy a forgalom ilyen késő éjjel. Honnan szerezted azt a kalapot?

- Egy dagadt, fehér ruhás fickótól - mondta Sam, és felállt. Megpörgette a kalapot az ujján. - Shade a neve. Akár hiszitek, akár nem, az illető úriembernek vörös a szeme. Volt egy kis elintéznivalónk egymással. Örülök, fiúk, hogy érdemesnek tartottátok megmenteni ezt az öregembert, de ennél azért jobban is ismerhetnétek. Előbb lesz hideg, nagyon hideg a pokolban, mielőtt egy ilyen takonypóc, mint Shade túljárhat a Változó Ember eszén.

- Úgy éreztük, szükséged lehet védelemre... - kezdte Hajnal Árnyéka, aztán hirtelen megpördült. Két kardja máris a kezében csillogott.

Tíz lábnyira tőlük egy fiatal nő alakja bontakozott ki a szurokfekete ködből. Tizenhetes pislogott, aztán gyorsan a társaira pillantott. Mindannyian ugyanannyira meglepettnek tűnt. Ez a trükk számukra is új volt.

- Arra kérlek benneteket, ne ijedjetek meg - szólalt meg az idegen. Precíz, szabatos angolsággal beszélt, mintha nem az anyanyelve lenne. A karcsú, közepes magasságú lánynak, éjfekete haja, élénkvörös ajka és krétafehér bőre volt. Egyszerű, fekete öltözéket viselt, fekete harisnyát és fekete magas sarkú cipőt. Nyakában, ezüstláncon díszes G betűt formázó medál lógott. Bár rendkívül gyönyörű volt, megjelenését komor céltudatosság lengte körül. Tizenhetes azonnal tudta, hogy ez a teremtmény nem ember. Egy Kárhozott. Egy vámpír.

- Mit akarsz? - kérdezte Claudia Johnson. - Semmi dolgunk a magadfajtákkal.

- Sajnálatos módon ez nem egészen igaz - felelte a fiatal nő, és kíváncsian végigmérte Hajnal Árnyékát. A harcos lehajtotta a fejét, mintha elfogadná a másik jelenlétét, aztán meglepő bizalomról téve tanúbizonyságot, hüvelyükbe csúsztatta a kardokat. A vámpír pillantása átvándorolt Tizenhetesre. Tekintete éles volt és átható, de a férfi mégis úgy érezte, nem rosszindulatú. - Van néhány vámpír, akik a veszteteket akarják. Azonnal el kell tűnnötök erről a pokoli helyről.

- Miért ilyen sietős? - kérdezte Sam Haine. - Éppen most szabadítottam meg a világot egy förtelemtől. Még jönnek néhányan?

- Nagyon sokan - válaszolta a nő. - Madeleine Giovanni vagyok, a Giovanni klánból. Klántársam, a renegát Enzo Giovanni az Everwell Chemicals igazgatója. Általam ismeretlen okokból meg akar öletni titeket - és Sam Haine-re, Árnyékra és Tizenhetesre mutatott. - Megtudta, hogy ma éjjel mindannyian itt lesztek. Enzo mindegyikőtök fejére ötmillió dollár vérdíjat tűzött ki. Több száz törvényenkívüli, bandatag, kannibál és néhány náluk is veszedelmesebb alak tart errefelé.

- Ez elég nagy őrültségnek tűnik - vágott vissza Claudia Johnson. -Semmi értelme. Honnan tudjuk, hogy ez nem valami vámpír-trükk?

- Innen - mondta Madeleine Giovanni, aki megfordult, és a telep kapuja felé intett. - Ott jönnek a bizonyítékaim. Készüljetek. Már nincs időnk elmenekülni.

