120

esküvő hallatlan pompával, hivalkodó fényűzéssel zajlott le. A bíboros maga is leutazott a Pézenas melletti kastélyba. Vele ment egész udvartartása. A teméntelen libériás cseléd és komor képű pap elszállásolása miatt felfordult az egész környék.

Nagy munkában voltak Moliere-ék is. Az ünnep fényének emelésére Moliere-t megbízta a herceg: valami nagyszerű, látványos darabot adjanak elő.

így született meg a nagy allegorikus balett, amelyről még nagyon sokáig beszéltek Conti kastélyában és Párizsban is. Szerzője nem sokat törte a fejét eredeti mesén -- a keretet egy régi olasz pantomim szolgáltatta, amelynek leírását még Madeleine kapta a régi olasz kollégáktól, a zenét pedig egy borissza vándormuzsikus szerezte hozzá. A balettkar összeállítása sem okozott gondot: a főúri dámák és az ifjú márkik szíves örömest kaptak az alkalmon, hogy színpadon szerepelhessenek.

A vendégek között -- mármint Molière vendégei között -- egy régi, ismerős arc is felbukkant. Chapelle volt. Egyszerre csak feltűnt, Molière nyakába borult, és a régi barátság folytatódott, mintha sosem szakadtak volna el egymástól. Persze most is ugratták egymást, sőt Molière rá is dörrent Chapelle-re, aki előadás közben folyton a színfalak mögött lábatlankodott :

-- A mindenségedet! Miért zavarod az előadást?

-- Jean, drága Jean! A lányotokat lesem. Micsoda földöntúli szépség! Mennyi üdeség, báj, kellem! Ah, oah!

-- Valóban szép gyermek -- bólintott Molière. -- De hogyha itt állsz, nem tud majd átfutni a másik oldalra, hasra esik, és oda a kellem meg a báj!

Conti herceg ragyogott a boldogságtól. Az előadás

121

valóban szépen sikerült, noha semmiféle szerkezetet, látványos mutatványt nem alkalmaztak. Most jöttek divatba ugyanis a színpadi trükkök, s máris akadtak a színpadi szemfényvesztésnek jó kezű és ötletes mesterei, ezúttal azonban a jó ritmusú előadás és a bájos színésznők -- no meg a főúri dilettánsok -- mindenért kárpótoltak.

Conti herceg tehát ragyogott a boldogságtól, s mivel Chapelle-t kegyesen megismerte (Lhuillier tanácsos még mindig fontos szerepet vitt Párizsban, jóllehet igen-igen öreg ember volt), örömmel hívta magához Moliere-t is.

-- íme, Franciaország legjobb színésze, legtehetségesebb színiköltője és a legszebb színésznők boldog igazgatója -- mutatta be Moliere-t Mazarin bíborosnak, aki reszkető kezén a bíborosi gyűrűt kegyesen csókra nyújtotta. -- Mondja csak, kedves Molière, mi a véleménye az olasz operáról? Meg lehetne valósítani minálunk is? A bíboros úr őexcellenciája, aki a művészetek nemes szívű támogatója, hiszen ő alapította meg a festészeti és szobrászati akadémiát, nagyon örülne egy olasz operának.

-- Legjobb tehetségünk szerint igyekezni fogunk kegyelmességed óhajára tenni. Ügy vélem, Guarini Hűséges pásztor című játéka már túlontúl ismert, Jacopo Peri Euridicéje szintén, noha a zenéje igen szép.

-- Ügy van, úgy van -- hallatszott az agg Mazarin recsegő hangja. -- Az Euridice zenéje nagyon szép. Ámbár van őnála nagyobb, tehetségesebb zeneköltő . . .

-- Monteverdi -- vágta rá Molière. -- Hallottam nagyszerű művészetéről, de a darabjait, sajnos, nem ismerem.

A bíboros kegyesen intett:

122

-- Ha legközelebb Párizsban járnak, keressenek fel a kastélyomban. Megvan Claudio Monteverdi Orfeójának teljes anyaga. Örömmel venném, ha eljátszanak. Sajnos, még az olasz társulatok közül is kevés akad, amelyik alkalmas volna operák előadására.

A bíboros megint csókra nyújtotta kezét, és ezzel a röpke kihallgatás véget ért. Conti megelégedetten vette tudomásul, hogy a házassággal, no meg ezzel a jól sikerült előadással megnyerte a ravasz főpap kegyeit. Pár esztendő, és a Fronde alatt viselt dolgai végképp feledésbe merülnek. Előbb jut majd az udvarba, mint bátyja, aki most a spanyolokkal paktál.

A nagy sikernek megvolt az eredménye. Molière-rel Conti többször is behatóan társalgott, sőt leültette az asztalához, és arról faggatta, vajon mennyire ismeri az olasz vígjáték- és zeneirodalmat, továbbá valóban ő költötte-e a balett versbetéteit, amelyek mindenkinek nagyon tetszettek.

-- Nem hiszi el, hogy verset írok -- ingatta a fejét Molière, amikor Madeleine arról faggatta, miért rosszkedvű. -- Amióta csak az előadás megvolt, folyton ezt kérdezgeti.

Chapelle megszokott mozdulatával legyintett:

-- Ej, ne törődj vele! Ha nem hiszi, mondd azt, hogy én írtam.

-- Bolond vagy te !... Hanem az az igazság, hogy amióta a bíboros két kegyes mondatra érdemesített, leereszkedik hozzám. Csinálhattam volna a legnagyszerűbb műsort...

-- Jean, már megint kezded? -- Madeleine hirtelen Chapelle-hez fordult: -- Jaj, nem is tudom... néha meg szeretném rázni. Mindig ez a keserű önmardosás, ez az elfojtott érzékenység. Miért? Már olyan nyugodt

123

és boldog voltál. Sikerünk volt. Máshol is, most itt is. Miért kezded megint a régi hangot?

Miért is. Nem tudja? Dehogynem. Nem is egyik napról a másikra jutottak idáig a dolgok. Közben hetek és hónapok teltek el, Conti immár megszokta, hogy színésze mellette legyen, és hogy ha úgy tetszik, mindig szolgáljon beszélgetésre, vitatkozásra szánt „anyaggal". Ha másképpen nem tudta elfoglalni, hát felolvastatott vele, amit Molière igen nagy gonddal és ügybuzgalommal meg is tett. Ámbár a művészetekről folytatott fennkölt társalgás közepette a herceg néha egészen meglepő kérdéseket intézett hozzá.

-- Egymaga ír és játszik a társulatában. Ez rendben is volna, kedves Molière. De ön példás rendben is tartja a pénzesládáját, és ez az, amit dicséretre méltatok.

A dicsérgetésnek az lett a vége -- hogy Conti egy napon a tűzpiszkáló vassal halántékon vágta Sarrazint, a titkárát. Miért haragudott meg rá, miért nem, sose derült ki. Annyi igaz, hogy a herceg Languedoc kormányzóságára jelöltetvén, egyre jobban összekuszálta kapcsolatainak és hazugságainak szálait. Lehet, hogy a titkár, aki mellesleg neves költő is volt, nem tudta már nyomon követni a sokféle utasítást, egyszer tévedett, és a tévedésből majdnem baj származott. ..

Mi másért is eshet neki titkárának egy főúr?

A finomkodások, rizsporos parókák e cikornyás világában nemcsak a parasztokat és a vígjátékok buta inasait botozták.

A pézenas-i palota márványpadlóján hátratántorodott Sarrazin titkár ...

Napokig eszméletlenül feküdt. Az orvosok eret vágtak rajta, jóllehet sápadt arca azt mutatta, inkább szüksége lenne a vérre, nemhogy elveszítse. Mindenféle cso—

124

daszerekkel kenegették, amitől csak a betegágya bűzlőtt, de állapota semmit sem javult.

-- Apám, ha élne, egy nap alatt helyrehozná -- mondta Duparcné, de Molière csak legyintett:

-- Az orvosok minden fűt-fát összehordanak, csak hogy megnyugtassák vagy éppenséggel felzaklassák a beteget. De nem ismerik az emberi szervezetet. Márpedig annak millió titka van.. . Nézzük csak a szemet .. .

Hirtelen elhallgatott. A régi bohóctréfa jutott az eszébe. Nézzük csak az emberi szemet. Hohó, hiszen ezt Tabarin mondta valamikor a Pont Neuf közelében!

Elszorult a szíve. Nem merte megmondani a családjának, sem a barátainak, hogy a herceg felajánlotta neki: legyen a titkára. Nem merte elárulni nekik, mert tudta, rábeszélnék. S akkor vége volna a színészetnek, vége a társulatnak, és előbb-utóbb az írásnak is. A herceg a szerencsétlenül járt Sarrazint is rengeteg munkával halmozta el, őt magát már most is időrabló, lehetetlen dolgokra kéri, ó, mi lesz, hogyha valóban személyes szolgálatába áll?!

Aztán mégis elmondta -- Madeleine-nek. Ki másnak mondta volna?

Az asszony hosszan nézett a szemébe. És azt mondta, amit a kedvese várt tőle:

-- Ne vállald el, Jean. Összeroppannál. Most már megtaláltad önmagadat..., és mi más az ember célja a földön, mint hogy önmagát megtalálja?

Ez az idő, amikor Conti herceg szolgálatában álltak, valahogy félelmetesen rövidnek és zsúfoltnak tűnt később, pedig következett életében ennél zaklatottabb időszak is. Ebben az időben a herceg egyre-másra visz—

125

szarendeli őket vidéki körútjaikról, hogy a kormányzóság rendjei előtt játsszanak, vagy éppenséggel őt meg ifjú nejét szórakoztassák. Közben ezernyi ezer ismeretség, futó barátság, ígérgetés közepette meg-megújul a herceg ajánlata: legyen a titkára.

-- Hogyisne, hogy téged is agyonüssön az a gyilkos! -- vihorászott Armande, és hozzátette: -- Drága férjecském!

Conti azonban nem tűrt ellentmondást! Egyszerűen kihallgatásra rendelte Moliere-t, és amikor az arra várt, hogy egy új előadásról tárgyaljanak, megparancsolta neki, meghívókat fogalmazzon, vagy éppenséggel a majorságok ügyeit rendezze.

-- O, istenem, mi lesz ennek a vége? -- riadozott a csendes szavú Debrie-né.

-- Itt hagyjuk ezt a pöfíeszkedő herceget! -- vágta rá Duparcné.

-- Nem tehetjük. Megbosszulná magát ezerféleképpen. És Jean sem teheti...

De Madeleine szavait Duparcné szakította félbe:

-- Mert maga nem engedné, drágám! Ügy látszik, attól fél, hogy öregkorára nem játszhatja majd a szubrettszerepeket, márpedig, hogy átengedje másnak, ugye, arról szó sem lehet?

A feszültség nem most támadt először közöttük, de most először nem tudta lecsendesíteni őket Molière. Nem is akarta. Fáradt volt és keserű hangulatú.

-- Hallatlanul kínos helyzetben vagyok -- panaszkodott. -- A herceg ajánlata voltaképpen megtisztelő. Hálásnak kell lennem, és már számtalanszor meg is köszöntem a kegyet. Most nem tudom visszautasítani. Ostoba dolog, úgy látszik, itt már csak az isten segíthet.

126

Akármilyen furcsán hangzik, éppen az segített rajtuk. Nem sokkal azután, hogy Conti herceget Languedoc kormányzójává választották az összegyűlt rendek, a herceg ágynak esett. Napokig eszméletlenül feküdt, majd megújuló görcsökben fetrengett, a színe elváltozott, és semmi étel nem maradt meg benne. A kastély cselédsége rémülten dugta össze a fejét: pestis. Igen, minden bizonnyal pestis.

Egyetlen ember volt, aki a herceg betegágyához mert menni: az alethi püspök. Ö rögtön látta, hogy nem pestissel van dolga. De meghagyta hitében a beteget.

-- Itt az idő, gyermekem, hogy megtérj az egyházhoz -- mondta neki kenetteljes hangon. -- Oly sokan vannak manapság a legfelsőbb körökben is, akik nem félik a Mindenhatót. Azt merészelik mondani, hogy nincs Isten.. ., pedig az egyház nagy és hatalmas. Nem elég a világ urainak kegyét keresni, gyermekem, íme, ez a rettentő betegség arra int, térj meg Istenhez. Ó, elfeledted, hogy valamikor a keresztvíz alá tartottak? Mennyi bűn mocskolta be nemes lelkedet, önző módon csak a magad javát nézíed, és közben pusztultak falvaidban a templomok, és. közben parasztjaid között felütötte fejét a rettentő eretnekség.

-- Ó, atyám... -- suttogta a herceg, és a pillanat valóban meghitt, áhítatos pillanat volt. -- Add, Istenem, hogy még egyszer egészséges legyek, és hátat fordítok minden világi hiúságnak, törhetetlen hittel azon fogok dolgozni, hogy az elharapózó istentelenségnek és hitetlenségnek gátat vessek.

Töredelmesen meggyónt -- volt mit gyónnia. Felvette a szentségeket, az utolsó útra készült.

Aztán egyik percről a másikra meggyógyult. Azt mesélték, hogy Isten csodát tett, ámbár Duparcné szerint

127

erős megfázással párosult eperohama volt az ifjú kormányzónak. Akármi volt is a baja, ő maga komolyan vette a megtérését, és egyik napról a másikra -- elcsapta színészeit.

A languedoci rendekkel -- tehát nem a saját zsebéből -- utoljára még kifizettetett nekik 6000 livre-t, jóllehet ennek az összegnek nagy része a saját tartozása volt. Aztán sietve házi oltárt emeltetett szobájában, minden reggel misét hallgatott, böjtölt és vezekelt kastélyát ellepték a hallgatag, sanda tekintetű papok.

Molière máshol is találkozott e népséggel. Franciaország akkor tele volt ájlatos emberekkel. Nemcsak a városi tanácsurak között akadtak, akik elhúzták szájukat, ha színészekkel találkoztak. Utcákon, piactereken, polgári családok baráti körében fel-feltűntek a buzgó hittérítők. És nemcsak papok -- ámbár főképpen ők. Új térítés zajlott egész Franciaországban.

Azt mondták, a teméntelen háborúság, nyomorúság elvonta az emberek figyelmét Istenről. Itt az ideje, hogy megtérjen mindenki, aki bűnös. És azt is mondták, ugyan ki nem bűnös -- itt az ideje hát, hogy mindenki megtérjen. És a suttogva, ájtatos szemforgatás közben duruzsolt szavak megtették hatásukat. Vallásos őrjöngésbe esett asszonyok és lányok tördelték kezüket, és adták oda minden értéküket, vagyonukat a buzgó hittérítőknek. Megrémült apák papnak, apácának szánták gyermeküket, és felajánlották vagyonukat a zárdáknak. Mindenki bizonygatni akarta, hogy ő nem tévelyedett az eretnekség hálójába -- mert jó volt ezt bizonygatni, hiszen Párizsban immár abszolút hatalommal uralkodott a király, és azt mondták, ő is buzgó, vallásos ember.

128

-- Indulás! -- adta ki a parancsot Molière. A társulat minden motyója, díszlete, kosztümje már rendben a szekereken volt. Elindulás, megérkezés sosem okozott gondot: mindennek tudták a helyét, minden katonás rendben történt, úgy, ahogy azt az évek során Molière megkövetelte társaitól.

Hát jó, elindulnak -- de nem tudták, hová. A hercegi elbocsátás oly hirtelen jött. Egyetlen társukat nem találták még -- Armande eltűnt.

-- Mi történt ezzel a gyerekkel? -- aggodalmaskodott Madeleine.

-- Sose féltsd, mindjárt előkerül -- nevetett Molière. S igaza volt. Armande a kastély kápolnájában, az egyik gyóntatószék előtt térdepelt már jó ideje. No, nem esett vallásos tébolyba a friss eszű, cserfes kis Armande -- csak hát egy csinos fiatal pap gyóntatta éppen, és jólesett vele hosszan elbeszélgetni, persze kizárólag lelki problémákról.

Molière nyugtalankodott. Indult volna. Ha már kiadták az útjukat, jó lesz minél távolabb kerülni a kastélytól. Nyakon csípte Armande-ot, tréfásan megfenyegette, és amikor már nem volt közelükben a pap, arra kérte, hagyjon máskorra is meggyónnivalót.

A lány kuncogott, fülig pirult, de kivágta magát, mint mindig.

-- Csak nem vagy féltékeny, drága férjecském?... -- borult a nyakába, és hozzátette: -- Igazán olyan csinos ember volt ez a pap, apu.

A szekerek már az országúton zörögtek, mikor a lakáj utánuk rohant. A herceg őkegyelmessége sürgősen kéri Molière urat.

Molière elsápadt, visszafordult. Dobogó szívvel lépett Conti dolgozószobájába. A herceg dísztelen fekete

y R^:>rmzegi

120

ruhában fogadta, és fanyar leereszkedéssel mosolygott rá.

-- Kedves Molière -- mondta --, önök a színészeim voltak, és én ezt egész életemben szégyellni fogom. Bűnös hiúságból éppen az erkölcstelenség apostolainak adtam szállást. Erre nincs bocsánat... ám én önt igen megkedveltem, és méltatlan életmódja miatt meg is szántam. Családjával együtt visszafogadnám, ha feladná a színészséget, és titkárommá szegődne. Nos?

A költő komoran hallgatott. Sikerei jártak az eszében. Most már tudta maga is, hogy jó színész. A legjobbak egyike. És a színdarabjai jártak az eszében, a rövid tréfák, amelyekkel végigkacagtatták a francia vidéket: a Repülő ötvös, a Szeleburdi, a Kövér René és az ugyancsak mindig sikert arató Szerelmi perpatvar.

Méltatlan életmód... Hányszor fogják ezt még a fejéhez vágni! Nemcsak ellenségei -- barátai is.

-- Kegyelmes herceg -- hajolt meg mélyen. -- Köszönöm végtelen jóindulatát, amellyel segíteni igyekszik rajtam. De hát mit tehetnék: ezer szállal fűz magához az a méltatlan élet. A színházat és a költészetet én el nem hagyhatom. Kegyelmességed mint színészt fogadott fel, és mint színészt bocsátott el, több keresnivalóm e kastélyban nem lehet.

Conti értett a szavakból. Mert ez a pár mondat úgy hangzott, mintha ezt mondaná a költő: semmi közünk egymáshoz.

-- No, sebaj -- sziszegte --, még találkozunk!

-- Merem remélni, hegy keresztényi és felebaráti szeretettel bocsát utánira, kegyelmes herceg -- hajolt meg mélyen Molière. -- Talán jobb is így -- tette hozzá kissé bizalmasan, kissé mentegetőzve is. -- Jobb így. A magamfajta szeszélyes embergyűlölő aligha állná

130

meg a helyét oly nagy úr mellett, mint kegyelmességed. Nem vagyok elég hajlékony a szolgálatára...

-- Embergyűlölő ... ez az... embergyűlölő.

Molière mélyen meghajolt.

Párizs, 1658.

A Louvre egyik termében rögtönzött színpad áll. A nagy szárnyas ablakokon át éppen rázúdul a napfény. A Monsieur (a király öccsének megszólítása volt ez) parancsára néhány lakáj unott képpel segédkezik a díszletek felállításánál. Szóra sem méltatják a festett arcú színészeket, akik izgatottan és talán kissé ingerülten is biztatják egymást.

-- Komédiások... -- biggyeszti egyik a száját. Vidéki komédiások. Most bezzeg a nyelvük lóg az igyekezettől. Hohó, ez nem vásártér! Nem is valami úrhatnám vidéki polgár szalonja ...

-- Henri bátyám, hát nem ismer meg? -- A színészek vezetője széles és szeles mozdulattal siet az egyik lakáj elé.

Az tartózkodó hidegséggel megigazítja selyemlibériáját.

-- Nem, nem ismerem az urat... -- mondja, noha mondhatná udvariasan úgy is, hogy nem volt szerencsénk egymáshoz.

-- Jean Poquelin vagyok..., a kárpitos fia. Emlékszik még, a jó emlékezetű XIII. Lajos király alatt sokszor bejártam a palotába.

A lakáj arcán vonás sem rezdül.

-- Ismerem Poquelin mestert -- mondja, és hidegen hozzáteszi: -- Jóravaló, derék ember.

Aztán csendesség telepszik a teremre. A cikornyás

9*

131

falakon végigcsúszik a napsugár. A drága falikárpitok enyelgő pásztorai és pásztorlányai, nimfái és szatírjai jóleső félhomályba vonulnak, ám a terem még nem sötét. Odakint kora délutáni verőfény ragyog Párizs házain.

Idebent parázs izgalom csillog a szemekben.

Debrie és Duparc lép Molière-hez.

-- Uram -- szól Debrie --, jól tudja, hogy mindig nagyra tartottam képességeit és művészetét. Ám most az egyszer túl merész l Ami jó volt odalent bárhol, itt, őfelsége előtt... nem, nem. Ebből csúnya botrány lesz.

-- Megpróbáljuk -- hajtogatja Molière.

Nem hajlik a jó szóra. Most hát a színésznőkön van a sor, hogy a lelkére beszéljenek. Duparcné is mintha kiesne megszokott hidegségéből:

-- Kedvem volna itthagyni önt ebben a minutumban. De hát nem teszem... már csak a barátság kedvéért sem.

-- Megtisztel -- gunyoroskodik Molière.

-- Értse meg! -- Duparcné és Debrie-né szinte egyszerre kiáltanak fel. -- Tizenhárom esztendő telt el azóta, hogy itthagyta Párizst. Azóta itt sok minden megváltozott. Finomabb lett a modor, magasztosabb, tisztultabb az erkölcs, és főképpen magasabbrendű művészetért rajong az ízlés. Elégedjék meg azzal, hogy eljátsszuk Corneille Nicomède-jat. Olyan előadást produkálunk, ami egymagában megnyeri majd őfelsége és a Monsieur szívét.

Molière a fejét rázza. Most már ingerült. Nem, nem, ha már odáig jutottak, hogy Párizsba visszatértek, és ráadásul a király előtt próbaelőadást játszhatnak -- hát nem szabad az átlagosat és a megszokottat nyújtaniuk.

132

Nehezen jutottak idáig. Conti herceg szolgálata után még jó ideig járták a vidéket. Aztán hogy, hogy nem, elvetődtek a régi gazda, D'Epernon háza tájára. Közelebb sodródtak Párizshoz is, és megjelentek a régi barátok. Mignard úrral, a királyi arcképfestővel még Conti kastélyában barátkozott össze egy életre szólóan Molière. Ámde a könnyelmű Chapelle is folyton üzengetett: jöjjenek Párizsba. Feltűnt a régi pártfogó, Modena gróf, és ki tudja, talán maga Mazarin is ejtett róluk egy-két szót. Molière szerint csak ennyit: ó, igen, igen, emlékszem rájuk -- és ez elég volt ahhoz, hogy a közeli Rouenból -- valamikor Párizs után az első s most Párizs előtt az utolsó székhelyükről -- felránduljanak minden motyójukkal a fővárosba.

Ha sikerül a próbaelőadás, a király tizennyolc éves öccsének lesznek a színészei. Vagy ki tudja..., talán maga a király fogadja szolgálatába őket.

Ebben a percben kitárult a csillogó szárnyas üvegajtó, és az udvaronc kíséretében megjelent XIV. Lajos, Franciaország királya. Mögötte ott lépkedett selyembe, csipkébe burkoltan, bodros parókában, nőiesen billegve magas sarkú cipőiben, a máris kövér, piperkőc divatmajom, a király öccse, az Anjou herceg.

A király magas termetű, könnyű mozgású, megnyerő külsejű fiatalember volt. Tekintete fennkölt nyugalomról tanúskodott, kissé lebiggyesztett szája széle az egyeduralkodó hatalmáról árulkodott. Körülötte az udvaroncok serege zajongott, alázatos szavakat suttogtak fülébe, hízelkedő pillantások keresték kissé közel álló szemének villanását -- ámde a király csöndes hallgatagságba burkolózott, s ez a hallgatagság tiszteletet és hódclatot kívánt.

Kemény vizsga volt ez az előadás. A terem sarká-

133

ban ott topogtak a Burgundi Színház hírességei: köztük Montfleury, Párizs legünnepeltebb tragikus színésze.

-- Olyat kell játszanunk, amit ők nem tudnak -- suttogta még utoljára Molière, és futó csókkal köszönte meg Madeleine kézszorítását.

Aztán kilépett a függöny elé.

Az udvari népség már letelepedett a selyemmel-bársonnyal bevont karszékekbe, a kicsiny zenekar is rázendített Lullynek, a kuktából lett királyi zenésznek új szerzeményére -- ám a zaj még mindig nem ült el. S ennek nem volt semmi különösebb oka. Az előkelő dámák és lovagok, a művészet megszállott rajongói egyszerűen nem voltak képesek önszántukból féken tartani a nyelvüket, arról nem is beszélve, hogy elsősorban a király és nem a vidéki komédiástársaság kedvéért jöttek ide. Majd ha a. színészek már átverekedték magukat az első felvonáson, és hogyha őfelsége is türelmes érdeklődéssel nézi játékukat -- akkor talán elcsitulnak ők is, és akár érdekes a játék, akár nem, feszült figyelmet mutatnak.

Corneille Nicomède-)e a bemutatkozó darab.

Molière-ék olyan átéléssel, odaadással játszanak, mint még sosem. A társulat nőtagjai egy pillanatra feledik, hogy mostanában sok a torzsalkodás közöttük, a férfiak pontosan és szépen mondják a szöveget.

No, nem azért van bennük oly nagy izgalom, mert ez a bemutatkozás utolsó szalmaszál egy újabb tönkremenés előtt. Nem, nem, most kissé a hiúság, a „majd megmutatjuk" rátartisága mondatja velük ily tökéletesen a szerepet. Hiszen a király mögött -- jóval a király mögött, a terem végében -- ott vannak a rivális színészek.

134

Molière néha-néha feléjük is vet egy pillantást. A burgundi társulat viselte ebben az időben a legnagyobb tekintélyt (és nem is kevés évdíjat) jelentő címet. Ők voltak „a király színészei".

