A csapos úgy sandított felé egy pillanatra, mintha megpróbálna rájönni, viccel-e vagy sem. Végül úgy döntött, hogy igen, és elvigyorodott.

- Hódításai szinte legendásak. És mint a legtöbb legendának, ennek is kevés az igazságtartalma. Mit iszik?

- Egy Bloody Maryt - válaszolta Madeleine.

- Maga idegen errefelé - mondta a csapos, miközben az itallal pepecselt. - Átutazóban?

- Üzleti ügy - válaszolta Madeleine. - Mindenkit látásból ismer?

- Csak aki számít - mondta a férfi, és a nő elé tette az italt. - A mai időkben nem árt, ha a csapos óvatos a vendégeivel. Sohasem tudhatja, mikor esik be egy beépített zsaru, aki éppen feltűnési viszketegségben szenved. És a halott rendőröket rohadt nehéz megmagyarázni. Egyszerűbb, ha be sem jönnek.

- Maga Olcsó Sam? - kérdezte Madeleine.

- Francokat - mondta a férfi. - Leó vagyok. Sam már évekkel ezelőtt kipurcant. Egyik este két részeg alak keményen összeverekedett és megzúzták a wurlitzert. Sam meg bepöccent. A gép kurva sokba került. Szóval kijött a pult mögül, és szétszedte a piásokat. Nem volt okos ötlet. Az egyiküknél volt egy vadászkés. Az a seggfej korrektül felhasította Samet, mire valaki golyót eresztett az agyába. Szegény Sam pont itt, a padlón vérzett halálra. Ha jól megnézi, még láthatja a foltokat. Ezeket a nyomokat nem lehet eltüntetni. Sam unokaöccse vagyok. Azóta én vezetem a helyet. Nem hoz sok pénzt a konyhára, de asszem, fenntartani még sikerül. Tudja, a nagybátyám emlékére.

- Milyen megható - mondta Madeleine. Megtörölte az arcát, mintha képzeletbeli könnyeit szeretné eltüntetni. - El is hamvasztotta? A hamvakat meg szétszórta a parkolóban?

- Nem - válaszolta Leó - , bár ez tényleg meghatóan hangzik. Mindjárt jövök. Az úriember odaát szeretne egy italt.

Madeleine az ajkához emelte a Bloody Maryt. Enyhén elfordult, hogy senki se láthassa poharát. Egy elsuttogott szó - és az ital már el is tűnt. Madeleine nem evett és nem ivott. De szerette fenntartani a látszatot.

Leó éppen visszatért, amikor az üres poharat visszatette a pultra.

- Még egyet? - kérdezte. - A harmadik ingyen van.

- Most nem - válaszolta Madeleine. - Olcsó Sam három évvel ezelőtt eladta a részét és Floridába költözött. Hamiskártyázik és a délutánjait lóversenyeken tölti. Maga viszi a boltot a távollévő tulajdonosok helyett.

- így van - mondta Leó vállat vonva. - De a másik magyarázat sokkal érdekesebb. Honnan tudta?

- A becsület fontosabb a halálnál - válaszolta Madeleine halkan. -Főnöke, Pietro, üdvözletét küldi. Az unokahúga vagyok, Madeleine.

Leo füttyentett.

- Tehát a fotóim kellően érdekesnek bizonyultak?

- Amiket Ezráról készített? - kérdezte Madeleine. - Ezek miatt vagyok itt.

- A francba - szólalt meg Leó elnézve a nő válla felett. - Gondok lesznek. Ezek a Pokolkutyák. Apró Willy Smith meg a Riley testvérek. Sajnálom. Nem avatkozhatok közbe - suttogta. - Furcsán nézne ki. Sohasem teszem.

- Nem gond — válaszolta a nő, és lassan megfordult. - Az én harcomat csak én vívhatom meg.

Három ember meredt rá. Ketten ikrek voltak. Az egyik néhány centivel magasabb volt a nőnél, a másik alacsonyabb. Széles vigyor terült szét az arcukon, hatalmas, kampós orruk alatt kivillant az összes foguk. Sötétbarna szemük és göndör, vastag szálú hajuk volt. Húszas éveik végén járhattak. Zömök, megtermett alakok voltak, széles vállal és hordószerű mellkassal. Mélyfekete farmert és fekete bőrdzsekit viseltek. A kabátok szív feletti részén durva ördögfejek díszelegtek.

A harmadik férfi két méternél is magasabb volt és legalább kétszáz kiló. Hatalmas hasa kitüremkedett az öve fölött. Arca vérvörös színben pompázott, disznószerű szemekkel pislogott a világba és szájában megsárgult fogak sorakoztak. Teljesen kopasz volt. Madeleine úgy gondolta, ő a legrondább férfi, akit valaha is látott.

Egyikük sem tűnt túlságosan értelmesnek. Viszont rendkívül részegek voltak.

- Kicsit baszakodni akarunk itt - mondta a kövér. Magas és éles hangon beszélt. - Veled.

- így van - tette hozzá a magasabb iker. - Mind a hárman, egyszerre. Jó buli lesz.

- Köszönöm, inkább nem - mondta Madeleine. Most tudatosult benne, hogy hirtelen milyen csend lett a helyiségben. - Kérem, hagyjanak békén.

- Nem - válaszolta a dagadt. A pillantása elmondta a többit.

- Willy - szólt közbe Leó. - Kopj le. Ne feledd, mit mondtak a zsaruk. Még egy feljelentés nemi erőszakért, és Cainnal meg Ábellel együtt repülsz a sittre. Akár találnak tanút, akár nem.

- Mi nem erőszakoltunk meg senkit - válaszolta Willy. Közelebb csoszogott a nőhöz, ajka félszeg mosolyra görbült. - Nem bizonyították ránk soha.

Madeleine araszolni kezdett a pult mellett, minél távolabb a dagadttól. Legkevésbé arra vágyott, hogy felhívja magára a figyelmet. De bármit is tett, csak rosszul sülhetett el.

Teljesen váratlanul jött a megmentő pillanat. Ábel, az alacsonyabbik iker, éppen előrelépett, hogy elvágja Madeleine menekülésének útját, amikor a bejárat felől női hang hasított a csendbe.

- Halál! Halál jár az utakon!

Szőke, fiatal, húszévesnél nem idősebb lány állt az ajtóban. Magas volt és karcsú, szeme babakék, ajka vörös, arcát gödröcskék ékesítették, maga volt az ártatlanság. Fekete, nyakpántos topot és rövid biciklisnadrágot viselt. Közvetlenül a keblei alatt nagy X-et formázó két hosszú sebhely éktelenkedett. Kezében egy lefűrészelt csövű sörétest szorongatott.

- Susie nővér - mondta Leó meglepetten. - Ez a lökött állandóan bemászkál ide.

- Ami elég, az elég! - kiáltotta a szőke lány, és a három Pokolkutyához masírozott. Mintha kábulatban vagy transzban lett volna. Madeleine gyanította, hogy nem saját szavait szajkózta. - A veszett állatoknak pusztulniuk kell.

- Mi a fasz bajod van? - kérdezte Willy, és elfordult Madeleine-től, hogy szemügyre vegye Susie-t. - Nem vagyunk állatok.

- Nincs kegyelem! - jelentette ki Susie nővér. Meglepő gyorsasággal mozdult, és máris a vörös arcú óriás mellett állt. Mielőtt a dagadt férfi bármit is tehetett volna, a szöszi az arcába vágott a puskával. A dupla acélcső pontosan az orrnyergén találta a férfit. Csont repedt. Vér fröccsent a nő fakó bőrére, de láthatóan fel sem vette. Ujja a puska ravaszára feszült. Egyetlen apró mozdulat, és Willy agyát a plafonról kell levakarni.

- Nincs kegyelemi - skandálta Susie. Ragyogó szemekkel bámulta a férfi arcába. - Nincs bocsánat!

- Nyugalom, Susie - csititotta Leó. - Nyugi.

Cain és Ábel néhány lépésre voltak a harmadik Pokolkutyától. Mintha mérföldekre lettek volna. Dermedten álltak, moccanni sem mertek.

- Közöld a kannibál haverjaiddal, néhányan tényleg beleuntunk abba, hogy örökké a védteleneket zaklatjátok! - mondta Susie, és még mélyebbre nyomta a sörétest Willy szétroncsolt orrába. Egyre élesebbé vált a hangja. - Ami elég, az elég!

- Oké, oké - suttogta Willy nedvesen csillogó szemekkel. - Ahogy akarod.

- Elég, Susie - mondta Leó. - Átadtad az üzenetet. Most hagyd őket elmenni, hogy másoknak is elmondhassák. Rendben?

Susie lassan, nagyon lassan bólintott. Óvatosan kihúzta a fegyvert Willy arcából. A dupla cső a férfi vérétől vöröslött. Ujját nem vette le a ravaszról. A dagadt fickó nyüszítve markolta bezúzott orrát.

Susie a Riley testvérek felé intett a fegyverrel.

- Menjetek, és figyelmeztessétek a társaitokat.

Azokat sem kellett sürgetni. Megragadták siránkozó társukat, és egy pillanat múlva már ki is rontottak az ajtón. Susie bólintott, majd leeresztette a puskát és Leóhoz fordult. Arcát megszállott tűz hevítette.

- Az igazságszolgáltatás lassú, de könyörtelen - jelentette ki.

- Hát ez már így igaz - mondta a csapos. Intett a többieknek. - Vége a cirkusznak, fiúk. Vissza a valóságba. A következő rundot a cég állja.

Negyedórával később Madeleine-nek végre sikerült ismét szóba elegyednie Leóval.

- Mindig ilyen volt? - kérdezte Susie felé pillantva.

A fiatal lány egyedül ült az egyik kerek asztalnál és egy borosüveget szorongatott. A sörétes az ölében hevert. Magában motyogott és láthatóan tudomást sem vett a külvilágról.

- Susie nagyjából egy héttel ezelőtt lett vallásos - mondta Leó. -Egészen addig egy nagyon durva bandával lógott. Utonállók voltak, vagy talán annál is rosszabbak. Aztán valószínűleg olyanokkal kezdtek ki, akikkel nem kellett volna. Hátuk közül csak Susie élte túl. És teljesen kimosták az agyát.

- Aznap, késő éjjel beállított ide, azzal a szöveggel, amit már halott az előbb. Az utakat járó igazságszolgáltatásról dadogott, meg hogy nincs bocsánat, meg ami elég, az elég. Fura. Mintha valaki az agyába véste volna a szavakat.

- Talán így is történt - jegyezte meg Madeleine. - A rendőrségi vizsgálat nem tárt fel semmit?

Leó felhorkantott.

- Miféle vizsgálat? A zsaruk örültek, hogy valaki kifingatta ezeket a mocskokat. A rendőrök nagyjából tíz percet töltöttek itt, meghallgatták Susie szövegelését, aztán röhögve elhajtottak. Szöszi azóta minden éjjel betoppan és hirdeti az igét. A törzsvendégek „Susie nővérnek" hívják. Ma történt meg először, hogy ennyire bepöccent.

- Tartozom neki egy szívességgel - mondta Madeleine. - De most beszéljünk Ezráról. Észrevette, hogy lefényképezték?

- Kizárt dolog - jelentette ki Leó. - Az utasításoknak megfelelően nagyon óvatos voltam. Egész végig ki sem tettem a lábam az épületből. A külső biztonsági kamerákon keresztül figyeltem. Rögzítettem minden érkezését. A szalagokon természetesen nem látszik semmi. Nem úgy, mint a fényképeken, amelyeket a második emeleten felállított géppel készítettem. A Velencébe küldött képek azok közül valók.

- Pedig - jegyezte meg Madeleine - autóval érkezett. És azzal is távozott.

- Az emberük hajnali kettőkor érkezett - mondta Leó -, és még aznap reggel, fél négykor távozott.

- Nagyon érdekes - bólintott Madeleine. - Lassan indulnom kell. Közeledik a hajnal, és napkeltére már úton kell lennem. Még visszajövök, bár nem tudom, mikor. Apropó, a közeli erdőben él egy csapat gyerek.

- Ja - mondta Leo, és hangja hirtelen gyanakvóvá vált. - A Patkányfalka. Mi van velük?

- Adjon nekik enni - felelte Madeleine. - Gondoskodjon róla, hogy kapjanak némi ellátmányt. Az anyagiakat magára bízom. Van felhatalmazásom. Azt akarom, hogy egészségesek legyenek. A védelmemet élvezik.

- Rendben - mondta Leó. - A kölykökkel amúgy semmi gond. Mindegyiküket elzavarták otthonról. Kemény életük van.

- Tudom - jegyezte meg Madeleine. - Majd jövök.

A Patkányfalkát a furgonja mellett találta. Allyson bajonettel a kezében gubbasztott a lökhárítón. A többiek - konyhakésekkel, csövekkel és rugós késekkel felszerelkezve - a közeli kocsik és kamionok mögött lapultak.

- Úgy tűnik, kicsit felkavartad a szart odabent - mondta Lucy vigyorogva. - Az egyik seggfej még a brifkóját is elejtette, amikor bevágódott a kamionjába. - Felmutatott egy köteg pénzt. - Nem baj, ha megtartjuk?

- Tiétek - válaszolta Madeleine. - Igazság szerint nem én riasztottam el őket. Az a nő, akit Leo „Susie nővérnek" hívott, szükségtelenné tette, hogy bármit is tegyek.

- Hohó. - Ez Lucy volt. - Nézd csak -. Két héttel ezelőtt az a pszicho még embereket zabált. Most meg tiszta apáca.

- Mondd már - szólt közbe Brian. - Szerintem te is hívő lennél, ha szemed láttára szecskáznák fel a haverjaidat.

- Nocsak - Madeleine kíváncsian pillantott az alacsony fiúra, de az félénken félrenézett.

- Néhány héttel ezelőtt végignéztük, amikor szétaprították őket -mondta Lucy. - Csúnya látvány volt. Susie nővér az egyik seggfej kannibál, akikről már beszéltem. Vagyis csak volt. Ő volt a csalétek az út szélén. - A lány megcsóválta a fejét. Szőke haj lebbent. - Elhinnéd ezt a szart? Ott áll, és megjátssza az ártatlan, szerencsétlen csajt. Tiszta Julia Roberts. Az emberek megállnak, hogy segítsenek, a banda meg előugrik és lenyomja őket. Most viszont valaki más nyomta le őket. Jó, mi?

- Hogyan láttátok, hogy mi történt? - kérdezte Madeleine. - Azt mondtatok, elkerülitek a kannibálokat.

- Lucy már figyelte őket egy ideje - magyarázta a kopasz Sybil. - Néha felosont a táborukba, hátha akad valami elemelhető. Azt hiszem, úgy is mondhatjuk, személyes ügy.

- Te is megbaszhatod, Sinead O'Connor - vágott vissza a lány.

- Nyugi, Sybil - csitította Allyson.

Madeleine undorodva csóválta a fejét. Gyerekek, akik arra kényszerülnek, hogy utasokat fosztogató kannibálok után járjanak, hátha ellophatnak tőlük egy kis ennivalót. És még a halandók hívják szörnyetegeknek a Káinitákat.

- Mi történt? - kérdezte Lucyt.

- A köcsögök rossz kocsit állítottak le. - Lucy elvigyorodott, és kifeszítette a láncot. - Két idősebb alak szállt ki... egy szakállas öreg csicsás ruhákban meg egy keleti hölgy. Talán kínai, de ebben nem vagyok biztos...

- Felszabdalta őket két késsel - tette hozzá Brian. - Jó nagy, éles késekkel. Azok meg le akarták lőni őket, de a fegyverek besültek.

- Mert az a lány egy angyal volt - szólt közbe Sarah különös, mély hangján -, akit megáldott Isten hatalma.

- Már megint ez az angyalos szarság - morgott Sybil.

- Kardok - mondta Madeleine, aki szerette volna visszaterelni a beszélgetést eredeti medrébe. - Két karddal végzett velük.

- Ja - biccentett Brian. - Akár.

- Egy egész banda egy ellen? - kérdezte a Giovannik Tőre. - Igen veszélyes ellenfél lehetett.

- Egyszerűen hihetetlen volt - jelentette ki Lucy, és felpattant. -Anyám, csak suhintott egyet... így... - A lánc felzümmögött. - .. .meg így... - A lánc megint felzúgott és nagy ívet írt le a levegőben. - ... aztán vágott egyet, így...

- Jesszus, Luce! - kiáltott fel Allyson ijedten. - Figyelj, mit csinálsz! Madeleine vigyorgott. Nem volt túlságosan kellemes látvány.

- Azt hiszem, már értem a dolgot.

- Öregem - zihálta Lucy láthatóan csalódottan. - Bárcsak én is megtehettem volna velük. Az a nő egyszerűen varázslatos volt.

- Talán tényleg az is - mormogta Madeleine. - Emlékszel, hogy nézett ki?

- Magas volt - mondta a lány. - Nagyon szép, hosszú, fekete hajjal. Mint már mondtam, kínainak tűnt. Mint az a csaj a Szuperzsaruban.

- Egy keleti kardművész - Madeleine hangosan gondolkozott. - Egy rikító ruhás férfi társaságában. Micsoda bámulatos pár. Különösen, ha figyelembe vesszük Susie nővér állapotát...

Közelebb intette a Patkányfalkát.

- Jól vigyáztatok a kocsimra. Kiérdemeltétek a bizalmamat. Ettől a pillanattól kezdve vegyétek úgy, hogy nekem dolgoztok. A Giovanni család ügynökei vagytok. Ehhez azonban a lehető legtökéletesebb kondícióban kell lennetek. Leo, a csapos majd ad nektek enni. Egyetek sokat, tornázzatok, legyetek ismét egészségesek. Készüljetek fel a harcra. Néhány napra eltűnök. A távollétemben pedig próbáljátok megkeresni ezt a titokzatos harcosnőt, akit Lucy látott. Nagyon szívesen találkoznék vele. Meg a társával is.

- Meglesz - válaszolta Allyson. Beleegyezésüket keresve a többiekre nézett. A Patkányfalka tagjai egy emberként bólintottak és egyetértőén sustorogtak. - Remek. Lássunk neki.

- Kikkel fogunk harcolni, Madeleine kisasszony? - kérdezte Lucy. Fakó arcát az izgatottság festette vörösre. A szörnyeteg érezte a vére illatát. - És mikor?

- Hogy kikkel, azt nem tudom biztosan. - Madeleine elfordult újsütetű védenceitől. - De ami a „mikort" illeti, csak annyit mondhatok, nagyon hamar.

