XIII.
AZ ELSŐ BULLETIN.

Abba a szerkesztőségbe, melyből Savó és Tukoray egy nyájas őszi napon, a szerkesztő frakkjával együtt, oly nyomtalanul eltüntek, egyszerre egy távirat érkezett, mely ezer darab Tukoray névre szóló veres tollat rendelt.

A szerkesztőség az ezer darab tollat váltóra vette föl Zilzer Adolf és Tsa m. kir. zászlógyárában és azonnal utnak inditotta.

A lapba egyuttal megirták, hogy Tukoray Kázmér folytatja körutját kerületében s minden falu egy ujabb diadal. Azt azonban nem merték megirni, hogy micsoda programmal működik, mert nem voltak benne bizonyosak. Savó ugyanis a szerkesztőségben mérsékelt, vagyis konzervativ hajlamu anarkhista volt, ellenben Tukoray radikális republikánus volt, Elszász-Lotharingiát visszakövetelte Franciaországnak, s a páros napokon ráállt a 67-es kiegyezésre is.

Végre megérkezett Tukoraynak a levele, melyet a szerkesztőség türelmetlenül várt. A szerkesztőhöz volt intézve s igy szólt:

“Kedv. bar.! Kérl. csatolt. hirt cic. add ki rögt. Ölel Kazi.”

A csatolt hir Tukoray saját keze irásában igy hangzott:

Diadalut. Zoltánváráról irja lapunk rendes levelezője: Tukoray Kázmérnak, kerületünk jelöltjének körutja valóságos diadalut mindenfelé. Elragadó, szivhez szóló beszédeivel, a meggyőződésnek belőlük sugárzó melegével elbűvöli a néptömegeket. Ahány faluban megjelent, a nép azonnal mellé állt. Ez a fiatalember elsőrendü népszónok, s egyaránt hat, akár a nemes páthosz, akár a pajzán humor hurjain játszik. A hivatalos körök valósággal konsternálva vannak, s e lángeszü ifju politikus...

(“Szemtelen!” - mormogá a szerkesztő a meggyőződés szilárd hangján.)

...ellen már is kétségbeesett fegyvereikkel küzdenek. Eddig hetvenezer forintot költöttek el, s a hatalmi erőszak összes eszközeit mozgósitották...

Itt a tudósitás félbeszakadt, s átalakult ujra magánlevéllé, ekkép:

Kedv. bar. Nincs id. folyt. Kérl. az öt év előtti lapunkból állitsd össze a leghatásosabb és legfenom. gazságokat, melyeket bárhol és bárki ellen elkövettek, sorold föl tudósitásom végén, mintha ellenem köv. volna el, s aztán kend ki jól a végét egy dühös kirohanással. Ölel Kazi.

U. i. Ne felejts el naponta egy kis csendőrvérengzést betenni zoltánvári távirat alakjában.

Mondanunk se kell, hogy a szerkesztőség fényesen megfelelt a rábizott föladatnak, s mikor a lapok később Tukoray kezébe kerültek, hideg verejték futott végig a hátán a borzalmasságok olvasására, melyet ellene elkövettek. Ez a szenzációs rovat Gamás János leleményességére volt bizva, a ki hires volt általános műveltségéről. Ő a zoltánvári választásokba sziciliai rablótörténeteket kevert, sőt montenegrói füllevágásokkal is föleresztette.

Ezalatt Savó, Bella és Slezákné a hegyek közé vonultak Kámforhoz, Tukoray pedig Gyapajt kezdte megdolgozni.

A mit ellenzéki és kormánypárti szónokok a kiegyezés óta az országnak és a kerületnek igértek: ő azt mind ujra megigérte.

Csak éppen hogy azt nem mondta, hogy Gyapaj királyi táblát, járásbiróságot és főgimnáziumot fog kapni.

Aztán elárulta, hogy apja 1866-ban, mint a Klapka-féle magyar légió tagja, meghalt a hazáért. Mikor látta, hogy ez nagyon tetszik, apja halálát a hatvanas évek elején elszenvedett börtönbüntetéssel sulyositotta. Az egész Monte Christót rákente az apjára, s halotti csendben regélte, hogyan menekült az öreg uszással Kufstein várából.