Legalább százan érkeztek és hullámokban támadtak. Nagyok és kicsik, kövérek és soványak, férfiak és nők, fiatalok és öregek. Mivel motorjaikkal képtelenek lettek volna átjutni a savgödrök és a feltúrt földkupacok között, gyalog közeledtek. Szedett-vedett gyilkosok serege igyekezett feléjük, puskákkal, pisztolyokkal, baseball-ütőkkel, csontozókésekkel, láncfűrészekkel és még ennél is félelmetesebb eszközökkel felfegyverezve. Az egyik nagydarab fickó kezében pedig kasza suhogott. A legtöbben fekete bőrruhát viseltek, de akadtak farmeros-pólós alakok is.

Tizenhetes észrevett egy öltönyös, nyakkendős alakot, aki két vadásztőrrel fegyverkezett fel. Mellette rőt hajú fiú közeledett, tizenhat-tizenhét éves lehetett és fehér, könnyű zakót meg csillogó fémtüskékben végződő acélkesztyűt viselt. Pár lépéssel mögöttük három, machetét lengető öregember jött. A jövevényekben csak a fegyverviselés és a tébolyult gyilkolásvágy volt közös. Trágárságokat üvöltözve áradtak végig a szemétdombok között, mint egy emberek alkotta tsunami, a Látók elpusztítására törő halálos szökőár. A mágusok most már hittek Madeleine Giovanni szavainak. Az élő, ziháló, gyűlölködő bizonyíték ott közeledett feléjük.

Hajnal Árnyéka Tizenhetes nyaka köré fonta a kezét, arcához hajolt és szenvedélyesen megcsókolta. Aztán egyetlen mozdulattal előrántotta kardjait. Suttogás és Sikoly misztikus energiától ragyogtak. Hiába nézett szembe a támadók egész sorfalával, léptei nem bizonytalanodtak el. Úgy suhant, akár a szél - és nekirontott támadóiknak.

- A becsület fontosabb, mint a halál - mondta Madeleine Giovanni halovány mosollyal az ajkán, amikor meglátta az ellenfeleikre támadó Árnyékot. Nem is szólt többet, hanem követte a harcost. Emberfeletti sebességgel suhant végig a dombok között. Bár nem viselt fegyvert, látszólag nem aggasztották az egyenlőtlen esélyek.

Tizenhetes lehajolt, és felkapott a földről egy két méteres, rozsdás fémcsövet. Sarkán egyensúlyozva várta a rájuk rontó hordát. Egy helyben állva tud a legeredményesebben harcolni. Körülötte a többi mágus is hasonló pozíciót vett fel. Egyikük arcán sem látszott félelem, pedig semmi esélyük nem volt. Sam Haine egy vadászkést markolt, ami mintha a semmiből került volna elő. Albert ugyan természeténél fogva pacifistának vallotta magát, de most masszív vasfa sétapálcát szorongatott a kezében, és suttogva imádkozott névtelen isteneihez azokért az erőszakos cselekedetekért, amelyeket mindjárt elkövet.

Claudia Johnson és a többi Verbéna néhány lépést tettek hátrafelé. Arcuk eltorzult az összpontosítástól. Felszikrázott a levegő. Ebben a .szennyezett, természetellenesen torzult környezetben varázserejük sokat vesztett hatékonyságából, de az akaratmesterek még így is hatalmas erőknek parancsoltak.

- A lőfegyverek nem működnek majd - mondta Claudia. - A tömeg nagy része, a csekélyebb akaratúak zavartak és tétovák lesznek. A véletlenek ellenük játszanak majd. De kézitusára így is sor kerül. Vigyázzatok a késekre és a kardokra, mert azok ellen nem tehetünk semmit. Ne kegyelmezzetek nekik... mert ez az érzés az ő szivükből is hiányzik.

Aztán nem volt többi idő szavakra.

Tízen néztek szembe száz, vagy annál is több támadóval. Esélytelen küzdelemnek tűnt, leszámítva azt, hogy a tíz ember között ptt volt Akasha Sárkánypikkelye, a Giovannik Tőre, egy újra összerakott férfi, akit azonnal gyógyított a vére, és mindegyiküket mágusok ereje segítette. Részint csata, részint mészárlás ígérkezett.