 

Hatodik fejezet

 

- El kell látogatnunk Horizontba - jelentette ki másnap reggel Kallikos, aki teljesen összeszedte magát. Öt társa a Casey Páholy farmépületének konyhájában ült az asztal körül, és éppen reggelijük utolsó morzsáit fogyasztották. - Jelentést kell tennünk a Kilencek Tanácsának a Harmónia Mesteréről. Biztos vagyok benne, hogy addig halogatják majd a döntést, míg túl késő lesz, de ettől függetlenül meg kell próbálnunk. A jövő egyetlen reménye a jelen megváltoztatása.

- Valami készül a Horizont-tartományokban? - kérdezte Sam Haine. - Biztos vagy benne?

Kallikos bólintott.

- Egészen biztos. Mindaz, amit Jenni Smith mondott múlt éjjel Tizenhetesnek, csak alátámasztja gyanúmat. Ellenfelünk önbizalma nem ismer határokat. Messiásnak képzeli magát, aki újjászületett, hogy új aranykorba vezesse a Látókat. Mint az összes megalomániás, ő is hisz saját hazugságaiban. Ezért az öldöklő háború előtt még felkínálja a békét.

Tizenhetes megnyalta az ajkát, mert eszébe jutott Hajnal Árnyékának néhány órával korábbi kijelentése. A sírbolt békéje. Az asztal túlsó felén ülő lány szemébe nézett. Pillantásuk találkozott, és Árnyék bólintott.

- Azért van vér a pucájában annak, aki csak úgy besétál ellenségei erődjébe, és közli mindenkivel, hogy tegyék le a fegyvert - jegyezte meg Sam Haine. - Igaz, én nem vagyok harcos. Úgy tűnik, a Harmónia Mestere nincs híján a bátorságnak.

- Annak, akit a semmiből élesztettek újjá, a félelem mit sem jelent -mondta Kallikos. - Ráadásul a Harmónia Mestere a Technokrácia egyik teremtménye, ezért saját testében nem léphet be a Horizontnak nevezett birodalomba, hiszen az a Tradíció fennhatósága alatt áll, és így azonnal életre keltené a riasztórendszereket. Ezért maga helyett egyik tanítványát küldi majd. - Tizenhetesre nézett. - Talán ezért van annyira szüksége a segítségedre. Azt akarja, hogy te legyél a megbízottja a Horizont-tartományokban, ahol neki semmi hatalma nincs.

Tizenhetes a fejét csóválta.

- Nem hinném. Jenni Smith szerint mestere évszázadok óta ismeretlen, hatalmas varázserővel bír. Az a halovány megérzésem támadt, hogy a Harmónia Mesterének nincs szüksége a segítségemre. Vagy bárki máséra. Valami mást akar. Vagy valami mástól fél. De nem tudom, mi lehet az.

- Van egy sanda gyanúm - kezdte Sam Haine, és Kallikosra nézett. -Téged nem biztos, hogy manapság tárt karokkal várnak Horizontban. Valaha régen nem kis felfordulást okoztál arrafelé.

Kallikos sötét szeme összeszűkült.

- Tudsz róla? Sam vállat vont.

- Csak úgy beugrott. Miközben éppen Mr. Jack Daniels társaságában múlattam az időt. Eszembe jutott, hogy valaha régen hallottam egy bizonyos Időmesterről, akinek döbbenetes látomásai voltak. Aztán kutakodtam egy kicsit a Páholy könyvtárában. Meg is találtam a keresett hivatkozásokat. Riasztó történet, az már biztos. Víziók a jövőről, még régről... és minden évvel egyre közelebb kerülünk a beteljesedésükhöz. A látnok, aki mindezt előre megjósolta, bámulatos alak lehetett.

- Fiatalkoromban - kezdte Kallikos halk, komor hangon - csodálatos álmaim voltak. Idealistaként olyan jövőt képzeltem el, amelyben az egész emberiség egy csapatként halad a Kiteljesedés felé. Ostoba voltam, és a legnagyobb bölcsek mellett tanultam, hogy valóra váltsam ezt a nemes álmot. Titkos könyveket és a tiltott fóliánsokat olvastam. Minél többet tanultam, annál mohóbb lettem. Kutatásaim közben megtapasztaltam a legszélsőségesebb gyönyöröket. Rémületes kínszenvedéseken mentem át. Képességeim fejlődtek, megváltoztak, kiteljesedtek. És hosszú évek múltán valósággá vált az álmom. Rájöttem a próféták titkára.

Kallikos megborzongott.

- Azt hittem, nincs ennél nagyobb ajándék. A jövőbelátás adománya... tisztában lenni azzal, mi fog történni, amikor lehetőséget kapsz a történelem megváltoztatására. Csak fokozatosan ébredtem rá, hogy ez nem ajándék, hanem iszonytató átok.

- Nem mindegy, hogy tudod, mikor zúdul le a lavina - mondta Sam Haine -, vagy képes vagy-e puszta kézzel megállítani.

- Pontosan - bólintott Kallikos. - Láttam, mi történhet. Az eseményeken lehet változtatni, de a jövőt majdhogynem lehetetlen újraírni. A legfontosabb történések a hosszú évek, gyakran évtizedek alatt megtörtént dolgok gigászi kombinációjából állnak. Nagyon kevés olyan fordulópont akad, amikor egy bizonyos tett változtatja meg a történelmet. A klón ébredése ezek közé tartozott. Hibáztunk, és ezért ezrek fognak meghalni. Ha megint hibázunk, milliók tűnnek el. Még egy harmadik ballépés, és Tellúriának vége.

- Nehéz lehet a jövő terhével a válladon élni - jegyezte meg Sam Haine.

- A puszta tudás elég ahhoz, hogy bárkit az őrületbe kergessen -mondta Kallikos remegő hangon. - Gondoljatok csak bele. Úgy élni évtizedekig, évszázadokig, hogy tudod, egy napon az egész emberiség sorsát befolyásoló döntéseket kell hoznod. Hogy minden lépésed ugyanahhoz a végső döntéshez visz közelebb. A döntés pillanata pedig gyorsan közeledik. Élet vagy halál? Ötszáz év után még mindig nem vagyok biztos a válaszban.

Sam Haine alsó ajkát piszkálta.

- A tanulmányozott könyv szerzője szerint az a mágus, akitől ezek a szörnyű próféciák származnak, évszázadokkal ezelőtt meghalt. Most, itt, a történetedet hallgatva valami azt súgja, ez mégsem így történt.

Kallikos vállat vont.

- Mi is az igazság? Az álom antitézise. A nevem Kallikos. Nincs más.

- Ez az elhivatásod - mondta Sam. - Egy férfit a tettei határoznak meg, nem néhány betű.

- Horizontba csak három kapu nyílik - szólt közbe Albert, aki megpróbálta új irányba terelni a társalgást. - A legközelebbi, a Lachesis Portál Kansas egyik holtágánál található. Sam és én már többször használtuk. Nem túlságosan kellemes élmény. És ahhoz, hogy az őr átengedjen, meghívóra és jelszavakra van szükség.

- Van meghívóm - mondta Kallikos. - És ismerem a jelszavakat. Tizenhetes elfintorodott. Hiába beszélgettek közvetlenül mellette, mégsem értett egy árva szót sem az egészből.

- Elnézést - szólalt meg -, de teljesen elvesztem. Miről beszéltek? Három kapuról, amelyek hová is nyílnak?

Sam Haine elvigyorodott.

- Azt hiszem, érthető, hogy kicsit összezavarodtál, fiam. Az akaratmesterek néha csak tudnak dolgokat, és azok az elnevezések, melyeket bizonyos helyekre, képességekre vagy elméletekre használnak, nem mindig a legjobbak. Azzal tisztában vagy, mik azok a Horizont-tartományok?

- Alvin Reynolds elmagyarázta a lényeget, amikor ellátogattunk... -kezdte Tizenhetes, és rájött, hogy most már képtelen kiejteni Vali Shallar nevét. - Az ő magyarázata szerint van egy anyagi és egy szellemi sík. Ezek együtt alkotják Tellúriát. A Föld, az emberiség lakóhelye, a létezés közepe és a statikus, állandó valóság középpontja. Világunkat a szellembirodalmak veszik körül - a Közelumbra és a Mélyumbra.

- A Közelumbra, mint neve is mutatja, közelebb van az anyagi világhoz. Tulajdonképpen a Föld kivetülése, de sokkal spírituálisabb - okkultabb - természetű. Alvin nagyon keveset mesélt róla.

- A Közelumbrán túl található a Mélyumbra. Ez a szellemvilág legszélső pereme, a végtelenségbe nyúló világ. Keveset tudni róla azon kívül, hogy a nefandusok, a Martalócok és még náluk is rettenetesebb teremtmények otthona. Ott élnek a Maeljin Incarnához hasonló lények.

- A két világot a Horizont választja el egymástól. Lényegében ez a terület egyfajta határ, egy ütközőzóna a két Umbra között. Megakadályozza, hogy a nefandusok és a még náluk is idegenebb, szörnyű létformák kitörjenek a Mélyumbrából és leigázzák a statikus valóságot.

- Folytasd csak-, fiam - bíztatta Sam Haine elmaradhatatlan szivarjával hadonászva. - Mi már tudjuk mindezt.

- A Horizonton belül léteznek a Horizont-tartományok. Mesterségesen megalkotott földek, hatalmas erejű akaratmesterek teremtette valóság-szigetek. A Föld — azaz a statikus valóság - forrásaiból kinyert kvintesszenciát felhasználva a főmágusok különböző csoportjai létrehozták saját, különleges világaikat. Ezeken a helyeken a természet törvényei a teremtők hitrendszerének engedelmeskednek. A Szürke Begyűjtőben ezért működtek olyan csodálatosan a Technokrácia tudományos kísérletei. Abban a tartományban, amelyet Alvinnal felkerestünk, a Kilenc Tradíció varázsereje uralkodott.

- Nekem úgy tűnik, tökéletesen tisztában vagy a lényeggel - mondta Sam Haíne. - Csak egyetlen dolgot nem tudsz, történetesen azt, hogy a Kilenc Tradíció legnagyobb Horizont tartománya, a Legfőbb Tanács találkozóhelye maga is a Horizont névre hallgat. - Sam felkuncogott. -Erről a helyről beszélgettünk éppen. Kallikos azt akarja, hogy felkeressük Horizontot, a Horizont-tartományt a Horizont világában. Érthető?

- És ehhez előbb el kell mennünk egy Kansas nevű helyre? - kérdezte Tizenhetes.

Sam elvigyorodott.

- Fiam, néha elképedek, mennyire szelektív bír lenni a memóriád. A magasröptű dolgokra persze emlékszel, miközben fogalmad sincsen, micsoda Kansas. Nem mintha hibáztatnálak érte. Dorothy sem esett hasra tőle. És gondolj csak bele, mennyi viszontagságon ment át, hogy elkerülhessen abból az államból.

Tizenhetes a fejét csóválta.

- Dorothy?

- Én sem ismerem az illetőt - szólt közbe Hajnal Árnyéka. - Valami fontos személyiség?

- Hagyjuk. - Sam Haine döbbent arckifejezéssel csóválta a fejét. -Felejtsétek el, hogy valaha is említettem. Térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Kallikos el akar menni a Horizont-tartományba, hogy figyelmeztesse a Kilencek Tanácsát a klón létezésére. Szerintem ez puszta időpocsékolás. Ha a klón elkezd bajt keverni, a Kilencek úgyis hamar tudomást szereznek róla. De én csak egy ilyen komisz öregember vagyok. Bármi is legyen a döntés, elfogadom.

- Én Kallikos nyomában járok - jelentette ki Hajnal Árnyéka. - Kívánsága az én kívánságom is.

- Bármennyire is kedvelem Horizontot - mondta Albert -, abban egyetértek Sammel, hogy látogatásunk nem járhat sok eredménnyel. Az akaratmesterek természetüknél fogva igen önfejűek tudnak lenni. A Tradíció másik hatalmas erődjéhez, Doissetephez hasonlóan a főmágusok fontosabb feladataik helyett itt is rengeteg időt töltenek kisstílű intrikázással és politizálással. Úgy civakodnak, mint az elkényeztetett gyerekek. Lehet, hogy hírneved elég ahhoz, hogy meghallgassanak, Kallikos, de nincs az a híresség, akinek a kedvéért komolyan vennék a közelgő veszélyt.

- Ketten mellette, ketten ellene - mondta Sam Haine. Tizenhetesre nézett. - Mint általában, most is tőled függ a döntés, flam.

Tizenhetes nem habozott.

- Azt mondom, menjünk. Akárcsak Kallikos, én is biztos vagyok benne, hogy a Harmónia Mestere ultimátumot akar intézni a Kilencek Tanácsához. A hallottak alapján úgy vélem, el fogják utasítani a követeléseit. Meggyőződésem, hogy ellenfelünk nem ostoba. Pontosan erre a reakcióra számít, és készen áll az azonnali cselekvésre. Jenni Smith világosan beszélt. Ebben a csatában nincsenek szürkék, csak fehérek és feketék. - Tizenhetes nagy levegőt vett. - És ha a Harmónia Mestere meg a Kilenc Tradíció között háború készül, ott akarok lenni, amikor kezdetét veszi a harc.

- A Horizont-háború - mondta Hajnal Árnyéka.

- Háború a Mennyekben - tette hozzá Sam Haine. - Még egy olyan cinikus öregember számára is félelmetesen hangzik, mint én, pedig nekem aztán mindig kijutott a bajból.

- Akkor hát mindenki az utazás mellett van - mondta Kallikos.

- Úgy fest a dolog, hogy mostanság ez az egyetlen Horizont-tartomány, ahol biztonságban lehetek - tűnődött Sam Haine. - Ráadásul szeretnék néhány szót váltani ezzel a Jenni Smith-szel, ha esetleg felbukkan. Visszaélt a nevemmel, és szeretném tisztázni vele, hogy nem helyeslem a módszerét.

- Mikor indulunk? - kérdezte Tizenhetes.

- Azt hiszem, ebben a pillanatban - mondta Kallikos halovány mosollyal az arcán.

A szakállas férfi csettintett. Tizenhetes csak pislogott, amikor a világ elsötétedett. Mintha Kallikos minden fényt kioltott volna. Egy pillanatra könnyűnek, szinte éterinek érezte magát. Elméje mintha kiszakadt volna a testéből. Aztán visszatértek a fények. Továbbra is egy asztal körül ültek, de ez a bútordarab öregnek és kopottasnak tűnt. Nyilvánvalóan nem a Casey Páholyban voltak.

 

Hetedik fejezet

 

- Szép munka volt! - jelentette ki Sam Haine. - Valahol Kansasban vagyunk, ha nem csalódom, így van?

- Nem messze a Portáltól - mondta Kallikos. - De nem is túl közel, nehogy észrevegyenek minket. Ez egy elhagyatott, öreg ház, kevesebb mint egy mérföldre úti célunktól. A környéken élő Alvók elkerülik, mert úgy tudják, kísértetjárta hely. - Bólintott. - Egy kellemetlen érzéseket okozó varázslat miatt a behatolók nem érzik magukat túl jól, ha közel merészkednek a házhoz.

- Jártál már itt, ugye? - kérdezte Albert.

- Nem is egyszer - válaszolta Kallikos. - Teleport-képességeim meglehetősen korlátozottak. Csak néhány olyan helyet tudok így felkeresni, amelyek jellegzetességeit több éves munkával az agyamba véstem. Ez az egyik közülük.

- Átkozottul hatásos varázslat - ismerte el Sam Haine. - Mégis, borzasztóan kapkodva keltünk útra. Azt hiszem, hogy a Casey Páholy tagjait aggasztani fogja, mi történhetett velünk.

- Hagytam nekik üzenetet - mondta Kallikos -, amelyben leírtam, hogy pár napig távol leszünk, és megkértem őket, vigyázzanak a holminkra.

- Üzenetet? - kérdezte Sam kuncogva. - Meglehetősen biztosra vetted, hogy megyünk, mi?

- Mindig is bíztam a rábeszélőképességemben - mosolygott Kallikos. - Legrosszabb esetben, ha a csoport másként dönt, még mindig visszamehettem volna a társalgóba leszedni azt a lapot.

- Ebben van valami - ismerte el Sam. - Nos, megérkeztünk. Azt hiszem, elég is a szájalásból, irány a temető.

Kallikos vezette őket. Odakint olyan forróság volt, mint egy kemencében. Sam menet közben elmagyarázta Tizenhetesnek és Árnyéknak, mire számítsanak a kapunál, Kallikos pedig közölte velük a belépéshez szükséges jelszavakat és mozdulatokat. Hogy honnan tudta mindezt, nem árulta el.

A temető egy mélyedés alján bújt meg, néhány száz méterre a városból kivezető úttól. SZARVASFOG TEMETŐ, hirdette egy horpadt, ősöreg bádogtábla. A sírkert nagyjából ötven sírból állhatott. Középen kőoszlopok álltak körben. A csapat megtorpant a hatalmas sziklatömbök előtt.

A kör közepén hatalmas, nyitott sírgödör tátongott. Tizenhetes időkoptatta kőlépcsőket látott eltűnni a mélyben. Ez a fekete lyuk volt az Út bejárata, a Horizontba vezető Portál.

Közvetlenül a lyuk mögött álló sírkövön roppant, fekete holló gubbasztott. Nem vetett árnyékot.

- Kakró - mondta Kallikos. - A kapu őre. Igen hatalmas szellem. A szakállas férfi a többiek felé fordult.

- Egyesével kell belépnünk - jelentette ki. - Mindegyikünknek közölni kell vele a jelszavakat és a be kell mutatni a megfelelő kézmozdulatokat. Aztán a verem alján bevárjuk egymást és együtt lépünk rá az Útra. Én megyek előre.

Kallikos nem mondott többet, hanem belépett két monolit közé és egyenesen a nyitott sírgödör felé indult. Amikor megállt a lefelé vezető lépcsősor első kövén, felnézett a hatalmas, fekete madárra. Pár pillanat múlva beszélni kezdett. Habár nem volt messzebb pár méternél, szavaiból nem hallatszott semmi. Mint ahogy a gigászi holló válaszát sem lehetett hallani. Mégis, valamiféle beszélgetés mindenképpen lezajlott köztük. A látnok bólintott, felemelte a kezét és megérintette a homlokát. Megint egy kis szünet. Aztán az őr nyilvánvalóan elégedett volt a válaszokkal, mert Kallikos elindult lefelé a gödörbe, aztán eltűnt.

- Te következel, Árnyék - mondta Sam Haine. - Nem kell aggódnod. Csak ne felejtsd el a jelszavakat és válaszolj őszintén a holló kérdéseire. Ez a könnyebb rész.

