XVII.
ÁLLAMCSINY.

Eránosz Bogdán Györgynek hivták azt az embert, a ki Zoltánvára egyetlen kávéházának a tulajdonosa volt.

De nem erről vala ő nevezetes egyén, hanem a szakálláról. Óriási volt ez a szakáll és iszonyu fekete.

Ha az ember ezt a szakállat megnézte, azonnal tisztában volt vele, hogy Eránosz Bogdán Györgynek miért van két keresztneve.

Igen egyszerü okból: Bogdán viselte a szakállt, György pedig a tudatot, hogy Bogdánnak szakálla van.

Remek szép szakáll volt, büszkesége, öröme, boldogsága a gazdájának.

Mikor Eránosz Bogdán György az Erdélyhez kapcsolt örmény vilajetből, vagyis Szamosujvárról Zoltánvárra érkezett és a kávéházat átvette, az első ember, a ki a szakállát szemügyre vette, Bánkay István volt, a helybeli “Szabadság” szerkesztője.

Nem irigység fogta el Bánkay szivét. Ezt az érzelmet ő nem ismerte. Hanem egy eszméje támadt, mely némi haszonnal kecsegtette őt.

Az jutott eszébe, hogy mily óriási hitele lehet annak az embernek, a kinek ekkora szakálla van. Ő tehát e szakáll tulajdonosát szemelte ki viszont megpumpolás céljából, szóval ő akarta élvezni a hitelt, melynek Bogdán György szakálla örvendett.

És megtelepedett Eránosz Bogdán Györgynél. Ezt a szabad sajtó nevében tette, ugy magyarázván a kifejezést, hogy a sajtónak szabad akkor fizetni, mikor neki tetszik. Mert Zoltánvárában ő volt a sajtó, vagyis az egyetlen lap. Mindenféle megyei és városi egyesületnek hivatalos közlönye, kezdve a fillér- és rongyos-egyesülettől, az ármentesitő társulaton át egészen a méhész-egyesületig. Nem is volt más a lapban, csak dicséret, évi jelentés és hirdetés. Nem festékkel, hanem valami fekete mézzel nyomtatták ezt a lapot. De azért féltek tőle és ez volt Bánkay István hatalma.

Szombat este volt a kritikus idő. Ilyenkor kellett Bánkaynak a heti számot megcsinálni. Bánkay már szombaton délben készült a nagy munkára: több bort ivott, mint máskor. Azután leadta a megyei tüzoltószervezet évi jelentésének a harmadik folytatását, az iparos ifjuság majálisán felülfizetők névsorát (5-ik közlemény), a megyei mérnök tervét a Gerje-Perje vizeinek végleges szabályozásáról, Czirók Polikárp cisztercita gimnáziumi tanár tanulmányát a fáraók temetkezési módjáról tárcának (7-ik közlemény), a városi főjegyző egy költeményét, egypár városi és megyei hyment és halálesetet, gulyaárverést, katonai lóvásárt, rendőri hirt, menetrendet... azután megpihent. Elment a kaszinó kertjébe kuglizni, onnan elhivatta a főispán, ellátta őt választási hirekkel, s megbizta egy kemény választási vezércikkel.

Erre Bánkay a “Zöld koszoru”-hoz sietett, inspirációért. Itt a jó kompániában eltelt az idő féltizig, a szikfröcscsök olvasatlan mennyiségben tüntek el a szerkesztő ur torkában, közben a lap főszedője, ki öt szedő-gyerekkel korlátlanul rendelkezett, négyszer átjött vezércikket és választási rovatot sürgetni, végre Bánkay rászánta magát és átment, - nem a szerkesztőségbe, hanem ennek az utolsó állomására, Eránosz kávéházába.

Miközben itt a cognacot és a fekete kávét szürcsölte, Freund ur, a főszedő, ujra kétszer megjelent, hangoztatván, hogy a lapnak reggel meg kell jelennie, a mit Bánkay nem látott fölöttébb szükségesnek. Mert - ugymond, - más lap ugy se jelenik meg helyette, s a “Szabadság”-ot hétfőn is oly szivesen fogadja a közönség, mint vasárnap. A mire Freund ur azzal felelt, hogy a lapot Zsigára, a legidősebb szedő-gyerekre bizta, maga pedig kiment a város alatt levő szőlőjébe, a hol még a felesége nyaralt. Mert - ugymond - vihar készül, s az asszony megőrül félelmében, ha ezalatt egyedül marad kint.

Az utcán egy kövér és egy sovány fiatal ember állitotta meg őt és megkérdezte, van-e itt kávéház?

Freund ur megállt. Mint minden kisvárosi ember, ő is szivesen szóba állt idegenekkel, a kiktől remélhette, hogy valami ujat fog hallani. Ez is egy neme az olvasásnak.

– Csak egy kávéház van a városban, az se nagyon kellemes ebben a pillanatban.