Molière játék közben rápillant a királyra. Találkozik a tekintetük. Ö, de jó is volna megismerni ennek az embernek a lelkét!

A király idegesítően közönyös, felségesen üres tekintetű vendég.

Molière magában mosolyog: „Ohó, hiszen te pózolsz, felséges úr! Vajon ki tanított meg rá, hogy az érdektelenség -- hogyha hatalommal párosul -- kelti a legnagyobb tiszteletet? íme, a szolgalelkek feszülten figyelik arcod minden vonását -- ha azonnal olvasni lehetne tekintetedből, aligha váltanál ki ekkora figyelmet!"

Még utoljára találkozik Molière és a király tekintete. Mintha üvegből volnának a felséges szemek.

Aztán Molière tovább játszik. Minden figyelme a szerepre fordul.

„Majd kirázlak én a bőrödből -- gondolja a királyról. -- Kirázom belőled az embert, te felséges szobor!"

Corneille színdarabját lanyha taps fogadja. A színészek valóban jól játszottak, jobban, mint vidéki komédiásoktól várni lehetett volna. Az ám, hiszen Madeleine Bejárt valamikor párizsi színésznő volt.

Hogy megöregedett! -- suttogják a hajdani kollégák. És minden csodálatuk a szép Debrie-né, a még szebb Duparcné és a nagyon fiatal és nagyon vonzó Armande felé fordul.

Vége az előadásnak? Nem. Molière, az igazgató hirtelen a függöny elé lép. Egyenesen a királyhoz intézi szavait. Mint vidéki vándorlásaik során annyiszor,

135

most is szabadon, gyakorlott szavakkal hízelkedik. Arról beszél „a világ legnagyobb királyának", mily hálásak azért, amiért kegyesen elnéző volt hibáik és főképpen vidékies modoruk iránt.

-- ... most tehát alázatos szívvel arra kérjük Felségedet, kegyeskedjék megengedni, hogy szerény tehetségünkkel, ám Felséged iránti legmélyebb hódolatunkból fakadóan eljátsszunk egy kisebb darabot, amellyel vidéki kóborlásaink alatt némi hírnevet szereztünk... Címe: A szerelmes tudós.

Az Anjou herceg nőiesen puha arcán kíváncsi érdeklődés tükröződött. Bizonytalan félmosollyal tekintett bátyjára. XIV. Lajos intett. Engedélyezi a ráadást.

Molière eltűnt a függöny mögött. Madeleine mosolyát kereste, de csak Armande volt a közelében, aki kópésan rákacsintott.

-- Drága férjecském -- suttogta.

-- Pszt! Figyelem! Kezdünk! -- Molière fojtott hangja mindig rendet teremtett a kezdés zűrzavarában.

-- Baj lesz ebből -- hápogta még utoljára a kövér Duparc.

Szétnyílt a függöny, és megkezdődött A szerelmes tudós előadása. Vidéki éveinek legsikerültebb alkotása volt ez. Molière (érezte maga is) a szép, irodalmi értékű nyelvezetet a vásári tréfák harsány humorával vegyítette. Talán ez volt a siker titka? Talán a darab meséje? Talán az, hogy a színészek oly köznapi természetességgel játszottak, minden kötelező színpadi pátosz nélkül, hogy a bohóckodó hátbavágások, nagyotmondások kettős erővel hangzottak?

Szakértő szem jól láthatta, hogy ennek a társulatnak műfaja a bohózat. Nagyszerű iramban pergett a játék, nem volt benne egyetlen felesleges szó, egyetlen elvé-

136

tett, bizonytalan mozdulat. Szinte minden pillanata ki volt számítva.

-- Ráadásul Molière saját maga írta. Egy sereg ilyen darabja van -- suttogta örömmel bátyja fülébe a herceg.

XIV. Lajos azonban nem hallotta, és válaszolni sem tudott. Éppen felséges hasát fogta felséges kezével, és közben úgy nevetett, habotázott, hogy a könnyei potyogtak.

-- Haha ... nahát. ,. kolosszális!

HARMADIK FELVONÁS SIKER ! SIKER !

tt

i

Tizennégy esztendős kóborlás után,íme, ismét itt voltak a Szajna-parti városban. Óriási vargabetű volt, amit megtettek, de megérte.

A királyi nevetés ott, a Louvre-ban egy időre elnémította azokat, akik fitymálva fogadták a „vidéki komédiásokat". Tévedtek azok is, akik úgy gondolták, a végső nyomorúság kergette őket vissza a fővárosba. Hohó, telve volt a pénzesládájuk, akár egyesztendős szabadságra is mehettek volna!

Csakhogy az ilyesmi veszélyes játék. A színészt a népszerűsége élteti, és a népszerűség kényes virág, folyton ápolni kell.

Az induláshoz megvolt a tőke -- a népszerűség egyelőre váratott magára.

Az 1658. október 24-én megtartott próbaelőadás után Monsieur felfogadta őket, 3000 livre évdíjat ígérve nekik. Ez jóval kevesebb volt, mint amennyit például a Burgundi Színház társulata a királyi kincstárból kapott -- Molière mégis örült neki. Tudta azt is, hogy abból a 3000 livre-ből soha egy sou-t sem lát majd -- s mégis örült neki.

Az a királyi nevetés minden ígéretnél és minden pénznél többet ért a számára.

Engedélyt kaptak, hogy kibérelhessék a Petit Bourbon-palota nagy színháztermét. A palotát folyosó kötötte össze a Louvre-ral, ráadásul jóval nagyobb is volt,

141

mint akár a Marais Színház, akár a Burgundi Színház terme. Egyszóval minden szempontból megfelelt volna. A Petit Bourbonban játszani egyúttal némi tekintélyt is jelentett: hiszen Mazarin még 1645-ben itt adatta elő az első operát Franciaországban. Olasz társulat játszotta el Sacrati Finta Pozzűját... olasz társulat játszott benne most is, méghozzá olyan valakinek a társulata, akihez Molière rajongó örömmel rohant baráti ölelésre.

Tiberio Fiurelli, a híres Scaramouche ismét Párizsban volt.

A bérletet tehát Scaramouche-sal intézték el. 1500 Hvre-t fizettek neki, s ezért hetente négyszer használhatták a termet, természetesen a rosszabb színházi napokon.

Madeleine kissé elszontyolodott. A vidéki turnék során ők számíthatták ki, melyik nap lesz nekik „jó" vagy „rossz".

-- Rajtunk múlik.. . egyszer ezt mondtad nekem simogatta meg az asszony haját Molière.

-- Te csak ne simogasd anyu haját -- kotnyeleskedett Ármande. -- Tudhatnád, hogy az én drága férjecském vagy, csak az én hajamat simogathatod!

-- Na jó, megsimogatom a tiédet is -- nevetett Molière. Ránézett Ármande vöröslő hajára, beletekintett szemtelenke, mégis oly mély tűzű szemébe... és hirtelen felkiáltott: -- Az ám, a ruhák!

Elrohant, és estére beállított két szekérderék ruhával.

-- Jean, az istenért! Nagyon merész vagy!

Felkereste ugyanis azt a régi uzsorást, akinél annak idején a ruháikat zálogba hagyták. Bizony nem kis munka volt tizennégy év után visszaszerezni tőle a

142

drága, hercegi ruhákat. Fondorkodott az öreg, hogy így~úgy, a raktározás mennyibe került neki -- a végén mégiscsak kiadta.

-- O, csupa divatjamúlt ócskaság! -- húzta a száját Armande.

-- Mindjárt kapsz egy nyaklevest! -- csattant fel Madeleine. -- Nem látod, hogy a rátűzések valódi ezüstből valók? Hogy a gombok színarany gombok, te, te kótyagos!

-- Férjecském, védjél meg -- ölelte át Molière nyakát a kislány.

Ezen mindannyian jót nevettek. Madeleine is, noha a tekintete messzire nézett.

A párizsi letelepedés mégsem ment egészen simán. Alighogy a Monsieur szolgálatába léptek, az udvar Lyonba utazott... Magukra maradtak.

-- Talán miattunk mentek oda. Észre sem vették, hogy közben feljöttünk Párizsba -- epéskedett Molière. Akárhogy is volt, a téli hónapokat valahogy átvészelték. Igaz, a társulat meghasonlott kissé. Mert most, hogy a „nagy" irodalom bűvkörébe jutottak, most, hogy a párizsi irodalmi szalonok, az „avatott" színházak és a „befutott" írók szomszédságában verték fel sátorfájukat -- egyszeriben kételkedni kezdtek eddigi művészetükben.

-- Drága barátom -- hangoskodott Duparc, bizonyára a felesége biztatására --, nem ismerek rád. Te, aki oly kevésre tartod a hatalmasságok véleményét, arra alapítanád színházunkat, hogy a király ... nevetett?

Dufresne, aki mostanáig húzta-halasztotta, hogy végképp visszavonuljon a színpadtól -- a társulat vezetéséről már régen lemondott --, hát igen, még Dufresne is kételkedett.

143

-- Sokat kockáztatsz -- mondta aggodalmasan. Elsősorban mégiscsak tragédiákat kellene játszanod, ha azt akarod, hogy színvonalas, irodalmi értékű színháznak tartsák a társulatot. Vagy játssz Scarront. Ö legalább az előkelő körök kedvence, és bizonyára pártfogol majd.

-- A király nevetett -- hajtogatta ilyenkor Molière. Ez volt egyetlen érve, és nem törődött vele, mit mondanak a többiek. Igaz, máskor egy-egy főúr véleményére aligalig adott. Ha meg is hajolt előtte, hazatérve csak legyintett, vagy éppen mérgelődött.

Most csillogó szemmel hajtogatta: a király nevetett.

-- Párizs egyszer már cserbenhagyott. Ne költözzünk fel véglegesen. Nem álljuk a versenyt, édesem -- suttogta Madeleine.

-- Nem bízol bennem?

-- Kiben bíznék, ha nem benned? -- mondta Madeleine, és bármilyen halkan is mondta, úgy hangzott ez, mint a sikoltás. Nem volt ő soha tetszelgő, külsőségeket majmoló, hóbortos „komédiás". Olyan volt ő a színpad világában, mint Molière az irodalomban: egy kicsit mindig kisebbre tartotta értékeit. Félt a kudarctól -- mert jobban tisztelte a művészetet, mint mások, akik e tiszteletről oly jól tudtak papolni.

Madeleine -- negyvenéves volt. Nagy idő egy asszony, különösen egy színésznő életében. Akkortájt azt tartotta a közvélemény, hogy a nők harmincéves koruktól öregedni kezdenek ...- és csak ritka kivétel volt az olyan asszony, mint Debrie-né, akinek lágy, halk kecsessége annyira fogva tartja a közönséget, hogy még hatvanéves korában is Ágnes szerepét játszhatja.*

-- A Nők iikoídjdbta 144

Talán éppen Madeleine bizonytalankodása tette, hogy Molière hajlott a jó szóra. Tragédiákkal nyitnak, de egy-két hét után a vidéken játszott darabjai közül is bemutatnak egyet.

-- Legyen -- bólintott, és riadtan gondolt a Lyonban időző királyi udvarra. -- Milyen lesz a fogadtatás, ha már a kezdet kezdetén nincs mellettünk a pártfogó?

A legrosszabbra számított, és megtörtént. Teljes közöny, üres nézőtér fogadta a megnyitó előadást. Pedig hány díszes meghívót küldetett szerteszét! Egész sereg főnemesi kastélyt maga járt végig, hogy élőszóval csalogassa közönségét. Nem is várt bevételt -- csak közönséget.

Párizs hírharangjai, a serteperte mindentudók, akik élőszóval és kéziratos kis levélkékkel pótolták a sajtót -- szót sem ejtettek a Petit Bourbon megnyitó előadásáról. A Gazette, Renaud nyomdász egyoldalas kis hetilapja az udvar lyoni tartózkodásával és a király várható eljegyzésével volt tele. A Mercure szót sem ejtett róla. A kéziratos újságocskák pedig azt adták hírül, hogy a Pont Neuf táján bálnát mutogat egy vándormutatványos.

„Csönd . . ., megőrjít ez a csönd ..." -- suttogta maga elé Molière, mielőtt a tragédia hosszú monológjába kezdett.

Ebben a pillanatban éles fütty harsant. A nézőtéren tébláboló, ingyen beengedett léhűtők között harsant a fütty. És rögtön felelt rá egy másik.

-- Ripacsok! -- ordította valaki. -- Ti akartok túltenni a burgundiakon? Hahaha!

A függöny összehullott. Az előadás félbeszakadt. A társulat rémülten futott össze. Az asszonyok sírtak festett arcukon széles csíkokat rajzolt a könny.

10 Rónaszegi

145

-- Végünk -- rebbent Madeleine szava.

-- Engem már áthívtak a Burgundi Színházhoz. Itt úgysem kapok megfelelő szerepeket -- lihegett Duparcné. -- Utóvégre nem vállalhatom, hogy együtt bukjak magukkal!

Molière váratlanul felnevetett. Néha, a legkülönösebb helyzetekben, amikor mindenki már elvesztette kedvét -- ő nevetett. Igaz, máskor, a siker tetőpontján is, képes volt letörni.

Talán azért, mert mindig előbbre látott, mint a többiek.

-- Itt az idő... -- mondta most is.

És kitették a táblákat. Szerdán a nagysikerű Szeleburdi kerül színre -- felemelt helyárakkal.

Ez a felemelt helyár -- üzleti fogás volt. Ha más nem is, ez felkeltette az érdeklődést. Ráadásul pontos haditerv alapján, kocsmában, szomszédasszonyoknál, baráti beszélgetéseken el-elejtegették a hírt: ez az a darab, amely X. és Y. herceg kastélyában oly nagy sikert aratott, és amely a nagy Conti hercegnek is tetszett. Ha visszajön az udvar, Monsieur feltétlenül látni akarja ...

Párizs sznobjai -- előbb akarták látni, mint az udvar.

És a színház megtelt.

A darabnak és benne Mascarille szerepében Molièrenek kirobbanó sikere volt. A nevetés első hullámai feledtették a nézőkkel, miért is jöttek el ide. Nevettek önfeledten, harsányan, semmire sem gondolva.

Tapsvihartól zengett a színház.

-- Nekem volt igazam! -- ordította örömében Molière, amikor véget ért az előadás. -- Nekem volt igazam! Ereztem, tudtam . ..

Chapelle, a régi jó barát rontott be a szobájukba.

146

-- Jean, te félisten vagy! így játszani! Hohó, kolosszális !

£s másnap megint megjelent:

-- Egész Párizs arról beszél, hogy felrobbantasz minden okoskodást. Hogy végre megszülettek a darabok, amelyre az irodalmi közvélemény várt. Azt mondják, ilyen darabokat kell írni, és így kell őket játszani.

-- Végre megszülettek?... Nem. Drága Chapelle, a Szeleburdit már évek óta játsszuk.

Feljegyezték, hogy a társulat minden tagja fél esztendő alatt 7000 franc-t keresett.

A vidékies modor, a bohóctréfákból kisarjadt irodalom, egy kezdő író első alkotásai -- kiállták a nagy próbát.

Párizs nevetett.

A két rivális színház azonban gúnyosan mosolygott. No jó, ez a bohóckodás mit sem árthat nekik.

Molière ekkor vérszemet kapott. Előadatta a Szerelmi perpatvart -- megint csak kirobbanó sikerrel.

Az 1659. esztendő mindenképpen óriási változásokat hozott Molière életében. A társulatot -- minden siker ellenére is -- megbolygatták a versenyző színházak. Duparcné komolyan megsértődött, szemébe is vágta Molière-nek, hogy székében azt mesélik: feltámadt, és visszatért Párizsba Tabarin, a nagy bohóc.

-- Elhiszem, uram -- mondta leereszkedően a szépasszony --, hogy kasszadarabokat csinál. De hát értse meg, odaát a tragédiának már hagyományai vannak. Odaát (mármint a Burgundi Színházban) avatott írók írnak, akik a színpad klasszikus törvényeit, a szent hármas egységet betartják. Odaát nagyszerű, híres szí-

io*

147

neszek játszanak. Mondory ragaszkodik hozzá, hogy én is ott játsszam.

-- Sajnálom, nagyon sajnálom -- hajolt meg Molière, és vörös volt az arca az elfojtott haragtól.

Dufresne is végleg visszavonult. Új tagok után kellett néznie. A Burgundi Színháztól -- mintegy cserébe a szép Duparcnéért -- átjött hozzájuk Jodelet, a reszketeg, öreg színész. Nagy jóindulattal és igyekezettel játszott, mégsem a játéka, inkább a hírneve segített a társulaton. Molière nem bánta, akárhonnan is jönnek az új tagok -- csak tehetségesek legyenek, így került a társulatába Du Croisy és egy vidéki fiatalember is: a megnyerő, rokonszenves La Grange. Az év kemény munkában telik.

Húsvét után megtisztelő meghívást kapnak. De la Meillery marsall, Richelieu és Mazarin rokona hívja meg őket vidéki kastélyába, ahol a házigazda a szokott pazarló, pompázatos módon látja vendégül -- a királyt.

Es a király megint csak jót nevet -- ezúttal a Szerelmi perpatvaron.

Később -- a burgundi színházbelieknek nagy rémületére -- a király meghívja a Louvre-ba a társulatot. A másik két vidéki kasszadarabot: Vastag René mint diákot és a Repülő orvosi játsszák.

A siker nem marad el. A-színházi napokon telt ház van a Petit Bourbon termében is. Ráadásul mintha a szerencse is melléjük szegődne: Scaramouche társulata elutazik Párizsból, most már övék minden „jó színházi nap" is: a vasárnap, a kedd és a péntek.

148

Mi volt e siker titka? Talán hogy Párizs beleveszett volna a tragédiák divatjába és a drámaelméletek megannyi vitájába? Születtek ez idő tájt is vígjátékok, s nem is rosszak. Ismerjük már Scarront e lapokról, aztán Mairet-t is, no meg ott van a híres Corneille (mind a kettő) vagy a jól ismert Desmarets, aztán Boursault, D'Ouville, Quinault, Rotrou, akik mind ez idő tájban -- valamivel előbb vagy később -- jelennek meg a francia színpadokon.

S ott vannak a névtelenek is, akik között bizonyára akadt jó néhány, aki értékes művet alkotott.

Vagy talán az volt az ok, hogy e vígjátékírók valamennyien idegen, főképpen olasz vagy spanyol minták után dolgoztak? Hogy legtöbbjük alkotása fordítás?

De hát Molière sem ragaszkodott az eredeti ötletekhez. Ezek a fiatalkori darabok olasz minták után készültek, s később is sokszor kölcsönöz majd egy-egy ötletet, képet, fordulatot olasz és spanyol művekből.

Egyelőre még csak érzik benne az avatott költőt, de még nem ismerik fel. Irodalmon kívül állónak tekintik. Bohózatírónak és bohócnak, akin nagyszerűen lehet mulatni, akárcsak valaha Tabarinen. De hát kinek is jutott volna eszébe, hogy Tabarint írónak tartsa? Persze dicsérni is lehet, hiszen semmi máshoz nem lehet mérni, mint hogy tetszik-e vagy sem.

Nem tudják, hogy e művész számára ez az első törvény.

Játéka tetszik a királynak, és ez nagyon komoly ajánlólevél. Ámde a király előtt is mindig farce-okkal jelentkezik... és színházában lassan egy esztendeje folyik a nevetséges, olykor sajnálni való hinta-palinta játék. Valahányszor előadja bohózatait -- óriási a siker. Valahányszor tragédiával próbálkozik -- teljes a bukás.

149

-- Jean, mi lesz velünk? -- sóhajt Madeleine. -- Mert a végtelenségig mégsem húzhatják ezekkel az egyfelvonásosokkal.

A verseny egyelőre üzleti téren folyik. A Monsieur előtt néhányszor eljátszanak egy-egy tragédiát és a herceg mindannyiszor elégedett. Elégedett az udvari nép is. Molière rendezése (mint a társulat igazgatója maga rendezi a darabokat) mindannyiszor példás és ügyes munka. És érzik maguk is, hogy a nagyközönség számára rendezett előadásokon nemegyszer elkésnek a fizetett gúnyolódok. Nemegyszer látni a szemeken, hogy játékuk magával ragadja őket -- mígnem a közönség sorában feltámad a szándékos nevetgélés, később a íüttyögetés.

-- Régi színésztársaid nem valami kíméletesek, Madeleine -- dúlt-fúlt Molière.

-- Valamit tenni kell, férjecském -- jegyezte meg Armande. -- Maholnap én is átmegyek a Marais Színházba. Floridor tetszik nekem, nagyon csinos ember.

-- Armande! Hogy beszélsz?!

Valamit mégis tenni kell. Corneille, akinek a Cid óta nem született számottevő darabja, s aki Richelieu támadása óta visszahúzódott, most új darabbal jelentkezett. Ödipusza óriási sikert aratott. Vállára vette őt a párizsi presziőzök társasága. Testvére, Thomas Corneille új, spanyol mintára írt játékkal jelentkezik -- tele vannak ezek a játékok izgalmas és szórakoztató cselszövésekkel, átöltözésekkel, beugratásokkal --, és ha tehetségben nem is éri el bátyját, sikere neki is van.

A Petit Bourbon körül pedig mintha megállna a levegő.

Molière ezekben a hetekben hallatlanul ingerült. Felkapja a fejét, ha társai várakozó tekintetét látja.

150

Minden apróságból patáliát csap, s ha Madeleine vagy La Grange, az új színész, véletlenül kiejti a száján akár a Burgundi Színház, akár a Marais Színház nevét, ordítva legyint:

-- Hát aztán? Nem érdekelnek! Bánom is én! Nem érdekel ez az egész párizsi idióta népség!

-- Mégsem kellett volna elmenned a márkinéhoz.

Az történt ugyanis, hogy -- talán apja tanácsára, talán egy hirtelen, meggondolatlan ötlettől hajtva -- Molière felkereste Rambouillet márkinét. A Monsieur pártfogása mellé meg akarta szerezni a presziőzök fejedelemnőjének a jóindulatát.

A márkiné ebben az időben már nagyon öreg volt, és teljesen visszavonultan élt. Irodalmi szalonját Scudéry kisasszony folytatta, és mellette született másik társaság is: Ménage, a jónevű író szalonja. Ámde mindketten továbbra is a márkiné töretlen hívei és rajongói maradtak.

-- Ah, minő meglepetés! -- Az öregasszony púderezett arcán ott virított egy parányi szépségtapasz. Hallottam ám önről, kedves fiam.

Molière a szokásos bókokkal és széles hízelgésekkel kezdte. Nem, most valóban nem volt zavarban. Hova tűnt már az az idő, amikor félszegen pirult e társaságban!

-- Madame, végtelen hálára kötelezne valamennyiünket, ha megtisztelné előadásunkat. Kegyed kiváló műveltsége és élesen bíráló tekintete szinte profetikus kinyilatkoztatásként hatna valamennyiünkre ...

A Madame leereszkedően csókra nyújtotta kezét.

-- Ah, no jól van, kis Poquelin -- és mint aki kedves tréfát mondott, rekedten nevetett. -- Egyszer majd szerét ejtjük .. . nagyon kíváncsiak vagyunk .. .

Molière tombolva ment haza.

Képtelen volt írni, képtelen volt játszani is. A Petit Bourbont napokra bezárták, ámbár -- hogy az érdeklődést fenntartsák -- La Grange javaslatára nagy meglepetést ígértek a műsorközlő táblákon.

A kedves, drága Madeleine könnyekkel a szemében állt az ablaknál. Mi lesz, mi lesz? Most az egyszer ő sem merte megzavarni Moliere-t.

-- Mit is mondanék neki? Vigasztalnám, amit nem képes elviselni. Az én szerelmem egyszer már megszabadította őt ezektől az aljasoktól. Mennyit szenvedett tőlük azelőtt is. Most, hogy visszatértünk Párizsba, megint csak azt mondhatnám, menjünk el innen.

-- Majd én bemegyek apához -- erősködött Armande, és megsimogatta anyja arcát. -- Bízd rám.

Azzal sarkon fordult. Bezörgetett Molière ajtaján.

-- Ki az? -- hangzott odabentről a fáradt hang.

-- Thalia ..., a múzsa.

-- Hagyj békén, Armande!

Armande nem válaszolt, újra kopogott. Odabent Molière mérgesen az asztalra csapott.

-- Hagyj békén! Ha kinyitom az ajtót, nagy baj lesz! Megértetted?

-- Nem félek tőled... drága férjecském, hihihi! Most megzörrent a kilincs, felszakadt az ajtó. S az

ajtóban ott állt a szomorú tekintetű, fáradt arcú, meggörnyedt Molière. A haja, bajusza kuszáit, állán kétnapos szakáll. .. Szólni akart, valami gorombát mondani, de a lány megelőzte.

-- Ezt kérted, ugye? -- és feléje nyújtotta a láda mélyéről előkapart régi jegyzetkönyvét.

-- Armande . ..

152

A táblákon már megjelent a cím is. Azt mondták, a Petit Bourbon igazgatója két hét alatt írta meg a játékot. Címe: Kényeskedők. (Les Précieuses Ridicules vagyis a nevetséges presziőzök.)

-- Feltétlenül megnézzük -- bólintott barátai körében Rambouillet márkiné.

-- Feltétlenül -- bólintott Scudéry kisasszony is. Utóvégre éppen Ménage úr a megmondhatója, hány buta polgár igyekszik manapság majmolni a szép stílt, persze minden műveltség nélkül.. .

Jöttek azonban, akik a címnél is többet tudtak. Párizs a hírharangok híres városa volt, és a mindentudó okosok minden hírt kommentáltak is.

-- Corneille Cinnája után adják elő. Rövid kis játék. És ráadásul prózában írta a szerző.

-- Prózában . . . haha ! ... Talán nem is tud verselni ez a komédiás.

A cím is, az újdonság is vonzott. A Petit Bourbon színházterme zsúfolásig megtelt. A páholyokban és a színpadon is előkelő uraságok. Finom mosollyal köszöntötték egymást. A dámák legyezőjük mögül sandítottak elő, számolták, ki jön, és ki marad el. Az utóbbi pár esztendőben hallatlanul divatossá lett a színházba járás.