Árnyék úgy mozgott, mint névadója, egyik ellenségétől cikázott a másikhoz, kardjai megvillantak, acélhálót szőttek, gyors, pontos szúrásokkal öltek. Ma éjjel nem bonyolult manőverekkel küzdött, nem használt ismeretlen technikát. Csak szúrt és szúrt és szúrt. Kizárólag ellenfelek vették körül, nem kellett hát tekintettel lennie társaira. Pördült és forgott, gyilkos balettet táncolt. Percek alatt elborította a vér. Egyszer sem hagyta el hang az ajkát, hagyta, hadd beszéljen helyette Suttogás és Sikoly. A két penge dacosan üvöltött bele a világba.

Madeleine Giovanni puszta kézzel gyilkolt. És kezei gyorsabban mozogtak annál, hogy az átlagos szem követni tudta volna. Egy férfi feltépett mellkassal esett össze. Egy nő torkából vér lövellt, amikor karmok hasították fel a torkát. Egy másik motoros bezúzott fejjel hanyatlott a földre. Madeleine is csendben harcolt. Fekete ruhájában, halottfehér bőrével maga volt a megtestesült iszonyat.

Tizenhetes számára, aki a két nő küzdelméből csak villanásokat látott. Árnyék könyörtelen gyilkológépnek tűnt. Madeleine Giovanni pedig a halál evilági megtestesülésének.

Azok a gazemberek, akik a két nőtől megmenekültek, egyáltalán nem jártak jobban Tizenhetessel és társaival sem. Tizenhetes átépített teste a legnagyobb fokozatra kapcsolt, és a baseball-ütőként szorongatott vascsővel halálos nemtörődömséggel csapott szét támadóik között. És akárcsak korábbi küzdelmei során, most is életbe léptek a régen belérögzült reflexek. A biotech-óriás váratlanul jött, de boldogan fogadott kecsességgel harcolt.

Azok, akik elkerülték ütéseit, Sam Haine és Albert késeivel kerültek szembe. Három motorosnak még rajtuk is sikerült átjutniuk, egészen Claudia Johnson csapatáig, ahol azonnal elfonnyadtak és kiszenvedtek, penészes csontkupacként omlottak a mágusok elé. Az istennő nem volt megbocsátó hangulatban.

Tíz perc telt el egy pillanat alatt. Az Árnyéknak és Madeleine-nek köszönhetően felszakadozott emberhullám két részre bomlott, nekizúdult Tizenhetesnek és barátainak, aztán elült. A vérző és súlyos sebeket szerzett támadók visszavonultak. Tengernyi holttestet hagytak maguk után. Több, mint a felük hullott el az öngyilkos támadásban. A hulladékgyűjtő felsebzett földje úszott a vérben. A gazdagságról szőtt álmokat szétszaggatta a gyilkos valóság.

A hátramaradt motorosok szedett-vedett csapatba verődtek és egymással üvöltöztek. Nincs az a pénz, amiért érdemes meghalni. Az egység megbomlott, a különböző bandák tagjai nem tudták eldönteni, meneküljenek, vagy maradjanak. De Tizenhetes és társai alig vehettek néhány nagy levegőt, máris megindult feléjük a támadás második hulláma.

Az újonnan érkezettek frissek voltak és majd kicsattantak az energiától. Átzúdultak a szervezetlen és bizonytalankodó első csapaton és maguk előtt sodorták őket, amikor a beígért gazdagság és dicsőség reményében megrohamozták ellenségeiket. Az esélyek megint változtak, a „valószínűről" rögtön a „lehetetlenre". A gyilkolásvágytól hevített tömeg megbonthatatlan emberi falként nyomult előre. Téboly izzott az éjszakában.

