Nicodemus bólintott. Arckifejezése megenyhült.

- Azám, én bizony tudom, milyen érzés felejteni. Fogadd együttérzésemet. Az embernek néha nem marad más, csak az emlékei. Azok a könyvek, amelyeket Scarlett kisasszony tanulmányozott, mind egyetlen témával foglalkoztak. Mindent tudni akart, amit a Malfeas nevű tartományról tudni lehet.

- Malfeas - ismételte Tizenhetes. Nem volt meglepve. - És volt olyan lakója ennek a bizonyos tartománynak, aki iránt a hölgy különös érdeklődést tanúsított?

- A hangsúlyodból ítélve - mondta Nicodemus mester - azt hiszem, már tudod is a választ a kérdésedre. Scarlett kisasszony mindent meg akart tanulni ama világ iszonytató urairól, a Maeljin incarnáról.

Tizenhetes felsóhajtott, és felállt.

- Köszönöm a türelmedet, Nicodemus mester. Most mennem kell. Barátaim bizonyára csodálkoznak, mi tarthat ilyen sokáig. Ami a jelen helyzetet illeti, szeretném, ha beszélgetésünkről nem tennél említést senkinek. Szeretném, ha mindez köztünk maradna.

- Természetesen - mondta Nicodemus mester. Felállt, és az ajtóhoz kísérte Tizenhetest. - Azt kell mondanom, különös ügy ez. Egy fél évszázad alatt két alkalommal is eljövél hozzám, és én ugyanazt mondom neked. Segítettem vajon célod elérésben?

- Nem tudom - válaszolta Tizenhetes. - Egyszerűen nem tudom. Társai a Levéltár előcsarnokában vártak rá. Sam Haine éppen parázs vitába keveredett Alberttel a szivarozás előnyeiről, Hajnal Árnyéka pedig lótuszülésben, üres tekintettel ült a polcok között.

- Éppen időben, fiam - jegyezte meg Sam Haine. - A legjobb lesz, ha sürgősen visszatérünk Kallikoshoz és Mariannához. Sohasem árt, ha a lehető legelegánsabban nézel ki, ha a Tanács krémjével van dolgod. Nem szeretném, ha ezek a nagyágyúk azt hinnék, csupán egy csapat koldussal van dolguk.

- Erősen kétlem, hogy ezt hinnék - szólt közbe Albert kuncogva. -De Samnek igaza van. Ideje indulnunk.

Mint eddig, most is Sam és Albert mentek elől, Tizenhetes és Árnyék pedig szorosan mögöttük.

- Sikeres volt a találkozásod Nicodemussal? - kérdezte Árnyék, miközben gyors tempóban átvágtak egy hatalmas rózsalugason. - Válaszolt a kérdéseidre?

- Kaptam tőle választ - mondta Tizenhetes -, de ezek csak újabb, még zavaróbb kérdéseket vetnek fel.

Hajnal Árnyéka bólintott.

- Drahma Kereke sohasem áll meg. Ha egy ciklusnak vége, megkezdődik az új.

Folytatták útjukat, de Tizenhetes elmerült sötét gondolataiban. Végül nem bírta tovább magában tartani, mi nyugtalanítja.

- Mondd, Árnyék - kezdte olyan halkan, hogy társa alig hallotta. -Tényleg fontos vagyok a számodra?

A harcosnő ránézett és elmosolyodott.

- Talán azt hiszed, hogy valami tokiói liba vagyok, aki azonnal odaadja magát az első útjába kerülő férfinak? - kérdezte csodálkozva.

- Nem, természetesen nem - mondta Tizenhetes. - De nem igazán ismersz. Múltam egy nagy rejtély. Még én sem tudom már, ki vagyok pontosan. Elképzelhetőnek tűnik, vagy talán valószínűnek, hogy mielőtt elveszítettem volna az emlékeimet, gonosz alkut kötöttem.

- Nem érdekel, ki voltál azelőtt - mondta Árnyék elkomorodva. -Az a személy már nem létezik. Ha muszáj kiderítened az igazságot, hadd tartsak veled. Ha szembe kell nézned a gonosszal, nézzünk vele szembe együtt.

Szavai hallatán Tizenhetesben tudatosult, hogy bármi is történt eddig, nincs többé egyedül.

 

Tizenkettedik fejezet

 

Enzo Giovanni egyedül ült irodájában, mélyen az Everwell Chemicals gyomrában, masszív, drága mahagóniból készült, aranyfonalakkal hímzett bíbor bársonyterítővel letakart székében. Szeretett úgy gondolni erre a székre, mint egy trónra. Még nincs igazi hatalma, ezt tudta, de egy napon olyan ereje lesz, amiről a királyok álmodni sem mertek.

Enzo szentélye négy emelettel az utcaszint alatt húzódott meg. Szürke cementpadlóval, - falakkal és - mennyezettel ellátott nagy szoba volt. A bútorzat mindössze trónszékéből, egy széles mahagóni asztalból meg néhány fekete bőrborítású székből állt. Az alacsony mennyezetbe épített villanykörték halovány, borongós fényt árasztottak. A kamrába egyetlen ajtón keresztül lehetett bejutni. Enzo nem kedvelte a hívatlan látogatókat. Az Everwell Chemicals elnökeként meg a titkos Pentex Corporation igazgatótanácsának tagjaként igen nagyra értékelte a magányt. Mások, akik óvatlanabbak voltak nála, megfizettek hibájukért.

Pár perc múlva éjfél; unokatestvérére, Montifloróra várt, akinek pontosan tizenkét órakor kellett megérkeznie. Enzo ajka mindentudó mosolyra húzódott. Gyanította, hogy Montifloro kicsit késni fog. Bár kuzinja élőholt volt, vámpír, akárcsak ő, még mindig szenvedélyesen rajongott a halandó nőkért. Ez személyisége egyik szerencsétlen hibája volt, amit Enzo az elmúlt napokban alaposan ki is használt.

Montiflorót a család velencei főhadiszállásán élő Pietro Giovanni küldte kémkedni, hogy kifürkéssze, vajon elárulta-e Enzo a Giovanni klánt. Montifloro, a család egyik legravaszabb és legkegyetlenebb tagja tapasztalt nyomozó volt, akinek ritkán kerülte el a figyelmét egy-egy bizonyíték. Azonban természetellenes vágyainak köszönhetően elkövetett egy hibát. Ahelyett, hogy az Everwell Chemicals ügyeit vagy Enzo cégből szerzett nyereségét vizsgálta volna, minden éber óráját Enzo új asszisztense, Ms. Hope társaságában töltötte. A fekete hajú szépség, ez a lélegzetelállítóan gyönyörű fiatal nő teljesen rabul ejtette unokatestvérét. Pontosan úgy, ahogy Enzo tervezte.

Kopogtattak az ajtón.

- Nyitva! - kiáltotta Enzo. Fel sem állt a székből. Csak Montifloro lehet.

A lámpákat leszámítva semmilyen elektronikus vagy mechanikus szerkezet nem volt a szobában. Steril, élettelen helyiségnek tűnt - igazi cementkriptának -, és Enzónak ez így tökéletesen megfelelt. Bár aznap éjjel odakint forró, párás volt az éjszaka, odalent jéghideg levegő kavargóit. A szoba egyik távoli sarkában sötét ködtócsa terjengett, éppen a sárgás lámpák fénykörén kívül. Enzo azon tűnődött, vajon kiégett-e ott egy égő, aztán meg is feledkezett az egész lényegtelen dologról, amikor unokatestvére belépett az ajtón.

- Elnézést a késésért - mondta Montifloro, és a trónhoz sietett. - Elbűvölő asszisztensnőd éppen a harmadik emeleti algatartályokat mutogatta végig, és teljesen elveszítettem az időérzékemet.

- Nem számít. - Enzo a fekete bőrbevonatú fotelek felé intett. -Hogy haladsz a vizsgálattal? Minden rendben? Ms. Hope teljesen együttműködik? Ha nem, találok másvalakit, aki régebben dolgozik a cégnél és többet tud a különböző munkafolyamatokról.

- Nem, nem - mondta Montifloro fejcsóválva. Láthatóan már a puszta gondolat is megrémítette. - Nem szükséges. Hope segítsége egészen kielégítőnek tűnik. Rendkívül intelligens nő. Csodálatos teremtés, Enzo. Valóban csodálatos.

- Mutatós nő, mi, Montfloro? - kuncogott Enzo. - Mindig is volt érzéked a nőkhöz. Az a hosszú, fekete haj, az egzotikus arc, az érzéki alak... Ha ránézek, néha azt kívánom, bárcsak még mindig halandó lehetnék.

- Megvan a maga bája - mondta Montifloro lassan. - Még sohasem találkoztam hozzá hasonló nővel. Maga a megtestesült kísértés.

- Milyen kár, hogy Pietro csak a klán tagjainak engedélyezi az Ölelést - jegyezte meg Enzo közömbösen. - Gondolj csak bele, Ms. Hope, mint Vértestvér. Ha egyike lenne a Kárhozottaknak, szépsége örökké tartana. Halhatatlan lenne. Ehelyett arra ítéltetett, hogy megöregedjen és megráncosodjon. Idővel megfakul a szépsége és elkopik az agya. Rettenetes dolog a halál, kuzin.

- Pietro csak engedelmeskedik a klán öregjeinek - mondta Montifloro. - Biztos vagyok benne, hogy kevés beleszólása van az efféle ügyekbe.

- Ostobaság - vágta rá Enzo. - Pietro a Mauzóleum ura. A klán öregjei már nem foglalkoznak világi eseményekkel. Bárhogy is tiltakozzon Pietro, valójában ő vezeti a Giovanni klánt. Az igazgatótanács elnökeként ő felügyeli a család vagyonát. És ebben a világban mind az élők, mind a halhatatlanok a dollár rabszolgái.

Enzo elhallgatott, és erőt gyűjtött. Nem szükséges megváltoztatnia Montifloro hitét, elég, ha más irányba hajlítja a véleményét.

- Gondolj csak bele, kuzin. Nem ő erőltette bele a klánt a maffiával vívott hosszú, keserű háborúba? Mi a helyzet a második világháborús francia szövetségünkkel? Az is az ő mesterkedéseinek lett az eredménye. És nézzünk csak egy másik, precedens nélküli ügyet... nem ő küldött ide, hogy felügyelj rám?

- De Pietro azt állítja, családunk érdekében munkálkodik - vetette ellen Montifloro.

- És valóban ezt teszi? - vágott vissza Enzo. - Vagy éppenséggel Pietro Giovanni érdekeit tartja szem előtt?

- Pietro a Mauzóleum elnöke, Enzo - mondta Montifloro. - Elkötelezettje a klán törekvéseinek és céljainak. Rád pedig árnyékot vetettek mostani cselszövéseid.

- Talán. - Enzo tudta, hogy egyelőre elég ennyi a győzködésből. Néhány újabb nap Ms. Hope társaságában minden érvelésnél hatásosabban alakítja majd Montifloro gondolkodását. - Folytasd az ellenőrzést, kuzin. Legalább tudom, hogy biztosan a valóságnak megfelelő jelentést küldesz haza. Most pedig menj. Az elbűvölő Ms. Hope már biztosan vár.

- A becsület fontosabb, mint a halál - mondta Montifloro, és felállt.

- A becsület fontosabb, mint a halál - ismételte Ezra, amikor unokatestvére megfordult és kilépett az ajtón. Egykor még jelentett neki valamit a klán jelmondata. Most egyszerűen nevetségesnek találta.

- A becsület fontosabb, mint a halál? - döndült egy mély, síri hang néhány méterrel a szék mögött, amiben az előbb Montifloro ült. A láthatatlan beszélő felnevetett. - Milyen nemes gondolat.

- Ezra - mondta Enzo, és összehúzott szemmel kémlelte a szék mögötti sötétséget -, mióta vagy itt?

- Néhány perccel a kuzinod után érkeztem - válaszolta a semmiből előtűnő alacsony, ősz hajú férfi. Vastag szálú haja csomókban lógott, sötét szemében különös fény izzott. - Okosabbnak véltem rejtve maradni, amíg itt volt. így hát hallgatóztam egy kicsit.

- Igazán lenyűgöző képességed, hogy így tudsz közlekedni – jegyezte meg Enzo. - Egy pillanat alatt képes vagy eltűnni, tehát sérthetetlen vagy a csatában.

- Sajnálatos módon - mondta Ezra - ezt a képességet bármelyik varázsló könnyedén blokkolja. Ha két varázsló csatázik egymással, nincs menekvés. Az egyedüli egérút a halál.

- Milyen kár - sóhajtott Enzo, aki éppen ellenkező véleményen volt. Szerette tudni szövetségese gyenge pontjait. Bár mindent együtt terveltek ki, Enzo nem bízott a társában. Az ősz hajú varázsló hihetetlen erőknek parancsolt, de nem volt épeszű. Vele dolgozni, akár egy éhes cápákkal teli medence fölött kötéltáncolni. Egyetlen rossz lépés végzetesnek bizonyulhatott.

- Szóval - kérdezte Ezrától árnyalatnyi gúnnyal a hangjában - tetszett az alakításom?

Ezra elmosolyodott. A vigyor meglehetősen sátáni külsőt kölcsönzött neki.

- Azt hiszem, úgy tűnt, hogy eléggé komolyan beszélsz. A klán becsülete meg a többi ostobaság. Szegény Montifloro egészségtelenül csavaros eszű. Mindenben ármányt gyanít. Komoly kétségeket ébresztettél benne Pietróval kapcsolatban. Különösen azóta, mióta szíve szerint a másik irányba húzna. Hope-nak nem kell mást tennie, csak addig ingerelni, míg vámpírrá nem teszi. Hamarosan a miénk lesz.

- Ott van még Madeleine is - mondta Enzo.

- A Giovannik Tőre - kuncogott Ezra. - Mint már mondtam, neki is van oka Pietro halálát kívánni. A többi Vértestvérhez hasonlóan elsősorban önmagához hűséges. Csak a megfelelő madzagokat kell megrántani, és máris úgy táncol, ahogy mi fütyülünk. Nem lesz más választása.

- Ne kövesd el azt a hibát, hogy lebecsülöd Pietro unokáját - figyelmeztette Enzo. - Don Caravelli azt hitte, képes lesz megtörni a Giovannik Tőrét. Nem maradt belőle más, csak por.

Ezra hangfalán léptekkel az ajtóhoz sétált, aztán feltépte. Nem állt ott senki. A fogadószoba üresen tátongott.

- A titkárnőd - mondta, miután visszaült a fekete székbe - egy Ms. Hargroves nevű nő. Dolgozik ma éjjel?

- Nem - válaszolta Enzo. - Kért egy szabad estét. Egy barátja érkezett a városba, akit szeretett volna körbevezetni.

- Különös - töprengett Ezra. - Az a bizonytalan érzésem támadt, hogy figyelnek. - Az őrült megcsóválta a fejét. - Te is érzed?

- Ez csak a ránk nehezedő több ezer tonnányi kő súlya - mondta Ezra. - Semmi más.

Magában ezt a mágust elemésztő téboly újabb jelének tekintette. Ezra hétről hétre egyre mélyebbre süllyedt a paranoia mocsarában. Szörnyű árat fizet, aki lepaktál a sötétséggel. Enzo szerencsének tartotta magát, amiért vámpírként immúnis volt az efféle szellemi torzulásokra. Az ő tetteit pusztán a kapzsiság és a hatalomvágy irányította.

- Hogyan haladsz terveink többi részével? - kérdezte Ezrát azzal az eltökélt szándékkal, hogy elterelje figyelmét felesleges gyanújáról. Ha Ezra arra a következtetésre jut, hogy Ms. Hargroves nem megbízható, a nőnek vége. Enzo nem szerette volna, ha szövetségese paranoiája miatt el kell veszítenie leghatékonyabb alkalmazottját.

- Jól - Az ősz férfi hangulata azonnal megváltozott. - Nagyon, nagyon jól. Azonban számtalan komplikációval kell még megbirkóznunk. Emlékszel a Casey Páholynál történt blamázsra?

- Persze - bólintott Enzo. - Mattiast küldtem oda a Fájdalom Lovagjaival, hogy elintézzék azt a foglyot, aki megszökött a Begyűjtőből. Az a bolond valami természetfeletti lény beavatkozásával magyarázta azt a szánalmas balsikert.

- A szökevény még mindig él - mondta Ezra. - Tizenhetesnek hívatja magát, de az igazi neve Ethan Phillips. Az a szerencsénk, hogy nincs tisztában azzal, akaratmesterként mi mindenre képes. De még így is erős ellenfél, a kísérleteknek köszönhetően, amiket azok a bolondok hajtottak végre rajta a Begyűjtőben. Azt a férfit el kell pusztítani. Teljesen és tökéletesen meg kell semmisíteni.

- Miért? - kérdezte Enzo. - Hogyan veszélyeztethetné terveinket egy egyszerű halandó?

Ezra nem válaszolt. Helyette összeszorított szájjal rá támaszkodott az Enzo trónja előtt álló masszív mahagóni asztal peremére. A fa megremegett, mintha roppant súly nehezedett volna rá. Enzo szeme elkerekedett, és tiltakozásra nyitotta a száját. De elkésett. A hatalmas asztal egész szobát betöltő csattanással szilánkosra tört fadarabok kupacává omlott.

- Termeszek? - kérdezte Ezra, és felkacagott. - Vagy talán hirtelen túl soknak bizonyult az asztalra nehezedő nyomás. Szerintem sohasem fogjuk megtudni. Rejtély.

Az őrült Enzóra meredt. Szemei kohókként izzottak.

- Elég világosan beszéltem, Enzo? Nem akarok semmilyen félreértést. El fogod tenni láb alól ezt az Ethan Phillipset, és mindenkit, aki vele utazik. Nem érdekel, hogyan csinálod, az sem, kit bízol meg a feladattal. Nekem kizárólag egyetlen dolog számít... akárcsak patrónusunknak, az Acél Úrnak... a feladatot valakinek végre kell hajtania.

- Ne aggódj, barátom - mondta Enzo sietve. - Tudod, hogy mindig szó szerint teljesítem a parancsaidat. Minden erőfeszítésemmel erre az apróságra összpontosítok, és az embereim is így tesznek majd. Nem tudod, itt tartózkodik még?

- Jelenleg egy másik létsíkon van - válaszolta Ezra. - De hamarosan visszatér.

- Én pedig várni fogok rá - motyogta Enzo. - Nem szökhet meg előlem.

- Jó - mondta Ezra. - Most mennem kell. Az Acél Úr szolgálatában nincs pihenő.

- Jó vadászatot - intett Enzo.

Az őrült mágus biccentett, és eltűnt.

Enzo megcsóválta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Ezra akár több ezer mérföld távolságból is képes volt meghallani a rá vonatkozó megjegyzéseket. Enzo elfintorodott. Kezd olyan paranoiás lenni, mint tébolyult szövetségese. Óvatosan körülnézett a szobában. Üres volt. Még a távoli sarokban megbúvó sötét árnyék is eltűnt.

Felállt a trónszékből, és elindult az ajtó felé. Megszomjazott ettől a rengeteg beszédtől. Itt az ideje szólítani a Grim testvéreket... aztán leautózni a tengerpartra.

 

Tizenharmadik fejezet

 

Nem sokkal a bámulatos naplemente után érkeztek meg a Tanácsterembe. Tizenhetes nem tudta pontosan, hogyan sikerült létrehozni a nap és a két hold illúzióját, de aztán elfogadta, mint a tartományt átitató varázslat részét.