Nemcsak a művek miatt -- elsősorban egymás miatt jártak színházba az előkelő lovagok és dámák ...

A kíváncsiság akkora volt, hogy -- most először alig figyeltek Corneille színdarabjára. Mindenki más ezzel a fél sikerrel is megelégedett volna. Hiszen ördögi volt a tervnek ez a része is: Corneille most a presziőzök kedvence. Éppen őt kell hát adni a Kényeskedők előtt. ..

A függöny összecsapódott, szünet következett, de

153

nem lehetett hallani a megszokott zsongást. Molière izgatottan hajtotta társait. Siessünk, siessünk! Az átöltözésre, díszletváltoztatásra alig volt idejük. Valamennyiüket elragadta a kópéskodó lámpaláz. Érezték, hogy a világra mindig oly dühös, keserű Molière most majd nagyot kiált... Nagyot nevet.

-- Scudéry kisasszony is ott pompázik -- kukucskált ki a függöny nyílásán Madeleine.

-- Hohó, és a Burgundi Színházból is jöttek! No, még szép, hogy eddig nem fütyültek.

-- Majd torkukon akad a szó, hihi! -- Siessünk, siessünk!

Aztán ismét felment a függöny, és a színpadra bedőlt a nézőtér különös, savanyú szaga.

A közönség -- előkelőek és közrendűek egyaránt már amúgy is furcsának találták, hogy a színlapokon nem költött nevek, hanem a színészek valódi neve szerepel. Vajon maguk a színészek volnának a „nevetséges presziőzök"? -- kérdezték maguktól azok, akiknek valami parányi érzékük volt a jelképek iránt. Vagy talán minden presziőz -- komédiás? -- kérdezték önmaguktól azok, akiknek még több érzékük volt a jelképek iránt.

Mi a komoly, és mi a nevetséges? Persze ha a szerző komédiát ígér, a néző már nevetésre készül... Csakhogy ezúttal nem mókázó, hanem nagyon komolyan felháborodott nemesifjak képében lépett színre La Grange és Du Croisy. Bosszankodtak és méltatlankodtak, mert leánynézőben jártak a derék párizsi polgárnál, Gorgibus-nél. Gorgibus lánya és unokahúga azonban hi—

154

degen-ridegen fogadta a két ifjút, még székkel is csak nehezen kínálták őket. La Grange elkeseredésében méltó bosszúra készül.

LA GRANGE :

... nem is hagyom bosszulatlanul ezt a neveletlenséget. Tudom én, mi ültette őket olyan magas lóra velünk szemben. Ez a íinnyáskodó modor már nemcsak Párizs levegőjét fertőzi; elharapózott vidéken is; az szállt fejébe, de alaposan, ennek a két nevetni való fehérnépnek. Vagyis felerészben kényeskedés, felerészben kacérság a belseje már mindkettőnek. Tudom hát azt is, kiket-miket fogadnának ezek szívesen.

La Grange abból sem csinál titkot, mi lesz a bosszú. Van neki egy hőbörödött inasa, aki abban tetszeleg, hogy előkelőén viselkedik, és a versfaragáshoz is ért. A két megkergült lány azt az inast biztosan szívesen fogadná.

A bosszú azonban még egy kissé várat magára. Előbb megismerjük Katit és Magdit, a két presziőzködő leányt, akik még a családfőt, Gorgibus urat is kioktatják, amikor az számon kéri rajtuk neveletlenségüket. Magdi hosszasan részletezi, hogyan és mi módon kell minél regényesebben és minél körülményesebben udvarolni a kiválasztott lánynak. A recept a korabeli regényekben, főképpen Scudéry kisasszony regényeiben olvasható, s hogy a szerző nem homályos célzásokat tesz, hanem igencsak nyílt utalásokra merészkedik Kati méltatlankodva magyarázza:

155

K A T I :

Még nyájasan is fogadjunk olyanokat, akik a széptevés ábécéjét sem ismerik? Fogadni mernék, hogy sosem látták a Gyengéd Szerelem útjainak térképét, hogy ismeretlen íöld előttük a Hő Üzenetek, az Apró Figyelmességek, a Forró Levélkék, a Tüzes Versek fordulói.. .*

A lány olyan fontoskodva és áhítattal magyaráz, hegy Gorgibus-nek elkerekedik a szeme. No hiszen ez a két fruska ugyancsak meghibbant! És mintha csak őt igazolná a nézőtér fergeteges kacagása. Kacagott a földszint, a páholysor egyaránt. Még Scudéry kisasszony is nevetett, talán hogy leplezze mérgét..., talán mert nem döbbent még rá: tulajdonképpen nem is Magdin vagy Katin mulat a nézőtér, hanem őrajta.

A bátor őszinteségnek varázslatos ereje volt. Hiszen oly sokakban élt a bosszankodás és a megbotránkozás a presziőzök negédes bolondságai miatt. Csakhogy a presziőzök nemcsak bolondosak ..., hanem tekintélyes, főrangú emberek is voltak -- és ugyan ki merészelné kinevetni a gazdag és nagy hatalmú főurakat, ugyan ki vállalná, hogy valamely társaságban ostobának és műveletlennek tartsák? Márpedig a presziőzök könnyen rásütötték ezt bárkire, aki nem az ő szájuk íze szerint való volt.

Molière jól tudta ezt. Saját magán tapasztalhatta.

Benne megvolt a bátorság -- s nem volt vesztenivalója sem.

A hőbörödött inas szerepében játszott. Mascarilleként ott fintorgott és nevetett már jó előre a színfalak mögött. Mellette Jodelet állt, aki szintén a saját nevén

* Célzás Scudéry kisasszony már említett regényeire I₅6

szerepelt. Még pár pillanat/ és gyaloghintósok fogják bevinni Mascarille-t a színre. A bevonulás persze egyszerre fényes és zajos is. Ahogyan a nemes aranyifjak körében szokásos.

Mascarille-t behozza a két gyaloghintós. Mascarille veszekszik és méltatlankodik, amiért túl erősen zötytyentik a földhöz, s nem bánnak vele rangját és műveltségét megillető finomsággal.

MASCARILLE:

Tán azt akarnátok, hogy tollaim sudár alakját kitégyem légyen az esős idény zord mostohaságának, lábbelieimet pedig a sárral hozzam volt érintkezésbe? No, táguljatok azzal a hordszékkel!

A két legény azonban nem ámul el Mascarille hallatlan előkelőségén. A bérüket kérik, s mert egyikük pofont kap helyette a presziőz Mascarille-tól, a társa botot ragad ...

I GYALOGHINTÓS:

Azt mondom, ide a pénzzel, de nyomban! MASCARILLE :

Ez máz értelmesen beszél.

Mascarille végül is fizet, és fésülködve, szalagjait igazgatva, nyakatekert körmondatokban mutatkozik be az elámult és nagyon megtisztelt kisasszonyoknak. Az ám, mert Mascarille valóságos márki, hallatlanul előkelő ember, aki azzal dicsekedhet, hogy jól ismeri Párizs műértő és műkedvelő urait. Tüstént vállalkozik arra, hogy Katit és Magdit bevezeti a jobb társaságba, hiszen...

157

MASCARILLE :

E dologban nálam jobban senki hasznukra nem lehet. Ez urak mind bejáratosak hozzám, s elmondhatom, nincs reggel, hogy legalább fél tucat művészlélek ne lesné ébredésem.

(A nézőtér szinte megállás nélkül, szinte szusszanás nélkül hahotázott. E napcn Molière nemcsak mint szerző, hanem mint érett, nagy tehetségű színész is bemutatkozott. Sikerének titkára az előadáson jelen volt presziőzök is csak hazafelé menet jöttek rá..., igaz, annál nagyobb volt a felháborodásuk. Mert Molière inast alakított. La Grange hőbörgő inasát, márpedig inast sokszor láthatott a közönség. Idegen, rendszerint előkelő környezetbe csöppent és ott zavarában csetlőbotló inasok figuráin sokszor nevethetett. Nincs is annál hálásabb, komikusabb szerep.

Csakhogy Molière Mascarille-ja nem csetlett-botlott, és nem is volt zavarban. Gyakorlott világfi és példás presziőz módjára viselkedett, ráadásul sikert is aratott Kati és Magdi előtt. A komikum abban rejlett, hogy a közönség tudta: Mascarille csupán inas. S nem azon nevetett, hogy egy inas nem tudja feltalálni magát az előkelő környezetben -- hanem azon, hogy még egy inas is képes presziőz módjára viselkedni.

Gyilkos és kemény vágás volt ez. Visszavágás.)

A szereplők minden szava gúny a negédeskedők és álműveltek ellen. Magdi rajongva emlegeti, hogy vannak árn az előkelő és műértő világban olyanok, akik a közvélemény alakítói és forrásai, s némelyikkel a puszta érintkezés is elegendő, hogy „az embert mint műértöt emlegessék, még ha különben semmi más nem jogosít tol iá".

158

A felcicomázott, selyembe, szalagokba burkolt Mascarille elemében érzi magát. Sziporkázik és tetszeleg. Még versecskét is rögtönöz, ahogy illik, s tüstént elemzi, sőt dicséri is -- ahogy szokás. Elárulja, hogy a vershez dallamot is szerzett.

A sok finomkodástól és költőiségtől megrészegedett Kati felteszi a kérdést:

KATI:

Tanult zeneszerzést? MASCARILLE: Én? Egy fenét!

„Egy fenét..." A nézőtér mellbe vágva nevet. Nem is nevet -- harsog. Pedig nem is az inas szólta el magát ... A presziőz urak is megfeledkeznek olykor a „fentebb stü"-ről. Hát még amikor Mascarille kijelenti :

MASCARILLE :

A rangbeli ember mindent tud anélkül, hogy valaha bármit is tanulna.

(Es itt Molière egyenesen a nézőkhöz beszél. Amolyan „félre" ez, a színpadon régi hagyomány. S annál nagyobb a hatás, mert lám csak, a páholyok közönsége bárgyú büszkeséggel néz a földszintre: nono, talán bizony nem így van? A rangbeli ember valóban mindenhez ért? Ezen igazán nincs mit nevetni.)

Közben megérkezik Mascarille testi-lelki jő barátja, Jodelet „vikomt". A két előkelő majom ki nem fogy egymás dicsérgetéséből. Itt már durvább tréfák is esnek, Magdi és Kati mégis elbűvölve és még mindig

159

gyanútlanul hallgatják a két kedvükre való nemesurat. A társalgás villámgyors, és valóban szellemes, mert a szerző a presziozködésnek szinte valamennyi jellemző vonását pellengérre állítja. S hogy a fiatal színház végképp kiverekedje helyét a párizsi nap alatt, még a rivális Burgundi Színház is megkapta a magáét.

MASCARILLE:

Darabot sikerre vinni, ahhoz csak ők értenek: a többi színész mind kontár; azok a színpadon is úgy beszélnek, ahogy az életben. Nem tudják hortyogtatni, hörögtetni a verssorokat...

(Molière közben maga is hortyog és hörög. Méltó bosszú ez a hetekig tartó füttyögetésért.)

A két álnemes meg a bárgyú kisasszonykák végül vidám mulatozásba fognak ..., azazhogy csak fognának, ha be nem toppanna La Grange és Du Croisy, hogy levetkőztessék és elpáholják szolgáikat. Bizony a csúfság megesett: a két meghőbörödött kisasszonykán méltó bosszút álltak a kikosarazott, derék kérők.

Talán a Fronde harcai óta nem volt akkora felfordulás Párizsban, mint amekkora felfordulást ez a színdarab okozott -- már ott a színházban. A nézőtér majd megszakadt a nevetéstől -- jóllehet a színészek láthattak komor, sőt feldúlt arcokat is. A zaj és a zsibongás, mozgolódás a darab végén csak növekedett, a nézők mindentudóan egymásra kacsingattak, neveket kiabáltak egymásnak, közismert urak neveit, akikre ráismertek Mascarille-ben vagy Jodelet-ben, és amikor La Grange páholni kezdte Mascarille-t, egy idős úr felugrott a páholyban, és harsányan elkiáltotta magát:

-- Bravó, Molière! Ëz az igazi komédia!

160

Az volt csak az igazi komédia, ami utána következett.

A megsértett presziőzök állítólag keresztülvitték, hogy a darabot már másnap betiltották. Ez ugyan aligha igaz, mert a Kényeskedök 1660 húsvétjáig harminckétszer volt színen -- mindannyiszor óriási sikerrel.

Semmi kétség, a francia irodalomnak születtek előtte is, utána is óriásai. Kortársa volt Corneille -- és nemsokára megjelenik igazgatói szobájában az ifjú Racine is. Mégis -- ha Párizs színházi életéről beszélünk, ettől kezdve egyedül az ő neve jelenti ezt.

Minden szem Moliere-re figyelt. Mit játszik Molière színháza? Vajon mivel lepi meg, nevetteti meg -- vagy éppen bosszantja fel a közönségét?

A kéziratos újságocskák, a fülbe súgó hírharangok még bizonytalankodtak. Még csak sopánkodtak, még csak felháborodtak -- igazán támadni még nem mertek. Hiszen -- Rambouillet márkiné is nevetett, ő is tapsolt azon az előadáson.

Különben is más, országos események történtek. A király megnősült. Mazarín bíboros utolsó nagy politikai sakkhúzása, íme, sikerült. XIV. Lajos eljegyezte, majd nőül vette Fülöp spanyol király lányát, a savoyai hercegnőt. A házassággal béke is járt -- a pirénei béke, amely nemcsak Franciaország területét, hanem tekintélyét is növelte az európai hatalmak előtt. Volt valaki, aki örült ennek a házasságnak és a békének. A nagy Condé herceg. Amnesztiát kapott, visszatérhetett Párizsba, és keblére ölelhette öccsét.

1660. június 15-én volt az esküvő a St. Jean de Luzszékesegyházban. A híresen törékeny, szinte törpe növésű királynőnek augusztus 26-ig várnia kell, hogy ünnepélyesen bevonulhasson Párizsba. Július végén azonban kellemes meglepetés éri: felséges férjével együtt a

il Rónaszegi

IÓI

vincennes-i kastélyban időznek, és a király meghívja öccsének színészeit, mulattatnák őt azzal a híres vagy hírhedt -- játékkal, amelyről máris oly sokat duruzsolnak a fülébe.

A társulat tehát előad két Molière-darabot: a Szeleburdit. és a Kényeskedöket.

A szigorú spanyol etiketthez szokott királyné jóízűen, felszabadultan kacag.

A király térdét csapkodva nevet. Előadás után magához hívatja a szerzőt, pár szóra is méltatja, ami pedig igazán nagy szó abban az időben: hány nemesember, sőt főnemes tette pénzzé vagyonát, hogy vidékről Párizsba jöhessen; s húzta meg magát akár egy padlásszobában, nyomorgott, előszobázott, törte magát -- a király egyetlen pillantásáért. Hát még ha a király meg is szólította: úgy érezte, szerencséjét megalapozta, új életet kezdhet.

S igaza is volt. A XIV. Lajos körül kialakuló mérhetetlen szolgalelkűség és bálványimádás eredményezte: akit a király legparányibb megnyilatkozásával is „kitüntetett", annak egyszeriben hitele lett, tekintélye lett, és ha ügyesen forgolódott, állásokat, címeket vásárolhatott magának, sőt -- pusztán hízelgésével, alázkodó szolgálataival még azt is elérhette, hogy a király évdíjat utaltatott neki a kincstárból. Minél hatalmasabb, minél gazdagabb volt egyébként a főnemes, annál nagyobb juttatásra számíthatott a királytól. Ez furcsa, de bizony így van.

Lesz majd idő, amikor a királyi kincstár iszonyú terheit már nem képes elviselni tovább a nép, amikor majd a csőd szélére jut a kincstár, és riadtan kapkod fűhöz-fához.

Egyelőre azonban felkelőben van XIV. Lajos napja.

162

A politikai sikerek pénzt és hatalmat hoztak neki. Ráadásul végképp letört a Fronde minden hatalma; nem kell többé tartania a lázongó hercegek fegyvereitől.

Nagyon jól tudja, hogy a fegyverek csendje nem mindig jelenti a békét. A közvetlen környezetében, az udvaroncai között is akadnak elégedetlenek, a főúri palotákban még mindig sustorog, fortyog a harag. Most, hogy a spanyol hercegnővel kötött házasságot -- még jobban. S amióta valakinek vagy valakiknek szemet szúrt, hogy előszeretettel helyez magas polcra, miniszteri székbe polgárivadékokat. Ilyen Vauban, a hadügyminiszter, Le Tellier és fia, és ilyen Fouquet, a pénzügyminiszter, akinek helyét nemsokára elfoglalja majd a nagyszerű Colbert.

De hát kire támaszkodjék igazán az egyeduralkodó? A főnemesektől félti a hatalmát. Olyan osztályok felé sandít hát országa társadalmában, amelyeknek tagjai növekvő gazdagságukkal és hatalmukkal tűnnek fel, s amelyek ráadásul hálásak is, ha rájuk sugárzik a királyi nap fénye.

Azt mondják, XIV. Lajos francia király legfőbb erénye abban volt, hogy jól tudta kiválogatni közvetlen munkatársait. Egyeduralmát mindenképpen meg akarta szilárdítani, és erre minden alkalmat felhasznált.

Állítólag még 1665. április 13-án megjelent volna a parlamentben, amely a király jogairól és kötelességeiről vitatkozott. És tizenhat évének minden hevességével, minden tiszteletre méltó bátorságával kiáltotta volna:

-- Az állam én vagyok!

* A híres és sokat idézett mondás franciául így hangzik: L'état c'est moi! (Ejtsd: létd sze moá)

ii*

163

De hát ez nem igaz. Annyi igaz, hogy XIV. Lajos valóban magamagát tekintette az államnak.

Nem volt különösképpen művelt ember. Vannak, akik úgy tartják, műveletlen, sőt ostoba volt, hiszen gyermekkorában aligalig törődtek oktatásával. Mások, akiket elkápráztat a hatalom fénye, és azt tartják, hogy a királynak nemcsak hatalma, de esze is istentől való, áhítatosan bizonygatják műveltségét.

Hiszen uralkodása alatt lendült fel a francia művészet valóban hatalmas méretekben. Hiszen ő maga támogatta és kedvelte Moliere-t, majd később Racine-t -- hogy csak az irodalomnál maradjunk ...

A király most nevet. Szemében kaján fények bujkálnak. Nahát, ez a Molière alaposan megfricskázza fondorkodó, lázongó nemeseinek orrát l

-- Isten önnel, kedves Molière! Csak így tovább.

Az események úgy tolulnak egymásra, mint a parton morajló tenger hullámai. Micsoda kavargás, mennyi tennivaló -- s micsoda tettvágy kell mindehhez. A Petit Bourbon színház nem sokáig marad otthonuk. Váratlanul lebontásra ítélik az épületet a Louvre átépítése miatt. Helyére épül majd Perrault építésznek -- a meseíró Perrault bátyjának -- híres oszlopsora. Ám az építkezésről még szó sincs, a kilakoltatást Molière ellenségei siettették. Áttelepülnek hát a Palais Royalba, ennek színházterme lesz állandó telephelyük. Valóban szinte csak telephelyük, mert rengeteg meghívást kapnak -- „visite"-re hívják őket a főúri kastélyokba. Divat lett Moliere-t meghívni, és színdarabjain mulatni. A Kényeskedök akkora vihart kavart, hogy azok is megnézik, akiket támad.

164

Molière minden előadás előtt elmondja:

-- ... mielőtt felgördülne a függöny, és e fényes közönség, főnemesi hölgyeink és műértő lovagjaink elé bocsátanánk kisded játékunkat, hadd emlékeztessek arra, amit már darabom kinyomtatásakor, az előszóban megírtam: én csakis a presziőzök majmolóit gúnyolom, semmiképpen sem magukat a presziőzöket, akiknek nemes céljait és áldozatos munkásságát a művészetek terén jól ismerem, s akik között oly megértő támogatóm akadt, mint Rambouillet márkiné őkegyelmessége.

Támogatók. És barátok.

Voltak barátai és kritikusai, akiket az irodalomtörténet később a francia szellem nagyjai között emleget. Cyrano de Bergerac, a tragikus sorsú, robbanó kedélyű író, La Fontaine, a híres mesék költője, Boileau, a félelmetes kritikus és majd később -- egy öreg szakácsnő.

No meg Chapelle, aki ugyan nem emelkedik a francia szellem nagyságai közé, de örök vidámságával, hányaveti, könnyelmű bohém életével úgy kíséri végig Moliere-t egész életében, mintha árnyéka volna, mintha csak pótolná azt, ami a művészből hiányzott...

Mert a sikerekkel és a teméntelen munkával egy időben támadnak Molière lelkében azok a szorongós kicsinyességgel váltakozó, féktelen jókedvű pillanatok, percek és órák, amelyek később -- megkeserítik életét.

Most még nagyokat mulat barátaival. Harsányan danolásznak, és mert fejükbe szállt a bor, semmiképpen sem látszanak a költészet felkent papjainak, sokkal inkább jókedvű diákoknak, akik ráadásul nem is irodalomról, hanem asszonyokról társalognak.

-- Hallom, Duparcné távozásával sem értek véget a villongások ... -- kezdte Chapelle.

-- Hagyd el, Duparcné távoztát nagy veszteségnek

165

érzem. Volt idő, amikor ez a szépasszony vonzotta egyedül a közönséget.

-- Meg téged, hahaha! Igaz-e, amit hallunk, hogy sorra minden színésznődnek udvaroltál? Ami igaz, igaz, talán nincs még egy társulat Franciaországban, amely annyi szép színésznővel dicsekedhet. Társulatod hölgytagjai szebbek, mint akár a királyi udvar legtündöklőbb dámái.

Chapelle elmerengve nézett maga elé.

-- Madeleine -- suttogta --, Madeleine Bejárt kisasszony még ma is szép.

-- Hát még a lánya! -- La Fontaine, az álmodozó szemű költő nagyot sóhajtott. -- Armande Bejárt kisasszony valóságos mesebeli hercegkisasszony.

Molière tekintete furcsán megváltozott. Valami különös ragyogás áradt szét az arcán, nagy, szomorú szeme szavak nélkül is beszélt.

-- Hercegkisasszony... -- ismételte La Fontaine szavait. -- Bizony az. Ügy látszik, hercegeink is annak tekintik. Mert már harmadízben történik, hogy miközben a Kényeskedőkkel „visite"-re hívnak bennünket, a kis Armande-nak udvarol a házigazda vagy valamelyik előkelő ficsúr. Szemérmetlen és pimasz lenézéssel. „Kis senkinek, könnyű kis komédiáslánynak tartanak" sírt a minap is anyjának. Mi tagadás, ezek a nagyszájú, hetyke márkik, hercegek, grófok nemegyszer előadás közben is megjegyzéseket tesznek rá, éretlen módon zavarják szerepében. Hiszen valóban szép. Nagyon szép -- nem csoda, ha tetszik. Annál szomorúbb, hogy nem tisztelik, mint ahogy nőket illik, mivelhogy nem rangbeli...

Felnézett. Barátai arcába tekintett. De azokból az arcokból most nem tudott kiolvasni semmit. A barátok

166

kissé zavartan, rebbenéstelen szemmel néztek vissza rá. És sokáig hallgattak, mint akik szótlan szavakkal kérdeznek.

Végül is Chapelle szólalt meg, fátyolos, rekedt hangon:

-- De hátha akadna mégis . .. valami előkelő fiatalember .... aki feleségül venné. Van rá példa, nem is kevés.

-- Anyját Modena gróf hitegette annak idején. S ha a barátság meg is maradt, mert kölcsönös tisztelettel vannak egymás iránt... azért a házasságból nem lett semmi.

-- Házasság... -- La Fontaine lehunyta álmodozó szemét. -- A házasság kötelékeit nem mindenki képes elviselni. Megnősültem én is, mert atyám úgy rendelkezett. Némiképpen szerettem is nejemet. Ő is engem. De hát nem bírok én egy helyben, házassági igában tespedni.

-- Sok asszony is nyűgnek tekinti. Szentség a házasság, amíg rá nem adta a pap az áldást. Aztán már untalanul szabadulni igyekeznek a kötelességük alól. A nők szabadságáról, egyenjogúságáról papolnak mondta valaki az asztaltársaságból.

-- A szerelem szabadsága kell -- mondta Molière --, ámbár nem úgy, ahogy Ninon de Lenclos* elképzeli.

-- Hohó, ebből komédia lesz, meglátjátok!

-- Nem egy példából, nem egy szóból születik a mű. Tudjátok ti azt jól, hiszen valamennyien művészek vagytok.

-- Nem is olyan komédiára gondoltam -- harsogta

* A szabados crkölcsű főúri hölgy szalonja igen híres volt abban az időben

I6₇

Cyrano, aki ha ivott, bizony tapintatlan, sőt durva lett --, hanem olyanra, amit élünk. Vagyis hát azt áruld el, mi lesz a kis Armande-dal.

Molière-nek hirtelen megrebbent a szeme. A várakozó, mély csöndesség válaszra kényszerítette.

De hát elmondjon-e vajon mindent, elhinnének-e mindent? Az emberek hajlamosak a kajánkodásra, és ez alól a legjobb barátok sem kivételek. A tény önmagáért beszél, és az idevezető út aligha érdekel bárkit.

Ámbár ő maga sem tudná elmondani, vajon mikor kezdődött...

Lassanként a játék komolyra fordult. Akkoriban történt, amikor odahagyták Conti herceg kastélyát, és megint nekivágtak a francia-vidéknek. Az új bizonytalanság ingerültté tette a társulatot, a nők nap nap után veszekedtek, a férfiak meg folyvást a követendő útvonalon vitáztak.

Duparcné, aki Continál még az elutazás mellett kardoskodott, most riadtan emlegette és jósolgatta a közelgő véget.

-- Tönkremegyünk! Az országút szélén pusztulunk majd el! -- kiabálta. -- Kinek kellenek az effajta kiebrudalt színészek?! Ma már senkinek sem kellenek a színészek!