Aztán lejátszódott ugyanaz a jelenet, mint az előbb. Ez alkalommal Árnyék két kardját, Sikolyt és Suttogást érintette meg. Egy pillanattal később őt is elnyelte a sötétség.

- Te jössz, fiam - mondta Sam Haine, és Tizenhetes belépett a körbe.

A kőkörben hideg és nyirkos volt a levegő. A halál és a bomlás hidege. A nyitott sírt áthatolhatatlan sötétség töltötte ki. Tizenhetesen rossz előérzet lett úrrá. Kallikos az igazság helyének nevezte a kaput. Tizenhetes nem volt benne biztos, hogy készen áll-e az igazságra. Különösen akkor, ha az vele kapcsolatos.

Összeszedte minden bátorságát és a gödörhöz sétált. Amikor lába az első lépcsőfokot érintette, átnézett a gödör fölött a slrkövön üldögélő hatalmas hollóra. Most vette csak észre, hogy a kőlapra szavakat véstek: És az igazság majd felszabadít.

- Ethan Phillips, báni Euthanatos - szólalt meg egy hang a fejében. Fáradtan, öregesen hangzott. - Eljövél a Lachesis Portálhoz, hogy megleld az Útra nyíló kaput. Akkor hát áruld el, mi a jelszó.

- Az igazság, szent láng - mondta Tizenhetes. - A méltatlanul szerzett becsület értéktelen. A hatalmas művészet stílussal és formával bíró szenvedély.

A holló szeme megvillant. Rezzenéstelenül meredt Tizenhetesre.

- Ha az igazság szent láng - kérdezte -, akkor vajon hol lobog? Tizenhetes öntudatlan mozdulattal felemelte a kezét és nyitott tenyerét mellkasára helyezte.

- A véremben - válaszolta. - A szívemben.

- Óvatos légy, Euthanatos gyermeke - mondta Kakró -, nehogy emlékeid keresése közben elemésszen az a láng. Most pedig menj. Leereszkedhetsz az Útra.

Amikor Tizenhetes megindult lefelé, hirtelen erővel hasítottak belé a holló szavai. Eddig csak a jelszavakra koncentrált. De most tudatosult benne, hogy - már ha Kakró igazat mondott - a szellem nem csupán igazi nevét, hanem Tradícióját is elárulta az imént.

- Ethan Phillips, báni Euthanatos - mondta Kakró. De Tizenhetesnek egyenlőre félre kellett tennie ezeket a gondolatokat, amikor átölelte a sötétség.

A verem éjsötét volt, szikrányi fény sem pislákolt. Még Tizenhetes látása sem tudott áthatolni a homály függönyén. A nedves, nyirkos levegő rothadó gombáktól és más, kevésbé felismerhető szagoktól bűzlött. Az ősi kőlépcsőket simára koptatta a több ezer rajtuk tapodó láb. A folyosó csak ereszkedett lefelé, lefelé, lefelé, egyre mélyebbre a temető alá. A lépcső mintha soha nem akart volna véget érni. Tizenhetes, aki mindig tökéletes hely-és irányérzékkel rendelkezett, rádöbbent, hogy most mindegyiket elveszítette. Fogalma sem volt, merre járhat. Vagy mióta bolyong idelent.

Amikor végre felragyogott a fény, lágy volt és sokszínű, meleg ködként lebegett a levegőben. Se padlót, se falat, se mennyezetet nem látott. A sarkok és szögek szokatlannak tűntek, árnyékok hasítottak árnyékokba, és különösen kicsavarodott tereket alkottak. A tér sem lineáris, sem kör alakú nem volt, hanem dugóhúzóként csavarodott, végeérhetetlen spirálokban tekeredett a végtelenbe. Tizenhetes valahogy mégsem nyugtalankodott.

- Tizenhetes - hallotta Kallikos hangját, és hirtelen, a semmiből, megjelent a keze. - Fogd meg.

Tizenhetes balra nyúlt, és kecses ujjakat markolt. Aztán rá kellett jönnie, hogy Árnyék kezébe kapaszkodik. Kallikos mögöttük állt, karjával egyszerre ölelve mindkettőjüket.

- Az Úton állandóan változik a valóság - mondta Kallikos. - Az öt érzékszerv itt semmit sem ér. Csak a belső szemed vezethet át az útvesztőn.

- Szorosan kapaszkodjatok egymásba - tanácsolta Sam Haine, és göcsörtös, öreg ujjaival megmarkolta Tizenhetes jobb kezét. - Még akkor se engedjétek el a másikat, ha úgy tűnik, elveszítettétek.

- Készen állunk? - kérdezte Kallikos Tizenhetes baljáról.

- Igen - válaszolta Hajnal Árnyéka. Karja puhán ölelte Tizenhetes csípőjét, ajka melegen érintette tarkóját.

- Te vezetsz, Kallikos - mondta Albert, aki néhány lépéssel előttük járt. Jobb kezével Sam Haine vállát fogta. Sam közvetlenül Tizenhetes mögött állt.

- Három lépést előre - parancsolta Kallikos. Mindössze egy lábnyira toporgott Tizenhetestől, arccal a férfi felé fordulva. Hajnal Árnyéka pedig kettőjük mögött állt.

Tizenhetes rájött, hogy nem bízhat meg érzékeiben. Lehunyta a szemét, és megindult arrafelé, amely szerinte három lépés volt előre.

- Kettőt balra - mondta Kallikos. Hangja egyszerre hallatszott Tizenhetes háta mögül és elölről. Hajnal Árnyéka a jobbját markolta, de lélegzetét még mindig a tarkóján érezte. Valahol a távolban Sam Haine átkozódott.

„Forróság" és „hideg", jelentette ki a látnok, „vörös" és „zöld" és „sárga".

Tizenhetes összpontosított, aztán nem szagolt, érintett és hallott többé. Miután az összes figyelemelterelő érzékeléstől megszabadult, máris tökéletesen értette Kallikos utasításait. Öt lépés hátra - parancsolta a látnok. - Aztán két lépés felfelé.

78 A harmónia mestere

Veszélyes ez a hely - figyelmeztette Sam Haine. - A sötétség szívében járunk. Ne tévesszenek meg a hamis víziók.

Egy alak haladt az Úton, egy olyan roppant hatalommal bíró lény, hogy útjának ragyogó ösvénye még Tizenhetes érzékektől elzárt világába is beszűrődött. Az idegen testét ezüstkék fegyveracél borította, arcát fekete vasmaszk takarta. Szeme vörösen izzott.

Gigászi géplovon ült, melyet olajtól, verítéktől és vértől iszamós roppant vasszárnyak ékesítettek. Egyik kezében hatalmas, fogazott élű, folyékony tűztől ragyogó kardot tartott. Az alak közelebb lovagolt, és Tizenhetes orrát megcsapta az égett emberi hús szaga.

- Egykor az enyém voltál! - sikoltotta az Acél Úr. Hangja magas volt és átható, mint a csontot karcoló késé. A Gyűlölet Hercegének karmazsin szemében tébolyult láng izzott. - Hamarosan, nagyon hamar az enyém leszel ismét.

Tizenhetes ereiben folyékony tűzként lobogott végig a harag. Dacos visszavágásra készült - aztán hirtelen elmúlt a késztetés, amikor rádöbbent, hogy ha válaszol az illúziónak, azzal valóra is váltja.

Négy lépés lefelé - csattant a következő parancs.

Az Acél Úr eltűnt. Helyén egy fiatal nő állt. Alacsony volt és karcsú, rövid, göndör, vörös hajjal, arca elgondolkodó, alakja fiús. A világ legfinomabb selyméből készült zöld inget viselt, nyakában egy aranyláncon zöld kő lógott. Mélyzöld szemében titkok kavarogtak; bőre úgy ragyogott, akár a hajnal. Tizenhetes számára ő volt minden teremtett lény legkívánatosabbika. Bámulatos képességekkel bíró akaratmester volt, akit Scarlett Dancernek hívtak. Hosszú idővel ezelőtt ő és az Ethan Phillipsnek nevezett férfi szeretők voltak. Fény és sötétség, nappal és éjszaka; tökéletes párt alkottak, kiegészítve egymás erősségeit és gyengeségeit. Egészen addig, amíg a nő rejtélyes módon el nem tűnt.

- Gyere, szerelmem - mondta a nő, és hangja édes volt, puha és komoly. - Még mindig várok rád. Ismered a titkomat. Csak te menthetsz meg az örök szenvedéstől. Hatalmadban áll megszabadítani a kárhozattól. Kérlek, kérlek. Ha még mindig úgy szeretsz, mint egykor, csatlakozz hozzám.

Egyetlen szó is a végzetét jelenthetné. Scarlett sem volt valóságosabb a Gyűlölet Hercegénél. Csak Tizenhetes emlékeiben létezett. És a felismerés pillanatában az illúzió szertefoszlott.

Öt apró lépés előre - hallatszott Kallikos mentális parancsa. - Aztán éles fordulat balra. Térjetek vissza a normális érzékeléshez. Veszély közeleg.

Tizenhetes engedelmeskedett, és egy meredek szikla peremén találta magát. Az örvénylő színek eltűntek. Viszont a tájat nem világította be napfény, a vidék komor, szürkületi homályban úszott. Hajnal Árnyéka, aki még mindig fogta a kezét, a jobbján várakozott. Mögötte Kallikos állt. Tizenhetes balján Sam Haine és Albert alkotta az emberi lánc másik végét.

Alig egy lábnyira előttük egy szemmel láthatóan feneketlen szakadék tátongott. Sötét viharfelhők kavarogtak a mélyben. A mérhetetlen hasadék fölött egy éppen három láb széles és harminc láb hosszú keskeny kőhíd húzódott. A túloldalon, egy hasonló kiszögellésen, magányos alak állt, tetőtől talpig súlyos, fekete kámzsában, ami tökéletesen elrejtette vonásait. A lényből mindössze a kezei látszottak: a hosszú, keskeny, ki-fehéredett csont színére emlékeztető kezek, görbe pengében végződő, hosszú botot markoltak. Egy kasza volt, de ezt nem gabona, hanem lelkek begyűjtésére használták. Az Út őre démoni vámszedőként várakozott a kőhíd végén, elállva a mögötte zöldellő ligetbe vezető utat.

Hideg hullámként áradt belőle a rettegés, és Tizenhetes megborzongott. Amott a pusztulás és a halál megtestesülése várakozott.

- A hídon túl van Horizont - mondta Kallikos. - De még át kell esnünk a végső próbatételen.

- Az Út Ura számtalan alakot ölthet - folytatta. - De minden felvett álarcának jelentősége van. - Egy pillanatra elhallgatott. - Igaz, még egyszer sem találkoztam olyan szellemmel, aki ennyire egyértelmű álcát viselt volna. Ez természetesen maga a klasszikus Kaszás.

- Jöjj! - A hang Tizenhetes gondolatai között szólalt meg, és hideg volt, akár a jég. A többieken nem látszott semmilyen reakció - tehát csak ő hallotta a hívást. - Jöjj ide hozzám. Végzeted már vár.

Tizenhetes úgy mozdult, mintha álmodna. Elengedte társai kezét és rálépett a hídra. Bár az útvesztőn társaival együtt jutott át, tudta, hogy ez az utolsó próbatétel csak rá vár. Nem nézett se jobbra, se balra, csak lassan végigsétált a keskeny sziklanyelven. Talpa alatt üvöltött a szél. Mennydörgés robajlott. A fekete felhőkben különös, vörösen izzó alakok mozogtak. Tizenhetes tudomást sem vett a külvilágról. Pillantása a csuklyás alakra szegeződött.

A fegyverét markoló Kaszást mintha márványból faragták volna. Tizenhetes egyre csak közeledett, de ő meg sem moccant. Először tíz láb választotta el őket egymástól, aztán öt, míg végül karnyújtásnyira álltak egymástól.

Az őr alig érzékelhető mozdulattal megrázta a fejét. Az arcát takaró kámzsa hátrahullott, és csupasz koponya vált láthatóvá. Pokoli mosolyra húzódó szájában elefántcsontszín fogak fénylettek.

- Szíved titkos vágya csak téboly. Hagyd, hogy elborítson, és elér a végezeted: a halál és a kárhozat - mondta ugyanaz a hideg hang a fejében.

- A halál minden ember végzete - vágta rá Tizenhetes. Aztán, még mindig teljesen ösztönösen, előrenyúlt, és megfogta a kasza fából készült nyelét. Dermesztően hideg volt. Tizenhetes bámulatos szervezete azonnal elvégezte a szükséges módosításokat. A Kaszás megpróbálta elrántani a pengét, de Tizenhetes meg sem mozdult.

- Leszáll az éj - folytatta. A szavak a tudatalattijából szivárogtak elő. - Eljő a sötétség. A Kerék mindannyiunkért fordul. A halált nem elkerülni, hanem átölelni kell. Mert minden vég egyben új kezdet is. Ez a dolgok rendje.

Imigyen szólva kitépte a kaszát a lény markából. Az őr szája tátva maradt, szeme fehéren felizzott, és hátralépett. A fanyél érintése, a fegyver egyensúlya, az acélpenge hullámokat keltett gondolatai között. Egy pillanatra megvilágosodott - felvillant előtte az igazság. A kasza volt a végzete. Az őr rejtvényekben beszélt, próbára tette, felkészítette az elkövetkező csatára.

Egyetlen kézmozdulattal a magasba emelte a kaszát, aztán a fegyver széles ívben, süvítve megindult lefelé, az Út őre felé. De az acélpenge csak levegőt hasított. A fekete csuha üresen hullott a kőhldra.

- Szép munka volt, fiam - hallatszott Sam Haine hangja. - Nem tudom pontosan, mit csináltál, de az működött.

Tizenhetes megfordult. A háta mögött négy társa állt. Mind közül legközelebb Hajnal Árnyéka. Kezében Suttogást és Sikolyt tartotta. Amikor pillantásuk találkozott, a férfi elmosolyodott. A lány halványan elpirult, aztán eltette a fegyvereit.

- Ami engem illett, mindig is a tűzrőlpattant nőket kedveltem - jegyezte meg Sam vihogva. - Különösen azokat, akik két kardot hurcolnak magukkal, és értenek is a használatukhoz.

- Horizont vár - szólt közbe Kallikos. - Nem késlekedhetünk. A Kerék fordulni készül.

- Készen vagyok - mondta Tizenhetes. Ujjai eleresztették a kaszát, és a fegyver a földre hullott. - Szép darab, de nem az enyém.

Tett egy lépést előre, le a hídról, aztán döbbenten megállt.

Az Út eltűnt. Vakítóan, erősen ragyogott a fény. A levegő tiszta és üde volt, virágillat szállt a levegőben. Madárraj húzott el felettük. A messzi távolban húzódó hatalmas hegylánc csúcsai a kék égbe szúrtak. Tizenhetes előtt roppant kőfal magasodott, amelyet szokatlan és rendkívül bonyolult mintázat díszített.

- Lenyűgöző, mi? - kérdezte Sam Haine. Megint öten voltak. - Gyémántfal a neve. Azt ugyan nem pontosan tudom, miért, de kit érdekel.

- Amott pedig az Idő Kapuja - mutatott Kallikos a harminc méterre balra nyíló bejáratra. Az ezüstös fémből kovácsolt óriási kaput különös jelek díszítették, amelyek csavarodni és kacskaringózni látszottak. - Éppen a megfelelő helyre érkeztünk.

- Kallikos! - hallatszott egy átható, érzéki, életteli női hang.

- Marianna! - mondta Kallikos. - Ez gyorsan ment.

- Ha jelzőtűz világítja be az eget - jegyezte meg egv közeledő fiatal lány -, nem nehéz megtalálni a forrását. Ha Kallikos visszatér Horizontba, azonnal megérzem a jelenlétét. Tüzed ugyanolyan hévvel lobog, barátom mint régen.

- Te pedig még mindig a legszebb vagy - bókolt Kallikos.

A látnok nem hazudott. A Mariannának nevezett nő valóban lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Kicsit magasabb lehetett százötven centinél, homokórára emlékeztető alakja volt, bőre gyöngyfehér, hosszú, aranyszín fürtjei csípőjét verdestek. Szeme csillogó kék fényben ragyogott a hosszú szempillák árnyékából. Rubinvörös ajka közömbös, érzéki mosolyra húzódott. Arca egészséges, életerős, pirospozsgás színben ragyogott.

Igen kevés ruhát viselt. Nyakát és derekát aranygömbökkel ékesített lánc övezte. Öltözéke legnagyobb része mindössze hosszú, áttört fátylakból állt, és mezítláb lépegetett a harmatos, friss füvön.

- Ne higgyetek a szemeteknek - suttogta Hajnal Árnyék, és hangsúlya egyértelművé tette, hogy mire gondol. - Ez a nő alakváltó. Egyetlen célja, hogy minden férfit elcsábítson.

- És minden nőt - tette hozzá Marianna. - Nem kivételezek senkivel.

Tizenhetesnek már a nyelvén volt a megjegyzés, hogy Mariannának rendkívüli esélyei vannak arra, hogy bárkit elcsábítson. Árnyék tekintete láttán azonban bölcsebbnek látta csendben maradni.

- Báládon Marianna az Eksztázis Kultuszát képviseli a Kilencek Tanácsában - magyarázta Kallikos. - Ezen kívül Balador kormányzója. Ez a Kultusz albirodalma a Horizonton belül. Marianna varázshatalmát csak szépsége múlja felül.

A szőke nő felkacagott.

- Drága Kallikos - mondta a szenvedély halovány árnyalatával a hangjában -, hízelgéssel nálam bármit elérhetsz!

Mosolyát az egész csapat felé megvillantotta.

- Tisztázzunk néhány esetleges félreértést. Azért ülök a Tanácsban, mert csak néhány kivételezett tudhatja, hogy Kallikos még él. Ő az igazi mester. Most pedig áruljátok el, kik vagytok, hogy illendően üdvözölhesselek benneteket.

- Sam Haine, báni Verbéna - mondta Sam. - Ez az óriás itt a barátom és társam, Albert du Clair, báni Verbéna. A fiatal hölgy Hajna1 Árnyék, báni Akasha Testvérisége. Ezt a nagydarab, szőrtelen fickót, akinek mindjárt kiugrik a szeme a helyéről, egyszerűen csak Tizenhetesnek szólítjuk. Szegénynek kissé hiányos az emlékezete, de az biztos, hogy a Tradíció valamilyen fontosabb varázslója. Reméljük, hogy talán itt, Horizonton sikerül megtudnunk igazi nevét és személyiségét.