A gyűlésterem sok száz férőhelyes, hatalmas csarnoknak bizonyult. A gyűlésterem látványa döbbenetes volt: mozaikpadlók, márványszobrok és lélegzetelállító faragványok mindenütt. Több száz láb magasságban gigászi kupola borult föléjük. A egész helyiséget mágikus vagy természetes eredetű lágy fény töltötte be.

A terem közepén állt a Vacsoraasztal, amit ugyanabból a kék bodhi-fából ácsoltak, mint a Songgwang-sa Meditációs Templomot. Az asztal fölött hatalmas kristály lebegett, amelyet Sam Saxum Oculorumnak nevezett.

Az asztal körül állt a Hatalom Tíz Széke. Roppant ékkőből faragták ki őket, és mindegyik egy-egy mágikus szférát jelképezett. A székekhez illesztett toldalékrészen az adott szféra szimbóluma ragyogott. Kilenc széket a Kilenc Tradíció képviselőinek tartottak fent, a tizedik pedig a követek ülőhelyéül szolgált.

- Azon a széken sohasem volt szimbólum - súgta Sam Haine Tizenhetesnek, amikor helyet foglaltak a roppant karzaton. - Aztán nemrég, minden magyarázat nélkül, megjelent rajta az a különös jel, amit te is láthatsz. Az összes Tradíció megpróbálta bebizonyítani, hogy az ő művük, de igazából senki sem tudja, hogyan történt. Mostanában, ha nincs itt senki, a székek hajlamosak átrendezni magukat. Átkozottul furcsa ügy! - Az ősz hajú férfi kacsintott. - De érdekes.

- Sokan eljöttek ma éjjel - Tizenhetes végigpillantott a karzaton. Legalább ötszázan üldögéltek itt. - Mindig ilyen tömeg van?

- Csak ritkán - válaszolta Albert, és kedvetlen hangsúlya arra utalt, ez nem nagyon tetszik neki. - Marianna az egész házban elterjesztette a pletykát, hogy ma este drámai kinyilatkoztatásra kerül sor. Sok tanácsgyűlés nem is nyilvános. De van, amit bárki megtekinthet. Általában akad néhány ember, aki él a lehetőséggel.

- A legtöbben úgy vélik, jobban is eltölthetik az idejüket – mondta Sam. - Ne feledd, fiam, hogy az akaratmesterek ízig-vérig emberek. Cseppet sem különböznek az átlagos földi halandóktól. Minden hatalmuk és látomásuk ellenére is csak önelégült társaság az egész. Gyakran elvesznek a részletekben és szánalmas politikai csatározásokkal múlatják az időt. Külön páholyokat hoznak létre egyedi ötleteik, vagy egyéni hozzáállásuk szerint. Mint egy csapat keményfejű kamasz. Ezért nem igazán keveredek közéjük. Képtelen vagyok elviselni kisded játékaikat. Ha valaha is eltűnődnél azon, Tizenhetes, miért nem tudja a Kilenc Tradíció legyőzni a Technokráciát, a válasz a politika. Ilyen egyszerű. Ben Franklinnek igaza volt azzal az akasztással.

Tizenhetesnek fogalma sem volt, Sam mit akart ezzel mondani, de úgy döntött, jobb, ha nem erőlteti a témát. Helyette a Vacsoraasztal mellett beszélgető akaratmestereket vette szemügyre.

- Kilencből hat - mondta Sam Haine. - Nem is rossz. Az öreg Kallikos igazán büszke lehet Mariannára. Bár még mindig az a véleményem, hogy az egész csak időpocsékolás.

- Ismered őket? - kérdezte Tizenhetes. Sam Haine néha kimeríthetetlen információforrásnak tűnt. A Változó Ember mindig, mindenhol jelen volt, mindent látott, mindent véghezvitt. Bámulatos alak.

- Az alacsony, vékony, borotvált fejű koreai a lila köpenyben Hymenyong Sunim - magyarázta Sam Haine. - Akasha Testvériségét képviseli a Tanácsban. Nyugodt figura, bár túlságosan kedveli az olyan vicceket, amelyeknek nincsen sok értelmük.

- Egyszer találkoztam vele - mondta Hajnal Árnyék. Most szólalt meg először, mióta beléptek a terembe. - Nagyon bölcs.

- Ez nagyjából a jelenlegi Tanács összes tagjára igaz - jegyezte meg Sam -, leszámítva persze azt a kígyót, Vargas Sao Cristavaót.

Egy aszott, csontos, görnyedt hátú és sebhelyes arcú férfi felé intett. Sáo Cristavao díszes köpönyeget viselt és az Erők székében ült. Türelmetlennek tűnt, láthatóan alig várta, hogy megkezdődjön a gyűlés.

- Visszataszító öregember - mondta Sam. - Tagadhatatlan, hogy kemény élete volt, de akkor sem egy elbűvölő teremtés. Mindenkibe beleköt, aki szerinte alatta áll a ranglétrán, és ebbe a a kategóriába nagyjából mindenki beletartozik. Volt szó arról, hogy azt a fiatal jöttmentet, Gillant ültetik a helyére, de jelenleg Hermész Rendjének mesterei vitatkoznak az ügyön. Tehát Sao Cristavao még mindig itt van. Az összes tanácstag közül ő a legpolitikusabb. És tudod, mit gondolok a politikusokról.

- Mariannát már ismered - vette át a szót Albert. Délutáni vendéglátójuk most kicsivel több ruhát viselt, de nem sokkal. - Az a hölgy, akivel éppen beszélget, Najjda Bantu, egyik közeli barátom. O is Afrikában született, akárcsak én. Bár elsőre csak hatvan vagy hetven évesnek látszik, valójában több mint háromszáz éves. Najjda a Mennyei Kórust képviseli és keményen harcol minden nemzet szegényei érdekében. Munkája hatalmas ösztönzés mindannyiunknak, akik hiszünk az emberi szellem szentségében.

- Az a magas, kemény fickó a western cuccban Töm Kacagó Sólyom Smithson - mondta Sam. - Ami a kacagást illeti, abban annyira nem vagyok biztos, mert sohasem tartottam túlságosan vicces embernek. Csendes és meggondolt ember, és külsőre úgy fest, kemény ellenfél lehet csatában. Indián sámán, ő képviseli az Alomjárókat.

- Amikor megérkeztünk, váltottál pár szót a mellette álló nővel - jegyezte meg Tizenhetes. - Feltételezem, ő a Verbénák küldötte.

Sam bólintott.

- Lady Charlotte Quay - mondta. - Kamaszkora óta ismerem. Charlotte-nak volt néhány kemény időszaka, de túlélő típus. Kedvelem. Hasonlítunk egymásra.

- Tudod, Tizenhetes, lehet, hogy nem ők Tellúria leghatalmasabb mágusai - szólelt meg Albert -, de ők a legfontosabbak. Kallikosnak méltó közönsége van. Érdekes lesz látni, vajon hallgatnak-e a figyelmeztetésére.

- Ha már említetted - mondta Tizenhetes -, hol van ő?

- A nagy belépőre vár - válaszolta Sam. - Barátunknak van érzéke a drámához. Ahogy Porthos megérkezik, azonnal felforrósodik a hangulat.

- Porthos? - kérdezte Tizenhetes. - Reggel már említettétek. Ő miért olyan fontos?

A csarnok túlsó végében kék villámok lobbantak. Tíz láb széles, száz láb magas fekete kürtő formálódott a semmiből. Közepéből meghatározhatatlan korú, sovány férfi lépett elő. Szürke köpenyt, fekete nadrágot és fehér inget viselt. Hosszú, fekete haja kócosán lógott a vállára. Orrára vastag szemüveget biggyesztett. Tizenhetes első látásra szórakozott tanárnak vélte. Azt leszámítva, hogy sértetlenül masírozott ki a ciklonból, ami gyorsan semmivé foszlott a háta mögött. A férfi ráadásul sistergett az energiától.

- Ne fesd falra az ördögöt - mormogta Sam Haine. - Elképzelhető, hogy Porthos a Tradíciók leghatalmasabb élő mágusa. Nem vagyok benne biztos. De az öregfiú eléggé sietősnek látszik.

- Itt vagyok - jelentette be Porthos, és intett a többi tanácstagnak. -Feltételezem, hajlandóak vagytok elkezdeni. Gyerünk, gyerünk. Tudjátok, hogy nem érek rá egész éjjel. Mi ez az egész válságtanács? Minek kellek én ide? Éppen elég tennivalóm van az ilyen ostobaságok nélkül is. - Sáo Cristavaóra nézett. - Az előbb azt hittem, rothadt hal szagát érzem. Tévedtem. Elnézését kérek a haltól.

Porthos előtt az asztalon hirtelen megjelent egy kupac romlott hal. A mágus meghajolt, cikornyásan elnézést kért és intett. A hal eltűnt. A szag maradt.

- Különös, öreg fickó - suttogta Sam -, és gyanítom, nincs ki mind a négy kereke. Szóval óvatosan kell vele bánni. Lehet, hogy Porthos jót akar, de akkor Hasfelmetsző Jack is így gondolta.

- Porthos mester, kérlek - mondta Marianna. Elnyomott egy mosolyt és a székek felé intett. - Ma éjjel ne veszekedjünk. Mindenki foglaljon helyet. Porthos, tégy nekem egy szívességet és ülj ide mellém. Kezdenünk kell. Hamarosan fontos ügy kerül a Tanács elé. Minden pillanat számít.

Porthos helyet foglalt a Marianna melletti széken, és motyogott valamit Töm Smithsonnak. A sámán bólintott, és ajkán alig látható mosoly derengett fel. Sáo Cristavao Porthosra meredt. Ha pillantással ölni lehetne - gondolta Tizenhetes -, Porthos most holtan zuhanna a padlóra.

- És mi az a fontos ügy, amihez a Kilencek Tanácsának jelenléte szükséges? - kérdezte Porthos, akit szemmel láthatóan nem érdekelt, haragszik-e Sáo Cristavao vagy nem. - Újabb próbálkozás...

- Én kértem meg Mariannát, hogy hívja össze a Tanácsot. - Ezt már Kallikos mondta. A terembe vezető lépcső tetején állt. Az időmester hosszú, kék selyemköpenyt viselt, amelyen díszes arany és ezüsthímzések kacskaringóztak. Fején ugyanolyan színű turbánt viselt. Jobb fülében néhány fényes ékkő csillogott, az aranyszíntől a smaragdon át a rubinvörösig mindenféle színt felvonultatva. Hosszú haját szépen kifésülte és hátára lógó copfba kötötte. A ujjait ékesítő állandó tetoválások aznap éjjel valahogy sokkal élethűbbnek tűntek, mintha éltek volna. Aranyszín bőrét belső tűz hevítette. A mágusból sugárzott az erő, miközben lassan lesétált a lépcsőkön az asztalhoz. Porthos felugrott.

- Nem hiszek a szememnek! - jelentette ki döbbent és elképedt arckifejezéssel. - Ez a látomás nem lehet igaz! Meghaltál. Kétszáz éve meghaltál!

Kallikos kacagott.

- Úgy beszélsz, mintha nekem bármit is jelentene az idő. Mint ahogy azt egy híres író mondta, a halálomról szóló híradások nagymértékben túloztak.

- Ki ez a kicicomázott, rejtélyes idegen? - kérdezte Sáo Cristavao rosszindulatúan, majdhogynem bántón. - Ismerős ugyan, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna. Ki ez az ember és mit akar a Kilenc Misztikus Tradíció Tanácsától?

- Azért ismerős, kedves Sáo Cristavao - mondta Marianna, és hangjában kedvesség keveredett némi gúnnyal -, mert arcképeit az épület és a tartomány legtöbb szobájában megtalálhatod. Ő a történelmünk része. Bár az elmúlt száz évben a Kallikos nevet viselte, valaha másképpen szólították. Soha nem találkozhattál vele, ó tanult tudós, mert legnagyobb művét még születésed előtt írta. Ő Akrites Salonikas, az Idő Mestere. És azt, hogy miért tért vissza ötszáz év után Horizontra, ő maga fogja elmondani mindjárt.

- Akrites? - kérdezte Sáo Cristavao hitetlenkedő, csúfondáros mosollyal. - Lehetetlen! Azt állítod, hogy ez az imposztor maga a nagy látnok, egyike az eredeti Kilenceknek, az Első Páholy tagja? - Undorodva felhorkantott. - Ez a selyembe burkolt, loncsos hajú akárki, akit biztosan valamelyik ízléstelen orgiátokról szalajtottak? Nem hiszek az ilyesmiben.

- Én mondtam - súgta Sam Haine Tizenhetesnek. - Átkozottul pimasz. És hihetetlenül ostoba.

Kallikos megtorpant a lépcsőn, és lassan elfordította a fejét, míg egyenesen szidalmazója szemébe nem nézett.

- Még önkéntes száműzetésem alatt, a legkopárabb, legkietlenebb vidékeken is... - kezdte hűvös, higgadt hangon - .. .eljutott a fülembe hírneved. Most már látom, hogy nem túlozták el rosszindulatodat. Keserű, szánalmas ember vagy, aki teljesen eltelt önnön fontosságától. Az évek nem voltak hozzád kegyesek, emberke. Ha nem okoztál volna annyi gondot más varázslóknak, talán együtt éreznék veled, így azonban csupán megvetlek.

Sáo Cristavao megnyalta ajkát. Hirtelen mintha elbizonytalanodott volna.

- És ha én... - kezdte, de Kallikos nem hagyta, hogy folytassa a mondatot.

- Nem hiszed el, ki vagyok? Kétségbe vonod, hogy Akritas Salonikas lennék, az Első Páholy tagja? Porthos, aki már akkor ismert, talán mást mondana. De tanúm lehet Marianna is, akit közel kétszáz éve látok el tanácsokkal. Nem számit. Látom a szemedben, hogy az ő állításukat ugyanúgy eleresztenéd a füled mellett, mert úgyis az ellened és a mögötted lapuló erők ellen szőtt összeesküvés része.

Kallikos szünetet tartott. Beszéd közben hangja egyre erőteljesebbé vált. Mint általában, most sem beszélt hangosan, mégis az egész helyiséget betöltötte szavai ereje.

- Közel ötszáz évvel ezelőtt megálmodtam, hogy ma éjjel megjelenek ebben a teremben. Néhány részlet változott ugyan, mert a jövő nem állandó, hanem egyfolytában változó áramlat. De mégis, sok minden változatlan maradt. Végre bekövetkezett az, amit elborzadt szemem előtt évszázadokkal ezelőtt már lejátszódott. - Kallikos hangja elkomorodott és fagyossá vált. - Hamarosan kezdetét veszi a valóságért vívott hatalmas háború. Számtalan áldozatot követel majd. Halálom már nincs messze. Akárcsak a tiéd, Vargas Sáo Cristavao.

Sáo Cristavao arca hamuszürkére sápadt.

- Nem vagyok hajlandó elhinni az efféle sületlenségeket! - vágott vissza, de hangsúlya rácáfolt szavaira.

- A prófécia kétélű fegyver - mondta Kallikos. - Mindkét irányban mély sebet ejt. A jövőbelátás adománya áldás. És szörnyűséges átok. Almaimban újra meg újra saját halálom képei kísértenek. Sem életem minden erőfeszítése, sem terveim nem tudták feltartóztatni a könyörtelenül menetelő végzetet. Nem tehetek mást, mint figyelem a kibontakozó eseményeket, tudva, hogy mindegyik közelebb visz a véghez.

- Egy dolog tudni, mikor fogsz meghalni - motyogta Sam Haine. - És teljesen más tudatában lenni annak, pontosan mikor következik be. Hogyan és hol. Ebbe bárki beleőrülne.

- Háború, Akrites mester? - kérdezte Hymeny—ong Sunim udvarias és tiszteletteljes hangon. - Feltételezem, a régóta dúló harcra gondol a Technokrácia ellen. Talán új szakaszba lépünk?

- Bárcsak ennyire egyszerű lenne - mondta Kallikos - Tizenhetes képtelen volt másként gondolni rá -, és végigsétált a székekben ülő mágusok között. De nem ült le, hanem állva maradt. Marianna és Porthos közül szólt a Tanácshoz. - A Kiteljesedés Háborújának talajából olyan fenyegetés szökkent szárba, amely sokkal veszélyesebb az Értelem Szövetségénél. Miközben a Technokraták vadul próbálkoztak az elpusztításunkkal, olyan lénynek adtak életet, amely az egész emberiséget az örök sötétségbe taszítja majd.

- Lehetetlen! -jelentette ki Sáo Cristavao, akinek kezdett visszatérni a szín az arcába. - Nem vagyunk már gyermekek, akik félnek a sötétségtől. Van ennek a fenyegető erőnek neve? Vagy hosszú, magányos éveid alatt már elfelejtetted?

- Tervezői a Kiteljesedés Harcosának nevezték el a teremtményt -válaszolta Kallikos. - De nem voltak tisztában a lény igaz valójával. Ellenségünknek van neve. Egy név, melyet gyalázat mocskolt be. A neve...

- Heylel Teonim, báni Solificati - hallatszott egy hang a lépcső tetejéről.

Tizenhetes azonnal felkapta a fejét, akárcsak a többi varázsló. És valóban, az első lépcsőfokon karcsú, szőke, fiatal nő állt. Jenni Smith. Körülnézett a teremben, mintha keresne valakit. Pillantása találkozott Tizenhetesével, és nem eresztette. Aztán mosolyogva bólintott, szinte győzedelmesen. Aztán láthatóan nemtörődöm módon megindult lefelé, a tanács asztala felé.

 

Tizennegyedik fejezet

 

- Az Első Páholy újabb tagja? - kérdezte Sáo Cristavao gúnytól csöpögő hangon. - Hát soha nem lesz vége a csodáknak? Úgy érzem magamat, mint aki egy gyermekeknek készült bábjáték közepén ül, és mindenféle trükk és szemfényvesztés áldozatává válik...

- Hallgass, te értetlen ponty - csattant fel Porthos. Zavartnak tűnt. - Ezt a nőt nem ismerem. De nem egyedül érkezett. Erővonalak kapcsolják egy Horizonttól távoli helyhez.

- Átkozottul célratörő - mondta Sam Haine Tizenhetesnek. - Nézd az alakját, fiam. Látod, hogyan vilióznak és kezdenek változni? Ez a lány összekapcsolódott valakivel, aki nincs itt. Rosszat, nagyon rosszat sejtek. Úgy tűnik, a klónunk bejelentést akar tenni. Éppen úgy, ahogy Kallikos előre megmondta.

Tizenhetes megborzongott. Egy pillanatra felderengett előtte a feketén hömpölygő vérfolyamok víziója. Láthatatlan erők mozgolódtak. Terjeszkedett a sötétség.

Jenni Smith leérkezett a lépcső aljára, és határozottan megindult az asztal felé. Nem kért engedélyt, egyszerűen kihúzta a titokzatos tizedik széket és leült.

- Micsoda szemtelenség! - hördült fel Sáo Cristavao haragtól eltorzult sápadt arccal. - Hogy merészeled?

Jenni nem szólt semmit. Inkább hátradőlt a székben és karba fonta a kezét. Vonásai lassan alakulni kezdtek. Mintha ragaccsá olvadt volna az arca, összefolyt, új maszk formálódott belőle. Ezzel egyidőben teste is megnyúlt, megnőtt, átalakult. A tömegen a megdöbbenés halk moraja futott végig. Nem az alakváltás miatt - ezzel a képességgel sokan rendelkeztek Horizonton, Mariannát is beleértve -, hanem az új arc láttán. A gyülekezetre némaság borult. Még Sáo Cristavao is elnémult a döbbenettől.