– Miért?

– Mert ott ül Bánkay, a “Szabadság” szerkesztője, részegen, s mire az urak odaérnek, valószinüleg már garázdálkodni fog.

– No, attól még nem ijedünk meg.

– Az urak hová valók?

– Pesti biciklisták vagyunk.

– Igazán? Ejnye, nagy szivességet tehetnének nekem.

– Ugyan mit?

– Ha netán összevesznének Bánkayval, dobják ki a kávéházból.

– Különös kivánság. Aztán miért dobjuk ki?

– Mert akkor Bánkay nem megy vissza többet. Az neki elve. Hanem hazamegy és megcsinálja a lapot.

– A holnapit?

– Azt.

– Hát még nincs készen?

– Dehogy van. Éppen a legfontosabb rész hiányzik. Vezércikk a balpárt jelöltje ellen és jelentés a megyei választási mozgalmakról.

A két fiatalember összenézett.

– Megteszik az urak?

– Uram, mi békés uriemberek vagyunk, nem szoktunk zenebonát kezdeni, de legyen nyugodt, ha Bánkay kapcáskodik, ki fog röpülni a kávéházból.

Freund ur valamivel nyugodtabban folytatta utját a szőllő felé. A két fiatal ember ugyanazon a helyen áll egy darabig.

– Matyi! - szólt a szikárabbik.

– Mi baj?

– Egy eszmém van.

– Ne légy vele nagyra, mert ugyanaz az eszmém nekem is megvan.

– Micsoda?

– Meg kell akadályozni ennek a lapnak a megjelenését.

– Ugy van, nehogy elrontsa a holnap délutáni programmbeszédet.

– Előre! - kiáltott Savó, - a véletlen is segitségünkre van, mint mindig.

És fütyörészve siettek Eránosz kávéháza felé.

A mint beléptek, hadvezéri pillantással azonnal áttekintették a helyzetet.

Sokkal jobban állt a dolog, semmint gondolták.

Bánkay ugyanis a kávéházban mulató szabólegények egyikét billiárdozásra szólitotta föl. A szabó rosszul böködött, a mit annak tulajdonitott, hogy mozdulatai nem szabadok. Mozdulatait tehát szabaddá tette azzal, hogy levetette a kabátját. Bánkaynak megvolt az a sajátsága, hogy öntudatlanul sokkal illedelmesebb volt, mint józan korában. Józanul a rossz nevelése szerint cselekedett, részegen pedig a jó természete szerint. Nyugodtan igy szólt a partneréhez:

– Hallja, kecske, vegye föl a kabátját.

– Velem ne gorombáskodjék.

– Hallja, ha odáig aljasodtam is, hogy egy szabólegénynyel összeállok karambolázni, azért megkivánhatok annyit, hogy tisztelje személyemet.

– Fogja be a száját.

– Maga nem gentleman, tehát sértegethet.

A szabó ezt biztatásnak vette s fölemelt dákóval rohant Bánkayra, a ki széket lökött ellenfele alá, melyen ez keresztül bukott. A szabók csataorditással rohantak Bánkayra. Bánkay fölugrott a billiárdra, s tele torokkal üvöltötte, hogy ha összetépik a ruháját, ő nem fizeti ki, mely fenyegetésre két szabó kivált a csatasorból, s félrevonult, de azzal a titkos eltökéléssel, hogy ha Bánkay közel jön hozzájuk, csipnek vagy ütnek rajta egyet olyan helyen, melyet a szabókontó nem tesz immunissá.

Eránosz fekete szakálla mint egy nagy kalózlobogó lengett a küzdő csapatok közt. A kávés folyton orditott: “Szerkesztő ur, szerkesztő ur!” S a drága posztóról levenni igyekezett Bánkayt.

Akkor toppantak be a mi barátaink.

– Az Bánkay! - szólt Savó, a billiárd tetején Dugovicsként álló alakra mutatva, - ezt ki kell innen mentenünk.

A következő pillanatban a szabók oldott kéve gyanánt hullottak szét, Kázmér a Mátyás pedig kezet nyujtottak Bánkaynak.

– Ne féljen, uram! - kiáltott Tukoray.

– Testvér! - üvöltött elérzékenyülve Bánkay, s a billiárdról lehajolva megcsókolta hőseinket, a kik leemelték fellegvárából.

– Egy üveg konyakot, - rendelte Savó.

– Nem, nem itt, eljöttök a lakásomra. Van diópálinkám, konyakom, szilvóriumom, barackszeszem... Egy percig sem maradunk ebben a lebujban.

A szabók ugyanis segitségért küldtek, s a támadás megujitására készültek.

Barátainknak semmi kifogásuk nem volt a helyiség elhagyása ellen. Kint az utcán aztán bemutatkoztak egymásnak. Tukoray mint Simon ügyvédsegéd, Savó pedig mint Péterfi ügyvéd mutatta be magát, a kik biciklin beutazzák az országot.