-- Nocsak, a végén megérjük, hogy Duparc néni is megtér. Itt hagy bennünket, és beáll valamelyik kolostorba apácának.

-- Armande! Nagyon felvágták a nyelvedet! És ne nevezz néninek.

-- Hiszen még gyerek vagyok, azt tetszett mondani.

-- Nem vagy már olyan gyerek!

-- De hát Duparc néni mondta. Igaz-e, férjecském? -- és Armande huncut nevetéssel fordult hozzá.

168

-- £s ne nevezd az igazgató urat férjecskémnek! füstölgőit tovább Dupaicné. -- Ahhoz sem vagy már gyerek.

Talán ekkor történt az első ébredés. Érezte, hogy meglett férfi létére mélyen elpirul. Akik körülöttük álltak, zavartan elhallgattak.

Elpirult és elhallgatott Armande is. Ez volt a legfurcsább. Mert Armande máskor sohasem jött zavarba, és nemegyszer újabb cserfeskedéssel tetézte az amúgy is kínos perceket.

Most elpirult.

Erre a pirulásra emlékszik. Akkor megfigyelte, hogy sokáig nem szólítja őt a leány másképp, csak „apu"nak.

Emlékszik arra, hogy Madeleine egy napon egyszerű, csöndes szavaival így szólt hozzá:

- Kedvesem, készülj! Maholnap elbúcsúzunk egymástól.

-- Mit beszélsz, Madeleine?

-- Tudod jól, Jean. No, ne vágj olyan rémült arcot. Madeleine megfogta a kezét, arcához húzta, és kissé

fájdalmas, de szerető becézgetéssel suttogta:

-- Drágám, az idő múlik. Eddig csak idősebb voltam, most már -- öregebb vagyok, mint te. Nem, ne szólj közbe. Barátod, kedvesed voltam, de hát... már ugyancsak benne jársz a férfikorban. Családot kell alapítanod, Jean. Ugye, csacsi gondolat ez tőlem? Hogy éppen én mondom ... Mindig anyáskodtam feletted .. . -- Madeleine-nek hirtelen könny szökött a szemébe. -- Jean, én már régen észrevettem, hogy a gyerek szeret téged. Mindenki látja rajta. Szerelmes beléd.

-- Nem akartam észrevenni, drága Madeleine. Valahogy így történt, ámbár nem ilyen egyszerűen

169

mégsem. Mert Madeleine maga is őrlődött a lemondásban. Néha úgy volt, mintha legszívesebben másnap oltár előtt látná őket, máskor hirtelen féltékeny lett Armande-ra, és féltékenységgel gyötörte őt is.

Armande pedig gyermeki ártatlansággal és asszonyos természetességgel fogadott mindent. Az ő megértését és anyjának változó hangulatait egyaránt. Néha valóban nem lehetett tudni, vajon szerelmese igazán. Mert nem harcolt, nem is sürgetett. Angyali türelemmel várta a dolgok alakulását. Hiszen hármuk közül ő volt a legfiatalabb..., de már valóban nem gyerek.

Most hát, hogy Cyrano de Bergerac, a borissza jó barát neki szegezte a kérdést -- válaszolnia kellett. Minek is titkolja, maholnap amúgy is megtudja mindenki, és maholnap amúgy is szájára veszi majd egész Párizs a hírt. Nem örül neki, ámbár lesznek majd, akik biztatják: itt bizony nem árt, ha nemcsak művészetével, hanem magánéletével is feltűnik. Válaszolt Molière, de nem mondta el, hogyan jutottak idáig, nem árulta el, vajon Madeleine örült-e vagy sírt-e, amikor a kis Armande sorsáról szó esvén, ő csendes hangon, de ifjongó szívvel, akárcsak itt a barátai előtt, bejelentette:

-- Feleségül veszem.

Divat lett Molière -- s nemcsak divat. Botránykő is.

Tömegek ostromolták a színház bejáratát. A Palais Royal nemcsak állta a színházak versenyét, hanem messze maga mögött hagyta őket.

-- A durva bohóctréfáknak mindig van közönségük -- mondták az irigyek. -- Ez a Molière egyszerűen Tabarint utánozza. Vásári komédiás. Csoda, hogy a művelt párizsi közönség megtűri. Ámbár igaz, hogy in—

170

kább kofák, mesteremberek, utcai naplopók, no meg katonák röhögnek a színházában. A művelt nemesi famíliák messze elkerülik a Richelieu utcát...

Ami azonban csak réssben volt igaz. A hátrafelé enyhén emelkedő földszint állóhelyeit (az emelkedő padozat jelentős újítás), a tizenöt sou-ért árusított legolcsóbb helyeket valóban kofák, kalmárok, mesterek, katonák és cselédek töltik meg. Minden alkalommal zsúfolásig. Ámde a háromemeletnyi páholysor (már hátul is voltak páholyok) sem volt üres. Ritka az olyan alkalom, hogy az öt livre-be kerülő legdrágább páholyok közül valmelyik üresen maradna.

Annál többször megtörtént, hogy a Palais Royal elelhalasztott egy előadást. „Visite"-re mentek a párizsi vagy Párizs környéki kastélyokba. Azok a főurak, akiknek faggyúgyertyáktól pompázatosán megvilágított, de az emberi tömegtől bizony eléggé fülledt levegőjű színházterem túlságosan „pórias" volt, meghívták saját kastélyuk termébe Molière-t. S ha fő-fő vendégük akadt, vagy éppen a király tisztelte meg házukat Molière-rel kedveskedtek neki.

Egy ilyen előadás -- az igazgató az idő múlásával és sikerei nőttével ugyancsak felcsavarta társulatának fellépti díjait -- többet hozott, mint egy-egy teli színház. Molière mégsem hagyja el igazi közönségét, akik valaha a piactereken tapsoltak neki.

A Sganarelle vagy a képzelt szarvak című tréfával kedveskedik nekik. A siker óriási. Aztán -- hogy az ifjú spanyol királynőnek is kedveskedjék -- megírja Don Garda című színmüvét.

Az eredmény -- bukás.

Ez volt talán az egyetlen bukott színdarabja.

Rögtön utána egy olyan vígjátékot tálal, amelyen

171

csak az irigyek és az álszent erkölcscsőszök találtak kifogást. Azok annál többet.

1661. június 24-én a Palais Royalban Molière bemutatta legújabb müvét. Címe: Férjek iskolája.

Akik a nézőtéren tolongtak, és a páholyokban szorongtak, mindmind mást vártak. Molière színháza mindig szolgált valami meglepetéssel. Amikor a fiatalkori bohózatok után meglepte Párizst a Kényeskedökkel, s benne kevélyen, vidáman odavágott a félművelt, sznob előkelőségeknek, a főúri és polgárházakban egyaránt divatozó, ostoba negédeskedésnek -- azt hitték, továbbra is ez lesz darabjainak tárgya. Tévedtek. Egy kortárs íróval, Gilbert-rel megíratta és előadatta ugyan Az igazi és a hamis kényeskedök című színdarabot, hogy a teméntelen hírharang ostoba fecsegését és a vádaskodó röpiratok szerzőit elhallgattassa -- új darabjában mégis visszatért a vásári komédiákhoz.

-- Nem képes megszabadulni a vásári hangnemtől mondogatták „hozzáértő" kritikusai.

-- Erőlködik a vidéki fűzfapoéta. Versekben ír bohóctréfát.

Molière ezekre a vádaskodásokra, irigy kirohanásokra nem válaszolt. La Grange, akit egy idő óta igen megkedvelt, mert tehetséges színésznek és becsületes embernek ismerte meg, hiába unszolta, hogy válaszoljon a kirohanásokra.

-- Ugyan, barátom! Mit kezdjek velük? Lesz még idő, amikor magyaráznom kell a műveimet. Ezek még nem azok. Elég baj nekik, hogy őfelsége jogot adott: elkoboztathatom színdarabjaim rablókiadásait*.

-- Élelmes nyomdászok a szerző tudta nélkül kinyomtatták a színdarabokat, amelyeket aztán vidéki társulatoknak adtak el

172

-- De hát igazgató uramat végül is egészen befeketítik ezek a semmittevő pletykafészkek. Már széltében beszélik, hogy nőül veszi a gyámleányát...

Molière tudta, hogy mit mesélnek. Hogy Armande az édeslánya. De tudta azt is, amit ő maga látott és tapasztalt. Annak a jegyzetfüzetnek még nagyon az elején tartott. Ha elővette, és új témák után kutatva fellapozta, olykor keserűen felkiáltott:

-- Mennyi-mennyi tragédia! El sem hinnék, ha nem komédiát írnék belőlük ...

A Férjek iskolája komédia. De ha úgy tetszik, tanköltemény. Ám ennél mulatságosabb és szórakoztatóbb tanköltemény még nem született.

A közönség ismét találkozott Sganarelle nevével. A régi bohóctréfák hőse ezúttal nem férj, hanem legényember. Jobban mondva nőtlen ember, mert bizony már nem éppen fiatal. Igaz, még koránál is vénebb elveket vall, amint ez kitetszik húsz évvel idősebb bátyjával, Ariste-tal folytatott vitájából. Sganarelle ugyanis a szigorú erkölcsök, a puritán öltözködés, a mindenfajta vidámságtól, társaságtól való elzárkózás híve. Bátyja ellenben idős kora ellenére is fiatalosan, józan vidámsággal él.

Sganarelle is, Ariste is, ki-ki saját elvei szerint neveli gyámleányát. Sganarelle szigorú elzártságban Izabellát, Ariste teljes szabadságban Leonórát. Csupán abban egyeznek meg mindketten, hogy szerelmesek, és feleségül akarják venni gyámleányukat.

Sganarelle büszke az elveire. Váltig ugratja, gúnyolja Ariste-ot: ha ily szabadon engedi Leonórát, az aligha fogja férjéül választani őt. Bezzeg ő Izabellát hét lakat alatt őrzi, nem is érheti majd meglepetés: a lány boldog lesz, ha feleségül mehet hozzá.

173

Ki más játszhatta volna a társulat tagjai közül Sganarelle-t? Csakis Molière. Annak a legendás jegyzetfüzetnek vajon hány bejegyzéséből kerekedett ki Sganarelle maradi leánynevelési elve:

SGANARELLE :

Hordjon ódivatú tisztes zsávolytuhát. Ünnepen öltse iel íekete bársonyát. Eszes nőhöz illőn négy fal közé zárkózva Ne érdekelje más, csak a háztartás gondja...

A darab -- amely, ha úgy tetszik, tanköltemény meghökkentően mulatságos, sőt izgalmas helyzetek egész sorával győzködik Sganarelle felett. Az érzelmek szabadságát, a felvilágosult nőnevelés fontosságát hirdeti. Sganarelle a „férjek iskolájában" megtanulhatta, hogy a feleséget, a nőt a férfival egyenrangú lénynek kell tekinteni. Mert íme, hiába a zsarnoki szigor, a szerelmes lány bátorrá, sőt ravaszdivá is lesz. Izabella végül is bolondját járatja Sganarelle-lel : vele küldi szerelmes levelét az ifjú Valérnak, végül pedig úgy rendezi az eseményeket, hogy Sganarelle -- aki pedig férje akart lenni -- csupán tanú lesz az esküvőn.

A józanság, a szabadság, a nő megbecsülése és tisztelete győz a maradiság felett. Izabella nemcsak megszabadul gyámjától, de már ítéletet is mond róla:

IZABELLA (Sganarelle-hez):

Magának, zsarnokom, énnálam nincs bocsánat. Ám ez a becsapás még a javára válhat. Egymásé nem leszünk, dühöngni céltalan. Én méltatlan vagyok erkölcsére, uram ...

174

Fordítva is igaz, sőt igazabb, mert így értendők ezek a szavak: a társadalom hazug erkölcse méltatlan Izabellához.

És Molière-hez.

A vidéki komédiás veszélyes játékba kezdett. A presziőzök megleckéztetése után már a társadalom „szent" erkölcseit nyirbálgatta. És hallatlan tehetségével úgy rendezte, hogy a közönség -- nevessen. Ám a nevetés mindig egy kissé kinevetés is.

A közönség tombolva nevetett Sganarelle -- felsülésén.

Kinevette saját magát.

Aztán eloltották a faggyúgyertyákat, összeszedték a kellékeket, elrendezték a díszleteket. Másnap vagy harmadnap valami zenés, énekes játékot játszottak, hát előkészítették a hangszereket is az egyik ráccsal elválasztott páholyban. Mert a zenészek és az énekesek ott kuporogtak, szemérmesen elkülönülve a színháztól és a színpadtól.

A zene más. Nemes művészet.

Éppen Molière, a komédia mestere lesz az, aki ráveszi énekesnőit: lépjenek ki a rácsos kalitkából, s énekeljenek a színpadon.

Egyszóval eloltották a gyertyákat, meghallgatták a hízelkedőket, összeírták a bevételt, és ki-ki szállására ment.

Armande eltűnt. Pirosló arccal járt-kelt már hetek óta. S ha csak tehette, elkerülte a többiek társaságát.

A Duparc-házaspár -- akik a Burgundi Színháztól megint csak visszaszerzcdtek régi igazgatójukhoz -- jelentőségteljesen nézett egymásra.

175

-- A szégyentelen -- sziszegte a szép Duparcné.

Ô, mennyi mocskot, aljas rágalmat fognak még fejedhez dobni, Armande! Megkeseredik szívedben majd a boldogság érzése. Megtörik majd zöldes szemednek ragyogó pillantása. És pokollá teszed annak az embernek az életét, akire kisgyermekkorodtól fogva mint félistenre tekintettél.

-- Armande, kicsi Armande, hol vagy?

-- Itt vagyok ... a szobámban ...

És nem mondja: az esküvői ruhámat készítem. Nem mondja azt sem: anyám segít, szalagokat és gyöngyöket varr a ruhára, és közben a könnye ömlik.

Ömlik a könnye, de segít.

-- Armande . .. egy idő óta nem nevezel semmiképpen ...

-- Hát...

-- Nem mondod már nekem sem azt, hogy apa, sem azt, hogy drága férjecskem ...

-- Nem ... nem is tudom ...

-- ... sem azt, hogy Jean. Miért nem nevezel így? Hiszen beszélgettünk már erről.

-- Beszélgettünk.

A párbeszéd abbamarad. A költő szobájába megy, és komoran néz maga elé. Felvonul előtte egész élete. Mostanában oly sokszor emlékezik vissza eddigi életére. Lelkiismeret-vizsgálat ez.

„Miért gyűlölöm úgy az embereket? -- kérdezi önmagától. -- A vígjátékíró a nevettetés mestere -- mint embergyulölő? Nem! EZ hazugság!"

Tele van hazugsággal a világ -- ez még nem ok a gyűlöletre.

Irigyei, gáncsoskodói támadnak a világban -- ez még nem ok arra, hogy az egész világot megvesse miattuk.

I₇6

Mennyit szenvedett mindig a fölényes, kioktató félokosoktól. Saját csendes, szemérmes hallgatagsága hányszor sodorta az ostoba hírébe. Aztán, hogy sokesztendős szívós önfegyelmezéssel rászoktatta magát a sima hízelgésre, a szellemes társalgásra, arra, hogy végül is őt tekintsék társulatában a legügyesebb szónoknak -- most egyszeriben dühösen marnak beléje a feltámadt és szaporodó irigyek.

Mert hízelegni, társalogni, szónokolni ezek a félokosok is tudnak. Innen-onnan felcsippentett tudásukra oly büszkék. Ám Molière alkot is. Méghozzá remekműveket. Ezt már nem lehet megbocsátani.

Röpiratok születnek, fülbe súgó pletykások járják az előkelő szalonokat, és háborognak az erkölcs, a jó ízlés, a művészet becsülete, a haza becsülete, a nemesség becsülete és még ki tudja, mi minden nevében.

-- Uö ... van benne valami... valami hamis hang. Valami rossz kicsengés.

-- S micsoda arcátlanság, hogy a Kényeskedőkben azt hirdeti, bármely ostoba inas képes grófok és bárók szerepében tetszelegni.

-- És, uram bocsa', ez a Férjek iskolája! Talán bizony a feleségek rosszra nevelő iskolája. Hiszen valóságos példatár, hogyan kell hazudni és alakoskodni, hogyan kell megcsalni a férjet...

Nahát, nahát, nahát!

És jönnek a „jó lelkek", akik csöndesen figyelmeztetik, mi készül, mi kavarog körülötte. De nem tudják megzavarni nyugalmát.

Ámbár ez a nyugalom -- csak színlelés. Hízelkedő, sima modora, mély meghajlása, fölénye -- csupa tettetés. Legszívesebben kifutna a világból, amelyet gyűlöl, mert hazugságra kényszeríti.

13 Rónaszegi

IJJ

Hallatlan elégedetlensége végül is csak -- a művészetben oldódik fel.

Egy napon Molière ingerülten tért haza.

-- Megmondtam a pénzügyminiszter úrnak, hogy ilyen gyorsan nem lehet írni. Utóvégre a művészet nem favágás.

-- Ó, Jean, képes vagy mindenkivel összeveszni! Maholnap még őfelségét is megsérted. -- Madeleine aggodalmasan csóválta a fejét.

-- Csak mondd meg a magadét! -- Armande pulykavörös lett. -- Anya mindenkitől fél. Miért?

-- Nem te kínlódtál a nagy semmiben, kislányom.

-- Utálom azt a ronda Fouquet-t. Azt mondják, egész Franciaország minden aranya az ő kezén van.

-- Pénzügyminiszter.

-- De az ő saját kezében van. A saját zsebére dolgozik. Mindent összeharácsol. És ezt nemcsak mondják, hanem igaz is. Mert panaszosok vannak, mert elégedetlenek vannak, akiket kijátszott és tönkretett.

-- Honnan az a királyi pompa?

Fouquet pénzügyminiszter kastélyában is eljátszották a Férjek iskoláját. Méghozzá az angol királyné jelenlétében. Fouquet hallatlan fényűzéssel kérkedett, aranytól, ezüsttől, drágakövektől ragyogott palotájában minden -- Molière már-már szürkének és semmitmondónak érezte színészeinek ruháját, noha azokat is hercegek viselték valamikor.

A művész pompája azonban a műben van. Az angol királynénak módfelett tetszett a párizsi komédiások játéka. Még aznap este a fontainebleau-i kastélyban, XIV. Lajos előtt is el kellett játszaniuk a darabot.

I₇8

-- Gratulálok! -- suttogták a parókás, pomádés, púderes udvaroncok. -- Gratulálok! őfelsége nevetni kegyeskedett ...

-- És önnek ... hogy tetszett a játékunk? ...

-- Ó, hát elragadó ... Őfelsége nevetni méltóztatott.

-- Mégis ... nem gondolja, hogy kissé fáradt volt az előadás tempója?

-- Ó, nagyszerű volt... Őfelsége nevetni méltóztatott.

Fouquet, a mindenható pénzügyminiszter -- valóban így nevezték, mert messzire ért el a keze, s mert az adóbérlők, a gyárosok, a kereskedők, kicsi és nagy zsiványok mindmind lerótták neki „adójukat", s mert oly sokan vesztegették, és ő is oly sokakat vesztegetett, továbbá, mert cimboráinak igen nagy tábora volt -- nos, Fouquet pénzügyminiszter a sikeres előadás után hívatta Moliere-t, és így szólt hozzá:

- Őfelsége kegyeskedik megtisztelni látogatásával szerény hajlékomat. Szeretném őt illendőképpen fogadni. Találjon ki valamit, kedves Molière. De sürgős volna ám, nagyon sürgős! Önnek az semmi. Nem akarok nagyobb igényű darabot, mint amit eddig előadott ... hát szóval csak leül, és megírja..., ugyebár?

Molière odahaza dúlt-fúlt. Bezárkózott a szobájába. Egy teljes napig csak azon dühöngött, hogy merészeli őt sértegetni az az átkozott Fouquet. Eddigi színdarabjait nem tekintik „nagyigényűnek", hahaha!

És még azt is a lelkére kötötte, hogy valami látványos, érdekes, finom játék legyen, amit a király látogatásának alkalmából ír. IX e legyen semmi megbotránkoztató ...

-- Tudja, kedves Molière, olyasvalamit, amit akár a márkik is eljátszhatnának.

«*

179

S Molière most hallgatagon ült a szobájában. Nem, ma elmarad a rendes előadás. Az igazgató beteg noha még nem igazi betegség veszi le a lábáról. Egyelőre iszonyú kétségek gyötrik. Nem jut eszébe semmi -- ami Fouquet-nak megfelelne. A jegyzetfüzet sem segít. O, abban éppenséggel megbotránkoztató dolgok vannak ! Olyasmi, mint például a Kényeskedők...

Mi lenne az, amit akár a márkik is eljátszhatnának?

-- Armande .... Armande .... hol a Horatius-kötet?

-- Nem tudom. Igazán nem tudom.

-- A mindenségit, igy nem lehet dolgozni l Tegnap este még itt volt, most nem találom.

Örökös asszonyi rendcsinálás.

Napokig nem képes dolgozni, ha egy könyv nincs a helyén, ha másképpen áll asztalán a gyertyatartó, mint ahogy megszokta. Kétségbeesik, minden halálra sérti, munkatársai közül egyedül a nyugodt és készséges La Grange-t tűri meg maga mellett -- no és persze Armande-ot.

Hirtelen felnevet. Csukladozó, gúnyos nevetésével.

-- Megtaláltam -- mondja. -- Olyan darabot írok, hogy abban akár maguk a tisztelt márkik is felléphetnek.

Fouquet pénzügyminiszter vaux-i kastélyában vendégül látta a királyt.

XIV. Lajos méltóságos nyugalommal vette tudomásul, hogy a pénzügyminiszter „szerény hajléka" százszor szebb a Louvre minden szobájánál. Hogy az asztalon valódi aranytálakon gőzölögnek a pecsenyék, hogy a velencei kristályserlegek talpát magyar ötvösök rakták ki valódi gyémántokkal, hogy a nagy

180

ebédlő teremben súlyos aranyozott facsillárok ontják a fényt, hogy bársonyfüggönyök fedik az ablakokat, és a falakon óriási méretű, szövött faliképek feszülnek, s hogy a kastély kertjét gyönyörűen nyírt bokrok és fák teszik álomvilághoz hasonlóvá, dicsérve Le Nôtre kertész tervezőművészetét (aki majd a versailles-i kastély parkját is tervezi).

A pompás lakoma közben skarlátselyem ruhába öltözött zenészek muzsikáltak, a király udvari zenészének, Lullynek a vezényletével, aki már itt bemutatta a parkban később rendezendő látványos színjáték zenéjének néhány dallamát.

Fouquet váltig sopánkodott, hogy talán nem is tudta méltóképpen fogadni királyát, akit hőn szeret és tisztel. XIV. Lajos azonban kegyesen mosolygott, és megnyugtatta, pompásan érzi magát, jóllehet aggódik kissé nejéért, aki másállapota miatt nem vett részt a mulatságon. (Ami ugyan jókora hazugság volt, mert akárhogy is nézzük, a nagy király egyáltalán nem szerette spanyol feleségét, hiszen az idők folyamán nem is egy udvarhölgyével beható jó viszonyt tartott fenn, és eme udvarhölgyek között az első már itt, Vaux-ban is jelen volt.)

-- Kedves hívünk, átvizsgáltuk az udvartartás költségeiről írt beadványát, és igen elszomorodtunk. Alig hittük, hogy az a csekély pompa, mely méltán megilleti Franciaország királyát, ily sokba kerül, és hogy a kincstár ennyire üres.

Fouquet mélyen meghajolt:

-- Szánom-bánom, hogy e vidám hangulatot ilyen kis bagatell ügyekkel elrontottam.

-- Nagyon jól érezzük magunkat, kedves Fouquet..., de hát a valóság az, hogy a kincstár üres. A dauphin

181

születését várjuk, s talán arra sem lesz pénzünk, hogy azt megünnepeljük.

-- O, ah. Felség! Minő aggodalom! Igaz, hogy a hajóhad építése iszonyú és talán felesleges teher. Ám ha kölcsönre van szükség, tudok megbízható forrásokat...

Colbert, az idős, morózus kedvű miniszter jelent meg, és egyszerűen szavába vágott riválisának:

-- Felség, a parkban már égnek a fáklyák -- majd amikor a menet megindult, odasúgta az ifjú királynak: -- Felség, mindent hallottam. Fouquet saját maga az a bizonyos kölcsönzőforrás. S a pénzt, amit kölcsönözne, a hajóépítésre szánt öss/egből sikkasztotta. Bizonyítékaim vannak, bizonyítékaim ...

A parkban már égtek a fáklyák. A szabadtéri színpad háttere egyelőre homályban állt, és a színpadon nagy volt a csendesség. Egyelőre csak a szökőkutak csendes csobogása hailcitszott... A meleg nyáresti szellőben meg-megzizzer.tek a szabályos kocka vagy gömb alakra nyírott fák és a kőkerítést utánzó bokorsorok.

-- Felség... -- hízelgett Fouquet --, királyom szolgálatára megfékeztem ezt az embert. Megbotránkoztató színdarabjai után olyan színjátékot írattam vele, amelyet akár Felséged is eljátszhatna kiváló művészettel.

Nos hát lássuk azt a szolid színdarabot! Lully zenészei fülbemászó muzsikát játszottak nyitány gyanánt ..., de a színpadon nem gyulladtak ki újabb lángok. Most már egészen bealkonyodott, a társaság aggodalmasan várt, és mindenki a király arcát leste, vajon mit szól a késedelmeskedéshez.

Fouquet sápadtan, villamló szemmel tekingetett körül.

182

Ekkor hirtelen egy férfi szaladt elő a színpad hátteréből. Molière volt. Kosztüm nélkül, szokott utcai ruhájában. Olyan öltözékben, ahogyan a király előtt meg sem jelenhetne.