Az arc ugyanaz volt, mint amire Tizenhetes emlékezett. De most életerő itatta át. Határozott, engesztelhetetlen arcán erős érzelmek futottak végig. Egy félisten. Vagy démon. A mintázat-klón embertelen, zsarnoki arca.

Az átalakult Jenni Smith megszólalt. De ez már nem a nő hangja volt, hanem a Szürke Begyűjtőben teremtett lénv sima, dallamos beszéde.

- Nevünk Heylel Teonim, a Solificati rendjének kitagadottja, vagy ahogy néhányan neveznek: Barabbi. Ötszázhuszonhét évvel ezelőtt beszéltünk utoljára a Kilenc Tradíció Tanácsa előtt. Ma éjjel, fél évezred múltával, ismét megszólalunk.

Heylel Teonim. Tizenhetesnek ismerős volt a név. Tudatalattija mélyéről felmerült egy szó, egy rang: Thoabath. A Portelem. Heylel Teonim, az Első Páholy vezére. És aki elárulta őket az Értelem Szövetségének, azoknak az akaratmestereknek, akiket évszázadokkal később Technokrácia néven ismernek majd. Heylel, a Kilenc Tradíció történelmének leggyalázatosabb árulója, aki új életre kelt a klón testében.

- Átkozott legyek, ha ez nem ő - suttogta Sam Haine. - Az arc nemtelen, semleges. Férfi vagy nő, esetleg a kettő keveréke. A mesék szerint Heylel hihetetlen teremtmény volt - testén egyszerre osztozott egy férfi és egy nő elméje. „Mi", nem pedig „én".

- Ötszáz évvel ezelőtt azzal vádoltak minket, hogy elárultuk a Kilenc Tradíciót - folytatta a hang, amely állítása szerint Heyel Teonimé volt. - A Tanács előtt tett utolsó vallomásunkban visszautasítottuk a vádakat és bebizonyítottuk, hogy nem igazak. Ha nem hisztek nekünk, olvassátok el a beszédünkről készült feljegyzéseket. Tudjuk, hogy megőrizték, kinyomtatták és évszázadokon át elemezgették őket. Olvassátok el, és látni fogjátok, hogy nem harag, nem féltékenység vagy düh, nem gyűlölet vezetett minket. Azért tettük, amit tettünk, mert aggódtunk, hogy a Kilenc Tradíciót eléri a végzete, és elbukik az Értelem Szövetségének egyesített erői ellen.

A Tanácshoz szóló lény nyers energiától izzott.

- Figyelmeztettünk mindenkit, hogy az Értelem Szövetsége rémületes iramban gyarapodik, és bár számos tagból áll, mégis egyként cselekszik. Arról álmodtak, hogy rövid idő alatt átalakítják az egész világot. És mi előre láttuk azt, ha a Kilenc Tradíció nem hagy fel a gyűlölködéssel, a széthúzással, az ármánykodással, a mágiát eltiporja a szívtelen logika. Boldogan sétáltunk a halálba, remélve, hogy árulásunkkal sikerült egyesítenünk a viszálykodó Tradíciókat és hamarosan eggyé olvadnak, testvérekként szállnak szembe az ellenséggel. Feláldoztuk magunkat és legkedvesebb barátaink életét, az Első Páholy tagjait, mert hittünk célunk elérésében. Olvassatok és emlékezzetek.

- Heylel pontosan ezt mondta utolsó beszédében - motyogta Albert.

- Az, amit ő igazságnak nevez, természetesen jelentős szkepticizmussal értelmezendő.

- Az igazi Heylel valószínűleg pontosan azt hitte, amit mondott -suttogta Sam Haine. - Mindig úgy gondolta, hogy a jóság nevében az emberek hajlandóak a legförtelmesebb bűnöket is elkövetni. Mint már mondtam, a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, a nagy kérdés nem az, hogy Heylel valóban azt gondolta, amit mondott, hanem a klón valóban az ő reinkarnációja-e. Az igazi Heylelre gilgul várt - a Tanács legnagyobb mágusai eltörölték a Föld színéről és a semmibe szórták a maradványait. Kétlem, hogy valóban a Nagy Áruló beszélne odalent.

- Habár akármi elképzelhető - ellenkezett Albert.

- Amikor elpusztítottatok minket - folytatta Heylel -, örömmel fogadtuk a halált, mert az Első Páholy tagjaiként elkövetett bűneink nagy súllyal nyomták szívünket. Nem hittünk sem istenben, sem ördögben. Ha életben maradunk, egy pillanatra sem nyughattunk volna, tudván, mit tettünk azokkal, kik legkedvesebbek voltak nekünk. Miután figyelmeztettük a Tanácsot, örömmel vártuk lelkünk és testünk pusztulását. De minden máshogyan történt.

Kallikos arca sápadt volt. Nem szólt, tekintete, a klón vonásait fürkészte. Tizenhetesnek úgy tűnt, mintha a látnok... keresne valamit.

- Habár mi nem rendelkeztünk a jövőbelátás adományával, mint legdrágább barátunk, Akrites - mondta Heylel - láttuk a kort, amikor az úgynevezett Nagy Árulás után létrejött egység gyengülni kezd. Hogy mindaz, amit elérni reméltünk, pusztulásra van ítélve. Hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló volt. Hogy minket vádolnak majd a Tradíciót pusztító bajokért, de meg sem próbálják helyrehozni a hibákat, így hát örömmel fogadtuk a halált, de titkos terveket szőttünk jövőbéli újjáélesztésünk érdekében. Tudtuk, egy nap eljön az idő, amikor az emberiséget csak a mi vezetésünkkel lehet megmenteni. És eljött az idő.

- A történeteke szerint Heylelnek akkora volt az egója, mint egész Horizont - jegyezte meg Sam Haine halkan. - Úgy tűnik, a történetek nem túloztak.

- Micsoda ostobaság! - jelentette ki Sáo Cristavao, és hátralökte székét, mintha fel akarna állni. - Eleget hallottam ebből a zagyvaságból. A gilgulból nincs visszatérés. Heylelnek, a Portelemnek mindkét lelkét kitépték testéből és elpusztították. Testét tűz és jég emésztette el, hamvait Horizont szelébe szórták. Történeted csupa hazugság.

- ÜLJ! - mennydörgőit Heylel hangja, és haragja szabályosan visszalökte Sáo Cristavaót a székébe. A mágus arca merev volt a félelemtől. - Elég a kétségeidből és szánalmas ellenszenvedből. Nem engedtük meg, hogy elhagyd a termet. Akkor távozhatsz, ha engedélyt adunk rá. Előtte nem.

Porthos felvihogott, éles, visszafojtott, nem igazán normális nevetéssel.

- Vagy Heylel, vagy a kísértete - mondta a torzonborz főmágus. -Neki sem volt türelme a bolondokhoz.

Hátrasimította kócos haját, és láthatóan kezdett erőre kapni. A terem levegőjében hirtelen statikus elektromosság szikrázott fel.

- Itt helyben el tudnálak pusztítani - jelentette ki. - Egy okot mondj, miért ne tenném.

- Mivel semmi értelme nem lenne - válaszolta Heylel. - Öld meg a szolgánkat és másik veszi át a helyét. Meg fogjátok hallgatni üzenetünket. És vigyázz a szavaidra. Erőd sokszorosára nőtt, mióta utoljára beszéltünk, Porthos, de még mindig nem érhetsz fel velünk.

- Elég a fenyegetőzésből - mondta Töm Smithson, aki most szólalt meg először. - Azt mondod, üzeneted van, Az-Aki-Heylelnek-Hívja-Magát. Add elő. A Kilencek Tanácsa figyel rád.

- Legyen - dörögte a klón hangja. - Halljátok szavunkat és készüljetek, mert válaszotok eldönti a Kilenc Tradíció sorsát. Halljátok hát Heylel Teomim új testamentumát, kit Barabbhiak neveztetek el.

Tizenhetes Hajnal Árnyékára pillantott. A lány rezzenéstelen tekintettel, komor arccal nézte a jelenetet. A harcosnő arckifejezése alapján akár egy pikniken is lehetett volna. Amikor megérezte Tizenhetes pillantását, röpke mosoly suhant végig az arcán, és visszanézett rá. Szó nélkül kinyújtotta a kezét és megfogta a férfi kezét.

- Végső tanúságtételünkben azt mondtuk, egyesüljetek, és szervezzétek rendezett, egységes egésszé a Kilenc Tradíciót, mert ez a Kiteljesedés egyetlen igaz útja. Máskülönben az Értelem Szövetsége megsemmisít benneteket. Utolsó beszédünkben attól féltünk, szavaink csak értetlen fülekre találnak. Ötszáz évvel ezelőtt felszólítottunk benneteket, hogy bizonyítsátok be, tévedtünk. Nem tettétek meg.

Heylel hangjában megvetés csengett.

- Nem tettétek félre a köztetek dúló ellentéteket, hanem hagytátok őket elburjánzani, míg végül még messzebbre kerültetek egymástól. Az Értelem Szövetsége addig növekedett, míg hittételei az egész valóságot befolyásolni kezdték és hatalmat nyert az Alvók fölött. Ugyanúgy vannak szegények, elnyomottak, védtelenek. Sorsuk fikarcnyit sem változott, hiába telt el azóta ötszáz év. Mi van velük? Elfeledve, elhanyagoltan élnek továbbra is. Ki védi meg az érdekeiket, ki segít nekik elérni a Kiteljesedés állapotát?

- Míg egymással hadakoztatok és hagytátok, hogy olyanok kerüljenek hatalomra a Tradíciók élén, mint ez - és Sao Cristavaóra mutatott -, a Tiszta Gondolat Páholya nőtt és fejlődött. A Technokrácia, ahogy manapság magukat nevezik, visszaszorított és védekező pozícióba kényszerített benneteket, majd egyre több csatát nyert a továbbra is dühöngő háborúban. Csak belső viszályaik mentették meg a Tradíciókat a teljes megsemmisüléstől. Az Első Páholy pusztulása, az a rengeteg halál, ami abban a reményben okoztunk, hogy egyesíthetjük a Tradíciókat, nem jelentett semmit. Feleslegesen haltunk meg. Ezt az áldozatot jóvá kell tenni.

- Tökéletes... - kezdte Sáo Cristavao, aztán a klón rémisztő pillantásának hatására becsukta a száját.

- A Kilenc Tradíció ötszáz éve hadakozik hiába az Értelem Szövetségével, avagy a Technokráciával. Hamuvá porladtak az Elsők álmai. Elbuktatok.

- Eljött az ideje annak, hogy ez a háború véget érjen. Pontosan ezért tértünk vissza. A csapatainkat elválasztó különbségeket el kell simítani, meg kell szüntetni. Ha belülről nem lehet megoldani, hát majd külső segítséggel sikerül.

- Arra kérjük a Kilencek Tanácsát, állítsák erőiket a mi szolgálatunkba. Mi, Heylel Teomim, kit Barabbinak és Portelemnek hívnak, rendelkezünk azzal a szükséges akarattal és erővel, ami véget vethet az értelmetlen csatározásoknak. Nevezzetek ki vezéreteknek, és mi eljuttatunk benneteket a Kiteljesedésig.

- Soha! - vágta rá Sáo Cristavao azonnal. - Soha, soha, soha. Előbb halok meg, minthogy ilyen tökéletes ostobaságot tegyek.

- A választás joga - mondta Heylel - a tiéd.

- Az elmúlt ötszáz évben a világ hatalmas változásokon ment át - szólalt meg Tom Smithson. - Ami egykor sikerülhetett, ma már lehetetlen. A bonyolult világban nincsenek egyszerű megoldások. A Technokrácia egy polip, csápjai az Alvók életének minden szegletébe beférkőznek. A mágia visszatérését csak türelmes küzdelemmel lehet elérni.

- Éppen eleget vártunk ötszáz évig - jelentette ki Heylel. - Olyan sokáig ismételgettétek kifogásaitokat, hogy már ti is hisztek bennük. Elég ebből. Válasszatok a Tradíciók vezetőjévé és nem lesz több késlekedés és kibúvó. Csak győzelem.

- Nemes vízió - mondta Porthos. - Talán elérhetetlen, bár nemes. Pontosan miképpen gondoltad megvalósítani azt, amit a több száz éve tevékenykedő mágusok ezreinek nem sikerült? Talán hatalmasabb vagy nálam. Talán nem. De az asztal körül ülők egyesített ereje péppé zúzhatna. Ha a Technokrácia elleni erőfeszítéseink rendre meghiúsultak, hogyan akarod legyőzni őket? Milyen csodálatos tervvel szolgálhatsz nekünk?

- Megvannak a módszereink - válaszolta Heylel. - Szövetségeket kell létrehozni, fegyverszünetet kell kötni. Nagy hatalmakat idézünk fel. Olyan erőket, amelyek csak hívó szóra jönnek segíteni.

- Netán ördögök és démonok? - érdeklődött Porthos. Szeme elkerekedett, arca elkomorodott. - A tárgyaláson Heylelt azzal vádolták, hogy a Verem teremtményeivel trafikált. Ezt sohasem hittem el. Tévedtem volna?

- Ne ítélkezz elhamarkodottan - mondta Heylel. - Istenek nem léteznek. Ördögök sem. Olyan erőkkel nem lehet szövetkezni, melyek nincsenek. Mi azoktól kérünk segítséget, akik évezredek óta az emberiséggel együtt léteznek. Ha a Kilenc Tradíció hajlandó megadni az árát, legyőzhetetlen erővé válhat.

- Miféle árat? - kérdezte Kallikos. - A lelkünket? A vérünket?

- A győzelem eléréséhez áldozatokat kell hozni - mondta Heylel. -Mi egykor az életünkkel fizettünk. Ha szükséges, erre most is hajlandóak vagyunk.

- Megindító, ámde üres szavak. - Najjda Bantu most szólalt meg először. - Népem több ezer, nem több száz éven át szenvedett. Rengeteg ígérgetést hallottunk, megváltók követtek megváltókat, és nem változott semmi. Most felbukkansz te, még több ígérettel. A szegények ennivalóra várnak, nem Kiteljesedésre. Mutasd meg, hogyan akarsz rajtuk segíteni, és én leszek leglelkesebb tanítványod. De a puszta szavak mit sem érnek. Mutass valamit, ne csak beszélj.

- Mint mindig, Najjda most is bölcsen szólt - jelentette ki Lady Charlotte Quay. - Nem számít, ki a vezér, a szegények mindig szegények maradnak. Mint ahogy a nőket is semmibe veszik, csak azért, mert nőnek születtek. A világ nem is változott olyan sokat az őskor óta. Sokunkat pusztán a nemünk miatt fosztanak meg jogainktól. A fiatalokat és a naiv lelkeket könnyű elcsábítani ígéretekkel. Engem nem. Túl sokszor vágtak át a palánkon ahhoz, hogy még mindig higgyek a Mikulásban. Régen nem vagyok már naiv, és sohasem voltam ostoba. Tudom, milyen a hamu íze. Megjelensz előttünk a semmiből, nagy dolgokról beszélsz, álmokat szősz, de semmilyen bizonyítékot nem kínálsz fel. - Lady Charlotte megcsóválta a fejét. - Annyi átkozottul biztos, hogy hajlandó vagyok felrúgni a status quót, de nem mászom át cseberből vederbe. Ahogy nővérem is mondta, Heylel, pakolj ki vagy kussolj.

- Úgy tűnik - mondta Porthos -, az asztalnál ülők véleménye némileg ellenkezik kívánságaiddal. Most mi legyen? Szavazzunk az ajánlatodról?

- Nem vártunk mást - válaszolta Heylel. - Melyik diktátor állt fel önként a trónról? Reméltük, hogy a Tanács van elég bölcs ahhoz, hogy messzebbre lásson saját céljainál. De ugyanúgy, mint ötszáz évvel ezelőtt, őseitek esetében, most sem ez a helyzet. Nem változott semmi. Semmi.

- Mondd, Heylel - szólalt meg hirtelen Kallikos -, hogy hívták azt a remetét, aki szörnyű balesetben pusztult el, amikor még tagjai voltunk az Első Páholynak?

- Remete? - kérdezte Heylel. - Miféle remete?

- Gondoltam, hogy ezt fogod kérdezni - mormogta Kallikos.

- Meghallgattuk üzenetedet, Aki-Heylelnek-Nevezi-Magát - mondta Töm Smithson. - Azt hiszem, az egész Tanács nevében beszélhetek, amikor azt mondom, visszautasítjuk...

- Elég a játszadozásból! - szakította félbe Sáo Cristavao dühösen. -Ez a förtelem komolyan megfenyegetett. A Tanács becsületéről van szó! Őrök, fogjátok el a lányt! Esküszöm, hamar megtudjuk, kicsoda valójában titokzatos jótevője!

Hajnal Árnyéka már nem fogta Tizenhetes kezét. A férfi látta, hogy a karzat lépcsőjén robogott lefelé.

- Ennyit a Tanács becsületességéről - mondta Heylel komoran. -Tucatnyi őr rohant felé - mindannyian mágusok. Mintegy válaszképpen, pislákolni kezdtek a fenti lámpák. Aztán hirtelen eltűntek. Teljes sötétség borult a teremre.

Kék villámok lobbantak.

- Elkaptam! - harsogta Porthos.

- Nem őt, hanem engem, te vén bolond! - kiáltotta Lady Charlotte Quay.

- Ezer bocsánat - mondta Porthos nevetve. Megint villámfény lobbant. - Vagyis elnézést.

- Ez nem én voltam! - sikoltotta Lady Charlotte. - Fényt, fényt! Szívdobbanásnyi idő telt el, aztán visszatért a világosság. Kallikos a tizedek szék egyik oldalán állt. A másik felén Hajnal Árnyéka toporgott, és két kézzel szorította Suttogást. Nem okozott meglepetést, hogy Jenni Smith, aki Heylel szócsöveként szolgált, nem ült közöttük.

- Találjátok meg a lányt! - csattant fel Lady Charlotte haragtól vörös arccal. - Nem lehet messze!

- Megtalálni egy alakváltót a tömegben? - kérdezte Töm Smithson. - Lehetetlen.

- Milyen szórakoztató elterelő hadmozdulat - mondta Porthos, és hosszú, vékony ujjaival fekete hajába túrt. - Egészen bámulatos. Talán most már a Tanács nagyobb megértéssel fogadja a változó időkre vonatkozó figyelmeztetéseimet. Még az olyan unalmas személyiségek is, mint Sáo Cristavao.

- Nem hinném, hogy a jövőben sok vitád lenne Hermész Rendjének képviselőjével - mondta Kallikos. - Heylelről az a hír járta, hogy megalkotta a Bölcsek kövét. Mások úgy vélték, érintése bármit arannyá változtat. Lehet, hogy ez igaz.

Sáo Cristavao a székében ült, arcára ráfagyott a döbbenet maszkja. Tátott szájával, tágra nyílt szemeivel úgy festett, mint aki sikoltani akar. De a mozdulatlan alak egyetlen hangot sem adott ki. Egy szobor torkából nem jöhet hang.

Azokban a pillanatokban, amikor a sötétség volt az úr, a hermetikus mágus félelmetes átváltozáson ment át. Húsa és vére, bőre és csontja élő szövetből tömör arannyá változott. Vargas Sáo Cristavao eltűnt. A helyén tökéletes hasonmása ült. Egy aranyember.

- Milyen helyénvaló - mondta Porthos tébolyultan vihogva. Láthatóan tetszett neki Sáo Cristavao sorsa. - Mindig is azt mondtam, a vén bajkeverő többet ér holtan, mint élve. Talán kivihetnénk az épület elé. Emlékeztetőül arra, hogy az udvariasság számít. Még mágusok között is.