Tizenhetes legyűrte a kísértést, hogy most hozakodjon elő Ethan Phillips nevével és Scarlett Dancerrel. Valamilyen maga előtt is homályos okból többet akart tudni előző életéről és valódi identitásáról, mielőtt az egész világnak elkürtölné. Éppen elég különös és megmagyarázhatatlan esemény történt vele az utóbbi pár hétben ahhoz, hogy igen óvatossá váljon.

- Milyen érdekes - jegyezte meg Marianna. Vakító mosolyt villantott Tizenhetes felé. - Egy emlékeit vesztett férfinak sok tanulnivalója van. És nincsen tele a feje begyöpösödött előítéletekkel.

- Elég a haszontalan fecsegésből - szólt közbe Kallikos kissé türelmetlenül. - Marianna, ne flörtölj Tizenhetessel. Hajnal Árnyék még ideges lesz a végén, nekem pedig szükségem van az éberségére. Megértetted?

- Természetesen - válaszolta Marianna. - Tekintettel a vészhelyzetre, ma estére összehívtam a Tanácsot. Anélkül, hogy bármilyen részlettel szolgáltam volna - ez nem volt nehéz, hiszen semmit sem tudok -, elejtettem a célzást, hogy komoly katasztrófa készülődik. Olyan, ami felboríthatja a Kiteljesedés Háborújának eddigi egyensúlyát. Mivel nem szoktam a levegőbe beszélni, szavaim kellő figyelmet keltettek. A Kilencek közül legalább öten vagy hatan itt vannak, és számításom szerint el fognak jönni. Ez pontosan kétszer annyi tanácstag, mint amennyien az Ötvennyolcadik Tanácson megjelentek. És régi ismerősöd, Doissetep-i Porthos is jelezte érkezését.

- Milyen stílusos - mondta Kallikos komoran és keserűen. - Milyen szörnyen stílusos.

 

NyoIcadik fejezet

 

- Ébresztő - susogta a hang Sharon Reed fülébe. - Öltözz fel. Indulnod kell.

Sharon azonnal felriadt, és a fluoreszkáló órára nézett. Néhány perc múlva hajnali három. Fürgén kipattant az ágyból és felhúzta a cipőjét. Általában meztelenül szokott aludni. Ma éjjel teljesen felöltözve feküdt le, és a takarókon aludt. Sem ő, sem Ernest Nelson nem hitték ugyan, hogy gondok lehetnének, de mindketten szerettek minden eshetőségre felkészülni.

- Mi történik? - formázta a szavakat hang nélkül. Néhány órával a John Doe-val történt megbeszélés után Nelson rövid látogatást tett a nő szobájában. A felszínes csevegés közben miniatűr adó-vevőt csúsztatott a kezébe, amit a Komplexum raktárából szerzett. Az alacsony frekvenciájú szerkezet segítségével a lehallgatás veszélye nélkül beszélgethettek. - Valami gond van?

- Nem tudom - válaszolta Nelson. - Az este korábbi részében parányi szenzorokkal szórtam tele néhány folyosót. Az utolsó tíz percben egyik sem jelzett mozgást.

- Na és?

- Hallottál már olyan Komplexumról, ahol nem nyüzsögtek éjjel-nappal a technikusok? - kérdezett vissza Nelson. - Valaki kilőtte a szenzoraimat. Valaki, vagy valakik. Ha az én érzékelőimet sikerült hatástalanítaniuk, lefogadhatod, hogy az épület egész figyelőrendszere is bedöglött.

- Ez csak rajtaütés lehet - mondta Sharon. Felállt az ágyról. Benyúlt a párnája alá. - Jól előkészítették.

- Én is így gondolom - válaszolta Nelson. - Úton vagyok a szobád felé. Ötvenhét másodpercen belül ott leszek.

- Siess! - kiáltotta Sharon, amikor hirtelen berobbant a szobája ajtaja. Három hentesbárdot szorongató, hatalmas alak állt a folyosóról beszűrődő fényben. Tébolyult röhögéssel lódultak meg befelé. -Társaságot kaptam.

Első sorozata a mellkasán találta a baloldali férfit. Az meglepett üvöltéssel csapódott a falnak. Amikor ismét ellátták őket felszereléssel, Sharon, külön kívánságára kapott egy Űzi géppisztolyt. Kiváló mesterlövész volt, és azóta a töltött fegyverrel a párnája alatt aludt.

A második sorozat a középső férfit találta telibe, amikor az már a szoba közepén járt. Legalább tucatnyi golyó csapódott az arcába, és a feje lottyadt sütőtökként robbant cafatokra. Vér és agyvelő fröccsent a falra meg a padlóra, a támadó pedig élettelen rongycsomóként roskadt össze az ágy mellett.

- Most megvagy! - üvöltötte a harmadik idegen, és a nőre vetette magát. Sharon elkeseredetten kapta a levegőbe a fegyvert. Fényes acélon csillant a fény, és a bárd lecsapott. Szikrák pattogtak, fém csikordult fémen. A váratlan támadástól teljesen elzsibbadt a keze. A bárd és a géppisztoly messzire repült.

A roppant alak diadalittasan felmordult, aztán torkon ragadta Sharont. Vaskos virsliujjak markolták a nyakát. A férfi mellkasán és karján kidagadtak az izomkötegek - hüvelykujját Sharon gégéjébe nyomta, majd elkezdte kiszorítani belőle a levegőt.

- Lecsavarom a fejedet! - hörögte. Arca tébolyult haragtól vonaglott. Sharon arcon köpte.

Az őrült felsikoltott, nem dühösen, hanem a váratlan fájdalomtól. Sziszegő sav marta bele magát az orrába és az arcába. Bőre megfeketedett, aztán égett papírként foszlani kezdett. Sharon Reed nem csak második szívet műttetett a testébe. Evekkel ezelőtt savmirigyeket ültettek a szájába. Közelről olyan mérgező bírt lenni, akár egy kobra.

- Csókolózzunk? - vicsorgott a nő, és a megmaradt folyadékot a férfi szájába köpte. Az őrült fájdalomtól sikoltozva, torkát markolászva ugrott hátra. Véres hab verte ki a száját. Vadul tántorgott, majd megbotlott az ágy lábában és végigvágódott a takarón. Teste egy darabig görcsösen rángatózott, aztán elcsendesedett. A savba kevertek némi gyorsan ölő mérget is.

Sharon mögött sötét árnyék moccant, és ez azonnal letörölte az arcáról a kegyetlen mosolyt. Az első támadó feltápászkodott a földről, szétrongyolódott inge alól golyóálló mellény villant elő. Machete-szerű fegyvere megcsillant a folyosóról beszűrődő fényben. Sharon pillantása végigcikázott a szobán. Géppisztolya a padlón hevert, pontosan ellenfele lábai előtt. A férfi gügyén felvihogott, aztán egyetlen rúgással messzire repítette a fegyvert.

- A játéknak vége - jelentette ki. Széles mozdulatokkal lengette a pengét maga előtt. Lassan közeledett, óvatosan kikerülve a vértócsákat. Egy pillanatra sem vette le a szemét a nőről. Sharon teste megfeszült, és minden akaraterejét összeszedte.

Az egész padló megremegett, amikor a váratlan, mély döndülés végigvisszhangzott a folyosókon. A nagydarab férfi megtántorodott; a folyosón pislogni kezdtek a fények. A pillanatnyi lehetőséget kihasználva Sharon átformálta a valóságot, és a maga hasznára fordította a véletlenek hatalmát. Ellenfele valahogy vértócsába lépett a síkos padlón. A férfi elveszítette egyensúlyát, és meglepett kiáltással hátrazuhant. A machete a levegőbe repült, ő pedig elvágódott a földön. Sharon máris ott tornyosult fölötte, ujjai a támadó szemét keresték. Méregkészlete kifogyott ugyan, de körmei kemények voltak, akár az acél.

Az épületet újabb robbanás rázta meg, és a padló ismét megvonaglott alattuk. Sharont hátravetette a rázkódás ereje, és egy pillanatra eleresztette ellenfelét. A nagydarab férfi felmordult, és öklével a nő fejére sújtott. Sharon félig kábultan megpróbált visszaütni. Végigkarmolt támadója mellkasán, de megfeledkezett a golyóálló mellényről. Karmai nem bírták átlyukasztani az anyagot.

Az izzó szemű őrült Sharon torkába bokszolt. A nő levegőért kapkodva fordult le róla, és az ágy lábához zuhant. Az óriás négykézlábra kecmergett, aztán meglódult előre: homloka Sharon gyomrába vágódott. A nő szemét a fájdalom könnyei öntötték el. Sikertelenül próbálta megragadni a férfi tarkóját, hogy letéphesse a fülét. Bármit, csak megmeneküljön.

- Meghalsz, ribanc - mordult fel az őrült. - Most!

Felemelte roppant öklét, hogy bezúzza Sharon arcát. Aztán megdermedt mozdulat közben.

- Nem most - hallatszott a háta mögül. A tébolyult támadó öklét acélujjak fogták satuba. Ernest Nelson végre megérkezett.

A kíborg ujjai egyre szorosabban markolták az őrült kezét, és az felüvöltött, amikor száraz gallyakként roppantak el a csontjai. Nelson egyetlen mozdulattal, puszta erővel lerántotta Sharonról a támadót és a levegőbe hajította. Másik kezével azonban még röptében elkapta a férfit - keményen beleöklözött az arcába. Az őrült holtan zuhant a padlóra, arcából mindössze felismerhetetlen, véres roncs maradt.

- Bocs a késésért - mondta Nelson, és felsegítette Sharont. - Áramtalanították az összes liftet. Gyalog kellett felmásznom erre a szintre.

- Mi volt az a robbanás? - kérdezte a nő, aki fejét rázogatva próbálta kitisztítani a fejét. Teste sok mindent kibírt, de az ökölharchoz nem szokott hozzá. - Hol?

- Szerinted? - kérdezett vissza Nelson. - John Doe irodájában. Az volt a támadás elsőrendű célpontja. Ezek a lököttek egyszerű rohamosztagosok voltak, egyetlen céljuk a zavarkeltés lehetett. Itt Doe fejére ment ki a játék. Gondolom, valaki nem akarta, hogy átnézze a feljegyzéseket. Neki annyi. Szerencsére bárki is állt a támadás mögött, rólunk nem tud. Legalábbis még nem.

Nelson sötét ballonkabátot és arcát eltakaró, lehajtott karimájú kalapot viselt, és pontosan úgy nézett ki, mintha egy detektívtörténetből szökött volna. Egyedül acélujjai csillogása árulkodott a gépekkel kötött bensőséges szövetségéről.

- Legjobb lesz, ha eltűnünk innen - intett a folyosó felé. - Ezt a helyet lerohanták. Ha maradunk, velünk is végeznek.

- Kicsodák? - kérdezte Sharon, miközben felkapta az Uzit a padlóról. Átlépett három támadója holttestén, és az ajtó felé indult. - A Tradíciók biztosan nem. Ez nem az ő stílusuk.

- Nefandusok - válaszolta Ernest Nelson. - A tudományos gondolkodás meggyalázói. Deviánsok a pokolból.

Sharon megnedvesítette az ajkát. Hirtelen egész testét fagyos érzés dermesztette meg.

- Azt hittem, már régen kirugdostuk őket a külső űrbe!

- Csak a propagandaanyagokban - mondta Nelson. - A megrontott elme kiszűrésére nincs biztos módszer. A gonosz elpusztíthatatlan. A nefandusok remekül keverednek az emberekkel. A Látókról nem is beszélve. A kellő pillanatra várva álcázzák magukat. Csak akkor jössz rá, hogy a legjobb barátod egy tömeggyilkos őrült, amikor előbújik az álca mögül.

Nelson vigyorgott — láthatóan remekül szórakozott.

- Készen vagy? - kérdezte.

- Ennél felkészültebb már nem is lehetek - mondta Sharon. Kiléptek a folyosóra. Teljesen üres volt. A nagy csendben Sharon hallotta a távolban kerepelő automata fegyverek hangját. És a szörnyű fájdalomtól sikoltozó emberek kiáltásait.

- Van valami terved? - kérdezte.

Nelson egy ajtóra mutatott a falban, tőlük harminc lábnyira.

- Persze. Letöltöttem a hely térképét a memóriámba. Három emeletnyit mászunk felfelé a tűzlépcsőn - mondta. - Ugyanilyen folyosóra érkezünk majd. Ötven lábra onnét elágazáshoz érünk. Balra megyünk. Egészen a folyosó végéig. Ott találunk majd egy lépcsőt. Még egy emelet, és a garázsban vagyunk. Ott lecsapunk egy páncélozott járgányra, és nyomás kifelé.

- Kivitelezhetően hangzik - töprengett Sharon, miközben gyors léptekkel megindultak az ajtó felé. - Számításaid szerint mekkora esélyünk van meglépni?

Nelson ismét elvigyorodott.

- Mindent összevetve egy az ezerhez saccolom. Ne feledd, éppen egy jól szervezett rajtaütés közepén vagyunk. Hordányi nefandus tör-úz idebent néhány köpönyegforgató technikus irányítása alatt. Felszerelésünk és fegyverzetünk van olyan erős, hogy komoly károkat tegyünk bennük, de képtelenek lennénk mindegyikükkel elbánni. Biztosan van köztük néhány pokolfajzat, amik majd gondoskodnak John Doe-ról. Ha a megszokott menetrendet követik, néhány igen nagy hatalmú Rendszertelen Elem vezeti a csapatot. Jobb, ha nem találkozunk velük.

Megérkeztek az ajtóhoz. Nelson egy intéssel hátraparancsolta nőt.

- Fogd be a füled - tanácsolta.

Apró holmit húzott elő ballonkabátja alól. Óvatosan megmarkolta a kilincsgombot. Lassan, hangtalanul elfordította, aztán kilökte az ajtót, behajította az apró tárgyat és becsapta az ajtót. Egy pillanat múlva az acéllap hirtelen kidomborodott, mintha pöröllyel vágtak volna rá bent-ről.

- Lökéshullám-gránát - magyarázta Nelson. - Zajtalan, de hatásos. Kicsinálja a belső fület. Ha valakit mozogni látsz a lépcsőn, először lőj, aztán kérdezz.

- A mi embereink is lehetnek - mondta Sharon. Nelson vállat vont.

- Gondolj rájuk úgy, mint a háború ártatlan áldozataira. Nincs időnk megnézni a papírjaikat. Vedd úgy, hogy mindenki az ellenségünk.

Nelson kinyitotta az ajtót, és belépett a lépcsőházba. Sharon követte. A kiborg arrogáns volt és egyszerű, de tudta, hogy igaza van. Túlélésük záloga a könyörtelenség. Nincs kegyelem.

A lépcsők cikcakkban emelkedtek felfelé. Minden emeleten volt egy pihenő és egy forduló, ahol a lépcsősor kanyarodott. Olyan gyorsan kapaszkodtak felfelé, amilyen gyorsan csak tudtak. A félúton útjukba kerülő forduló üres volt. A következő szinten egy magányos nőbe botlottak, aki a kijárati ajtó előtt hevert fülére szorított kezekkel, nyöszörögve. Fekete, testhezálló ruhát viselt és három kést hordott az övében. Mind a hármat vér borította. Sharon könyörtelenül fejbe lőtte.

A második forduló is üres volt, akárcsak a második szint kijárata. Sharon már éppen megindult a következő forduló felé, amikor Nelson a vállára tette a kezét.

- Kinyitották a következő szint ajtaját - suttogta. - A hangok alapján hárman vagy négyen lehetnek. A legjobb, ha kereszttűzbe fogjuk őket. Hasalj a földre, a fal mellett. Célozz a lábukra. A többit bízd rám.

Sharon végignyúlt az acélpadlón, könyökével az első lépcsőfokra támaszkodott. Az Uzival kicsivel a következő, tíz lépcsővel magasabban található forduló padlószintje fölé célzott. Nelson a másik lépcső tetején kuporgott, amelyen éppen az előbb ereszkedtek le. Mindkét kezében tömpe orrú pisztolynak tűnő fegyvert szorongatott.

Sharon most már hallotta a közeledő ellenfelek hangját. Beszélgettek, de csevegésük zagyvaságnak tűnt. A Sárkánybeszéd, a nefandusok titkos nyelve. Sharon ujja megfeszült a ravaszon.

Egyszerre négyen bukkantak fel a fordulóban. Két férfi és két nő, mindannyian az UVR technikusainak egyenruhájában. Sharon egy másodpercre elbizonytalanodott - aztán azonnal tüzet nyitott, amikor meglátta a kezükben szorongatott késeket és az övükön himbálózó iszamós trófeákat. A csapat igen szorgalmas lehetett. Összesen fél tucat fej verdeste csípőjüket - meredt szemű, vértől és agyvelőtől csöpögő maradványok.

Ilyen közelről Sharon el sem téveszthette őket. Golyók fúródtak a négy idegen lábába és cafatokra tépték a térdüket és a combjukat. Sharon nem hagyta abba, addig pásztázta lövedékekkel a fordulót, amíg az Űzi ki nem ürült. Két fejvadász a falnak csapódott; a másik kettő elterült a földön. És mégis, mindannyian a fegyvereik után tapogatóztak, amíg Ernest Nelson plazmasugara ropogósra nem sütötte őket.

- Egy dolgot ne feledj el soha - mondta a kiborg, és a még mindig füstölgő hullákhoz sietett. - Ezeket nagyon nehéz megölni.

Durván fejbe rugdosta az összesét.

- Ne hagyj hátra semmit, ami még mozoghat. Félelmetes, hogy ezek a Túlon Túliak mit életre nem keltenek. Hidd el nekem, nem túl mókás dolog megpróbálni kinyírni egy hullát.

A lépcsőházat hirtelen fültépő, rettenetes kínszenvedésről árulkodó sikoly töltötte be. Könyörtelen határozottsággal visszhangzóit végig a lépcsők felett, és fájdalmasan szúrt Sharon dobhártyájába.

- A pokolba - mordult fel Nelson, miután elhalt a hang. - Erre rákeféltünk. Tűnjünk el innen. De gyorsan.

- Ki volt ez? - kérdezte Sharon. Még soha nem látta a kiborgot ennyire elkeseredettnek. Nelson már javában loholt felfelé a lépcsőn. Sharon elhajította az üres fegyvert és utána vetette magát. - Vagy kérdezzem úgy, micsoda volt ez?

- A feljegyzésekben Sikoltóként szerepel - mondta a kiborg. Arca halottfehérre sápadt. - Az utóbbi tíz évben legalább tucatnyit kinyírt a legjobb embereink közül. Erről a hosszú, elnyújtott sikolyról lehet felismerni. Azt jelenti, hogy megérezte a jelenlétünket. Rendkívüli tehetséggel kutatja fel és pusztítja el a magas szintű technikusokat és adminisztrátorokat. Az olyanokat, mint mi.