Aztán adott minden választónak egy forintot, végül pedig elővette az öregágyut, az Adóleengedések könyvét, s szép sorjába bevezette, hogy Gyapajon ki mennyi adót akar fizetni.

Igazán megható volt látni, hogy a gyapajiak milyen kevés adót akartak fizetni.

A következő faluban már jóformán csak Kufstein és az Adóleengedések könyve szerepelt, de megtette a hatását. A szegény öregből egy legendaszerü hős lett s mindenki, a ki vitézi tetteit hallgatta, becsületszavát merte volna adni arra, hogy alkalom adtán a kedves fia, Tukoray Kázmér, épp oly vakmerően kiuszik Kufstein várából, mint ő.

Mikor Kázmér a harmadik falu felé kocsikázott, különös eset történt vele.

Az uton szembejött egy kocsi, melyen két csendőr és egy sárgakamáslis, vadászkalapos fiatal ur ült.

– Halt! - kiáltott a fiatal ur Tukoray kocsisára.

Azonnal leugrott a kocsijáról és odajött Tukorayhoz.

– Baltássy, a hegyháti járás segédszolgabirája.

– Örülök. Tukoray.

– Szabad kérnem az utlevelét?

– Mit?

– Az utlevelét.

– Minek? - kérdé Tukoray elámulva.

– Hogy igazolja magát.

Tukoray hallgatott.

– Nem adja ide? - szólt Baltássy élesen.

– Uraim! - szólt Tukoray a csendőrökhöz, - én igen jól tudom, hogy önök egy közveszélyes őrültet szállitanak a megyei kórházba, s épp azért nem értem, hogy miért nem kötözik meg? Hogy engedhetik meg, hogy tisztességes uriembereket az utfélen zavarjon és föltartson.

– Uram! - kiáltott Baltássy sápadtan.

– Vagy talán én bolondultam meg és egészen mást hallok, mint a mit a szolgabiró ur beszél? Kérem, őrmester ur, oszlassa el kétségeimet.

– Ön inzultálja a hatóságot. Utlevele pedig nincs. A törvény nevében ezennel letartóztatom. Őrmester, üljön át a kocsira. Visszafordulunk Buzsákra! Indulj! Majd számolunk!

Ezzel ideges léptekkel visszament a kocsijához, a bakra ugrott, a gyeplőt a kezébe vette és előre hajtott. Tukoray kocsija az őrmesterrel meggyarapodva követte.

Kázmér lelkiismerete nyugodt volt: talán szamárul, de férfiasan viselte magát. S a mi a fő: igaza volt.

Buzsákon Kázmért egyszerüen betették a községi tömlöcbe.

Addig emlegette apja börtönét, mig végre maga is a dutyiba került. A régi görögök ezt nemezisnek nevezték. A mai magyarok pechnek hivják. Kázmér nagyon kiváncsi volt, hogy mit fog vele ez a kis szolgabiró csinálni. Oly elhagyatottnak érezte magát, mintha a kirgiz sivatag valamelyik kozák őrsének hatalmában volna. Aztán eszébe jutott, hogy politikai szempontból ez a kis letartóztatás valóságos aranybánya. Micsoda vezércikket fognak otthon ebből kanyaritani a fiuk, ha megtudják. Az örmény vérengzésekhez fogják hasonlitani kollégái. Föl s alá járva a nyirkos és sötét szobában, frázisokon tünődött, melyekkel a nép előtt ez eljárás gazságát ecsetelni fogja.

Egy vén hajdu jött be, az asztalt megtéritette s gyertyát gyujtott.

– Ebédet hoz? - kérdé Tukoray.

– Előbb tárgyalás lészen.

– Inkább ebédet hozna.

– Parancs szerint cselekszem.

– Tehát hoz?

– Még nem parancsolták.

– Vigye el az ördög.

– Igenis.

Eltávozott.

Nemsokára két fiatalember jött be, egy megyei aljegyző és egy földbirtokos. A kölcsönös bemutatkozás után felük nevében fölszólitották Tukorayt, hogy vagy kérjen bocsánatot, vagy adjon elégtételt.