 

Tizenötödik fejezet

 

- Nos, azt hiszem, nem mi voltunk az egyetlenek, akik tudomást szereztek Lauri Coupról - mondta Ernest Nelson. Átnyújtotta Sharon Reednek a reggeli újságot. - Úgy tűnik, elkéstünk egy kicsit.

Sharon a szalagcímre meredt. Brutálisan meggyilkolták otthonában az ismert kémikust és kutatót- harsogták a vaskos betűk. A felirat alatt egy szoba közepén kiterített fiatal nő fényképe díszelgett. Az áldozat nyaka lehetetlen szögben hajlott, ruháját pedig cafatokká tépték. Bár a képen ez nem látszott, de a cikkből kiderült, hogy Dr. Coupot halála előtt támadói iszonyatosan megverték. Viszont nem erőszakolták meg, és kínzásra utaló jeleket sem találtak. A lakást aprólékosan átkutatták. Az újság magukat megnevezni nem akaró rendőrségi forrásokra hivatkozva azt állította, hogy tett elkövetésével a környék egyik hírhedt bandáját gyanúsítják. Gyors letartóztatásokat ígértek. Sharon tudta, az ilyen bejelentések rendszerint azt jelentik, a rendőrségnek fogalma sincsen, kik lehettek a támadók. Lauri Coup halála valószínűleg a többi megoldatlan ügy mellé kerül az irattárban.

- Már az is meglepő, hogy eddig életben maradhatott - jegyezte meg. - Már ha valóban Nephandusok állnak az ügy mögött. Ők általában nem hagynak elvarratlan szálakat.

- Minek ölték volna meg addig, amíg valaki vizsgálódni nem kezdett? - kérdezte Nelson. - A gyilkossággal csak felhívják a nőre a figyelmet. Felkeltik a hatóságok gyanúját.

Indianapolisba vezető útjuk eseménytelen törvénytelen volt. Pár óránként lekanyarodtak a sztrádáról és új járművet loptak és otthagyták az előzőt. Az állandó cserélgetés Nelson rögeszméje volt. Mániákusán rettegett attól, hogy valaki követheti őket.

A kiborg, aki évekig dolgozott a Technokráciának mint bérgyilkos és különleges ügynök, ugyanilyen hajthatatlanul elutasította a kapcsolatfelvételt az Unió többi beosztottjával, vagy más Begyűjtők személyzetével.

- Nincs többé biztonságos láncszem - magyarázta, miközben áthajtottak Pennsylvanián. - Ha felbukkanunk, rögtön a nyomunkba erednek a cápák. A nefandusok mind az Unióba, mind a Kilenc Tradícióba beférkőztek. Ez tény. Nem tudhatod, kiben bízhatsz mostanság. A legtöbb esetben nem is számít. Csak azokban a helyzetekben, amikor te vagy a célpont. Kizárólag úgy maradhatunk életben, ha rejtőzünk. Ha erősítésre lesz szükségünk, majd gondoskodom róla. De amíg nem kerülünk ilyen helyzetbe, fenntartjuk az álcát. Te meg én. Egymásban megbízhatunk. - Felnevetett. - Vagy majdnem. De senki másban.

Sharon minden ellenérzése dacára egyetértett vele. Ha a Deviánsok lerohantak egy egész Technokrata állomást csak ezért, mert John Doe információkat keresett a klón-kísérletekről, akkor küldetésük nyilvánvalóan halálos csapda. Nelsonnak igaza volt. A túlélés kulcsa az, ha senki sem szerez tudomást arról, min dolgoznak éppen.

- Nos? - kérdezte. - Most mit csinálunk?

- Talán maradtak utána feljegyzések a munkahelyén - mondta Nelson. - Coup bizonyára egy kutatócsoport tagja volt. Lehet, hogy bizalmával tüntette ki a csoport egyik vagy másik tagját. Megpróbálhatjuk felkutatni őket.

Sharon bólintott.

- Sohasem hallottam róla. Pedig nekem rendkívül jó kapcsolataim voltak és ismertem a Rend fontosabb játékosainak többségét. Coup nem kutatási igazgatóként dolgozott. Ha viszont valóban ő rukkolt ki a klón alaptervezetével, rendkívül tehetségesnek kellett lennie. Tudományos asszisztens lett volna? Vagy legfőbb kutató?

- Mi a különbség? - kérdezte Nelson.

- Munkatársként valaki másnak dolgozik. Kutatóként saját laboratóriumot kap. - Sharon egy pillanatra elgondolkodott. - Be tudnék férkőzni az Örökítők adatbankjába anélkül, hogy kiderülne igazi személyiségem. Létezik olyan telefonkapcsolat, amely egyenesen a központi számítógéppel köt össze. Használhatnám Velma kódját. Végtére is... - tette hozzá kegyetlen arckifejezéssel - tartozik nekem.

Nelson vállat vont.

- A keresés valószínűleg riadóztatja az egész átkozott rendszert. És akkor mi van? Nincs más út, amin elindulhatnánk. Ha viszont valami fontosra bukkansz és cselekednünk kell, lakik egy öreg haverom a külvárosban, akit felkereshetnénk. Chicagóban találkoztam vele, amikor pár évvel ezelőtt áthelyeztek oda.

- Egy régi barát? - kérdezte Sharon. - Nem hittem volna, hogy vannak barátaid.

- Haha - mondta Nelson. - Mindjárt megszakadok a röhögéstől. Az öreg szarzsák mindenki haverja, már ha van elég pénzed. A neve Tyrone Rhodes és fegyverekkel üzletel. Csúcstechnikájú cuccok, válogatott ügyfeleknek. Ha gyilkossági ügyben nyomozunk, szeretnék rendesen felfegyverezve szembenézni a tettesekkel. Valami azt súgja, nem fogják csak úgy megadni magukat.

- Jó ötlet - felelte Sharon. - Az sem lenne baj, ha beugranánk egy vegyszerboltba. Ugyan a számomra szükséges mérgeket biztosan nem tartják, de a megfelelő alapanyagokból ki tudom keverni őket.

Nelson ez alkalommal őszintén nevetett.

- Mondj, amit akarsz, Reed, de átkozottul biztos vagyok benne, hogy jobban hasonlítunk, mint gondolnád.

Két órával később, néhány rövid kitérőt követően, melyek során feltöltötték fegyverraktárukat, a két Technokrata már úton is volt a város északkeleti része, a May Sinclair Laboratory felé. Sharon újonnan szerzett adatai szerint a Sinclair Labs kisebb, független genetikai kutatóbázis volt, amely új és meglepő élelmiszereket kísérletezett ki az emberek számára. Ami pedig még ennél is fontosabb lehetett, hogy az EcoRhoz, az Örökítők Horizont-tartományához tartozott. Lauri Coup a Sinclairnak dolgozó két főállású kutató egyike volt. Munkatársát Kurt Byluntnak hívták. Rajtuk kívül még két tanuló és egy asszisztens dolgozott az épületben. Sharon érdektelen személyeknek tartotta őket, és nem foglalkozott velük.

- Ha Coup bárkinek fecsegett, akkor az Bylunt volt - bizonygatta, miközben Nelson a belvárosi forgalomban navigált. Most nem lopott, sőt, éppen ellenkezőleg, bérelt autóban ültek. A városban a kiborg nagyobb biztonságban érezte magát, ha nem vét a törvény ellen - igaz, a letét kifizetésekor John Doe hitelkártyáját használta. Sharon nem fáradt azzal, hogy megkérdezze, honnan jutott hozzá a műanyaglaphoz. Vannak titkok, melyeket jobb nem tudni. - Nem hinné, hogy bárki másban megbízott volna.

- Ez a vezetők előítélete? - kérdezte Nelson. - A kutatási igazgatók csak kutatási igazgatókkal beszélnek, a legfőbb kutatók kizárólag saját társaikkal elegyednek, és így tovább, és így tovább?

- Nem egészen - válaszolta Sharon. - Habár a Rend különböző beosztásai hasonlítanak a társadalmi rangokhoz. Ez viszont inkább a kor, mint a képességek kérdése. A legkirívóbb helyzeteket leszámítva évtizedekbe telik, míg valakiből kutatási igazgató lesz. Én az egyik legfiatalabbnak számítottam, pedig nem vagyok már mai csirke. Charles Reid, aki nem rokonom és átkozottul biztos vagyok benne, hogy igazából nem is Reid, az EcoR nagyfőnöke. A pletykák szerint több száz éves. Ugyanez áll a legtöbb kutatási igazgatóra is. A legfőbb kutatók negyvenes-ötvenes éveikben járnak, bár a Rendnek köszönhetően nyilvánvalóan sokkal fiatalabbnak látszanak. A tanulók leggyakrabban húsz év körüliek. Az Örökítők között a ranglétrán elfoglalt pozíciódat leginkább az határozza meg, mennyit tudsz és mióta dolgozol a Rendnek. Lehet, hogy Reid néha barátkozik a kutatókkal, de sokkal kényelmesebben érzi magát a többi igazgató között. A tanulók beszélhetnek ugyan tanáraikkal, de ez inkább üzleti, mint szociális kapcsolat.

- Te is így voltál Wade-del, mi? - kérdezte Nelson Sharonra pillantva, aztán durván felröhögött. - Mindig azt hittem, hogy a szeretőd. És titokban keféltek.

Sharon elfintorodott.

- Ez igazán kedves. Én inkább a férfiakat kedvelem. Velma odaadó asszisztens volt. Hűséges, intelligens, és szükség esetén kellően halálos.

- Egy fontos erényéről megfeledkeztél - jegyezte meg Nelson.

- Mi lenne az? — kérdezte Sharon.

- Kitűnő színésznő - válaszolta a kiborg. Durva, rücskös arcán látszott, hogy most nem viccel. - Gondolj csak bele, hogy évekig sikeresen megtévesztett. Akárcsak a Begyűjtő egész személyzetét. Tudd meg, mi az igazság Velma Wade körül, és feltárul előtted a klón titka. A teljes igazság.

A Sinclair Labs egy modern, kétemeletes téglaépületet foglalt el Indianapolis egyik csendes kerületében. Miután letették a kocsit a látogatóknak fenntartott pakolóban, beléptek az épületbe, és a recepcióhoz mentek.

- Dr. Bylunttal szeretnénk beszélni. - Sharon a várószoba üvegablaka mögött ülő csinoska szőkére mosolygott. - Nevem Dr. Sharon Reed.

- Megbeszélt időpontra jött? - kérdezte a fiatal hölgy, aki gyanakodva méregette a Reed mögött pár lépésnyire álldogáló Ernest Nelsont. A meleg nyári napon fekete ballonkabátot viselő férfi meglehetősen fenyegetőnek tűnt.

- Nem - válaszolta Sharon -, nem, de..

- Akkor sajnálom - mondta a recepciós. Orrhangjából kitűnt, hogy egyáltalán nem érdekli Sharon megjegyzése -, de Dr. Bylunt pillanatnyilag rendkívül elfoglalt. Csak megbeszélt időpontokban fogad látogatókat.

- Igen, értem - jegyezte meg Sharon, és érezte, hogy kezdi elveszíteni a hidegvérét. Arcáról eltűnt a mosoly. Hangjának hirtelen fenyegető éle lett. - Biztos vagyok benne, hogy Dr. Bylunt rendkívül elfoglalt. Nem érdekel. Fogja meg szépen azt a kagylót, most, és mondja meg neki, hogy Sharon Reed kutatási igazgató látni akarja. Közeli ismeretségben vagyok mentorával, Dr. Reid-del. Kifejezetten fontos céllal látogattam ide. És nem szeretem, ha megvárakoztatnak.

A recepciós nyelt egyet, megnyomott egy gombot és suttogott valamit fejmikrofonjába. A csak számára hallható válaszra az egész arca el-fehéredett.

- Dr. Bylunt azonnal itt lesz - mondta aztán remegő hangon.

- Remek - jegyezte meg Sharon, aztán elfordult, hogy elrejtse elégedett somolygását.

- Száműzted Nepálba? - kérdezte Nelson vigyorogva.

- Vagy Borneóba - mondta Sharon. - Kedvelem Borneót. Az őserdőben fejvadászok éltek. Nepálban csak jakokat találsz.

Dr. Bylunt alacsony, megtermett, hollófekete szakálla férfi volt, bozontos fekete hajjal és döbbenetesen vastag szemöldökkel. Kék laborköpenyt és vastag, szarukeretes szemüveget viselt.

- Elnézést kérek a recepciós miatt - szabadkozott hallhatóan idegesen, erős középnyugati akcentussal, miközben az épület hátsó része, az irodája felé mentek a steril, fehér folyosón. - Csak kis hatalmat adj az ilyen aktatologatóknak, aztán máris istennek képzelik magukat. Képtelen felismerni a fontos személyiségeket. A Sinclair Labs ritkán fogad fontos látogatókat.

Aggodalmasan végigmérte Ernest Nelson fekete ballonba burkolt roppant testét.

- Mint ahogy még mesterségesen felerősített emberrel sem találkozott.

- Semmi gond - mondta Sharon kedvesen. - Mr. Nelson a testőröm. Rendkívül fontos megbízatáson dolgozunk az Unió számára. Ő garantálja a biztonságomat.

- Remek, remek. - Bylunt feje állandóan ingadozott járás közben, fel és le, ami Sharont az iszogató madarat formázó gyerekjátékra emlékeztette. - Be kell vallanom... bár személyesen még sohasem találkoztunk... hatalmas megtiszteltetés, hogy meglátogatta az intézetemet. A genetikai módszerekkel megváltoztatott élőlények terén végzett kutatásait állandó inspirációnak tartom.

- Köszönöm - mondta Sharon, és megint elmosolyodott. - Mindig öröm, ha valakinek a munkáját dicsérik. Ha több időm lenne, biztosan beavatnám a területen elért legújabb fejlődésekbe. Bámulatos kísérleteket folytattunk például egy élő szőnyeggel.

Bylunt szeme elkerekedett.

- Elő szőnyeg? Micsoda zseniális fejlesztés! Szívesen hallanék róla többet.

— Majd elküldöm az információs anyagot - mondta Sharon. - Ma sietős a dolgom.

- Mennyire sajnálom! - mondta erre a sötét hajú kutató. Bekísérte őket az irodájába, az acél asztallal és öt acél székkel bebútorozott apró szobába. A falakat könyvespolcok szegélyezték, amelyeken több száz biológiai és orvosi témájú kötet sorakozott. A helyiség hátsó részében külön dolgozóasztal bújt meg, számítógéppel, monitorral és nyomtatóval felszerelve. A világító narancsszín lámpa szerint a számítógép be volt kapcsolva, de a képernyő feketén komorlott.

- Már negyedórája ilyen — magyarázta Bylunt, és egy intéssel hellyel kínálta vendégeit. - Nem tudom, mi lehet a probléma. Valami hiba történhetett a központi számítógépes hálózatban. Az Iteráció technikusai már dolgoznak rajta. Gondolom, hamar meglesznek vele.

Hátradőlt a székében.

- Az előbb valamilyen küldetésről beszélt. Miben lehetek segítségére? Kissé zűrzavarosak errefelé a dolgok. Asszisztensemet, a zseniális Dr. Coup asszonyt holtan találták múlt éjjel. Gyilkosság. Szörnyű tragédia, valóban szörnyű. A rendőrség még vizsgálja az esetet. Az biztos, hogy ez hónapokkal visszaveti a munkát. Legalább hónapokkal.

- A munkájukat? - szólt közbe Nelson. - Ha nem veszi tolakodásnak, Dr. Bylunt, mivel foglalkozott ön és Dr. Coup az utóbbi időben?

Bylunt engedélyt kérőén Sharonra pillantott. A nő bólintott.

- Mr. Nelson helyettem is beszél - jelentette ki. - Nyugodtan beszélhet előtte.

- Lauri... ööö, Dr. Couppal az emberi társadalom fogyasztóinak szánt újfajta reggeli gabonapehellyel kísérleteztünk - mondta Bylunt. -Nem sokkal ezelőtt sikerült kifejlesztenünk azt a függőséget okozó szert, amely módosította a...

- Köszönöm - szakította félbe Nelson, mielőtt Bylunt még egy szót szólhatott volna. - Ennyi éppen elég. Nem úgy hangzik, mint ami minket érdekel. Tulajdonképpen azért jöttünk Indianapolisba, hogy beszéljünk Dr. Couppal. Igen nagy megdöbbenéssel értesültünk meggyilkolásáról. Van bármilyen ötlete, ki kívánhatta munkatársa halálát?

- Halvány ötletem sincs - válaszolta Dr. Bylunt. Ujjaival az acél asztallapon dobolt és egészen elsápadt az arca. Amikor megint megszólalt, a szavak sietve buktak elő szájából. - Az Unió hű tagja volt. Mindig megtette, amire kérték, sohasem mondott ellen a parancsoknak.

- Nem a hűsége miatt vagyunk itt - szólalt meg Sharon, aki megérezte a férfiból áradó feszengést. - Csupán egy olyan kutatásról akartam vele csevegni, amelynek a tavalyi évben ő is munkatársa volt. Semmi olyasmiről, ami összefüggésben lenne jelenlegi munkájával.

- Már beszéltem a Szindikátus helyi képviselőjével - mondta Bylunt, aki a Technokrácia titokzatos, ötödik csoportjára gondolt. - A megbízott ügynök biztosított róla, eddig semmi jel nem utal arra, hogy a gyilkosságnak köze lenne a Tradíciók deviánsaival folytatott küzdelemhez.

- Feledkezzen meg róluk - csattant fel Nelson türelmetlenül. - Minket nem érdekel a...

A számítógép képernyőjén - ami azóta sötéten ásított, hogy beléptek az ajtón - hirtelen szédítő szín kavalkád lobbant. Vörös, zöld, sárga és kék színek tengere tobzódott rajta, agyat zsibbasztó, láthatóan céltalan örvényben kavarogva. Ugyanabban a pillanatban zavaros trombitaszó harsant a beépített hangszórókból. Sharon a monitorra meredt.

- Mi a pokol? - kezdte Nelson, de a folyamatos fanfárharsogás miatt még saját szavait is alig hallotta.

- Technokrácia tagjai! - hallatszott egy női hang. - Figyeljetek az értelem hangjára! Hallgassátok a Harmónia Mesterét!

Sharon és Nelson szűrös pillantást váltottak. Semmi kétség: a beszélő csak Velma Wade lehetett.

A ragyogó színtenger kaleidoszkópszerű mintába csavarodott és rendeződött, majd eltűnt. A képernyőt egy lény arca töltötte be. Nem volt se férfi, se nő, mintha vonásai mindkét nem jellegzetességeit ötvözték volna. Csillogó, majdhogynem hipnotikus tekintete minden nézővel külön kapcsolatot létesítettek. Az arc vagy egy istené, vagy egy ördögé volt. Sharon őt is azonnal felismerte. A mintázat-klón — kifogástalanul működő, éber állapotban.

- Barátaim - kezdte a klón lassan. Hangja mély volt, zengő, visszhangzó és életerős. - Eljött a béke ideje. Túl sokan haltak már meg a Kiteljesedés Háborújának nevezett ostoba zűrzavarban. Az emberiségnek útmutatásra, nem széthúzásra van szüksége. Vezetőkké és tanárokká kell válnunk, nem harcosokká. Mi vagyunk a Harmónia Mestere. Csatlakozzatok hozzánk és vessetek véget a háborúnak. Együtt segíthetünk egységbe forrasztani az emberiséget.

- Hogy csinálja? - suttogta Sharon, mintha attól félne, hogy a klón meghallja. - Biztosan nem csak ezen a monitoron látható. Ez az átkozott szörnyeteg mindenhová beférkőzött.