- Hogy néz ki? - kérdezte Sharon, aki kétségbeesetten próbált többet megtudni a szörnyről. A harmadik emeleten jártak. Nelson már nyúlt a folyosóra nyíló ajtó kilincséért. - Milyen módszerei vannak?

- Átkozott legyek, ha tudom - válaszolta a kiborg. - Eddig az összes olyan ügynökkel végzett, aki valaha is találkozott vele. Az áldozatok szilánkokká zúzott csontokkal hevernek egy nagy tócsában. De ennél többet senki sem tud. Az üvöltése mindenféle adatátvitelt megakadályoz.

A második sikoly tovább tartott, mint az első. Sharon a fülére szorította a kezét. Feje lüktetett a átható vibrálástól. A zaj egyszerűen tébo-lyító volt.

Amikor pár másodperc múlva megszűnt a lárma, Nelson szemébe nézett. A kiborg bólintott, arca a gyűlölet és a félelem fintorába torzult, mintha így válaszolna a kimondatlan kérdésre. Igen, a Sikoltó közeledett.

- Nincs vesztegetni való időnk - mondta Nelson plazmapisztollyal a kezében. - Végig a folyosón, aztán balra. Fel a lépcsőn, egy forduló, és a garázsban vagyunk. Csapj le bármire, amit el tudunk vezetni.

A kiborg kicsapta az ajtót. Sharon előtt egy pillanatra felvillant egy csomó ember, nem túl messze tőlük. Nelson nem hagyott nekik időt cselekedni. Plazmafegyvere tüzet okádott. A levegő szikrázott az elektromosságtól és mindent betöltött az égett hús bűze.

- Gyerünk! - mordult fel a kiborg. Megragadta Sharon karját, és berántotta a folyosóra. - Mozgás!

Mögöttük, a becsukott ajtó mögött tompán felüvöltött a Sikoltó. A szörny már a lépcsőházban járt és minden percben egyre közelebb ért.

Sharon lerázta magáról a pánik utolsó béklyóit is, aztán átvetette magát a folyosót eltorlaszoló füstölgő hullakupacon. Nelson, roppant köpönyegként rebbenő ballonjában rohanva, éppen elérte az elágazást. Megtorpant, és először jobbra, majd balra fordította a fejét, mintha hallgatózna. Aztán káromkodott egyet, és elkezdte felemelni plazmafegyverét. Mielőtt a mozdulatot befejezhette volna, új veszedelem tört rájuk.

A jobboldali folyosóból zúdult elő dübörögve: hatalmas, több mint két méter magas alak volt, roppant vállakkal, négy majomszerű karral és hordószerű mellkassal. A teremtmény arcát tátogó, óriási, sárga agyarakkal csipkézett száj és a két lapos orrlyuk fölött pislogó egyetlen szem alkotta. Állatias hördüléssel megragadta Ernest Nelsont, átkarolta a karjaival és elkezdte kiszorítani belőle a levegőt.

Fomorík. A Sötét Urak tébolyult ember-tanítványai, akiket rontás és rothadás torzított és alakított át jelenlegi formájukra. A habzó szájú, rákvörös rém egyre szorosabb, kettős ölelésbe forrt a kapálózó kiborggal. Nelson még mesterségesen megnövelt erejével sem volt képes kitörni a szorításból.

Sharonban egy pillanatra felmerült a gondolat, hogy magára hagyja a kiborgot. Innen már valószínűleg egymaga is boldogulna. De bármilyen csábítóan is hangzott ez a megoldás, elvetette. A sikeres szökés még nem garantálta a túlélést. Az életben maradáshoz szüksége volt Nelson erejére és képességeire.

Miután sikerült döntenie, Sharonnak gyorsan ki kellett találnia valamit Nelson megmentésére. A Sikoltó már nem lehetett messze, és a kiborgot szorongató négykarú torzszülött lassan, de biztosan össze fogja roppantam.

Sharon kifogyott a méregből. Méreggyűrűje is kiürült. Az üres Uzit elhajította. Mivel nem volt más választása, az egyetlen megmaradt fegyverét használta: a kezét.

Rávetette magát Nelson hátára. Lendülete megingatta ugyan a szörnyeteget, de nem eresztette ellenfelét. Sharon nem érdekelte. A rém ölelő karjait használva lépcsőfokokként felmászott Nelson vállára. A vörös valami dühödten felüvöltött, de a kiborgot nem merte elengedni.

Nem volt idejük finomkodni. Sharon könyörtelenül ellenfele szemébe vájt bal keze három középső ujjával. Forró vér fröcskölt végig a karján. Még mélyebbre nyomta a kezét, karmai belemélyedtek a lágy szövetbe. A lény felvonyított fájdalmában - üvöltése majdnem túlszárnyalta a Sikoltóét -, aztán szétcsapta a karjait. Nelson a földre zuhant, Sharon pedig messzire repült. A fomori vakon támolyogva visszahátrált a jobb oldali folyosóba.

- Gyerünk! - Sharon felsegítette Ernest Nelsont. A kiborg kábának és zavarodottnak tűnt. - Mindjárt ott vagyunk.

A hátuk mögött kicsapódott a lépcsőház ajtaja. Sharon ellenállt a kísértésnek, és nem nézett hátra. Félig vitte, félig hurcolta magával Nelsont, úgy botladozott be a baloldali folyosóba. A Sikoltó üvöltésétől megremegtek a falak. Sharon úgy érezte, mindjárt szilánkokra robbannak a fogai. Fekete pöttyök kavarogtak a szeme előtt. Ereiben tűzforrón lüktetett a vér. Térdre rogyott. A világ elsötétedett.

Aztán abban a pillanatban, amikor érezte, hogy kezd elszivárogni belőle az öntudat utolsó pár foszlánya is, a folyosó levegője megremegett és kínlódva megvonaglott. A Sikoltó vonyítását mintha elvágták volna. Sharon felemelte kótyagos fejét. Néhány lépésre tőle Ernest Nelson támasztotta a falat.

- Volt még egy gránátom - mondta a kiborg. Sharon alig értette, amit mond. Gyanította, hogy valószínűleg még órákig eltarthat, mire visszanyeri a hallását. Már ha él addig. - Olyan messzire dobtam, amennyire csak tudtam. A Sikoltó észrevette, és visszaugrott a lépcsőházba. Jobb, ha sietünk. A robbanással csak másodpercekre tarthatjuk fel.

- Láttad? - kérdezte Sharon, amikor már az utolsó lépcsősor felé vezető alagútban sántikáltak. - Láttad?

- Csak egy villanásra - válaszolta Nelson. - Ember. Alacsony, de széles. - Pillanatra elhallgatott, mintha valami nehezen megmagyarázható dolgot próbált volna szavakba önteni. - Olyan... furcsa volt. Nem tudom megmagyarázni, miért, de valami nincs rendjén vele. Az arca, a szája... torz. Rendellenes. Nem emberi.

Sharon bólintott. Nem igazán értette, de mégis fontosnak tartotta Nelson észrevételét. A Sikoltó üvöltése, a szörnyűségesen megcsonkított áldozatok és a kiborg nem túl részletes leírása mind félelmetesen ismerősnek tűnt valahonnan. Túl ismerősnek ahhoz, hogy déja vu legyen. Sharon múltjában valahol ott rejtőzött a kulcs a Sikoltó kilétéhez.

A garázshoz vezető lépcsőn jártak, amikor ismét felharsant a Sikoltó vonyítása. A távolság és a lépcsőház szigetelt fala elviselhetővé, ám még mindig gyötredelmessé tompította a hangot. Ostorként hajszolta őket egyre tovább és tovább, utolsó erőtartalékaikat is kisajtolva elcsigázott izmaikból.

- Igyekezzünk - nyögte Nelson. Sharonnal egymást támogatva araszoltak felfelé a végtelen lépcsősoron. - Igyekezzünk.

Mindketten félholtak voltak, mire megérkeztek a garázshoz vezető pihenőre.

- Tiszta a levegő - mondta Nelson. - Nincs itt senki.

A kiborg tucatnyi fekete Cadillac mellett kísérte végig Sharont, amíg meg nem érkeztek az első látásra a telefonszerelők furgonjára hasonlító járműhöz.

- Szerencsénk van - jelentette ki Nelson, miután a székek alatt tapogatva meglelte a kulcsokat. Másodpercekkel később a motor dübörögve életre kelt. - Az ÚVR paranoid seggfejei állandóan telepakolják a járgányaikat csapdákkal. A robbanószerek hatástalanításához meg túl sok idő kellene. Ráadásul én ezeket a kis aranyosokat jobban szeretem. Megfigyelésre és kémkedésre tervezték őket. Igen sokat kibírnak.

Megpöccintett egy kapcsolót.

- Két gépágyú - jelentette ki mosolyogva. Sebességbe tette a járművet, kikormányozta a furgont a parkolóhelyről és bekanyarodott a Kijárat felirattal kijelölt sávba. - Nyomkövetőkkel meg robbanólövedékekkel tömve. Most már adhatunk nekik.

- Sajnálatos módon - mutatott Sharon a rámpa végén álló őrposztra - ők is adhatnak nekünk.

A kijáratot két nagy teherbírású, egymással szembefordított furgon torlaszolta el. Mögöttük majdnem egy tucat, sörétesekkel, vadászpuskákkal és késekkel felfegyverzett ember és fomori ácsorgóit. A hátuk mögött a leeresztett acél garázsajtó komorlott.

A nefandusok észrevették a szervizfurgont és azonnal lőni kezdtek. A kocsi tetején és szélvédőjén golyóeső kopogott végig. Sharon hátrahőkölt, de az üveg kitartott.

- Prímium szálakkal van megerősítve - mondta Nelson. - Kapaszkodj.

Rátaposott a gázra. A motor feldübörgött, a kerekek vinnyogva kaparták az aszfaltot. A jármű megrázkódott az elfojtott dühtől, amikor a kiborg a padlóig nyomta a pedált.

Mögöttük szörnyűséges sikoltás harsant a lépcsőházból. A szélvédőn pókhálószerű repedések jelentek meg. Nelson káromkodott.

- Húzódj lejjebb - parancsolta. - Takard el a szemedet.

A kiborg gépies pontossággal zongorázott végig a műszerfal kapcsolóin. A két ágyú mély döndülései fülsüketítően visszhangoztak a garázsban. Két halálos sugár csapódott az utat eltorlaszoló két furgonba. Acéllemezek vonaglottak, amikor a járműveket telibe kapták a gyújtólövedékek. A járműveket jól hallható hang kíséretében beterítette a lángtenger. Mintegy válaszképpen, a furgon szélvédője üvegszilánkok függönyévé robbant.

A kormánykerék alatt kucorgó Ernest Nelson a legnagyobb fokozatba lökte a váltót. A szervizautó rakétaként lőtt ki előre. Sharon meredt szemmel figyelte, hogy egyenesen a két lángoló roncs felé dübörögnek. Nem is volt ideje megijedni. Az egyre hihetetlenebb sebességre gyorsuló jármű bevágódott a két jármű közé... és áttört rajtuk. A nefandusok nem számítottak többé: haldokoltak vagy már meghaltak. A Sikoltó még túl messze volt ahhoz, hogy gondot okozzon. Egyedül a súlyos acélajtó állta útjukat.

Nelson a fékre taposott és félrerántotta a kormányt. Sharon el sem tudta képzelni, mit csinál. De nem is lett volna ideje megkérdezni. A teherautó orra most a bejárat jobb oldali falrésze felé nézett. Feldübörögtek az ikerágyúk. A vakolatból és a téglából csak porfelhő maradt. Nelson, aki baljával a kormányt markolta, padlóig nyomta a gázpedált. A teherautó meglódult. A kiborg jobbjában tartott plazmafegyver energiasugarat okádott a hiányzó szélvédőn keresztül.

A bejáratot elzáró megerősített acélajtó ellenállt volna a támadásnak; nem úgy, mint a rendes, hétköznapi fal. A szervizfurgon kerekei diadalmasan csikorogtak a cementen, és a jármű kirobbant a Dynamic Security társaság főhadiszállásáról - egyenesen az ébredező Albany egyik utcájára.

- Mondtam, hogy átnéztem a hely egész térképét - nevetett Nelson, és nagyobb fokozatra váltott. - Gondoltam, hogy lezáratják azokat az átkozott ajtókat. Gyorsan szabaduljunk meg ettől a dögtől, aztán találjunk valamilyen más szállítóeszközt.

Húsz perccel később, a használt autótelepről lopott öreg Ford kormánya mögött ülő Sharon hatalmasat sóhajtott - úgy érezte, hosszú órák óta először. Nelson vidáman vadászott az éterben, hátha talál olyan adót, ahol indusztriális technót sugároznak.

— Hihetetlen - jegyezte meg Sharon fejcsóválva. - Még mindig élünk. Ráadásul még azt is tudjuk, hogy az AW-terv kiagyalója nem szeretné, ha bárki megtalálná. Most már csak a kilétét és a jelenlegi tartózkodási helyét kellene kiderítenünk.

- Dr. Lauri Coup - mondta Nelson somolyogva. - Indianapolisban él, Indiana államban. Tehát ez az úti célunk.

Sharon a kiborgra meredt.

- Honnan tudod? - kérdezte döbbenten.

- Miközben Doe-val beszélgettünk, hagytam nála poloskát - magyarázta Nelson. - Egy szúnyog méretű kis adót. Remekül kiegészíti digitális látásomat. Lauri Coup. A számítógépes keresés lefuttatása után az ő neve bukkant elő. Ő állt elő a mintázat-klón ötletével.

Elvigyorodott.

- Mégsem vagyok annyira hülye, mi? Sharonnak el kellett ismernie, hogy valóban nem.

 

Kilencedik fejezet

 

- Charles Klair - mondta a hang -, nyisd ki a szemed.

Klair lomhán engedelmeskedett. Úgy érezte, mintha vattával tömték volna ki a fejét. Nehezére esett gondolkodni, és nem nagyon emlékezett rá, mi történt vele a közelmúltban. Halovány árnyak, állandóan váltakozó álmok villantak fel előtte, volt valami zavaros látomása a tökéletes sötétséggel kitöltött nyílásról, de mindent elnyelt a zavarodottság örvénye.

Egy hatalmas ágy közepén hevert, fejét két puha habszivacs párnával polcolták fel, kezét világoskék takarón nyugtatta. Hátul lazán megkötött, világoskék kórházi köntöst viselt. A szoba, ahol tartózkodott, nem volt nagy, a berendezést mindössze egy alacsony fiókos szekrény, egy nagy tükör és az ágy mellett álló szék alkotta. Minden fehér színű volt -steril, színtelen, fertőtlenítő-fehér.

Klair lassan körülnézett, hátha talál egy órát. Nem talált. A szobában egy árva lélek sem tartózkodott és hangszórót sem látott. El sem tudta képzelni, honnan jött a hang, ami felébresztette. A csupasz falakon nem díszelgett semmilyen kép. Nem volt se tévé, se rádió. Ezt a szobácskát gyógyulásra, nem pihenésre tervezték. Az egyetlen ajtó vele szemben nyílt a falban. Meglepő módon ablakokat sem vágtak a falba.

Nagy levegőt vett. Kilégzés. Aztán még egyszer. Még egyszer. Az agyát borító köd lassan oszlani kezdett. Megrázta a fejét; most már teljesen ébernek érezte magát. Volt egy halovány gyanúja, hol lehet, de inkább nem kalandozott tovább ebbe az irányba. Évtizedeken át élt a logikus gondolkodás adományával, tehát nem látta értelmét, hogy most kezdjen el haszontalan spekulációkkal foglalkozni. Charles Klairnek csak a tények számítottak - a lehetőségek nem.

Óvatosan és elővigyázatosan megtapogatta az arcát, a törzsét és a lábát. Pontosan ugyanazt érezte, mint mindig, de valahol az agya mélyén ott bujkált a tudat, hogy valami mégis más, és ez idegesítette. Mesterséges szeme tökéletesen működött, akárcsak biomechanikus keze. Mellkasán lágyabbnak érezte a bőre tapintását, de semmilyen heg vagy seb nem utalt beavatkozásra. Egy gondolat azonban mégsem hagyta nyugodni: biztosan nem ok nélkül fekszik kórházban. Felmerült benne a gondolat, hogy feláll és megpróbál kimenni az ajtón, de végül elvetette. Olyan helyzetben, ahol nincsenek válaszok, jobb, ha nem tesz fel kérdéseket.

Egy perccel később kinyílt az ajtó. Magas, vékony, sötétbarna hajú férfi állt az ajtóban. Bozontos szakállát és vastag keretes szemüveget viselt. Kék orvosi köpeny és fehér papucs volt rajta; egyik kezében csiptetős táblát meg egy tollat szorongatott. A látogató ismerősnek tűnt, de Klair nem tudta, honnan. A látogató mögött, a kinti csarnokban alakok mozogtak és halk hangon társalogtak, de egyiküket sem látta tisztán. Megint furcsa, zavart érzés vett rajta erőt, bár nem tudta meghatározni az okát.

- Nahát, nahát, Charles - mondta a férfi, és az ágy végéhez sétált. A szívtájékán lógó műanyag kártya szerint Dr. Castilliónak hívták. - Hogy érzi magát? Végre felült. Az biztos, hogy jobban néz ki.

Klair biccentett, de nem szólt. Vadul kutakodott az emlékei között, hátha felismeri ezt az arcot, ezt a hangot. Végül csalódottan és dühösen feladta. Nem emlékezett rá.

- Még mindig a memóriaveszteségeivel kínlódik? - kérdezte az orvos, mintha csak olvasna a gondolataiban. Feljegyzett valamit a táblára. - Azt reméltük, végre helyrejött az idegszövet. Az agyat ért károsodásokat még a legfejlettebb eljárásokkal is rendkívül nehéz rendbehozni. Hamarosan visszatérek...

- Maga Dr. Ottó Castillio - szakította félbe Klair. A név egyszer csak előbukkant tudatalattija mélyéről. - Bronchopneumoniával kezelt tíz éves koromban. Ez negyven éve történt a marylandi Baltimore egyik kórházában, amely valószínűleg már régen nem létezik. Maga vagy halott, vagy nyugdíjas. És az a szoba sem más, mint az akkori kórterem egyszerű másolata, egyenesen a gyermekkori emlékeimből összerakva.