-- Felség... Felség! -- kiáltozta kétségbeesetten. Kegyelemért esd szegény fejünk. Franciaország napja, a világ legnagyobb királya megbocsásson! Kicsiny vidéki társulatunknak a feladat túl nagy volt. És az idő rövid... -- Molière kétségbeesetten kapkodott a kezével. Arcán őszinte megbánás tükröződött. -- Oly rövid volt az idő ... nem tudtunk kellőképpen felkészülni Felséged méltó fogadtatására. A színdarab nem készült el, szerepet nem tudtunk betanulni, íme, sehol egy fáklyafény, és itt mögöttem ez a szikla is oly komor, mintha az Erebus vulkánja lökte volna ide ... Felség, kegyelem... ó, milyen szégyen, micsoda szégyen! Pardon, pardon!

Azzal fejét fogva, hajlongva, elrohant.

Egy teljes hosszú percre olyan némaság lett úrrá a társaságon, mintha valami rettentő katasztrófa történt volna. Még a nők selyembrokát szoknyáinak suhogása sem hallatszott. Egyetlen legyezőt sem csattantottak össze. Minden mozdulat félbeszakadt, minden hang elcsuklott, minden szem a királyra meredt.

A királyt becsapták. Kedvenc vígjátékírójában csalódott. Ó, borzalom: vidámságra készült és ... Nahát, ez rettenetes !

Fouquet homlokát kiverte a verejték.

Ebben a pillanatban azonban váratlan gyorsasággal fények villantak fel a nagy szabadtéri színpadon köröskörül. Távolabb néhány tűzijáték-rakéta surrant, és fényével a magasból világította meg a tisztást. Rajta a jókora sziklát.

183

Aztán a szikla megmozdult. Szétnyílt, mint egy tengeri kagyló. És valóban óriási tengeri kagylót ábrázolt a belseje. Ebből a kagylóból tündér szökkent elő, fülbemászó, lágy zenére táncba kezdett, majd pedig kedvesen hajlongva, a király előtt többször is térdet hajtva, elmondta a prológust.

A király nevetve, hálásan tapsolt. Körülötte az udvari népség csillogó szemmel, megkönnyebbülten lélegzett fel. Ó, hát csak tréfa volt az egész! De hát micsoda merészség: megtréfálni a király 11

-- Még mindig jobb, mint hogyha becsapják -- sziszegte Colbert miniszter.

Végül is mi volt a színdarab, amit bemutatott Molière? Színdarabnak aligha nevezhető. Balettvígjáték, amelyhez elegendő bármely sovány mese. S valóban nem is történik más, mint hogy a darab főhőse, egy fiatalember, szerelmeséhez sietne, ám az alkalmatlankódok és tolakodó jó ismerősök egész serege tartóztatja fel.

Ezek az alkalmatlankodók hol megjelennek a színen, hol csak beszél róluk a főszereplő; annyi bizonyos: minden percét megkeserítik. S mert oly sok szó esik róluk, tulajdonképpen ők a darab igazi hősei. És kik ők? Majdnem mind rangbeli nemesúr. Az egyik szószátyár alak, a másik dilettáns presziőz költő és műkedvelő táncmester, a harmadik szenvedélyes kártyás, a negyedik nagyhangú párbajhős, az ötödik döntőbírónak kéri fel a találkára siető szerelmest és így tovább ... Az udvaroncfigurák egész sora lépked, vagy inkább sürög-forog a színen, jönnek, belekarolnak a fiatalemberbe, magukkai vonszolják, agyonbeszélik, vagy éppen beszéltetik. A fiatalember többször is bókol a király felé, biztosítja hűségéről, rendeleteinek

184

megtartásáról, hatalmának elismeréséről és jogosságáról és a csodálatról, amiért „térdre készteti az állam nagyjait".

Közben egyre panaszkodik a teméntelen tolakodó, kellemetlenkedő fráter miatt, akik mind márkik, bárók, grófok, és csak egy-két olyan kevésbé előkelő figura akad köztük, mint a tudálékoskodó nyelvész, aki azon kesereg, hogy ostoba beadványával nem képes a király elé jutni. ..

Û, milyen hosszú az alkalmatlankodók sora! -- és a főúri nézők nagyokat nevetnek. Pukkadoznak a nevetéstől, mert a darab figurái között X. lovagra meg Y. márkira ismernek.

Mindig másra -- sohasem önmagukra.

A király nevet legjobban, ő ráismer egész udvarára. E kellemetlenkedő, hízelgő, fülbe súgó, álszent, képmutató bandára, akik között neki a mindenható, felséges királyt kell megjátszania.

Ámbár -- ínyére van ez a játék.

-- Felség -- hallja Fouquet hangját --, repes a szívem a boldogságtól, hogy az ijedelem csak tréfa volt. Örömmel látom, hogy Felséged nagyszerűen szórakozik.

-- Valóban jól érezzük magunkat... Hkm ... ámbár ön azt mondta, kedves Fouquet, hogy akár mi is játszhatnánk e darabban. Itt csupa kellemetlenkedőről van szó.

Fouquet halottsápadt lett. Fenyegető vihar szelét érezte. S ő, aki máskor hallatlan könnyedséggel hazudott, és vágta ki magát, minden nehéz helyzetből, most csak dadogni volt képes.

Átkozott Molière . ..

185

Fouquet-t, alig két hónapra azután, hogy pazar pompával vendégül látta a királyt, letartóztatták. Fejére olvasták sokesztendős sikkasztásait, harácsolásait, az állam pénzének hűtlen kezelését. A per nagy botrányt kavart, az ítélet mégis enyhe volt. Hiszen a bírák mind Fouquet -- zsebében voltak. Száműzetésre ítélték, ami ravasz ítélet volt, mert annyit jelentett, hogy ezentúl külföldről fog uralkodni a francia pénzügyeken.

A király azonban a pénzügyeken is egymagában akart uralkodni. Enyhítette az ítéletet. Dehogyis kell száműzetésbe mennie a megtévedt Fouquet-nak! Zárják csak be Pignerolo várába, a határvidéken -- de úgy ám, hogy senkivel se tudjon szót váltani... Az enyhítés tehát jókora súlyosbítást jelentett. A király, miként Molière megírta, „térdre késztette az állam nagyjait".

Molière azonban nem törődött az egésszel. Tőle a volt pénzügyminiszter olyan darabot kért, amit a nemesurak maguk is eljátszhatnának. Hát színre vitte őket úgy, ahogy vannak. Jó komédia ez az egész francia udvar.

Û, milyen ostoba komédiások serege! A darabot, melynek címe is a Tolakodók volt, később a királyné előtt is eljátszották. A király néhány ötlettel bővítette kedvenc játékát.

-- A vadászatokról nem is írt, kedves Molière. Ott akadhatott volna csak igazán néhány kellemetlenkedőre! Például, aki folyvást csak lovát dicséri.

Molière meghallgatta Lajos király egyik vadászkalandját -- s ahogy volt, szépen beleszőtte a kellemetlenkedők meséjébe.

-- Hallgassa csak meg, kedves Molière -- hallotta később egy márki hangját.

186

-- Parancsára!

-- Ó, ah, kedves Molière ... ön csupa férfiról mesélt. Hát az asszonyok között nincsenek kellemetlenkedők?

-- Alig hinném. Madame!

-- Nono, ezt hallgassa meg .. .

-- És ezt hallgassa meg ...

Szinte az őrjöngésig hevült az érdeklődés. És nem szűnik meg sokáig. A főurak versengve sietnek a költő segítségére: X-ről vagy Y-ról írjon. Nosza, írja meg!

A fontainebleau-i előadáson már belekerült a játékba a vadászjelenet. Híresen szép leírásban, híresen szép verssorokban -- és a király végképp szívébe zárta Moliere-t.

A hízelgők hada pedig rábólint a királyi örömre:

-- Molière határozottan művészi tehetség... Nem is hinné az ember, hogy egy vásári komédiás ilyen ötletes legyen...

-- Molière -- igazi művész ...

A költő hallgatja a dicséreteket. Befelé csupa seb, kifelé csupa mosolygás. Alig várja, hogy hazaérjen. A melle fáj, a háta fáj, köhög.

-- Hallottad, kis Armande? Most legvadabb ellenségeim is művésznek neveztek. Ezt nevezik művészetnek? Hahaha! Egy falkára való önimádó. Milyen nagyképűen tudnak vitatkozni hármas egységen, Szophoklészen, Euripidészen, hogy tudják boncolgatni egy mű erényeit és hibáit, de odavannak a gyönyörűségtől, ha önmagukat láthatják a színpadon. Mindegy, hogy jól-e vagy rosszul, művészien-e vagy művészietlenül -- csak önmagukban gyönyörködhessenek.

-- Nem értem -- mondja Armande. -- Eddig is úgy írtál. Nemcsak erre, hanem minden eddigi darabodra azt

187

mondják: természetes. Ez legnagyobb erényük. Olyanok, mint maga az élet. A mi társulatunk természetes hangon játszik, és a te szereplőid mintha csak a nézőtérről ugrottak volna fel a színpadra. Az a jegyzetfüzet...

-- Nem arra való, hogy pletykák tára legyen. Nézd, a Férjek iskolájában, már megpróbáltam bebizonyítani: nemcsak a mese fontos. Az emberi jellemeknek kell meghatározniuk az esemény fordulatait.

-- A nevetséges emberi jellemeknek... Csakhogy te nem is rajzolsz olyan nagyon nevetséges jellemeket..., mégis mindenki nevet rajtuk.

Molière megsimogatta Armande szép haját. Becézgetve magyarázott neki. Ó, igen, magyaráznia kellett, mert Armande még kisgyermek volt, amikor ő először kapott pofonokat az élettől. Amikor először kezdte látni az életet.

-- Kineveted az embereket..., azért nem írsz tragédiákat, mert kineveted őket. -- S Armande fiatalos hévvel, ám kissé ostobácskán hozzáteszi: -- Kinevetsz engem is.

-- Szeretem az embereket, ezért nevettetem őket. Ámbár vannak azért, akikre haragszom, bizony vannak.

A Tolakodókat elöadatta a Palais Royal színházában is. Hadd nevessenek a serfőzök, molnárok, csónakosok, diákok az urakon,

1661 novemberében megszületett a trónörökös. Párizs örömmámorban úszott. Tűzijátékok pattogtak a Tuileriák kertjében, nagy tömeg hömpölygőit a királyi palota előtt. A király kiállt a nyitott ablakba, és felmutatta népének a csecsemőt.

188

-- Ëljen a király, éljen a dauphinl -- üvöltötte a tömeg, és kalapjukat dobállak örömükben. Csak az édesanyák nem kiabáltak, azok aggodalmasan csóválták a fejüket: micsoda cirkusz, inkább vinné be már azt a kicsit, hiszen megfázik.

Molière 1662 januárjában vette feleségül Armande-ot. Az esküvő csendben zajlott le, a lakodalmon csak a társulat tagjai vettek részt, no meg a Poquelin család. Az ősz, megrokkant Poquelin mester Madeleine mellé ült, sok-sok ki nem mondott gondolatra bólogatott, ám végül mégiscsak megszólalt.

-- Köszönöm, lányom -- mondta Madeleine-nek. S Madeleine tudta jól, gondolatban még hozzáteszi: nem csaltad meg az én apai szivemet.

Jean-Baptiste Poquelin végtére mégiscsak -- komédiáslányt vett feleségül.

Az esküvőt egy színházi előadás után tartottak meg. A Férjek iskoláját adták éppen.

Mintha csak a szerző ki akarta volna hívni maga ellen a közvélemény kajánkodását. Jóllehet Madeleine sosem volt az ő felesége -- mégiscsak a saját nevelt lányát vette feleségül. Beleszeretett a nevelt lányába, akárcsak a színdarabbeli Sganarelle.

Párizs „közvéleménye" diadalmasan vigyorgott.

Az újdonsült házaspár elköltözött eddigi lakásából.

Ezentúl Molière és fiatal felesége a Richelieu utcában laktak, saját házukban. A felső szobákban Madeleine talált otthont, míg a földszintet a színigazgató polgári bőséggel, ám művészi jó ízléssel berendezett lakása foglalta el. Armande 1662 júniusától hivatalosan is a társulat színésznője lett, s ettől kezdve -- a kollégák hozzájárulásával -- Molière két részt kapott a nyereségből.

189

A Marais Színháztól új színészek jöttek. Moliêrenek csalogatnia sem kellett őket, az állandó sikerek és vele a botrányok -- vonzották a népszerűségre vágyó színészeket.

Mert volt ám botrány is. Sőt, ha jól megnézzük, minden sikere ellenére Molière egész élete csupacsupa botrány.

Nincs nála nagyszerűbb, példamutatóbb botrányhős.

A Kényeskedők után még egyre-másra gyártja majd a balettvígjátékokat, kisebbnagyobb, ám jelentéktelen látványos színdarabokat, főképpen a királyi udvar ünnepségei számára. A darabokban majd maga a király is fellép, aki nagy híve a táncnak.

Ezek a darabok mindig szíves fogadtatásra találnak.

A Palais Royal színpadán azonban új művet mutatott be a társulat. A címe: Nők iskolája. A Férjek iskolája után milyen „sikercím" ez!

Siker? „Zajos" sikerek voltak ezek! A színházlátogató rendbontókkal különösen sok bajuk volt. A fiatal suhancok, akik pénz nélkül szerettek volna bejutni az előadásokra, rendszerint megrohanták a kaput, és magukkal sodorva a tömeget, a keletkező zűrzavarban besurrantak a nézőtérre. Azok, akik türelmesen vártak a sorukra, és becsülettel megfizették a tizenöt sout, természetesen visszafogták volna a szilaj legényeket -- a dolognak veszekedés, verekedés lett a vége, s Molière hiába alkalmazott hatalmas szál, markos embereket kapus gyanánt, a verekedésből a kapus is megkapta a részét -- egy ízben még kést is szúrtak az oldalába.

Pompás vígjáték volt a Férjek iskolája. Most vajon miről szólhat a Nők iskolája? Molière igazgató úr nemrég nősült, s íme, a nyilvánosság előtt oktatja majd rendre, tisztességre ifjú feleségét.

190

(Milyen ostoba canossákat jár a művész! Alkotás közben oly pőrére vetkezik a lélek -- és most hagynia kell, hogy kinevessék. Az ostoba márkik, a zord apák, a poshadt életű dámák, akik eddig egymást vélték felismerni darabjaiban -- most diadallal nevetnek. Azt hiszik, a költő önmagáról beszél. Azt hiszik, panaszkodik -- holott vádol. Azl hiszik, nevetséges -- holott kinevet.)

A darab tanulsága túllép a Férjek iskolájának tanulságán. Könnyed, vidám tanulság ez: sem hazug erkölcs, sem zsarnoki önzés vagy vénemberes ravaszság nem vethet gátat a szerelemnek. A darab hőse, Arnolf, sajátos elméletet dolgozott ki, hogy megmeneküljön a férjek sanyarú sorsától: a csalódástól. A világtól, a tudástól elzárva neveltet egy árva leányt, Ágnest. Igen, igen -- szándékosan butának neveli, mert az az elve: az okos asszony lenézi férjét, elcsábítja otthonától a társasági élet, és előbb-utóbb szégyent hoz urára.

Arnolf okoskodva, be leselkedve és nem kis önelégültséggel fejtegeti elméletét, és büszke arra, hogy az ő házassága más lesz, mint a többi. Ágnest ostobának nevelteti, és ha találkozik vele, lelkesülten kiáltja:

ARNOLF:

Korunk hősnői, ti, tudós nők koszorúja, Szívnek kertészei és agynak, negédesek. Esküszöm, versetek s minden regényetek. Lelkipostátok és tudatotok nem ér lel Evvel a szégyellős és tudatlan erénnyel!

De minden hiába. Arnolf -- akárcsak Sganarelle csúfos kudarcot vall. Megjelenik a színen egy rokonszenves fiatalember, Horace ... és a szerző odáig fo—

191

kozza a vígjátéki félreértéseket és bonyodalmakat, hogy ezúttal az utolsó percekig azt hihetjük: Arnolf önző igazsága győz. A félreértések úgy szövődnek, hogy Arnolf a fiatalok minden cseléről tud, sőt a gyanútlan Horace éppen őrá bízza megszöktetett szerelmesét. Arnolf diadala teljes, leleplezi magát a lány előtt, és számon kéri rajta tetteit. Ágnest azonban a szerelem határozott, magabiztos nővé tette. Bátran vágja gyámja szemébe: a világ minden kincséért sem tudna a felesége lenni. Vádolja, amiért butának nevelte... és Arnolf most már hiába könyörög, hiába ígér fűt-fát, szabados életet, Ágnes kereken kimondja:

ÁGNES :

... Kár a szó, nem használ vele semmit: Horace-nak egyetlen szava többet elér.

Teljes a bukás. Ágnes, a világtól elzárt ostoba Ágnes, íme felmagasztosul. A hetvenkedő Arnolf még rosszabb sorsra jutott, mint az általa kigúnyolt férjek: már házassága előtt megcsalták. De hát így jár az, aki ideálokért a jövő helyett a múltba fordul vissza. Arnolf egy korszak szánni való figurája. A „kutyaharapást ebszőrével" filozófia kudarcot vallott hirdetője. A kor erkölcsei szerint akarta kikerülni a kor vétkeit ám a költő az érzelmek és az egyéniség szabadságának hirdetésével győzte le őt.

Az egész darabnak ez a tanulsága. A befejezés ehhez újat már nem ad. Mclière talán ezért is fordított oly kevés gondot a befejezésekre. Sablonokkal és hagyományos vígjátéki véletlenekkel sietteti Ágnes és Horace házasságát. Hiszen elmondta, amit akart. És akik nemcsak jót mulattak a harsány tréfákon és friss

192

ötleteken, hanem értő szemmel is nézték a darabot, elcsodálkozhattak: Molière-nek nem tetszik a presziőzök tudákos, kerge társasága, Molière-nek nem tetszik a valláserkölcsi szigorú ságú nőnevelés, Molière-nek nem tetszenek a szalonok tudós női, de nem tetszenek a buták sem.

Mi tetszik hát?

Vagy -- ugyan még mi nem tetszik ennek a komédiásnak?

-- Üdvözlöm, kedves Boileau! Látta Molière új darabját, a Nők iskoláját?

- Láttam. És nagyon tetszett. Örökéletü, szép vígjáték.

-- No, igen, igen. Pompásan rajzolt jellemek, sikerült bonyodalmak vannak benne, és ami a fő, természetes.

-- Ügy van, és ezért tetszik nekem oly nagyon.

-- En pedig kimondom kereken, éppen ezt tartom legnagyobb hibájának, kedves Boileau. Mit csinált ez a bohóc? Összekeveri a műfajokat. Tessék megmondani: végtére is Arnolf sorsán nevetnem vagy sírnom kell?

-- Attól függ, kedves márki, mennyire érdekli ez a sors. De hát úgy tudom, ön boldog házasságban él.

-- Nahát. .. nahát, kérem, ez már sok ! Ez a bohóc, úgy látszik, divattá teszi, hogy irodalom helyett tisztességes emberek rágalmazásával foglalkozzanak a színpadon.

-- Isten hozta, kedves márki! Ej, miért olyan feldúlt?

-- Felbosszantottak, Madame! Mégiscsak sok, amit

13 Rónaszegi

ez a Molière művel. Már a Tolakodókban kimutatta a foga fehérét. Most azonban pimaszul és erkölcstelen módon megrágalmaz tisztességes és nagyhírű családokat. Tudvalevő ugyanis, hogy ez a bohóc nemcsak a klasszikusoktól lopja témáit és fordulatait, hanem egyszerűen lekopírozza, amit lát és tapasztal. Ráadásul összekeveri a műfajokat.

-- Nekem tetszik. Igen vidám játék, és az ember őszintén izgul, vajon boldogok lesznek-e a fiatalok.

-- Hát ez az! A gyanútlan néző a fiataloknak kedvez. De hát nem Arnolf képviseli-e a tisztességet és erkölcsöt, a nemes eszményt ebben a darabban? S lám, Molière kineveti őt!

-- Hát... Molière megírta a darab előszavában nézze csak, megjelent Ribou kiadásában --, hogy szerinte egészen természetes az, ha valaki az egyik dologban nevetséges, míg a másikban kifogástalan, derék ember.

-- Ez az, ez az! Csakhogy ő valóságos emberekről mintázza darabjait! Ezáltal köznevetségre bocsát olyan férfiakat, akik az ország színe előtt eddig tekintélyükkel és becsületükkel tűntek ki. Ó, Madame, ha nem tudnám, hogy ön a társaságban példás erényességével tűnt ki, nem csodálkoznék, hogy Ágnes és Horace szabados, erkölcstelen vonzódásával rokonszenvez ..., de

így?

-- Ah...

-- Drágám, miért oly a a feldúlt?

-- Ne is kérdezze, kedvesem. Ki kellene találnia. Láttam Molière darabját, és most szégyellem magam. Mert gondolja csak meg. Ez a bohóc azt tanítja: a nő,

194

ha erényes, tisztességes akar maradni, feltétlenül butának kell lennie. Ó, milyen felháborítóan gúnyolja a társasági életet!

-- Nyugodjék meg, drágám. Hanem tudja-e, hogy D'Argenson gróf, akinek a színpadon van fenntartott helye, felháborodásában lekiáltott a vihogó csőcseléknek: „Jó, jó csak nevessetek" -- majd nagy zajjal felállt, és kicsörtetett a Palais Royalból?

-- Ah, D'Argenson gróf! Hát szegénynek megvan minden oka, hogy magára értse a darabot.

-- Igaz, hogy megszökött a felesége? Ámbár nem csodálom. Ellenszenves és tudatlan ember.

-- Vagyis erényes , .. hahaha!

-- Molière a királynak igen kedves, őfelsége mindent elnéz neki.

-- Ez azért mégiscsak sok. Önnek nem tűnt fel, hogy „A házasság alapelvei"-ben tulajdonképpen a tízparancsolatot parodizálják? Ez az ember belegázol tisztességes emberek életébe, erkölcstelenül hirdeti, hogy a fiatalság szálljon szembe a szülők akaratával, kineveti erkölcseinket, s ezzel meggyalázza nemzetünket a külföld előtt... ráadásul gúnyolódik a legszentebbel, a vallással is.

-- Hallotta, hogy visite-re hívták a társulatot a fleuryi kastélyba? A hölgyek azonban oly arcpirítónak bélyegezték a darabot, hogy az előadást félbe kellett szakítani, és a herceg nem is fizette ki a járandóságukat.

-- Nem csoda. Conti herceg, aki, mint tudjuk, mélyen vallásos életet él, kijelentette, hogy nem találkozott még ennél erkölcstelenebb darabbal.

-- Alár értem, Condé miért támogatja úgy Moliere-t.

13*

195

-- Hát mit szól a rágalmakhoz, kedves hívünk, Molière?

-- Felség, nemcsak rágalmazóim vannak. Boileau-tól nagy örömömre stanzákat kaptam, amelyekben arra biztat, ne törődjek az irigyekkel. Mert nemcsak a szalonokban támadnak rágalmazóim. A Burgundi Színház váltig azon panaszkodik, hogy sikereim tönkreteszik őket.

-- Tudunk róla ... Azon is panaszkodnak, miért nem csak velük szórakoztatom vendégeimet.

-- A rágalmakra pedig, engedtessék meg nekem, hogy A Nők iskolájának bírálata címmel megírandó kis színdarabban válaszoljak.

-- O, egy újabb színdarab! Nagyon kíváncsian várjuk.

Ez idő tájt Fouquet utóda, Colbert, ez a száraz, örökké morózus ember nagy munkába fogott. Rendbe akarta hozni Franciaország züllött pénzügyeit. Ehhez nemcsak az uzsorásokat kellett letörnie, hanem új ötletekkel sietett a bevételeket szaporítani. Kárpitszövő gyárat alapít, ámde támogatja az ipart más vonatkozásban is, s az ő munkájának köszönhető, hogy Franciaországban egészen egyedülálló munka kezdődik: csatorna épül az Aude és a Garonne folyók között, összekötve ezzel az ország két tengerét.

Pártolta a művészeteket is.

Nem sokkal azután, hogy Colbert fellépett, és kézbe vette az ország gazdasági ügyeit, XIV. Lajos a kiváló művészeknek kegydíjakat adományoztatott. Molière is kapott évenként 1000 livre-t mint „kitűnő vígjátékíró", és ezzel egy sorba került a „nagyokkal": Corneille-jel,

196

aki kétezer livre-t kapott. Chapelain költővel, aki háromezret kapott, és más kiváló tudósokkal, művészekkel.

A kegydíjat hosszú költeményben köszönte meg.

Aztán megírta a Versailles-i rögtönzést, amelyben megpróbálja lezárni a Nők iskolájának vitáját. Ismét hangoztatja, számára minden irodalmi művészi szabálynak egy a főszabálya: tetszeni.

A királynak tetszettek Molière játékai. Már-már úgy látszott, „csak azért is" tetszenek. Hadd pukkadjanak meg a grófok, a hercegek. Ámbár voltak ennek a dacnak visszavágásai is: a nyolcvanéves Rambouillet márkiné „visite"-re hívja Molière társulatát. A Nők iskoláját kívánja látni. Az ő kastélyában aztán nem szakad félbe az előadás.

Az ősz asszonynak is nagyon tetszik a vígjáték, lelkesen megdicséri Moliere-t.

Molière örül a sikernek, mint ahogy minden sikernek örül. Mégsem érti a dolgot. Ö az érzelmek szabadságát, a leányok nevelésének fontosságát hirdeti a darabban -- márpedig a márkiné annak idején szintén kolostorban neveltette leányát, és még a végtelen Scudery-regényekben sincs meg a bátorság, hogy ellentmondjanak a közfelfogásnak, amely a vagyonok gyarapítása érdekében szülői parancsra házasítja össze a fiatalokat. A Grand Cyrusban*, amely a szerelem illemkódexét tartalmazza, a presziőz kisasszony kijelenti: nem fedheti fel szívét hódolója előtt, ahhoz a szülők parancsa kellene, ám annyit mégis mondhat, hogy vonzalma -- a szülők óhajával megegyezik.

Hátha nem egyezik. Hátha a szülők más férjet szántak leányuknak.