- Az tuti - mondta Nelson, és elfintorodott. - Emlékezz csak, Klair számvevő milyen módosításokat ültetett a klónba. Láthatatlan mikro-áramköröket, vezetékeket. Elég megérintenie egy számítógépet, és máris ő irányítja a CPU-t. Most biztosan valamelyik messzi bázison tartózkodik. Átvette a hatalmat az ottani operációs rendszer fölött, aztán belépett az összes gépet összekapcsoló központi agyba. A mérnökök előbb vagy utóbb bemérik a helyzetét és megszakítják az összeköttetést, de előtte még ledarálja a mondókáját.

- Az Öt Rend vezetői - folytatta a klón - öt évszázadon át azt állították, hogy a Technokrata Unió nyerésre áll a Kiteljesedés Háborújában. Valóban nagy hatalommal bírtok a valóság felett, de ez még nem tökéletes. A Kilenc Tradíció erői nem pusztultak el. Folytatják a harcot, miközben a legiszonytatóbb sötétség teremtményei, akit nefandusoknak hívtok, egyre erősebbek lesznek. Belülről marcangolnak titeket, így rontanak meg mindannyitokat és alapjaiban fenyegetik az Értelmet. Torz vágyaiknak köszönhetően a világ lassan kifordul helyéből és jósággá válik a gonosz és gonosszá, ami jó.

- Shakespeare is hasonlóképpen fogalmazott - mormolta Sharon Reed. - Ahhoz képest, hogy a klón csak most született, meglehetősen művelt.

150 A harmónia mestere

- Elképesztő, mire képes valaki, ha eggyé olvad egy központi adattárolóval - jegyezte meg Nelson.

- Ma... maguk ismerik ezt a lényt? - kérdezte Dr. Bylunt. Úgy meredt a képernyőre, mintha a klón hipnotizálta volna. - Ezért látogattak meg?

- Ötszáz évvel ezelőtt azért küzdöttünk, hogy az Értelem Szövetsége és a Kilenc Tradíció között befejeződjön a háború. Az ügy érdekében feláldoztuk az életünket, lényegünket, mindenünket. Elpusztítottak minket, hamvainkat a szélbe szórták. Reméltük, hogy küzdelmünk nem volt hiábavaló. De a hatalom rontás, a tökéletes hatalom pedig mindent megront. A következő évszázadokban a Technokrácia megerősödött. Az Öt Rend felduzzadt és elfelejtette eredeti céljait. Azért tértünk vissza, hogy rendbehozzuk a dolgokat. Azért tértünk vissza, hogy elhozzuk a Kiteljesedést az embereknek és egyetlen Egységbe olvasszunk mindenkit. Sem a halál, sem a pusztulás nem állíthat meg minket.

- Megfigyelted, hogy állandóan többes számban hivatkozik saját magára? Téboly vagy nagyzási hóbort? Esetleg van valami ennél is különösebb oka? - motyogta Nelson.

A klón egy pillanatra elhallgatott. Szemében sötétség lapult. Mintha külön-külön farkasszemet nézett volna mindegyikükkel.

- Nevünk Heylel Teomim, akit valaha Barabbinak hívtak. Szavaink nem merültek feledésbe. Tanításaink nagy része fontos eleme lett az Örökítők szabályzatának, és az Iteráció ugyanannyit merített tőlünk. Cselekedeteinknek köszönhetően a Kilenc Tradíció nem pusztította el az Értelem Szövetségét. Visszatértünk a Semmiből, hogy mindenkinek elhozzuk az egység adományát. Ma kisebb erődemonstrációt tartunk. A jövő tűzből és jégből áll. Kövessetek minket, és érintsétek meg a fényt. Álljatok ellenségeink oldalára, és elemészt benneteket a sötétség.

A képernyő elsötétült. Az Iteráció technikusai végül visszanyerték az irányítást a központi számítógép felett. Nem számított. A klón üzenete a Technokrácia összes bázisára eljutott.

- A Pokolba - szólalt meg Nelson. Üres arccal meredt Sharonra. -Ha már kibaszunk veletek, fejedelmi módon tesszük. Ez a férfi-nő-izé átkozottul meggyőző volt. Egy másodpercre majdnem elmorfondíroztam az Egység szépségein. Lefogadom, hogy az Unió elégedetlenkedői éppen az ajánlatán töprengenek. A Belső Tanács a fejünket fogja követelni.

- Ha elsőként találjuk meg és pusztítjuk el a klónt, nem - mondta Sharon. - Nem lehet Heylel. Kizárt dolog. A Tradíciók megsemmisítették léte esszenciáját, hamvait pedig beleszórták a szélbe. A tökéletes pusztulásból nincsen visszatérés. Lehetetlen. Teljes képtelenség.

- Ahogy gondolod - vonta meg a vállát Nelson. - Nem szokásom vitatkozni a feletteseimmel. De gyanítom, hogy nem mindenki lesz olyan biztos a dolgában. Ha a klón előáll valami különleges látványossággal, mint ígérte, a helyzet nagyon hamar zűrössé válhat.

A kiborg megfordult, és a doktorra nézett. A szakállas férfi mozdulatlanul ült székében, tekintete még mindig a monitorra meredt.

- Hé, Bylunt. Miért gondolta, hogy a klón miatt jöttünk? Talán Dr. Coup mondott valamit? Talán tud valamit a tavalyi klón-projektről?

Bylunt vendégei felé fordult.

- Sohasem hitte volna, hogy ez fog történni - jelentett ki remegő hangon. - Soha, soha. Csupán a szövetregenerálódással akart kísérletezni. Esküszöm. Ez minden. Ez minden.

- Szövetregenerálódás? - kérdezte Sharon. - Nem tetszik nekem ez a szó. Miről beszél, Bylunt?

- Nem - ingatta a fejét a kutató. - Nem ismerem a teljes történetet, íme. - A fiókból előhúzott egy lapot, és egy címet firkantott rá. - Menjenek el ide. A bejáratot őrzik, de be tudnak jutni. Vigyázzanak a kutyákkal. Odabent megtalálják a válaszokat. Esküszöm.

Nelson a címet tanulmányozta.

- Negyedórányira van innen - mondta. Sharonra nézett. - Szeretnél megint autókázni?

- Miért ne? - válaszolta Sharon. Összehúzott szemmel mérte végig Byluntot.

- Meglátjuk, miféle válaszokat kapunk. Ha nem találjuk őket kielégítőnek, visszajövünk. Ezt megígérhetem. És legközelebb már nem leszünk ilyen kedvesek.

 

Tizenhatodik fejezet

 

- Ébresztő! Ébresztő, álomszuszék! - zümmögte a lágy hang Ms. Hargroves fülébe. - Felkelni, felkelni, ki az ágyból!

Ms. Hargroves, még mindig csukott szemmel, ásított. Aztán az öntudat hulláma lassan végigsöpört rajta, és abban a pillanatban felült az ágyban. Tekintete vadul cikázott a sötét hálószobában. Látogatóját kereste a szurokszerű feketeségben.

Nem volt nehéz megtalálni. Az ággyal szemközt álló hatalmas ruhásszekrényen üldögélt. A karcsú, fiatal nő háromrészes, hajszálcsíkos férfiöltönyt viselt, amit élénklila nyakkendővel és hozzáillő zsebkendővel egészített ki. Rövid haja nyakkendőjével megegyező színben pompázott. Akárcsak szeme és szája. Majdhogynem aszexuális arca tetején kérdőjelként íveltek végig szemöldökei. Bár számtalan néven ismerték, ő azt szerette, ha Aliara úrnőnek szólították. A Technokrácia tagjai a Túlon Túliak egyikeként tartották számon. A Kilenc Tradíció mágusai Sötét Úrnőnek, a Maeljin Incarna egyik tagjának nevezték. Ms. Millicent Hargroves és Terrence Shade számára ő volt a patrónus és a tanító, a Vágy Úrnője.

Habár a szekrény peremén üldögélő, iskoláslánykaként vihorászó Aliara szilárd, tapintható jelenségnek tűnt, nem volt több egyszerű árnyéknál. A háta mögötti tükörben semmi sem látszott belőle. A Ms. Hargroves által látott alak csak a Sötét Úrnő akaratának kivetülése volt, amit akaratának hihetetlen ereje alakított anyaggá. Aliara csupán a Mélyumbrában és az ezt a felderítetlen, roppant pszi-őserdőt határoló Horizont-tartományokban volt képes testi valójában is megjelenni.

- Úrnőm - mondta Ms. Hargroves. - Nem számítottam rád. Elnézést, amiért elaludtam.

Ms. Hargroves éjszakai műszakban dolgozott az Everwell Chemicalsnál, és nappal aludt. Enzo Giovanni személyi titkárjaként dolgozott. Bár sem mágus, sem ghoul nem volt, hihetetlen üzleti érzékkel rendelkezett, olyannyira, hogy bárkinél többet tudott a társaságról és ügyvezető igazgatójáról. Enzo leghűségesebb és legmegbízhatóbb szolgájának tartotta. Nem is sejtette, hogy a nő másnak dolgozik.

- Olyan békésen aludtál - mondta Aliara -, olyan nyugodtan, ellazultan, hogy majdnem úgy döntöttem, nem ébresztelek fel. De mégis megtettem. Neked csipetnyi bűntudatot sem kell érezned tetteid miatt. Ms. Hargroves vállat vont. Nem szívesen trécselt Aliarával, de Maeljin Incarna szerette megvitatni alattvalói vágyait és szenvedélyeit. A Sötét Úrnőnek sem taktikai érzéke, sem vonzereje nem volt, viszont nagyon, nagyon nagy erőknek parancsolt. És Ms. Hargroves majd el-epedt ennek az erőnek akár egy morzsányi részéért is.

- A világ undorító hely - jelentette ki Ms. Hargroves, és megpróbálta összeszedni önuralma egy részét. - Miért törődnék bárki mással? Ki törődik velem? Nyugodtan alszom. Sohasem éreztem bűntudatot, egyetlen cselekedetem miatt sem. Az az ostobáknak való.

Aliara átható, embertelen hangon felkuncogott.

- Pontosan ezért fogadtalak szolgálatomba - jelentette ki. - Hozzáállásod üdítően realista. Nyoma sincs benne annak az emberbaráti maszlagnak, ami csak úgy árad a Technokráciából meg a Tradíciókból. Erőt a hatalomvágy ad, nem pedig az ostoba szövegelés arról, hogy segítsünk másoknak elérni a Kiteljesedést.

- A magam ura vagyok - jelentette ki Ms. Hargroves, és nem kellett túloznia. - Először én. Mindenki más csak távoli második.

- Mi van Shade-del? - kérdezte Aliara. - Hasznát vetted?

- Az a férfi egy pszicho - válaszolta Ms. Hargroves. - Gyilkos őrült, és átkozottul sokat nevet, túl sokat.

- Tudom - mondta Aliara -, de ez nem válasz. Tudott segíteni a munkádban?

- Shade mindent megtesz, amire kérem - válaszolta Ms. Hargroves. –Ő a tökéletes munkatárs. Nagyon keményen dolgozik. Mégis zavar a jelenléte. Egyedül szeretek dolgozni.

- Nem számít, mit szeretsz - mondta Aliara. - Hívd ide. Mindkettőtöknek hallania kell, milyen híreim vannak.

- Shade! - kiáltotta Ms. Hargroves, miközben kikászálódott az ágyból és felvett egy köpenyt. Felkapcsolta a mennyezeti lámpát, aztán leült az ágy szélére. - Gyere ide. Azonnal.

A hálószoba ajtaja kinyílt, és belépett Shade. Tetőtől talpig fehérben volt, és úgy vigyorgott, mint egy bolond. A mosoly lehervadt az arcáról, amikor észrevette Aliarát.

- Asszonyom - recsegte remegő hangon. Úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban képes lenne lenyelni a nyelvét félelmében. - Nem hittem volna, hogy találkozom veled itt a Földön.

- Csupa meglepetés vagyok, drága Shade - mondta Aliara. Kihúzta maga alól a lábát, leugrott a szekrényről, és elindult szolgája felé. A vörös arcú férfi megdermedt, és csak a tekintete mozdult, szemmel tartva a nő minden lépését. Ms. Hargrovesnak egy nyúl jutott róla az eszébe, akit hipnotizál a gyilkolni készülő kobra pillantása.

- Egészen szépen meggyógyult a bőröd - jelentette ki a Vágy Úrnője, és vékony ujjaival végigsimltott a férfi arcán. - De még mindig érzem a hegeket a bőröd alatt. Te is érzed, Shade? Tudod, hogy a jelemet viseled?

- Igen, úrnőm - suttogta Shade alig moccanó ajkakkal. - Emléked örökké szívemben él.

- Jó - mondta Aliara perzselően forró hangon -, nagyon jó. Ha jól szolgálsz, Shade, egy napon megszabadítalak a fájdalomtól és gyönyört ajándékozok helyette. Ha csalódást okozol nekem, rá fogsz jönni, hogy vannak kínszenvedések, melyeket az emberi elme még elképzelni sem tud.

- Szolgád vagyok - nyögte Shade, akinek vörös arca krétafehérré sápadt. - Nem hagylak cserben.

- Ülj le - intett Aliara Ms. Hargroves mellé. - A Földön még ebben az árnyékformában is kevés az időm. Nincs időm fenyegetőzni vagy ígérgetni. Mindketten figyeljetek jól, mert fontos információval rendelkezem a mintázat-klón néven ismert lényről. És új küldetésetekről, aminek köze van hozzá.

- Új küldetés? - kérdezte Ms. Hargroves. - Akkor végre megszabadulhatok Enzótól és az ivadékaitól?

- Még nem - válaszolta Aliara. A karcsú, fiatal nő felugrott a fiókos szekrényre. Lábát lógázta, és pontosan úgy festett, mint egy kisgyerek, aki felpróbálta apja ruháit. Igaz, ilyen ördögi mosolya csak egy démon-megszállta gyermeknek lehet. - Addig maradsz ott, amíg másképpen nem parancsolom. Az összeesküvés közepén Enzo és őrült barátja, Ezra áll. Még nem tudom biztosan, miként illenek össze a különböző események fonalai. De tudom, hogy összeillenek. Az efféle ügyekben nincsenek véletlen egyezések.

- A klón életben van? - kérdezte Shade. - Amikor utoljára említést tettél róla, nyomtalanul eltűnt a Szürke Begyűjtőből.

- A klón látványos körülmények között ismét felbukkant - mondta Aliara. - Azt állítja, ő Heylel Teomin reinkarnációja, így mind a Tradíciókhoz, mind a Technokráciához erős szálak kapcsolják. Mindkét üzenetében azt állította, visszatért a halálból, hogy zászlója alatt egyesítse a mágusokat, és a Egység és Kiteljesedés aranykorát hozza el nekik.

- A Kiteljesedés Harcosát azért hozták létre, hogy véget vessen a Tradíciók és a Technokrácia között dúló háborúnak - vihogott Shade. - Bár kétlem, hogy Klair vagy Reed számított volna erre a megoldásra.

- Nem hiszem, hogy bárkinek is tartania kellene a hirtelen békétől -mondta Aliara. - Kémeim jelentetése szerint a Kilencek visszautasították Heylel ajánlatát. És nem kétséges, hogy a Technokrácia Belső Tanácsa ugyanezt fogja tenni. Egyik csoport sem hajlandó alávetni magát egy titokzatos idegennek, aki azzal kérkedik, hogy ő az újjászületett messiás.

- Ha nem csal az emlékeztem - mondta Shade -, Heylel nem volt hős. Kötve hiszem, hogy bármelyik fél hinne az ígéreteinek.

- Állítása szerint árulása önfeláldozó tett volt, nem becsvágyból követte el - jegyezte meg Aliara. - A Heylel álcáját viselő klón mind a Tradíciókat, mind a Technokráciát elítélte, amiért nem bírtak kitörni az ötszáz évvel ezelőtti helyzetükből. Az emberiség kizárólag az ő áldásos vezetésével érheti el a tömeges Kiteljesedést. A beszámolók szerint mindkét előadás igen hatásosnak bizonyult. - Felhorkantott. - Majdnem hihető.

- Milyen kihatással lesz ez ránk? - kérdezte Ms. Hargroves. A mindig gyakorlatias nő mindent két csoportra osztott: voltak dolgok, amelyeket fontosnak tartott. És volt minden más. - Törődnünk kell vele?

- Nem tudom biztosan - felelte Aliara. - Erre akarok rájönni. Lehet, hogy a klónban Heylel kettős lelke lakik. Nem valószínű, de bármi elképzelhető. De ez igazából nem érdekes. A klón személyisége lényegtelen. Kizárólag az számít, amit tesz.

- Csinált bármit azon kívül, hogy bejelentette szándékát? - kérdezte Shade.

- Még nem, de feltételezem, hamarosan erre is sor kerül - mondta Aliara. - A teremtmény burkolt célzásokat tett a Technomantáknak és a Tradíció mágusainak. Nem történt semmi, de még csak néhány órája került sor az egészre. A mindkét társaságban dolgozó kémeim percekkel a szónoklat után jelentést tettek. Biztos vagyok benne, hogy ez a

„Heylel" egy jelentőségteljes lépéssel támasztja alá tirádáit. Mihelyst ez megtörténik, képesek leszünk felmérni az igazi veszélyt, amit képviselhet. Akkor pedig lépünk.

- És most? - kérdezte Ms. Hargroves. Az egész ostoba találgatósdi untatta. Egész életében fenyegetésekkel volt dolga. Nem félt az árnyékoktól. A klón először bizonyítsa be az erejét. Akkor majd ráérnek aggódni. Addig minek.

- Várunk és figyelünk - válaszolta Aliara. - Figyelünk és várunk. Hogyan halad Enzo terve?

Ms. Hargroves vállat vont.

- Ezra és ő elégedettnek látszanak. Montifloro eszét teljesen elvette az a szuka, Hope. Szeretné az Ölelés adományában részesíteni, de tudja, hogy Pietro, a klán vezére sohasem adna rá engedélyt. Enzónak sikerült éket verni közéjük. Hogy ezután pontosan mit szándékozik tenni, nem tudom.

- Tudd meg - parancsolta Aliara. - De légy nagyon óvatos. Szövetségese, Ezra, őrült ugyan, de még mindig rendkívül hatalmas varázsló. Ha rájön, hogy nekem dolgozol, szörnyen fájdalmas halálod lesz.

Ms. Hargroves bólintott.

- Óvatos leszek. Ilyen a stílusom. Nem lesznek melléfogások. Mert nem követek el hibákat.

- Mi a helyzet a többi feladatoddal, Shade? - kérdezte Aliara enyhén elfordítva a fejét, hogy a kövér férfi szemébe nézhessen. - Mikor szállítod a Változó Embert malfeasi palotámba?

- Hamarosan, Aliara - válaszolta Shade, és idegesen pislogott vörös szemével. - Biztosíthatlak, nagyon hamar. Sam Haine nincs a környéken. Már szaglásztam utána. Senki sem tudja pontosan, hol lehet vagy mikor tér vissza. De ha megérkezik, már várja a csapdám.

- Haine Horizontban van - mondta Aliara. - Kémeim jelentették, hogy felbukkant ott barátai társaságában. Pár napnál többet biztosan nem marad ott.

- Hagyok neki üzeneteket - tette hozzá Shade. - Minden alkalommal megölöm pár tanítványát. A Változó Ember vén és büszke figura. Ha tudomást szerez a gyilkosságokról, vadászni fog rám. Én pedig várni fogok rá, egy csapóajtó mellett, ami éppen a te birodalmadba nyílik. Egyetlen lökés, és a tiéd.