- Butaság - kuncogott a doktor. - Egyszerű déja vu, Charles. Egy komoly fejsebet szerzett ember őrült fecsegése. - Intett, mintha a széles mozdulattal igazolhatná a fehér szoba valódiságát. - Ha nem az Irgalmas Nővérek Kórházában van, mint ahogy állítja, akkor vajon hol?

Klair elfmtorodott. Lehunyta a szemét és kétségbeesett erőfeszítéssel megpróbálta összerakni az emlékezete peremén vonagló árnyékszerű képeket.

- Ez a hely... - kezdte, és megpróbálta megragadni azt a szót, amely majd minden összeránt egy képpé - Autochtonia.

- Nagyon jó - mondta az orvos. Arca már nem a középkorú, szakállas férfi arca volt. Vonásai megolvadtak, átrendeződtek és egy teljesen más ábrázattá alakultak. Összetett kép volt, a világ összes lakója, ezernyi különböző ember vonásaiból összerakott maszk. Klair már többször találkozott vele. - És én ki vagyok?

- Te vagy a Számítógép - válaszolta Klair -, az Iterációt irányító mesterséges intelligencia.

- Kitűnő - mondta a holografikus kép, amely az előbb Dr. Castillo volt. A szoba is megváltozott. Eltűntek a fehér falak, a tükör és a szekrény. Klair egy acélkamrában feküdt, körülötte hatalmas gépek, bonyolult áramkörök és szédítő mennyiségű orvosi és biomechanikus készülék zsúfolódott. A háttérben három távirányítású robot lebegett, a kijelzőket ellenőrizték és az ismeretlen rendeltetésű műszereket kezelték. Klair továbbra is ülő helyzetben maradt, de már nem ágyban hevert. A fejét és mellkasa felső részét leszámítva egész testét egy rekonstrukciós tartály zárta magába. Ezt kizárólag a legsúlyosabb vészhelyzet esetén használták.

- Mi történt velem? - kérdezte Klair. Hangja kezdett hisztérikussá válni. - Mi történt a testemmel?

- A jelzőfény - válaszolta a hologram sima, semleges hangja. - Amikor megnyílt a Szürke Begyűjtő és Autochtonia közötti átjáró, te éppen a kettő között ragadtál. Tested fele átkerült ide, a másik ottmaradt. Vagyis két darabra szakadtál. Szerencsére deréktájon, nem pedig függőlegesen. Létfontosságú szerveid nem sérültek meg.

- Az érkezési zónában tartózkodó HIT Mark VI-ok azonnal érzékelték jelenlétedet. Itt másképpen működnek a fizika törvényei, ezért még életben voltál, igaz, a halál küszöbén. Az őrrobotok azonosítottak és utasításomra idehoztak. Az elmúlt néhány napban az univerzum legfejlettebb technológiája segítségével újjáalkották és felerősítették a testedet. Egyedül az volt kétséges, vajon az elméd túlélte-e a traumát. Ezért voltunk annyira óvatosak a felébresztéseddel.

- Mit csináltatok velem? - kérdezte Klair. Mintha egy rémálom foglya lett volna, ahonnan nincs menekvés.

- Úgy vélem - mondta a hologram - kedvedre valónak fogod találni a végeredményt. Új alakod tökéletesen megfelel az Iteráció legfontosabb irányelveinek. Ember és gép igazi ötvözete lettél.

- Miért törődtél velem? - kérdezte Klair. A Számítógép nem értette meg az emberi érzelmeket, ezért mind együttérzésre, mind tapintatra képtelen volt. Habár Klair gyakran álmodott arról, hogy eggyéválik a géppel, nem ilyen drasztikus módon képzelte el. Ráadásul az MI indítékaiban sem bízott. A Számítógépnek tervei voltak, és Klairnek az elmúlt néhány hétben rá kellett döbbennie, hogy ezek közül néhány nem csak az emberiség Felvilágosodását szolgálja. - Mivel érdemeltem ki ezt a rengeteg erőfeszítést? Mitől vagyok ilyen különleges?

- Jól szolgáltál a Szürke Begyűjtőben, Klair számvevő - mondta a hologram. - Igaz, a feladatot nem bírtad végrehajtani. Nem hoztad el nekem a mintázat-klón testét. Azonban nagyon hamar világossá vált, hogy összeesküdtek ellened az események. A klón teljesen kifejlődött személyiséggel ébredt öntudatra, amelyet nyilvánvalóan előre beprogramoztak a DNS-ébe. A lény Velma Wade-del együtt pillanatokkal azelőtt tűnt el, mielőtt még a behatoló akaratmesterek megsemmisíthették volna. A Szürke Begyűjtő megszűnt.

A hologram arcát emberinek még távolról sem nevezhető kifejezés torzította el. Klair iszonyodó bámulattal meredt rá. Most tudatosult benne, hogy a Számítógép dühös. - Azt akarom, hogy megtaláld a klónt, olyan hamar, amennyire csak lehetséges. És ha megtaláltad, semmisítsd meg.

- Velma Wade... - ismételte Klair. - Akkor hát az Örökítők birtokában van?

- Nem - válaszolta a hologram gépies precizitással. Most már egyáltalán nem tűnt emberinek a hangja. - Feltételezésed inkorrekt. A helyzet sokkal bonyolultabb, mint hitted. Új tényezők, valóságváltozatok léptek be a képbe. Semmi sem az, mint aminek látszik.

- Nem értem - mondta Klair.

- Hamarosan mindent megtudsz - jegyezte meg a hologram. - De először tesztelnünk kell új testedet. Addig nem tehetünk semmit, míg nem nyerted vissza teljesen az emlékeidet, amíg nem vagy teljesen működőképes. Az ember és gép eggyé olvasztása még kísérleti stádiumban van. Akadhatnak hibák a rendszerben.

- Tehát én vagyok a kísérleti nyúl? - kérdezte Klair merészebben, mint általában. Már nem törődött semmivel.

- Inkább prototípusként gondolj magadra - mondta a hologram.

Megpróbálkozott egy mosollyal, de ettől sokkal félelmetesebben nézett ki. - Te vagy az ember/gép biokonstrukciók generációinak első példánya. Ha a technológia beválik, minden jövőbéli számvevőt kötelezünk rá, hogy amalgámmá váljon.

A hologram a robotok felé intett.

- Engedjétek ki Klair számvevőt a rekonstrukciós tartályból!

Öt perccel később a hatalmas kádból kiürültek a zöld folyadék utolsó cseppjei is. Klair meztelenül állt a laboratórium acélpadlóján. Végignézett a testén, és felvillant benne a kétség szikrája. Nem lehet, hogy az MI csak szórakozik vele? Pontosan úgy nézett ki, mint mindig, a bőrét leszámítva, ami kicsit fakóbbnak tűnt a szokásosnál - biztosan a tartomány különös fényei miatt fehéredéit ki ennyire.

- Nem változtam semmit - mondta ki hangosan, amit gondolt. - Érzem a padló hidegét a talpam alatt. Testemmel minden rendben, teljesen normálisnak tűnik. Nyomát sem látom az általad említett károsodásoknak.

- Ha látnád - felelte a hologram - semmit sem érne az egész. Sétálgass. Emeld fel a karodat, az egyik lábadat. Nyújtózkodj. Próbálj megcsinálni néhány gyakorlatot. Ezeket is normálisnak tartod?

Klair engedelmeskedett az utasításoknak. Lábát könnyedén, kényelmesen tudta mozgatni. Erősebbnek, egészségesebbnek érezte magát, mint valaha. Csak néhány fekvőtámasz után vette észre a különbséget.

- Az ujjaim - mondta óvatosan megtapintva a húst. Megérintett az arcát. - A szemem. Eddig biomechanikus beültetéseim voltak. - A hologramra meredt. - Ezek nem lehetnek valódiak. A végtagok nem nőnek ki egyik napról a másikra.

- Minden jelenlévő egységnek! Megtámadni a GH23765 számú emberi alanyt! - utasította a hologram a három robotot, oda sem figyelve Klair megjegyzésére. - Tépjétek darabokra!

Klair káromkodott. Ez váratlanul érte. Mielőtt mozdulhatott volna, már körül is vették. Három irányból készült rá lecsapni a halál.

A robotok munkagépek voltak, nagy, megfordított búgócsigákra emlékeztető valamik négy hosszú, csápszerű karral. Több tonnás tárgyakat is fel bírtak emelni. Klair látott már olyat is, amelyik könnyedén meghajlított egy hat hüvelyk vastag titanium rudat.

Tucatnyi korbácsszerű végtag kapott felé. Teljesen ösztönösen felemelte a karját védekezésképpen. Mindkét csuklójára és bokájára három-három csáp tekeredett. A robotok elkezdték húzni, és Klair felsikoltott.

Aztán döbbenten elhallgatott. Habár a robotok teljes erővel húzták három irányba, ő mégis helyben maradt. Lába szilárdan állt a padlón, kezét még mindig az arca előtt tartotta. Erezte a húsába markoló fémet, de a fájdalmat nem.

Lassan ökölbe szorította a kezét, és leeresztette. Fém csikorgóit fémen, amikor a lábát tartó robotok meglódultak előre. Klair felkacagott, és kitárta a karját. A padlón csattanó robotok acélcsápjai tébolyultan tekergőztek körülötte.

Klair megragadta az egyik kábelszerű kart, és magához rántotta a robotot. Öklével a tetejére sújtott. A robot acéllemezei behorpadtak és a szerkezet a földre zuhant. Klair nem kímélte a másodikat sem. Ugyanúgy járt a harmadik is. Tébolyult örömmel az arcán a hologramra vigyorgott.

- Erős vagyok! - jelentette ki. - Hihetetlenül erős!

- Tested energiáját egy alacsony fokozatú atomreaktor szolgáltatja -mondta a Számitógép. - Csontjaid primiumból vannak, ujjbegyeidbe lézerfegyvereket építettek. Hallásodat és látásodat felerősítették. Tested olyan folyékony fémötvözetet tartalmaz, amelyet itt gyártottak. Bár tapintásra emlékeztet a bőrre, nem az. Igen nehéz sebet ejteni rajta. Nem vagy ugyan elpusztíthatatlan, de hatalmas károsodásokat bírsz elviselni. Ne tévesszen meg a látszat. A klón ugyanolyan erős, mint te, de többre képes nálad. Te nem tudod meggyógyítani magadat. Megsebezhetnek, akár el is pusztíthatnak. Ráadásul nagyon óvatosnak kell lenned. Bár külsőre emberi lénynek tűnsz, valójában amalgam vagy. Ha véletlenül az emberek is szemtanúi lesznek képességeidnek és erődnek, azonnal felkelted a Paradoxon törvényeit felügyelő mélyűri hatalmak figyelmét.

- Értem - mondta Klair. - Ebből az következik, hogy a Földre kell mennem.

- Igen - válaszolta a hologram. - Kövess. Meg kell tudnod, mi történt a Begyűjtőben a balesetedet követően.

Klair követte a laboratóriumból távozó hologramot, és elfintorodott. Súlyos balesete nem a véletlen műve volt. Ostoba módon figyelmeztette X344-et a jelzőfény lehetséges veszélyeire. A kiborg pedig ezt azzal hálálta meg, hogy egyenesen az ölébe hajította a kapu nyitómechanizmusát.

Negyedórával később, miután keresztülvágtak a végtelennek tűnő acélfolyosók útvesztőjén, ahol rengeteg robot nyüzsgött, beléptek egy másik laboratóriumba. Klair úgy érezte, mintha nem illene ide. Autochtoniának ezen a szintjén legjobb esetben is ő volt az egyetlen emberi - avagy félig emberi - lény.

A terem hatalmas volt. Mindenhol nagy, koporsó alakú, borostyán szín folyadékkal feltöltött üvegtartályok álltak. Mindegyikben egy test vagy valamilyen maradvány lebegett. A legtöbb hullát rendkívüli módon megcsonkították, megtépték vagy összezúzták. A tartályok között sétáló Klair gondolatban beazonosította a halottakat. Mindannyian a Szürke Begyűjtőből származtak. Viszont sehol sem látta Sharon Reedet, Velma Wade-t vagy X344-et.

- Minden, ami a Szürke Begyűjtőben volt, a kapun keresztül Autochtoniába áramlott - mondta a hologram. - A klónozáshoz szükséges felszerelést és a fájlokat máshol tanulmányozzák. Mint az várható volt, a memóriabankokban tárolt adatokon semmi jele annak, hogy beléjük piszkáltak volna. Velma Wade-nek sikerült rendkívül hatékonyan eltüntetni a nyomait. Továbbra is kilencvenhét százalék az esélye annak, hogy ezt a tervet már évekkel, talán évszázadokkal az AW-projekt előtt megkezdték.

A hologram felemelte a kezét, és az üvegkoporsók felé intett. Meglepően emberi mozdulat volt.

- Az agykéreg közvetlen elektromos ingerlésével a laboratórium gondolat-feldolgozó egységei képesek újra összerakni és feldolgozni azokat a képeket, amelyeket az áldozatok haláluk előtt láttak. A központi adattároló segítségével ez a rengeteg egyéni perspektíva összekapcsolható, nagyjából úgy, mint a több ezer állókép sorozatából álló mozgókép esetében. Jelen esetben nem egy filmet, hanem egy igen részletes beszámolót kapunk eredményül a Begyűjtő utolsó néhány percéről.

Klair már várta, hogy egy kisebbfajta mozivászon ereszkedjen le fentről. Ehelyett a hologram a közeli asztalhoz intette. Az asztal tetején hatalmas acélsisak állt, amely több száz vékony, ezüstös fémszállal csatlakozott néhány közeli számítógéphez. A hologram intett Klairnek, hogy üljön le.

- Vedd fel a sisakot - mondta a Számítógép kivetülése. - A holtak szemén keresztül láthatod, mi történt abban az elátkozott Begyűjtőben.

Hátborzongató érzés volt. A helyszín ugyan nem változott, de a kép hol kisebb, hol nagyobb lett, aztán sötétebb vagy világosabb, élesebb vagy homályosabb - hiszen a nézőpont állandóan váltott, az AW-kutatás pusztulásának helyszínén tartózkodó technikusok szemszögeit felvillantva.

Klair látta a Horizontra nyíló kapu kialakulását. Végignézte az Autochtoniából érkezett HIT Markok felbukkanását, amik azonnal szembekerültek a Mélyűrből származó lénnyel, a Vágy Úrnőjeként ismert Aliarával. Amikor tanúja lett, az milyen könnyedén zúzta darabokra a sebezhetetlennek tűnő robotokat, hirtelen rá kellett döbbennie, hogy ő sem elpusztíthatatlan.

Egy pillanatra felvillant Velma Wade, és ámultán nézte, hogyan szúrja hátba tanítóját, Sharon Reedet. Látta, ahogy átrohan a gödörhöz, amelyben éppen felébredt a klón. Aztán egy másik nézőpontból végigkísérhette egy hatalmas szörnyeteg felbukkanását, amit pillanatokkal később idegenek szedett-vedett csoportja követett, akik valószínűleg a Számítógép említette Tradícióbéli akaratmesterek lehettek. A tizenhetes fogoly szinte kirítt közülük.

Aztán megint változott a nézőpont. A kép felgyorsult, nehezebb volt kivenni, mi történik. Klair tudta, hogy éppen a haldokló technikusok elhomályosuló szemein keresztül lát. Egy nő ugrott elő, villámként villant egy penge, de a klón és Velma eltűntek. A kép elsötétült, aztán eltűnt.

- Láttam Sharon Reed halálát - szólalt meg, miután levette a sisakot. - X344 elpusztult, amikor bekapcsolta a jelzőfényt. De egyikük teste sem került elő a Begyűjtő maradványai közül. Mi történt velük?

- Feltételezéseid helytelenek — mondta a hologram. A Belső Körben ülő képviselőm tegnap jelentette, hogy Sharon Reed és X344 túlélték a pusztulást. Bár komoly sérüléseket szereztek, kiszöktek a tartományból és felbukkantak az Új Világrend egyik főhadiszállásán, Albanyban. Megjavították és felgyógyították őket. A Kör már meg is bízta őket a Velma Wade árulása mögött rejlő okok feltárásával.

- Tehát Sharon Reed és X344 még mindig élnek - mormogta Klair számvevő. Az Örökítők igazgatója, aki hónapokon át megkeserítette az életét a Begyűjtőben, és a kiborg, aki megpróbálta megölni. Klair nem is találta különösnek, hogy ezek ketten együtt dolgoznak. Új küldetésük az ő dolgát is megkönnyítette. Meg fogja találni őket. És akkor mindenért rettenetesen megfizetnek.

- Kicsoda Velma Wade? - kérdezte a hologramtól. - Kicsoda a klón? Mi kapcsolja őket össze? És miért olyan fontos megsemmisíteni a klónt?

- Még nem áll rendelkezésünkre elegendő információ ahhoz, hogy kevés hibaszázalékkal válaszolhassak a kérdésre - felelte a Számítógép. - A klón kiléte továbbra is ismeretlen. Az eredeti tervek szerint a teremtmény lett volna a tökéletes fegyver a századok óta dühöngő háborúban, ami a logika és az ész, illetve a valóság deviánsainak is nevezett Kilenc Tradíció között dúl. Az Iteráció és az Örökítők legfejlettebb technológiáit felhasználva építették meg. A mintázat-klón elméletileg semmilyen tudattal nem rendelkezne, üres teste csak a belétöltött megfelelő intelligenciára várna.

Klair nem tette szóvá, hogy a Számítógép saját céljaira akarta megszerezni a testet. Merészebb lett ugyan, de azért nem őrült meg.

- A klón öntudatra ébredt, és bámulatos intelligenciával és ésszel rendelkezik - folytatta a hologram. - Velma Wade-ről, a Technokrata Unió látszólag hűséges követőjéről kiderült, hogy Deviáns: megtámadta mentorát és segédkezett a rejtélyes lény szökésében. Indokai nem világosak, de igen nyugtalanítóak.

A hologram ismét gépies szabatossággal beszélt. Klair tudta, most a Számítógép igazi hangját hallja, tanúja lehet annak, hogy az univerzum egyik leghatalmasabb létformája valóban fél.

- A klón talán a valaha is teremtett legerősebb lény. Hatalma van a nálam csak kevéssé gyengébb gépek és komputerek fölött. Különleges vérének köszönhetően majdhogynem lehetetlen megölni. Elméje hihetetlen dolgokra képes. A lényt alakváltók meghatározatlan létszámú csapata segíti, akik sikeresen beszivárogtak az Unióba. Ha bizonyos feltételezések valóra válnak, a klón már több mint ötszáz éve ismeretlen képességek birtokosa lehet. Olyan erőké, melyek még a legnagyobb Megvilágosodottak számára is rendkívül veszélyesek lehetnek.