* Scudéry kisasszony egyik regényének címe

197

Agnes a Nők iskolájában nem szégyell szerelmes levelet írni Horace-nak. És ez nem pusztán a költő fantáziájában született. Voltak becsületes, egymást szerető fiatalok, akik titokban kötöttek házasságot, megkerülve a pénzsóvár nemes-vagy polgárszűlők akaratát. Az „à la Gaulmine" házasságok ellen még a párizsi parlament is tiltakozott. (Egy Gaulmine nevű főhivatalnok házasodott először közjegyző jelenlétében, és ez a módszer általánossá lett -- főleg a színpadokon, ahol pap nem szerepelhetett a játékban.)

Az „à la Gaulmine" házasságok -- bármennyi botránnyal, megvetéssel jártak is -- többet elárultak az új nemzedékek tisztultabb erkölcseiről, mint Scudéry kisasszony és Rambouillet márkiné ömleteg presziőzködése.

A Nők iskolájának tehát osztatlan sikere volt az ősz márkiné kastélyában. Molière örült neki, noha először nem értette. Csak később, amikor fáradtan hazatértek, mondta Armande-nak:

-- Az emberekben talán tisztábban élnek az eszmények, mint ahogy megvalósítják őket.

-- 0, igen, bizonyára -- bólogatott Armande, és álmosan hunyorgott.

Molière ránézett. Mosolygott azon, miféle kisgyermekfintorokat vág, és ásítozik Armande. Mosolygott ám nagyon egyedül érezte magát.

Egyedül -- mint az a kisgyermek érezhette magát, akinek sírása most betöltötte a házat.

-- A fiam -- suttogta maga elé, és egy pillanatra Armande-ra nézett, aki már mélyen aludt. Aludt, mert kifárasztotta az előadás, mert talán az álomba menekül a sok kandi szem elől, akik ma is leplezetlen kíváncsisággal és tüntető megvetéssel figyelték minden

198

lépését. Ó, persze, Armande is tudott mindenről. A tiltakozásokról, amelyek a Nők iskoláját érték, a röpiratokról, amelyek meggyalázták férjét és kettőjük házasságát. Mert az volt azokban: Molière Sganarelîe-t is, Arnolfot is saját magáról mintázta -- mivel nem biztos fiatal feleségének érzelmeiben.

És azt is mondták a röpiratok -- beadvány is készült a királyhoz --, hogy Molière-nek, e híres bohócnak iszonyú a vétke: a saját lányát vette feleségül.

Arról is tudott Armande -- noha Molière hallgatott róla --, hogy férjét egy márki arcul ütötte a királyi palota folyosóján.

Kegyetlen, kiábrándító tudás mindez. Armande nem buta: sőt okosabb, intelligensebb, mint sok hasonló korú fiatalaszony. De hát mégiscsak nagyon fiatal, s alig képes vállalni a megpróbáltatásokat, megalázkodásokat, nagy-nagy nekiveselkedéseket az élettel szemben, annak a férfinak oldalán, akit eddig apjaként tisztelt, és «akinek eddig -- gyermekszemmel -- csak sikereit látta.

-- A fiam -- suttogta maga elé Molière. Armande-nak 1664 januárjában fia született. Vézna, betegeskedő csecsemő. Hiába fogadták mellé a legjobb dajkát, egyre csak fogyatkozott, kínlódott, éjszakánként órák hosszat sírt.

Molière a dajkát meg öreg szakácsnéjukat. La Forest asszonyt találta a bölcső mellett.

-- Ne aggódjék, uram -- mondta a szakácsnő. -- A kicsinek fáj a hasa, azért sír. Talán megérezte, hogy édesanyja sokat fáradt ma. A .kicsik megérzik az ilyesmit.

-- Szegény kis jószág! Rajtad sem látszik meg, hogy

199

király a keresztapád* -- sóhajtott a költő, és csendesen betette maga mögött az ajtót.

Észre sem vette, a szakácsnő lépkedett mögötte.

-- Igazgató úr ..., megbocsásson már ... -- Tessék, tessék! Mit kíván?

-- Meg tetszett ígérni, hogy folytatni tetszik annak a gonosz papnak a történetét.

-- Az ám, egészen megfeledkeztem magáról! Hát hol is tartottunk?

-- Csak az első felvonást olvasta el az igazgató úr. Az nagyon tetszett. De a papra kíváncsi vagyok. Borzasztóan kíváncsi.

A jó öreg szakácsnő. La Forestné asszony, íme, nincs senki más, aki elsőként hallgassa meg műveit! Aki személyes indulatok nélkül, tudákos elméletektől mentesen, egyszerű és őszinte véleményt mondjon a darabjairól.

A jó öreg szakácsnő ...

A magány lassan, de feltartóztathatatlanul körülveszi, mint az áradó víz. Az ember és a művész magánya most már eggyé fonódik. Amióta Armande a felesége, Madeleine mint jó barát is eltávolodott tőle; furcsa változáson ment át: tartózkodó, hallgatag lett. A régi meghitt beszélgetések örökre elmúltak, s ha újabb műveit először neki olvasná fel, valami kifogással mindig Armande-hoz utasítja. Drága jó Madeleine! Hogy biztatta, vegye el Armande-ot. És most mégsem tudja leplezni fájdalmát. Néha úgy viselkedik -- mintha szégyellne az együtt töltött hosszú éveket.

* Éppenséggel nem volt különös kegy. A király sokszor azzal fitogtatta népszerűségét, hogy elvállalta lakájai gyermekeinek keresztapaságát

200

És Armande? Armande soha nem érti, hogy annyi káprázatos siker után miért bontogatja minden alkalommal kisfiús, lázas izgalommal a kéziratos mappát. Nem érti, hogy a mű első hallgatójának lenni bizalmas, áhítatos, szent feladat. Mert az anya világra hozza gyermekét -- és tetszik neki. Ha csúnya, ha nyomorék -- akkor is! De a művész alkotása csak a hallgatóban, a nézőben, az olvasóban kel életre igazán. Az először tapasztalt hatás -- ez a születés szent pillanata.

Armande a sikert is, a bukást is természetesnek tartja. Előbbinek örül, mint a parasztasszony, ha jó a termés. Utóbbin felháborodik és méltatlankodik, de csak úgy, mint a grófnő, ha férjét elütik egy miniszterségtől.

De hát miért háborogna most ezen? Armande-tól sohasem várta, nem is fcgja várni, hogy a művészetben is társa legyen.

-- No lám, megnyugodott a kicsi -- hallotta a szakácsnő hangját.

Kell valaki... Ebben sem lehet társtalan az ember.

-- Jöjjön hát, folytatom a csaló pap históriáját.

Jó öreg szakácsnő! Ha neki tetszik a darab, tetszeni fog a királynak, és tetszeni fog a közönségnek is. Amit ő nem ért, mindig megbosszulja magát a színpadon.

Vajon hány Tartufferől írta ezt a darabot? Tele volt a világ körülötte kicsiny és nagy Tartuffe-ökkel! Választhatta akármelyiket.

Választotta valamennyit! így lett fogalommá Tartuffe.

Tartuffe-öt is a hosszú vidéki kóborlás alakította, a jegyzetfüzet őrizte, és a Moliere-t oly régóta fojtogató

201

harag keltette életre. Hány Tartuffe-fel találkozhatott Conti herceg udvarában! Talán maga a herceg is hozzájárult a színpadi alak néhány vonásához. De hát beszéltünk már a francia ellenreformációról. A szenteskedő „hittérítőkről", az „erkölcsnemesítő társaságokról", a társadalom szinte minden rétegében felbukkanó kenetlen prófétákról.

Ki ez a Tartuffe? Képmutató. Minden, ami emberi -- őrajta csak póz, álarc, eszköz aljas céljai elérésére. A zsarnokság szülötte ő, ezért védtelen előtte a becsületes ember. Tartuffe mindig a hatalom, a vallás és az erkölcs nagy törvényeivel és szabályaival leplezi magát. A polgárok eminense ő, aki ördögi ravaszsággal úgy rendezi dolgait, hogy tudjanak bár gonoszságairól, soha senki le ne leplezhesse.

Miről szól a Tartuífe? Nem a csaló gonoszságairól. Annál sokkal izgalmasabb játék folyik a színen. Izgalmas és tanulságos.

A leleplezés.

Egy egész család részt vesz benne. Igen, nem titok előttünk, hogy kicsoda Tartuffe, nem titok az sem, hogy a derék párizsi polgárt, Orgont az orránál fogva vezeti -- mégis izgalmas, az utolsó percig bizonytalan, és végül váratlan a leleplezés.

A legváratlanabb talán éppen Orgon számára. Becsületes és mélyen vallásos polgárember ő, aki

DORINE :

A forrongásukat bölcsességgel kiállta,

S készen állt mindig a király szolgálatára.

De hát az ő lelkiismerete sem egészen tiszta. Nagy titka, hogy egy felségáruló iratait rejtegeti. Ügy lát—

202

szik tehát, magamagát érzi képmutatónak, háborog a lelke, talán folyton-folyvást a leleplezéstől tart.

A király? Valahol messze, mindenek felett áll mindenki csodálja, neki hódol, már-már szinte istenként tiszteli. Hiszen hatalma istentől való, s arra törekszik, hogy országában valóban mindenható legyen. Aki a vallás áhítatában tanulta meg félni és tisztelni a hatalmat, annak a szemében a király mindentudó is.

Ö, de jó is volna elbújni előle! Ha máshová nem, hát a királyhűség, a buzgó vallásosság, a feddhetetlen élet rejtekébe!

Orgon őszintén vallásos, Orgon őszintén szeretné semmissé tenni életének parányi ballépését. Orgon nem képmutató, mert meggyőződése szerint él.

Meggyőződését azonban másvalaki alakítja, hitét másvalaki ösztökéli.

A példakép! A feddhetetlen, aszkétaéletű, minden tettében az istent szolgáló, tehát a világ hatalmasságainak is tetsző mintapolgár. Tartuffe.

Tartuffe hittérítőként jér-kel a világban. Orgon áldja az órát, amelyen sorsa összehozta vele. Házához hívja, ellátja minden jóval, és mert úgy látja, Tartuffe csalhatatlan biztonsággal és nagy lelkesedéssel tisztogatja házát mindenfajta „bűntől", lassanként barátjává, mármár testvérévé fogadja.

Családja tudta nélkül ráíratja minden vagyonát, rábízza a régi „vétket", azokat a bizonyos iratokat, és végül úgy tervezi, feleségül adja hozzá a leányát.

Mi történt Orgonnal? Vallási hóbortba esett, mint anyja, Pernelle asszony? Abból nem gyógyulna ki sohasem. Orgon azonban fél. Bizonytalan. A templomban talán a szentekhez imádkozik „közbenjárásért", ha gondjait méltatlannak érzi isten gondjára bízni. Az ál—

203

Iámban ilyen szentnek tartja ő Tartuffe-öt. Pózait, patetikus kirohanásait készpénznek veszi, és örül, hogy végre akadt egy makulátlan lény, akire rábízhatja vagyonát, családját, jó hírét -- az életét.

Orgon csodálja Tartuffe-öt... Szinte elrebegi erényeit:

ORGON:

Kis semmiségeket bűnné nagyítva lát, A múltkoriban is vádolta önmagát. Hogy térden állva és imában elmerülve Bolhát lógott magán -- s haragjában megölte.

Sógora elámul Orgon bárgyúságán. De nemcsak ő, az egész család aggódva figyeli a nagy hitbéli buzgóságot. Pernelle asszony kivételével mindannyian nyíltan hangoztatják: Tartuffe képmutató csaló, aki kényekedvére bolondítja a családfőt. Orgon azonban nemcsak csodálja Tartuffe-öt. Méltó is akar lenni hozzá. „Bűnös" családjával ugyancsak katonásan társalog, nem hallgat a figyelmeztető szavakra, és leányát a polgárcsaládoknál megszokott szigorral akarja Tartuffehöz kényszeríteni.

Néha azonban elárulja belső félelmeit. Sógorának érveit meg sem hallgatja, sőt példaképéhez hasonlóan, ő maga is tüstént „leleplez".

ORGON:

Szabadgondolkodást szimatolok belőled. Igen, az vagy, szabadgondolkodó, makacs. Egyszer bajba kerülsz: ezerszer óvtalak. Hogy ez a szabados beszéd semmire sem jó.

204

Mennyi riadtság süt Orgon e szavaiból! Cléante, a sógora azonban keményebb jellem. Szemébe vágja:

CLÉANTE:

Igen, mind így beszél, aki hozzád hasonló. Legyen csak o világ, mint ők, világtalan. Szabadgondolkodó, akinek szeme van. És aki nem leli kedvét a külszinükben. Annak semmi se szent, az már nekik hitetlen.

Cléante-ból csak úgy süt a felháborodás. Jól látja ő is, hogy az egész társadalmat megmérgezte már az álszentek serege. Jól tudja ő is, hogy a másik tábor, a „szabados életű" polgárok és nemesek tábora sem eszményíthető. Életelve ezektől is független.

CLÉANTE:

A rágalomra nincs semilyen gyógyszer itt: Hát bolond, aki a pletykára hederít. Igyekezzünk tehát okosan élni s tisztán, S ne törődjünk vele, hogy mit íecseg a hitvány.

(E szavakkal most valóban saját magáról szólalt a sokszor megrágalmazott Molière.)

Forrong, lázong, vitatkozik a család. Orgon azonban a leghosszabb kirohanásokra is derűs önfejűséggel válaszol. Nem, nem, semmi sem ingathatja meg elhatározásában. Leányát, Mariane-t Tartuffe-nek szánja, jóllehet már előbb Valérnak ígérte. A két fiatal, Valér és Mariane rémülten értesül az atyai elhatározásról. Zaklatottságukban összevesznek, már-már szakítanak egymással.

A fiatalok sorsa, a közelgő kényszerű házasság döntő lépésre indítja Elmirát, Orgon feleségét. Nem férjével

205

akar vitázni: egyenesen Tartuffehöz fordul, beszélje le Orgont az esztelen házassági tervről.

És ekkor váratlan fordulat történik. Megjelenik Tartuffe -- és szinte pillanatokon belül leleplezi önmagát.

Igen -- csak a harmadik felvonás második jelenetében lép a színre. Mindeddig dicséretét vagy szidalmazását hallgathattuk csupán. Mindeddig csak egy család vergődését láthattuk. Ö, dehogyis mulatságos ez! Minél jobban komédiáznak a színészek -- annál iszonytatóbb a vergődés!

Összeszorul a torkunk nevetés közben.

Tartuffe megjelenik a színen. Csupa kaján gúny, álszent papolás, ahogy visszaszól az inasához.

TARTUFFE :

Már elrakhatod az ostort s a szőrcsuhámat. Reméljük, hogy az ég malasztja rád kiárad. Ha keresnek, megyek a rabokhoz, mai Kis adományomat köztük szétosztani.

Dehogyis megy a rabokhoz! Dehogy megy! Örül, hogy találkozhat a ház asszonyával. Szenteskedve sündörgi körül, és alig marad vele négyszemközt, köntörfalázva, papolva, de tüstént bevallja: esze ágában sincs Orgon lányát feleségül venni. Ellenben éppen Elmirába szerelmes.

Mi mást is várhatunk tőle?! Orgon felesége megdöbbenten utasítja vissza a képmutató szerelmi vallomását, botrányt azonban mégsem akar.

Annál nagyobb botrányt csap Damis, Orgon fia. Titokban kihallgatta Elmirának és Tartuffe-nek párbeszédét. Nem késik a leleplezéssel. Orgon azonban mintha csak eszét vesztette volna -- felháborodva uta—

206

sítja vissza rágalmait, és miután védelmébe vette Tartuffe-öt, aki fájdalmas mártírképpel „vállalja" a „rágalmakat" -- végül kitagadja a fiát, és elkergeti a háztól.

Ekkor hagyja Tartuffe-re minden vagyonát. Hogy megengesztelje a sérelmekért.

Ügy gondolkozik talán, ha létrejön a házasság, nem kerül túl messzire az a vagyon sem.

De a család becsületének sárba tiprását, a teljes felbomlást már Elmira békéltető lelke sem állja. Ha Orgonra nem hat a józan szó, talán hinni fog a saját szemének. Hosszas unszolással ráveszi férjét, hallgassa meg maga, hogyan vall szerelmet Tartuffe. Orgon, ha nehezen és kételkedve is, rááll a próbára. Az asztal alá bújva hallgatja végig Elmira és Tartuffe újabb párbeszédét, amelyet az asszony úgy vezet, hogy a képmutató végleg levesse álarcát.

Tartuffe-öt egyre jobban elragadja a szenvedély. A lelkifurdalás apostola játszi könnyedséggel teszi túl magát minden aggodalmon.

TARTUFFE :

E lelkifurdalás, asszonyom, kész nevetség -

Igaz, hogy tiltva van egynémely élvezet. De alkudozni az istennel is lehet..,

Tartuffe most már -- Elmira hajlandóságát őszintének gondolva -- Orgonról is kijelenti:

TARTUFFE :

Már régen vezetem orránál lógva öt...

207

E szavakra Orgon végre eszmél. Lehullt szeméről a hályog. Annyira mégsem riadozik régi baklövése miatt, hogy ennyi aljasságot elviseljen. Felháborodva utasítja ki házából az álszentet. Hiszen jelen volt, saját fülével hallhatta Tartuffe ocsmány hízelkedését, amellyel a feleségét megkörnyékezte, lekicsinylő gúnyját, amellyel az ő hiszékenységét és bizalmát megsértette -- ám Tartuffe a leleplezés percében sem riad vissza a legpimaszabb köntörfalazásoktól. Igaz, csak pár szó erejéig! Mert aztán végleg kibújik a szög a zsákból.

TARTUFFE (Orgonhoz) :

Hogyan? Hát elhiszi...? ORGON:

Hagyja ezt abba, kérem. Ki a házamból és már ne sokat beszéljen. TARTUFFE :

Ügy volt, hogy ... ORGON:

Ezzel itt már nem megy semmire S nem változtat azon, hogy el kell mennie. TARTUFFE :

Maga megy! Azt hiszi, hogy maga itt a gazda? ívem, enyém ez a ház, mert maga nekem adta, S majd megmutatom én, hogy hiába akar Belém kötni pimasz cselíogásaival, S hogy majd megbüntetem ezt a csalást, e vétket S tudni lógom, hogyan bosszuljam meg a sértett Eget, s keservesen meg iogja bánni, hogy így bánt velem, s az én házamból most kidob.

A csaló hát végképp nyeregben érzi magát. Kezében van a hiszékeny Orgon. most már övé 3 vagyona, övé

208

a terhelő titok is -- hallatlan fölénnyel „az én házam"ró] beszélhet. Mit törődik ő most már a család üdvével, mit az Orgon hitével! S ha „csalást", „vétket", „sértett eget" emleget, hát igazán csak megszokásból teszi.

Rá jár a szája.

Ezen az arcátlanságon nevessen bár a közönség -- a színpadi Orgonnak és családjának bizony nincs kedve a nevetésre. Még a vakbuzgó Pernelle asszony is feleszmél végre, amikor megjelenik a kilakoltatási végzéssel Lojális úr, hogy Tartuffe meghagyása szerint átvegye a ház kulcsait.

Amitől Orgon a legjobban félt, a bosszúszomjas Tartuffe egyenesen a királyhoz ment árulkodni a leleplező iratokkal. S íme, a legtragikusabb vég már gyorsan közeleg. Tartuffe engedélyt kapott, hogy egy rendőrhadnagy társaságában jelen legyen a letartóztatásnál.

Meg is jelenik, sikere tudatában öntelten. Alszent papolásáról azonban még most sem mond le. Amikor Orgon vak dühvei emlékezteti, milyen mélyről emelte fel, amit most hálátlansággal viszonoz. Tartuffe immár a hatalom mezében szónokol.

TARTUFFE :

No, igen. jól tudom, mennyire segített.

De a trón érdeke áll mindenek teleti,

Ez kívánja, e szent iüggés, jogos erőszak

Hogy most minden egyéb hálát szivembe íojtsak.

S ekkor meglepő dolog történik. A rendőrhadnagy Orgon helyett váratlanul -- Tartúffe-öt tartóztatja le.

A tragédiát megállította a király kegyelme. A király, akinek

14 Rónaszéki

2O9

Helyes ítélete, finom, nagyszerű lelke

Az élet menetét mindig jól megíigyelte ...

- átlátott Tartuffe ravaszságain. Leleplezte, és végül börtönbe juttatja a „hírhedett csalót". A király hatalma és vele irgalma végtelen, ő igazságos és erős.

O, igen, talán egyedül ő elég erős ahhoz, hogy úrrá legyen Tartuffe-ön. Ügy látszik, sem a józan ész, sem a becsületes emberek felháborodása nem elég egy Tartuffe térdre kényszerítéséhez. Csak az abszolút királyi hatalom bír vele.

A királyi hatalom -- amely létrehozta.

(Molière igazgató úr ezt már nem mondja ki. Ö hódol a királynak, és miként színpadi alakjai, ő is csak a király kegyében és „szilárd eszé"-ben bízik. A darab befejezése, mint mindig, most is hevenyészett, a váratlan véletlen műve. A színpadi deus ex machina* ezúttal a királyi parancs -- ámbár mi más is lehetne?)

A játék rezonőrjei**, Cléante, a sógor, és Dorine, a cserfes szolgáló, többször is rámutatnak Tartuffe hatalmának igazi forrására.

CLÉANTE:

... ha megöl valakit, mert útban áll neki. Az isten érdekét, csak azt emlegeti, S éppen azért oly veszélyes a haragja. Mert tisztelnünk kell azt, amivel eltakarja ...

* Színpadi kifejezés a bonyodalom erőszakolt megoldására. (Az ókori színpadokon nemegyszer az istenek segítségével oldották meg a bonyodalmakat. A színészek gépezettel „szálltak le" a földre)

** Rezonőr -- a szerző véleményének, gondolatainak szócsöve o darabban

2ÎO

A végső jelenetben, amikor Tartuffe „a trón érdeké"-re hivatkozik, Dorine, a szolgáló vágja a szemébe:

D O R I N E :

Ehhez hogy ért: amit mindenki tisztel. Köpenynek szabja ki s beburkolózik ezzel.

(Düh, düh, düh! Csak úgy süt a dühös gyűlölet Molière minden szavából. Az előadáson ő játszotta Tartuffe-öt. Senki sem tudhatta olyan gyűlöletesen eljátszani, mint ő. Pedig hát a Tartuiíe - komédia. S micsoda remek komédia!)

A fontainebleau-i kastély.

Káprázatos termek, és káprázatos udvari nép. A dámák roskadoznak óriási hajkoronájuk alatt. És majd megfőnek a halcsontos óriási krinolinokban. Örül, akinek joga van a magával hozott parányi székecskére, arra a bizonyos taburettre leroskadnia -- ám akinek erre nincs joga, az örüljön, hogy a király közvetlen környezetében lehet.

O, istenem, hogy örülnek! Az üdvösségüket adnák, ha őfelsége XIV. Lajos egy jó szóra méltatná őket. És akit kitüntet csak egy tekintetével, az hetekig beszél róla.

Reggelenként mindenki siet, hogy ott legyen, amikor a király felébred. Őfelsége az évek során napjának minden percére külön szertartást alkotott: spanyol felesége, no meg saját egyeduralkodói gőgje segítette ebben. Franciaország királyának különös hódolat járt; illőnek tartották, hogy e hódolatnak megadják a formáját is.

14*

211

őfelsége tehát kinyitotta szemét. A hatalmas baldachinos ágy függönyeit szétnyitja a főkomornyik. A király ásít és krákog, hunyorogva néz az ajtó felé, amelynek két szárnya most kitárul, és a külső teremből beözönlik udvaroncainak serege. Színes selymek, arannyal, ezüsttel kivert bársonyok tömkelege kavarog a szeme előtt. A lárvaszerű, púderes arcok hűséget és alázatot miméinek. Rajongó szemek bámulnak rá. A hercegek, márkik, lovagok hatalmas csipkegallérokban, szalagos, pöfeteg ruhákban tetszelegnek, és vércseszemmel figyelik egymást: vajon ma kire fog hullni elsőnek a király figyelme?

A hölgyek már most kcrnyadoznak a hatalmas ruhacsodák súlya alatt. Pedig még csak reggel van. Néha előkapják díszes tűiket, hogy megvakargassák fejbőrüket a feltornyozott frizurák alatt.

„O, igen -- gondolja a király. -- Tetű meg poloska itt, a fontainebleau-i kastélyban is bőven akad. Még sincs akkora zűrzavar és főképpen olyan rendetlenség, mint a Louvre-ban. Ha nem vigyázunk, a versailles-i kastélyt is tönkreteszik ezek a lehűlök."

A király nem szereti udvaroncait. Csupa póz és csupa mímelés itt minden. Ma még leereszkedő jóindulattal fogadja tiszteletüket, ám eljön majd az idő -- egy háború alatt --, amikor kemény szavakkal vágja a szemükbe: fütyül az egész bandára.

No de őfelsége most még fiatal az efféle kirohanásokra. Reggeli imája -- külön szertartás. Borszeszt csöpögtetnek a kezére -- mosakodás helyett, ezzel kezdődik a reggel. Aztán kézről kézre jár a cipője, inge, kabátja. Más kezekben, amit levet, más kezekben, amit felvesz. Franciaország legelőkelőbb főnemesei dagadoznak a büszkeségtől, ha cipőjét, ingét, nyakfodrát

212

vagy parókáját tarthatják. Lehet, hogy ezek az urak még néhány esztendeje kígyót-békát kiabáltak a királyra a Fronde harcai közben -- azóta azonban végképp nyoma veszett a Fronde-nak, a király központi hatalma megerősödött, és a született nemesség reszket, nehogy túlsúlyba kerüljenek XIV. Lajos körül a polgári ivadékok: mint Colbert, Vauban meg a többiek. Tettei helyett lassacskán már csak a jogaival büszkélkedhet -- legalább annak örül, ha az öltöztetés alatt tarthatja a kétágú gyertyatartót vagy az udvari nép őszinte irigykedése közepette kiviheti a király -- éjjeliedényét.

S ez nem tréfa. Valóság.

-- Hogy sikerült a vadászat, hercegem?