Aliara kacagott. Feje körül elektromos felhőre emlékeztető lila fénykoszorú kavargóit, amiből hátborzongató szikrák pattantak violaszín hajába.

- Büntetése ezernyi emberöltőn át tart majd! - nyilatkoztatta ki. -Vagy talán tízezer emberöltőnyi ideig.

- Mi legyen a társaival? - kérdezte Shade árnyalatnyit idegesen. -Van rá esély, hogy nem engedik egyedül utánam. Az a magas afrikai kuruzsló, Albert, mindenhová elkíséri. Őt is akarod? Vagy a kardos lányt? Mi a helyzet a tizenhetes fogollyal? Mindenki őszinte meglepetésére még mindig életben van.

- Egyedül Sam Haine-t akarom, élve és ép ésszel - mondta Aliara. -A többiekkel azt teszel, amit akarsz. Végezz velük, ha ez örömet okoz neked. Egyikük sem érdekel. A szökött fogoly elterelő hadmozdulat volt a klón kifejlesztésének végső fázisában. Miután a lény öntudatra ébredt, semmit sem jelent nekem.

- Nem csak te akarod megölni őket - mondta Ms. Hargroves. - Enzo megemlítette, hogy ezt a tizenhetes foglyot holtan akarja látni. Én ezt tolmácsoltam a kannibál motorosokhoz beépített kapcsolatának. Amikor a szökevény visszatér Rochesterbe, két lábon járó célpont válik belőle.

- Különös - jegyezte meg Aliara. - Ez már a második alkalom, hogy az a vámpír megpróbál végezni ezzel az emberrel. Miért törődik Enzo egy szökött fogollyal?

- Ha jól tudom, a parancs Ezrától származik, nem Enzótól - válaszolta Ms. Hargroves. - Enzo nem szereti, ha valaki parancsolgat neki. De azt is tudja, nem okos ellenszegülni szövetségese utasításának. Ennek az Ethan Phillips nevű akaratmesternek vége.

- Micsoda? - csattant fel Alira reszkető hangon. Fiús arcán a tökéletes megdöbbenés grimasza futott át. Teste megremegett, a kép egy pillanatra elhomályosult. Látható erőfeszítéssel megerősítette kivetülését, és ismét teljesen valóságosnak tűnt. - Milyen nevet mondtál?

- Ethan Phillips - válaszolta Ms. Hargroves. - Enzo szerint ez a fogoly igazi neve.

A nevet Shade is ismerte.

- Igaz. Én is emlékszem rá. Velma Wade fogta el, amikor megpróbált behatolni a Szürke Begyűjtőbe. Mutatós egyed volt, tesztalanyként használtuk a legveszélyesebb kísérletek során, amibe beletartozott a klón fejlesztése is. Majdnem belepusztult. Teljesen megváltoztatták az arcát és átalakították a testét.

- Tanúi voltatok Ethan Phillips elfogásának? - kérdezte Aliara. Most már visszanyerte az uralmat a teste fölött. De a haja ezüstszín lett, akárcsak a szeme és a szája. Háromrészes öltönye pedig mélyvörös színben pompázott.

- Nem, természetesen nem - mondta Shade. - A kísérletekhez szükséges alanyok begyűjtése nem az én feladatom volt. Ez a Phillips alacsonyabb rendű labortechnikusnak álcázva próbált meg belépni a Begyűjtőbe. Wade felismerte, mert tíz évvel ezelőtt már találkoztak, amikor ez a Phillips kiirtotta annak a kutatóállomásnak a felét, ahol Wade is dolgozott. A nő elkábította a behatolót, egy csapat szauroiddal a börtönblokkba vitette, aztán értesítette a Triumvirátust a fogásról.

- Milyen kényelmes - jegyezte meg Aliara. - Azt mondod, Wade egy korábbi találkozásuk folyományaként már ismerte. Aztán véletlenül összefutnak, de nincsenek szemtanúk. És Ezra most minden áron el akarja pusztítani Phillipset. Nem vagyok meglepve.

- Azt hiszem, nem értem - mondta Ms. Hargroves. - Miért olyan fontos ez az Ethan Phillips?

- Ötven évvel ezelőtt - válaszolta Aliara - Ethan Phillips behatolt Malfeas birodalmába, hogy felkutassa eltűnt szerelmét, egy Scarlett Dancer nevű akaratmestert. A nő a legnagyobb hatalom titkát kereste a tartományban. Phillips nem találta meg Dancert. Helyette az Acél Úr fogságába esett. Az elmúlt öt évtizedben a Gyűlölet Hercegének labirintusában raboskodott és az átkozottak minden kínszenvedését átélte.

- Akkor hogyan került a Szürke Begyűjtőbe? - kérdezte Ms. Hargroves. A másik, sokkal nyilvánvalóbb kérdést nem merte feltenni - honnan tud Aliara ennyit Ethan Phillipsről?

- Ha kibogozzátok ezt a rejtélyt - mondta Aliara -, gyanítom, sok kérdésre választ kaptok. Beleértve a klón valódi személyazonosságának a titkát is.

 

Tizenhetedik fejezet

 

- Kértek egy pohár bort? - kérdezte Porthos udvariasan. - Biztosíthatlak benneteket, hogy bámulatos évjárat. Mivel nem az általunk ismert földeken termett, nincs párja a Földön. És annyit iszol belőle, amennyit csak akarsz, mert nem lesznek kellemetlen utóhatásai.

- Remekül hangzik - mondta Tizenhetes. - Kérnék egy pohárral.

- Köszönöm, nem - mondta Hajnal Árnyéka. - Nem élek vele. Porthos kuncogott.

- Az örökké éber harcos - jelentette ki, aztán csettintett. - Bort nekem és Tizenhetes mesternek. Azonnal.

Mielőtt még az utolsó szótagot kiejthette volna, a padlórész megemelkedett hármójuk között, és kerek koktélasztallá formálódott. A közepén egy magas, zöld, recés palack állt. A főmágus és döbbent vendégei előtt két díszes, rózsára emlékeztető, borostyánszín folyadékkal töltött pohár jelent meg.

- Ezekben a lakosztályokban - mondta Porthos, miközben ajkához emelte a poharat - minden kívánságom parancs. Ez az egyik előnye annak, ha valaki hatszáz évig él.

Kicsi, nyolcszögletű kamrában ültek, amelyet plüsspárnákkal, mágikus limlomokkal és több száz bőrkötéses varázskönyvvel zsúfoltak tele. Innen csigalépcső vezetett Porthos lakosztályának lenti részébe. Különös és groteszk jelekkel díszített acél létra indult felfelé, a tetőre nyíló csapóajtóhoz. Porthos szerint jelenleg Doissetep rejtélyes kastélyának legmagasabb tornyában ültek, az Erők Töredék Valóságának birodalmában. Tizenhetesnek nem volt oka kételkedni benne.

- Még mindig nem tudom biztosan, miért hoztál ide minket - mondta Tizenhetes, és belekortyolt a borba. Porthos nem hazudott. Az italnak különleges íze volt, igaz, nem maradt sok emléke, amivel összehasonlíthatta volna. - Nem valami könyvvel kapcsolatban?

Porthos mosolyogva biccentett. A sötét hajú férfi elsőre együgyű, szenilis bácsikának tűnt, aki nem túl ravasz és tökéletesen ártalmatlan. Tizenhetes tudta, hogy a látszat gyakran csal: Porthos hihetetlen erőknek parancsolt. Sam Haine és Kallikos nem köntörfalaztak, mielőtt Tizenhetes és Árnyék elhagyták Horizontot - szerintük a varázslómester az egyik leghatalmasabb élő mágus volt. És tökéletesen őrült.

- Annyira sajnálom, hogy nem láthatjátok Doissetep csodáit -mondta Porthos. - A kastély hatalmas, egyike a teremtés legnagyobb épületeinek, és számtalan csodát rejtenek falai. Földi valójában még a történelemírás kezdetei előtt építették. Az utóbbi ötszáz évben itt, ebben a Töredék Valóságban létezett. Az ennél csak kevésbé fényűző lakosztályokban száz varázsló él. Több száz emberi és másvilági szolga gondoskodik kényelmünkről és teljesíti minden kívánságunkat. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Doissetep a Tradíció leghatalmasabb rendháza. Sajnálatos módon igen szigorúak a szabályok. E falak közt nem látják túl szívesen a látogatókat, mert túl gyakran botlanak ősöreg varázstárgyakba. Habár ti a vendégeim vagytok, bölcsebben teszitek, ha itt maradtok a szobámban, kíváncsi tekintetek elől rejtve. Mások még kifogásolnák a jelenléteteket.

- Még én, az alacsony származású, gyarló képességekkel rendelkező lány is hallottam Doissetep mesés erődjéről - szólalt meg Hajnal Árnyéka. - Megtiszteltetésnek veszem, hogy belépést nyerhettem a szent területre.

- Bahh! - legyintett Porthos. - Doissetep nem templom és nem szentély. Túl sokan élnek itt olyanok, akik sokkal többet törődnek saját hatalmukkal, mint a Kiteljesedéssel. Több bűnös lakik itt, mint szent, és még náluk is több őrült.

- Egy könyvet említettél az előbb? - kérdezte Tizenhetes idegesen. Ugyan már majdnem két órája a főmágus lakosztályában ültek, de még mindig nem magyarázta meg, miért kérte meg őket, hogy kísérjék el Doissetepbe. Tizenhetes azt gyanította, már maga Porthos is elfelejtette az eredeti okot.

- Nézzétek! - Porthos a körkörös helyiség egyik hosszú, keskeny ablakára mutatott. - Vihar készülődik! Ezek az Erők Töredék Valóságában általában igen látványosak.

Türelmetlensége dacára Tizenhetes érdeklődve a legközelebbi nyíláshoz lépett. Hajnal Árnyéka szó nélkül követte. A messzi távolban a vöröseslila eget gigászi, sárga tűzoszlopok hasogatták. Roppant fekete felhők közeledtek. A levegő mintha fojtott haraggal telt volna meg.

Tizenhetes lenézett, és most egészében láthatta a hegytetőn óriási pókként megtelepedő Doissetepet. A fekete falaknak, a vicsorgó vízköpőknek és a ferde tornyoknak köszönhetően az erőd igen szürrealisztikusan festett. A roppant hegylánc legmagasabb csúcsán terpeszkedő sötét palota puszta létezésével dacolt az elemekkel. A mellvédekről ezüstujjak százai böktek a magasba - gigantikus villámhárítók, amelyek távol tartották a legrosszabbat.

- Néhány évvel ezelőtt - vetette oda Porthos, miközben vendégei a közeledő vihart figyelték - úgy döntöttem, összeállítok egy könyvet. Egyértelműen kiderült ugyanis, hogy csak kevesen ismerik közülünk a Nagy Árulás történetét, ami pedig a háború egyik legfontosabb része. Mint az alapítók egyik élő tagja, arra gondoltam, az én feladatom megírni a keserű napok teljes történetét. Csak a múltat ismerve érthetjük meg a jövőt.

Porthos felhajtotta a maradék bort. A pohár azon nyomban ismét megtelt.

- Mivel a lehető legmegbízhatóbb beszámolót akartam elkészíteni, mind Doissetep, mind Horizont könyvárait felkerestem. A két gyűjteményben szerzett anyagokat elolvasva tulajdonképpen összeállt előttem a dráma legfontosabb szereplőjének a története. A lehető legszabatosabb fordításban ültettem át a szavait, és miután a tisztánlátás kedvéért kiegészítettem néhány saját jegyzettel, a végeredményt így neveztem el... A törékeny ösvény: az Első Páholy Testamentuma. Minden művemet beleszámítva, ezt a könyvet tartom legnagyobb sikeremnek.

A főmágus kinyújtotta a jobb kezét és széttárta csontos ujjait. Hirtelen egy vékony könyv jelkent meg a tenyerén - ragyogó piros borítója volt, amin arany betűk díszelegtek.

- Sajnálatos módon - folytatta - ez az egyetlen példány van belőle. Arcán ideges fintor futott végig.

- A Kilencek Tanácsának egyik tagja szerint a könyv lázító, nem más, mint egyszerű propaganda, amely bemocskolja a Kilenc Tradíció néhány tagját. Bár az a bolond igazából soha nem olvasta a könyvet, saját régi előítéletei alapján ítélkezett. Sikerült olyan felzúdulást keltenie, hogy kollégái végül belementek abba, mielőtt engedélyeznék a megjelenését, gondosan átnézik a kéziratot. Azóta két teljes év telt el, és én mindig a döntésre várok. De attól tartok, az ügy már nem aktuális.

- Jól sejtem, hogy ez a tanácstag Sáo Cristavao volt?

- Az a kiállhatatlan, vén seggfej - mondta Porthos hevesen. - Hogy égne örök időkig a pokolban!

A főmágus homloka töprengő ráncokba gyűrődött.

- Te jó ég - szólalt meg vigyorogva. - Majdnem elfelejtettem! Hiszen a lángok tényleg elemésztették azt a nyomorultat! Ma éjjel rossz tyúkszemre taposott. Normális esetben nem beszélnék ilyen durván a halottakról. De Sáo Cristavao esetében kivételt teszek. Ha még ma meghalnék, mosolyogva mennék a halálba, mert tudom, hogy az a korcs kis varangy nincs többé.

- A könyv erről a Heylel nevű varázslóról szól? - kérdezte Hajnal Árnyéka.

- Pontosan - válaszolta Porthos. - Elmeséli az Első Páholy történetét, beszél küldetésükről, sikereikről és végül az Árulásról. Igazából két rész érdemel különös figyelmet: az egyik Heylel Teomim utolsó vallomása halála előtt. A másik, talán ugyanolyan fontos rész az „Akrites, a látnok látomásai és kinyilatkoztatásai".

- Sötétség örök függönye borul majd a világra - mondta Tizenhetes. Odakint villámok gyújtották lángra az eget.

Porthos meglepetten pillantott rá. Aztán bólintott.

- Az örök éjszaka próféciája. Amikor elpusztítottuk Heylelt, azt hittük, vége a rémálomnak. Most, ötszáz évvel később pedig még közelebb van. Attól tartok, ha ez a lény valóban a visszatért Heylel, Akrites látomása még valóra válhat.

- Kallikos igen eltökélten megpróbálja megakadályozni - mondta Tizenhetes. - Szerinte a jövő nem állandó, és még a legiszonytatóbb rémálmok is lehetőségek csupán.

- Igazat beszélt - bólintott Porthos -, de a jövőt nem könnyű megváltoztatni. A látnok a legvalószínűbb lehetőségeket látja. Ezeket a víziókat nehéz átformálni. Ezért kértelek meg benneteket, hogy kísérjetek el Doissetepbe. A Kilencek Tanácsa hetekig, talán hónapokig vacakol majd, mielőtt cselekvésre szánná el magát. Addigra azonban már késő. Heylelt azonnal meg kell állítani. Akrites egyedül nem képes szembeszállni a Portelemmel. Segítségre van szüksége. És ahhoz, hogy valaki legyőzhesse Heylelt, először meg kell értenie.

Odakint, a torony falain túl villámok lobbantak és mennydörgés dübörgött. De egy csepp eső sem esett. Porthos elfmtorodott, és félrehajtotta fejét, mintha hallana valamit, amit a többiek nem.

- Különös - motyogta. - Nagyon különös. Tizenhetes kezébe nyomta a könyvet.

- Valami bűzlik Doissetepben. Utána kell néznem. Közben nyugodtan kezdjetek el olvasni. Mindjárt visszatérek.

Csettintett és már el is tűnt. Tizenhetes Árnyékra meredt.

- „Valami bűzlik"? Tudnám, mit akart ezzel mondani...

- Hívatlan és meglehetősen jelentéktelen vendégekként - mondta Tizenhetes -, azt hiszem, ez egyáltalán nem tartozik ránk. Porthos mester szeretné, ha elolvasnánk ezt a könyvet. Úgy vélem, engedelmeskednünk kellene neki.

- Ahogy akarod - felelte Tizenhetes, és felcsapta a piros borítót. -Igaz, attól még mindig kíváncsi vagyok, mi történik a kastélyban. Olvasol angolul?

- Hét nyelven beszélek és írok folyékonyán - válaszolta Hajnal Árnyéka leheletnyi mosollyal. - Kezdjük a bevezetéssel, ami „A könyv célja" címet viseli.

Csendben átfutották a szöveget.

- Az biztos, hogy az öreg nem túlságosan szerény - jegyezte meg Tizenhetes.

- Nem is célom, hogy az legyek - mondta Porthos, aki mellettük bukkant elő a semmiből. - A szerénység mit sem jelent a modern nemzedék számára. Úgy gondolom, vannak állítások, melyeket büszkén kell papírra vetni, ne maradjon kérdéses a mű megírásának célja és fontossága. Ez a helyzet ezzel a könyvvel is. Rettenetesen fontos dolgokat tartalmaz, amelyeket mind meg kell tanulni. Emberek haltak meg a hitükért. Mások szörnyű szenvedéseken mentek át. Ezeket az áldozatokat nem szabad elfelejteni.

- A kastélyban minden rendben? - kérdezte Tizenhetes, aki képtelen volt elfojtani kíváncsiságát.

Porthos arcán elmélyültek a ráncok.

- Doissetep hihetetlen hatalmú varázslók otthona. Mint a legtöbb rendházban, ezek a „megvilágosult" lelkek itt is páholyokba szerveződnek a hozzájuk hasonlók ellen. Természetesen minden csoport úgy véli, csak ők rendelkeznek azzal a bölcsességgel, amivel a többiek nem. Állandóan egymás ellen konspirálnak és szervezkednek. Mint azt már említettem, a legtöbbjüket kevésbé érdekli az emberiség megsegítése, mint saját hittételeik igazolása. Az erőegyensúly bármikor felborulhat. Ma éjjel sokkal viharosabbak az érzelmek, mint általában. Gyanítom, hogy a vihar hozta ki őket ennyire a sodrukból. De egyszer ennek is vége, és akkor majd lehűlnek a forrófejűek. Mindig ez történik.

Közben kinyújtotta a kezét, és egy darab gyümölcsöt húzott elő a semmiből.

- Egy almát esetleg? Barackot? Körtét? Mindegyik nagyon finom.

- Köszönöm, nem - mondta Tizenhetes. Kicsit zavarták Porthos hirtelen váltásai. - Éppen elkezdtük olvasni a könyvet.

- A könyvet? - kérdezte Porthos. - Ó igen, a könyvet. Legfontosabb munkám. Átkozott szégyen, hogy szőnyeg alá söpörték az egészet. Mit tanulhatsz a történelemből, ha nem tudod, mi történt? Akik elfelejtik a múltat, arra ítéltetnek, hogy újra elkövessék, és hasonlók.

- Pontosan erre gondoltam én is - mondta Tizenhetes. - Ezért akartuk most elolvasni a könyvet. Hogy megtudjuk az igazat a Nagy Árulásról.

- Bámulatos ötlet - mondta Porthos két harapás között. - De nem kell most rögtön átrágni magatokat az egész könyvön. Túl sok értékes időt pazarolnátok vele. Majd én elmondom a történetet, így gyorsabb és egyszerűbb. Kihagyjuk az érdektelen részeket. Azokat majd később beillesztitek.

Tizenhetes hatalmasat sóhajtva becsukta a könyvet.

- Folytasd - mondta. - Mesélj.