Tizenhetes szemére vörös köd ereszkedett. A fémcsövet már elhagyta, de a célnak az ökle is megfelelt. Gondolkodás nélkül harcolt, gépies precizitással küzdött, minden csapásával csontot tört. Kések, szuronyok, fejszék suhogtak körülötte, de nem lehetett megállítani. Sebei majdnem azonnal begyógyultak. Szilárdan megvetette a lábát és nem hagyta, hogy átcsapjon rajta az áradat. Olyan volt, mint egy sakálokkal körülvett oroszlán, és nem bukott fel.

Sam Haine, a Változó Ember eltűnt: beleolvadt a tébolyult tömegbe, arcvonásai azonnal átalakultak, halálos kaméleon volt, aki pengéjével gyilkos sebeket osztogatott. Azt, hogy Madeleine Giovanni még küzd, csak a kapálódzó kezek és lábak tengere meg az időnként felharsanó fájdalomkiáltások jelezték. Tizenhetesnek fogalma sem volt, Hajnal Árnyékával mi lehetett.

A komor Albertet egy azbesztlapokból emelt torlaszhoz szorították. Claudia Johnson és egy másik mágus állt mögötte. A többi kettőt elsöpörte a könyörtelen hullám. A trió körül nyers energia szikrái cikáztak, és mindenkit megperzseltek, aki közelebb jött hozzájuk. A tömeg dühödten üvöltött, de egyre közeledett. Halott társaikat használták pajzsként. Nem volt menekvés.

A Tizenhetes körül tolongó tömegből hatalmas férfi vált ki és támadásba lendült. Kezében roppant kaszát szorongatott. A penge fejezésre alkalmas ívben zúgott a levegőben. Tizenhetes lebukott, és megragadta a fegyver markolatát. Egy pillanatra ketten szorították a vasfa nyelet: a biológiailag átalakított ember és a halandó. Aztán energia zúdult a genetikusan módosított izmokba, és Tizenhetes kitépte a fegyvert ellenfele szorításából.

Egy pillanatra megállt számára az idő. Akárcsak a Kaszás fegyvere, ez is tökéletes darab volt. De ez sem az övé. Mindegy, jó hasznát veszi az öldöklő csatában. Testéből varázserő szivárgott, és eggyé olvasztotta őt a kaszával.

Hihetetlen üvöltéssel, ami mennydörgésként visszhangzott a szeméthalmok között, a magasba emelte a fegyvert. A hajlított penge ragyogó, fehér fényben izzott. És Tizenhetes félelmetes erőbedobással gyilkolni kezdett.

Ő volt a Kaszás. Szőrtelen, sziklakemény arca elmosódottá vált, mintha árnyék borult volna rá, mintha a Sötét Angyal csuhája takarná el. Minden egyes csapásával fejek szakadtak le a nyakakról, vér fröccsent, végtagok váltak le a törzsről. Néhány másodperc múlva tíz halott hevert körülötte. A kasza suhogott - előre és hátra -, és a Halál minden újabb halottat nevetve üdvözölt. Tizenhetes mellől hátrálni kezdtek az emberek - megrettentek attól a szentségtelen szörnyetegtől, aki előttük állt.

A gyilkos kezében énekelt a kasza.

És az ének minden újabb öléssel hangosabbá vált. Még hangosabbá. A vad siratódal hamarosan minden más hangot elnyomott. Betöltötte az éjszakát. A pánik még nagyobb lett, amikor egyszerűen ösvényt vágott támadói között. Valaki futásnak eredt, halott társain taposva próbált menekülni. Aztán másvalaki is megfordult, és egyre többen követték. A kevés menekülőből fokozatosan több lett. A gyilkosok másodpercek alatt eltűntek, mint a hó a sivatagban. A hulladéktelep kiürült - holtakat és a haldoklókat leszámítva.