-- Ó, Sire, vigasztalhatatlanok voltunk Felséged nélkül.

-- Örülünk, hogy jól mulattak -- bólint XIV. Lajos, és nyugalmasan túri, amíg a borbély megfésüli haját, hogy ráillessze a hatalmas, bodros parókát. -- Grófnő, kegyed ma bajosabb, mint valaha.

-- Ah, Felség ... -- A király öltöztetését bámuló udvari nép között egy dáma mélyen meghajol, és a boldogságtól elpirul.

Megszólította a király.

A hálóterem közepén egyébként kicsiny fakorlát van. Azon túl csak a kiváltságosok merészkednek, akiknek valami feladatuk van őfelsége személye körül. A többiek türelmesen álldogálnak a korlátnál..., bizony olyan ez, mint a színházban. Mint ahogy színház is ez az egész udvari etikett.

A király most hátrapillant, az ágya felé, amelyet csak az imént hagyott el. Ott már szorgoskodnak segédeikkel az udvari kárpitosok.

213

-- Régen láttuk, Molière úr.

-- Amióta megboldogult öcsémről ismét rám szállt e megtisztelő méltóság, bizony csak ritkán tehettem eleget személyesen a feladatomnak.

-- Olykor azonban úgy alakulnak a körülmények, hogy ezt az alkalmat kénytelen megragadni, ha uralkodójával beszélni kíván, nemde?

Az udvaronchad jelentősen összenéz. Sokan vigyorognak. Molière, a párizsi komédiás ugyanis alaposan túllőtt a célon. Meggörnyedt alakja, sápatag arca bezzeg most csupa alázat.

Mindenki tudja, hogy történt a dolog. Molière még májusban bemutatta az udvar színe előtt a Tartuííeről szóló istentagadó komédiát. No hiszen meg is kapta a magáét! Őfelségének persze tetszett a játék, de hát valljuk be őszintén, őfelsége sokszor kajánkodni kegyeskedik, ha udvaroncairól van szó.

Őfelsége édesanyja, Ausztriai Anna azonban szent felháborodásában tüstént elutazott a frissen felépült versailles-i kastélyból, Hardouin de Péréfix, Párizs érseke pedig tiltakozni bátorkodott a királynál.

Nem sokáig örülhetett sikerének a bohóc -- a darabot már másnap betiltotta őfelsége. S ő hiába rimánkodott, hiába kilincselt, a betiltás érvényben maradt, mert ugyan miféle ördögi praktika űzi ezt az embert, hogy folyton-folyvást csúfot űzzön Franciaország legelőkelőbb köreiből és legszentebb eszményeiből? Ez az ostoba Tabarin-utánzó nem éri fel ésszel, hogy amilyen dicső missziót végeztek Rambouillet márkiné hívei az ízlés, a társalgás és egymás közötti érintkezés terén, oly üdvös munkát végez az egyház is a lelkek megtisztítása terén. No igen, azt mondják, a valamikori kárpitosfiú a jezsuitáknál tanult, így hát utálkozik a janze—

214

nisták szigorúbb erkölcsi felfogását látva -- de hát utóvégre nincs joga .. ., nincs joga ...

-- Felség..., kegyes engedelmével élve, fellebbeztem Chigi bíboros őeminenciájához s rajta keresztül VII. Sándor pápához. Ám Poulie plébános röpirata máris ítélkezne felettem: testet öltött, emberi formába öltözött ördögnek titulál, és szívesen látna a máglyán megégni.

-- Kedves Molière -- a király fésülését befejezték, rajta már a paróka és a kabát is. Kicsit rosszkedvű. -- Kedves Molière, mire jó ez a nyughatatlanság? Ön oly nagyszerű baletteket ír. Valóban művészi munkák. Mi magunk sem átallottunk fellépni bennük. A pápai követ úr fogadására előadott Eliszi hercegnő megint csak értékes munka... Aztán itt van az ön felfedezettje, Racine. Az ő Testvérellenségek című műve is értékes alkotás ...

-- Felség ..., köszönöm az elismerést..., de ...

A társulat gazdája és pártfogója, a Monsieur fordult most felséges bátyjához:

-- No... és a Scaramouche mint remete milyen nagyszerű bohózat volt. Milyen nagyszerű bohózat.

Aztán hirtelen csend lett, elvonult az udvar. Őfelsége kisétált a kertbe, a szoba üresen maradt. Az udvari kárpitos még megvárta, amíg bevetik a legfelségesebb ágyat, aztán gondolataiba mélyedve sietett a szállására. Arcok kavarogtak előtte, azoknak arcai, akik végighallgatták a királlyal való beszélgetését. Hm, bizony egyoldalúak ezek a beszélgetések, jóllehet irigyei és rosszakarói túlozzák XIV. Lajos jóindulatát. Azt mesélik, asztalához ültette a király nagy mulattatóját, hogy mutassa, nem veti meg sem alacsony származásáért, sem pedig nemtelen hivatásáért... Ám ugyan

215

ostobaság, mert bármennyire is szenteskedők a főurak, a színházat azért szeretik, s csak maga az egyház nem engedi megszentelt földbe temetni a komédiást, hacsak meg nem bánta halála előtt istentelen életét.

Miért jutott ez eszébe, miért nem... Mostanában sokat köhög, étvágya sincs, néha forró lázakkal küszködik. Armande váltig tanácsolja, hívjon orvost, de ő nem szívesen tenné. Semmivel sem tartja jobbnak ezeket a párizsi doktorokat, mint a vidék kuruzslóit.

S ha kavarog körülötte az élet, megfeledkezik rosszulléteiről is.

Micsoda harc dúl körülötte! Olyan harc, hogy maga a király sem meri visszavonni betiltó rendelkezését. Nemrégen írásban fordult hozzá..., s azt remélte, ma reggel nyilatkozni fog őfelsége. De XIV. Lajosnak csak addig jó Molière, amíg mulattatja, s amíg veszélytelenül borsot törhet vele udvaroncainak orra alá.

A Tartuffe azonban mélyebb aljasságokat ostoroz. És jellemző, hogy nem a vallást, nem az erkölcsöt, nem az istent védik, akik a Tartuffe ellen szónokolnak. A Scaramouche mint remete jócskán papgyalázó bohózat. A remete nem éppen istenfélő ember módjára viselkedik benne. Hevesen udvarol egy asszonynak -- s ez a durva játék mindenkinek tetszett... Saját maga hallotta, amikor a király a nagy Gondéhoz fordult:

-- Mi az oka, hogy ezen a játékon senki sem botránkozik meg?

-- Egyszerű oka van. Felség -- hajolt meg a herceg. -- A Scaramouche az eget és a vallást gúnyolja, a Tartuffe ellenben magukat az ájtatos urakat. Molière őket tette nevetségessé, s ezt már nem tűrhetik ...

-- Felség én minden művészi gondosságommal, amire csak képes vagyok, arra törekedtem, hogy megkü-

216

lönböztessem a képmutatót az őszinte ájtatostól. Két felvonáson keresztül készítem elő e gonosztevő megjelenését ..., persze szememre hányják, akik csak a külsőségeket és nem a mélyebb tartalmat nézik, hogy a csaló az általánosan ismert ájtatos kifejezéseket használja. Ezt róják fel bűnömül, s nem veszik észre, hogy megmagyaráztam a bűnös szándékot is, amellyel e szavakat Tartuffe kimondja . ..

Szavakon nyargalnak. Semmiségekbe kötnek bele.

Nem szabad belenyugodnia a betiltásba ...

Vannak jóakarói. Végtére a király is az. Condé 1664 szeptemberében az egész udvar színe előtt előadatja a Tartuííe-öt. Az egész előkelő világ látja a Tartufte-öt. Ninon de Lenclos, a hajdani szépasszony, a szerelem és az érzelmek szabadságának kétes hírű apostolnője is előadatta szalonjában a Tartufte-öt.

De hát mindez nem az igazi siker. Nem, nem, nem!

A bohócnak nevetnie kell. Mindig csak nevetni.

S mindig nevetnek rajta. Fájdalmas fintoraira is felcsattan a nevetés.

1664 októberében, kilenchónapos kínlódó élet után meghal Molière első fiacskája.

-- Madeleine! Madeleine, kedvesem, emlékszel a régi beszélgetésünkre? Tiberio Fiurelli sorsát hallgattuk, és én azt mondtam, a legfájdalmasabb tragédián is nevet a közönség, ha úgy ültetjük színpadra, ahogyan a való életben láttuk.

-- így van..., de hát csak nem akarod ennek a kis ártatlan jószágnak a halálát is elkomédiázni a színpadon? Vigasztald inkább az anyját... Ej, hát hozzá siess a képzelődéseiddel. . ., ő a feleséged, nem én...

217

Iszonyú szavak.

Még iszonyúbb a magány. Armande nem szereti. Hogy is szerethetné? Fiaíal leány rajongása nem szerelem. Öregedő férfi lovagias vonzalma még kevésbé.

-- Armande, drágám, nem jól teszed, hogy ...

-- Miért zaklatsz? Mi bajod megint énvelem? Ó, te Sganarelle, hinnem kell, hogy minden színdarabodat önmagadról írod!

-- Nem tűröm, hogy minden előadásra a legdrágább ruháidban pompázz. A szereped szerint cselédlányt alakítasz, miért veszel magadra aranyhimes bársonyruhát, mint valami hercegkisasszony?

-- Sajnálod? Már ezt is sajnálod tőlem? Megszóltál, amiért a versailles-i mulatságokon oly nagy sikerem veit. Azt mondtad, feltűnően viselkedtem. Féltékenykedsz, kioktatsz ... Ó, istenem ... amiért meghalt a fiacskám, nem léphetek mégsem fekete köntösben a színpadra!

-- Nem azt mondtam, de a szereped szerint cselédlányt alakítasz ...

-- Hát miért adod nekem a cselédszerepeket? Bezzeg a szép Duparcné hősnőket játszik. No jó, egy napon majd itt hagy..., haha, annyi kell csak, hogy Racine úrral összevessz ..., megy utána Duparcné is. Akkor majd régi szerelmedet, Debrie-nét fogod ajnározni. Neki adod a szerelmeskisasszony-szerepeket, pedig vén már, mint az országút!

-- A versailles-i ünnepségek alatt két gyönyörű főszereped is volt.

-- És azóta féltékenykedsz. Pedig nincs okod rá... még nincs!

Ez az utolsó két szó csak ugratás. Kislányos kötekedés, és engesztelő mosoly jár hozzá.

2T8

De nincs, ami feloldja a rettentő magányt. A rajongó barátok hada sem elég ahhoz. Boileau, a félelmetes kritikus költői levelet intézett a királyhoz, amelyben megismételte Condé véleményét az áskálódókról. La Fontaine a maga csendes módján, idilli gondtalanságában is gondját viseli: nincs olyan főúri szalon, társaság, baráti összejövetel, ahol ne az ő dicséretét zengené. Az egykor oly tisztes távolságból csodált Corneille is barátai közé sorakozott.

Vannak hát, akiknek körében leülhet a terített asztalhoz, és ha kedve úgy tartja, vidám nótázásra gyújthat. S ez mostanában gyakran megtörténik, mert nincs baráti jó szó, nincs színpadi siker, sem színpadi háborúság, amely a szív magányát feledtetni tudná. Csak a mámor elég erős ahhoz.

-- Jean, csodálatos! Csodálatos! Micsoda siker!

-- Don Jüanod látványos, nagyszerű darab! Csak...

-- Tudom. Nem eredeti alkotás. Megírták előttem ...

-- De nem így. Ej, már megint érzékenykedsz! Máskor meg azt vallód, onnan veszed a jót, ahol találod. S igazad van, Villiers Don Jüanja azonban egészen más .. ., vagy inkább a tiéd más ... Csodálom a bátorságod, Jean...

-- Igyunk.

És isznak a barátok.

-- Utoléri majd az isten büntetése -- suttogta valaki.

Mert új színdarabjában, a Don Jüanban az istentagadás iskoláját adja.

219

SGANARELLE:*

... Mert valamiben azért mégiscsak kell hinni ezen a világon. Hát nagyságod mégis miben hiszi

DON JÜAN : Miben hiszek?

SGANARELLE : Igenis.

DON JÜAN :

Abban hiszek, Sganarelle, hogy kettő meg kettő az négy, és hogy négy meg négy nyolc.

És hiába erősítgeti a derék szolga urának az Isten létezését, mókás együgyüsége végül is Don Jüan igazát bizonyítja ..., vagy inkább azon botránkoznak meg a kiirthatatlan álszentek, hogy Don Jüan szavait valóban kimondta valaki? Ohó, az a jegyzetfüzet!

És vajon hányan vehetik önmagukra az élvezetvágyó főúr apjának szavait:

DON LUIS _:

... Ö, hova is vitt már téged az aljasság!... Mit tettél te eddig azért, hogy megérdemeld a nemesi rangot? Azt hiszed, elég ahhoz csak a nevet és a címert hordani? És hogy akkor is dicső dolog a nemesi eredet, amikor hitványmód élünk?

No igen, nem csoda, hogy a Don Jüan mindössze tizenötször ment -- igaz, nagy sikerrel -- a Palais Royal színpadán. Talán a hasonló feldolgozások miatt kerülte

* Sganarelle -- ez az olaszos hangzású név sokszor feltűnik Molière színdarabjaiban. Persze nem ugyanarról a figuráról van szó. Ezúttal Don Jüan inasát hívják Sganarelle-nek.

220

el a figyelmet -- mármint a rosszakarók figyelmét. De a Tartuffe-harc lázában is akadtak, akik felfigyeltek néhány szóra. Akár Don Luis szavaira, akár az istentelen, nyegle Don Jüan szavaira figyeltek fel, felháborodásuk óriási volt. Mert ugyan kiről mondja Don Jüan...

SGANARELLE :

Micsoda? Istentelen létére példás embernek akar mutatkozni?

DON JÜAN :

És miért ne? Sokan vannak, akik ebben mesterkednek, és ilyen álarccal csalják a világot.

SGANARELLE (félre): Haj, micsoda emberi Micsoda emberi

DON JÜAN :

Nincs már ebben ma semmi szegyelnivaló: a képmutatás divatos bűn és minden divatos bűn erényszámba megy. Legjobban a példás ember szerepét lehet játszani. Manapság a képmutatás mestersége a legelőnyösebb... így erősödik mások gyengéjétől az ember; akinek van esze, az alkalmazkodik korának bűneihez.

Don Jüan hosszú monológja végén mondja ezt a híressé vált mondatot. Ám a monológ egészében is a megbotránkoztatás iskolája. No, nem a legszentebb érzéseket érti -- mert a költő sohasem sértette a legszentebb érzelmeket. Az igazat mondta, és az igazság az igazakat sohasem sérti.

A Don Jüan, minden látványossága, romantikus borzalmassága ellenére is, visszavágás volt azoknak, akik miatt a Tartuffe még mindig nem kerülhetett a nagy nyilvánosság elé.

221

„Mit tettél te eddig azért, hogy megérdemeld a nemesi rangot?" -- a Don Jüannak ez a mondata: aktualitás. Colbert, a híres miniszter ugyanis keresztülvitte a királynál, hogy felülvizsgálják egész Franciaországban a nemesi leveleket. Könnyen tehette: ő maga nem volt nemesi ivadék. És tízezrével akadnak, akik nem tudják előkotorni a ládák mélyéről okmányaikat. Tízezrével, akik sohasem voltak nemesek, de nemesi ranggal, címmel, főképpen pedig előjogokkal páváskodnak, olykor egészen a királyi udvarig is eljutnak. Az ingyenélés, a képmutatás díszpéldányai...

Molière magába roskadtan töpreng. Ingyenélők, hm . .. Milyen nagy körülöttük a felháborodás. Miért? A vérbeli nemesek talán jobban megszolgálták különleges jogaikat? Aztán meg... vannak olyan álnemesek, akiket leleplezni nem mernek, oly sokra vitte isten a dolgukat.

Molière az arcához kap, és sokáig simogatja. Mintha még mindig ott égne a pukkancs La Feuillade márki pofonja. Igen, igen, pofon ütötték, mint valami szemtelen szolgát. S ő meghajolt, megköszönte. Mi mást tehetett volna? Pedig egy pillanatra ökölbe szorult a keze: ó, csak egyetlen mozdulat kellene, és a pimasz erénycsősz csipkéstül, kardostul odanyekkenne a nagy falitükörnek -- aztán csak meghajolt. Egyetlen elégtétele volt: nevetett.

A színpadon is, a valóságban is. Isten mentse ezeket az ő nevetésétől!

Colbert felülvizsgálja a nemesi leveleket. Túl sok az ingyenélő. Ugyan miben is különbözik az ingyenélő álnemes az ingyenélő valóditól?

222

Mégsem akarta a Don Jüan kedvéért feladni a Tartuííe körüli harcot. Amikor a Don Jüant betiltó parancs megérkezett, szép csendben levette a színlapról, és megköszönte a kapucinus barátoknak, hogy a tűzoltói őrséget ellátták ennél az istentelennek kikiáltott, de nagyon látványos, sokféle szerkezettel, görögtűzzel, miegyébbel pompázó darabban. Aztán egész társulatával együtt felkerekedett, és előbb Versailles-ba, majd St, Germainbe sietett, hogy királyát szórakoztassa.

St. Germainbe Armande nem tartott velük. Armande kisbabát várt, és Molière reszketve gondolt arra, hátha ismét betegeskedő gyermeknek ad majd életet.

Sikerük volt Versailles-ban, sikerük volt St. Germainben. A két látogatás között eltelt hónapok alatt pedig megjelent Rochemont álnéven egy ügyvéd röpirata, amelyben az új álszent azon háborog, hogyan is tűrheti a katolikus fejedelem, hogy párizsi palotájának szomszédságában olyan istentelen színdarabokat adjanak közre, mint a Don Jüan. Mély alázattal figyelmeztette királyát: aki ittent támadja, az ő személyét támadja, mivelhogy az uralkodó hatalma istentől való. No mármost hajdanában a római császárok halállal büntették a szentségtörő bohócokat...

-- Ma már azonban nem úgy büntetik -- nevetett XIV. Lajos, amikor a költő emlékeztette őt a röpiratra. -- Ismerjük azt az írást, de olvastuk az ön válaszát is, no meg barátainak és pártfogóinak nyilatkozatát. A Don Juaní mi sem tartjuk istentagadó műnek.. , vagy mégis az volna? Mert az ön Don Jüanja istentagadó, cinikus alak, aki pimaszságában odáig merészkedik, hogy a poklot is kihívja maga ellen. Ekkor elbukik, ez igaz. Csakhogy az cn örök rezonőrje, Sganarelle szol—

223

ga, oly esetlenül és ostobán viselkedik a darabban, hogy az az érzésünk, önben sincs igaz harag Don Jüan ellen.

-- Felség, a Don Jüan-féle urak világában esetlen szolgaként bolyong a józan értelem.

-- Nem tudunk eligazodni az ön művészetén... A király hirtelen elharapta a szót. Túlságosan leereszkedett napkirályi magaslatáról. Helyesbítve folytatta: -- Sokan nem tudnak eligazodni az ön művészetén. Ördögi machinációk. A közönség harsányan nevet, amíg színészei és ön ott ágálnak a színpadon. Aztán vége az előadásnak, és mindenki lelkében háborogva tér haza... Hm, vajon miért nevetünk az ön tragikus történetein?

-- Felség, mindent úgy írok meg, ahogy az életben lehetséges...

Még folytatni akarta, de a franciák nagy királyát kissé kifárasztotta a magasröptű csevegés. Nem mintha untatta volna. Nem volt mégsem olyan ostoba ember, ahogy egyesek hiszik. Szívesen eltársalog Molière-rel, de túl sok szót mégsem enged. Ki tudja, hátha igazuk van, akik azt tartják: Molière lángész, igazi tehetség, de valójában műveletlen ember, aki magasabb eszmék felfogására képtelen, nemesebb irodalmi alkotásokra gyenge, s noha művészete egészen kiváló, gondoljuk csak meg, vajon miért veszi tárgyait a való életből, miért piszkolódik folyton a társadalom bűnei felett, miért gyűlöli az emberiséget annyira, hogy vígjátékaiban rendszerint a cselédek, szolgák, inasok az éttelem képviselői, mindenki más ostoba márki s bolond polgár... Hm, bizony, egy napon még majd a király személyét is pellengérre állítja ...

XIV. Lajos nem olyan ostoba, ahogy sokan hiszik.

224

Valamit megsejt kedvelt vígjátékírójának művészetéből, de nem mindent. Megérteni azonban a legfontosabbat érti: ennek az embernek színpadán csaphat össze nemeseivel s főpapjaival.

Molière az ő szemében nem más, mint fedezék mögül feltartott csákó: lője csak az ellenség, pazarolja rá a puskaport.

St. Germainben jól folynak az ünnepségek. A királyi udvar meg nem szűnő ünneplés. Mit ünnepelnek, kit ünnepelnek, nem tudja senki. Okot csak találnak rá. A király növekvő dicsőségét és hatalmát ünnepli, és megkívánja főuraitól is a költekező, nagyzoló életmódot. Különben olyan az élete, mintha rugóra járó óramű volna. A nap minden percének megvan a tennivalója, a mulatság is ide tartozik. Mindennap hattól tízig kártya, színielőadás vagy bál volt a kastélyban. A Louvre-ban is, St. Germainben is, Versailles-ban is -- egyformán.

Váratlanul a társulat patrónusa, a Monsieur siet elő:

-- Kedves Molière, nagy újság van, nagy újság! Felséges bátyám elkívánta önöket tőlem. No jó, mondtam, szíves örömest, legalább elhallgatnak, akik már-már engem is támadni kezdtek, amiért önt gondjaimba vettem ... Hahaha! Királyi társulattá lesznek.... azazhogy királyi társulat a neve a Burgundi Színháznak ..., hát akkor „a király társulata" címet vehetik fel...

-- Micsoda kegy! -- hajolt meg Molière, és valahogy nem volt semmi gúny a hangjában. Inkább szomorúság. Mert vajon miben különbözik ő Orgontól? Azt is, őt is csak a király hatalma -- vagy szeszélye -- menti meg a pusztulástól.

Persze nem anyagi pusztulásról van szó. Réges-régen

15 Rónaszegi

225

volt az, amikor a hajdani kárpitosfiú pénzgondokkal küzdött. S hogyha a királyi kinevezés nem is hoz a konyhára többet, mint 6000 livre-t (a Burgundi Színház 12 000 livre évdíjat kapott, a híres olasz társulat pedig, amely évek óta működött Párizsban, 15 000 livre-t), a Palais Royal egyike a legdivatosabb színházaknak, s hogyha Molière igazgató úr újabb darabjai a szó szoros értelmében botrányosak is, a régiek még mindig megtöltik a nézőteret. Aztán ha nincs Molièredarab, van más. Az ősz Corneille és az ifjú Racine a szerzői.

„A király társulata" lettek.

Augusztusban megszületett a kislánya. Mintha ráragyogna végre a boldogság és megelégedettség csillaga.

-- Boldog vagy, kedves? -- kérdezi Armande, és az anyák réveteg mosolyával ringatja a kicsit. -- Ugye, most már boldog vagy? Nekem se jó ám, ha mindig gyűlölködsz a világra. Lauzun márki járt itt a napokban, ismered őt, nagyon művelt ember, és neked nagy tisztelőd. Azt mondta, ott hibázod el a dolgodat, hogy örökösen csak magadról írsz minden darabot, ízléstelen dolog, nem? Örökösen megsértődsz, gyűlölöd az embereket, és mert más módod nincs, hát a színpadról fröcskölöd be sárral a jóakaróidat.

-- Armande!

-- Megbántottalak? Jaj, hát már megint megbántottalak?

-- Hallgass, Armande! Ennek a parányi kis léleknek az ártatlanságára kérlek, hallgass. Nem akarlak meggyűlölni, nem, nem.

226

Az asszony száját biggyesztve, keserűen nézett maga elé. A vállát vonogatta.

-- Tudom... -- szólalt meg nagy sokára --, tudom, mit felelsz majd. Hogy azck a bűnök, amelyeket ostorozol, azok az ostobaságok, amelyeket kinevettetsz, megvannak a te sérelmeid nélkül is ... Ej, beteg vagy, Jean, az a bajod. Miért kínlódsz? Ma is itt járt Mauvillain doktor. Ö valóban rendes ember, nem afféle kuruzsló, akiktől úgy félsz. Azt mondta, nem szükséges eret vágni, ha nem akarod, pedig az érvágást tartják ma a legjobb gyógymódnak, és a legelőkelőbb dámák is naponta eret vágatnak magukon, csak hogy megőrizzék bőrük hamvasságát.. .* Nézd, Jean, mosolyog! ... Ilyen pici, és már mosolyog!

Armande figyelme egyik pillanatról a másikra a kisleánykára terelődött -- s talán jó is, hogy nem folytatták az áldatlan társalgást.

Broussin gróf szalonjában összehajolt két festett arcú dáma:

-- Ne légy türelmetlen, drágám. Rögtön megszólal, és akkor... ó, kimondhatatlan, milyen szellemes, könnyed társalgó.

-- Megvan minden darabjának kiadása. Bevallom, naponta olvasgatom.

-- A párbeszédei egyenesen elragadóak. És hallom Boileau-tól, hogy élőszóban még szellemesebb. Azért

* Ebben az időben „művészetté", valóságos mániává nőtt az érvágás. Csodaszernek tartották. Olvashatjuk, hogy a test legkülönbözőbb helyein is vágtak eret, pl. szépészeti szempontból -- az orron is

>-•

227

is hívtuk meg, mert kedveskedni akartunk a vendégeknek.

-- Ez igazán fejedelmi szórakozás lesz. És Boileau-t is meghívni, magas műveltségre vall. Imént felolvasott Szatírája igazán felejthetetlen alkotás, bár nem nagyon figyeltem oda, mert egyre csak Molière szavaira várok.

-- Türelem, drágám. Mindjárt megszólal. Figyeld csak, senki se mozdul, senki se kezd hosszadalmasabb társalgásba, mindenki arra vár, hogy Molière szelleme szikrázzék a mai napon. Milyen nagyszerű mulatság lesz...