- A kezdeteknél fogom kezdeni - mondta Porthos -, mert így a legjobb. 1325-ben a magukat Értelem Szövetségének nevező filozófusok és tudósok csoportjai arra a következtetésre jutottak, hogy a zabolátlan és gyakorlatlan mágiahasználat elpusztítja a világot, és az emberiséget csak az egyetemes igazság pajzsával lehet megvédem. A közös cél összekovácsolta az Értelem Szövetségét. Ők a tudományt helyezték a mágia fölé, a „normálisát" pedig szembeállították a „természetfölöttivel".

- Szövetségük sikeresnek bizonyult, és a tudomány az egész világon kiszorította a miszticizmust. Az ismeretlentől való félelem sokat segített nekik. Nemzetségünk képtelen volt felvenni a harcot az értelem mindent elárasztó hullámával. A kor királyaival és hercegeivel együttműködő Értelem Szövetsége buzgó hadjáratba kezdett, hogy elsöpörjék azokat, akik másképpen képzelték a valóságot. Mivel azokat, akik nem voltak hajlandóak alávetni magukat az értelemnek, bűnösnek bélyegezték, sok mágus pusztult el azokban a sötét időkben.

- Végül néhány hatalmas akaratmester arra a következtetésre jutott, ha a különböző hitet és módszereket követő misztikusok nem egyesítik erőiket az Értelem Szövetsége ellen, a mágia kipusztul a világból. Ezek a nagy mágusok, az Elsők lassan, de biztosan összegyűjtötték azokat, akik ugyanezen a véleményen voltak. A szövetség akaratmesterei megalkották a Horizont néven ismert tartományt.

- Felépülése után ez az új szentély szolgált a Nagy Zsinat helyszínéül. Kilencévente a világ minden tájáról mágusok százai keresték fel Horizontot, ahol arról vitatkoztak, mi lenne a legjobb módszer az Értelem Szövetsége ellen. Végül 1466-ban a gyűlés létrehozta a Kilenc Misztikus Tradíció Tanácsát, aminek feladata elvezetni az emberiséget a Kiteljesedésig és ismét életre kelteni a csodákat a világban.

Pothos utolsó szavait nem mennydörgés, hanem robajlás nyelte el. A torony padlója megremegett. A főmágus idegesen összehúzta a szemöldökét, aztán eltűnt.

- Kezdek aggódni - mondta Tizenhetes. - Sam Haine szerint ha arról van szó, melyik a leghatalmasabb rendház Tellúriában, Horizonttal csak Doissetep veheti fel a versenyt. Heylel nem is találhatna jobb helyet a támadásra.

Hajnal Árnyéka megérintette ikerkardjait, mintha a hideg acéltól várna bátorítást.

- Porthos mester kényes egyensúlyról beszélt. Kallikos egyszer azt mondta, Heylel a kifinomult megoldások szakértője. Nem csak hatalmas varázsló volt, azt is tudta, hogyan lehet kis lépésekkel nagy tetteket elérni.

- Nyugtalanító - mondta a semmiből előbukkanó Porthos. - Nem emlékszem, hogy az elmúlt száz évben lett volna ehhez fogható felbolydulás. Szerencsére senki sem halt meg a civódásban. Beszéltem Walter Thrunnal, a rendház biztonsági szolgálatának vezetőjével. Biztosított róla, hogy ezek csak jelentéktelen problémák és ura a helyzetnek. Remélhetőleg igazat mondott.

- Hajnal Árnyéka említette, hogy Heylel az intrika mestere volt -mondta Tizenhetes. - Nem lehet, hogy valamiképpen köze van ezekhez a veszekedésekhez?

- Az áruló ravaszságával senki sem veheti fel a versenyt - mondta Porthos. - De Doissetep varázslói nem bábuk, akiket tologatni lehet egy emberi sakktáblán. Annyira nem könnyű minket befolyásolni.

- Ha felizzanak az indulatok - szólalt meg Hajnal Árnyéka -, egyetlen apró lökés kirobbanthatja a harcot.

- Igen, igen - mondta Porthos —, a Kelet bölcsessége. Magvas mondások meg efféle halandzsák. Egyetlen tapsoló tenyér hangja. Értékelem az aggodalmatokat. De nem kell aggódnotok.

A főmágus kinyújtotta a kezét, és előhúzta a semmiből a félig megevett almát. Ismét beleharapott.

- Nos, hol tartottam? Ó, igen, a Kilenc Tradíció megalapításánál. Leült - a padló megemelkedett és kiformálódott belőle egy szék.

- A Nagy Zsinat végeztével az újonnan létrehozott Kilencek Tanácsa megalakította a később Első Páholyként ismert szervezetet. Ezt a válogatott társaságot Horizont legkiválóbb varázslói alkották. A csoport vezetője Heylel Teomim lett, a különleges lény, akinek testén két avatár, két személyiség osztozott. Kettős természetének köszönhetően, amely egyszerre rendelkezett férfi és női jellemvonásokkal, egyedülálló módon szemlélte a világot. Heylel, aki a Bölcsek Köve megteremtésével szerzett hírnevet, a Solificati, az alkimisták legnagyobb mágusa volt. Őt tekintették a kor legbölcsebb varázslójának, ezért egyértelmű volt, hogy ő lesz az Első Páholy vezetője.

- A Páholy küldetése az volt, hogy a Földre utazva küzdjenek az Értelem Szövetségével, segítsenek a védteleneken, véget vessenek a járványoknak és az éhínségeknek és felszabadítsák a rabokat. Magasztos cél volt, hatalmas erőfeszítés. Irgalommal harcoltak az értelem ellen. Beutazták Európát és a Közel-Keletet. Majdnem négy éven át terjesztették a remény, a testvériség, a megvilágosodás üzenetét. És akkor következett be a Nagy Árulás.

- 1470. nyarán Heylel kapcsolatba lépett az Értelem Szövetségének vezetőivel, és összeesküvést szőtt velük az Első Páholy csapdába ejtésére. A Heylel és a Tiszta Eszmék Szövetségének tizenkét templomosa vezette inkvizítorsereg Narbonne tartományában csapott le a csoportra. A csatában a három mágust megöltek. Négyet elfogtak. Egyikük hősi halált halt. Akrites megmenekült. Visszatért Horizontba és mentőcsapatot szervezett. Nern csak a három fogoly kiszabadítását sikerült elérniük, hanem Heylelt is elfogták. Az árulót bíróság elé állították, és bűnösnek találták társai elárulásában. Az év novemberében mindkét avatárját megsemmisítették, testét porrá égették.

- De miért? - kérdezte Tizenhetes. - A könyved arra is ad magyarázatot, miért árulta el Heylel a társait?

- A Portelem végső vallomásában azt állítja, mint azt tegnap éjjel a tanácsteremben ti is hallhattátok, hogy mindezt a Tanács megmentése érdekében tette. Mivel látta, hogy az Értelem Szövetsége győzedelmeskedni fog, ha a Tradíciók nem egyesülnek egyetlen cél érdekében, mint ellenségeik tették. Beszéde során Heylel erős érzelmekről tett tanúbizonyságot. Hisz többek között elárulta gyermekei anyját, Eloine-t a Verbéna házból, és legközelebbi barátját, Akrites Salonikast, a Látnokot is. Heylel végső vallomásában azt állította, örömmel várta a halált, mert képtelen volt elviselni a bűntudat súlyát. Saját szememmel láttam halálát, és tanúsíthatom, hogy az áruló megbánás nélkül nézett szembe végzetével. Hatalmas bűnöket követett el, de meggyőződése szerint meg kellett tennie.

- Porthos! Porthos! - visszahangzott végig egy női hang a szobán. -Gyere gyorsan!

Porthos eltűnt. Az egész torony megrázkódott, mintha hirtelen földrengés rázta volna meg.

Tizenhetes talpra ugrott. Hajnal Árnyéka komoly arccal ült tovább a székben.

- Azt hiszem, Porthos kissé alábecsülte a helyzetet - jegyezte meg a férfi.

- Kétségtelenül - mondta Árnyék. - Viszont minket a főmágus hozott ide varázslattal. A segítsége nélkül itt ragadunk. Csak olyan dolgok miatt aggódj, amiken tudsz változtatni. Ne foglalkozz olyasmivel, ami meghaladja képességeidet.

A szoba megrázkódott, még erőszakosabban, mint az előbb. Tizenhetes az ablakhoz rohant. Lepillantott az odalent elterülő erődre, és döbbenten kapkodott levegőért. A kastély falain hatalmas rések éktelenkedtek. Az egyik ilyen lyuk úgy festett, mintha roppant kéz nyúlt volna le és egy egész részt kitépett volna belőle.

- Sikolyokat hallok - mondta Hajnal Árnyéka. Nyugodt szavai ellenére - belső béke meg egyensúly - kezeit nem vette le kardjairól. -

Doissetepet csak hajszál választja el attól, hogy páholyai között nyílt háború törjön ki.

A mennybolton lila villám lobbant, amelyre válasz érkezett lentről. Az egyik távoli szárny tetejét cakkos energialövedék szakította keresztül és olvadt pörölyként csapódott a fekete viharfelhőkbe. Hajnal Árnyéka megremegett.

- Sokan éppen most haltak meg - mondta.

- A létrán felmászhatunk a tetőre - mondta Tizenhetes. A szoba imbolygott, mintha hihetetlenül erős szél rázná. - Vagy lemehetünk a lépcsőn az erődbe.

- Egyik megoldást sem ajánlanám - mondta Porthos. A fómágus fájdalmas arckifejezéssel a székbe vetette magát. Szemüvege eltűnt, zsíros haja megpörkölődött. Szemében könnyek csillogtak. - Hogy lehettem ennyire vak? A központi termekben halálos küzdelmek robbantak ki. Főmágusok harcolnak főmágusokkal. A leghatalmasabb tartomány, a létező legvénebb rendház darabjaira hullik. Közel a vég. Doissetep haldoklik. Nem mágia, hanem a féltékenység ölte meg.

- Mi történik? - kérdezte Tizenhetes. - Mi folyik itt?

A tetőről téglák potyogtak, a falak remegtek, de Porthos rá sem he-derített a pusztulásra. A főmágus felemelte poharát, és egyetlen korttyal kiürítette.

- Rák falja fel élve Doissetepet - mondta. Hangja keserű volt és dühös. - Sokáig sikerült kordában tartani, de ma éjjel teljes erővel robbant elő. Nem tévedtél, amikor a Portelem kezét gyanítottad a háttérben. Pedig Heylel nem tett mást, csak elterjesztette visszatérése hírét. A gyanú és a csalárdság megtette a többit.

- Erőegyensúly - mondta Hajnal Árnyéka. - Egyik páholy sem bízott a másikban, de amíg senki sem került fölénybe, biztonságban érezték magukat. Ha egyszer felborul az egyensúly, nincs, aki visszaállítaná.

- Pontosan - mondta Porthos. Intett, és a szobában megszűnt a re-megés. Viszont a szentély falain kívül dühöngő csatazajnak semmi sem vethetett véget. - Négy erős páholy gondolja úgy, hogy kizárólag neki kellene Doissetepet vezetni. A Druai'shi, ahova én is tartozom; a Janicsárok; Bonisagus Rendje és Tytalus Követői. A kevésbé erős csoportok szintén hatalomra áhítoznak. Doissetep a tébollyá vált önteltség harc-mezeje lett. Mindegyik szervezet évtizedeken át szervezkedett a többiek ellen, hogy előnyre tegyen szert az örök küzdelemben. Sohasem nyíltan, mindig titokban. De egyfajta kínkeserves fegyverszünet mindig fennállt, mert senki sem akart nyílt összetűzésbe keveredni a többi varázslóval. Azzal mindenki tisztában volt, hogy a mágusok háborúja kiszámíthatatlan és minden résztvevőre életveszélyes lehet.

- Egészen ma estig.

Villám lobbant, mennydörgés robajlott, leginkább a lenti szintek irányából, és olyan gyors egymásutánban ismétlődött, hogy az ablakok jelzőfényként izzottak.

- Heylel visszatérésnek híre bozóttűzként futott végig az erődön -csóválta fejét Porthos elkeseredetten. - De valahogy menet közben megváltoztak, eltorzultak a részletek. Kétségtelenül Heylel ügynökei terjesztettek hazugságokat. Történetek kaptak szárnyra arról, hogy le-paktáltam a Portelemmel. Sáo Cristavaóval folytatott viszálykodásom minden ellenségem számára közismert tény az egész rendházban. Ezért az ő szemükben Cristavao halála teljesen más fényben tűnik fel. A bolondok szerint ez volt a jutalmam.

- Micsoda őrültség! - mondta Tizenhetes. - Hogyan...

Hirtelen elakadt a szava. Képtelen volt beszélni. Sem lélegezni. A szoba levegője vízzé változott. Tizenhetes torka, tüdeje megtelt vízzel. A vlzbefúlástól még az ő különleges túlélő képességei sem védhettek meg. Sötét függöny ereszkedett a szemére. Aztán szertefoszlott.

- Szép munka - mormogta Porthos. Tizenhetes mélyeket kortyolt a levegőből. Hajnal Árnyéka, aki sohasem veszítette el nyugalmát, most döbbentnek és zavartnak tűnt. - Egy vízelementál árasztotta el a szobát.

Néhány méterre tőlük nagy, sárga, agyaras valami anyagiasuk. Árnyék már elő is rántotta kardjait, amikor Porthos undorodva felhorkantott.

- Távozz, behatoló! - kiáltotta, és a rém vörös füstfelhővé foszlott.

- Megnevezhetetlen förtelem a Rémálmok Létsíkjáról - mondta a főmágus. - Attól tartok, nem időzhetünk tovább Heylel árulásának kérdésénél. Amit most láttok, azok aprócska támadások, amelyek lassan felőrlik a védelmemet. Doissetepet hatalmas erők morzsolják porrá. Hamarosan az egész hegycsúcs tűzhányóvá változik. Nagy erők fortyognak alattunk. Az évszázadokon át kordában tartott haragnak hamarosan semmi sem vethet gátat. Mielőtt ez bekövetkezne, mindkettőtöknek el kell tűnnötök.

- Nekünk? - kérdezte Tizenhetes. - Mi lesz veled?

-Ez a hatalmas erőd ötszáz éve az otthonom - mondta a mágus. -Nem hagyhatom itt éppen most. Ha Doissetep elbukik, Porthos Fitz-Empress is vele pusztul.

- A Kilenc Tradíciónak szüksége van a képességeidre a klón elleni harcban - mondta Árnyék. - A menekülés nem becstelenség. Halálod csak előrelendíti Heylel terveit.

- Ám legyen - válaszolta Porthos sziklamerev arccal. - Nem mehetek el innen. Doissetep egy robbanáspontig feszült, mágikus energiával teli hordó. Ha robban, a detonáció ereje egész Tellúriát megrázza. Az egész világmindenség megremeg. Ha nem maradok itt, hogy elfojtsam ezt az erőt, ezek vagy akár milliók halnak meg. Ezt nem hagyhatom.

- De... - kezdte Tizenhetes.

- Vitának helye nincs - szakította félbe Porthos. - Hagyd az öregembert, hadd tegyen még egy utolsó, nemes gesztust. Jó utat.

Egyik hosszú ujjával vendégeire mutatott, akik ösztönösen megragadták egymás kezét. A szobában hihetetlen energiák izzottak fel. A világ elsötétült.

 

Tizennyolcadik fejezet

 

A tökéletes, mindent elborító sötétségben Tizenhetes szem nélkül látott és fül nélkül hallott...

Doissetetep kínlódva sikolt. A sötét, komor erőd, amely minden földi erődítménynél gigantikusabb, reszketve kuporog a hatalmas hegycsúcs tetején, a csupán kevésbé vészjósló hegylánc közepén. Vörösen izzó tűz lobban a szívében, energiaörvények kavarognak körülötte, és lakói, az isten-emberek utolsó, halálos csapásra készülnek. A távolban a lángok emésztik el a földet. Vulkánok kelnek életre, lávát öklendeznek a tartomány erdőire és mezőire. A föld szívét hatalmas erők kapják marokra, és roppant hasadékok nyílnak a földben. Tompa dobogás hallatszik, amely egyre hangosabbá válik. A fekete sziklaerődből titáni hangorkán csap fel, amikor ezrek üvöltenek fel szörnyű előérzetükben.

Mintha az egész univerzum megállna egy pillanatra, nem áramlik energia és anyag. Megtorpan az idő, és emberi ésszel felfoghatatlan mágikus energiák csapódnak egymásnak olyan erővel, amely képes megváltoztatni a valóság egészét. Kevesebb, mint szemhunyásnyi, szívdobbanásnyi ideig csend. Aztán egyetlen sikollyal, amely minden teremtett világot megrenget, Doissetep felrobban.

Az angliai Manchesterben Kísértetpalotának nevezik azt a hatalmas, ódon fa udvarházat. A több száz éves épület félelmetes hírnévnek örvend. Senki sem tudja, eredetileg ki építtette, de mint annak a helyi történészek utánajártak, a ház több mint tucatnyi gyilkosság, harminchét öngyilkosság és legalább egy feljegyzett kannibál lakoma színhelyéül szolgált. Azok az ostobák, akik bedőltek a Természetfölötti Társaság ajánlatának, és egy éjszakát a házban töltöttek, kivétel nélkül elmegyógyintézetben végezték, és falakból kinyúló szellemkezekről meg az agyukban suttogó hangokról zagyváltak, néha pedig olyan iszonytató eseményekről meséltek, amelyek nem tűrték volna a nyomdafestéket.

A Kilenc Tradíció akaratmesterei idegesítő helynek tartották az öreg házat, és csak kevesen mertek pár éjszakát eltölteni a kanyargó folyosók és az ódon falak között. Az évszázadok alatt számtalan kísértetet űztek ki az épületből. De még így is maradt néhány különösen rettenetes és megnevezhetetlen szellem odabent.

Amikor aznap éjjel az egész lángra gyűlt és percek alatt porrá égett, később a környékbeli tudósok földalatti gázszivárgással magyarázták a pokoli tűzvészt. A legtöbb helybéli viszont egészen máshogy gondolta, és magyarázatukban szerepelt a „kénkő" szó is.

A Minnesota északi régiójában található tavon egy csapatnyi halász rémült halálra, amikor néhány hatalmas, megdöbbentően vérfoltokra hasonlító vörös paca emelkedett az állítólag Feneketlen Tó felszínére. Még nagyobb megdöbbenés érte őket, amikor másodpercekkel később gigászi alak kavarta fel a vizet csónakjuk alatt. A meglepetés rettegésbe csapott át, amikor rájöttek, hogy egy olyan lényt bámulnak, amely csak egy pleioszaurusz lehetett, a több millió éve kihalt hosszúnyakú vízi őshüllő. A lény halálos kínszenvedéssel a hangjában felüvöltött, és felfordította a csónakot. A rettegő vakációzok előtt rendkívüli tisztasággal rémlettek fel a King Kong című film egyes jelenetei, és kétségbeesetten iparkodtak a part felé, várva, hogy bármelyik pillanatban összecsapódik körülöttük a roppant szörnyeteg állkapcsa, és finom falatként tűnnek el a gyomrában.

De mind a négyen megmenekültek, bár egyikük, egy Töm Alden nevű, minimális képzelőerővel rendelkező fiatalember teljesen megőszült. A tóparton ziháló és prüszkölő kvartett a felszínre bukkant prehisztorikus szörny haláltusájának lett szemtanújává. Élettelenül lebegett a vízen, nem messze szilánkokra tört ladikjuktól. Egy órán belül a test valahogy szétolvadt a vízben.