A hologram vonásai megváltoztak, és arca fokozatosan sima ezüstmaszkká alakult, csészealj-alakú szemekkel és hangszóróra emlékeztető szájjal.

- Felügyelet nélkül ez a Rendszertelen Elem a Technokrácia puszta létét veszélyezteti. Ha bekövetkezik a legrosszabb, az embereket és a gépeket örök sötétség nyeli majd el.

 

Tizedik fejezet

 

Az asztalka körül öt ember ült. Egymással beszélgettek, és a bár apró színpadán dünnyögő countryénekest hallgatták. A két férfi és a három nő látszólag esti kiruccanásra indult, tökéletesen átlagos fiatal felnőttnek tűnt. De Terrence Shade tudta, hogy ez nem igaz.

Az ötös csapat kétségtelenül nem volt átlagosnak mondható. Mindannyian a Rochester közelében álló Verbéna rendházból, a Casey Páholynak nevezett helyről érkeztek.

Shade nem véletlenül emlékezett erre a névre. Néhány héttel ezelőtt az ő irányításával Feketeruhások kommandója támadt a rendházra, hogy elpusztítsák a tizenhetes foglyot. A küldetés tökéletesen befuccsolt, és Shade majdnem mindegyik katonája meghalt. A sors különös fintoraként éppen Ms. Hargroves tépte ketté a támadást vezető Szürkeruhást. A szerencse hirtelen szeszélyéből Shade most éppen annak segédkezett, akinek élete legnagyobb kudarcát köszönhette. Aliarának kaján humora volt.

Shade nem tudta öt ellenfele nevét. Képességeiket sem ismerte biztosan. A varázslók az esetek legnagyobb részében teljesen átlagos embereknek tűntek. A Verbéna akaratmesterekkel történt előző találkozása alapján viszont tudta, hogy ők például igen veszélyesek tudnak lenni, ha felbosszantják őket. De nem törődött vele. Aliara felruházta hihetetlen akarata apró szikrájával. Nem hitte, hogy az öt varázsló bármelyikének az ereje felérhetne az ő képességeivel. Ami pedig még ennél is többet számított: nem félt a haláltól. Igazság szerint még örült is volna a végső feledésnek, ha az gyorsan és fájdalommentesen csap le rá.

Ms. Hargroves, az állandó információforrás, elmagyarázta neki, merre találhatja meg a Casey Páholyt. A többit Shade már magától elintézte. Az Új Világrend kitanította a kémkedés és a behatolás fortélyaira. Az egész napot a Casey Páholy körzetében található bárokban és éjjeli mulatókban töltötte. Néhány, látszólag közömbös kérdéssel minden szükséges információt megtudott. A rendház fiatal felnőttjei szívesen látogatták a Páholyhoz közeli szórakozóhelyeket. Még az akaratmestereknek is szükségük van néha kikapcsolódásra. Az egyik kicsi, de hűséges csapat nagy rajongója volt Tex Wilsonnak, a ma éjjel itt, a Cowboy Bob Kocsmájában fellépő énekesnek.

Shade unalmasnak és egyhangúnak találta a countryzenét, de hát nem kritikus volt. Többször utántöltette már a poharát, mire azok öten megérkeztek. Utána még várt egy ideig, hogy megbizonyosodjon arról, nem követték őket váratlan vendégek. Öt akaratmesterrel még képes volt elbánni. Hét vagy nyolc már az ő felerősített képességeit is próbára tenné. Most, kicsivel tizenegy után, készen állt a támadásra.

A műsorblokk a végéhez ért, a zene elhallgatott. A tömeg udvariasan, bár nem önfeledten tapsolt. A vendégek nagy része láthatóan osztotta Shade érdektelenségét.

- Kösz, fiúk - mondta Tex, aki beszéde alapján inkább tűnt brooklyni lakosnak, mint texasinak. - Most egy kis szünet következik. Tíz perc múlva folytatjuk.

Shade aprókat biccentve, mintha magában beszélne, az ötösfogat asztalához sétált. Farmerjében, fehér ingében, szalag-nyakkendőjében és napszemüvegében teljesen ártalmatlannak tűnt.

- Egész jó énekes, mi? - jegyezte meg csak úgy általánosságban. Meglepett, kíváncsi pillantások szegeződtek rá. Láthatatlan ujjak motoztak az agyában. Shade ártatlan gondolatokat sugárzott - elméjét úgy álcázta, mintha egy vidám részeg lenne, aki nem igazán tudja, mit csinál.

- A nevem Terrence Shade - mondta, és a közeli asztaltól áthúzott egy széket, majd le is telepedett rá. - Üzleti ügyben járok Rochesterben. Maguk idevalósiak?

- Öö, sajnálom, Mr. Shade, de ez egy baráti társaság - szólalt meg egyikük, egy magas, szőke, farmert és izompólót viselő férfi. - Örülünk, hogy megismerhettük, de nincs szükségünk mások társaságára. Tehát távozzon.

- Szép város ez a Rochester - mondta Shade eleresztve a füle mellett a megjegyzést. A férfit Tonynak hívták. Ennyit sikerült kiszednie az elméjéből. A barátja John névre hallgatott. A lányokat Erinnek, Kathynek és Jillnek hívták. Shade szerette a neveket. Sokkal személyesebbé tették a dolgokat. A neveknek köszönhetően áldozatai igazi emberek lettek, nem egyszerű tárgyak. - Ez az első utam errefelé. Annyira megtetszett, hogy felmerült bennem a letelepedés gondolata is. De tényleg. Tetszik az éghajlat. Nyáron meleg, télen hideg. És az emberek olyan barátságosak.

- Milyen izgalmas - szólalt meg a Kathy nevű lány, aki közvetlenül Shade jobbján ült. Alacsony, átlagos arcú, szőkésbarna hajú nő volt. Áthatóan bámulta az idegent. - És maga szerint ennek érdekelnie kellene minket?

- Hé, meghívhatom magukat egy körre? - kérdezte Shade, aki szivacsként szívta magába a társaság érzelmeit. Jelen állapotában a félelem, a bizalmatlanság és a harag csak táplálta. Sóvárgott szenvedélyes érzelmeik után; sajátjait már elveszítette. Mielőtt még bárki válaszolhatott volna, felemelte a kezét, mintha tiltakozni akarna. - Kérem, kérem, ragaszkodom hozzá. Én állom. Ráterhelem a társaság kiadásaira.

- Sajnálom, Mr. Shade - mondta Tony -, de nem érdekel az ingyen ital. Kérem... mint már az előbb is mondtam, nem ismerkedünk. Vagy távozik magától, vagy kénytelenek leszünk szólni a vezetőségnek.

- Tony, Tony, Tony - ingatta a fejét Shade. Végigmérte a szőke férfit. - Micsoda udvariatlanság. Okosabb is lehetne annál, minthogy társai helyett is beszéljen. Mit szól hozzá, John? Erin? Kathy, maga is visszautasítja a meghívásomat? Jill, Jill, hát magában is csalódnom kell?

John arca grimaszba torzult. Kathy hirtelen támadt érdeklődéssel meredt Shade-re.

- Honnan tudja a nevünket? - kérdezte.

Shade kuncogott. Az elmúlt pár napban nem egyszer azon kapta magát, hogy ok nélkül vihog. Mióta találkozott Aliarával, nem igazán volt ura cselekedeteinek. A lehető legfurcsább helyzetekben nevetett, nyöszörgött, kuncogott vagy sírt. De leginkább azt kívánta, bárcsak ne született volna meg. Ezen azonban nem tudott változtatni. Aliara hálója, amely egész agyát befonta, nem engedte az öngyilkosságot.

- Ó, nagyon-nagyon sokat tudok magukról - jelentette ki, ügyelve, nehogy túl hangosan beszéljen. Ha túlságosan hangoskodik, felhívja magára a figyelmet. - Nem számítottak rám, ezért gond nélkül végigfürkészhettem felszínes gondolataikat.

- Kicsoda maga? - kérdezte Jill. Szeme mélykék volt, arca szeplős -a legszebb akaratmester az egész csoportban. De Shade már azt is tudta, hogy a nő ereje nem érhet fel az övével. - Mit akar tőlünk?

Társaihoz hasonlóan ő is csak kíváncsi volt, de nem félt. A Tradíció akaratmesterei - a Technokráciához hasonlóan - rendkívüli módon bíztak saját magukban. Öten egy ellen - cseppet sem tartottak az idegentől. Jelen pillanatban Shade-t furcsának tartották, de nem veszélyesnek. A férfi pedig szerette volna minél tovább megtartani őket ebben a hitben.

- Mint már említettem, nevem Terrence Shade. Valaha igen fontos személyiség voltam. - Felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. Nem sietett. - Egyetlen csettintésemre emberek ugrottak. Ha valamit meg akartam csináltatni, azonnal elkészült. Magukhoz hasonlóan én is úgy hittem, megértem a világegyetem titkait. Nem aggasztott semmi. Úgy gondoltam, halhatatlan vagyok. A Halál nem volt több egy szónál, és nem féltem tőle. Csodálatos dolog volt élni.

- Elég a dumából, Shade - szakította féble Jill, aki ujjaival dobolt az asztalon. Gyanakodva bámulta Shade-t. - Maga mágus. Érzem az erejét. Kihez tartozik?

- Az Éter Fiaihoz - válaszolta Shade széles mosollyal. Az asztal körül ülő öt akaratmester lazított. Hirtelen azt hitték, magyarázatot kaptak az idegen furcsa viselkedésére.

Az ehhez a Tradícióhoz tartozó mágusok hírhedtek voltak különcségükről. Különös tudományágakba és első látásra lehetetlen kutatásokba ártották bele magukat, ezért a többi Tradíció mágusai határozottan furcsa alakoknak tartották őket, akik szinte képtelenek a társas érintkezésre. Shade éppen ezért állította azt, hogy közéjük tartozik. Az ÚVR-nél eltöltött számtalan év alatt több ilyen varázslót is kikérdezett; szükség esetén még különös halandzsájukat is utánozni tudta a kvantumhullámokról meg a rezgésekről az éterben. Nem hitte, hogy erre most szüksége lesz. Terve szerint ma éjjel csak rövid, de jelentőségteljes látogatásra kerül sor. Mindössze tartós benyomást akart hagyni bennük.

- Miért van itt igazából? - kérdezte Tony. - Mit akarnak tőlünk az Éter Fiai?

- Éppen erre akartam rátérni - válaszolta Shade. - Csak adjanak nekem egy esélyt. Nem érzem magam túl jól, ha ennyien vannak körülöttem. A lárma, a zene, a tánc. Egyszerűen letaglóz.

- Oké - mondta Jill -, azt hiszem, megértem, ha kényelmetlenül érzi magát. Nem mindenki érzi jól magát egy ilyen helyen, különösen az Éter egyik tagja. De ne vegye sértésnek, ha gyanakvóak vagyunk. Ma éjjel mindössze szórakozni jöttünk. Nem számítottunk társaságra... különösen nem olyasvalakiére, akit még sohasem láttunk ezelőtt.

A klub elülső részén emelkedő kis színpadra pillantott. Tex Wilson éppen visszatért, és felvette gitárját. Háromfős zenekara már a hangszereket hangolta.

- Egy pillanat múlva megint énekelni fognak - mondta Jill. - Ha fontos közlendője van számunkra, jobb, ha most kirukkol vele. Máskülönben egy szavát sem fogjuk hallani.

- Akkor gyors leszek és célratörő - biccentett Shade. Még mindig mosolyogva, puhán felállt a székről. Kabátja alá nyúlt és előhúzott egy legalább tizenöt centis, borotvaéles stilettót. A penge ezüstszínben csillogott a lámpák ragyogó fényében. Mielőtt még bármelyikükben tudatosult volna, mire készül, hajánál fogva megragadta Kathyt, hátrarántotta a fejét, és torkon szúrta a késsel. Forró, vörös vér spriccelt a sebből, végigpatakzott a lány mellkasán, ráfröccsent az asztalra. Shade durva mozdulattal végigrántotta a kést áldozata nyakán, majdnem lefejezve szerencsétlent.

- Adják át üdvözletemet Sam Haine-nek - mondta, és ellökte a lány dermedt testét. Szavait követően szurokfekete sötétség függönye ereszkedett le körülöttük. Még a klub fényeit is elnyelte. - Mondják meg neki, hogy Aliara mindig tízszeresen fizeti vissza tartozásait.

A másik négy mágus egyszerre kapott utána, de Shade már jóval azelőtt kitervelte menekülését, hogy leült volna közéjük. Mentális pajzs csapódott le gondolataira, ezért a telepaták számára láthatatlanná vált. Természetfeletti gyorsasággal és fürgeséggel mozdult, cikkcakkban robogott végig a termen, egyenesen a színpad felé. Annál több esze volt, hogy a bejárat felé próbálkozzon az túl egyértelmű lett volna. Ehelyett elszáguldott Tex és barátai mellett, majd megindult a színpad mögötti hátsó kijárat irányába. Mint azt várta, ott csupán egy zavarodott éjjeliőr állt.

Az őr, egy magas, tagbaszakadt alak, aki hiába kapcsolgatta elromlott lámpáját, háttal állt az ajtónak. Habár alig láthatott az orra hegyéig, valahogy mégis megérezte Shade jelenlétét.

- Sajnálom - szólalt meg mogorván. - Ez csak vészkijárat. Azonnal riaszt a tűzoltóságon. Használja a bejárati ajtót, kérem.

- Az a baj - mondta Shade -, hogy rettenetesen sietek. Második, tüskét formázó kése szívének kedves pukkanással hatolt bele az őr jobb szemébe. A férfi sikoltozva rogyott a padlóra. Shade átlépett fölötte, és kilökte az ajtót. A valóság enyhén felkavarodott. Egy vezeték túlhevült és kiégett. Nem szólalt meg a riasztó.

Gyors léptekkel átvágott a parkolón Joe Steeger autójához. A rozoga öreg Chevy tökéletes szállítóeszköz volt Shade számára. És nem aggódott amiatt, hogy a biztonsági őr esetleg bejelenti az eltűnését.

Nem mert túl sok időt elvesztegetni. A pityegők, mobiltelefonok és a rövidhullámú adók korában senki sem tudhatja biztosan, mikor esik be a rendőrség. Felbőgette a motort, sebességbe tette a kocsit, aztán megindult a parkoló kijárata felé.

A visszapillantó tükörben látta, hogy embertömeg tódul ki a bár ajtaján. Valakinek - valószínűleg Jillnek vagy Tonynak - sikerült semlegesítem a mindent elborító sötétség varázslatát. Shade koncentrált, és pánikhullámot gerjesztett a tömegben. Egy nő felsikoltott. Aztán egy másik is. Valaki elkeseredetten taszigálni és karmolni kezdett, hogy kiszabaduljon az emberek közül. A félelem futótűzként terjedt. A kaotikus, de ártalmatlan kivonulás másodperceken belül tébolyult menekülésbe csapott át. Biztosan lesz néhány sérült is, egy vagy két embert talán még el is taposnak. Nem lett volna butaság felgyújtani odabent valamit, de azért mindenre ő sem gondolhatott.

Shade mosolygott. Még mindig rendelkezik mágikus tehetséggel. A mai esti gyilkosságon majd agyalhatnak azok a nyomoronc Verbénák. Három vagy négy támadással lezárható az ügy. Előbb vagy utóbb a Casey Páholy vezetői kapcsolatba lépnek Sam Haine-nel. Nem lesz más választásuk. És ha a Változó Ember felbukkan, Terrence Shade igen különleges meglepetéssel kedveskedik majd neki.

Egy órával később leparkolt, néhány saroknyira Ms. Hargroves lakásától. A biztonsági őr szinte rá sem nézett, amikor egy gombnyomással kinyitotta neki az ajtót. A férfi mögött a falon egy folt árulkodott arról, pontosan hol követett el Steeger öngyilkosságot. A vérfoltokat nem könnyű eltávolítani, az épület tulajdonosa pedig túlságosan zsugori volt ahhoz, hogy új burkolatot vásároljon. A paca tehát maradt.

Shade akárhányszor is járt erre, mindig kiabálni szeretett volna - Én tettem! Én tettem! - , hogy világgá kürtölhesse, ő követte el a bűntényt. Szerette megosztani sikereit az egyszerű néppel. Viszont Aliara rabszolgájaként kerülnie kellett a nyilvánosságot, így hát az egyetlen, akinek eldicsekedhetett, Ms. Hargroves volt. Ő pedig elég nyilvánvalóvá tette, hogy egyáltalán nem érdeklik új segítője dolgai.

Amikor benyitott a lakás ajtaján, már meg is pillantotta a sovány nőt, aki éppen sört vett ki a hűtőből.

- Lucy, megjöttem! - kurjantotta vidáman.

- Ha nem tévedek, sikerrel jártál - mondta Ms. Hargroves, akit nem mulattatott belépője.

- Tökéletes volt - válaszolta Shade. - Beszéltek róla a tévében? Vagy a rádióban?

- Egy vacak kis szombat esti gyilkosságról? - kérdezett vissza a nő nevetve. - Bizonyára viccelsz. Gyújtsd fel a klubot, és akkor talán kapsz pár perc műsoridőt. Máskülönben az egész csak egy újabb adat lesz a rendőrségi statisztikában.

Shade vállat vont, aztán ledobta magát a díványra.

- Mindegy, szerintem igen pofásán oldottam meg az ügyet. Mi a helyzet az Everwell Chemicalsnál?

- Ugyanaz - válaszolta Ms. Hargroves. - Enzo inkvizítora átnézte a könyveket, leellenőrizte az erőműben folyó tevékenységeket, de az egész csak színjáték. Montiflorót kevésbé már nem is érdekelhetné, hogyan irányítja az unokatestvére a céget. Őt csak egyetlen dolog érdekli - Hope, akit az a strici Enzo mutatott be neki érkezésekor. Enzo lehet kegyetlen és arrogáns, de nem ostoba. Tudja, mi az a vágy, és azt tudja, miként fordíthatná hasznára.

- A főnököd meg Ezra cimborája nagyban játszanak - mondta Shade. - Ez az egész ügy Montifloróval csak apró részlete egy sokkal hatalmasabb tervnek. Ezra őrült, Enzo pedig nagyravágyó. Ha egy ősöreg vámpír és egy főmágus összesítik erőiket, bármi megtörténhet. Rá kell jönnünk, mire készülnek. Aliara ezt parancsolta. És az ő kívánságainak nem könnyű ellenállni.

Ms. Hargroves felsóhajtott.