– Ki az önök fele?

– Baltássy segéd-szolgabiró.

– És önök még azt akarják, hogy bocsánatot kérjek? Sajnálom, hogy tettleg nem bántalmaztam azt a ripőköt.

– Ön őrültnek nevezte őt.

– Ezt fönn is tartom.

– Ez az utolsó szava?

– Nem. Az utolsó szavam az volt, hogy ripők.

– Elég. Nevezze meg a segédeit.

– Kit? Hisz nem ismerek senkit. Van itt katonaság?

– Csendőrség, egy hadnagygyal.

– Ezennel megnevezem a hadnagyot. Mondják meg neki, hogy én is katona vagyok, a hetedik tüzérezredben szolgáltam. De a másik?

A segédek egy darabig gondolkoztak. Végre az egyik igy szólt:

– A másiknak ajánlom Klein körorvost, a ki mint párbajorvos ugyis jelen lesz.

Ebben megegyeztek.

Egy félóra mulva betoppantak Martalócz csendőrhadnagy és Klein körorvos, és jelentették Tukoraynak, hogy minden a legpompásabban megy, már a fültételeket is megállapitották. Kardpárbaj végkimerülésig, bandázs nélkül, szurni is szabad.

– Beleegyezem, de miért vették bandázs nélkül? - kérdé Tukoray elképedve.

– Őszintén szólva, - felelt a hadnagy, - azért, mert ebben a rongyos faluban még csak vatta sincs, a miből bandázst lehetne csinálni.

– Egyéb minden van?

– Hogyne! Itt lakik Winkler báró, annak a kastélyában van egy fegyverterem, mely ugy be van rendezve, mint a legelső vivóiskola. Passzió lesz ott verekedni.

S a hadnagy barna ábrázatán boldog mosoly jelent meg, mely előre sejtette, hogy fog ő élvezni, mikor ez a két ember kaszabolni fogja egymást.

A segédek eltávoztak, jött a hajdu, teritett és ebédet hozott a politikai fogolynak. Kázmér megette, papirost hozatott s leült irni.

Azt hitte, hogy most valami rettenetes káromkodás fog tolla alatt megszületni. De csalódott. Helyzetének furcsasága oly ellenállhatatlanul komikus hatást tett rá, hogy nem vezércikk, de tárca született meg a tolla alatt. És oda fent a szerkesztőségben rettentően elbámultak, mikor pár nap mulva megjön a paksaméta, s abból kihámoznak egy humorisztikus tárcát, mely egy választási epizódot beszélt el a következőkép:

Sárga Miska kivánsága.

Hosszu kocsisorban vonultunk be Alsó-Szilvára.

A falu határán egy csomó legény várt zászlóval. Kocsim elé sorakoztak és elkezdték a Kossuth-nótát énekelni.

Valami csodálatos, lehetetlen módon énekelték, a hogy én még sohse hallottam. Nem volt meg annak az ismert dallama, de valami keveset hasonlitott hozzá.

A rektor, a ki beült hozzám, büszkén szólt:

– Az én tanitványaim.

– Énekben is?

– Persze. Négy év előtt szerveztem a dalárdát és már száz dalt tud.

– Ez a Kossuth-nóta ugy-e?

– Az. Általam négy hangra letéve.

– És itt van mind a négy hang?

– Dehogy. Véletlenül ugy esett, hogy csak egy hang jött uraságod elé.

– Ez tehát...

– Ez a tenor szekund.

– Vagy ugy?

Igy már értem. A világ legszebb nótája is ocsmány, formátlan és kellemetlen, ha a tenor szekund maga énekli. Ezt állithatom, mert hallottam.

A faluban Szidanics Pálhoz szálltunk. Az ellenzék jelöltje ős idők óta mindig hozzá szokott szállni. Nagy udvara, nagy szérüskertje és szép tiszta lakása volt.

Az utcai szoba egyszerre tele lett néppel. Asszonyok jöttek a gyermekeiket bemutatni. Puha kenyeret, bort és szalonnát raktak elénk. Megindult a beszéd.