Eltűntek azok az őrültek is, akik az előbb még Claudia Johnsont és Albertet fenyegették. Madeleine Giovanni megkönnyebbült arccal, nagyra nyitott szemekkel, tetőtől talpig véresen állt, egészen közel egy savgödörhöz. Sam Haine ámuló arckifejezéssel toporgott mellette. És a holttestek gyűrűjében a fáradt, több sebből vérző Árnyék állt. Kardjait a földbe szúrta, karja fáradtan lógott törzse mellett.

Tizenhetes ötven lábnyira állhatott tőle, ezért csak üvöltéssel figyelmeztethette a lányt a mögötte felbukkanó két széles vállú, kísérteties alakra. A páros természetellenes sebességgel mozgott. Egyikük hátulról

átkarolta a lányt, és roppant karjaival lefogta, hogy mozdulni sem bírt. A másik széttárt karokkal Árnyék arca felé kapott.

Kétszer dördült egy sörétes puska. A kitárt karú férfi több métert repült hátra. A hirtelen lehetőséget kihasználva Hajnal Árnyéka kezében megpördült a rövidebb penge és döfött egyet - rézsűt felfelé, pontosan gyomron találva az őt fogva tartó alakot. A férfi eleresztette a lányt és döbbenten tátogva hullott térdre. Amikor Árnyék megpördült, hogy hosszú pengéjével befejezze a manővert, a férfi jobbja elkeseredett mozdulattal az arca felé kapott. A karmok felhasították Árnyék arcát, és vér csordult a sebből. Egy pillanattal később az acélpenge elválasztotta a férfi fejét a törzsétől.

A másik támadó - emberfeletti szívóságról téve tanúbizonyságot - a mellkasán tátongó lyukak ellenére lassan feltápászkodott. Madeleine Giovanni nyugodt arccal odalépett hozzá, és darabokra tépte.

A sápadt és véres arcú Hajnal Árnyéka pár szór váltott megmentőjével, a fehér biciklisnadrágot és fekete melltartót viselő fiatal, szőke lánnyal, akinek kereszt alakú vágás éktelenkedett keblei fölött.

- Ez átkozottul közel volt - jegyezte meg az odaérkező Tizenhetes.

- Nagyon okosak vol... - kezdte a lány, aztán a hirtelen fájdalomtól kimeredt szemmel a földre rogyott.

Sam Haine rontott melléjük, és megragadta Árnyék egyik csuklóját. A Változó Ember a Verbénák mágiáját használva képes volt azonnal felismerni a veszélyes sebeket. Sam arcából minden szín kifutott.

- Lycosis - suttogta. Albertre nézett. - Tudsz tenni valamit? Az óriás megcsóválta a fejét.

- A méreg a vért támadja meg. Tudomásom szerint nincs ellene gyógyszer.

Sam Haine Tizenheteshez fordult. Az öregember arcán könnyek csordultak végig.

- Öleld meg a kedvesedet, fiam - dadogta. Hangja elcsuklott a felindulástól. - Haldoklik. A méreg már a vérében kering. Már csak percei vannak hátra. És nem tehetünk semmit, hogy megmenthessük az életét.

 

Epilógus

 

A Mélyumbra néven ismert gigászi térség legtávolabbi peremén létezik egy zseb-univerzum, egy apró tartomány, amit lakói Harmóniának neveznek. A titkos királyság szívében áll egy torony, ami úgy csillog, mintha tömör aranyból lenne. A toronyban hét ember ül egy asztal körül. Hat nő és egy lény, akinek angyalszerű arca egyszerre férfias és nőies. Ő az a mesterséges teremtmény, akit egyesek mintázat-klónként ismertek; a rejtélyes alak, aki Heylel Teomimnak, a Portelemnek nevezi magát. A klón és hat hűséges helyettese a következő lépést tervezik abban a világméretű játszmában, ami a Kiteljesedés Háborúja nevet viseli.

Heylel elhallgat az egyik mondat közepén. Arca elgondolkodóvá, távolivá válik, mintha valami rendkívül messzi esemény vonta volna magára a figyelmét.

- Most már érti - suttogja. - Most már érti, mi az a hatalom.