A halászok hosszas tűnődés után arra a következtetésre jutottak, hogy ha bárkinek előrukkolnának kalandjukkal, minden bizonnyal intézetben végeznék. Ezért titoktartási fogadalmat tettek, amit egy közeli piknikező helyen öblítettek le két hatdobozos sör-elsősegéllyel. Az egyetlen, aki megszegte esküjét, a később Hófehérnek becézett Töm Alden volt, aki részeg mámorában az egészet igen részletesen elfecsegte a feleségének. Szerencsére Mrs. Alden, akinek még annyi képzelőereje sem volt, mint férjének, úgy gondolta, Töm csupán hétvégi részegeskedését és kicsapongását próbálta takargatni a történettel, és beadta a válókeresetet. A skótföldi Tain közelében, egy ősöreg temetkezési helyen fél tucat Fekete Spiráltáncos, azaz a Féregnek dolgozó romlott vérfarkas vívott vad küzdelmet egy kriptáért. A sírhely őre, a Vén Enoch nevű nagy erejű szellem nem kerülhette el az összecsapást. A farkaslények körül több tucatnyi ártó szellem kavargott. Bár Vén Enoch egy roppant, kétkezes rúnakardot forgatott, mégis egyedül volt, ellenségei pedig számosan. Korok óta most először tűnt valószínűnek, hogy a rontás erői elfoglalják a sírhelyet és megszállják a feltörő kvintesszencia forrását.

Sem Enoch, sem támadói nem számítottak arra a titáni pszi-robbanásra, amely egy pillanat alatt végigdübörgött a temetkezési hely folyosóin, és fékezhetetlen dagályként söpörte maga előtt az összes mágikus lényt. A Fekete Spiráltáncosok, mind kiváló harcosok, olyan erővel vágódtak a falnak, hogy minden csontjuk összetört. Ugyanez a hullám zúzta porrá az ártó szellemeket is, és szórta szét maradványaikat egész Skócia területén. A temetkezési hely pillanatokon belül úgy eltűnt, mintha sohasem létezett volna. Vén Enoch túlélte a pusztulást, és Loch Lomondban kötött ki, elhomályosult szemmel, iszapba temetett rúnakardjával az oldalán.

New York Cityben ugyanabban a pillanatban ezerkétszáz autó szélvédője robbant szilánkokra. A járművek fele közterületen parkolt, és a rongálást egy utcai banda beavatási szertartásának tulajdonították. Sokkal nehezebb volt magyarázatot adni arra a többi hatszáz szélvédőre, amelyek az éppen haladó járművekben robbantak darabokra. Hibás üveg, különös időjárási körülmények, óriás hangvillákkal operáló titkos CIA-kísérlet, jégszilánkok záporesője és más hasonlóan valószínűtlen témák röppentek fel a városi beszélgető műsorokban a következő héten. Ennél sokkal megfoghatóbb volt az a négyszáz ember, akik megsebesültek, és kisebb vagy egészen veszélyes vágásokat szenvedetek. Hárman meghaltak - ketten szívrohamot kaptak a döbbenettől, a harmadikat pedig szemen találta egy húszcentis üvegdarab. A katasztrófa miatt beadott polgári perek kártérítésének összege elérte a nyolcmilliárd dollárt, ezzel is bizonyítva a helyi jogászoknak, hogy semmi sem történik ok nélkül.

Szlovénia egyik elzárt területén a környék legérdekesebb jelensége, Var Karjainak a rejtélye volt. Senki sem tudta, ki vagy mi célból építette ezeket a nagyszabású emlékeket. A három roppant monolitot szürke palából faragták és különös mélyzöld meg sötétbíbor mintákkal díszítették.

Hogy ki volt az a Var, akiről ezeket az oszlopokat elnevezték, már régen a feledés homályába veszett, de valóban a köves földből előbukkanó gigászi karokra emlékeztettek. A kezek végén azonban hét ujj emelkedett az ég felé, mintha valami láthatatlan dolgot akarnának megragadni. A környék babonás parasztjai azt suttogták, ha valaki az ujjak közé ül, azonnal eltűnik a Földről. A tudósok ugyan jókat derültek a történet hallatán, de igazából egyik időről időre felbukkanó és vizsgáló egyetemi professzor sem mászott fel az ujjak közé.

Habár a külvilág nemigen tudott róluk (hiába fényképezték le Var Karjait, a képek valahogy sohasem sikerültek), a monolitokat szlovén nemzeti kincsnek tekintették. A kormány nem szerette volna, ha esetleg bajuk esik, ezért állandóan kisebb katonai kontingenst állomásoztatott a környéken. Igaz, nem túl közel, mert azok az őrök, akik túl sok időt töltöttek el a kinyújtott kezek körül, gyakran eltűntek vagy megőrültek.

A megdöbbentő átalakulást a semmiből feltörő démoni kacagás jelezte, ami olyan hangos volt, hogy kisebb lavinákat indított a környező hegyekben. A közeli templomban szolgáló Radju atya vezetésével közel száz parasztember sietett a monolitokhoz. A helyszínen szolgálatot teljesítő hat katona közül egyet sem találtak ott. Azóta sem látta őket senki.

A katonák eltűnésénél vagy a nevetésnél sokkal rémisztőbb volt a Var Karjain látható változás. A huszonegy hosszú ujj már nem a Napot próbálta megmarkolni - hanem ökölbe szorultak. A három roppant kéz mintha dacosan intett volna a mennyek felé.

Radju atya nyugodtan visszakísérte megrettent híveit otthonaikba, és biztosította őket, hogy Isten továbbra is vigyáz rájuk. Van természetes magyarázat a bizarr átalakulásra. Az egyetemi professzorok, ígérte az atya, majd mindent megmagyaráznak. Majd miután mindenki otthonába vonult és nyugtalanító csend borult a vidékre, Radju atya is hazatért, és negyven év óta először felhajtott egy pohárka konyakot.

Szingapúrban háromezer villanykörte robbant fel. A helyi hatóságok nem tudták, kit hibáztassanak a balesetért, és végül előállították a közeli erőmű összes dolgozóját. Néhány órányi eredménytelen kérdezősködés után a rendőrség végül úgy határozott, hogy a pusztítást ismeretlen személyek vagy csoportok követték el. Az elcsigázott munkásokat végül hazaengedték, de figyelmeztették őket, ilyen ne forduljon elő a jövőben.

A Vali Shallar nevű titkos Horizont-tartományban az égbolt két napja elhomályosult, mintha felhő takarták volna el őket. A nagy Torony egyik szobájában Alvin Reynolds a számitógépéhez rohant. A rendszert Tellúria összes Virtuális Adeptusától származó üzenetek árasztották el. Senki sem tudta biztosan, mi történt. De sokan kitalálták.

Az El Salvador-i Acajutla városa melletti vízesés habjai vérvörössé szineződtek. A zuhatag alján, a mederben megbúvó természetes kristályréteg hallható reccsenéssel repedt ketté, mintha kalapáccsal vágtak volna rá hirtelen. A mocsár különböző részein több mint tucatnyi óriás alligátor csobbant a vízbe. A mokoléknak nevezett alakváltó bestiák saját területüknek tekintették a zuhatagot. Mivel gyűlölték a vízből mágikus energiát szipolyozó mágusokat, most rendkívüli örömmel fogadták a pusztulást hirdető vörös habokat.

Egyetlen rövid, iszonytató pillanatra leáll a Digitális Háló.

Amikor három másodperccel később visszaáll a kapcsolat, mágusok tucatjai hevernek holtan. Százak merednek kábultan, vagy sokkos állapotban a képernyőkre. A Formázott Szektorok eltűntek. A halandók weboldalai lerobbantak. Egész hálózatok omlottak össze vagy törlődtek. Évekbe telik, mire a rendszer teljes állapotában újraindítható.

A kifehéredő képernyők miatt a Virtuális Adeptusok hamarosan Fehér Hétfőnek hívják majd ezt a napot. Mások úgy nevezik, a 97-es Nagy Összeomlás. A Tecnokraták nem fecsérelnek rá ennyi szót. Ugyanazzal a fáradhatatlan eltökéltséggel, amely mindig is jellemezte az Uniót, összeszorított szájjal térnek vissza munkájukhoz...

Tenessee hegyvidékén földrengés ráz meg egy fűvel borított fennsíkot, melyen nagy gránitsziklák csoportja áll. A magasból nézve látható csak-, hogy a kövek két egymással szembeállított nyílvesszőt formáznak. Miután a föld megnyugszik, az ábra felismerhetetlen. A Vörösagyar vérfarkasok a közeli városkában állomásozó Technomancereket hibáztatják a katasztrófáért, ezért megrohanják a települést és darabokra tépik a biomechanikusan felerősített embereket.

Kuvaitban tizenhat olajkút kap lángra. A rákövetkező robbanásban harminchét ember leli halálát. A kitörést elfojtják, a lángokat kioltják. A robbanás oka ismeretlen.

Horizont világában energiacsóvák lobbannak elő a tartományba vezető titkos kapukból. Egy mikroszekundumnyi ideig vakító fény villan, aztán eltűnik. Elméletileg szigorúan tilos efféle átjárókat hagyni más tartományokba, de az efféle szabályokat képtelenség betartatni. Nem kérdéses, hogy ezek a kapuk Doissetepbe vezetnek. Senki sem próbál átlépni az Erők Töredék Valóságába.

Kallikos, akit valaha Akritesnek hívtak, a Kilencek Tanácsának öt tagjával stratégiai megbeszélést tart. Elkeseredetten sóhajt.

- Újabb lépés a lefelé vezető úton - jelenti ki. - A jövő lánca egyre szorosabbra feszül a nyakunkon.

Senki sem szól rá semmit. Nincs mit mondani. Mindenki meg van döbbenve. Doissetep, akárcsak Horizont, a Kilenc Tradíció egyik horgonya volt. Nélküle úgy érzik, csak sodródnak valamerre.

Malfeasban Aliara elfintorodik. Nem tetszik neki az, amit Doissetep pusztulása jelent.

Valahol máshol az Acél Úr kacag.

Boston egyik leggazdagabb részét robbanás rázza meg. A Delono-háznak nevezett nagy, kétemeletes épület eltűnik a fekete fa-és acélfelhőben. A nagy, tíz autó befogadására alkalmas garázson végighömpölyög a pusztulás, eltorzult fémhulladékokként hajítja félre az autókat. Amikor eloszlik a por - több órával később -, az épület helyén nem marad más, csak egy hatalmas kráter, ami sokkal mélyebb, mint egy átlagos pince.

Rengeteg holtestet találnak, de mindegyik azonosíthatatlanul összeégett és megcsonkult.

Hasonló robbanás semmisíti meg az angliai Fulroony Manort is. A kár hatalmas, és a terület néhány kisebb házát olyan heves tűz emészti el, amely még a fémet is megolvasztja. A detonációt apróbb robbanások kísérik. A több mint tucatnyi kocsi mellett egy helikopter is megsemmisül. Úgy tűnik, nincsenek túlélők, de mivel a környéken senki sem tudta biztosan, hányan éltek a birtokon vagy kik voltak valójában, képtelenség összeállítani a halottak és az eltűnt személyek teljes listáját.

A spanyolországi Toledóban, a város belvárosában, az üzleti negyedben vén, nagy és impozáns háromemeletes épület omlik össze dübörögve. Több tonnányi tégla zuhan az utcára, és a közeli boltok vásárlói közül rengetegen életüket veszítik. A katasztrófára nincs logikus magyarázat.

... Doissetep pusztulása és Ponhos Fitz-Empress halála.

Tizenhetest annyira letaglózták a látottak, hogy csak percek múlva tudatosult benne, hogy már nem sötétség veszi körül. Feje felett fekete volt az égbolt, de csillagok pettyezték. Lába szilárd talajon taposott. A távolból hangokat hallott.

Erőtlenül ülő helyzetbe tornázta magát a porban. Néhány lépésnyire Hajnal Árnyékát látta, aki olyan kecsesen állt fel, mint ahogy névadója, a hajnal öleli át a világot. Része volt az éjszakának. Pillantása végigsiklott a környéken, aztán rátalált a férfira. Tizenhetes bágyadtán üdvözlésre emelte a kezét. Árnyék elmosolyodott.

- Láttad? - kérdezte a férfi. - Te is láttad a végét? A nő bólintott, és a mosoly eltűnt az arcáról.

- Porthos úgy halt meg - jelentette ki -, hogy közben másokat védelmezett. Nemes halála volt, igaz harcoshoz illő.

- Van valami ötleted, hol lehetünk? - Tizenhetes megpróbálta felmérni a sötétbe burkolózó vidéket. - Mintha egy síkságon lennénk.

- A közelben hatalmas kőoszlopok állnak - mondta Árnyék. Az éjszakai ég háttere előtt kirajzolódó roppant körvonalakra mutatott. -Mintha eldőltek volna.

Tizenhetes lassan körbejárta érkezési helyüket. Végül semmi kétsége nem maradt. Pontosan egy roppant kőoszlopok alkotta kör közepébe érkeztek. A monolitok azonban már nem álltak. Doissetep pusztulásának ereje laposra egyengette ezt az ősi templomot.

- Stonehenge - szólalt meg, mert a név egyszer csak előpattant tudatalattijából. - A Föld egyik legrégebbi szent helye. Hihetetlenül potens forrás.

Idegesen megragadta Árnyék kezét.

-Jobb, ha eltűnünk innen. Ha a helyiek rájönnek, hogy Stonehenge megsemmisült, nem lesznek túlságosan boldogok. Jobb, ha nem maradunk itt bűnbaknak.

- Érzékelek néhány rendházat a közelben - mondta a lány. - Valamelyikben menedéket kereshetünk.

- Jó ötlet - bólintott Tizenhetes. - Hé, hát ez mi?

Az eldőlt monolitok egyike állva maradt. Durván faragott oltár volt. Az oltáron pedig vékony, vörös könyv hevert, amely mágikus fénnyel iz-zott. Tizenhetes megfogta a könyvet, és levette a kőről. Biztosan tudta, hogy ez Porthos utolsó ajándéka. Kezében tartotta a főmágus egyetlen példányát a Törékeny ösvény című műből.

 

Tizenkilencedik fejezet

 

A parkoló felől hangos, dühös kiabálás hallatszott. Madeleine, aki mindig óvatos volt, azonnal láthatatlanná vált egy kamion mögött, és onnan próbálta meglesni, mi lehet a felbolydulás oka. A hangok mintha ismerősök lettek volna. És azok is voltak.

A Riley testvérek visszatértek. Akárcsak Willy Smith. Mint mindig, most is mások kárán szerettek volna szórakozni. A „mások" ez esetben a Patkányfalkát jelentette.

Brian összegörnyedve hevert a betonon. Metallica-pólóját teljesen átáztatta a vér. Fölötte Willy Smith tornyosult, aki egy baseball-ütőt szorongatott a kezében. Lucy bőszen rugdosott és kapálózott Cain szorításában. A nagydarab férfi saját láncánál fogva kapta el a lányt, és azzal szorította a karját a törzséhez. A támolygó Pete egyik kezével az arcát markolta. A kezében tartott kés erőtlenül csillogott a parkoló lámpáinak fényében. Alison karnyújtásnyi távolságban ugrándozott Ábeltől hol messzebb, hol közelebb, és bajonettjével a férfi kezét próbálta megvágni. Első látásra úgy tűnt, néhány találatot sikerült bevinnie, de a motorost a komolyabb sérülésektől megvédte a bőrdzsekije. Ábel röhögött - nyilvánvalóan csak játszott. Eközben felbukkant Sybil, aki egy üveggel sújtott Cain felé. A rögtönzött fegyver keményen csattant, majd ezer darabra törve pattant le róla. Sarah az egyik oldalon kuporgott hüppögve. Vérfoltok jelezték az útját odáig.

Vagyis ez egész közönséges mészárlás volt. És Madeleine éppen eleget látott belőle. A magukat „Pokolkutyáknak" nevező majmok mindjárt megismerik a pokol igazi lángjait.

A szörnyeteg körülnézett. Senki sem figyelte. A lármát tekintve ez nem is volt meglepő - Sam kocsmája környékén az emberek inkább nem törődtek a sikoltozással, hacsak nem kívántak leckét venni bátorságból. Jó. Madeleine-nek akadt néhány meglepetése, amelyeket szeretett volna titokban tartani. A gyermekeknek meg kell tudniuk, kicsoda valójában jótevőjük. A Pokolkutyák pedig senkinek sem fogják elmondani, mit láttak.

Cain a vállára hajította Lucyt.

- Gyere csak-, kölyök. Játsszunk egy kicsit. Tudom, hogy nem vagy szűz... én meg vagyok olyan jó, mint valamelyik kamionos.

Lucy válaszképpen olyan szitokáradatot zúdított rá, amely egy matrózt is megszégyenített volna. Lába a levegőben kalimpált, térdével a nagydarab ember mellkasát és arcát rugdosta. A fickó röhögött - kicsit bizonytalanul állt a lábán, de sokkal erősebb volt a lánynál. Az ütések mintha még jobban felkorbácsolták volna a vágyát.

Madeleine hangtalanul belesüppedt a betonba. Sok vámpír rendelkezett a „beolvadás" nevű képességgel; segítségével eggyé váltak a földdel, és könnyedén elrejtőzhettek. Madeleine egyike volt azon keveseknek, akik mozogni is tudtak benne - különleges tehetsége a világ legveszedelmesebb orgyilkosává tette.

- Asszed, nagy vagy? - üvöltötte Willy a lábainál fetrengő ember-kupacnak. - Meg akarsz tanulni harcolni, szarzsák? Mer' az fáj! Látod? -A baseball-ütő lecsapott Brian mellkasára. Valami roppant. A fiú felsikoltott. - Fáj, mi? - ordította Willy rettenetes hangon - majdnem úgy, mint valaha az apja.

Ábel megragadta Allyson csuklóját, és kibillentette az egyensúlyából. A lány elvétette a szúrást. A férfi keze olyan erővel csapott le rá, ami elegendő volt ahhoz, hogy ledöntse a lányt a lábáról.

- Rohadék! - vonyltotta Sybil, és a nagydarab férfi hátára vetette magát. A sarokban Sarah megpróbált felállni. Összecsuklottak a lábai. Aztán ő is.

Pete testvére kínzójára támadt. A fiú ólomcsöve csattanva vágódott Willy tarkójának, és a férfi megingott. A Pokolkutya bőszen felmordult, és zavarodottan, tétován a tarkójához nyúlt. Pete talpra rángatta Briant.

- Ó, te kis mocsok! Óóóó, te kis mocsokl - Willy most már teljesen olyan volt, mint az apja, ugyanazzal a részeges hanghordozással nyöszörgött. - Elve nyúzlak meg és kiszögelem a bőrödet a falra!

Vérszag szállt a szélben.

Ábel az egyik kocsi oldalához vágta Sybilt. A lány ottmaradt. A férfi megragadta, és a szemközti kocsihoz csapta.

- Te kopasz nigger geci! - üvöltötte. - Szállj le rólam! Még egyszer már nem üthette meg.

Madeleine árnyékként olvadt elő a betonból. Nyugodt összeszedettségének nyoma sem volt. Helyette egy vérszívó szörnyeteg őrjöngött, akit úgy hívtak: a Giovannik Tőre.

Megragadta a férfit és beletépett. Ábel úgy üvöltött, mint egy leforrázott gyerek. A nő kétszer, háromszor, négyszer, ötször hasított a testébe.

Hatodszorra már nem volt mit. A férfi még mindig sikoltozott, de felhasogatott tüdeje miatt egyre halkabban. Sybil tátott szájjal bámult. A támadás öt másodpercig tartott. Ábel elzuhant, magával rántva Sybilt is.

Kővetkező.