– Még egyszer köszönöm, fiuk, - szólt Bánkay, és meghatva rázta a kezüket, - lássátok, ha az intelligencia összetart, a poklok kapui sem győzedelmeskednek rajta.

– Kérlek, mi csak kötelességünket teljesitettük, - szólt Savó szerényen, s arra a szabólegényre gondolt, a kit odabent az ő ökölcsapása következtében borogattak. Mit csinálna az az ember, ha ő többet tett volna, mint a mennyi a kötelessége?

– Igy szeretem én a művelt osztályokat. Vállat vetve. Kéz a kézben. Ez a nagy szolidaritás, a szellemek rokonsága.

Igy szavalt Bánkay, miközben erősen belekapaszkodott Savó karjába. Tukoray hátramaradt, mert észrevette, hogy valaki jön utánuk. Egy fiatal gyerek volt.

– Mit ólálkodol itt? - kérdé.

– Kérem, én Zsiga vagyok, a szedőgyerek. Én szoktam a szerkesztő urat hazakisérni. A Freund ur rendelt ide.

– A lap készen van már?

– Dehogy van. És Freund ur kiment a szőllőbe. Csak mi gyerekek vagyunk a nyomdában.

– Hát el tudtok készülni?

– Ha kéziratot kapunk, egészen jól.

– Ne busulj, lesz kézirat. Mi a szerkesztőnek jó barátai vagyunk. Majd segitünk neki megcsinálni.

– Biz az jó lesz, nagyságos ur.

Tukoray Savó mellé somfordált.

– Óriási eszmém van, - sugta oda, - de a föltétel az, hogy Bánkayt minél hamarabb le kell inni a sárga földig.

– Bizd rám, - zümmögte vissza Savó.

Megérkeztek a szerkesztő lakására, mely két szobából állt, s az a hire volt, hogy a legelegánsabb garçonlakás Zoltánvárott. Az első szoba falán Zoltánmegye térképe, képes lapokból kivágott ábrázolatok, fali naptár, a főispán arcképe és egy kakuk-óra függöttek. Az egyik sarokban egy rakás könyv, leteritve medvebőrrel, pótolta a kerevetet. Hatalmas lapos, tintafoltos asztal, melyen egy kávéscsészében állt a tinta. Óriási papirkosár. Két dugóhuzó. Egypár üres palack. Ez volt az egész butorzat.

A második szobában mennyezetes ágy, szőnyegek, asztal, karosszékek. A berendezés elegendő volt, csak izlés és egyéniség nem nyilatkozott benne.

Bánkay minden szobában lámpát gyujtott, aztán szó nélkül fölemelt egy csapóajtót, mely a hálószobából vezetett a pincébe és lement. Pár perc mulva legalább öt üveg különböző fajtáju pálinkával tért vissza. Vizes poharakat rakott hozzájuk.

– Tegnapelőtt mulattunk és akkor az összes kupicáimat a falhoz vagdaltuk.

Ezzel mentegette magát.

– Nem baj, komám, - felelt Savó vigan, - legalább keverhetjük.

És elkezdték a keverést. Savó a baráti érzelmek összes hurjait végigjátszotta. Ezzel csalogatta be Bánkayt az ingoványos területre. Aztán nobel spiccet szimulált, s lovagias ügyet csinált minden pohárból, melyet Bánkay nem szivesen üritett ki. Majd a bácskai embert kezdte játszani s végtelen megvetéssel nyilatkozott Bánkay ivási tudományáról. A mire a szerkesztő ur rohamléptekben kezdett inni.

Bánkay, tudjuk, jól megvetette már korábban alapját a teljes berugásnak, s igy háromnegyed óra alatt a sárga földig elkészült. Ekkor barátaink ledobtak egy szalmazsákot a pincébe, megfogták a szerkesztő urat kezénél-lábánál, óvatosan levitték, gyöngéden levetkeztették - és otthagyták, rázárva a pinceajtót.

– És most megirjuk a lapot mi! - kiáltott diadalmasan Tukoray.

Savó a nyakába borult és sirni kezdett.

– Kázmér, barátom, veszszek meg, ha nem te fogod másodszor megirni Shakspere tragédiáit. Óriás vagy! Előre magyar!

És a nagy iróasztal mellé ülve lázasan dolgozni kezdtek, ugy, hogy az álmos Zsiga alig győzte hordani a kéziratokat, melyeket a fiuk apró darabokra vagdalva vigan és gyorsan szedtek.

Öt órakor a szabad sajtó két zoltánvári főoszlopa, a két legerősebb napszámos elkezdte forgatni, mozgásba hozni a gépet, megkezdődött a nyomtatás.

Hétkor postára adták a háromszáz vidéki példányt, kilenckor elkezdték kihordani az ötszáz helyi példányt.

De hőseink ekkor már mélyen aludtak a városvégi fogadóban.