-- Nem látom a társulatát.

-- Nem színielőadásra hívtuk, drágám. Hanem hogy ő maga csillogtassa szellemét.

A szalon, amelyben tapintatos, halk zsibongással társalgott az előkelő vendégsereg, most hirtelen elhallgatott. Mintha csak varázsütésre történt volna, egyszerre hagytak félbe minden mondatot, és a szemek leplezetlen érdeklődéssel fordultak az egyik sarokasztal felé, ahol a ház urának, Broussin grófnak társaságában ült a félelmetes hírű kritikus: Boileau, és mellettük szerényen, hallgatagon kuporgott -- a Palais Royal igazgatója.

Most szája elé kapta kezét, néhányat köhintett -- de továbbra is hallgatott.

-- Türelem, drágám, mindjárt .megszólal. Jaj, csoda mulatság lesz!

A terem másik végében is Moliereről társalogtak. Egy idősebb hölgy legyezőjével megérintette Robinetnak, a divatos verses hírmondók költőjének karját.

-- Azt hiszem, házigazdánk alaposan kiábrándul most Molière-bol.

Robinet azonban nem vette észre a leplezetlen plety—

228

kálási szándékot. Töretlen csodálattal bámulta Moliere-t. Az idős hölgy nem hagyta annyiban a dolgot:

-- Talán azért olyan szótlan a komédiásunk, mert nyomja valami a lelkét. Esetleg valaki, nemde, kedves Robinet?

-- O, igen, azt mesélik, fiatal felesége Guiche grófját tünteti ki szerelmével

-- Ö maga pedig azon bánkódik, miért nem fia született.

-- Fia gyanánt szereti, talán örökbe is fogadja a gyermekszínészt, a bűbájos Baront. Azt mondják, a gyerek hallatlanul tehetséges, művelt, és megnyerő modorú. Ó, pardon ...

A pillanatnyi elhallgatás azonban megint csak hiábavaló volt. A szalon vendégserege már kínosan feszengett. A ház urának égett a füle, és a háziasszony ezerszer megbánta már, hogy annyira rajongott és rajong Molière művészetéért.

-- Scudéry kisasszony elárulta nekem, milyen mamiasz fiúcska volt hajdanában ez a Molière -- súgta a mellette álló hölgynek. -- Persze úgy mondta, hogy ő csak Rambouillet márkinétól hallotta. De hát jól tudjuk, hogy még gyermekkorától ismerte a Poquelin fiút.

-- Ne izgasd fel magad, drágám. Előbb-utóbb megszólal, meglásd. Sápadt arcával, mély tűzű szemével úgy vizsgálgatja társaságunkat, mintha csak keresne valakit.

-- Uram Jézus, talán most válogatja közülünk legközelebbi darabjának figuráit! A nevetséges márkikat és márkinékat. Az ostoba kényeskedőket, a képmutató Tartuffe-öket, a gonosz szülőket...

-- És saját magáról írván..., a féltékeny, öreg férjeket, hahaha!

229

A szalon egyik sarkában most már gátlástalanul folyt a pletykázás.

-- Meséljen még, kedves Robinet!

-- Mint tudjuk, Baron, a fiatal színész, Raisinnek, a troyes-beli orgonistának gyermektársulatával jött Párizsba. Az innen-onnan összeszedett gyermekek nagy sikert arattak a St. Germain-i vásáron. Raisin nem vonakodott a mutatványosságtól sem. Egy csodálatos spinétet mutogatott, amely önmagától játszik. S valóban, parancsszóra a spinét muzsikálni kezdett... Nos, jó, a társulatot őfelsége a kastélyba hívatta, még azon a délelőttön. Becipelték a spinétet őfelsége szobájába, betódult az udvari nép. A gyermektársulat kis színészei énekeltek, szavaltak, kis jeleneteket játszottak, végül sarabande-ot táncoltak. Aztán megszólalt a csodálatos spinét is. Kissé fáradtan szólt ugyan, néha hamis hangokat fogott, de hát egy ilyen csodálatos óraműtől, amely puszta bemondásra váltogatja a játszandó dallamokat, ennyi is elég. Ám egyszerre csak mindenkiben meghűlt a vér. A varázslatos zeneszerszámból halk nyöszörgés hallatszott. Raisin nagy hangon új zeneszámot parancsolt, ám a nyöszörgés nem halkult. Ekkor őfelsége megparancsolta, hogy azonnal nyissák fel a spinétet. Hát uramfia, egy síró-rívó kisfiúcskát húztak ki abból, aki már-már félhalott volt a félelemtől meg az éhségtől, hiszen hajnal óta nem ehetett.

-- Ez a kisgyermek volna Báron?

-- Nem, nem. Báron egy ügyvéd fia, a spinétben játszó fiúcska ellenben Raisin saját gyermeke volt, egyébként valóságos csodagyerek, zenei lángész. Mindezt csak azért mondtam el, hogy megvilágítsam, hogyan is került Baron Molière-hcz. Raisin gyermektársulatát

230

ugyanis őfelsége felfogadta, és fiának ajándékozta. Monsieur le Dauphin Társulata lett a címük, és azontúl rendszeresen részt vettek az udvar előadásain. Baront onnan csalogatta át Molière.

-- Értem ...

-- Csakhogy Armande kisasszony, a költő felesége féltékeny a fiúra, akit a költő megcsalt szívének minden szeretetével elhalmoz.

Most végleg elhallgatott a szalon zsibongása, mert a gróf, megelégelve Molière konok hallgatását, egyszerűen megkérdezte:

-- Ügy hallottuk, a Don Juani ért támadások miatt zárta be egy időre színházát.

-- Nem, nem -- mosolygott Molière. -- A gyász bennünket is kötelezett.* Ráadásul betegeskedtem.

-- Ohó, az orvosok! Kínos lehetett. Hiszen még szeptemberben láttuk A szerelem mint orvos című komédiáját. Hahaha, akkor mindenki az orvosokon nevetett . ..

-- Mi tagadás, azt vártam, megbosszulják magukat. De csupán hajdani szállásadóm és felesége volt felháborodva. Otthagyták az előadást, ami nagy szó, mert sohasem fizettek a jegyért.

-- Igen .. . érdekes ...

A gróf zavartan hallgatott. És zavart csendesség ült a termen is. Az előkelő hölgyek és urak csalódottan bámultak maguk elé. Molière, a király kedvenc vígjátékírója, a szellemes színdarabok költője csendesen szemlélődő, semmitmondó embernek bizonyult. Csaló-

-- Ebben az időben halt meg a király édesanyja, Ausztriai Anna

231

dottak voltak, mert sokan látták Molière-t a színpadon. A királyi udvarban is, a kastélyok színháztermeiben is, s olyankor a költő valóban szellemes, megnyerő, sőt lehengerlőén könnyed modorú volt. Vibrált körülötte minden, valahányszor a színpadra lépett. Akár monológot szavalt, akár valamelyik darabjában bohóckodott, mindig ellenállhatatlan hatást váltott ki. Nagy színész volt, nagy költő -- s most mégis csalódást okoz vendéglátóinak.

Vagy talán csak azoknak, akik a művészetet valamiféle magamutogatásnak, legbelső titkok szemérmetlen feltárásának tartják.

Összevillant Molière szeme Boileau-éval. Értették egymást.

-- Gróf úr, ha a nemes társaságot nem untatnám vele, felolvasnám egyik új színdarabomat. Címe: Embergyűlölő. Persze csak akkor, hogyha ...

-- Ohó, kedves Molière..., hát hogy is kérdezhet ilyet? Hiszen arra várunk már órák óta, hogy halljunk öntől valamit.

A társaságon örömteli izgalom futott végig. Percek alatt szoros gyűrű vette körül a költőt. Csak a háziasszony barátnője nem sietett előre, sőt egy pillanatra visszahúzta Broussin grófnét:

-- Látod, szívem, végre megszólal. S bizonyára nagyon szellemeseket fog mondani mindnyájunk szórakoztatására. De hát nem furcsa, hogy csak akkor hajlandó szellemes lenni, és egyáltalán megszólalni, ha a művészetén keresztül beszélhet? Különben szóra sem méltat bennünket.

-- O, kedvesem -- a háziasszony kissé elpirult --, nagyon jól van ez így. Ha nem a művészetén keresztül szólna, én magam se tartanám őt szóra érdemesnek.

232

Utóvégre közrendű ivadék. De hallgassuk csak az Embergyűlölőt.

Alceste, a talpig becsületes és mindenben egyenességre, becsületességre törekvő nemesúr végleg megelégelte a társadalom teméntelen aljasságát, képmutatását, azokat a „kisded játékokat", amelyekkel a környezetében élők egymás becsületére törnek, jóllehet szemtől szembe hízelkedve dicsérgetik a másik jellemét, tehetségét, nagyszerűségét. Jó barátjának, Philinte-nek önti ki szívét, és szavaiból a méltó és igazságos harag csendül:

ALCESTE:

bem bírom e gyáva modort, ezt, amiben ti. Te s a többi uracs, szoktatok enyelégni; Lelkem gyűlölni és megvetni tudja csak E bókbajnokokai s vonaglásaikat, E sok léha, nyájas majmát az ölelésnek, E lekötelező, szócséplő, lietyke népet. Mely a hajlongásban világversenyre kél, S nyeglét és derekat egyformának ítél.

Értékelés mindig érdemeken alapszik S ki mindenkit becsül, nem tud becsülni senkit. Mivelhogy nyakig ülsz korunk bűneiben. Az isteniád I Sehogy sem lehetsz a hívem ...

Philinte azonban igyekszik csitítani felhevült barátját. A hízelkedés, sima modor nem mindig rosszindulatból fakad, úgymond, néha a tapintat kívánja meg, hogy embertársainkkal elnézőek legyünk. Ám Alcesteben valahol mélyebben égnek a düh lángjai.

233

A L C E S T E :

Szemem ég: udvari s itt a városi népnek Nincs figurája, mely ne iorralná epémet; Rögtön rosszkedvű és boldogtalan vagyok, Látván, emberek közt mi s milyen a kapocs. Gyáva hízelkedés, csalás, önérdek, álnok Képmutatás minden, amibe csak belátok; Nem bírom, őrjóngök; s dühöm csak egyre hajt: Vesszőzni nyíltan az egész emberi tájt.

Philinte ki is mondja, s valóban úgy van: kettőjük vitája valahogy a Férjek iskolájának vitatkozására emlékeztet Sganarelle és Ariste között. Csakhogy Alceste nem öreg, és nem is a maradi erkölcsök nevében háborog. Ő nem a múlt nevében, hanem a jövő érdekében bctránkozik meg kortársain. Philinte hiába magyarázgatja neki:

FHILINTE :

Ne izgassanak úgy erkölcsök és szokások S értsük meg egy kicsit az emberi világot: Ne sújtsa íolytor> ily emelkedett szigor. Hiba is érdemel elnézést valahol.

Jobb, ha meghajlunk a kor előtt szép simán; Páratlan őrület, mikor, erényt szavalva. Világmegváltóként kontárkodik a balga.

• * •

Én annak veszem az embereket, amik; Tanulom tűrni, hogy csak tegyék azt, amit; S hiszem: közönyömet trón és város, a népek Tartják olyan bölcsnek, mint a te nagy epédet.

234

Philinte nem is hiszi, hogy Alceste képes volna következetesen kitartani világmegváltó, erkölcsöket ostorozó elvei mellett. Hiszen máris elébük perdül Oronte, a műkedvelő költő, s mint a Tolakodókban, itt is tüstént legújabb szerzeményét kívánja felolvasni. Persze előbb kéretné magát, mézesmázos biztatásra vár, Alceste azonban nem nagyon biztatja. Nos, Oronte nem az a fajta, akit a közöny letör: könyörtelenül felolvassa versét, és várja a dicséretet.

Mi tagadás, Alcesteben is dulakodik az illem simasága a kemény szókimondással. Egy ideig kerülgeti Oronte-ot, mint macska a forró kását. És dühöng Philinte-en, aki odaadóan hallgatja a költeményt:

CRONTE (szaval):

Hogyha örök várakozásban

Kell egyre szítanom a vágyam.

Az a halál előlege.

Philis kegyét kívánni szünök;

Már minden reménytől ürülök.

Olyan sok remény tölt tele .. . PHILINTE :

Mily csinos csattanó! érző mégis íöléayes! ALCESTE (halkan):

Csattanj szét te magad! Csattanj orrodra s erezz! Erezd, hogy betörik, te, méregkeverő!

S amikor végre nyilatkoznia kell, könyörtelenül kimondja az igazságot Oronte előtt:

ALCESTE:

A cifra stílus, mit úgy dicsőítenek. Elhagy minden igaz és való jelleget;

235

Szavak játéka itt s festett érzése minden, A természetnek ily aíiektált hangja nincsen. Századunk e romlott ízlése megriaszt; Atyáinké jobb volt, bár még majdnem paraszt, S szórhatják másra az elismerést marékkal, Nekem több -- elmondom! -- e kurta, régi népdal:

Szólna Henrik, a király:

Párizst adom néked. De cseréért csere jár.

Add a szeretődet, Szólnék: Henrik, jó király,

A nagy Párizs túl kis ár, Túl kis ár megkapni, hej.

Az én szeretömet!

A szókimondásnak megvan az ára. Oronte dühtől fuldokolva a becsületbíróságra rohan, miközben Alceste tovább vitatkozik -- most már szerelmesével. Mert Akeste szerelmes, és egy olyan nőbe, aki a társadalom minden rossz tulajdonságával ékes. Célimène kacér, gúnyos, intrikálni szeret, és igen jól érzi magát abban a főúri társaságban, amelytől Alceste undorodik. Ö nem az a fajta, akit a szerelem elvakit. Látja a világ csúfságait, és kétségbeesetten igyekszik rávezetni szerelmesét is arra, hogy a való értékeket keresse hódolóiban.

ALCESTE (Klitanderről, az egyik hódolóról szólva) : Tán a hosszú köröm, mit kisujján visel. Elismeréssel önt talán az tölti el? S mint a piperkőc-nép, tán a szőke paróka Tüneményének lett ön is kész hódolója? Széles csipkeíodra nyerte meg a kegyét? Szalag-tömkelege tán a nagyszerűség?

236

CÊLIMÊNE:

Mily igaztalanúl gyanúsítja! Felejti,

Hogy mért érdekein őt oly vigyázva kezelni?

S hogy pörömben -- tudja, mennyit íogadkozikl -

Hozzám hangolliatja mind a barátait?

Vigasztaló talán, hogy Célimène érdekből szíves hódolóihoz? Hogy „válogatatlan járatja bolondját" velük? Hiszen ki biztosítja Alceste-et arról, hogy ővele nem ugyanígy járatja a bolondját? Azt mondják, a szerelem vakká teszi az embert; Alceste azonban még élesebben látja Célimène minden hibáját, s meg akarja változtatni a fiatal özvegyet. Minden együttlétük veszekedésbe fullad...

Amikor pedig Célimène-nél összejön az előkelő társaság, Alceste undorodva hallgatja, hogyan szapulják, gúnyolják távollevő barátaikat. S nemcsak az ő jelenlétében, nemcsak az ő kedvéért. Alceste távoztával is folytatják a diskurzust, amelyben legenyhébb ítélet, ha valakit -- képmutatónak kiáltanak ki.

Alceste már-már szinte beletébolyodik a megbotránkozásba. Amerre csak néz, aljasságot, képmutatást, emberi gyarlóságot észlel. S mert ereje nincs a változtatásra, csak dúl-fúl, és szinte mániákusán magamagát teszi a gonosz világ mártírjává. Egy pőrét, amelyben mellette szól az igazság, elveszíti, de ő belenyugszik -- hiszen, lám csak, ez is a világ aljasságának példája.

S van bátorsága még azt is kimondani, hogy a teméntelen gonoszságot, irigységet, képmutatást -- a központi hatalom okozta.

237

ALCESTE:

Másfelé, persze, az ember sehol se kap Rangot, támogatást: azt csak az udvar ad; Viszont, ezeket az előnyöket veszítve. Nem sanyarog buta szerepekben a szíve: Nem kell ezer kcmisz kis fricskát tűrnie, Kém kell hajbókolni X úr verseire Y hölgy körül temjénárként lebegni S telivér markunk szellemét elviselni.

Alceste-et végül is eléri a vég. „Jóakarói" kezébe juttatják Célimène-nek egy levelét, amelyben hódolóit gúnyolja elevenbe vágó szellemességgel -- és őt sem hagyja ki a sorból. Alceste tehát egy sorsra jut Célimène többi hódolójával, akik a levelet olvasván, bizonyságot és elégtételt követelnek. Felháborodva hallgatják nem éppen dicsérő jellemzéseiket, és haragjukban faképnél hagyják a fiatal özvegyet.

Egyedül Alceste szánja meg, szerelmében magához akarja emelni, arra ösztökéli, hogy hagyja ott a nagyvilági, hazug életet, és legyen a felesége. Célimene-t azonban továbbra is csalogatják az udvaronci élet vigasságai és intrikái. Alceste végérvényesen magára marad.

ALCESTE:

Én, kit minden megmart s mindenki elárult, Megyek az örvényből, e dicső bűntanyáról, S keresek a íöldön valami zug helyet. Ahol még szabadon élhet a becsület.

2₃8

Nemcsak Broussin grófnál olvasta fel új színdarabját Molière. Eljátszották az udvarban is meg a Palais Royalban is. A főúri közönség vígjátékot várt -- és csalódott.

-- Mosolyogni lehet rajta, nevetni nem -- mondogatták.

És megint és megint, mint már annyiszor, megindul az aljas hírharangok munkája. Az Embergyülölőn -- mivel nem volt átütő sikere -- sem az erénycsőszök, sem az álhazafiak nem botránkoztak meg annyira, mint előző munkáin, ám tudni vélte mindenki, hogy Molière igazgató úr túl ifjú felesége ugyancsak hadilábon áll a hitvesi hűséggel, és ő -- mint mindig, hohó, mint mindig! -- most is saját keserveit tárta a nagyvilág elé. Alceste is, Phiiinte is ő maga volna: az egyik háborgó színdarabírói mivolta, a másik nyájasabb udvaronc énje.

-- Írtam én boldog ifjú szerelmesekről is. Azt mondják, igen szépen írtam róluk -- panaszolta ezekben a napokban Boileau-nak --, mégis sohasem hallottam arról, hogy íme, Molière a saját boldogságát tárja a világ elé... Örökösen csak azt duruzsolják, személyes bánataimmal iliegetem magamat a közönség előtt.

-- Saját fegyvereddel fordulnak ellened. Nem titkolod, hogy a valóságot írod, s hogy róluk veszed a mintát. Nos, ha a valóságot írod, gondolják, kell hogy te magad is benne szerepelj.

Ha csak töredékéig igaz, hogy saját magáról írt a színdarabjaiban -- azért a valóság nagyobb színjátékából, akarva-akaratlan, ugyancsak kivette a részét.

Szüntelen kemény munka a színházban, iszonyú önuralmat kívánó udvaroncmosolyok az udvarban, s végül az alkotás testet-lelket emésztő láza ...

239

Mindezt romladozó egészséggel.

Mindezt valóban dúló családi viharok közepette.

Fogadott fia, a tizenhárom éves Báron, akiből később Franciaország legnagyobb színésze lesz, most még a sihederek értetlen, talán kissé nyegle módján csetlikbotlik a színfalak mögött. A színészek elnéző figyelemmel oktatgatják, mert észreveszik benne a tehetséget, s mert tudják, a fiacskáját elveszített Molière apai szeretettel támogatja a fiút.

Armande nem állhatja Baront. Ég az arca a dühtől, ha csak messziről látja. Ha Molière szót vált a fiúval, Armande-nak napokig szavát sem lehet venni.

-- Gyűlölöm ezt a kölyköt! Pimasz, ostoba kamasz. Élősködik a nyakunkon, ahelyett, hogy a társulatával járná a világot. Te pedig elolvadsz a boldogságtól, valahányszor meglátod.

-- Báron nagyon tehetséges. És különösen jól szaval.

-- Nagyon rosszul szaval. Mutál a hangja, és néha károg, mint a varjú.

-- A közönségnek tetszik. Szép fiú, és még szebb férfi lesz belőle. Nem vetted észre, hogy valahányszor megjelenik a színen, hogy felcsillan a lányok és az asszonyok szeme?

-- Nem érdekel.

-- Nem érdekelnek a csinos fiatalemberek, Armande? -- Molière hangjában mcgbocsátó gúny cseng. -- Hogyan?

Armande nem érti a tréfát. Talán azért, mert valóban rossz a lelkiismerete. Talán mert ő is emésztődik férjének pokoli életében.

-- Nem tehetek róla -- kiáltja zokogva --, nem tehetek róla, hogy csak lányod született! Ezt a kamaszt pedig utálom. Miért nem hagytad Raisin társulatában?

240

Mit keres a felnőttszínházban? Szerelmes fiatalemberek szerepében. Őrültség!

-- Hja, kis Armande, társulatunkban már a derék és szorgalmas La Grange is megöregszik lassanként.

-- Debrie-né különösen! -- csattan fel Armande hangja, és egyszeriben szúrós szemmel néz az urára.

S mert éppen oly konok, önfejű csitri maradt asszony korára is, amilyen hajdanában volt, a mérgét tovább gyűjti, és ez a méreg egyszerre csak egy kiadós pofonban csattan -- Báron arcán. Próba közben történt a dolog, és senki sem tudta, hogyan kezdődött. Udvari szereplésre készültek éppen, Molière szokott hevességével magyarázott: rendezte az új látványosságot, és Torellivel, a híres színpadi gépésszel tárgyalt a balettvígjáték egyes jeleneteiről -- amikor a Palais Royal üres termében hirtelen rohanó léptek adták tudtul a világnak, hogy Armande kisasszony milyen féltékeny férje szeretetére.

Molière látta a pofont, látta, amint Báron vérvörösre gyúlt arccal elrohant, és felháborodva ugrott felesége elé:

-- Mire volt jó ez a pofon? Ez a szegény gyerek amúgy is kimerült. Hatszáz sor verset kell betanulnia ...

Armande hallgatott. Az ő arca is vörös volt, a szeme könnybe lábadt, de szokásától eltérően most hallgatott. Bántotta a lelkiismeret: most valóban túlment a határon, és attól félt, ha férje csakugyan megharagszik -- végképp elhidegülnek egymástól.

Báron visszament előbbi gazdájához, s a gyermektársulattal a vidéket járta.

-- Menj utána, és hívd vissza! -- könyörgött Molière előbb La Grange-nak majd Chapelle-nek, újabb és ré-

16 Rónaszegi

24!

gibb jó barátoknak, de hiába volt minden. A tizenhárom éves kamasz fájdalmas tekintettel elolvasta nevelőapjának minden levelét, majd csókjait és ölelését küldte, de nem tért haza.

Moliere-t ismét ágynak döntötték lázas rohamai. Mauvillain doktor aggodalmasan csóválta a fejét, valahányszor meglátogatta.

-- Miért nem szedi az orvosságaimat?

-- Egy orvosságom volna nekem..., de ne higgye, hogy a halál.

-- Az még messze van, Molière úr. De tudom, mire gondol. Nyugodt élet szerető szívek körében. Bizony fölírhatnám ezt is, csakhogy erre nincs patika. Ezt a gyógyszert magának kell kikevernie.

-- A fiú nem jön vissza. Ki tudja, talán sohasem jön vissza. Pedig úgy szerettem, mintha a saját gyermekem volna. S mindezt egy pofon miatt. De hiába faggatom Armande-ot, csak annyit mond, a gyerek megsértette őt. Hogy mivel, azt már nem árulja el.

A doktor együttérzően bólogatott. Molière hirtelen másról kezdett beszélni:

-- Az Embergyűlölőnek nem volt akkora sikere, mint vártam. Pedig életem íőművének tartom. Jobbat nem írtam, és nem is tudok jobbat írni. És most már minden fáraszt.

-- Tudom. Legfőképpen az, hogy nézői folyton a magánéletét kutatgatják a darabjaiban. Alcesteben önre ismertek, Célimène-ben a feleségére. Ezek szerint a Botcsinálta doktort rólam írta volna, ami nem áll, mert tudom, hogy... a kollégáimról mintázta.

Ezen nagyot nevettek. Jólesett a nevetés a betegnek. Ügy látszik, a doktor azt vallotta, jobb gyógyszer a nevetés, mint az érvágás.

242

-- Nyugodjék meg, Molière úr. A színdarabjaiban bízzék. Ha az orvosokról ír, egész Párizs rajtunk nevet. Ha a képmutatókról, az álszentekről, ostoba márkikról vagy kéjenc vén polgárokról ír, egész Párizs tudja, kiken nevessen.

-- Igen... -- suttogta Molière. -- A köznép mindig tudja.

-- A többivel pedig ne törődjék.

Kellett törődnie .. .

Sokszor azt hitte, valójában a Tűríw/fe-harcban betegedett meg. A nagy titkot, hogy ő egyedül a köznép véleményére kíváncsi, ellenségei is tudták. Ezért húzódott már évek óta a Tartuffe nyilvános bemutatásának ügye.

Közben megszületett az Embergyűlölő, s mert annak nem volt nagy sikere, egy pompás kasszadarab: a Botcsinálta doktor. A kettőt együtt játszatta a Palais Royalban, így akarta kierőszakolni keserű vígjátékának sikerét.

Közben rendre születtek a látványos bemutatók: a királyi udvarban annyira kedvelt balettvígjátékok.

Ha ideje engedte, vagy a betegség kényszerítette sebzett vadként visszavonult a világtól. Auteuilben bérelt egy kis házat, annak földszintjét lakta. A kertben kapálgat. S valahányszor nap süti arcát, hűs szél simogatja homlokát, egyszeriben könnyebben esik a lélegzés is: fiatalkorának, vándorszínészéletének szabad, vidám érzései feszítik a mellét.

Csúnya rohamai idején Mauvillain doktor egész sereg orvosságot írt fel, és ráadásul tejkúrát ajánlott. Molière csak ezt az egyetlent tartotta meg. Akárcsak