- Amit Aliara kér, azt meg is kapja. De eddig nincs mit jelenteni. Mintha csak várnának... hogy történjen valami. Nem tudom, mi vagy mikor, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan elszabadul a pokol.

Shade levette fekete napszemüvegét. Vöröslő szemében szentségtelen láng lobogott.

- Semmi bajom a pokollal - jegyezte meg. - Az égvilágon semmi.

 

Tizenegyedik fejezet

 

Miután végeztek elbűvölő vendéglátójuk által adott bőséges ebéddel, Tizenhetes és Hajnal Árnyéka úgy döntött, körülnéznek egy kicsit. Az örökké virgonc Sam Haine ajánlkozott vezetőnek. Úgy is mint a Horizont gyakori vendége, érdekes délutánt ígért. Albert szokás szerint csatlakozott hozzá. Kallikos nem tiltakozott, mivel a következő pár órát Mariannával szándékozott tölteni, hogy megbeszéljék, milyen stratégiát kövessenek az aznap esti megbeszélésen.

- Még napszállta előtt térjetek vissza - mondta nekik, felvillantva ritka mosolyai egyikét. - Élvezzétek ki Horizont csodáit. Ki tudja, holnaptól mikor lesz részünk ilyen gyönyörűségben?

- Vidám fickó ez a Kallikos - jegyezte meg Sam Haine utána. Marianna főhadiszállása előtt álltak az utcán. Emberek szűnni nem akaró áradata örvénylett körülöttük. A járókelők öltözködési stílusa széles skálán mozgott, az igen kevéstől a rendkívül díszesig. Tizenhetes feje megfájdult a színektől és a nyüzsgéstől.

- Kallikos a világ súlyát hordozza a vállán - mondta Albert. - Több évszázad után ez rettenetes teher lehet.

- Nos - vetette közbe Sam, elégedetten pöfékelve újabb füstmentes szivarját -, én jobban szeretem, ha jövőm kiismerhetetlen marad. Inkább ne tudjam, mi fog történni. Ki a pokol akar úgy ébredni, hogy tudja, aznap délután meg fog halni?

Lepöccintette a nem létező hamut a szivarról, és a csonkkal Tizenhetes felé intett.

- No, fiam, mivel nincsenek emlékeid, az egész hely új neked. Milyen csodákat akarsz látni elsőként?

Tizenhetes a fejét csóválta.

- Fogalmam sincs. Mennyi látnivaló akad? És hol? Milyen nagy ez a tartomány? Első pillantásra végtelen. Hegyeket látok a távolban. Kizárólag azzal a hellyel hasonlíthatom össze, ahová Alvin Reynolds vitt minket. Ott pedig nem volt alkalmam körülnézni.

- Horizont hatalmas, fiam - kuncogott Sam. - Hihetetlenül nagy. Mint egy kisebbfajta hold. Most Concordiában vagyunk, a tartomány fővárosában. Ez egv tizenöt mérföld átmérőjű kör. Körülötte terül el Orbis Finiens, egy nagyjából ezerkétszáz mérföld széles kontinens. A Horizont túloldalán pedig egy másik kontinens található, amit Poshtnak hívnak. Jó sok felfedeznivaló akad.

- Úgy vélem - szólalt meg Hajnal Árnyéka -, mára egy rövid városnézés is elegendő lesz.

- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani - biccentett Sam. -Egyébként is, éppen elég bámulatos dolog akad Concordiában ahhoz, hogy hetekre lefoglaljon. Ne feledjétek, az egész birodalmat rengeteg mágus közös munkájával építették. Varázslatos hely, telis-tele meglepetésekkel és titkokkal.

- Melyek közül sok még felfedezésre vár - tette hozzá Albert. - A Concordia középső részén található Tanácstermek alatt, lent a mélyben roppant, földalatti labirintus kanyarog a sziklában. Az útvesztő nagy része még ismeretlen, a kijáratok pedig Horizont különböző, távoli részeire nyílnak. Történetek szerint két Álomjáró egyszer rábukkant egy alagútra, ami Poshtba vezetett. Mások azt állítják, eljutottak Triton Szakadékának titokzatos szigeteire. Egy utazó, beszámolója szerint, felfedezte a tündérek birodalmába vezető a kaput. Van jelentés, amely azt állítja, különös, varázslatos szörnyetegek élnek labirintus közepén, amelyek rég eltűntek a Földről. Senki sem tudja, mennyi igaz ezekből, de abban mindenki egyetért, hogy az útvesztőt nem a tartomány készítői építették. Hogyan jött létre és ki alkotta? Ezekre a kérdésekre soha nem találták meg a választ.

- Elég a kísértethistóriákból, Albert - horkantott fel Sam Haine. -Tizenhetes a várost akarja látni, nem egy csomó barlangot.

- Amikor a Fukuoka rendházban laktam - szólalt meg Hajnal Árnyéka -, a bölcs mester beszélt a Songgwang-sa nevű szent templomról. Azt mondta, ha valaki ott meditál, meggyógyul a lelke. Nem lehet, hogy ez a legendás hely éppen itt, Concordiában található?

Albert mosolygott.

- Hol máshol, ha nem itt? - kérdezte. - Magam is sok-sok órát töltöttem ott. Hogy a meditálás begyógyítja-e a lélek sebeit, nem tudom. De azon a helyen a szellem békéje uralkodik. A templomot, ezt a bámulatos, lángnyelv alakú épületet kék bodhi-fából építették, amely csak itt, Horizonton nő. Szeretnétek felkeresni?

- Igen - válaszolta Árnyék. - Ha lehetséges. Nagy megtiszteltetés

lenne, ha a végtelenről éppen a végtelen birodalmán belül elmélkedhetnék.

- Songgwang-sa gyalog félórányira van innen - mondta Albert. — Ha van hozzá kedvetek, bricskával is mehetünk. De én azt tanácsolnám, sétáljunk inkább. Concordia számos egyedülálló látványosságot tartogat, amelyeket csak közelről lehet igazán átélni. Ráadásul Samnek sem árt egy kis testmozgás.

Sam Haine tiltakozó morgása ellenére úgy döntöttek, gyalog folytatják útjukat. Tizenhetes számára, akinek az eddigi emlékei nagyrészt menekülésekre és csatározásokra koncentrálódtak, a következő néhány óra élete legnyugodtabb időszaka volt. Szökése óta most először nem kellett rohannia. Hajnal Árnyékával az oldalán kibékült a világgal. És elvarázsolta Concordia fenségessége és titokzatossága.

A Teljes Megvilágosodás Templomának derűs épülete csak az első megállóhely volt. Sam Haine és Albert felváltva mutogatták a metropolisz különböző részein elszórt látnivalókat. Sam a különböző látványosságokban, Albert a spirituális dolgokban lelt nagy örömet. A csapat céltalanul bolyongott az öt mérföld széles Sruth na Mblathon, a virágok mezején. Tizenhetes végigsétált a Csodák Tavának felszínén. Hajnal Árnyéka sokáig nézett a Fenestra Inferorumba, a „Szellemek Ablakába", amely elméletileg betekintést nyújtott a Sötétumbra világába és lehetővé tette, hogy valaki beszéljen a holtak szellemeivel. Hogy Árnyék látott-e valamit, nem árulta el. És mindannyian szájukat tátva bámulták az Élő Ritkaságok Múzeumának a kiállításait - ebben a modern múzeumban olyan egzotikus lényeket láttak, amelyek a Földön elképzelhetetlen, bizarr és szokatlan ökoszisztémában éltek.

Késő délutánra járt az idő, amikor megérkeztek arra a helyre, ami Tizenhetes számára a későbbiekben különleges jelentőséggel bírt.

- Ebben a hatalmas épületben vannak - magyarázta Sam Haine - a Kilenc Tradíció Tanácstermei. Mint ahogy az a mágia világában elvárható, átkozottul bámulatos hely. A középső kupola hatszáz láb magasságban emelkedik a tanács asztala fölött. Itt leszünk ma éjjel, hogy meghallgassuk, mit mond Kallikos azoknak, akik megjelennek. Nem mintha bármi jót várnék tőle. Viszont remek előadás lesz, különösen akkor, ha Porthos rájön, ki beszél. Olyan tűzijáték tanúi lehetünk, amit ez az tartomány évszázadok óta nem látott.

Tizenhetes alig figyelt. Pillantása a Tanács épületegyüttesét körülvevő gigászi faépítményre szegeződött.

- Az a Levéltár, igaz? - kérdezte. De mielőtt választ kapott volna, már tudta, hogy igaza van. Mint ahogy azt is tudta, beszélnie kell valakivel odabent.

- Persze - válaszolta Sam Haine. - Több, mint egymilliárd kötetet tárolnak itt. Lenyűgöző, még a magamfajta írástudatlanoknak is.

- A levéltáros neve Nicodemus Mulhouse - mondta Albert. - Egyes legendák szerint ötszáz évnél is öregebb. Ha ez így igaz, akkor még a Horizont alapítása előtt született. Mogorva, öreg fickó, nem könnyű vele zöldágra vergődni.

- Szeretnék beszélni vele — mondta Tizenhetes. - Meg kell kérdeznem tőle valamit, ha nincs ellene kifogásotok. Szerintetek megoldható?

-Ez a Horizont, fiam - jegyezte meg Sam -, nem a Föld. Az egész világon kevesebben élnek, mint egy nagyvárosban. Vannak ugyan formalitások, de nem sok. Sem Albert, sem szerény személyem, sem Árnyék nem fogja zokon venni, ha úgy gondolod, négyszemközt akarsz beszélgetni valakivel. Ugyan kíváncsiak leszünk, de ez minden. Ha meg akarod látogatni a Levéltárat, nekem semmi kifogásom ellene. És biztosíthatlak, ahogy belépünk az épületbe, szinte azonnal bele fogsz botlani Nicodemus mesterbe.

Sam Haine nem túlzott. Bár a bejáratnál Mulhouse ük-ükunokájával találkoztak, néhány perccel később maga Nicodemus is felbukkant, aki beleegyezett, hogy személyesen beszélgessen Tizenhetessel. Félre is vonultak egy apró irodába, amelynek falait mennyezetig polcolt könyvek szegélyezték.

A levéltáros olyan öregnek és megviseltnek tűnt, mint a legöregebb könyve. Teljesen kopasz volt, szeme beesett, válla görnyedt, teste köszvénytől torz. Sötétbarna csuhát és bőrszandált viselt. Amikor megszólalt, hangja recsegett az évszázadok súlyától.

- Nos - nézett Tizenhetesre -, mit akarsz tőlem? Drága az időm, és csak töredékét fordíthatom holmi idegenek szórakoztatására.

- Válaszokat keresek, amelyeket szerintem csak ebben a hatalmas könyvtárban találhatok meg - válaszolta Tizenhetes. - Tisztában vagyok vele, hogy ha egyedül látnék hozzá, egy ilyen feladat az örökkévalóságig is eltarthatna. Sajnálatos módon halandó vagyok, és kevés az időm. Csakis az egész Tellúria legnagyobb levéltárosának segítségével van reményem a sikerre. Ezért fordultam hozzád. Nicodemus gyanakodva méregette.

- És mi lenne ezen hatalmas küldetés, mely annyira fontos néked? -kérdezte. - Újféle szerelmi bájitalra lelni? Vagy elixírre, visszanöveszteni elhullott hajadat?

- Nem - válaszolta Tizenhetes. - Az igazi személyiségemet keresem. És félek attól, amire rábukkanhatok.

- Nem értelek - mondta a Levéltáros. Megnedvesítette az ajkát, szemében felvillant az érdeklődés szikrája. - Mágus vágyói és mégsem tudod saját nevedet. Akkor hát hogyan jutottál be e tartományra?

- Ismertek - válaszolta Tizenhetes. - Vagy legalábbis adtak nekem egy nevet. De a tudásom kurta felvillanásait leszámítva nincsenek emlékeim. Teljesen üres a múltam. Csak egyvalamire emlékszem... egy pokolbéli szörnyetegre.

- És úgy hinnéd, történeted fellelhető a Levéltárban? - kérdezte Nicodemus. - Hiába van birtokunkban milliárdnyi kötet, nincs feljegyezve minden, ami Tellúriában történt.

- Volt egy megérzésem - mondta Tizenhetes -, hogy a tudás, amire vágyom, megtalálható ebben az épületben. Nem tudom megmagyarázni, hogyan, de az agyam mélyére temetett emlékek, vagy a számomra sem teljesen érhető gondolatok olykor egyszerűen felbukkannak. Ahogy megláttam a Levéltárat, azonnal felismertem. Tudtam, hogy évekkel ezelőtt már beszéltem veled, egy hasonló szobában vagy éppen ugyanebben. Ezért vagyok biztos abban, hogy igazi énem titka ebben a Levéltárban van elzárva.

Nicodemus mester szeme összeszűkült. Azóta, hogy beléptek a szobába, úgy tűnt, most először veszi szemügyre Tizenhetest igazából.

- Bár nem vagyok oly fiatal, mint lenni szeretnék, memóriám még mindig jobb, mint a legtöbb embernek - jelentette ki. - Nem vágyói imerős.

- A nevem - mondta Tizenhetes lassan, mintha nem lenne biztos benne, hogy helyesen cselekszik - Ethan Phillips.

- Phillips? - kérdezett vissza Nicodemus. - Ethan Phillips...

Az ősöreg Levéltáros egy darabig mozdulatlanul ült és átható tekintettel meredt Tizenhetesre. aztán lassan, nagyon lassan hintázni kezdett a székben, előre és hátra, miközben a nevet ismételgette. - Ethan Phillips, Ethan Phillips. Most már emlékszem.

Nicodemus félrehajtotta a fejét, mintha más szögből nézve eddig rejtett dolgokat is észrevehetne.

- Van némi hasonlóság. Nem sok, de mostan, hogy mondád a neved, már látom. A te arcod és az övé hasonlíthat. De ő fiatal volt és csinos, egyáltalán nem olyan felépítésű, mint te. Akár egy pálca, magas és vékony, mint akit csak meghajlít, de el nem tör a szél. Te szikla vágyói, gránitoszlop, ami eltörik, de nem hajol meg. Több kell nékem ahhoz egy névnél és némi hasonlóságnál, hogy meggyőzz, te vágyól ő. Miféle más bizonyítékkal bírsz? Nincs más név a tarsolyodban?

- De van - mondta Tizenhetes. - Ismerek még egy nevet. Ethan Phillips azért jött ide, én azért jöttem ide, hogy információkat szerezzek eltűnt szerelmemről. A neve Scarlett Dancer.

A Levéltáros szó nélkül felállt a székből. Hátat fordított Tizenhetesnek, és ujjával végigsimított az asztal mögött húzódó polcon sorakozó hatalmas, bőrkötéses könyvek gerincén. Magában motyogva egyenként megnézte a könyvek oldalára nyomott titokzatos jeleket. Végül, néhány perc keresés után kihúzta az egyik könyvet és az asztalra dobta.

- Levéltáros vagyok - jelentette ki. - Nem csupán az a feladatom, hogy tudjam minden egyes könyv hollétét ezen hatalmas könyvtárban, hanem emlékeznem is kell rá, mikor és miért használtak egyes könyveket. Emlékezetem már nem a régi, és nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, örökké fogok élni. Ezért - nem számít, mennyire fontos vagy éppen apró-cseprő is legyen a feladat - minden kívánságról, kutatásról vagy látogatásról feljegyzést készítek saját naplómba. - Nicodemus ajkán egy rendkívül halovány mosoly derengett fel. - Archiválom az archívumokat.

- Akkor Ethan Phillips látogatásáról is van feljegyzésed? - kérdezte Tizenhetes. Bár biztosan tudta, hogy ő Phillips, mégsem tudott így gondolni magára. Ethan Phillips egy másik élet, másik személyiség volt. Ő most Tizenhetes. Amíg nem nyeri vissza emlékezetét, ők két különböző személy maradnak. Egyikük a jelenben, másikuk a múltban él. - Tudod, miért jött és mit talált?

- Emlékszem - mondta Nicodemus. Zihálva felnyitotta a roppant könyvet. Megnyomorodott, karmokká görbült öreg ujjak lapoztak. - Itt vannak a pontos részletek. Bízom ugyan a memóriámban, de egy levéltárosnak nem szabad csak az emlékeire hagyatkoznia. A feljegyzések nem hazudnak.

Tizenhetes előrehajolt.

- Mikor jártam itt?

- Azért jöttél, mert meg akartál keresni valamit a Levéltárban. Augusztus huszonkilencedikén - mondta Nicodemus. - Ezerkilencszáznegyvenhatban.

Tizenhetesnek leesett az álla. Egy pillanatig némán, döbbenettől tátott szájjal meredt Nicodemusra.

- Több mint ötven évvel ezelőtt - nyögte ki a végén. - Az egy fél évszázad.

- Ethan Phillips, báni Euthanatos - olvasta Nicodemus mester -meglátogatta a Levéltárat, hogy megtudjon valamit eltűnt szerelméről, Scarlett Dancerről, Hermész Rendjének egyik főmágusáról. A nőnek néhány héttel ezelőtt veszett nyoma, és eddig a felkutatására tett összes kísérlet sikertelennek bizonyult. A lehetséges bizonyítékok összegyűjtése közben Phillipsnek eszébe jutott Dancer egyik megjegyzése, miszerint néhány napot eltöltött a Levéltárban. Azzal az elhatározással érkezett ide, hogy kideríti, mi után kutatott itt szerelme. Vékonyka fonál volt, de ez maradt az utolsó reménye.

- Tudtál segíteni? - kérdezte Tizenhetes. Önkéntelenül felderengett előtte az Úton látott nő képe, mintha kísérletet látna. Nem volt könnyű tudatosítania magában, hogy olyasvalakire gondol vissza, akit több mint ötven éve látott utoljára.

- Természetesen - válaszolta Nicodemus felháborodottan. - Netalántán arra utalsz, hogy nem vagyok képes eligazodni a feljegyzéseim között? Látogatása közben a hölgy három könyvet olvasott el és további hatba pillantott bele. Ritka művek voltak, telis-tele a valaha is papírra vetett legsötétebb tudással. De nem ítélkezem. Levéltáros vagyok, nem cenzor.

- Elnézést - mondta Tizenhetes. Nicodemus mester hangulata azonnal megváltozott, mihelyst megint lapozott a lajstromban. - Nem akartam tiszteletlen lenni. Kérem, ne tévesszed össze zavarodottságomat neveletlenséggel. Nekem minden olyan különös. Egész életem, emlékezetem mindössze néhány héttel ezelőtt kezdődött. Kérem, fejezd be, amit mondani akartál.