Egyszerre csak odalép elém egy daliás legény, a subáját összébb huzza és szól:

– Nekem is volna egy kis mondani valóm.

– No, csak ki vele.

– Bajos.

– Miért?

– A népek miatt.

– Négy szem közt akar velem beszélni?

– Ott én.

– Gyerünk ki a tornácra.

– Jó lesz.

A tornác is tele volt, de még az udvar is.

– Hátrább biztosabb.

És a kazlak, boglyák felé intett.

– Hát menjünk a szérüskertbe.

A legény előre sietett, én utána. Öten-hatan is megragadták utközben a karomat és a fülembe sugták:

– Ha a Miska pénzt kér, üsse pofon a nagyságos ur.

– Jó, jó.

Egy szénaboglyának nekidültem, a Miska kettőt rántott a szürén és kezdé:

– Ösmer, ugy-e, a nagyságos ur?

– Tudom, hogy Miskának hivják, azt is tudom, hogy idevaló.

– Mind igaz. A Sárga Ferencnek a kisebbik fia vagyok, a kit tavaly elfogtak, mert az ordasi uraság juhászbojtárjának leszakitottam a fülét.

– Jó. Mit akar?

– Most két esztendeje a tószentgyörgyi vásáron vót, hogy összeakadtam Bencze Palival, a kivel atyafiságban is vagyok. Aszongya a Bencze Pali, gyere pajtás egy ital borra a Roszkorgyütt zsidóhoz. Aszondom a Bencze Palinak, bajos az állapot, mert vásár harmadnapja van. Aszongya ő, hát aztán. Aszondom én, hogy csak azért mondom, mert kalapot akarok venni. Megint aszongya ő, hát aztán. Aszondom én, hogy ha mi most délelőtt beülünk a zsidóhoz borozni, a hogy magamat meg téged ismerlek, este lesz, mire fölkelünk, ha fölkelünk. Aszongya ő, asse baj, mer’ a tinó árát a ki a zsebibe van, akkor se iszszuk meg, ha két hétig ott ragadunk a Roszkorgyütt-nél. Nem az a hiba, mondok, hanem az, hogy kalapot kék venni, mer’ délután a veszprémi kalaposok mind elmennek, mer’ vásár harmadnapja van. Tehát mondok, vegyük meg délelőtt a kalapot, aztán térjünk be a kocsmába...

Sárga Mihály megállt, legyürte a sercegő dohányt a pipájában, ujra rágyujtott, aztán folytatta.

– A kalapot Vevera egy forint negyven krajcárra tartotta, a mit én, de Bencze Pál is sokallt, mer’ se piros nem volt a bélése, se a magyar cimer nem volt belearanozva. Sorra próbáltam, egy sem pászolt a fejemhez. Ezért aztán Vevera mégis leengedett belőle husz krajcárokat és megvettem.

– Gyorsan, barátom, gyorsan, - szóltam türelmetlenül.

– Aztán betértünk a zsidóhoz, de estére már itthon voltunk. A kalap lassan-lassan pászolóssá lett, mer’ egyszer, mikor a csendőrőrmestert vittem Türjére, megázott, oszt’ összement...

– Fejezze be, Miska, nincs időm.

– Hát kérem ássan, nem volt hiba a dologba máig. De mikor a szent-gáli meredeken lehajtottunk, az az utálatos szél belekapaszkodik a kalapomba és elfut vele, be a cserjésbe... Isten legyen, a ki ott megtalálja... A szekér gurult lefelé, mint a fene, a csikók ugráltak, Marci bácsi aszonta, üsse kő a kalapodat, csak a csikaidra legyen gondod... Én hát utána se néztem a kalapomnak, hanem iparkodtam a nagyságos ur szekere után...

– Hála Isten, hogy a végire jutott. Azt akarja, ugy-e, hogy egy uj kalapot vegyek magának?

– Nem én, nagyságos ur. Megvan még otthon a régi kalapom. Hanem az elveszett kalapom mellett volt egy szép, hosszu, veres kortestoll, zöld levéllel, aranyos betükkel...

Elámulva néztem rá, ő meg félve nézett a szemem közé.

- Abbul kérek.